Eörsi István a rendszerváltás utáni közélet egy olyan alakja volt, aki a kezdetektől szkeptikus maradt a hurráoptimizmussal fogadott piacgazdasággal szemben, és próbálta megóvni a szocializmus gondolatának azon elemeit, melyek elengedhetetlenek egy valódi demokrácia és szolidáris politikai közösség számára. Halálának 10. évfordulójára rendezett októberi konferencián Fehér Renátó költő ezzel a szöveggel emlékezett meg Eörsi politikai hitvallásáról.
A Közélet Iskolája arra tanítja a társadalom kiszolgáltatott tagjait, hogyan vehetik kezükbe a sorsukat, és hogyan állhatnak ki hatékonyan önmagukért. Egyik alapítójukat, Udvarhelyi Tesszát arról kérdeztük, kell-e harcolni egy jóléti államban, hol tanulta a polgári engedetlenséget Rosa Parks, és mi nőhet ki a jelenlegi szolidaritási hullámból.
Mi az a Közélet Iskolája? Miről szól, és mi értelme van neki?
A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, aminek a célja, hogy a magyar társadalom tagjai képessé váljanak arra, hogy valódi demokráciát építsenek fel és működtessenek. Elsősorban olyan emberekkel és csoportokkal dolgozunk, akik valamilyen elnyomást, kirekesztést szenvednek el. Az a tapasztalatunk, hogy ők azok, akiknek a legnagyobb szüksége van arra, hogy megerősödjenek az érdekvédelmi készségeik, megszervezzék magukat, és ki tudjanak állni magukért és a szükségleteikért. Azt gondoljuk, hogy a jóléti állam és a demokrácia kéz a kézben járnak, a kettő egymás nélkül nem lehetséges. Ahhoz, hogy valódi jóléti államban éljünk, mindenkinek ki kell harcolnia a számára fontos dolgokat és erőforrásokat, és ahhoz, hogy valódi demokrácia legyen, azoknak is aktívan részt kell venniük a politikában – a közéletben és az érdekérvényesítésben –, akik valamilyen hiányt szenvednek vagy meg vannak fosztva a méltóságteljes emberi élethez szükséges forrásoktól.
Három területen dolgozunk. Az oktatási tevékenységeink során elméleti és gyakorlati képzéseket szervezünk elsősorban a társadalmi mozgalmak, az érdekérvényesítés és a társadalmi egyenlőtlenségek témaköreiben. A képzéseink során a kritikai pedagógia módszertanát használjuk. A kutatási tevékenységünk a részvételi akciókutatás módszertanára épül, ami azt jelenti, hogy egy-egy társadalmi problémát azok az emberek kutatnak, akiket az közvetlenül érint. Azt gondoljuk ugyanis, hogy az elnyomott embereknek és az őket szervező mozgalmaknak és szervezeteknek ki kell termelniük a saját, alulról jövő tudásaikat és értelmezéseiket a világról, és arról, hogyan tudjuk azt megváltoztatni.
Vegyen mindenki részt az érdekérvényesítésben? És aki nem akar? Aki azt mondja, ő nem az a harcos típus, inkább csak azt szeretné, ha az állam gondoskodna róla, hiszen joga van hozzá? Ő magára vessen, ha az utcán köt ki vagy napokig nem jut élelemhez?
Nem mindenkinek „dolga” az érdekérvényesítés, de nagyon fontos, hogy mindenki tisztában legyen a jogaival és az érdekérvényesítés lehetőségeivel, hogy ezeket tudja használni, amikor szüksége van rá.
Fontos, hogy a társadalom is elismerje azt, ha valaki kiáll egy közösség vagy akár csak a saját érdekeiért. Azaz, ne bajkeverőnek vagy őrültnek tartsák, hanem egy olyan közeg vegye körül, amely érti és támogatja azt, amit csinál. Az érdekérvényesítésnek az esetek nagy részében maga az állam a célpontja, vagyis azt kell elérni, hogy a közös erőforrásainkat igazságosan osszák el. Ha csak egyéni szinten oldunk meg ügyeket, akkor a probléma nem fog megszűnni, hanem folyamatosan újratermelődik, és egyre csak nőni fog azoknak az embereknek a száma, akiknek segítségre lesz szükségük. Ha közösen lépünk fel, akkor a hatalmi viszonyok változnak meg, és az állam rá lesz kényszerítve, hogy szélesebb körű, rendszerszintű megoldást nyújtson, és ne csak kiegyezzen egy-egy egyéni esetben.
(fotó: Börcsök Zsófia)
A Város Mindenkiében végzett érdekvédelmi munkánk során ezt nap mint nap megtapasztaljuk. Nagyon sok embernek segítünk az egyéni ügyeit „elintézni” vagy a jogait érvényesíteni. Amikor sikerül valakinek kiszabadítani a cuccait egy lezárt önkormányzati bérlakásból, vagy megakadályozni egy kilakoltatást, vagy egy gyermek kiemelését a családjából, hatalmas örömet érzünk.
De azután, hogy ezeket az ügyeket sikeresen megoldottuk, másnap már kapjuk is a telefont tucatnyi embertől, akik hasonló problémákkal küzdenek és azt szeretnék, hogy nekik is segítsünk. Ha az azonos problémával küzdő emberek együtt lépnének fel az önkormányzattal vagy akár a kormányzattal szemben, és nem egyenként küzdenénk meg a csatáinkat, akkor lenne esély rá, hogy kikényszerítsük a rendszerszintű változást, vagyis azt például, hogy ne kelljen egy gyereket azért kiemelni a családjából, mert a szüleinek nincsen hol lakniuk. Akár törvény is tilthatná az elhelyezés nélküli kilakoltatásokat. Persze ez a fajta kollektív érdekérvényesítés nem könnyű, és mi is nagyon sokat küzdünk azért, hogy az emberek felismerjék a közös érdekeiket, és hajlandóak legyenek közösen cselekedni, és nem hagyni, hogy az önkormányzat vagy bármely intézmény egyéni egyezségeket próbáljon kötni mindenkivel.
Azt mondod, mindenkinek ki kell harcolnia magának a számára fontos dolgokat, ha valódi jóléti államban akar élni. Ez olyasmi szerinted, ami igaz az olyan gazdagabb országokra is, mint Németország vagy a skandináv országok? Vagy inkább valami magyar jellegzetességről van szó?
Ez minden országra igaz, és nem az egyes országok gazdaságától függ. Ha egyszer pl. Magyarországon bevezetnék a lakhatáshoz való jogot, akkor nem szűnne meg az érdekérvényesítés létjogosultsága, csak az iránya: akkor azért kellene küzdeni, hogy minél több csoportra kiterjesszék ezt a jogot, minél gyorsabban érvényesüljön, és senkit ne fosszanak meg tőle önkényes indokok alapján.
Tudsz példát mondani arra, hogy a gazdagabb államokban miért kell, miért szokás harcolni?
Jó példa erre Franciaország, ahol hagyományosan erős az állami lakáspolitika: vannak szociális bérlakások és jelentős a lakhatási támogatás is. Mégis, 2004 körül indult egy nagyobb mozgalom azért, hogy törvénybe iktassák a lakhatáshoz való jogot, mert hiába az intenzív állami szerepvállalás, ott is egyre súlyosabb volt a lakhatási válság. Végül ezt sikerült is kiharcolniuk és ma már egy sokkal jobb – persze messze nem tökéletes – rendszer működik, ami bizonyos csoportoknak alanyi jogon biztosítja a kikényszeríthető lakhatáshoz való jogot (vagyis ha az állam nem látja el a feladatát, akár be is lehet érte perelni).
A lakhatáshoz való jog elképzelését elég nagy ellenérzés fogadta Magyarországon. Legalábbis ezt tapasztaltuk az Operánál Csízi Zsolt AVM-aktivistával elmondott beszédeteket követően. Többen azt vetették a szemetekre, hogy ez egy kommunista ötlet. Szerinted mi áll ennek az elutasításnak a hátterében?
Ennek történelmi-ideológiai okai vannak. Az államszocializmusban a lakhatás a politikai legitimáció egyik legfontosabb forrása volt. Az államszocialista lakáspolitika – minden hibája és hiányossága ellenére – jelentős fejlődést hozott a magyar lakosság lakáshelyzetében. Azonban a rendszer egy idő után fenntarthatatlan volt, nagyon sok kritika érte és az Ingatlankezelő Vállalatok (IKV) népharag célpontjává váltak. A lakásreform már a 80-as években napirenden volt és a lakások tömeges privatizációja az egyik legjelentősebb strukturális változást hozta a politika átmenetben. Nekem úgy tűnik, hogy a rendszerváltás után a politikusok és a pártok azért próbáltak megszabadulni az állami felelősségtől a lakhatás terén, mert ez a terület annyira erősen kötődött az előző rendszer ideológiájához. Vagyis valójában a lakhatás egy ideológiai szélmalomharc áldozata lett, és ezzel tömegek biztonsága került veszélybe. Ez a megbélyegzettség mind a mai napig tart és nagyon kemény munka újra elfogadtatni az állampolgárokkal és az állammal is, hogy a lakhatás nem egy olyan dolog, amit „ki kell érdemelni”, hanem a társadalmi részvétel alapja, alapvető jog.
