Az Amnesty International a napokban úgy döntött, hogy a prostitúció teljes dekriminalizálását hivatalos politikájává teszi, tehát, hogy a prostitúció legalizálását jogvédelemnek tekinti. (Blogunkon megjelent, az AI szándékát elítélő petíciót itt olvashatjátok, a dekriminalizációt védelmező írást pedig itt. – a szerk.) A prostitúció legalizálását bevezető országokban sem a prostituáltakat, sem a prostituáltakat használó férfiakat nem büntetik. A prostituáltak használatát legális tevékenységként elismerő országokban a prostituáltak kiszolgáltatottságának csökkenését és a prostitúcióval kapcsolatos bűnözéssel szembeni fellépés elősegítését várták az intézkedések szorgalmazói. Ezek a remények sajnos nem igazolódtak be. A prostitúció legalizása úgy törvényesít (és ezzel legitimál) egy kizsákmányoló, elnyomó társadalmi gyakorlatot, hogy mindeközben nem csökkenti érdemben a prostitúcióhoz kapcsolódó ártalmakat sem. Dés Fanni írása.

Bebizonyosodott, hogy a legalizáció hatására nem lesz átláthatóbb a prostitúcióval kapcsolatos bűnözés, sőt, a szexipar bővül, az emberkereskedelem áldozatainak aránya megnő, a feketepiac virágzik a szexipar területén. Hollandiában a rendőrség becslése szerint az országban dolgozó prostituáltak ötven-kilencven százaléka emberkereskedelem áldozata, a külföldről érkezett prostituáltak aránya mintegy nyolcvan százalék, utóbbiak körülbelül háromnegyede illegálisan dolgozik az országban. A külföldi prostituáltak szegényebb országokból érkeznek, főként Dél-Amerikából és Kelet-Európából. Svájcban szintén nagyon magas az illegálisan dolgozó prostituáltak aránya. A prostituáltak többsége szintén külföldről, főként Kelet-Európából érkezik. A magyar nők aránya az emberkereskedelem áldozatai között mindkét országban kiemelkedően magas.

'szexbox' Zürichben. fotó: AFP Photo / Fabrice Coffrini

Statisztikai adatok nélkül is nyilvánvaló azonban, hogy mit is legalizál egy állam, amikor a prostitúciót „szexmunkaként” kezeli. Elég, ha valaki például betekintést a nyer a 2013-ban Zürichben, a legalizáció hevében létrehozott Strichplatz működésébe. Az utcai prostitúciót imitáló elzárt területen a prostituáltak legálisan dolgozhatnak. Ennek ellenére a bonyolult és szigorú bürokratikus akadályok miatt a prostituáltak jelentős része itt is illegálisan dolgozik. Zürichben a Strichplatzon kívül még két városrész található, ahol a prostituáltak szabadon dolgozhatnak. Azonban rengeteg prostituált dolgozik a zónákon belül és kívül illegálisan, akik - akárcsak Magyarországon - ugyanúgy ki vannak téve a folyamatos rettegésnek, hogy mikor, mennyi pénzbírsággal büntetik meg őket a rendőrök.   

A Strichplatz elzárt területén mélyszegénységben élő kelet-európai – nagyrészt magyar – nők állnak (és ülnek) körben. Várják az autóval érkező klienseiket, akik a pénzükért cserébe megveszik a testüket, vagy amelyik testrészüket akarják, a pár méterrel arrébb felállított „szexboxokban”. A prostitúció legalizációját csupán abban az esetben tekinthetjük az itt dolgozók jogait biztosító intézkedésnek, ha természetesnek és elfogadhatónak tartjuk, hogy aki mélyszegénységben él, nő, és az egyetlen pénzkeresési lehetősége a prostitúció, az csinálja – akinek van pénze, és férfi, annak pedig jogában áll a helyzetével visszaélni. Tehát természetesnek és elfogadhatónak tekintjük mind az osztályegyenlőtlenségeket, mind a nemek közötti egyenlőtlenségek szélsőséges megnyilvánulásait. És ebben az esetben azokról a férfiakról még nem is esett szó, akik prostitúcióba kényszerítik a többségében mélyszegénységben élő nőket.       

