Akik csak Macron leneolibezésére várnak, azoknak csalódást fogok okozni. Bár erre is sor kerül, de ennél kicsit részletesebb leszek: derüljön ki, mi szerepel Emmanuel Macron és Marine Le Pen programjában, s milyen társadalmi törésvonalak mutatkoznak meg (viszonylagos!) sikerük hátterében. Népnyúzó kontra náci? Ennél azért bonyolultabb! Miért támogatja a radikális baloldali Janisz Varufakisz a centrista/szoclib Macron-t, és miért szavaz annyi munkás Le Penre? És a többi miért nem? És hogyan hat ránk mindez?

Macron egy meetingen a kampány során, fotó: Stephane Mahe, Reuters

A francia elnökválasztás első fordulójának eredménye elég sajátos. Macron 24%-a elég volt ahhoz, hogy az első helyen végezzen, de ahhoz képest elég harmatos, hogy saját egykori pártja, a szocialisták vezető politikusai (így Manuel Valls volt miniszterelnök is) sorra beálltak mögé, ahogy a jobbközép erős embere, Bayrou is. Folyamatosan udvarolt a jobboldali szavazóknak, hiszen nekik csak a brutális korrupciós, sikkasztási botrányba gabalyodott Fillon jutott (aki még így is 20%-ot ért el), a jobboldali szavazók nagy része, főleg a nyugdíjasok, mégis kitartottak Fillon mellett, aki Macronnál sokkal durvább neolib programmal állt elő, a munkavállalói jogok leépítését célzó Blitzkrieget (sic!) ígért nyárra).

Marine Le Pen eredménye sem kiugró, ennél a 21%-nál többre számított. Bár egy posztfasiszta jelölttől persze ez is „szép” eredmény. Az első forduló arany- és ezüstérmesének viszonylag gyenge eredményét elsősorban a radikális baloldal jelöltjének, Jean-Luc Mélenchonnak a sikere (közel 20%) magyarázza. Mélenchon karizmatikus (ami Macronról nem mondható el), és ahogy Le Pen is, meg tudta szólítani a munkásság jelentős részét. Jó értelemben vett baloldali populista alternatívát kínált a most is masszívan idegenellenes Le Pennel szemben (Mélenchon politikájáról és szavazóiról részletesebben itt).

A szocialisták – előválasztáson kiválasztott – jelöltje, Benoît Hamon leszerepelt, 6%-ot ért el, pedig radikális zöld-bal programja eleinte sokakat vonzott, állt már 18%-on is. De aztán a potenciális szavazóinak szoclib fele Macron-hoz, radbal fele Mélenchon-hoz pártolt át, mert a felmérések azt jelezték: ők ketten szoríthatják meg a jobboldali jelölteket. Így válnak a közvéleménykutatásokból önbeteljesítő jóslatok.

Le Pen lopással „állította meg” Brüsszelt

Mint a magyar kormány, a Putyin által is támogatott Le Pen is úgy igyekszik megállítani Brüsszelt, hogy közben leszívja az EU-s pénzeket. Az Európai Parlamentben ő és pártjának képviselői tömegesen juttatták fiktív állásokhoz a haverokat. Orbáni tehetséggel finanszírozza brüsszeli forrásból a „Brüsszel” elleni kampányt. Pedig a nép e nagy barátja dúsgazdag, nem szorul rá a litván és magyar adófieztők pénzére.

Tartalmi értelemben az Unióhoz való viszonya kettős: a korábbi vehemens kritikát kicsit visszafogta, most azt mondja: népszavazást akar a kilépésről, a Frexitről. Az első forduló 6. helyén végző, majdnem 5%-ot szerző Nicolas Dupont-Aignannal most kötött szövetségi megállapodásban is óvatosabb, kétértelműbb szöveg szerepel. Azóta meg még zavarosabb lett a kép: az euró előtti félig-közös valuta, az Ecu újrabevezetését dobta be, ami a szintén újra bevezetendő frank 30%-os leértékelésével és államcsőddel fenyeget.

De még így is ő az Unió-ellenesek kedvence. S ha már a lopásnál és az Uniónál tartunk: a héten Le Pen már François Fillon egyik beszédét is plagizálta, amely többek között épp arról szólt, hogy Franciaország milyen lenyűgözően hatalmas, Európánál is nagyobb, hisz’ az Alpok összeköti az országot a Balkánnal, a Pireneusok hegyvonulata pedig egyenesen Latin-Amerikával teszi határossá francia hont.

