„A fiatal művész zseniális logikával tette egyértelművé a nemzetmentés-kompatibilis párválasztás egyedüli módját.” - írja Dúró Dóra a Facebookon, a Jobbik IT képpályázatának a Képviselői Irodaházban Kövér László engedélyével kiállított győztes képéről, amely annyit üzen a homoszexuális szülők gyerekeinek, hogy ne fogadják el a szüleiket.
Szorongásunk legalább részben „magunk okozta” szorongás: azért nehezedik ránk, mert hittünk egy sor babonában, a gazdagság lecsorgásának eszméjétől kezdve az erőforrásokat bámulatosan elosztó piac hittételéig, és most nagyon nem értjük, hova keveredtünk. Szorongásunk alapvetően azonban strukturális, ugyanis a kapitalizmus lényegéhez mindig is hozzátartozott, hogy kudarcait bármikor az egyénre, ránk háríthatta – WTF baloldal sorozatunkban Mesterházi Miklós írása. A korábbi cikkeket lásd itt.
Nincs rosszabb, mint amikor egy publicista görcsösen akarja bizonyítani érvét, és ehhez keres egy olyan hülye érvet, amely olyan témáról szól, amihez egyáltalán nem ért. Bár Dávid Ibolya után szabadon, mesteri szinten én se értek a focihoz, de mégis jobban, mint a HVG publicistája, Gomperz Tamás, aki az alábbit írta a fele arányban nőket, sőt meleg, vak, és őslakós kisebbségit is sorában tudó kanadai Trudeau kabinetről:
“Azt a Barcát, amelyet úgy állítanak össze, hogy a 11 főből kettőnek katolikusnak kell lennie, egynek muszlimnak, egynek melegnek, négynek bevándorlónak és háromnak egyetemi végzettségűnek, le fogja győzni az a Barca, amely nem alkalmaz ilyen korlátozásokat, hanem az összes posztra a legalkalmasabbat teszi.”
Az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezet nemrégiben bejelentett új irányvonala a prostitúció dekriminalizációját szorgalmazza. A döntés heves vitát váltott ki, és a Mércén helyet adtunk a stratégia kritikusainak (egy petíciónak itt, elemzéseknek itt, illetve itt) és védelmezőinek is itt. Jelen írásban Fedorkó Boglárka érvel a prostitúció kriminalizációja ellen.
Kép forrása: Semmit rólunk, nélkülünk - Portrékiállítás
Elég nehéz a szexmunkásoknak a rossz törvényekkel, a hatósági zaklatással és a társadalom előítéleteivel megküzdeni, igazán nincs szükségük arra, hogy a hős megmentő szerepében fellépő abolicionista feministák azt is elvitassák, hogy a szexmunkások tudnák, mit akarnak, mire van szükségük. Aki segíteni akarja őket, segítse az érdekérvényesítésüket, és ne kezelje gyermekként őket.
15 év ellenállás – ez volt a címe a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete (SZEXE) 15. születésnapi rendezvényének. A szexmunkás közösséggel Magyarországon már 15 éve, az egyesület alapítása óta ellenállunk annak, hogy mások határozzanak a szexmunkások élete felől, hogy gyermekként kezeljék őket, megtagadva tőlük a saját életük feletti rendelkezés jogát, a választás képességét, és elefántcsonttoronyból nézzenek le rájuk. Azok, akik erkölcstelennek, a nők és férfiak közti társadalmi egyenlőtlenségek elsődleges kifejeződésének tekintik a szexmunkát, közvetve megalázottként, áldozatként vagy akár rabszolgaként bélyegzik meg a szexmunkásokat.
A szexmunkás aktivisták, így a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete nem „eljátszik a terminológiával”, amikor a szexmunkás kifejezést használja, mint ahogy egy a Kettős Mércén megjelent cikk szerzője is állítja, hanem arra a több mint évtizedes tapasztalatára épít, hogy számos szexmunkás valóban munkaként határozza meg tevékenységét. Nem a testüket bocsátják áruba, hanem a saját maguk által meghatározott szexuális szolgáltatást, szintén általuk meghatározott időre és feltételek szerint. És ezen szexmunkások a tapasztalatok szerint sokan vannak: Magyarországon 10-15 ezer főre becsüljük számukat, akik közül több ezer különböző hátterű szexmunkással kerültünk kapcsolatba az elmúlt években.
