Ungár Péter nemrég védelmébe vette azt a határvédelmi retorikát, amelyet a kormány eddig olyan nagy sikerrel alkalmazott. Az LMP külpolitikai szóvivője persze nem szólalt fel a drótkerítés mellett, és kifejezetten kiállt az ellen, hogy a menekülőket terroristáknak bélyegezzük, és végeredményben nem látszik többet követelni, mint hogy létezzék valamiféle határellenőrzés, ami egy meglehetősen mérsékelt álláspont. A probléma nem is annyira a végkövetkeztetésekkel van, hanem az odáig vezető érvekkel. Ungár arra tesz kísérletet, hogy a határvédelmi politikát ne nacionalista-jobboldali, hanem szociális és baloldali elvekkel támassza alá, de kudarcot vall, és végül egy olyan jóléti soviniszta álláspontra sodródik, ami leginkább az európai szélsőjobboldalt jellemzi.

kerítés Röszkén, fotó: AP

Nem elsősorban arra problémára gondolok, hogy maga a gondolatmenet némiképp szalmabáb érvnek tűnik – elvégre ki szorgalmazta a határok eltörlését, vagy a határellenőrzés teljes megszüntetését? –, sem azokra a már-már cinikus megjegyzésekre, hogy a migránsokat a kiinduló országok érdekében kell visszafordítani, nehogy Szíria és Szomália elveszítsék legjobb koponyáikat. Ennél sokkal jelentősebb problémákat vet fel a szerző központi érve.

Ungár szerint a migránsokkal szembeni határvédelemre – jelentsen ez szögesdrótot vagy „emberséges” eszközöket – a jóléti állam védelmében van szükség. Az ellenőrzés nélküli migráció – amit, tegyük fel, egyesek komolyan vehető módon pártolnak – aláássa a jóléti államot, hiszen így az emberek nem fogják tudni, kihez jutnak el a jóléti juttatásokra befizetett adóforintjaik (magyarhoz-e, migránshoz-e). Ez a közvélemény jobbra tolódását eredményezi és a demokratikus intézmények lebomlását: kész a baj.

Ungár álláspontját egy társadalomfilozófiai megfontolással támasztja alá: „a jóléti állam gondolata azon alapul, hogy az állampolgárok tudják, hogy az általuk az adózáson keresztül tett befizetések olyan szolgáltatásokhoz járulnak hozzá, amelynek ők és a hozzájuk hasonlók a kedvezményezettjei. Alapja egy zárt és jól körülhatárolt csoport – egy közösség.” (kiemelések tőlem) Az ellenőrizetlen migráció megbontja a társadalmi közösséget – nyitottá teszi ahelyett, hogy zárt lenne – így a jóléti állam fenntarthatatlanná válik. Ez így egy rémes és hamis gondolat, amely mellett nem kötelezhetjük el magunkat.

Az igazságosság keretei

Kezdjük ott, hogy a jóléti állam alapját képező szolidaritásközösség, amiről Ungár beszél, valójában nem létezik. Nincs magyar – vagy akármilyen – állampolgároknak olyan összeforrt közössége, amely egymás iránti jóindulatból tartaná fenn a jóléti államot. Egy jómódú budapesti adófizetőt ugyanúgy egy világ választja el a kelet-magyarországi mélyszegénységtől, mint Szíriától vagy Dél-Szudántól. A valóságos huszonegyedik századi társadalom ellentmondásokkal és antagonizmusokkal, elidegenedéssel és szolidaritáshiánnyal terhes. Az összetartó nemzetállami közösség múlt századi, nacionalista-kommunitarista mitológia; olyan hamis ideológiai konstrukció, mely arra hivatott, hogy elfedje azt a komplex és ingatag társadalmi hatalmi rendszert, mely jogi és gazdasági viszonyokon, személyi függésen, elvétve szolidaritáson és ezer más kapcsolattípuson keresztül úgy-ahogy egyben tartja azt a valamit, amit társadalomnak nevezünk.

De tegyük fel, hogy Ungár elfogadja ezt az előfeltevést és inkább azt állítja: bár ilyen közösségek nem léteznek, azokat meg kell teremteni! Ezt szolgálja a határok védelme, hiszen a szóban forgó közösségnek zárt határokkal kell rendelkeznie. Igen ám, csakhogy felvetődik a kérdés: hol húzzuk meg a kialakítandó szolidaritásközösség határait? Ungár azt állítja, a társadalmi igazságosság (köztük az elosztási igazságosság, azaz a jóléti juttatások) alanyai „mi és a hozzánk hasonlók” kell, hogy legyünk. Ki számít ebbe bele? Ki eléggé hasonló hozzánk ahhoz, hogy a társadalmi igazságosság alanyává tegyük?

Ez az, amit Nancy Fraser amerikai filozófus az igazságosság keretezési problémájának hív: nem az a kérdés, hogyan osszuk szét a társadalmi javakat, hanem az, hogy kik között. Mint Fraser állítja, mindeddig a nemzetállami, vagy ahogy ő nevezi, a „vesztfáliai-keynesiánus” keret volt a meghatározó, amelyben az igazságosság alanyai a nemzetállam állampolgárai. Ez a keret azonban a globalizáció kiterjedésével elavult, szükségessé vált a lecserélése.