Itt lehet Macron sikerének egyik titka: ő az egyetlen, aki a nacionalistákat nacionalistának nevezve nyíltan Európa-párti – ahogy a francia lakosság (erről véleményt formáló részének) nagy többsége is. Az Unióhoz való viszonyát gyakran naivnak minősítik; mindenesetre a jelöltek közül egyedüliként állt és áll ki az ún. „kihelyezett munkások” tárgyában érvényes uniós szabályozás megtartásáért.

Ezeket a kihelyezett munkásokat vádolják most sokan – Le Pen és Mélenchon is joggal – azzal, hogy „szociális dömpinget” okoznak: lenyomják a béreket, a küldőország szabályozása szerinti foglalkoztatásuk pedig a francia munkavállalók jogait is fenyegeti. Megtestesítőjük: a lengyel, román melós, akit az EU-joggal élve vagy visszaélve a francia munkásnál alacsonyabb fizetésért foglalkoztatnak a gazdag nyugati tagállamokban.

Macron azonban kiáll emellett az intézmény mellett, mondván majdnem ugyanannyi kihelyezett francia munkavállaló dolgozik más EU-s tagállamban, mint ahány ilyen jön Franciaországba. Ehhez hozzáteszi: miként miniszterként már korábban is, a visszaélésszerű – például fiktív, csak erre a célra alapított cégek általi – kihelyezések megakadályozására fog törekedni. De ez kevés ahhoz, hogy megnyugtassa Mélenchon híveit.

Macron Európa-politikájának hatása Magyarországra kettős lehet. Egyrészt várható tőle, hogy az EU értékei iránti elkötelezettséget számon fogja kérni rajtunk; például a civilek megbélyegzését vagy a CEU bezárását célzó törvényjavaslatok kapcsán hallatni fogja a hangját. Ami a tervezett uniós intézményi reformot illeti, annak hazánk a vesztese lehet, de magunkra vessünk!

Ugyanis Macron belátta, hogy az olyan tagállamokat, mint mi, vagy a lengyelek, sehogyan sem lehet az integráció elmélyítésére rávenni. Inkább nem bajlódna velünk, mert az EU konszenzusos döntéshozatali módja, ahol mindig akad egy Orbán Viktor, aki botot dug a küllők közé, örök tehetetlenségre ítéli a 28 (27) tagállamot. Ezért intézményesítené a kétsebességes Európát: az eurozóna tagállamai közös gazdaságpolitikát folytatnának, sőt, gazdaságfejlesztési célokra (például a megújuló energiák támogatására) hiteleket is felvehetnének, és még egy közös gazdasági minisztert is kineveznének.

Az egyik liberális… és a másik is

Macron egy vidéki nagyvárosban nőtt fel (Amiens); szülei orvosok, apja egyetemi professzor. Politikai pozícióját a „radikális centrum”, a „szélsőséges közép” kifejezésekkel írhatjuk körül. Ha csak egy jelző férne a cikkbe, én is (neo)liberálisnak nevezném – ugyanakkor mégis balról jött, s mint később látni fogjuk, ennek azért van jelentősége. Mint ahogy annak, is, hogy milyen Franciaország politikai kultúrája: bármikor kitörhet egy általános sztrájk, ha valaki túl messzire merészkedne a jóléti állam leépítésében. S ezt ő is tudja.

Macron az elitellenes elit mintapéldánya: a legelitebb francia politikusképző egyetemen (ENA) végzett, volt állami főtisztviselő, befektetési bankár és miniszter, de magát mégis outsiderként pozicionálja. Azt állítja: ő nem politikus.

Amivel nem szokott hencegni: még bankárként egyszer visszaélt azok bizalmával, akiknek maga ígért segítséget: majdnem ő lett a Le Monde vezető francia napilap Mészáros Lőrince. Lebukott, a lap megmenekült, de a szégyenfolt megmaradt.

Macron a hatalmas tiltakozást kiváltott új munkatörvénykönyv egyik atyja. S hiába kérte tőle most Mélenchon, még arra az apró gesztusra sem hajlandó, hogy a törvény gyorsabb végrehajtását szolgáló, a béralkut és munkajogi alkut vállalati szintre „letoló”, a munkavállalók jogait csorbító rendeletekről lemondjon. Ha végül (hatalmas meglepetésre!) mégis veszít vagy csak épphogy győz, akkor ez a neolib dogmatizmus lesz a veszte: a radikális baloldal szavazóit a fasiszta-veszély mozgósítaná, ha Macron csak egy kicsit is finomítana a róla kialakult munkásellenes képen.