A prostitúció jelensége egyenlőtlenségek és elnyomás eredménye. Abban az esetben, ha jogvédelemnek tekintjük a legalizálását, elfogadjuk: a szegényebb országokból érkező mélyszegénységben élő nők – akik a legtöbb esetben nem csak belekényszerülnek, hanem belekényszerítik őket a prostitúcióba – bármiféle perspektíva híján ezt a munkát végezzék. Mert nekik ez jutott. Elfogadjuk, hogy a gazdagabb országokban élő, pénzzel rendelkező férfiak ezeket a társadalmi egyenlőtlenséget kihasználják. A prostituáltak jogait nem akkor védi egy állam, ha mindezeket legitimálja. Akkor védi őket, ha mindent megtesz, hogy senki ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy prostituáltként kelljen dolgoznia és ha valaki prostituálttá vált, megfelelő szolgáltatásokat nyújt számára, hogy minél kevesebb járulékos nehézséggel kelljen megküzdenie eközben. Ha biztosítja, hogy amennyiben valaki ki szeretne szállni a prostitúcióból, ezt meg tudja tenni. Ha világossá teszi: a prostituáltak áldozatok, és semmiképpen sem bűnözők, valamint hogy a prostitúció jelensége olyan egyenlőtlenségekből fakad, amelyeket az állam semmiképpen nem legitimálhat. 

A prostitúciót elsősorban meg kell előzni, ez pedig elsősorban a szegénység és az elnyomás elleni küzdelmet jelenti. A prostitúcióban dolgozó nők számára alacsony küszöbű és más, a szükségleteikre szabott szolgáltatásokat, jogvédelmet kell nyújtani, hogy tudjanak hova fordulni és adott legyen a segítség számukra, ha szükségük van rá. Fontos, hogy egy állam a prostituáltakra ne bűnözőkként tekintsen, hanem áldozatként, és ne kelljen folyamatosan még a hatóságokkal is szembekerülniük, pénzbírságokat fizetniük, esetleg börtönbe kerülniük. De mindehhez nem szükséges a prostitúciót legalizálni, a prostitúció jelenségét létrehozó egyenlőtlenségeket legitimálni. Pénzt és energiát kell fektetni abba, hogy a prostituáltak számára kiépüljön egy megfelelő szociális szolgáltatásokat nyújtó rendszer, és hogy a különböző hivatalos szervek ne bűnözőként tekintsenek a prostituáltként dolgozó emberekre.

Két olyan országban dolgoztam eddig prostituált nőkkel, ahol a prostitúció legális. Nemigen találkoztam olyan nőkkel, akik ne a kilátástalan szegénység és egy férfi befolyása miatt dolgoztak volna prostituáltként. Azonban rengeteg elnyomással és erőszakkal, például brutális megerőszakolásról szóló történetekkel, a futtatók által rendszeresen bántalmazott nőkkel találkoztam. Mivel a prostituáltak nagy része külföldről érkezik, sokszor nem beszélik a célország nyelvét, ami nehezíti a hatóságokkal és ellátó szervezetekkel való kapcsolatot, viszont kiszolgáltatja őket a futtatójuknak. Nem a célország törvényei, hanem a futtató által szabott szabályok a meghatározóak számukra. Mindent megtesznek, hogy összegyűjtsék a futtatójuk által követelt pénzt: óvszer nélkül is elvállalnak mindent, kénytelenek hagyni, hogy bármit megtegyenek velük.

A célország nem tud érdemben mit kezdeni a külföldi prostituáltak, tehát a prostituáltak többségének problémáival: a mélyszegénységnek, amiből menekülnek nem értik a struktúráit, körülményeit, jogi környezetét. A prostituáltak általában nem a letelepedés reményében indulnak külföldre, hanem hogy pénzt gyűjtsenek és küldjenek az otthon maradt rokonaiknak. Így az esetek többségében gyakorlatilag mindegy, hogy a célország milyen kiszállási lehetőségeket biztosít számukra.

