A Századvég nevű pénzmosoda elnöke, Lánczi András azt mondta, hogy amit korrupciónak hívunk, az a Fidesz legfőbb politikája. Végre egyetértünk valamiben. A kormányzás csupán melléktevékenység, a fő cél a gazdasági birodalom építése. Egyre többeknek szúr szemet az, hogy milliárdos nagyságrendű közpénzekből híznak a politikus-rokonok cégei.

Valamiképpen a Fidesznek is reagálnia kell erre a helyzetre, és a Habony-művek nemzeti „tőkésréteg kialakítása” eufemizmussal palástolja csupán a nyilvánvaló klientúraépítést.

Pedig nemzeti tőkésosztályra szükség van, de olyanra, amely azután a világpiacon is meg tudja állni a helyét. Az nem versenyelőny a globális piacon, hogy kinek hány fideszes valagban járt már a nyelve. Akik versenyképesek lennének, azokat lehúzza a magas adóteher és a bürokrácia. Akik meg versenyképtelenek lennének, de jókor vadásztak/fociztak jó helyen, azokat meg felpumpálják a többiektől elvett adóforintokból. Ez nem lesz életképes gazdasági modell még középtávon sem. Pláne, ha az állami pénzeket vissza illik forgatni a Fidesz szolgálatába, miként Vajna például az ellenőrizetlen kaszinópénzeiből épít médiabirodalmat.

Az ominózus interjúban a kitiltási botrány újabb fellángolása után étolajat öntött a tűzre Lánczi elnök úr. Azt üzente, hogy „minden külföldit, aki termelő beruházást valósít meg, tárt karokkal várunk.” Az egy másik kérdés, hogy a tárt karok mellett kitárt zsebek is vannak. Kevesen hiszik el az ügyészség meséjét arról, hogy valaki csak „visszaélt a Századvég nevével”, amikor azt mondta, hogy el tudja intézni a cég kérését, csak két milliárdot kell befizetni egy alapítványnak, az majd ír egy tanulmányt. Sajnos nagyon is életszerűen hangzik ez a történet. A lobbista is így vélekedik az mno.hu-s interjúban.

Van pár költői kérdés, amit Lánczi felvetett az interjújában, ezeket szeretném megválaszolni.

„Kit öltek itt meg, szeretném megkérdezni!”- mondja az agytröszt elnöke. Van legalább négy olyan haláleset, aminek a hivatalos magyarázata minimum kétkedésre ad okot. Minden főszereplő valahogy kemény összeütközésbe került a hatalommal közvetlenül a halála előtt, és nem akart engedni az igazából. Mindez az utóbbi öt évben. És akkor az olajbotránnyal kapcsolatos „öngyilkosságokról” már nem is beszélek. Nem véletlenül jelentik be a korrupció ellen küzdők, hogy kiváló mentális állapotban vannak.

„Vajon korrupció volt az 1948 utáni kommunista államosítás vagy az 1989 utáni rendszerváltás privatizációja?” – teszi fel a kérdést Lánczi.

Szerintem az volt. Kevesek jártak nagyon jól, míg sokak rosszul. Az, hogy valaki a vesztes vagy a nyertes oldalon volt, az állami kapcsolatain múlott, akárcsak napjainkban. Ennél a Lánczi mondatnál nem világítja meg semmi fényesebben azt, hogy a magyar gazdaság teljes gyarmatosítása a lényegi programelem a Fidesznél. Fenekestül felforgatják a gazdaságot, hogy a hozzájuk közel állók legyenek előnybe hozva.

Lánczi tanár úr egyébiránt az egyik kedvenc oktatóm volt az egyetemen annak ellenére, hogy sok elvi alapvetésével nem értettem egyet. Ám ez normális különbség a közéleti viták során. Én komolyan vettem azt a mondatát, hogy a tisztesség hosszú távon megéri. Kérdés, hogy ő maga és a fideszes tanítványai mennyire vették komolyan?

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 800-an támogattok minket, jelenleg 70 támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra mint a Mérce, támogass minket!

Ma zajlott a tárgyalása annak a pernek, amelyet Deutsch Tamás indított Juhász Péter ellen, mivel utóbbi drogosnak nevezte őt tavaly, amikor a Fidesz javaslatot tett a gyerekek, újságírók és politikusok kötelező drogtesztjére. Akkor Juhász azzal érvelt, nevetséges a javaslat egy olyan párttól, amelynek Deutsch is tagja.