De nem, ő inkább azzal próbál érvelni, hogy a munkavállalók ideiglenes és „részleges” munkanélkülisége megóvhat egy-egy céget a csődtől, s ezzel végső soron munkahelyeket ment. Ezt – akár igaz, akár nem – kevesen látják be. Főleg, hogy közben azt is ígéri: ezentúl minden munkanélküli kiesik a munkanélküli-ellátásból, aki háromból legalább egy állásajánlatot nem fogad el.

Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ha szerinted is fontos, hogy ezt megírtuk, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

De legyünk igazságosak! Macron azt is mondja, hogy mindenkinek biztosítani fogja az (akár fél- vagy egyéves) átképzést, és univerzálissá teszi a társadalombiztosítást. Ugyanis jelenleg például sem a – bérmunkásokhoz hasonlóan kiszolgáltatott – kisvállalkozóknak, sem a gazdáknak, sem a munkáltatójuktól felmondással távozóknak nem jár a munkanélküli segély. És akkor itt említsük meg azt is, hogy (egyébként Le Pennel egyetértésben!) növelné egyes költséges egészségügyi ellátások térítését, a fogászati ellátástól a szemüvegen át a hallókészülékig.

A neolib-neokon checklisthez visszatérve: Macron csökkentené a vagyonadót (egyszerű ingatlandadóvá alakítaná át), és leépítésekre készül a közszférában, bár a 120 ezres szám, amit kitűzött, messze elmarad a – történetesen közpénzlopási ügye miatt a – versenyből kiesett Fillon közszféra-leépítési terveitől: ő félmillió állami alkalmazottól szabadult volna meg.

Le Pen gazdasági programja is liberális, ha nem is annyira szélsőségesen, mint az apjáé volt. Macronnal egyetértenek abban, hogy a társasági adót és a munkaadói járulékokat kell csökkenteni. Le Pen sem lett a burzsoázia „osztályárulója”.  

Macron az uniós követelményekre is hivatkozva kívánja csökkenteni a deficitet, többek között épp a munkanélküli-ellátás feltételekhez kötésével. Pedig tudhatná, hogy „a létbiztonság megrendülése, az egzisztenciális szorongás jobboldali populistákat és – hovatovább már csak Franciaországban – baloldali tömegtüntetéseket, sztrájkokat szül.”

Macron lehetővé tenné azt is, hogy üzemi megállapodással felülírják a törvényben rögzített 35 órás munkaidőt (amit a jobboldal kezdettől támad), és így lehetővé váljon annak emelése. A reformot egyébként, s ezt fontos hangsúlyozni, az évtizedek óta fennálló, a német gazdasági csodát és szociális államot megalapozó érdekegyeztetési rendszer ihlette; ennek központi pillérét vették át, csak éppen kiszakítva azt eredeti kontextusából.

Ahogy néztem az egyik tévéinterjúját, újra meglepett nyílt tőkés- és piacpártiságával, ami Franciaországban nagyon nem szokás. Arról beszélt például, hogy növelni kell a cégek profitját (igaz, „profit” szó helyett a kicsit jobban csengő „marges” szót használta), mert ha a cégek sikeresek, akkor majd a munkanélküliség problémája is megoldódik.

…És Macron mégis baloldali, egy kicsit

A fentiek dacára a radikális baloldal hérosza, Janisz Varufakisz is Macront támogatja, legalábbis a szélsőjobb ellenében: a programjával persze nem ért egyet, de hálás neki, amiért anno kiállt a Sziriza-vezette görög kormányért, a megszorításokat hazájára kényszerítő Schäuble-ék ellenében. Varufakisz szerint Macron megérdemli, hogy Le Pen ellenében a (radikális) baloldaliak is rá szavazzanak!

De vannak baloldali, vagyis egyenlőség-párti közpolitikai javaslatai is. Például a munkaadói járulékok – fent említett – csökkentését az alacsony bérekre célozná, az alacsonyabb végzettségű, nehezebben munkát találó dolgozók foglalkoztatását bővítendő.