Egyesületünkben nem „prostituáltból-lett-stricik, vagy a prostituáltakon nyerészkedő, őket kizsákmányoló személyek” aktívak, hanem női, roma, transznemű szexmunkások és egyedülálló anyák, sokan a társadalom peremén élve. Tagságunk nem privilegizált, tanult nőkből és férfiakból álló krém, hanem olyan szexmunkások önszerveződése, akik a közvélemény folyamatos stigmatizálása és az élet minden területén elszenvedett diszkrimináció ellenére jogaik tiszteletben tartását követelik. Sokan nem mernek arccal szerepelni publikus eseményeken és a médiában, de egyre többen érzik úgy, hogy ki kell lépniük a nyilvánosság elé – még ha ez veszélyt is jelent számukra és családjaikra. Teszik ezt azért, hogy megcáfolják a velük kapcsolatos előítéleteket, és a szexmunkások kizárólag kognitív disszonanciában, poszt-traumás stressz-zavarban szenvedő, döntési szabadsággal nem rendelkező, magatehetetlen nőkként ábrázolásának létjogosultságát.
A szexmunkásokról évszázadok óta terjesztett sztereotípiák abban a gondolatban gyökereznek, hogy a szexmunkások „mások”, ördögi, morálisan romlott személyek, vétkezők vagy szexuális úton terjedő betegségek, köztük a HIV terjesztői. A 19. század óta mind a leszbikus nőkre, mind a női szexmunkásokra sokszor tekintettek deviánsként, akik nem felelnek meg a hagyományos női szerepeknek, és szexuálisan függetlenek: nem házasságon belüli, reprodukciós célú szexuális életet élnek. Bár a második világháború utáni feministák nem folytatták ezt a diskurzust, azzal érvelve, hogy a szexmunkások nem vétkesek, hanem a patriarchátus áldozatai, ábrázolásmódjuk szintén ártalmas a szexmunkásokra nézve.
A SZEXE és a szexmunkás közösségnek az elmúlt 15 év ellenállása során természetesen nem csak ezzel a stigmatizáló megítéléssel kellett felvennie a harcot. A különböző törvények által fenntartott állami erőszak ideológiai háttere szerint a szexmunkát ellenőrzés alá kell venni, különleges szabályokat kell felállítani a szexmunkások számára, vagy épp hatályon kívül kell helyezni őket. E törvények kiindulópontja az, hogy a szexmunka nem munka, vagy legalábbis más munka, mint bármilyen egyéb foglalkozás.
A gyakorlati megvalósítás szintjén azonban nemcsak a szexmunka „más”-ként, hanem immorálisként való értelmezése is meghatározó, pl. kihívó magatartással, öltözettel való felajánlkozás tiltása. A szexmunkásokat továbbá nem pusztán a szexmunkához kapcsolódó szabálysértésekkel célozza meg a rendvédelem, hanem a szexmunkához nem köthető szabálysértések alkalmazásával is (pl. köztisztasági, gyalogosok közlekedése miatti szabálysértési bírságolás), melyet a rendőrség önkényesen, feleslegesen és hatalmas társadalmi károkat generálva hajt végre.
A társadalmi megbélyegzés és az állam által generált és fenntartott rendszer, amely bizonyos feltételek közé szorítja a szexmunkát, azt eredményezi, hogy a legális működés csak bizonyos szexmunkások számára érhető el. Így például Magyarországon azon elhanyagolható számú szexmunkásoknak, akik saját tulajdonú lakásban dolgoznak, Zürichben pedig azon magyar utcai szexmunkásoknak, akik a szigorú bürokratikus szabályoknak megfelelnek. A többiek illegalitásba kényszerülnek. A két közelmúltbeli, kliens kriminalizáció-párti Kettős Mérce-cikk közös vonása, hogy mindkettő tévesen értelmezi a dekriminalizáció fogalmát, egyenlőségjelet téve a dekriminalizáció és a legalizáció közé. Míg a dekriminalizáció minden olyan büntetőjogi vagy szabálysértési törvény eltávolítására vagy hiányára utal, melyek a szexmunka valamely aspektusát kriminalizálják, addig a legalizáció olyan törvényeket kíván bevezetni, melyek az állami kontrollt és szabályozást teszik lehetővé, ahogy ez hazánkban is történik, a szexmunkásokat ellehetetlenítve.