(fotó: Börcsök Zsófia)
Azt is mondod, hogy „az elnyomott embereknek és az őket szervező mozgalmaknak és szervezeteknek ki kell termelniük a saját, alulról jövő tudásaikat és értelmezéseiket a világról és arról, hogyan tudjuk megváltoztatni.” De ha megvan ez a tudás, mi garantálja, hogy ez kompatibilis lesz majd a politikaformálók gondolkodásával, hogy képes lesz betörni a jelenlegi hegemóniába, illetve képes lesz párbeszédet folytatni a mainstream tudományos/akadémiai diskurzussal?
A feladat szerintem kettős: meg kell törni a jelenlegi hegemóniát, vagyis azt, ahogyan gondolkodunk és tudást szerzünk a világról. Meg kell mutatni, hogy a tudás nagyon sokféle és hogy azok az emberek is képesek releváns kérdéseket feltenni és válaszokat adni, akik elszenvedik az igazságtalanságokat; és nem csak azok, akik kívülről/fölülről rájuk néznek, és mint egy laboratóriumban vizsgálgatják őket. Másrészt, azokat az embereket is magabiztossá kell tenni, akik most leginkább csak a kutatások tárgyai. Ők is el kell, hogy higgyék magukról, hogy amit gondolnak és mondanak, az fontos és releváns. Végül, az akciókutatás lényege az, hogy nem várjuk azt, hogy az új tudás automatikusan megváltoztatja a világot, hanem azt gondoljuk, hogy a tudástermelés szerves része az is, hogy kitaláljuk, ez hogyan fog hatni azokra, akik a döntéseket hozzák, illetve akik a döntések következményeit elszenvedik. Ha pedig ezt kitaláltuk, akkor végre is kell hajtani.
Egy példa erre: A Város Mindenkié 2012-ben fejezte be az Utca és jog című kutatását, aminek során kiderült, hogy a hajléktalan embereket indokolatlanul sokszor igazoltatják. Ezután 3 évbe, nagyon sok gondolkodásba, kommunikációba, egyeztetésbe és sok plusz – szintén az érintettek aktív részvételére alapuló – kutatásba telt, mire eljutottunk odáig, hogy a BRFK ellen eljárást kezdeményezzünk az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál a diszkriminatív igazoltatások gyakorlata miatt. Ennek még nincs eredménye, de ha sikerrel járunk, akkor is hosszú évekbe fog telni, mire ez a gyakorlat megváltozik, vagy legalább valamennyire mérséklődik.
Ez a folyamat maga a hegemónia megtörése. Nagyon lassú, de tömegbázis-építéssel és a társadalom széleskörű tudatososításával szerintem eredményre vezet.
Hogy néz ki pontosan az a szervezetfejlesztés, amit csináltok? Milyen szervezeteket fejlesztetek, és miből áll pontosan ez a fejlesztés?
A szervezetfejlesztést a mi esetünkben inkább stratégiai tervezésnek hívnám. Noha nagyon fontos, hogy a stratégiai tervezési folyamat a megrendelő szervezet igényeihez igazodjon, a Közélet Iskolája számára is vannak prioritások, amelyeket igyekszik érvényesíteni azoknak a szervezeteknek a munkájában, amelyekkel együtt dolgozunk. Minden ilyen együttműködésben arra törekszünk, hogy a megrendelő szervezetben erősödjön a demokratikus működésmód, a társadalmi probléma által közvetlenül érintett egyének és csoportok hangja és részvétele, és a szervezet élő kapcsolatot alakítson ki azokkal, akiket képvisel, valamint kiemelt szemponttá váljon a társadalmi beágyazottság és a tömegbázis-építés.
Mi kétféle stratégiai folyamatban segítünk: a működési és a tartalmi stratégia kidolgozásában. Olyan szervezetfejlesztést nem vállalunk, amely kifejezetten a szervezetben dolgozók közötti személyes és szakmai viszonyok javítását célozza vagy konkrét konfliktusokat és érdekellentéteket kíván feloldani. (Itt olvashattok egy részletes programleírást arról, hogyan is dolgozik a Közélet Iskolája – a szerk.)
Mondanál erre konkrét példát, amitől érthetőbbé válik, hogy mit is csináltok?
A működési stratégiára példa egy olyan civil szervezet (az érintettekre való tekintettel, a nevét itt nem említjük – a szerk.), amely szerette volna demokratikusabbá tenni a működését. Velük három napon keresztül dolgoztunk együtt. Először azonosítottuk a panaszokat és nehézségeket a korábbi működésükkel kapcsolatban, csoportosítottuk őket és aztán közösen mindegyiket végiggondoltuk, hogyan is lehetne átláthatóbb és bevonóbb a működés. A végén kidolgoztunk egy akciótervet konkrét határidőkkel és felelősökkel, hogy ne csak álmodozás legyen a dolog, hanem valóban meg is valósítsák a tervüket.
A szakmai stratégia tervezésére a példa egy olyan szervezet, amely szeretett volna irányt váltani, szélesebb bázissal, politikai célokért küzdeni, illetve tisztázni szerették volna, hogy vajon az, amit csinál, valóban azokat a célokat szolgálja-e, amelyek a tagság számára fontosak. Náluk azzal kezdtük a munkát, hogy azonosítottuk a szervezet misszióját (mi is az, amiért pontosan küzdenek, milyen világot szeretnének látni), majd azokat a társadalmi problémákat, amelyeket orvosolni szeretnének. Ezután átgondoltuk, hogy mit kell tenni, hogy az általuk ideálisként azonosított állapothoz közelebb kerüljünk – itt nagyon fontos volt, hogy ne a megszokás vezérelje őket, hanem azon agyaljunk közösen, hogy mi az, ami valóban azt éri el, amit ők szeretnének. Náluk végül két új munkacsoport is alakult annak a hatására, hogy rájöttek, sokkal több energiát kell fektetniük az érdekvédelembe és a közösségépítésbe.
Van olyan sikersztorid a Közélet Iskolájával, amit szívesen megosztanál?
A Közélet Iskolája még nagyon fiatal és egyelőre kísérleti fázisban vagyunk, így hatalmas sikerekről még nem tudunk beszámolni, de azt például sikernek tekintem, hogy a különböző programjaink résztvevői sokkal inkább elkezdtek érdeklődni a közügyek iránt, többen vannak, akik életükben először mentek tüntetésre, vagy a Facebookon ma már politikai témákról is vitáznak. Több visszatérő résztvevő is van már, akik a Közélet Iskoláját egy valódi tanulóközösségnek tekintik és sokféle kurzuson, programban részt vesznek. Közülük többen olyanok, akik nagyon nehéz körülmények között élnek, és korábban nem feltétlen „politizáltak”.
A Közélet Iskolája mellett aktív vagy az Artemisszió Alapítványban és A Város Mindenkiében is. Mondhatjuk, hogy ez a három tevékenység szervesen összekapcsolódik?
Én úgy érzem, hogy igen. A civil életemet az Artemisszióban kezdtem 2000 körül, ott évekig ifjúsági munkásként és interkulturális képzőként dolgoztam. Ma én vagyok felelős a szervezetfejlesztésért és a kommunikációért. Itt megtanultam projektet koordinálni, emberekkel dolgozni, pénzeket elszámolni, felelősnek lenni. De arra is rájöttem ott, hogy nekem nagyon szűk az a kabát, amit a 90-es években született civil szféra nyújt, és én ennél sokkal aktívabban szeretnék részt venni a közéletben. Egy antropológiai kutatás kapcsán kapcsolódtam be a lakhatási jogokért folytatott küzdelembe az Utca Embere nevű csoporton keresztül, és utána több társammal együtt alapítottuk meg A Város Mindenkiét, ami sok szempontból éppen az Artemisszió ellentéte volt: önkéntes, politikai, hangos.
Sokáig úgy éreztem, hogy soha nem akarok profi civil szervezetben dolgozni újra, mert azokat nagyon durván beszorítják a pályázati és egyéb kényszerek. De aztán meg arra jöttem rá, hogy igenis lehetséges egy olyan civil szférát felépíteni, ami egyszerre ad biztonságos munkahelyeket, és politikailag is releváns és aktív, nincs függőségi helyzetben és nagyon erős támogató bázist ad a társadalmi mozgalmaknak. Erre kísérlet a Közélet Iskolája.
A világ más tájain találkoztál már ilyen civil szférával? Mondanál példát?
Ismét csak az Egyesült Államokból hoznám a példát, mert én annak az országnak a társadalomtörténetével vagyok a legjobban tisztában. A Közélet Iskolája egyik modelljét a Highlander Központ adja, amit még a 30-as években alapítottak mozgalmi háttérintézményként. Ez egy adományokból fenntartott, bejegyzett civil szervezet, ami képzéseket nyújtott először a munkásmozgalom majd a polgárjogi mozgalom résztvevőinek. Többek között Rosa Parks is itt tanulta meg a polgári engedetlenség technikáit, amiket később a gyakorlatban is alkalmazott társaival. Ez egy olyan modell, ahol az irányt a mozgalmak adják meg, a professzionális civil szervezetek pedig megtámogatják mindezt, szilárd bázist nyújtanak, de nem próbálják meg dominálni a saját magukért küzdő embereket.
Mit gondolsz a Magyarországon jelenleg tapasztalható, menekültek segítését megcélzó szolidaritási hullámról? Meglepett, hogy ennyi önszerveződő, segítő csoport alakult? És milyen jövője lehet egy ilyen nekibuzdulásnak?