Vannak még nagy magyar államférfiak. Ez derült ki ma reggel a Kossuth rádió 180 perc című műsorában. Balog Zoltán emberierőforrás miniszter legalábbis valamikor 7 óra tájban tett csodát, miniszteri principiumát kihasználva, amikor az  alábbiakat mondta:

„Lehet nem szeretni a KLIK-et, nekem is volt olyan munkahelyem, amit nem szerettem, csak nem volt rá kíváncsi senki, főleg a munkaadó nem volt rá kíváncsi, szeretem vagy nem szeretem, a munkát el kell végezni. Ha valaki dolgozik egy gyárban, nem kíváncsi a gyártulajdonos arra, szereti-e a gyárat, vagy sem” - mondta Lázár János a kormányinfón két hete csütörtökön.

Sokan féltik manapság a gyökereit vesztett magyar, európai, nyugati társadalmat. Sokan rettegnek, hogy elszakadva hagyományainktól, történelmünktől, közösségeinktől immár képtelenek vagyunk útmutatást találni a világban; kiszolgáltatottságukban pedig sokan a legtermészetellensebb gondolatokhoz, idegen kultúrákhoz, őrült világnézetekhez fordulnak, míg végül életerős civilizációnk elenyészik, és nem marad más, mint gyökértelen barbárok hordái. Ez a félelem – úgy gondolom – megérthető. De hogy mi rá a helyes válasz, koránt sem egyértelmű.

Vannak – nem is kevesen – akik szerint a gyökértelenség ellenszere a visszatérés az elveszett közösségekhez, melyek azelőtt utat mutattak nekünk. A modern világ nem csak rohamosan változik, de úgy tűnik, egyre több és több szilánkra zúzzák szét azt mind újabb világnézetek, kultúrák, identitások, melyek ellepik a társadalmunkat. Mindeközben a biztos pontok elvesznek: nem sokra megyünk a szabadsággal, hogy megválaszthatjuk és felvállalhatjuk saját identitásunkat – „önmagunk lehetünk” – ha nem tudjuk, kik is vagyunk és mik akarunk lenni.

Annak idején – mondják – mindezt a hagyományos közösségek határozták meg. A családban, az egyházban az ember ismerős arcokat látott és ismerős szerepeket; mindenki pontosan tudta, kinek mi a dolga, miben találja meg az önmegvalósítás legmagasabb fokát. Ha a társadalomról van szó, a nemzet eszméje szolgáltatja a támpontot: az érzés, a tudat, hogy ez a föld miénk, hogy ebből jövünk és ebbe térünk meg, hogy ugyanazokért az értékekért állunk ki és erre az ütemre dobog a szívünk - ez adja meg a helyünket a világban, ez ad célt az életünknek.

Gyökereiket keresve sokan fordulnak ehhez az elképzeléshez. Ők azok, akik a magyarok Magyarországát követelik, a keresztény Magyarországot. Az országot, melyet nem szabdal százfelé száz különböző, idegen kultúra és világnézet; amelyet nem rontanak meg divatos, őrült elméletek, amelyben végre helyreáll a természetes rend – amiben a férfi férfi és a nő nő –, amelyben végre ismét összefoghatnak minket az ősi hagyományok és értékek – végre nem leszünk elveszettek, végre nem leszünk magunkra hagyva.

A baj csak az, hogy ez a közösség, amelyet keresünk, amelyet követelünk, soha nem létezett és soha nem fog. Sosem kovácsoltak minket össze közös értékek, közös gondolatok, közös hagyományok. Keresztény és pogány, protestáns és katolikus, kommunista és fasiszta, SZDSZ-es és MDF-es, jobb és baloldali magyarok – a nemzet mindig is belőlük állt. Mindig is éltek köztünk nők, akik anyaként nem voltak boldogok, és férfiak, akik őszinte és tiszta szerelmet éreztek más férfiak iránt.

Ma halljuk őket, és látjuk, hogy olykor boldogok  – pedig mennyire mások mint mi – vagy épp boldogtalanok - pedig mennyire hasonlítanak ránk. Mindezt modern és természetellenes elfajzás, „őrület” – mondják. Holott valójában csak a valóság felszínre törése, amely mindig is velünk volt, de ami elől egyre kétségbeesettebben próbáljuk eltakarni a szemünket.