A társadalmi igazságosság alanyai többé nem lehetnek csak az állampolgárok, mert igazságtalanság sem csak az állampolgárokat éri. Egy fejlett ország nem csak a saját polgárait zsákmányolhatja ki és taszíthatja nyomorba: a német autógyárosok jóléte a cseh autógyári munkások kizsákmányolásán is alapul, az olaj-, kávé- vagy ruhamultik sem igen törődnek azzal, hogy nemzetállami kereteken belül tartsák a gazdasági egyenlőtlenség rendszereit. A globális észak társadalmaiban a gyarmatbirodalmak felbomlása óta jelen vannak az állampolgári keretbe be nem illeszthető elemek, mint a francia sans-papiers, azaz érvényes tartózkodási engedéllyel nem rendelkező (’papírok nélküli’) személyek.

Ők beépültek a társadalmunkba, csatlakoztak a szegényekhez, hajléktalanokhoz, romákhoz, egyéb kisebbségekhez: az ő sorsukat, az ő életüket élik, fennakadva a kirekesztés és marginalizáció megannyi különféle formájának hálójában. Ha úgy véljük, az előbbiek, az „őshonos” kisemmizettek beletartoznak a társadalmi igazságtalanság kereteibe, úgy teljesen irracionális azt gondolnunk, hogy amazok – akik épp csak állampolgársággal nem rendelkeznek – nem tartoznak bele. Amikor a nemzetállam határai nem egyeznek az igazságtalanság és embertelenség határaival, akkor igenis át kell alakítanunk az igazságosság keretrendszerét, hogy orvosolhassuk a problémát.

Most az igazságtalanság és embertelenség áldozatai a kapuinkon dörömbölnek, megtörve, meghurcolva, éhesen és szomjazva, hogy legalább esélyt kapjanak az emberhez méltó életre. Ilyen körülmények közt megátalkodottan ragaszkodni az igazságosság nemzetállami kereteihez – melyeket egyébként évtizedek óta bontogatnak a globális igazságosság olyan obskúrus ügynökei, mint az ENSZ és az EU – nem csak embertelen, de értelmetlen is.

Ungárnak igaza van abban, hogy az igazságosság bármely rendszerének egy szolidaritásközösségen kell alapulnia. De ennek a közösségnek nem az állampolgárság, nemzetiség, vérközösség és más irreleváns vagy egyenesen mesebeli dolgok alapján kell szerveződnie. Ha ilyen fajta közösség egyáltalán létrehozható, akkor annak azokat kell egységbe fognia, akik szenvednek és kiszolgáltatottak, azokkal, akiknek lehetőségük van enyhíteni ezt a szenvedést.

Ungár szerint a jóléti államnak, mint a társadalmi igazságosság egy rendszerének, biztosítania kell az állampolgárokat arról, hogy a rendszer haszonélvezői „hasonlóak” lesznek hozzájuk. Egy fenét! Ez egy olyan soviniszta-nacionalista gondolat, amely szerint nemzettársaik inkább emberek, mint akik kívül találnak születni a saját szűkebb identitásközösségükön, és amelytől a folytonosan a társadalom jobbra tolódásától tartó Ungár – gondolom és remélem – elhatárolja magát.

Mit kell tenni?

A jóléti államnak és az igazságosság rendszereinek általában arról kell biztosítania a résztvevőket, hogy a rendszer azokon segít, akik rászorulnak, és akikért mi többiek felelősek vagyunk. És hogy miért vagyunk felelősek a migránsokért? Túl az általános humanitárius okfejtésen, ami egyesek szerint – akiket nem fosztanak meg naponta az emberi méltóságuktól – túl elvont, azért, mert a háború vagy nyomor poklát, ami elől a migránsok menekülnek, a globális egyenlőtlenségek azon rendszere hozta létre és tartja fenn, amiért történetileg és aktuálisan is a mi fejlett társadalmaink hatalmi túlsúlya felel. A migrációs válságot mi okoztuk a mai globális és igazságtalan világrend kialakításával – ha tetszik, ha nem.

Ebből persze nem következik, hogy a migrációs válság megoldásának terheit egyedül Magyarországnak kellene viselnie. Az következik belőle, hogy a fejlett világnak együttesen kell viselnie ezeket a terheket, mivel felelőssége is kollektív. Ennek a közteherviselésnek az egyik formája lenne az ide érkező menekülők igazságos elosztása – ennek egy lehetséges eszköze az a bizonyos kvótarendszer, ami ellen Ungár és a magyar kormány együttesen fellép.

Ungár arra tesz kísérletet, hogy a határvédelmi politikát ne a végvári nacionalizmus jobboldali, hanem az igazságosság – a jóléti állam – elvileg baloldali ügyével védje meg. Ez azonban lehetetlen. A jóléti állam értéke abban áll, hogy a társadalmi igazságosságot szolgálja. Azok a „jóléti intézmények”, amelyek csak a darutollas úri osztály között osztják újra a társadalmi javakat, nem szolgálják a társadalmi igazságosságot, értéktelenek. Az a társadalmi rendszer, amely kizárja azokat, akik a leginkább rászorulnak – és akik pillanatnyilag nem mind a honfitársaink – nem az igazságosság eszköze.

Sajnálatos módon Ungár – felteszem, szándéka ellenére – pontosan ugyanazt a politikát támogatja, mint az általa oly igen rettegett szélsőjobboldal, ami a maga részéről nagyon jól megvan a jóléti állammal, amíg az csak azokat támogatja, akiket ő szeret, akik „hozzá hasonlók” – ahogy Ungár is mondja –, vagyis akik franciák, németek, európaiak, fehérek –ezt hívják jóléti sovinizmusnak. Így nem megy, így nem lehet baloldalinak lenni, így nem lehet az igazságosság és emberség mellett kiállni. A határokat nem kell felszámolni, a nemzeti szuverenitást nem kell feladni. De a menekülőket be kell fogadni – és embernek kell lenni ebben a rohadt, embertelen világban. 

Támogass havi 2000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!