A legalizáció által kitűzött ártalomcsökkentési célok tehát a legtöbb esetben nem valósulnak meg a gyakorlatban: a prostituáltak ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a futtatóiknak, az erőszaknak. A kiszolgáltatottság az, ami meghatározza mind a prostitúcióba kerülésüket, mind prostituáltként töltött életüket. Gyakran ugyanúgy illegálisan dolgoznak, így ki vannak téve a rendőrök folyamatos ellenőrzéseinek és a pénzbírságoknak, pénz hiányában a börtönbüntetésnek. Ami működik ezekben az országokban, sok esetben jobban, mint máshol, az a prostituáltak számára hozzáférhető szociális szolgáltatások a feléjük irányuló pozitív attitűd, azonban mindez nem a legalizáción múlik, hanem sok esetben épp azon, hogy a velük dolgozó szakemberek számára világossá vált, hogy áldozatokkal van dolguk.

Magyarországról rengeteg mélyszegénységben élő nő kerül ki prostituáltként Hollandiába, Svájcba és Németországba, és mindenhol az egyik legkiszolgáltatottabb csoportját alkotják a prostitúció áldozatainak. Amíg nem történnek az országban érdemi lépések a szegénység enyhítésére, szinte mindegy, hogy a helyi törvények miként szabályozzák a prostitúciót, ők ugyanolyan kiszolgáltatottak maradnak.

Ha a prostituáltak jogait szeretnénk védeni, akkor a szegénység és a nemek közötti egyenlőtlenségek ellen kell küzdeni. A prostitúció legalizálása épp a szegénységből fakadó kiszolgáltatottságot és a nemek közötti egyenlőtlenségeket legitimálja.

Dés Fanni

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a prostitúció körüli társadalmi vitáról és jogi helyzetről, támogass minket!

Pár napja több ezren osztották meg azt a történetet, amely szerint a menekülteknek segítő aktivisták egyike nem adott ételt egy hajléktalan embernek. Ha ez tényleg így történt, szégyellnivaló, és nem csupán hiba, hanem bűn. Ugyanis teljesen érthető azoknak a felháborodása, akik az érem másik oldalát (azaz a tényt, hogy a menekülteknek segítő emberek valójában nem menekülteknek, hanem embereknek segítenek, így például hajléktalan vagy szegény családoknak is) nem ismerve, kiakadtak, hogy ők miért nem kapnak a szolidaritásból?

Ahogy ott állt az emelvényen, látszott az arcán, hogy Nagy Imre újratemetésén mondott beszéde után negyed évszázaddal újra valami komolyra készül. Sugárzott a tekintetéből az eltökéltség. Szerényen nézett szembe a sokezres tömeggel, pedig lett volna oka büszkének lenni. Öt év kormányzás alatt felére csökkentette a gyermekszegénységet, a kórházak többségében ez idő alatt érezhetően javult a helyzet, a korrupció pedig visszaszorulóban volt, és miután saját maga jelentette fel harmadik államtitkárát a közpénzek ellopása miatt, mindenki számára egyértelművé vált, hogy ez az ember komolyan gondolja küldetését: egy tisztességes, az elesetteket segítő országot akar létrehozni, ahol a kormányzása idején nem a haverok, hanem az emberek jutnak egyről a kettőre. És bár szerette a focit, és építhetett volna stadiont is közpénzből nyakra-főre, a helyén volt a szíve, ilyen böszmeség eszébe sem jutott volna.

Szombaton az LMP adott ki közleményt, amelyben felhívja a figyelmet arra, hogy amíg “kilóg a seggünk is a gatyánkból”, addig nem olimpiát kéne rendeznünk, hanem inkább a fiatalok, a szegénységben élők, a lecsúszás által fenyegetettek lakhatását. Ezért az ellenzéki párt bérlakásprogramot szeretne indítani. Szerencsére válaszolt a Fidesz, és az év legérthetetlenebb válaszát hozta össze. Pár részt, csak a műélvezet kedvéért, kiemelünk belőle.

Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. (A felvezetőt és az eddig megjelent írásokat lásd itt.) A sorozat alábbi, második darabjában Nemes Csaba képzőművész beszél alakuló baloldaliságáról.

(http://nemescsaba.com/)

Tarlós István pénteken közleményben tudatta, kezelhetetlen a menekülthelyzet, és felháborítónak tartja, hogy Budapest “gócpontjain” menekültek vannak. A főpolgármester emellett örömét fejezte ki, hogy az új törvény szerint börtönbe csukhatják majd a menekülteket.

