A Mérce legújabb cikkeiért és friss hírekért kattints ide!

Itt a konkrét szám: a menekültek körülbelül 96,5%-a megy tovább Magyarországról

Itt a konkrét szám: a menekültek körülbelül 96,5%-a megy tovább Magyarországról

A Bevándorlási Hivatal közzétette első féléves statisztikáját, ebből derül ki, hogy az első fél évben lezajlott menekültügyi eljárások 96,5%-a ért véget megszüntetéssel. A menekültügyi eljárást megszüntetni pedig akkor szokták, ha az eljárás alanya elérhetetlenné válik. A számokból az is kiderül, hogy bár tízszer annyi menekült érkezett hazánkba idén az első fél évében, mint tavaly, csak fele annyi embert ismert el menekültként a magyar állam.

11921932_10207500874343780_1938308351_n.jpg

A számokból az is kiderül, hogy 24 ezer emberrel kapcsolatban folyt eljárás július elsején, az első fél év lezárultakor. De feltételezhetjük, hogy a fenti 96,5%-os arány ezeknél az embereknél is megmarad. Persze lehetséges, hogy vannak emberek, akik kikerültek a menekültügyi hatóság látóköréből és Magyarországon vannak továbbra is, de ennek az esélye csekély, hiszen ezek az emberek nem rendelkeznek iratokkal, nem vállalhatnak munkát, és nem jogosultak semmilyen ellátásra, valamint a médiában se keringenek ilyen hírek, így feltételezhetjük, hogy nagy számban nem élnek ilyen emberek Magyarországon.

A másik érdekes szám az 1737 elutasított kérelem. Mi őket nem számoltuk a Magyarországról tovább haladókhoz, pedig velük együtt a szám 99% felett lenne. A statisztika szerint pedig alig 250 kiutasítás történt Magyarországról, tehát valahol ezeknek az embereknek el kellett tűnniük.

A statisztikát persze befolyásolja, hogy az év elején nagy számú koszovói állampolgár lépte át a határt, ahonnan az elmúlt pár hónapban lényegében már nem kelnek át Magyarországon a Németország felé igyekvők.

De ettől függetlenül a 96,5%-os arány miatt levonhatjuk a következtetést: Magyarország nem célországa a menekülteknek. Elsöprő többségük nem akar itt letelepedni, tovább akar haladni Nyugat-Európa felé.

Az se igaz, hogy ezeket az embereket aztán majd tömegesen visszaküldenék az Unió többi tagállamából Magyraországra. Németországból és Ausztriából, illetve a korábbi EU-csúcsról is van ígéret arra, hogy nem lesz ilyen folyamat. Már csak azért sem, mert ezekben az országokban a bíróságok döntenek a kitoloncolásról, ezeknek a bíróságoknak egy része pedig nem szeret – érthető okok miatt – Magyarországra visszaküldeni menekülteket, mivel hazánkat nem tartják biztonságosnak. Az első félévben a teljes EU területéről 500 főt küldtek vissza Magyarországra. Ez természetesen megváltozhat, de valójában egyelőre semmi nem utal erre a változásra.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs menekültkérdés, csupán azt jelenti, hogy másról szól a menekültkérdés, mint amiről a kormányunk beszél. Méghozzá úgy szól másról, hogy az adatokat a kormány is ismeri. A menekültek nem kívánják elvenni a magyarok munkáját, nem akarják elfoglalni az országot, nem akarnak semmit kezdeni Magyarországgal. Ahogy a magyar munkavállalók, ők is a jólét felé tartanak Németországba, Ausztriába, Franciaországba, Svédországba, Nagy-Britanniába.

A menekültkérdés tehát arra korlátozódik, hogy a menekültek áthaladása jól legyen megoldva, minél kevesebb konfliktus alakuljon ki a magyar lakosság és a menekültek között, de betartsuk az EU szabályait is.

A kormánynak propaganda helyett a menekültek ellátására, utazásuk megoldására, menekülttáborok biztosítására, a menekültek egészségügyi ellátására, a minimális nemzetbiztonsági kockázat teljes kiszűrésére kellene koncentrálnia. És nem feltétlenül a menekültek szeretete miatt, hanem azért, hogy minél kevesebb konfliktusforrás lehessen a menekültek és a magyar állampolgárok találkozásából. 