Bizonyos szempontból meglepett, de leginkább azért, mert nem gondoltam volna, hogy egy kulturálisan ennyire zárt társadalom éppen a menekült kérdésében fogja majd a legjobb arcát mutatni (itt persze nem a kormányzati, hanem az állampolgári reakciókra gondolok). Lenyűgöző volt látni, ahogyan az emberek ennyire tisztán emberként és nem „másként” kezelték a menekülőket. És azt is, hogy mennyire gyorsan és a helyzethez képest szervezetten voltak képesek felállítani egy civil segítő rendszert a Magyarországra érkező emberek alapvető igényeinek kielégítésére, és a méltóságuk megvédésére. A politikai kritika hiánya azonban végig nagyon szembetűnő volt számomra. Az életmentés és az elsődleges segítségnyújtás mellett úgy érzem, hogy nagyon lassan – vagy talán egyáltalán nem is – született még rendszerszintű válasz a civil aktivisták, szervezetek és mozgalmak részéről arra, hogy Európa – és benne Magyarország – hogyan korlátozza a nem európai uniós állampolgárok mozgásszabadságát és hogyan próbálja minimalizálni a globális egyenlőtlenségek következményeit. Én nagyon remélem, hogy egyrészt ezek a civil önszerveződő csoportok megerősödnek és tovább fejlődik az alulról szerveződő szolidaritás kultúrája Magyarországon, de azt is, hogy a menekültválság arra késztet minket, hogy átgondoljuk az „Európa-erőd” működését és radikálisan szűkítsük az EU-n belüli és az EU-ba irányuló szabad mozgás politika között tátongó hatalmas és igazságtalan szakadékot.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 72 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Az előítéletek sokkal többet árulnak el a gyűlölködőkről, mint a rasszisták által kipécézett arabokról, feketékről vagy zsidókról – állítja Stephen Eric Bronner, a Rutgers Egyetem politológus professzora. Arról kérdeztük, miért lett ennyire előítéletes az amerikai választási kampány, és másképpen gyűlölik-e ma a menekülteket, mint tették azt nyolcvan évvel ezelőtt. A professzor szerint se Amerika, se Európa nem lehet büszke magára.
Eric Bronner mediátorként találkozott többek között Mahmud Ahmadinezsád volt iráni és Bassár al-Aszad jelenlegi szíriai elnökkel, valamint Jasszer Arafattal, a Palesztin Autonóm Hatóság egykori vezetőjével
Az Egyesült Államok kormányzóinak több mint fele azt mondja, nem kér a menekültekből. Ráadásul a muszlim-ellenes vagy menekült-ellenes indulatok az elnök-jelöltségért folyó kampányban is egyre nagyobb szerepet játszanak. Szinte minden republikánus jelölt ellene van annak, hogy az Egyesült Államok szír menekülteket vegyen fel. Donald Trump egyenesen odáig megy, hogy azokat is ki kellene paterolni az államokból, akik már megérkeztek. Mivel lehet ezeket az indulatokat magyarázni?
A menekült-ellenes, illetve bevándorló-ellenes indulatok leginkább a Republikánus Párt irányából jönnek, annak is a szélsőjobboldali szárnya, a Tea Party környékéről. Ez a relatíve pici szervezet hatalmas sikereket ért el több választáson is, főleg helyi és állami szinten, az ország déli, illetve közép-nyugati részén. 2008-ban, miután Barack Obama elnyerte az elnökséget, ez a mozgalom elkezdte ellehetetleníteni a mérsékelt konzervatívokat, és átvette a hatalmat egy országos méretű párt, a Republikánus Párt, felett. A Tea Party stratégiája a kezdetek óta világos: a helyi szinteken szervezi magát a nagyobb siker érdekében. A tagság tisztában van vele, hogy minél lokálisabb egy választás, annál kevesebben mennek el választani, és annál nagyobb az esélye annak, hogy arányaiban nagyobb sikert érjenek el, mint amennyit a támogatottságuk sugallna – pusztán azáltal, hogy ügyesebben mobilizálják az ideológiailag feléjük húzó választókat.
Persze ebben az is segített, hogy jött a pénz az olyan radikális, reakciós szponzoroktól, mint a Koch testvérek. Hogy a Demokrata Párt szavazói, vagy az a több mint 46 százaléknyi választásra jogosult ember, aki távol maradt az urnáktól 2012-ben, vajon egyetért-e a keményen jobboldali, államapparátus-ellenes, a kereszténység tanainak dogmatikus olvasatára építő, menekült-ellenes nézeteikkel, az nem annyira nyilvánvaló, mint amennyire azt a sajtó sugallni próbálja.
Szerintem a republikánus kampány retorikája nagy valószínűséggel változni fog a választási kampány előrehaladtával, amikor képeseknek kell lenniük a republikánusoknak egy nagyobb és sokszínűbb közönséget is megszólítaniuk, már amennyiben labdába akarnak rúgni a demokraták mellett. Az is igaz viszont, hogy minden esélyesebb republikánus jelölt él a menekült-ellenes, bevándorló-ellenes retorika adta lehetőségekkel, legyen szó Donald Trumpról, Ben Carsonról vagy épp Ted Cruzról. Sőt, még a Demokrata párt sem immunis: a párt konzervatív, úgynevezett „kék kutya” szárnya, és annak, az izraeli lobbi hatása alatt álló politikusai ugyanezt a bigott, kizáró retorikát alkalmazzák, bár kicsit szofisztikáltabban fogalmazzák meg a mondandójukat.
Az a baj, hogy nem is nagyon áll érdekükben változtatni, hiszen az Egyesült Államokban élő arabok nagy része nem szavaz, a közösségeik pedig nem annyira jól szervezettek, hogy fel tudjanak ezen retorika ellen lépni. Ezt csak súlyosbítja, hogy az emberek nem sokat tudnak az iszlámról vagy a Közel-Keletről, miközben a hírekből meg folyik a szövegelés a terrorról.
Tavaly azt mondta, manapság a legtöbb bigott megpróbálja rejtegetni a bigottságát, hiszen szeretné, ha szalonképesebbnek tűnne a mondandója. Az iszlám esetében viszont ezt nem nagyon tapasztalni, jönnek a régi jól ismert rasszista toposzok, amelyek azt sugallják, hogy egyenlőségjelet lehet tenni az iszlám és a terrorizmus között. Miért?
A radikálisan arab-ellenes, iszlám-ellenes indulatok 9/11-et követően terjedtek el, majd jött az amerikai invázió Afganisztánban és Irakban. Már egy ideje jelen van a bizalmatlanság Iránnal szemben is, meg hát persze van most Szíria és az Iszlám Állam. Ez a valós konfliktus erősítette fel az eleve meglévő előítéleteket. A jobboldali amerikaiak ma azt hiszik, hogy az Egyesült Államok valódi háborúban áll egy egységes, „araboknak” nevezhető csoporttal, amelyet az úgynevezett „iszlám” gondolati rendszere fog össze és motivál. Ez a megfogalmazás vezet a „mi” és az „ők” szembeállításához. Az íreket, az olaszokat vagy a zsidókat annak idején idegen betolakodóknak tekintették, de nem gondolták azt, hogy veszélyes terroristák. Az ő esetükben nem létezett ez a fajta sztereotipizálás – ilyen szempontból tehát valamilyen szinten különleges a mostani iszlamofóbia és arab-ellenes előítéletek által uralt helyzet. A jobboldali gondolkodású embereknek egy nagy része most fél – és nem csak attól, hogy megismétlődik, ami Párizsban történt, hanem attól is, hogy idejönnek „ők”, akiknek mások a szokásaik, akik másképpen tisztelik Istent, akik más nyelvet beszélnek, és akik most itt állnak, mint barbárok a civilizáció kapui előtt. Európában és Amerikában is arról győzködik jobboldali demagógok az embereket, hogy az országaikat megrohamozzák az idegenek, ezzel pedig veszélybe kerülhet az identitásuk. Az Egyesült Államokban a saría törvény, és az annak bevezetésétől való teljesen irreális félelem több államon is eluralkodott. Eddig 16 állam tiltotta be hivatalosan a saríát, és 32 tagállam republikánus politikusai terveznek még hasonló törvényt.
Az előítéletes emberek most mind kijelentik, hogy ők amúgy nem rasszisták, mindössze óvatosak. Sokszor hangoztatják például, hogy nem minden muszlim terrorista ugyan, de ezzel egyidőben minden terrorista muszlim – éppen ezért a terrorista kisebbség távoltartása miatt ki kell zárni a békés többséget is. A szabadságjogok soha nem voltak különösebben fontosak a szélsőjobbnak. A szélsőjobboldali gondolatok képviselői azt mondogatják, hogy sajnálatos ugyan, hogy ilyet kell tenni, de szükséges a biztonság fenntartása érdekében. Összességében így a bevándorló-ellenesség, legyen szó muszlimokról vagy latin-amerikaiakról, ugyanannak a programnak a része: egy előítéletes kirekesztő programnak, amelynek célja, hogy leépítse a jóléti államot, és erősítse a nemzetbiztonsági gondolkodást.
Egyes amerikai lapok és baloldali politikusok párhuzamot vonnak a mostani menekült-ellenesség, és a harmincas évek eseményei között. Akkor a Németországból és Közép-Európából menekülő zsidókat nem akarta az Egyesült Államok (túl nagy számban) felvenni, mondván elterjesztenék a kommunista ideológiájukat az Egyesült Államokban. Mit gondol, megállja ez a helyét?
