A nyolcadik kerületi önkormányzat vagy a BKK, esetleg együtt, előre megbeszélve, karókat helyeztek ki a Rákóczi téri metrómegálló mellé, hogy elüldözzék az ott dekkoló embereket. Helyi lakosként hetente többször is jártam a környéken, és azt tapasztaltam, hogy valóban zavaró volt az ott élő emberek jelenléte. De tényleg az a megoldás, hogy elkergetjük őket, hogy egy másik helyen éljék le hasonló körülmények között az életüket, ameddig onnan is elüldözik őket?
Fotó: 8ker blog
A Rákóczi téri karók helyzete nem egyedi, több ilyen próbálkozás is volt már a városban. Az V. kerületi Bástya utcánál például egy teljes rácsrendszert raktak ki annyi pénzből, amennyiből hónapokig lakhatna egy ember albérletben. Az eredmény: az óvoda oldaláról a szemben lévő kert oldalához költöztek az ott lakók.
Aztán ott volt Tarlós István hadjárata is a hajléktalan emberek ellen, lényegében kitiltotta őket a közterekről, pénzbüntetésre vagy elzárásra ítélve őket. Az eredmény: egy költségesen felállított, azóta a semmire fenntartott rendszer. Ugyanis a rendőrség és a közterület felügyelők nem alkalmazzák ezt a büntetést, mivel tudják, hogy az égvilágon semmi értelme.
Most a Rákóczi téren is csupán átköltöztek az ott élő emberek a padokra, a fűre. Nekik rosszabb lesz, mert esőben nem lesz védelem a fejük felett, mindenki másnak pedig ugyanolyan. Semmi se történt, csak a hatóságok szórakoztak egyet pár emberrel.
Pedig értelmetlen büntető intézkedések helyett lehetne segíteni is, már csak azért is, mert amikor ránézünk ezekre az emberekre, nem látjuk a sorsot, ami az utcára vezette őket. Könnyen lehet, hogy saját hibájukból jutottak oda, de sokkal többen vannak, akiket személyes tragédia, netán az állam, az önkormányzatok kegyetlensége, vagy a társadalom szegénységet újratermelő mechanizmusa juttatott oda, ahova. Akkor pedig tényleg még egy büntetést kell kapniuk?
A jól működő állam azért tart fenn szociális ellátórendszert, egy védőhálót a társadalom szegénységtől veszélyeztett tagjainak, mert tudja, a szegénységnél nincs költségesebb számára. Egy szegény ember jó eséllyel újratermeli a szegénységét, a gyerekei sokkal nehezebb helyzetből indulnak, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket. Egy szegény ember egészségügyi ellátása (ha egyáltalán igénybe tudja venni), tömegszálláson tengődése, de még a megbüntetése is mind olyan költség az állam számára, amiket segítésre fordíthatnának. És akkor az elveszett élet költségéről még nem is beszéltünk.
A legtöbb nyugati országban nem is létezik az a tömeges ellátórendszer, ami Magyarországon van, a bajba jutott családok ehelyett lakhatási támogatást kapnak. Egy nyugati szociális ellátórendszerben nem nettó 120 ezerből dolgozik egy szociális munkás 50 ügyféllel, hanem 2-3 ügyfél napi gondjait tudja megoldani, olyan fizetésből, amiből mondjuk neki is telik lakhatásra. De van olyan része is az ellátórendszernek, ahol a mentális nehézségekkel küzdő ügyfeleknek pszichológusi segítséget biztosítanak, mert ez is elengedhetetlen ahhoz, hogy újra hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak.
Itthon viszont ha meglátnak egy hajléktalan embert, akkor az állam kirak pár karót, egy kerítést, egy rácsot, hogy takarodjon.
Csakhogy hiába megy az így elüldözött 10 méterrel vagy akár egy egész kerülettel arrébb, létezni fog. És ott is kellemetlen látvány lesz. És mindaddig kellemetlen látvány lesz, ameddig az állam hozzáállása nem változik meg. Pedig nem beszélünk óriási pénzekről. Egy stadionépítési programból vagy némi ellopott pénzből már tízezreket lehetne megmenteni.
Csak az akarat ma nem ez Magyarországon. Itt karóval kergetik el a hajléktalan embereket, megbélyegzik őket, és a társadalmat a szegények ellen uszítják ahelyett, hogy közösen átgondolnánk, mi is a jobb megoldás.
A segítés, mindig a segítés, soha nem a büntetés.