Kényelmesen elhallgatott tény továbbá, hogy semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésünkre, amely szerint a sokat hivatkozott svéd modell, a kliensek kriminalizációja csökkentené a szexmunkások vagy emberkereskedelmi áldozatok számát. A Svéd Egészségügyi és Jóléti Bizottság (Swedish National Board for Health and Welfare) például elismeri, hogy a kezdeti csökkenés után az utcai szexmunka visszatérése figyelhető meg. Megjegyzik továbbá, hogy a beltéri szexmunkával kapcsolatban nem képesek sem csökkenést, sem növekvést megállapítani a szexmunkások számában. A svéd rendőrség az emberkereskedelemről készített jelentésében leírja, hogy 2009-ben körülbelül 90 thai masszázsszalon volt Stockholmban és környékén, melyek többségéről úgy ítélték meg, hogy szexuális szolgáltatásokat is nyújtanak. 2011 és 2012 fordulóján ezen szalonok számát 250-re becsülték. Egy norvég kormányjelentés pedig arra a következtetésre jut, hogy “az utcai női szexmunkások rosszabb alkupozícióba kerültek, és biztonságuk is veszélybe került a kliensek kriminalizációjának bevezetése óta”.
A svéd modell támogatói szintén sokszor elfelejtik megjegyezni, hogy azok az országok, melyek előterjesztették a modell bevezetését, nem távolították el a magukat a szexmunkásokat közvetlenül kriminalizáló törvényeket. Litvánia például kiterjesztette a szabálysértést a kliensekre, míg a szexmunka más aspektusainak szabályozását, így a szexmunkásokat közvetlenül kriminalizáló törvényt nem változtatta meg. Franciaországban, a „prostitúció eltörlését” egyre hangosabban követelő női és egyházi szervezetek felhívására sok önkormányzat helyhatósági rendeletek bevezetésével kitiltotta a szexmunkásokat a városközpontokból és lakónegyedekből, külterületekre száműzve őket, ahol kevésbé férnek hozzá a szolgáltatásokhoz, és nagyobb erőszaknak vannak kitéve.
Végezetül, bármennyire is szeretnék az abolicionisták a szexmunkát elsősorban heteroszexuális nők által heteroszexuális férfiak számára nyújtott szexként beállítani, nem letagadható az LMBT közösséghez tartozó szexmunkások nagy száma illetve a férfiként nőknek vagy férfi és női párokban nyújtott szolgáltatók jelenléte, bár kevés kutatás fókuszált ezekre a csoportokra. Tapasztalataink szerint a magyar szexmunkások között az LMBT közösség tagjai többszörösen negatív megítélésnek kitéve élnek és dolgoznak: mind szexmunkásként, mind LMBT státuszuk miatt mindennapos a zaklatás, erőszak és kizsákmányolás velük szemben.
Azok, akik a szexmunkát úgy tekintik, mint kizárólag a férfiak által nők ellen elkövetett erőszakot, elhallgatják az LMBT szexmunkások helyzetét. Ez többek között azért is problematikus, mert például a transz szexmunkások a gyűlölet-bűncselekményeknek legnagyobb mértékben kitett csoportok egyike: a világon 2008 és 2014 között dokumentált transz emberek ellen elkövetett gyilkosságok azon áldozatai közül, akinek ismert volt a foglalkozása, 65% szexmunkás volt. A társadalmi szinten megnyilvánuló transzfób erőszak mellett a transz szexmunkásokat a kriminalizáció számos formája is sújtja világszerte, ilyenek például a nemi identitás kifejezésének kriminalizációja, az LMBT közösséget kriminalizáló és hátrányosan megkülönböztető törvények illetve a szexmunkát szabálysértésként vagy bűncselekményként büntető jogszabályok.
Szintén nem beszélhetünk a szexmunkáról a migráns szexmunkások nézőpontjainak figyelembe vétele nélkül. Európa sok országában, elsősorban a nyugat-, dél- és észak-európai országokban a szexmunkások akár 75%-a is migráns lehet, köztük rengeteg magyar szexmunkás is. A domináns diskurzus a prostitúció körül minden migráns szexmunkást emberkereskedelmi áldozatként kategorizál, akiket emberkereskedelem-ellenes akciókkal, többek közt rendőri razziákkal céloznak meg. A szexmunka és emberkereskedelem összemosása gyakran „etnikai alapú kiválasztáshoz” (racial profiling) vezet az emberkereskedelem-elllenes programokban, hiszen az intézkedések a szexmunkásokat bőrszín, anyanyelv vagy vélt etnikumhoz való tartozás alapján célozzák. Ezek az intézkedések gyakran nem veszik tekintetbe a migráns szexmunkások jogait, letartóztatásokhoz, elzárásokhoz és masszív deportálásokhoz vezetnek számos európai országban. Az Európát elérő bevándorlók közül sokan választják a szexmunkát a szociális háló és a szociális juttatások hiánya miatt. Erre nem válasz ezeknek az embereknek a kiutasítása, ahogyan például Franciaországban a kínai szexmunkásokat rutinszerűen letartóztatják és deportálják, ha papírok nélkül tartózkodnak az országban.