 

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a menekültek helyzetéről, támogass minket!
Mi köze a menekülteknek a budapesti özönvízhez?

Mi köze a menekülteknek a budapesti özönvízhez?

Az elmúlt heteket két téma határozta meg: egyrészt a menekültáradat, másrészt a szélsőséges időjárás. Pedig ha visszanézzük, hogy a lassan két évtizedes előrejelzések mit jósoltak arra az esetre, ha semmit se teszünk a klímaváltozás ellen, akkor nincs min meglepődni: térségünkre gyakori hőhullámokat és extrém csapadékeloszlást, valamint globális klímamenekülteket jövendöltek a szakértők. A jóslatokat azonban senki nem vette elég komolyan, hisz azóta is folyamatosan nő a globális üvegházgáz-kibocsátásunk. Magyarország pedig végképp nem jár élen a klímaválság elleni harcban, hisz nemcsak az egy főre jutó kibocsátásunk van jelentősen a világátlag felett, de a megújuló energiák terén is csúnya lemaradásban vagyunk.

szaraz.jpg

Andy Vajna – avagy így csinál meg a Fidesz egy oligarchát

Andy Vajna – avagy így csinál meg a Fidesz egy oligarchát

Vajna cégeinek bevétele 2013-ban 13 milliárd forint volt, ennek ellenére ezek a cégek mindössze 34 millió forint társasági adót fizettek be – derült ki az Átlátszó és az RTL Klub jóvoltából tavaly októberben. Ha valakire, a filmbiztosra biztosan mondhatjuk, hogy rengeteget profitál az Orbán-kormányból.
20140507andy-vajna-kaszino-illusztracio1.jpg

Szerencsére a filmbiztos alacsony adózása mellett is megbízható vállalkozónak számít (ez volt a feltétel), így hozzávágtak még öt kaszinót 2014-ben. Vagyis kaszinókoncessziót, amit azután oszthatott szét a kormány, hogy államosították a piacot. Így tudták aztán az olyan kiemelten és közérdekűen sikeres vállalkozóknak adni, mint a Vajna Úr. De ez mind nem elég, hiszen módosították a jogszabályokat is: amennyiben Vajna kaszinói nagyon nyereségesek, akkor még adókedvezményt is kaphat, hogy aztán leírhassa a koncessziók díjait a játékadóból. Idén így majdnem 4 milliárdot kap majd a filmbiztos. És hogy ez miért éri meg az államnak? Arra Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter válaszolt.

Eszerint mindez


„magasabb összegű játékadó befizetésére is ösztönzi az üzemeltetőket”

 

Kicsit furcsa egyébként a logika, mivel a kormány anno azért „államosította” a kaszinókat, hogy csökkenjen a játékosok száma, és az emberek ne a nyerőgépekbe dobják be a pénzt, amit mondjuk élelemre vagy a családjukra költenének más esetben. Ezzel ellentétben Vajna és a debreceni Szima Gábor (aki a maradék kaszinókat elnyerte) viszont pont akkor kap adókedvezményt, ha minél magasabb bevételt ér el. Tehát ha minél több új szerencsejátékos, vagy szerencsejátékfüggő van Magyarországon.

Szóval az van, hogy az offshore cégeken keresztül az adófizetést feltehetően kikerülő Andy Vajnának azért ad adókedvezményt a kormány, mert azt állítja, a kaszinó üzemeltetője az adókedvezménynek hála több adót fog majd fizetni. Az adókedvezménnyel megspórolt pénz pedig azokból a kaszinókból származik, amelyeket azután adtak neki és Szimának, hogy a többit megszüntették, azzal az indokkal, hogy szeretnék, hogy kevesebb szerencsejátékos legyen az országban. Érthető ugye?

Sok nagylelkű gesztus

Tavaly egyébként Vajna nem tudta idejében megnyitni a kaszinóit, de a kormány ekkor is nagylelkű volt, ha már egy ilyen kiváló hazafiról van szó, és január elsejére változtatta a koncesszió kezdetét, így a meg nem nyitott kaszinók után mégse kellett koncessziós pénzt fizetnie 2014-ben.