Macron tanácsadóként, majd gazdasági miniszterként részese volt Hollande elnök ötéves ciklusának, és – hogy igazságosak legyünk — nem csak annak kudarcait, de apróbb sikereit, baloldali intézkedéseit is meg kell említenünk: „kivetettek egy 75 százalék-os adót a felső tízezerre (ezt a törvényt az Alkotmánybíróság megsemmisítette, végül egy 60 százalékos változatot fogadtak el, és vezettek be, azt is csak két évre); és igyekeztek az alacsony jövedelműek személyi jövedelemadóját mérsékelni, sőt: mintegy kétmillió alacsony jövedelmű dolgozó esetében 0-ra csökkentették azt!”. Továbbá  viszonylag sikeres a prekariátust megcélzó, 150 ezer fiatalnak állást biztosító „jövő munkahelyei” program, és a fél világ rajong a munkavállalókat az állandó (internetes, telefonos) elérhetőség kötelességétől megszabadító pihenéshez való jog bevezetéséért (…).”

A terveire visszatérve: a Földgolyónak és zöldeknek az a szerencséjük, hogy a megújuló energia trendi, innovatív iparágnak számít, ezért (is) támogatná Macron. (Le Pen nem ül fel az ilyen „divatoknak”, ő Jeanne d’Arc-ot támogatná.) Folytatná az atomenergia fokozatos, bár lassú visszaszorítását, de nem trumpizálná Európát: a szénerőműveket 5 éven belül bezáratná. Sok tekintetben folytatná Hollande elnök zöldpolitikáját, ami nem túl sok, de a semminél több: betiltaná a palagáz-kitermelést, és fokozatosan emelné a karbonadót. Az iskolai menzákon pár éven belül el kellene érnie a bio- vagy helyi élelmiszer arányának az 50%-ot.

Folytatná a szabadságjogok kiterjesztését, megadná a mesterséges megtermékenyítés lehetőségét a leszbikus pároknak és az egyedülálló nőknek is. Bevándorláspolitikája a közhangulathoz képest meglepően befogadó: nem akar szigorítani az amúgy jelenleg is elég restriktív politikán, sőt: Franciaország „büszkeségének” tartja a bevándorlókat, akinek az integrációjára többet költene.

Az oktatáspolitikában is jó irányba mutatnak a tervei. Hollande elnök politikáját folytatva tovább növelné a bölcsődei férőhelyek számát, a külvárosi iskolákban (ZEP) radikálisan (felére, vagyis 12-re) csökkentené az osztályétszámot, hogy megakadályozza a lemorzsolódást, a tanulási nehézségekkel küszködők számára korrepetálásokat szervezne, jobban bevonná a szülőket az iskolák életébe (ez a bevándorló gyerekek szempontjából kulcsfontosságú) stb.

Városok kontra falvak? Avagy a bretagne-i munkások esete a vulgárszociológiával…

A francia választások vulgárszociológiája szerint az elit szavazott Macronra, a proletárok Le Penre. A helyzet ennél szerencsére kicsit bonyolultabb. A munkások 36%-a szavazott le Penre (szemben a 21%-os országos átlaggal), de 64%-uk másra, köztük 24% -- a munkások egykori pártja, a kommunisták által kívülről támogatott – Mélenchonra, sőt még Macronra is nem elhanyagolható mennyiségben: 17%-uk támogatta őt.

Ellenben a 70 fölöttiek majdnem fele Fillonra szavazott, nekik a konzervatív értékválasztás (abortusz-ellenes húrok pengetése, melegházasság ellenzése) lehetett a vonzó a jobboldal jelöltjében.  Korosztályi bontásban vizsgálva tovább az adatokat, a radikális baloldalt a legszebb reményekre jogosítja Mélenchon 31%-a a 18-24 évesek körében.

Az ország a korábbiaknál is jobban kettészakadt, de a legdurvább törésvonal a kis- és nagytelepüléseken élők között húzódik. Ezt persze le lehet fordítani úgy, hogy a globalizáció nyertesei és vesztesei között, de az nem volna pontos. Sokkal inkább a minőségi közszolgáltatásokhoz hozzáférők és azokhoz kevésbé hozzáférők között. Márpedig a vidéki kispostákat, a falusi iskolákat, a kisvárosi kórházakat nem Brüsszel, Soros vagy a pénztőke, hanem az elmúlt évtizedek – jobb- és baloldali – francia kormányai zárták be vagy hagyták bezárni.