A múlt hétfői nagy eső nem a semmiből jött (a felhőn kívül), a szakemberek (klímakutatók, meteorológusok) évek óta mondják, hogy egyre több hosszú, száraz és meleg időszak, és egyre több nagy vihar fogja jellemezni a Kárpát-medence és Magyarország időjárását. Egy részük a globális felmelegedéssel indokol, másik részük ettől függetleníti a hatást, de a vélemény szinte mindenkinél közös. Mégis azt látjuk, hiába a károk és kényelmetlenségek, a döntéshozók érzéketlenek maradnak a problémára.

Tegnap egy csoport tüntető próbálta megzavarni a nyolcadik kerületi önkormányzat augusztus 20. megemlékezését. A csoportot nem engedték be a megemlékezésre, méghozzá úgy nem, hogy az útjukat nagydarab, magukat igazolni nem akaró, focihuligánnak kinéző emberek, és helyi Fidesz- szimpatizánsok zárták el, akiknek nem csak a fellépése volt agresszív, hanem egyikük meg is ütött egy idős asszonyt.

Cikksorozatot indítottunk WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból?) címen, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést tesszük fel, hogy mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. (A felvezetőt és az eddig megjelent írásokat lásd itt). A sorozat alábbi, nyitó darabjában Udvarhelyi Tessza rak le néhány alapkövet.

A baloldaliság nekem olyan humanista gondolat- és cselekvésrendszer, amely a jólétet, az egyenlőséget és a szabadságot igyekszik megvalósítani az emberi élet minden szférájában. Baloldalinak lenni sohasem valaminek a tagadása. Vagyis „baloldalinak” lenni nem azt jelenti, hogy nem vagyok „jobboldali”, hanem azt, hogy világosan meghatározott és folyamatosan reflektált elvrendszer alapján szervezem a saját életemet és az engem körülvevő világot.

Nekem a baloldaliság egyaránt szól a gondolkozás és a cselekvés tartalmáról és mikéntjéről. Nem mindegy, hogy az adott célt milyen eszközökkel és milyen folyamatokon keresztül érjük el, és sokszor maga a folyamat az, ami az eredmény értékét adja. Noha a baloldali értékrendszerből konkrét szakpolitikai és gyakorlati javaslatok és megoldások is következnek, ezeket az értékeket sokféleképpen meg lehet valósítani a gyakorlatban, így a baloldaliság nem egyenlő a dogmatizmussal. A változásra való képesség, a rugalmasság és a pragmatizmus ugyanannyira fontosak konkrét helyzetekben, mint a makacs elvhűség és az ideológiai fegyelem. Saját baloldaliságom középpontjában az egyenlőség, a szolidaritás, a részvétel, a fenntarthatóság és a kritikai tudatosság értékei állnak.

Az egyenlőség azt jelenti, hogy mindannyian emberi lények vagyunk, és ezért mindannyiunknak születésünktől fogva és megkérdőjelezhetetlenül jár a tisztelet és az elismerés. Az egyenlőség értékének alapja, hogy saját magunkat felismerjük a másikban és fordítva, még ha a felszínen szélsőségesen különbözőnek is tűnünk. Az egyenlőség azt is jelenti, hogy egyenlő módon jutunk hozzá azokhoz az alapvető javakhoz, amiket a társadalom termel, és egyenlő módon részesülünk az olyan szimbolikus erőforrásokból is, mint például a nyelv vagy a közélet. Az egyenlőség azt jelenti, hogy ha valamit saját magunk számára alapvetőnek tartunk, akkor azt másoktól sem tagadjuk meg. Vagyis ha például úgy gondoljuk, hogy megfelelő otthon nélkül nem élhetünk, akkor elismerjük, hogy mások számára is ugyanilyen alapvető ez a szükséglet és hajlandóak vagyunk erre áldozni a közös erőforrásainkból. Vagyis ha például természetesnek fogadjuk el, hogy valaki államilag támogatott hitelt kap a lakása megvásárláshoz, akkor annak is természetesnek kell lennie, hogy mások lakhatását az állam szociális bérlakással támogatja – mindkét támogatás ugyanabból a közös forrásból származik, amit mi magunk teremtünk meg alapvető szükségleteink kielégítésére.