Mondjuk nem meglepő, hiszen a megbízható vállalkozóval már a Szerencsejáték Zrt. is kötött szerződést. Andy Vajna ugyanis 2010 végén, az akkor még veszteséges Tropicanát működtető Belvárosi Kaszinó Kft. kisebbségi részesedését 245 millió forintért eladta a többségi tulajdonos állami Szerencsejáték Zrt.-nek – tudtuk meg a Népszabadságból. A lap azt is közli, hogy a kaszinó továbbra is Vajna érdekeltségébe tartozó Bar-Co. Kft.-é maradt, és az állami cég ettől a vállalkozástól vette azt bérbe – pár év alatt összesen egymilliárd forintért. Majd ugye az állam monopolizálta a kaszinónyitást, és létrehozta az új koncessziós rendszert. És ki nyithatott így a régi kaszinó helyén, az új koncessziós rendszerben egy új kaszinót? Hát ki más, mint Andy Vajna.

Pár kérdés a végén

Persze így is marad pár kérdés. Miért van szükség arra, hogy ezeket a kaszinó koncessziókat magánemberek üzemeltessék? Ha ők üzemeltetik, miért ad nekik az állam plusz támogatást? Miért nem marad meg állami bevételként a szerencsejáték, és kerül például az egészségügyi kasszába a bevétele? Hogy kaphat ilyen nagy gazdasági jelentőségű állami piacot olyan valaki, akinek gyanús offshore ügyletei voltak?

Persze a választ tudjuk. Andy Vajnát régóta mint a Tv2 vásárlóját emlegetik, jó barátságban van Rogán Antallal, és Habony Árpádal is. Andy Vajna esete jól mutatja tehát, hogyan tömi ki oligarcháit a Fidesz, hogy azok utána médiát és elérést vásároljanak a Fidesz-kampányoknak.

 

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a menekültek helyzetéről, támogass minket!
Nem csak a görögöket, de a demokráciát is kicsinálják Merkelék?

Nem csak a görögöket, de a demokráciát is kicsinálják Merkelék?

Lassan eldől, hogy megkaphatja-e a 86 milliárd eurós újabb hitelét a görög kormány. Persze nem lesz nagy meglepetés: valószínűleg igen. Csak épp az elvárások kemények, a görögök helyzete pedig továbbra is kilátástalan, a kormánynak pedig végképp semmi mozgástere nincs – mintha tényleg nem számítana, mire szavaznak a görög állampolgárok. A görög parlament nem tehetett mást, elfogadta a feltételeket, aztán szerdán szavaz a német Bundestag. Mindeközben hiába derült ki egy friss német tanulmányból, hogy Németország kb. százmilliárd eurót nyert a görög válsággal, az információ keveseket látszik érdekelni. Akárcsak az, hogy minden mérvadó vélemény szerint el kellene engedni a görög adósság egy részét.

49069060363e9a0d710f6a706700b577.jpg

A sztori még mindig ugyanaz: Görögország helyzete fenntarthatatlan, és ezt kb. minden politikai szereplő tudja. Mint ahogy azt is, hogy átlag görögnek (nem oligarchának) lenni már régen nem volt ennyire szar, mint a válság kirobbanását követő években: hatalmas a munkanélküliség, a fiataloknak esélyük sincs belépni a munkaerőpiacra, az idősebb munkavállalóknak az az egyetlen esélyük, ha korkedvezménnyel nyugdíjaztathatják magukat, most meg elvárnák az országtól, hogy három éven belül 3,5 százalékos költségvetési többletet produkáljon – ami újabb kiadáscsökkentéseket és adónöveléseket jelent majd; azaz, akinek eddig rossz volt, annak a jövőben se lesz jobb.

A Sziriza hatalomra kerülése előtt és közvetlenül utána is azt ígérte, véget vet a nép szenvedésének, és egy olyan válságkezelésért fog küzdeni, ami nem hagyja elszegényedni az országot. Ez nagyon nem jött össze.

A német baloldal elégedetlen

Gregor Gysi, a német Die Linke frakcióvezetője nemrég Gerhard Schröder egykori szociáldemokrata kancellárral csevegett a témáról.

„Ha Görögországban ülnék a parlamentben, akkor fájó szívvel, de az igen mellett szavaztam volna. Zsarolva lettem volna, de akkor is azt mondtam volna: meg kell akadályoznom a szegénységet és a nyomort, ehhez pedig el kell ezt fogadnom (a mentőcsomag feltételeit – a szerk.), még ha ezek részben rossz lépések is. Amikor viszont a német parlamentben ülök, akkor a saját kormányom politikáját kell értékelnem, ezt pedig kritikusan kell szemlélnem, ezért nemmel fogok szavazni.”