A modernizáció sokszázados folyamatának egyik legjellemzőbb mintázata a városiasodás, annak minden előnyével és hátrányával. Egyfelől a kistelepüléseken élő lakosság elöregszik, gyorsan fogyatkozik, s ez, ha az állam nem áll ennek ellen nagyon tudatosan, a magára hagyatottság, a hanyatlás érzetét kelti.

És akkor jön Le Pen, és azt sugallja: megállítja a folyamatot, megvédi a kisembereket. (Másfelől persze kérdés, hogy a vidék elnéptelenedését egyáltalán meg lehet-e állítani, hiszen a társadalmi mobilitás csatornái a nagyvárosokba vezetnek. Részben megoldást jelenthet a közösségi közlekedés fejlesztése: ha minden falu valamely város vonzáskörzetébe kerül – de erről majd egy másik cikkben!)

S ez a településtípus szerinti polarizálódás csak egyre erősebb: pl. Le Pen szavazataránya 2012-höz képest, bár országosan nőtt, a nagyvárosokban csökkent. Pedig Párizsban azóta véres merényletek is történtek, s a szélsőjobb mégis 5% alá zuhant. De a vidéki nagyvárosokban is igen alacsony, még a válságrégiókban is a posztfasiszta szavazók aránya. A falvakban viszont nagyon magas. Nem, nem a külvárosokban a legmagasabb, ahol a sok bevándorló él, hanem a falvakban, ahol alig. Ahol leépültek a közszolgáltatások, csökken a lakosságszám, elköltöznek a fiatalok – és nincs remény.

További érdekesség, hogy ezt még milyen tényezők árnyalják: a Rhône völgyében például a protestáns, korábban markánsan baloldali szavazók egy része állt át egy egész más proteszt-szavazásra: Le Penre szavaztak.

S ha már átállás: a szavazók leválása a baloldalról (a kommunista és szocialista pártról) már a 70-es években megkezdődött, amikor ezek megszűntek közösségszervező erőként működni, ekkor a szavazók egy része eleinte a középjobbhoz pártolt át, csak később kötöttek ki a szélsőjobbnál – miközben (szerencsére) többségük még most sem (szélső)jobboldali. Az a bő egyharmaduk, aki az apja lányát választotta, már nem ugyanahhoz a generációhoz tartozik. Ők nem az egykori kommunista szavazók, hanem azok gyerekei, unokái.

Egyszóval a tendencia némileg analóg az amerikai rozsdaövezetben tapasztaltakkal, de azért túlzás azt hangoztatni, hogy a helyzet ugyanaz (még egyszer: a legtöbb Le Pen- szavazó kistelepülési, nem városi), vagy hogy a francia proletariátust szőröstül-bőröstül lenyelte volna a szélsőjobb.

Dél-keleten, a mediterrán partvidéken – ahol az egykor Algériából visszatelepült „gyarmatosítók” leszármazottai élnek – Le Pen annak ellenére erős, hogy kevés a munkás, míg Bretagne-ban vagy Dél-Nyugat-Franciaországban annak ellenére gyenge, hogy ott viszonylag sok. Merthogy van még egy törésvonal, ami bonyolítja a képletet: egy képzeletbeli északnyugat-délkelet vonal mentén is megosztott az ország: ettől keletre, délre inkább lepenista (néhány nagyváros lóg ki szigetként), míg ettől nyugatra, északra inkább Macron-párti (a falvakat leszámítva). A világ bonyolult, egyetlen magyarázó változó – a globalizáció nyertesei/vesztesei – kevés a megértéséhez.

***

Ha Macron győz, elmondhatjuk, hogy a Trump megválasztásával és a Brexittel csúcspontját elérő, de az osztrák és holland választással talán leszállóágba került nacionalizmus és idegenellenesség újabb vereséget szenvedett. (Vagy más megközelítésben: az érzéketlen globális elit revansot vett). Ha viszont Le Pen győz (ami épp a rá szavazni készülő munkásoknak lenne a legrosszabb, lásd: USA) vagy legalább szorossá teszi a meccset, akkor viszont még szép jövő elé néz a trumpológia Európában is.

Erőss Gábor

A szerző szociológus, a Párbeszéd elnökségi tagja, józsefvárosi önkormányzati képviselő.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!