A párhuzamok egy része tökéletesen megállja a helyét. A túlzások, a hisztéria, a paranoia – mindenféle projekciók – tökéletesen megfigyelhetők a bigott ember azon múlt- és jelenbeli próbálkozásaiban, hogy kizárja világából az idegent. A bigott című, tavaly megjelent könyvemben is jeleztem ezt. A túlzások nagyon jól észlelhetők akkor, amikor az identitásukat féltik, holott 70 ezer a felső határa annak, hogy mennyi menekültet vehet fel az ország egy évben – ami nem kifejezetten sok –, ráadásul Obama elnök eddig mindössze 10 ezer szíriai menekült felvételére tett még csak ígéretet. Hasonlóan, hiába oly büszke magára az Egyesült Államok, a harmincas években csak 75 ezret engedett be azon 400 ezer zsidó közül, aki Amerikába szeretett volna menekülni 1933 és 1939 között. Akkor is a hisztéria uralta a politikai diskurzust, és ma is az uralja. A valós tényekről pedig mintha mindenki elfeledkezne: a muszlimok, akár csak régen a zsidók, a szinte biztos halál elől menekülnek – és a mai muszlimok esetében ez talán még nyilvánvalóbb is, mint a zsidók esetében a harmincas években, legalábbis az 1938-as kristály-éjszakáig. A kizárást vezérlő ideológia más volt, de a paranoia minkét esetben megfigyelhető. Akkoriban terjedtek a rémhírek valamifajta világméretű zsidó összeesküvésről, zsidó bolsevizmusról, és az amerikaiak szabadságára leselkedő veszélyekről. Henry Ford (amerikai üzletember, a Ford Motor Company alapítója – a szerk.) le is fordíttatta a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit (a múlt század elején terjesztett antiszemita pamflet – a szerk.) angolra. Manapság meg azt mondják, a muszlimok azok, akik megszállják Amerikát, és veszélyeztetik a kultúráját.
A helyzet iróniája, hogy akkoriban nem is az itthoni kommunisták, hanem Joseph Raymond McCarthy szenátor kommunista-ellenes hadjáratai jelentették a legnagyobb veszélyt a szabadságunkra. Akkor pedig, amikor arról beszélünk, hogy a muszlimok megszállják Amerikát, azt mintha figyelmen kívül hagynánk, hogy eddig Amerika volt az, aki megszállta és lebombázta Afganisztánt és Irakot, amivel tulajdonképpen elpusztította ezeket a nemzeteket, és megágyazott annak a káosznak, amelynek milliók estek eddig áldozatul. Ezt értem projekció alatt: olyasmit fogunk a muszlimokra, amit valójában mi műveltünk velük.
Ha azt nézzük, hogy a lakosságnak mekkora része született az ország területén kívül, akkor azt kell látnunk, hogy több EU tagállamban, így például Németországban, Ausztriában vagy Belgiumban nagyobb a külföldön születettek aránya, mint az Egyesült Államokban. Holott az Egyesült Államok az, amely bevándorlók országaként definiálja magát, míg Európa országai erősen ellenállnak azzal szemben, hogy bevándorló-országként tekintsenek magukra. Ez mégis mit jelent? Mire következtessünk ebből? Amerika már nem az a nyitott és befogadó ország, amelyként magát definiálja? Vagy Európa államai váltak szépen lassan nyitottabbá az újonnan érkezőkkel szemben, mint azt a politikusaik retorikája sugallná?
A New York-i Szabadság-szobor talapzatán az alábbi felirat olvasható: „Adjátok nekem a szegényeiteket, a kimerültjeiteket, akik szoros sorokban arra vágynak, hogy szabadon élhessenek.” Az elmúlt századokban a világ minden tájáról érkeztek bevándorlók az Egyesült Államokba, hogy letelepedjenek és egy új életet kezdjenek. A bevándorlásnak viszont minden hullámát előítéletekkel és szetereotípiákkal fogadták a már ott élők – méghozzá nagyon is hasonló előítéletekkel. Az amerikai krédó alapvetően az angolszász-protestáns értékekre épült, az amerikai életet pedig áthatotta a rasszizmus rákfenéje, így az egyszerű és problémamentes asszimiláció elsősorban a fehér európaiak privilégiuma lett. Az afrikai amerikaiak (akik nyilvánvalóan nem önszántukból jöttek), a latin-amerikaiak és az ázsiaiak viszont rabszolga-munkára voltak ítélve, még ha ezt nem is minden alkalommal hívták ténylegesen rabszolgaságnak. Ilyenek voltak például a 19. század végének vasútépítései vagy a második világháború idejének internálásai. Az afrikai amerikaiak ellen irányított régimódi rasszizmus szépen lassan átváltott a latin-amerikaiak és arab menedékkérők elleni előítéletekbe. És az európaiak sem lehetnek különösebben büszkék magukra: Párizs elővárosaiban, az úgynevezett benlieu-kben olyan arab gettókat látni, amelyekhez hasonlók nincsenek ma Amerikában, és (bár mifelénk is van egy csomó szervezett gyűlöletkeltő csoportosulás) olyan ténylegesen neo-fasisztának nevezhető pártjaink sincsenek, mint amilyenek mostanában Franciaországban, Magyarországon vagy Olaszországban érnek el hatalmas sikereket. Szóval nem mondanám azt, hogy Európa különösebben befogadó módon viselkedett volna az arabokkal, zsidókkal, vagy bármely másik csoporttal, amikor azoknak szükségük lett volna erre.
Túl nagyok Európa és az Egyesült Államok elvárásai a bevándorlókkal szemben?
Nem teljesen világos mit értsünk ez alatt. A legtöbb bevándorló csoport keményen dolgozó állampolgárok közösségét termelte ki magából, akik etnikailag elkülönült városrészekben élnek, mint látni például a New Jersey állambeli Paterson vagy a michigani Dearborn példáján. Ezek az emberek hazafiasak, jogkövetők, és legtöbbjük hálás azokért a lehetőségekért, amelyeket új hazájuk biztosít nekik. Ezek az emberek asszimilálódtak, és szerintem erre számítani is lehetett. De igaz ugyanakkor az is, hogy a régi szokásokat nehéz levetkőzni, és nem várhatjuk el, hogy egy bevándorló egyszerűen elfelejtse, hogy honnan jött, és adja fel a hagyományait. Nem is értem, miért kellene ezt tenniük. Azt ugyanakkor nem lehet előre megmondani, hogy egy-egy csoportnál az etnikai, vallási vagy a nemzeti lojalitás lesz-e az elsődleges meghatározó tényező. Az identitás egzisztenciális fontosságának, és a valamely csoporthoz való tartozás érzésének erőssége attól is függ, mennyire érzi magát egy bevándorló elfogadva a tágabb kultúrán belül. Tudvalevő, hogy az amerikai terror-elhárítás rengeteg információt szerez a muszlim közösségtől, amikor arról van szó, hogy a muszlim terroristák tevékenységeiről informálódjon. Egy ilyen esetben az intoleráns retorika csak ahhoz vezethet, hogy a muszlimok egyre kevésbé akarjanak együttműködni – hiszen a segítségüket gyűlölködéssel hálálják meg. Az iszlamofóbia és az arabellenesség csak ahhoz vezet, hogy a muszlim közösségek egyre inkább visszahúzódnak a saját köreikbe, egyre inkább elzárkóznak a társadalom többi tagjától, ezzel pedig a bigott emberek előítéletei önbeteljesítő jóslatokká válnak.
A tolerancia és a nagyvonalúság nem redukálható a liberális jogállam formalitásaira, ennél sokkal többre van szükség: a lojalitás, az elfogadás és a tolerancia mind kétirányú tevékenységek, ahol minden szereplőnek aktívan kell dolgoznia azon, hogy ez működjön.
Miféle integrációt kellene elvárnunk azoktól, akik nálunk letelepednek? Mennyit hagyjanak maguk mögött a hagyományaikból? Az ön szülei például Németországból menekültek az Egyesült Államokba. Bár Amerikában született, tökéletesen beszél németül, egyetemi tanárként a német kultúrát (is) oktatja, és ha éppen Németországban van, felteszem, keveseknek esik le, hogy nem egy helyivel találják magukat szemben. Ezt az ön esetében normálisnak tekintjük (legalábbis most, 2015-ben normálisnak tekintjük), ha viszont egy európai vagy amerikai muszlimról lenne szó, aki tökéletesen beszél arabul és otthonosan mozog mindkét világban, az sokakban gyanút keltene. Mondhatjuk, hogy ez kettős mérce?
Amerika soha nem volt az a fajta olvasztótégely, amelynek definiálták, hanem inkább egy salátás tál, amelyben mindenféle zöldséget egymás mellé pakoltak. De ez is változóban van. A városrészek nagyon különbözőek voltak egymástól, sokszor éles határokkal, és hiába van most egyfajta nosztalgia, azért az ott lakó közösségek meglehetősen provinciálisak is voltak. Igaz, amit mond a hátteremről: egy olyan környéken születtem, ahol szinte mindenki németországi zsidó volt, így már nagyon fiatal gyerekként meg is tanultam németül. A legtöbb bevándorló-csoport tagjaival ellentétben viszont az én bőröm színe fehér, a szüleim a munkásosztályhoz tartoztak, az elsődleges nyelvem pedig, természetesen, az angol. Ez pedig nagyon megkönnyítette a helyzetemet.