A családi ölelés melegében összeforró nagy keresztény magyar közösség ugyanis egy ködkép, amely semmi másra nem jó, minthogy eltakarja a szemünket az igazság elől. Egy ábránd, amelyben szeretünk ugyan hinni, de amely mégis ábránd marad. Egy képzelt közösség, amely nem jelenthet valódi megoldást a gyökértelenség fájdalmára.

Ezt talán azok is érzik, akik a valósággal szembesülve inkább kitagadják a nemzet közösségéből azokat, akik nem felelnek meg az ábrándképüknek, vagy akik másfajta ábrándokat kergetnek: a baloldaliak, a liberálisok, a feministák, a melegek – ők hazaárulók, Soros-bérencek, ők a pusztulásunkat akarják.

A gyökértelenség miatt érzett fájdalmunk így fordul át félelembe, a honfitársaink iránt érzett szeretetünk az ellenség iránti gyűlöletbe. És lassan már nincs is más, ami egyben tartja a világképünket, csak ez a gyűlölet és félelem. Lassan már csak azt tudjuk, hogy mit nem akarunk: őket, akik veszélyt jelentenek ránk, őket, akik megfertőznek minket, őket, akik felborítják a dolgok természetes rendjét. Mintha nem osztoznánk mind abban a gyökértelenség fájdalmában, mintha nem mind csak szabadulni akarnánk tőle.

De inkább belefojtjuk magunkat ebbe a hamis ködképbe, inkább fennhangon hazudunk magunknak az igaz magyarok hősi közösségéről és a velük szemben álló, ellenséges, idegen hordák örök harcáról. Inkább áltatjuk magunkat azzal, hogy egy nagy baráti társasággá válhatunk, amiben mindenki tudja mindenki becenevét, és amelyben mind körbeüljük a nagy nemzeti tábortüzet.

A valóság azonban az, hogy nem vagyunk többek, mint milliónyi ember egy kontinens egy szegletén folytonos változások közepette, melyeket nem értünk, és amelyek felett alig van hatalmunk; kiszolgáltatottan és bizonytalanul, nem tudva, hogy merről jövünk és mi vár ránk, ezernyi kérdés és reménytelenség közepette küzdünk mindannyian egy emberi életért. Ez az a sors – nem a nemzet, a vér, a hagyomány – amelyben mindannyian osztozunk. Ez az, ami valójában összeköt minket: holland iskolásokat és szíriai menekülteket, magyar üzletembereket és londoni hajléktalanokat – mind elveszettek vagyunk és mind érteni szeretnénk a helyünket a világban.

Amit az európai és magyarországi helyzet ma megmutat az, hogy a közösségek, a hagyományok, a nemzet imádata csak arra jó, hogy egyesítsen minket a gyűlöletben azok ellen, akik állítólag a vesztünkre törnek. Ez minden csak nem megoldás a gyökértelenség problémájára. Hiszen amit hiányoltunk az életünkből, az sohasem a gyűlölet és félelem volt. Nem az hiányzott nekünk, hogy ellenségeket, árulókat, és veszélyes őrülteket lássunk magunk körül. Vissza akartuk kapni a gyökereinket: egy megértő és befogadó közösséget akartunk, amelyet végre a magunkénak érezhetünk, amely nyitva áll előttünk, nem taszít el magától.

Talán ha egy percig úgy néznénk a világra, hogy meglássuk az emberek sokaságát, akik mint mi, szenvednek az átható idegenségtől, akik gyökereket keresnek, akik szeretnének boldog és teljes emberi életet élni egy társadalomban, amely idegen tőlük, egy földrészen, amelyet nem választottak – talán ha így néznénk egymásra, megtalálhatnánk a közösséget, amit keresünk.

Népszerű ma azt mondani: ez a gondolat veszélyes. Nem szabad túl nyitottnak lennünk, fel kell készülnünk a támadásokra, védekeznünk kell azokkal szemben, akik rosszat akarnak. Mintha ugyan a kölcsönös kirekesztés és gyűlölet, az egymás leigázásának, megsemmisítésének vágya ködös ábrándképek nevében a biztonság és a boldogság záloga lenne: mintha nem csak örökös félelemhez, társadalmi szintű paranoiához vezethetne. Mintha egy zárt társadalom, amelyben azzal hitegetjük magunkat, hogy mi és akik minket vezetnek Jók, ők pedig, akikkel szemben állunk a Rosszak, végül elhozhatna egy megértő és boldog világot, amelyben végre mind kiteljesedhetünk.