A szolidaritás számomra elsősorban az egyenlőtlenségek létezésére adott válasz. A szolidaritás azt jelenti, hogy felismerjük a társadalmi berendezkedésből eredő elnyomást és aktívan teszünk megszüntetéséért. Az elnyomásnak nagyon sokféle arca és megnyilvánulása van, és a feladat nem az elnyomottak és elnyomók szerepeinek felcserélése, hanem magának az elnyomásnak mint viszonyrendszernek a felszámolása. Ez sok esetben azokra ró különösen nagy felelősséget, akik másokkal szemben előjogokat élveznek (pl. a heteroszexuálisokra az LMBTQ emberekkel szemben, a magasan iskolázottakra az alacsonyan iskolázottakkal szemben, vagy a fehér magyarokra a cigány magyarokkal szemben). Az éppen uralkodó normáknak megfelelő helyzetben élőknek külön erőfeszítést kell tenni, hogy sokszor szinte láthatatlan előjogaikkal ne éljenek vissza, illetve ha kell, ezeket saját maguk bontsák le. De a szolidaritás kötelezettsége azokat is terheli, akik maguk is elnyomott helyzetben élnek, vagyis például a hajléktalan férfiakat a hajléktalan nők iránt vagy az LMBTQ embereket a fogyatékkal élők iránt. A szolidaritás nem sajnálat, hanem az elnyomás felismerése és aktív lebontása, minden helyzetben a gyengébbik mellett történő aktív kiállás.

A baloldaliság számomra alapvetően közösségi működésmód, ahol a demokratikus részvétel alapérték. Miközben úgy tapasztalom, hogy a közösség működéséhez szükség van olyanokra is, akik vezető szerepet játszanak, vagyis átlátják a folyamatokat, felelősséget vállalnak az egész közösségért, motorként hajtják és kovászként tartják össze a közösséget, és döntéseket hoznak, a részvétel elve azt jelenti, hogy mindenkinek közvetlen és érdemi beleszólása kell, hogy legyen azokba a döntésekbe, amik őt és a közösséget érintik. A részvétel csak akkor lehetséges, ha mindenki egyenlő módon fér hozzá az információkhoz, és így véleményt tud formálni és befolyásolni tudja a döntéshozatalt. A részvétel nem jelenti azt, hogy mindig mindenki mindenben egyetért, de azt igen, hogy mindenkinek lehetőséget kell adni, hogy részt vehessen a vitában, és a döntések folyamata mindenki számára átlátható és elfogadható kell legyen.

A fenntarthatóság értéke az egyének, a szervezetek és a környezet fenntarthatóságára is vonatkozik. A fenntarthatóság számomra egyéni szinten azt jelenti, hogy saját magunkat is ugyanannyira tiszteljük, mint másokat, és arra törekszünk, hogy az életünkből a lehető legtöbbet hozzuk ki saját magunk és mások számára. Ez egyben azt is jelenti, hogy képesek vagyunk prioritásokat meghatározni egyéni és közösségi életünkben: mit elengedhetetlen tenni azért, amit el akarunk érni, és mi az, ami másodlagos, így ha nincs rá energiánk, elhagyható (még ha ez sokszor fájdalmas is). A fenntarthatóság szervezeti szinten a stratégiai és tudatos működést jelenti. Egy jó baloldali szervezet tudatosan építi fel munkáját és működését, és hosszú távra tervez. Egyes lépéseit tágabb vízióba ágyazza, és ennek megfelelően dönt az eszközökről. Teret ad a spontaneitásnak, de tudatában van, hogy az indulat által vezérelt cselekvés nem fenntartható, és nem is feltétlen vezet eredményre. Ami pedig a környezeti erőforrásokat illeti, a baloldaliság szerves része a felelős és tudatos ökopolitikai viselkedés, vagyis saját magunk újratermelése és fejlesztése a lehető legkevesebb károkozással a természeti környezetre nézve.

A baloldali mozgalomépítés szerves eleme a folyamatos igény a fejlődésre és a tanulásra, vagyis a kritikai tudatosság ápolása és fejlesztése. Ez nem öncélú tevékenység. A folyamatos (ön)reflexió a politikai és társadalmi helyzet elemzése, a helyzetekre adott válaszaink értékelése és fejlesztése, és az is, hogy rendszeresen ellenőrizzük, hogy az elveinknek és értékeinknek megfelelően cselekszünk-e, vagy adott esetben magukat az elveket kell-e megváltoztatni. A baloldaliság kollektív és egyéni habitus, amit közös szocializáció útján tudunk elsajátítani és fejleszteni. Ehhez a folyamatos tanulásra, tanításra, kritikára és önkritikára van szükség.