Schröder erre felveti, hogy ez „politikai skizofrénia”, mire Gysi azt mondja, egyáltalán nem, hiszen egyik esetben az elnyomottak, másik esetben pedig az elnyomók helyében van, és ez egy hatalmas különbség. Végülis más, ha feltételeket diktálunk valakinek – és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ne hagyjuk a nekünk kiszolgáltatott felet levegőhöz jutni –, és teljesen más helyzet, amikor arról van szó, hogy elfogadjunk egy rendkívül előnytelen ajánlatot, amelynek az alternatívája viszont a teljes összeomlás.

Gysi szerint vannak ugyan üdvözlendő részei a friss csomagnak, például a vagyonadó, vagy a legjobban keresők jövedelemadójának növelése – amelyek végre lehetővé teszik, hogy a gazdag, és mindeddig a közteherviselés alól többé-kevésbé kibújó lakosok is a zsebükbe nyúljanak – de összességében a csomag továbbra sem felépíti, hanem leépíti Görögországot. Gysi hozzáteszi azt is, a pozitív lépések sem feltétlenül a trojka (Európai Bizottság, Európai Központi Bank és az IMF) érdemei, hiszen a görög kormány már próbálkozott ilyenekkel, csak épp a trojka meg a német kormány azzal hárította el az ilyen próbálkozásokat, hogy ez ártana a gazdaságnak.

(Emellett pozitívumként értékelhetjük jelenleg azt is, hogy a tervek szerint most már lesznek konkrét előírások a korrupció felszámolására és az adóelkerülés megnehezítésére, és a katonaságra is – úgy tervezik – hosszabb távon évi 400 millió euróval kevesebbet fognak költeni.)

Ami igazán rossz, hogy a csomagot úgy nyomták le a görögök torkán, hogy,  a !!444!!!-et idézve „ennél rövidebb pórázon állam már nem is lehetne”, hiszen az amúgy pont az establishment neoliberális kormányzásához képest alternatívát ígérő újbalos Sziriza kormány arra kényszerült, hogy megalázottan, ugyanazt a programot folytassa, amit a sokat kritizált elődkormányai is. Az üzenet talán az akar lenni, nincs alternatíva a nagy államok által kitűzött úthoz képest. Ne is próbálkozzatok.

Hogy ebből bármi jó kisülhet-e, az nagyon kérdéses, hiszen egy évek óta a csőd szélén lévő országra erőltetett rá Európa egy olyan programot, amelynek sikerességében nemzetközi elemzők sem bíznak. Arról nem is beszélve, hogy sem a kormány, sem a görög nép nem ért egyet vele.

Elhisszük, hogy az emberek hajlandók meghúzni a nadrágszíjat, hajlandók koplalni és nélkülözni, ha tudják vagy hiszik, hogy a megszorításoknak van értelmük. Az ember viszont hülye lenne koplalni, ha azt gondolja, attól csak még szarabb lesz neki.

Nehogymár valami értelmeset csináljunk

Hogy a görög adósság leépítéséhez hozzájáruljanak, az meg sem fordul a nyugat-európai vezetők fejében. Jens Spahn, a német pénzügyminisztérium államtitkára a héten azt mondta, az adósság elengedése a valutaunióról szóló szerződés nevében kizárt. Angela Merkel kancellár pedig hasonló véleményének adott hangot a német állami televízióban. Pedig még a sokáig olyannyira gyűlölt IMF is azon a véleményen van, hogy ideje lenne már valamit könnyíteni a görögök helyzetén. Az észak-európai válasz továbbra is változatlanul a „nein”, vagy annak valamely országspecifikus variációja.

A dolgos német ember, akárcsak a holland, a finn meg a többi, nem akar fizetni a „dőzsölő” görögöknek és azok kormányának, amely szerintük hamisan állítja magáról, hogy felelős gazdaságpolitikát akar művelni. Hiába történt meg a szakítás januárban az addig kormányzó korrupt elittel, Görögország kormányát a nyugati politika máig egy kalap alá veszi az oligarchákkal összefonódott korábbi elittel, amely felelőtlen kormányzásával tényleg nagyon sokat tett azért, hogy Görögország annyira rossz helyzetben legyen, mint most.