Akik így gondolkodnak, azok valóban szemben állnak velünk. És mi mégsem gondolhatunk rájuk ellenségként, nem akarhatjuk őket száműzni magunk közül. Meg kell mutatnunk nekik, hogy a gyökerét vesztett társadalom csak akkor találhat újra magára, ha felhagy káros ködképei kergetésével – mert ezek egyedül a folytonos félelem és gyűlölet ideológiájához vezethetnek. De épp azért szeretnénk végre ismét gyökeret verni a világban, hogy megszabaduljunk a gyűlölettől és félelemtől.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 800-an támogattok minket, jelenleg 70 támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra mint a Mérce, támogass minket!

Ha emlékszünk a miniszterelnök úr szavaira, miszerint, ha az uniós pénzből teljesen fölöslegesen épített Felcsúti kisvasútat támadják, akkor azt továbbépítik Bicskéig, és ha tovább támadják még tovább, majd tudjuk, hogy valóban szóba került a vasút meghosszabítása Bicskéig, akkor nem is lepődhetünk meg annyira azon, a kormány képes volt egy januárban lejáró szerződést felmondani a Telekomnál, kockáztatva ezzel számtalan közpénzt, és sajtópolémiát kavarva csak azért, hogy megvédjék Ákost, akinek egyébként semmi szüksége nincs a kormány védelmére, és akinek mondatai tényleg megsértették az ország egyik felét. Tehát a kormány a vele szimpatizáló zenész oldalára állt, egy az egész országot megosztó vitában, méghozzá fölösleges károkat okozva az államnak.

A feminizmus nem azt tartja avíttnak és idejétmúltnak, ha egy nő sok gyermeket szül, hanem azt, ha egy nő életének értékét az alapján ítélik meg, hogy hány gyermeket szült - gondoltam először. De aztán belegondoltam annak az „idejétmúlt” és a jelenlegi kormány által sokszor visszasírt világnak általam ismert részébe,  és döbbenten láttam, hogy igazságtalan vagyok velük. Ők ezt nem tették. Ez a nyomasztás és csesztetés a szingliséggel és a  gyermektelenséggel, ez nem régi, ez valami új, és annak a régi világnak az általam ismert részéből teljesen hiányzott. Pedig ők nem voltak feministák, csak komolyan vették a kereszténységet, és ez a jelek szerint ugyanoda vezetett.

Annus néni soha nem ment férjhez. Apám számtalan nagynénjének egyike volt. Szegény sorból származott, korán dolgozni kezdett, varrni tanult. Érzéke volt és fantáziája, hamarosan saját szalont nyitott. Munkát adott varróleányoknak és vasalónőknek. A Horthyné is járt hozzá varratni, a kormányzóné, főméltóságú asszony. Meg számtalan színésznő. Rendszeresen juttatott testvéreinek, az egész családot ő tartotta el apám szerint. Földeket vett a Balaton körül. Jótékonykodott, Füreden máig áll egy kereszt, amit ő állíttatott. Élete végén sem tudott helyesen írni, de bölcs volt, felelősségteli és élvezte az életet. Egyszer elhívta anyukámat színházba, akkor épp a Törőcsik Mari adott neki két jegyet. Előadás előtt betértek az édességboltba, ahol öt deka pralinét kért, majd kis gondolkozás után meghozta a nagy döntést: „Adjon tízet!”

Sikeres középvállalkozó volt, nőként és egyedül. Ma interjút készítene vele a Forbes és a HVG.

Mina néni sem ment soha férjhez. Volt egy regénye, árulta el nagymamám, ami alatt nem könyvet értett, hanem egy fiatal férfit, aki elesett a nagy háborúban. Mina néni testvéreinek, Guszti bácsinak és Nándi bácsinak háztartását vezette. Ők agglegények voltak, építészek és sikeres építési vállalkozók. Rang volt hozzájuk bekerülni, mert télen sem küldték el az embereiket, hanem saját költségükre házakat építettek, amit aztán tavasszal eladtak. Nagymamám náluk lakott három évig, mert a szülei nem akartak internátust fizetni a tanítóképzőben, így olcsóbb volt és családban is maradt. Vasárnap délutánonként moziba jártak Mina nénivel, aki azt nagyon komolyan vette. „Nem moziba megyünk!” - mondta, amikor olyan helyre mentek, ahonnan következmények nélkül el lehetett késni.

Mina néni nem épített sem saját családot, sem saját karriert. Saját örömei voltak, feladatai és felelőssége.