Saját baloldaliságom forrása társadalmi státusomból, hátteremből, neveltetésemből ered. Baloldali és egyben jómódú családba születtem, ahol a társadalom iránti érdeklődés és felelősség a családi hagyomány szerves része. Szüleim a vasárnapi ebédekkor gyerekkoromban is rendszeresen politizáltak, és ma is általában közéleti kérdésekről beszélgetünk. Ezzel együtt, az én baloldaliságom nem az övék közvetlen mása. Ők az államszocializmus baloldaliságán nőttek fel, és annak megvalósításában hittek. Noha a rendszerváltás előtti rezsim sok szempontból baloldali célokat tűzött ki – például az anyagi javak egyenlőbb elosztása és az alapvető emberi szükségletek kielégítése terén – ha akkor éltem volna, valószínűleg erősen kritikus lettem volna azzal, ahogyan ezeket a célokat megvalósították (dogmatizmus, elnyomás, politikai szabadságjogok hiánya). Baloldaliként nagyon fontosnak tartom, hogy az államszocialista rendszerrel kapcsolatban egyértelmű állást foglaljunk, és annak hibáit és előnyeit is elismerjük. Az ideológiai különbségeken túl, az a tény, hogy a rendszerváltást káder család gyerekeként éltem meg, lehetőséget adott arra, hogy a kapitalizmust ne az egyetlen és természetes fejlődési folyamatként érzékeljem, hanem csupán mint egyet a lehetséges politikai és gazdasági rendszerek közül, amit emberek hoznak létre az életük szervezésére.

A családból hozott, kapitalizmussal kapcsolatos szkepticizmusom az USA-ban végzett tanulmányaim során kapott elméleti-ideológiai alapot. Az Egyesült Államokba kellett mennem ahhoz, hogy érdemben Marxot olvassak. Marx, Bourdieu és Nancy Fraser mellett a legnagyobb hatással Gramsci és Lefebvre voltak rám. Gramsci az egyik legjelentősebb marxista gondolkodó, aki világosan megfogalmazta, hogy a társadalmi változásért folytatott küzdelem színtere nemcsak a gazdaság, hanem a társadalom olyan „puhább” területei is, mint a kultúra, az oktatás, a nyelv vagy a média. Vagyis az átfogó változáshoz nemcsak a mélyben rejlő gazdasági struktúrákat kell megváltoztatni, de azt is, ahogyan az emberek gondolkodnak, ahogyan és amit tanulnak, és amiben hisznek. Tőle származik az ún. szerves értelmiség koncepciója is, mely szerint minden elnyomott csoportnak szüksége van a maga értelmiségére, akiket saját maguk „nevelnek ki”, és akik elvégzik az önfelszabadításhoz elengedhetetlen ideológiai és politikai munkát. Erre ugyanis az adott társadalom hagyományos értelmiségének nagy része képtelen, mert értékeivel, tevékenységével, gondolataival öntudatlanul is az uralkodó struktúrát támogatja.

Lefebvre francia filozófus a marxi elméletet adaptálta a városokra – tőle származik a városi forradalom és a városhoz való jog képzete is, melyek hosszú évek óta nyújtanak nekem inspirációt. A városhoz való jog az állampolgárság speciális formája, amely arra a feltételezésre épül, hogy a városok különleges helyek, ahol lehetőség van az emberi lény kiteljesedésére, de ahol ugyanez a potenciál az elnyomást is különösen hatékonnyá teszi. A városhoz való jog azt jelenti, hogy minden lakónak joga van lakóhelye alakításához, ahhoz, hogy részvételével formálhassa a tereit, életét, és minden olyan erőforráshoz hozzáférjen, amit a város termel és kínál. A Város Mindenkié neve – ahol alapítása óta aktivistaként dolgozom – eredetileg a városhoz való jog magyarosított változata volt, és a csoport egyik célja éppen az, hogy a városhoz való jogot a lakhatáshoz és a döntéshozáshoz való hozzáférésen keresztül érvényesítse a hajléktalan és lakásszegénységben élő állampolgárok számára.