De a kérdés kapcsán igazán arról lenne fontos beszélni, hogy mit tehetnek más bevándorlók azért, hogy eltűnjenek azon emberek előítéletei, akik „igazi” amerikaiaknak vagy európainak tekintik magukat. Szerintem az egyik lehetőség az, hogy szavazói csoportokba tömörüljenek, hozzanak létre lobbi- vagy érdekcsoportokat, és próbálják ezáltal növelni a politikai befolyásukat. Ilyen módon képesek lehetnek arra, hogy befolyásolják a közvélekedést, javítsák a gazdasági kilátásaikat, és belépjenek a közbeszéd tereibe. A bigott emberek nézeteit megváltoztatása viszont egy teljesen más kérdés. A bigott ember sztereotípiáinak ugyanis semmi közük nincs a valódi zsidókhoz, afrikai amerikaiakhoz, latin-amerikaiakhoz vagy arabokhoz. Ők a fejükben létrehoznak egy képet a „másikról”, hogy ezáltal alátámasztást nyerjenek az előítéleteik, a sztereotípiákat pedig könnyen átruházzák egyik csoportról a másikra. A bigott ember ugyanis sohasem csupán egy csoportot gyűlöl, hanem számos, tőle különbözőnek vélt embert. Bár az előítéletesség szintje és ereje helyzettől függően változik, egy dolog állandó: az előítéleteket ez előítéletes ember személyes véleménye formálja, és nem sok köze van a kipécézett emberek valódi életmódjához vagy viselkedéséhez. Ez olyasmi, amit nem árt megjegyezni.
Stephen Eric Bronner a Rutgers Egyetem professzora. 1949-ben született New Yorkban, családja Hitler elől menekült Németországból. Mediátorként számos alkalommal járt a Közel-Keleten, találkozott többek között Mahmud Ahmadinezsád volt iráni és Bassár al-Aszad jelenlegi szíriai elnökkel, valamint Jasszer Arafattal, a Palesztin Autonóm Hatóság egykori vezetőjével. Ő az egyik igazgatója a Rutgers Egyetemen belül működő, népirtásokat tanulmányozó tudományos központnak, és ugyanezen tárgyban szakértője az UNESCO-nak is.
Támogass havi 1000 forinttal:További vállalásaink
és támogatási lehetoségekA Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket, jelenleg 72 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra mint a Mérce, támogass minket!
Alig több mint egy héttel ezelőtt írtam egy cikket Rácz Andreáról. Andrea akkor végső kétségbeesésében keresett meg minket. Az otthonában nem volt sem áram, sem fűtés, és épp akkor zárták el azt a közkutat, ahonnan addig vizet tudott hozni magának. Míg a körülötte élőknek mind volt saját, fúrt kútjuk, neki erre nem volt pénze, sőt, közműtartozása miatt még az önkormányzattól sem kapott segítséget.
Andrea rákos beteg, otthon van, havi 26.600 forintból él. Munkája nincs, alig bír járni, a kezelések miatt gyakran annyira rosszul érzi magát, hogy felkelni sem tud.
Amikor megírtam a történetét, bíztam benne, hogy talán a legnagyobb problémájára, vagyis arra, hogy nincs otthon egyáltalán vize, tudunk valahogy, együtt megoldást találni.
Múlt hét kedden jelent meg a cikk. Másnap Andrea írt nekem egy levelet, amiben szerette volna megköszönni, hogy ennyien segítettek neki. Én is rengeteg levelet kaptam, amiben sokan ajánlották fel a segítségüket. Ismeretlen emberek, akik csupán azért, mert elolvasták a cikket, szerettek volna segíteni. Úgyhogy hihetetlen nagy örömmel mondhatom: sikerült.
Több mint 400 ezer forint gyűlt össze. Már másnap visszakötötték az áramot a lakásban, néhány nappal később rendezték a közműtartozást, Andrea gyógyszereit is sikerült megvenni, lett tűzifa, tartós élelmiszer, és még szekrény is került a jóformán bútorozatlan lakásba. És ami mindennél fontosabb: lesz kút is, amint kifúrják, vagyis hamarosan. Andrea emellett a beérkezett adományok felét lekötötte a bankban, hogy legyen tartalékja is. Az egyik adományozó azt írta nekem, azért utalnak annyit, amennyit, hogy ne csak a közműtartozást és a kutat tudja Andrea kifizetni, „de maradjon karácsonyra is.” Azt hiszem, ennél szebb, emberibb üzenetet nem is írhattak volna. És igen – Andreának így szép lesz a karácsonya.
Rácz Andrea külön megkért, hogy írjam meg: mindenkinek szeretné megköszönni, hogy gondolt rá, és segített neki. Jobban én sem tudom kifejezni azt, amit érzek: köszönöm a bizalmukat, az együttérzésüket, azt, hogy ismeretlenül is segíteni akartak egy asszonynak, akinek borzasztó nagy szüksége volt erre. Igazán szép karácsonyunk persze akkor lehetne, ha nem jószándékú embereken és újságírók cikkein múlna, hogy emberekhez be van-e kötve az áram, vagy van-e vizük. Épp ezért tartjuk fontosnak, hogy ne csak az ilyen, elszigetelt esetekre, de magára a rendszerszintű problémára, az egyre kiterjedtebb szegénységre is felhívjuk a figyelmet. Mert rengeteg embernek nincs olyan szerencséje, mint amilyen Andreának volt.
Ezért köszönöm azt, hogy pénzt küldtek, de köszönöm azt is, hogy segítettek abban, hogy ez a cikk ilyen messzire eljusson. Köszönöm mindenkinek, aki megosztotta, terjesztette, lájkolta, mert nekik is óriási szerepük volt abban, hogy Andrea segítségkérése végül célba ért. Így most ennél szebb karácsonyi ajándékot egyikünk sem kaphat: a Kettős Mérce újságírójaként köszönöm, hogy megmutatták – van értelme a munkánknak, mert olyan olvasóink vannak, akiknek érdemes írni.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 72 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A hamarosan felújítandó budapesti M3-as metró több állomása nem lesz akadálymentes, holott erre törvény kötelezné a fővárosi önkormányzatot. Több mint 130 milliárd forintnyi közpénzből olyan beruházás készül, ami minden harmadik utast kizár a metróból. A Kettős Mércének a Mozgássérültek Budapesti Egyesülete elnöke, Földesi Erzsébet nyilatkozott.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Mi a baj az M3-as metróvonal felújításával?
Az elkészült tervek szerint 6 metróállomáson a felújítás után sem lesznek liftek, nem akadálymentesítik azokat. Ezek az állomások: Pöttyös utca, Ecseri út, Arany János utca, Ferenciek tere, Klinikák, Kálvin tér. Amennyiben nem lesznek liftek és tisztességes akadálymentesítés, úgy a metrót a következő 20-30 évben, a következő felújításig sem használhatják majd mozgásukban akadályozott emberek.
Kiket érinthet ez?
Sem mozgássérült emberek, sem idősek, bottal, járókerettel járók, sem babakocsis, kisgyerekes családok nem fognak tudni lejutni a felújított szerelvényekhez. Azaz hiába lesz több más állomás akadálymentes, azok, akik az említett állomások környékén laknak, dolgoznak, stb. ki lesznek zárva a metró használatából. Ez az összes lehetséges használó egyharmadát is jelentheti: minden harmadik utast.
Kampányt indítottak, kérték a főpolgármestert, változtasson a terveken. Meddig jutottak?
A tervezők bemutatták Egyesületünk számára a terveket és megismertük, hogy hova nem terveznek liftet. Ezért levelet írtunk Tarlós Istvánnak, és kampányt indítottunk. Facebook-csoportunkhoz már több mint 1000 támogató csatlakozott. Egyelőre nem kaptunk bíztató választ: Tarlós István szólt ugyan liftek helyett áthidaló megoldásokról, speciális mozgólépcsők kifejlesztéséről, valamint a metró helyett felszíni közlekedési eszközök használatáról, ezek mind-mind bizonytalan megoldási lehetőségek és messze nem nyújtanak másokkal egyenlő közlekedési lehetőséget számunkra. Mielőbb szeretnénk viszont tovább tárgyalni a megoldási lehetőségekről.
Mit kérnek pontosan?
Sokaknak lenne fontos, hogy a rengeteg pénzbe kerülő felújítás (132 milliárd Ft) olyan metróvonalat eredményezzen, amit az idősödő magyar társadalom és a fogyatékos emberek is használhatnak. Lift nélkül ezek az állomások továbbra sem lesznek használhatók sokak számára. Lifteket kérünk, amelyeket a világ több pontján meg tudnak oldani hasonló projekteknél – itt sem lehetetlen, csak valószínűleg a szándék hiányzik. Lehet, hogy plusz költsége van a lifteknek, de a lift nem luxus, hanem alapkelléke egy új metróállomásnak, amelyet milliók használnak majd a következő évtizedekben: a fiatalok most azért használnák a liftet, mert babakocsival közlekednek, később idős szüleiket segítve-, idős korukban pedig a nehezített járásuk miatt volna szükségük rá. Kérjük tehát a magyar kormányt és Budapest döntéshozóit, hogy a 3-as metró mindenkié legyen!
Hogyan segíthetnek azok, akik támogatni akarják a kampányt?
Csatlakozzanak a Facebook-oldalunkhoz, osszák meg felhívásainkat jelezve támogatásukat. Keressék meg a kerületük polgármestereit (főként Ferencvárost, Belvárost, Józsefvárost, de közvetve más kerületek is érintettek), és kérjék őket, képviseljék a kerületükben élő idősek, mozgássérültek és kisgyerekesek érdekeit, és lépjenek fel a Városházán az ügy érdekében. Nagyon sok pénzt terveznek elkölteni úgy, hogy az csak a jól mozgókat veszi figyelembe – arra kérünk mindenkit, hallassa a hangját ez ügyben, ne hagyjuk, hogy ez megtörténjen.