Szűkebb és tágabb közösségbe, családba  és társadalomba mélyen beágyazott mindkét élet. Vendégségben nem szingliként húzták meg magukat  Pöffeszkedő Családosok között, és a családban vagy a közösségben sem jutott eszébe senkinek, hogy „éreztessen velük” bármit – mert nem volt mit. Ha elgondolkoztak volna rajta, az Istennek tetsző élet lehetséges útjainak látták volna életüket, amitől idegen minden összemérés és rangsorolás. Méltóságuk és életük Isten előtti egyenlőségének biztos tudatában jártak egyenes gerinccel és emelt fejjel, hosszú, majd rövidebb szoknyában, néha talán már nadrágban is.

A "sikeres, önmegvalósító karrierista szingli", meg az "abszolút lúzer szingli, akinek semmi nem jött össze", nem találkozott lenézéssel és fennhéjázással. Senki nem oktatta ki őket, hogy nem így kellett volna, ők elszalasztották a legfontosabbat, pótcselekvésbe menekülnek az egyetlen igazi elől.

Mina néni, Annus néni, Marika néni. Guszti bácsi, Nándi bácsi. Nagyszüleim és dédszüleim. Mindannyian vallásosak voltak, mint akkor a legtöbben, sorsukat Isten kezében érezték, aki az egyetlen és igazságos bíró. Komolyan vették, hogy egymás életének bírái ne legyetek, ehhez messze nem tudunk egymásról eleget, a legtöbb, amit tehetünk, hogy érdeklődéssel és támogatással fordulunk egymás felé. Senki nem érezte veszélyeztetve saját életválasztásának érvényességét a másikétól, nem érezte, hogy meg kell védenie vagy kimagyaráznia azt.

Nekem nagyon rendben van, ha mi is így teszünk.

Pogány Anikó

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, akkor támogass minket!

Egy sereg európai országban frusztrálhatja a választókat, hogy nincs valamirevaló alternatíva a kormányzó erőkkel szemben: nemcsak a baloldali címkéjű, hagyományos pártok kiábrándítóak, de még egy jobboldali is érezheti úgy, hogy nincs tisztességes képviselete, mert a konzervatívok inkább a saját érdekeik és egy szűk elit védelmében kormányoznak. A most vasárnap urnákhoz járuló spanyoloknak végre adódik lehetőségük, hogy kibillentsék a „kasztot” a garantált hatalom kényelméből, kérdés, hogyan élnek majd vele.

Mariano Rajoy, Pedro Sánchez, Alberto Garzón, Pablo Iglesias, Albert Rivera

29 éves baloldali gondolkodású férfi vagyok, egy 5 hónapos kislány apukája, és szeretnék még gyereket, csak nem engedhetem meg egyelőre magamnak. És mindemellett messzemenőkig elítélem Ákos és Kövér László megszólalásait.

A múlt héten megfojtottak egy 24 éves nőt. A csévharaszti Sch. László elhívta magához a nőt, megfojtotta, majd a nő holttestét kidobta az M0-s mellett. Máskor a bulvármédia tele van a gyilkosság részleteivel és információkkal az áldozatról, ezúttal azonban kicsit másképp történt.

A Bors és a Velvet nem csak semmi érdemlegeset nem közölt sem a gyilkosságról, sem az áldozatról, hanem mintha dicshimnuszt próbálnának zengeni az elkövetőről. Mintacsaládból jött, és még barátnője is volt! Cégvezető volt! Szerették a faluban! Még egy kedves kis képet is láthatunk róla a Bors oldalán, ahol büszkén mutatja a halat, amit kifogott. Egy derék, kedves horgász ember.

De nem csak a bulvármédia próbálja áldozatszerepbe hozni az elkövetőt. Bár az Index.hu legalább nevén nevezi az áldozatot, már az írásuk címe arról szól, hogy a férfi – saját állítása szerint – újra akarta éleszteni az áldozatot. Na igen, mielőtt kidobta az út szélére, majd elhúzott. Az elkövető szadomazó hajlamait – amelyek egy nő életébe kerültek – ártatlan hobbiként festik le, amelyet a férfi régóta folytatott nőkkel, akiknek fizetett érte.

Szomorú látni, hogy az Index.hu egyszerre jelentet meg egy ilyen cikket egy másik, informatív és érzékeny írással a prostituáltak szexuális kizsákmányolásáról. És főleg azt, hogy ennyire egyszerűen belemegy a média az elkövető mentegetésébe, aki nem brutális gyilkos, hanem egy átlagos, szexuális vágyait kiélő férfi, aki csak véletlenül kicsit erőszakosabb volt az áldozatával, mint kellett volna.