Ma Magyarországon a demokrácia gyakorlásához szükséges intézményrendszer formálisan létezik (bár egyre gyengül), de ahhoz, hogy valódi demokrácia lehessen, még nagyon sokat kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk belakni a demokráciát, hiszen csak ezután fogjuk tudni tágítani a határait, kísérletezni új, radikálisabb formákkal. Mindezt elszalasztottuk az elmúlt 25 év alatt, mert túlságosan természetesnek vettük a létezését. Elkötelezett baloldaliként feladatomnak tekintem, hogy az emberek újra magukénak érezzék a közéletet, a közintézményeket, a politikai pártokat, és merjenek szerepet vállalni társadalmi mozgalmakban és önszerveződésekben. A Közélet Iskoláját éppen azért alapítottuk Dósa Mariannal, hogy részt vehessünk ebben a tanulási-tanítási folyamatban és alulról építsük fel a demokráciát. Ehhez azonban egy szervezet messze nem elég, és sok hasonló, de egymástól függetlenül működő szervezet sem.

Ahhoz, hogy Magyarországon lehetővé váljon a valódi baloldali fordulat, legalább három szinten kell változásnak történnie. Egyrészt az állampolgároknak sokkal aktívabban kell részt venniük a közügyek alakításában helyi és országos szinten is. A lehető legtöbb olyan csoportnak kell megalakulnia, amely egyszerre épít tömegbázist, formálja a közvéleményt, és lobbizik a döntéshozóknál. Ha minden érdek- és társadalmi csoportnak lenne egy vagy akár több ilyen erős képviseleti szervezete, mozgalma, sokkal közelebb kerülnénk ahhoz, hogy az állam valóban az állampolgárok érdekeit szolgálja, miközben erőteljesen beavatkozik az erőforrások igazságos elosztásába. Ezek az önszerveződések alkothatnák az alapját egy olyan baloldali mozgalomnak, amely a fenti értékek szerint működik, és amely az állampolgárok aktív részvételével alakítja az országban uralkodó viszonyokat. Olyan Magyarországgá, ahol a mindenki számára elérhető és minden szempontból integrált oktatás az érték, és ahol a szolidaritás az alapvető javak egyenlő elosztásában ölt testet.

Ha létrejön az ilyen erős alapokon álló civil infrastruktúra, akkor sokkal nagyobb eséllyel lehet felépíteni egy olyan baloldali pártot, ami ezeket az értékeket a képviseleti demokrácia eszközeivel tudja érvényesíteni: jogszabályokat fogalmaz és kezdeményez, szakpolitikát alkot és végrehajt. Olyan jól működő, szerethető, bátor, okos és haladó baloldali pártra van szükség, amely mélyen be van ágyazva egy széleskörű baloldali mozgalomba, úgy képes leváltani a jelenlegi rezsimet, hogy eközben nem fullad bele a túl nagy ambíciókba, és komolyan veszi, hogy a demokrácia építése homokszemről homokszemre történik – ahogyan a Közélet Iskolája egyik diákja olyan szépen megfogalmazta a közelmúltban.

Udvarhelyi Tessza

A sorozat további darabjait ide kattintva lehet (majd) elolvasni.

Augusztus 23-án Nemes Csaba, 25-én Szalai Erzsébet írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek olyan sorozatok mint a WTF baloldal, támogass minket!

A Mérce a következő hetekben sorozatot indít WTF baloldal (Mi az a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból?) címmel, amelyben azt az egyszerűnek tűnő kérdést teszi fel, mi a baloldal ma Magyarországon, az Unióban, a világban. A sorozatban értelmiségieket, aktivistákat, művészeket, civileket, a társadalmi igazságosság hiánya által érintett csoportok tagjait, majd később politikusokat kérünk fel, hogy írják meg, nekik mit jelent a baloldal, mit jelent baloldalinak lenni. A sorozat célja nem az, hogy a Mérce definiálja, mi a baloldal, hanem az, hogy beindítsuk az erről szóló vitát, és minél több szellemi tőkét sorakoztassunk fel a napi politikai adok-kapok helyett az értékek mentén szerveződő politizálás mellett. De nemcsak a felkért szerzőktől várunk írásokat, az olvasóinkat is arra kérjük: ha van gondolatotok, írjátok meg az info@kettosmerce.hu címre (a cikkek nem közlésének jogát fenntartjuk).