A kampány Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 70 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Számba vettem, hogy mit kaptam az Apámtól. Mármint hogy mi jót.
Amikor “politikailag” egy egyre mérgesedő világ választ el egymástól, akkor ez elég fontossá válik.
És hogy miért itt írok erről?
Azért, mert a számára oly’ fontos identitását jelentő nemzeti radikális csoportot és gondolkodást is itt támadtam, jó sokszor (egyébként egy lézerágyú erejével és pontosságával, a Dalai Láma bölcsességével, de ez most mindegy). Ezeket a támadásokat pedig jó eséllyel és jó okkal vehette magára.
Valamint azért itt írok erről, mert hiszem, hogy van az olvasó számára is hozzáadott értéke annak, ha emberek (sőt még a társadalmi konvenciókkal szembemenve, a férfiak is) az érzelmeikkel foglalkoznak, lelki munkát végeznek. Adott esetben jelentős politikai vetületekkel.
Miközben nálunk sikeresebb nyugati és keleti nagyvárosokban a városhatár maximum azt jelenti, hogy több zónás bérletet kell venni (de néha még azt sem), nálunk még az a tákolmány is veszélybe került, ami eddig legalább úgy-ahogy biztosította az agglomeráció szerencsésebb részének a főváros normális elérhetőségét tömegközlekedéssel. A helyzet azonban még tovább romolhat: a kiherélt agglós közlekedés, a városhatárnál elvágott vonalak nem csak drágább, de egyben rosszabb rendszert is eredményezhetnek – ezzel még nagyobb autóforgalmat, újabb dugókat, légszennyezést. Arra ráadásul így sincs esély, hogy a főváros – immár csak saját területén – önerőből megoldja a közlekedés finanszírozását. Pongrácz Gergely írása
fotó: 24.hu
A város és a hozzá szervesen kapcsolódó agglomeráció – ma is sajnos nehézkesen működő – ütőere a közlekedés. Ezt saját bőrükön érzik azok a volt és immár újra budapesti lakosok, akik nagyrészt a tarthatatlan közlekedési helyzet miatt vállalt visszaköltözésükkel megálljt parancsoltak az agglomerációs népességrobbanásnak. De érzik a város főútvonalai mellett lakók is, hiszen az autóforgalom nem igazán csökken, hiába állt meg nagyrészt a kitelepülési hullám. A helyzet magától is romolhat még, hiszen az egy főre jutó személyautók számában még le vagyunk maradva a nyugati országoktól – szerencsére. Az amúgy sem rózsás helyzetet a most belengetett intézkedés – amely sajnos összhangban áll a főpolgármester nemrég elkövetett tömegközlekedés és kerékpározás elleni kirohanásával, valamint a vasúti járatritkításoknál látható szemlélettel – nagyon hirtelen tovább ronthatja.
Bár a buszvonalak esetén még elképzelhető, hogy a határon egyszerűen nem mennek ki a "kék" buszok, a "sárgák" pedig nem állnak meg bent, vagy legalábbis nem veszik fel a fővárosi utasokat, már ez is marhaság lenne: tökéletesen felesleges párhuzamosságokat kéne kialakítani, ezáltal vagy sokkal több járművet mozgatni, vagy vállalhatatlanul ritkára ritkítani a "kihasználatlan" járatokat. Ami egy ördögi kört eredményez: tovább csökkenő utasszám, majd további ritkítás, végül az agglomerációs és peremkerületi tömegközlekedés elsorvasztásához vezet. Lehet persze, hogy épp ez a cél: a tömegközlekedés szoruljon csak vissza a szegények szociális szolgáltatásává, az így felszabaduló helyen pedig lehet végre autózni.
A HÉV-ek esetében azonban még rosszabb a helyzet. Az nyilván nonszensz lenne, ha a szerelvényeket elosztanák szépen az állam és a BKV között, a határállomáson pedig mindenkinek át kéne szállni – bár rövid ideig lehet, hogy lesz erre példa. Itt inkább az merülhet fel, hogy az állam elveszi ezeket a fővárostól, ahogy arra egyébként történtek is már célozgatások. Ez azonban azzal járna, hogy nagy eséllyel keresztet lehetne vetni két előremutató, nemrég EU-s pénzekből előkészített fővárosi projektre is: kútba eshet a piros metró és a gödöllői HÉV összekötése, valamint az 5-ös metrónak hívott projekt, ami a csepeli és a ráckevei vonalakat kötné össze a város alatt a szentendrei HÉV-vel.
Ennél is nagyobb gond, hogy így akár a városon belüli tarifaközösség is veszélybe kerülhet: újra visszatérhetünk a 90-es évek elejére, amikor a vasút és a Volánbusz járatai használhatatlanok voltak a fővárosiak számára. Ez a visszalépés kifejezetten súlyosan érintene olyan területeket, ahol a tarifaközösség miatt végre elkezdték az utasok használni a vonatokat vagy a "sárga" buszokat.
A most látható trendek mindenesetre riasztóak a főváros és az agglomeráció jövőbeli élhetősége szempontjából. Mind a mentalitás, mind a konkrét intézkedések a tömegközlekedés leépítését valószínűsítik, holott nálunk szerencsésebb városokban már rájöttek, hogy ez súlyos hiba, és épp ellenkező irányba haladnak: komoly fejlesztésekkel és okos átszervezésekkel próbálják elérni, hogy egyre kevésbé legyen muszáj autót használni ahhoz, hogy normális életet lehessen élni egy nagyvárosban, vagy annak vonzáskörzetében.
Ha nem akarunk végzetesen leszakadni - akár a keleti nagyvárosokhoz képest is - akkor itt lenne az idő civileknek, szakmai érdekképviseleteknek, értelmes - és persze megszólalni merő - kormánypártiaknak, valamint ellenzékieknek, hogy félretegyék az amúgy más területeken meglévő ellentéteiket, és nyomást gyakoroljanak a kormányra, valamint a fővárosra. Ki kéne mondani végre hogy kell egy "nemzeti minimum" a (tömeg)közlekedésben: ilyen például a tarifaközösség, az ütemes menetrend, a járatok összehangolása, vagy épp az, hogy a költségeket közösen viseli az utas, az állam és az érintett önkormányzat(ok) kb. egyenlő arányban. Ha ez a néhány pont végre közös céllá tudna válni, akkor nem ismétlődne évente a BKV körüli állam-főváros huzavona, de ugyanígy elfelejthetnénk végre a ritkábban, de szintén előkerülő, ad-hoc vasúti járatritkításokat is.
Támogass havi 1000 forinttal:További vállalásaink
és támogatási lehetoségekA Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket, jelenleg 72 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra mint a Mérce, támogass minket!
Előző cikkünkben leírtuk, miért kérjük a támogatásotokat: szeretnénk fenntarthatóvá tenni a Mércét, annak a tetemes ingyenmunkának legalább egy részét kifizetni szerző- és szerkesztőtársainknak, akiknek köszönhetően az elmúlt egy évben közel 1000 cikket, 7000 Facebook-posztot írtunk, és létrejött egy független baloldali hang a magyar médiában. Egy olyan hang, amely felszólal a szegények, a dolgozók, a fogyatékos emberek, az LMBTQ-közösség, cigány honfitársaink, a nők jogai védelmében, és kiáll az egyenlőség mellett, egyúttal az ország többsége mellett is, akiken folyamatosan átgázol a mindenkori rendszer.
Mint írtuk, rajtatok múlik az, hogy fenntarthatóvá válik-e a Mérce, hogy tudjuk-e így, ebben a formában folytatni a munkát, vagy esetleg még jobb és még több cikk jelenik meg 2016-ban a Mércén!
De van egy másik szempont is, ami miatt a támogatásotokat kérjük, ez pedig a függetlenségünk!
Azért a napi 40, heti 140, havi 450 ezer embert, aki rendszeresen találkozik a Mérce híreivel, el lehetett volna „adni” valami politikai kalandornak. Kaphattunk volna pénzt valami alapból, vagy lehet, hogy egy párt háttérembere vagy oligarchája is szívesen fizetett volna azért, ha ezzel próbálkozunk. De nyilván ez nem is volt ott a lehetőségek között.
Mi azt szeretnénk, ha a Mérce tulajdonosai, támogatói, mecénásai maguk az olvasók lennének, azok az emberek, akik értik, szeretik és támogatják, amit csinálunk. Mert így tudjuk megőrizni a függetlenségünket.
Ha a ti támogatásaitokból tudjuk fenntartani a Mércét, akkor a lap feletti kontrollt a szerkesztőség mellett ti, olvasók gyakoroljátok majd. Ha hülyeséget írunk, vagy mondunk, ha radikálisan irányt váltanánk, ha politikailag számotokra vállalhatatlan lépést teszünk, ha csalódtok bennünk, akkor egyszerűen csak megvonjátok a rendszeres havi támogatást, visszaveszitek tőlünk a bizalmat. És ha nagyon hülyék voltunk, akkor ennek súlyos következménye lesz a Mércére nézve! Ha pedig rászolgálunk a bizalmatokra, büszkén mondhatjátok: igen, ez a mi újságunk is!