Európa a II. világháború óta legnagyobb migrációs és szolidaritási krízisét éli meg. Aki ebben a környezetben a szexmunka bármilyen aspektusának kriminalizálását követeli, figyelmen kívül hagyja a migráns szexmunkások ezen rétegét, és akaratlanul is hozzájárulhat a rasszista és antimigráns közhangulathoz.
Az abolicionistáknak azt javasoljuk: ha segíteni akarnak a szexmunkásoknak, akkor segítsék az érdekérvényesítésüket, segítsék a munkájukkal vagy anyagi támogatással a jogsegély-szolgálatokat, a szűrőprogramokat, az óvszerosztást, a kapcsolattartást, illetve a szexmunkát elhagyni kívánók számára indítható kilépőprogramokat. De semmiképpen ne azokat támadják, akik kint a terepen, a legjobb tudásuk és a szexmunkások helyzete és saját maguk által megfogalmazott igényeik alapján segítik őket. A feminista, LMBT- és migránsszervezetektől azt kérjük, ne beszéljenek a szexmunkások helyzetéről anélkül, hogy konzultálnának velük. Mindenki mástól pedig azt, vegye tudomásul, hogy az alapvető emberi jogoknak minden ember az alanya, akkor is, ha történetesen szexmunkát végez.
Fedorkó Boglárka
A szerző az idén 15 éves Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete kommunikációért felelős önkéntese, a Transgender Europe transz érdekvédő szervezet és az International Committee on the Rights of Sex Workers in Europe szexmunkás hálózat munkatársa.
Támogass havi 1000 forinttal:További vállalásaink
és támogatási lehetoségekA Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 800-an támogattok minket, jelenleg 70 támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra mint a Mérce, támogass minket!
„Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.” - mondta Orbán Viktor Felcsúton. Ebben a mondatban pedig nem csupán a kérlelhetetlen, és az ostoba intézkedés ésszerű megkérdőjelezését személyes támadásnak vevő Orbán Viktor az ijesztő, hanem az, hogy ezt büszkén vállalja.
A miniszterelnököt a parlamentben kérdezte a jobbikos Dúró Dóra, hogy a kormány miért nem támogatja a gyermekéhezés megszüntetésére létrejött civil kezdeményezést, a Nemzeti Minimumot, amelyet korábban egyébként, már a kormány és a Fidesz is támogatott, de végül kihátrált mögüle. Orbán Viktor ezt válaszolta az MTI tudósítása szerint:
Magyarország ma egy olyan egyedülálló európai ország, ahol a gyermekek 90 százaléka óvodáskortól, azaz hároméves korától naponta négyszer az állam pénzén enni kap, “tehát nem éhezhet”, függetlenül a szülei anyagi helyzetétől.
A 46 éves Rácz Andreát egy éve petefészekrákkal operálták, majd kemoterápián esett át. A sajókazai Sólyom telepen él egy vezetékes víz nélküli házban. Andrea 84 százalékban egészségkárosodott. Rokkant-ellátásra azonban nem jogosult, mivel a biztosított napjainak száma nem éri el a minimumot. Andrea egyetlen jövedelme az aktív korúak ellátása, ennek összege havi 26.600 Ft.
Munkáscsaládban születtem a külvárosban. Ma a belvárosban lakom albérletben, van egy használt autóm, és bedolgozok egy nemzetközi kutatásába. Nem vagyok gazdag, de meg tudom választani mit eszek, és be tudom fizetni a számláimat. Ez nem csak rajtam múlott. Szerencsém volt, többször. A baloldal célja, hogy az előrejutás ne a szerencsén múljon, hanem a közösség által támogatott törekvésen. A baloldal a lehetőség egy olyan országra, ahol mindannyian otthon vagyunk. Scheiring Gábor írása. (A WTF Baloldal sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.)
Miközben Magyarországon öt év alatt szinte megháromszorozódott az autizmussal diagnosztizált emberek száma, magyarul még nem adtak ki átfogó, történeti szempontú könyvet az autizmusról – ezt pótolja Mitzi Waltz, a Rotterdami Egyetem kutatójának könyve (Az autizmus orvosi és társadalomtörténete), amely pár hete jelent meg magyarul. A szerző a Kettős Mércének mesélt genetikai kutatásokról, a jóléti állam lebontásának hatásairól, a családokra leselkedő veszélyekről, és arról, milyen volt régen autizmussal élni.
Azt már tudjuk, mit gondol a kormány a női önrendelkezésről. A nők elleni erőszak visszaszorítását szolgáló Isztambuli Egyezményt úgy óhajtják megvalósítani, hogy nem valósítják meg. Íme pár feltétel, amelyek megvalósulása esetén azonmód, mesztélláb is elrohanok szülni.