Ennek az elkövetőmentegetésnek komoly következményei is lehetnek: épp tegnap mentett fel a bíróság első fokon egy férfit, aki két nőt kényszerített szadomazó szexre egy pornófilmforgatáson úgy, hogy azt állította nekik korábban, a bántalmazást csak el kell játszaniuk, és bármikor abbahagyják, ha kimondanak egy menekülőszót. A nőket ehelyett beleegyezésük nélkül szexuálisan bántalmazták kamerák előtt, és személyes szabadságukat is korlátozták. A bíróság a nőkkel szemben a bántalmazónak adott igazat arra hivatkozva, hogy a nők – állításuk ellenére – mégis beleegyeztek a forgatásba, és „csak” könnyű sérüléseket szenvedtek.

Ez pedig már nem csak azoknak a nőknek a biztonságáról szól, akik szexuális szolgáltatásokat kényszerülnek nyújtani, hanem mindenkiéről. Mert ennek a gondolkodásmódnak az alapja az, hogy ha egy nő egyszer beleegyezik a szexbe valamilyen formában, akkor utána azt tehetnek vele, amit akarnak. Például megverhetik, megfojthatják, és kidobhatják őket az út szélére, akkor is a férfit fogják az igazi áldozatnak tekinteni, akit meghurcolnak jogilag csak azért, mert szegényke meg akarta kapni, ami szerinte járt neki.

Ezzel szemben az áldozatára „a prostituáltként” vagy „prostiként” hivatkoznak. Ami épp elég ízléstelen lenne más kontextusban is, hiszen semmi más célja nincs ennek a címkének, mint hogy egy megbélyegzett tevékenységre szűkítsen le egy embert, és így megalázza, kevésbé értékessé tegye az olvasók előtt. Ha azonban egy kegyetlen gyilkosság áldozatát minősítik le „prostira” egy cikkben, az nemcsak ízléstelen, hanem kegyeletsértő.

De a gusztustalanság akkor lesz teljes, ha e mellé még hozzátesszük azt a képet, amin a rendőrök épp egy felfújt gumibabát cipelnek be az elkövető házába, hogy azon mutassa be, mit tett az áldozattal. Igen, az áldozatot egy felfújt, műanyag szexjáték „helyettesíti”.

A nők elleni erőszakról mindig is botrányosan áldozathibáztató és elkövetőmentegető stílusban írt a bulvármédia. Nők fojtogatása, feldarabolása, összeverése, megerőszakolása mit sem számít, ha olyan kellemes férfiak követik el ezeket a tetteket, mint Sch. László, akinek még barátnője is volt, igaz, elköltözött tőle néhány hónapja. Mindez csak így érdekességként, mintha egy embert, akinek belefér egy nő megfojtása, megakadályozott volna az erőszakban, a hatalma gyakorlásában az, ha épp jár valakivel.

A nők elleni erőszak manipulatív megjelenítése, ha még brutális gyilkosságok esetén is úgy mutatják be a férfi elkövetőt, mintha maga is ugyanolyan áldozat lenne, a prostituált áldozatok esetében még a megbélyegzéssel is súlyosbodik. Ezen a téren különösen álságos a média: miközben „örömlányokként”, „éjjeli pillangókként” és hasonló, émelyítően romanticizáló, vicceskedő szavakkal írják le a prostituáltakat, minden egyes szavuk azt sugallja, mennyire értéktelen embereknek tartják őket.

Olyan embereknek, akikről nem is érdemes tudni semmit azon kívül, hogy prostituáltak voltak. Olyan embereknek, akiket, ha megfojtanak 24 évesen, akkor el lehet őket egy-két mondattal intézni, és nem áldozatokként, hanem „prostikként” hivatkozni rájuk. Hirtelen „csak egy prostiról” lesz szó egy jóralavó fiatalemberrel szemben. És hirtelen mintha mellékes lenne, hogy valaki brutálisan meggyilkolta egy embertársát – gondoljunk már bele, milyen ember az, aki képes megfojtani egy másikat, végignézni, ahogy meghal, és utána, mint egy zsák szemetet, kidobni a holttestet az autópálya szélén.

Márpedig egy gyilkosság relativizálása olyan erkölcsi mélypont, ahova talán nem kellene leereszkedni. Mindannyiunk érdekében.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, akkor támogass minket!