És van egy másik fontos hozadéka is annak, ha a Mérce a ti ezer és ezer, tízezer és tízezer forintjaitokból jön össze! Az, hogy támadhatatlanok leszünk. Ha ti adjátok össze a támogatást a működésünkre, akkor ezzel erőt is adtok nekünk! Nem mondhatja senki ránk, hogy a „tudjukkik” állnak a háttérben, mert mi abban a pillanatban vissza tudunk vágni, hogy magyar emberek ezrei állnak a háttérben, akik azt gondolják, szükség van erre a független, baloldali újságra Magyarországon! Létrejön egy erős, független közösség Magyarországon, amely szembe tud szállni a hazugságokkal!
De ide még nem érkeztünk el, és ehhez a Te támogatásodra is szükség van!
Ugyanis a tét most az, hogy el tudjuk-e érni a célunkat, és tovább tudjuk-e úgy folytatni a Mérce szerkesztését és írását, hogy közben a hó végén a gázszámlát is be tudjuk fizetni. És a tét az is, hogy el tudjuk-e érni a középtávú célunkat, és a Mércét egy független politikai és közéleti portállá tudjuk-e fejleszteni, ami a véleménycikkek mellett még több ténycikket, és sokkal több hírt tud közölni, hogy betöltsük annak az űrnek egy részét, amit a baloldali média hiánya okoz ma Magyarországon.
Ahogy előző cikkünkben is írtuk, három lehetőség van. Az elsőt nem részletezem, mert az nem fog bekövetkezni. A második az, hogy lesz a Mércének 600 olyan támogatója, aki rendszeres havi vagy egyszeri, legalább 10 ezer forintos támogatással hozzájárul a munkánkhoz. Ez azt jelenti, hogy másfél állást tudunk fizetni, és ezzel fenn tudjuk tartani a Mércét a jelenlegi formájában és ritmusával. A harmadik pedig az, hogy csodát hajtotok végre, ti olvasók, és ennek a duplája jön össze. Akkor el is kezdjük a Kettős Mérce portál előkészületeit.
Csak rajtatok múlik, mi lesz a történet vége. Rajtatok, vagyis azon, támogatjátok-e a Mércét. Úgyhogy nem is tudunk más kérni, mint amit a fenti videóban Bombera Krisztina, Ferge Zsuzsa, Fullajtár Andrea, Vágó Gábor és Konok Péter. Támogassátok a Mércét!
Támogasd a Kettős Mércét havi fix összeggel:
| 1000 Ft | 2000 Ft | 5000 Ft | 10 000 Ft |
Vagy kattints az alábbi gombra, és támogass minket egyszeri tetszőleges adománnyal:
Vagy utalhatsz közvetlenül a netbankodból is az alábbi számlaszámra:
Számlatulajdonos: Kettős Mérce Egyesület
Bankszámlaszám: 16200216-17076018
Jámbor András
A Kettős Mérce főszerkesztője
Korai jelzőrendszert akar kiépíteni a kormány, hogy csökkentse a veszélyeztetett tanulók lemorzsolódását. Az elképzelés szerint nyilvántartásban rögzítenék azokat az okokat, amelyek a lemorzsolódás irányába terelik a tanulókat, majd a veszélyeztetettek létszámát, annak okait és az alkalmazott intézkedéseket összesített formában továbbítani kell az Oktatási Hivatalnak, amely értékeli, hogy az intézményi szintű beavatkozások elegendőnek bizonyultak-e, és ha szükséges, biztosítja az iskolák számára a pedagógiai-szakmai támogatást a felzárkóztatáshoz.
Fotó:nol.hu
Miközben a magyar állam kevesebb pénzt és figyelmet szentel a szociális politikáknak, és az a kevés is egyre önkényesebben kerül elosztásra, számos közösségi finanszírozású kezdeményezés erősödött meg az elmúlt években. A szolidaritás alternatív formái nemcsak az életbevágó állami finanszírozás hiányát próbálják orvosolni, de gyakran nagyon hatékonyan és találékonyan kutatják fel a legfontosabb feladatokat, és bizonyítják, hogy a magyar társadalom immunrendszere lehetne sokkal erősebb is, ha a közpolitikák a jól működő civil szervezetekre támaszkodnának, és nem akadályoznák vagy kivéreztetnék őket. Most induló sorozatunkban a közösségi finanszírozás különféle lehetőségeiről elsőként a Magyar Rett Szindróma Alapítvány kuratóriumának 2 tagját, Edinger Katalint és Szűcs Alexandrát kérdeztük.
Élményterápiás foglalkozás. Fotó: Kustos Nikolett
– Épp egy nagyon sikeres kampány után vagytok – 1 hónap alatt 1 616 000 ezer forintot sikerült összegyűjtenetek, mire fordítjátok majd ezt a pénzt?
– Élményterápiákra indítottuk a gyűjtést. Alapítványunk érintettjei, a Rett-szindrómával élő lányok halmozottan sérültek, sok tünettel kell megküzdeniük nap mint nap. Ezen belül állapotuk eltérő, de az közös mindegyikükben, hogy a zenét, a kutyákat nagyon szeretik, ezért ezek a terápiás foglalkozások jól beépíthetők a fejlesztésükbe. Minden évben szervezünk élményterápiás tábort, ahol naponta több csoportos és egyéni foglalkozás is van a lányoknak, illetve év közben szülőtalálkozók vagy előadások alkalmával tartunk zene- vagy kutyaterápiás foglalkozást nekik.
– Az utóbbi 5-10 évben hogy alakult az alapítvány állami támogatása és a kampányaitokban gyűjtött pénzösszegek aránya a költségvetésetekben?
– A mostani kuratórium 2011-ben vette át az alapítvány vezetését, így csak erről az időszakról tudunk beszámolni. Állami támogatást „alanyi jogon” nem kap az alapítvány. Az éves működésünkhöz szükséges kisebb összegekre különböző állami fenntartású szervezetektől (NEA, FSZK, ÉTA) tudunk pályázni. Ez az elmúlt néhány évben az összes bevételünk kb. 10-20 %-át teszi ki. Kimondottan szakmai programokra, projektekre szintén ezekből a forrásokból jut, itt már kicsit kedvezőbb az arány. A pályázati lehetőségek mellett a felajánlott szja 1%-át is kapjuk, aminek az összege azon múlik, hogy mennyire tudunk kilépni az emberek elé, hogy mekkora támogatói kört tudunk elérni. Ez az összeg az utóbbi 2-3 évben a duplájára emelkedett. Ezen kívül adományokat gyűjtünk. Az adományoknál fontos megemlíteni, hogy például a kampányainknál nagyon sok, nem pénzbeli segítséget kapunk, hanem szolgáltatást, vagy mondjuk a velünk együttműködő művészektől magát a részvételt. Ezek nagyon fontos hozzáadott értékek a működésünkhöz. Ha százalékokban kell mérni, akkor a költségvetésünk kb. egyharmadát adja az 1% és az adományok együtt, és kétharmad részt a pályázati pénzek.
– Volt néhány nagyon sikeres kampányotok, és a szélesebb közönség számára is láthatóvá tudtatok tenni egy ritka betegséget, ami már önmagában nagy teljesítmény. Honnan jönnek az ötletek, mi a titkotok?
– Nincs nagy titkunk. Fontos számunkra, hogy láthatóvá váljanak a Rett-szindrómás lányok és az őket nevelő családok és ellátó intézmények. Ha csak a 80 érintett lányt nézzük, a szám talán nem tűnik soknak, de a körülöttük lévőkkel kiegészítve már sokkal nagyobb, 600-800 ember. Ha egy még tágabb érintett csoportot, a halmozottan sérültek és családtagjaik csoportját nézzük, akkor ez a szám már elég jelentős, százezres. Mindig olyan kampányt igyekszünk szervezni, ami professzionális, nem alkuszunk meg, csak azért, mert önkéntes alapon dolgozunk egy kis alapítványért. Magasra tettük a magunk mércéjét, és ebből nem engedünk. Lehet, hogy ez a titkunk. Igyekszünk művészeket magunk köré gyűjteni, és rajtuk keresztül beszélni a Rett-szindrómáról. Készültek már fotók, versek, volt egy koncertünk, és idén karácsonyra üdvözlőlapokkal készülünk, amiket gyerekkönyv-illusztrátorok készítettek kifejezetten a számunkra. Nem a sajnálatra vagy az együttérzésre építünk, hanem inkább arra, hogy nemcsak kapni, hanem adni is jó. És ezt egyre többen értik és érzik már itthon is. Nem a nehézségekről beszélünk – bár vannak –, hanem arról, ami jó, amiért érdemes csinálni, például az élményterápiákon mosolygó lányokért.
– Az alapítvány erőforrásaihoz képest mennyi energiátok megy el az ismertséget és nem mellesleg anyagi támogatást hozó akciókra, és szerintetek mennyire ültethető át a ti sikeres gyakorlatotok más szervezetekhez?
– Sok energia megy el a kampányokra, ha lehet számszerűsíteni, talán a befektetett energia fele, de minden perce megtérül. Jó érzés, hogy azok az emberek, akiknek nincsen semmilyen érintettségük, bekerülnek a kampányunkba, és látják, hogy jó célt szolgálnak, boldogok lesznek ettől, követik a munkánkat, szurkolnak nekünk, és nem utolsó sorban rajtuk keresztül újabb és újabb támogatókat szerzünk. A most zárult kampányunk arca Winkler Róbert volt, a Totalcar szerkesztője, aki eljött egy kutyás terápiára és egy zeneterápiára. Találkozott a lányokkal, már a kampányfilm forgatásakor is. Nem ismeretlen gyerekeknek kampányolt, hanem Esztinek, Borinak, Lénának és rajtuk keresztül az összes többi Rett-szindrómás lánynak. Vette a fáradságot, és találkozott velünk, nyitott volt és őszinte. Ennél többet nem is várhatunk.
Szerintünk más szervezetek is felépíthetnek ilyen módon kampányokat, van rá azért példa máshol is, igaz, azok mind nagy szervezetek, például a Mosoly Alapítvány, Bátor Tábor, Kézenfogva, Mosoly Otthon, Igazgyöngy Alapítvány. A kisebb szervezetek is igyekeznek jó kezdeményezésekhez kapcsolódni, láthatóvá válni, de azt mi is tapasztaljuk, hogy ez nem könnyű. Főleg most, karácsony közeledtével látható, hogy nagyon sok civil szervezet kampányol az adományokért, és ebben a versenyben nehéz kitűnni. Ráadásul úgy kell ismertté tenni magad vagy a programodat, termékedet, hogy ehhez nincs elegendő beáldozható költségkereted. Itt jön be, hogy mennyire tudod a fantáziáddal, a kapcsolatrendszereddel, az önkéntes munkáddal pótolni mindezt. Nekünk ez lehet az erős oldalunk.
– Ha ti lennétek a szociális tárca vezetői, milyen intézkedéseket hoznátok azokkal a területekkel kapcsolatban, amelyek a Rett-szindrómás kislányokat és családjaikat is érintik, és hogyan támaszkodnátok az olyan szervezetekre, mint a tiétek?
– Hú, ez összetett kérdés, rengeteg változtatásra szoruló terület van. A legfontosabb az intézményi ellátás, a fejlesztések finanszírozása, a szülők segítése, megfelelő kapacitással működő támogató szolgálatok működtetése. Még mindig sok az ellátatlan halmozottan sérült gyermek és felnőtt. A terhek a szülőkre hárulnak, akik jelképes vagy szinte semmilyen anyagi vagy lelki támogatást nem kapnak ehhez a feladathoz. Sok szervezet dolgozik ezen párhuzamosan, a civilek mellett az állami szférában alkalmazottként dolgozó szakemberek is pontosan látják ezeket a problémákat. Több közös kezdeményezés is zajlik most egy időben, amikben a mi alapítványunk is tevékenykedik. Ezekre a fórumokra épp azt a tudást és tapasztalatot tudjuk bevinni, amiket érintett szülőkként naponta megélünk. Mert ezek pont ezekben a relatíve kicsi alapítványokban halmozódik fel, ahol közvetlen, akár napi kapcsolat van az érintett családokkal.
Az a kérdés, hogy a döntéshozókhoz ez hogyan jut el. Ha mi lennénk a tárca vezetői, természetesen építenénk ezekre a tapasztalatokra, és megpróbálnánk jól működő és hosszútávon finanszírozható ellátási rendszereket létrehozni az érintettekkel együtt. Sajnos ezt a fajta odafordulást vagy érdeklődést mi nem tapasztaljuk, ezzel ellentétben inkább azt, hogy sokszor még azt is hivatalról-hivatalra járva kell igazolnunk, hogy jogosultak vagyunk bizonyos ellátásokra. Azt is látjuk viszont, hogy a fogyatékosokkal kapcsolatos bürokrácia fenntartására sajnos továbbra is jut elegendő keret.
A másik nagy hiányossága az állami ellátó rendszernek az, hogy ha egy családba egy beteg gyermek születik, vagy később lesz sérült vagy tartósan beteg, onnantól a szülők szinte egyedül küzdenek éveken keresztül. Vannak az ellátásban bizonyos, állam által finanszírozott és igénybe vehető fórumok, családtámogató intézmények, ahová a szülők fordulhatnak, de ezek nem fedik le a teljes életutat, kevés szakember dolgozik ezen a területen, és mivel az intézményhálózat hiányos, nem tudnak valós alternatívákat felajánlani a családoknak.
Ebből a hiányból kiindulva a mi alapítványunkban dolgozó szülők a szakemberekkel közösen létrehoztak egy olyan szolgáltatást az érintett családoknak, ami szerintünk egyedülálló itthon. Programunk lényege, hogy a hozzánk jelentkező lányok találkoznak egy vizsgáló csapattal, ennek alapján elkészül egy állapotfelmérés és egy fejlesztési terv, majd keresünk minden családnak egy mentor gyógypedagógust, aki segíti az otthoni ellátás kialakítását, elmegy az ellátó intézménybe, és folyamatosan tartja a kapcsolatot a családdal. Ennek a finanszírozása szerintünk állami feladat lenne, viszont működtetni csak egy alapítvány tudja, amely folyamatosan tartja a kapcsolatot mind az érintettekkel, mind az ellátókkal. A program első szakaszát PART néven állami támogatásból kezdtük el, majd továbbfejlesztettük, szélesítettük a szakemberek és az ellátások körét. Egy éve működik CSEPP néven a program a Norvég Civil Támogatási Alap jóvoltából, de 2016 márciusában lejár a pályázatunk, ha addig nem találunk a folytatás finanszírozására újabb forrást, akkor le kell állítanunk. Ezt természetesen nem szeretnénk, mert a szülőknek ez óriási segítséget jelent a konkrét fejlesztésekkel, ellátásokkal kapcsolatos információk terén, illetve a tanácsadás mellett a személyessége miatt komoly lelki támogatást is, amit sehol másutt nem kapnak meg.
Zeneterápia és élményterápia - Fekete-fehér fotók: Kustos Nikolett
– Mi az, amit egy ideális világban szerintetek elvárható lenne az állami szférától, és mi az, amit valóban a magánadományokból érdemes és hatékony finanszírozni?
– Az alapellátás: a halmozottan sérülteknek megfelelő oktatás, fejlesztés, az intézményekbe való eljutás, a gyógyszerek, segédeszközök – ennek mindenképpen állami finanszírozásúnak kellene lennie, csak azt kell jól körülhatárolni, hogy mi tartozik ebbe bele. Vegyünk egy teljesen egyszerű példát, a segédeszközöket. Teljesen egyértelmű, hogy egy látássérült számára a bot vagy a vakvezető kutya segédeszköz, akárcsak a mozgássérülteknek a kerekesszék. A Rett-szindrómásoknak a beszéd hiánya miatt alternatív kommunikációs eszközökre lenne ugyanígy szükségük, de ezek már nem számítanak segédeszköznek, nincs rá állami támogatás, pedig kellene, hogy legyen.
Magánadományból szerintünk az érintettek jobb életminőségét biztosító terápiákat, táborokat, családsegítő (szülő- és testvérsegítő) programokat, valamint konferenciákat, kiadványokat lehetne finanszírozni.
– A legutóbbi kampányotok alapötlete az autók szerelmeseit célozta – mit tudtok az adományozókról, tényleg mind a luxusautókért rajongó férfiak, ahogy első blikkre képzelnénk?
– Ha nem is az autók szerelmeseit, de mindenképpen egy olyan réteget szólítottunk meg, amely érdeklődik az autók iránt, nap mint nap olvas róluk cikkeket. És ehhez találtunk egy hiteles embert, aki révén eljutottunk egy olyan réteghez is, aki korábban nem adományozott. Ebben a kampányban 164 adományozó támogatott minket, és ennek a kétharmada férfi volt, korábbi kampányokban pont fordított volt az arány. Az adományozók megjegyzéseiből tudunk csak következtetni, hogy mi minden kellett ahhoz, hogy valaki elővegye a bankkártyáját. A hiteles közvetítőn túl fontos volt, hogy a munkánk jól látható, nagy gondot fordítunk a kommunikációra. Van egy weboldalunk, ahol pontosan követhető az alapítvány munkája, sok fotót és videót töltünk fel, illetve van egy Facebook-oldalunk, amin a kampány alatt jól felépített rendszer szerint posztolunk. Ez egy kemény munka, a 30 nap alatt közel 60 poszt született, amik közül 13-15 ezres elérések is voltak, ezek nagyon nagy számok a mi életünkben.
– Van arra tippetek, hogyan lehetne hatékonyabban mozgósítani a magyar társadalom tartalékait a közösségi finanszírozás érdekében?
– Ez az utóbbi kampány – bár tényleg nagyon sok munka és tudatosság van benne – számunkra is meglepően eredményes volt. Nemcsak tippünk, de jó pár további ötletünk is van, hogy hogyan lehetne ezen a rossz szocializáción változtatni. A mi generációnk – és szerintünk az adományozók nagy többsége ide tartozik – a szocializmusban nevelkedett, majd a kapitalizmusban vált felnőtté, így a közösség, az egymásért tenni akarás többféleképpen definiálódik. Egyrészt nem hisszük el, hogy 1000-2000 forinttal is lehet segíteni, és nem tudjuk, kinek, hogyan és mit adjunk. Pedig a mi gyerekeinket már úgy kellene felnevelni, hogy erre jó példát tudjunk mutatni. Nehéz a mai világban átlátni, hogy kinek jó adni, mikor megy jó helyre a pénz. Az első lépés az kell, hogy legyen, hogy minél transzparensebb, átláthatóbb legyen a civil világ, és elhiggyük magunknak, hogy ezért mi is tehetünk valamit.
A Magyar Rett Szindróma Alapítvány honlapját itt, a Facebook-oldalt itt találod, jelenleg az Adhat Vonalon a 13600/80-as számon lehet őket támogatni. Korábbi írásunkat pedig itt olvashatod.
Támogass havi 1000 forinttal:További vállalásaink
és támogatási lehetőségekA Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, akkor támogass minket!