„A görögök meghamisították a statisztikáikat, csalással kerültek az eurózónába” – panaszkodnak sokan ma is, elfeledve, hogy erről nem a nép, hanem annak vezetői tehetnek. Azokat a vezetőket pedig idén év elején leváltotta egy alternatívát kínáló párt.

De elfelejtik azt is, hogy az EU intézményekben és a tagállamok vezetőségében elvileg komoly szakértelemmel rendelkező emberek (is) ülnek, úgyhogy eléggé hihetetlen, hogy senkinek nem esett le, hogy a görög gazdaság nem is volt annyira jó állapotban anno, mint azt állították. Akkor tökmindegy volt nekik, nem foglalkoztak vele. Mint ahogy látszólag ma is tökmindegy nekik, mi lesz a görögökkel. Akkoriban talán úgy volt a legegyszerűbb, hogy szemet hunytak a problémák felett, és azt üzenték, az európai projekt feltartóztathatatlan és hatalmas sikersztori (pedig minden szépsége mellett nem feledkezhetünk el az euró, mint konstrukció gyenge pontjairól, melyek korrigálásához nem volt eleinte politikai akarat, ma pedig már egyesek szerint túl késő, lásd itt pl.).

Kicsit olyan ez az egész, mint a Bazi nagy görög lagzi című ezredfordulós sikermozi: míg ott a görög bácsi a Windex ablakpucoló szert ajánlotta sebfertőtlenítéstől takarításig mindenre, mint univerzális csodaszert, úgy az Unióban az eurózónába való belépést marketingelték ugyanígy. Az nem merült fel bennük, hogy várjanak egy picit, hogy mindenki felkészülten kezdjen bele a projektbe. Hisz el kellett volna magyarázni a választóknak is. Az meg talán túl macerás lett volna. Meg hát minek is kell, hogyha a németek az eurózóna hibái ellenére is profitálnak a görögök tagságából...

Még nyertek is a görögökön

Ugyanitt tartunk most is. A németek profitálnak ma is a relatíve gyenge euróból, aminek köszönhetően ők továbbra is exportálhatnak, mint az állat.

Közben nem felejthetjük el azt sem, hogy a válság alatt azért is előnyhöz jutott Berlin, mert a befektetők – a németek biztonságra törekvő magatartása miatt – a válság elmélyülése, azaz kb. 2010 óta egyre inkább tekintették a német államkötvényeket befektetési menedéknek (ld. pl. itt).

A hallei Leibnitz Intézet (Leibniz-Instituts für Wirtschaftsforschung – IWH) ugyanis azt számolta ki, hogy Németország nagyjából 100 milliárd eurót takarított meg amiatt, hogy a görög válság miatt csökkent az államháztartás kamatkiadása. Értsd: ha Görögország semmit nem fizetne vissza a neki juttatott kölcsönből, akkor is – ezen tanulmány szerint – összességében 10 milliárd eurót nyerne a válságon a német kormány. (Persze a számokról lehet vitatkozni, hisz a görög válság korántsem az egyetlen faktor, ami a német állampapírok felé irányíthatta a befektetők  figyelmét, és simán lehet, hogy a válság továbbdurvulása miatt a német adófizetőknek majd még perkálniuk kell, de a lényegen ez sem változtat: az nyilvánvaló, hogy a helyzet nem annyira egyszerű, hogy a németek állandóan csak fizetnek, a görögök meg hálátlanok, mert nem akarják lenyelni, amit a szívességért cserébe kérnek tőlük. A valóság inkább az, hogy a németek fizetnek ugyan, de azt úgy teszik, hogy közben a saját pozíciójukat ne gyengítsék, esetleg még jól is járjanak, még ha az Görögországnak, vagy épp az Európai Uniónak egyáltalán nem a legelőnyösebb.)

A tanulmány megjelenésekor a baloldali értelmiségen kívül senkinek nem érte el az ingerküszöbét, így hatása kb. annyi volt, hogy páran kiposztolhatták a Fészbukra azzal a szöveggel, hogy „na én megmondtam.” A nyugati választó pedig mindeközben ragaszkodik az eddigi narratívájához, és azt mondja: eleget fizettem, többet nem fogok.

Mindenkit csak a rövidtáv érdekel

A politika pedig? A mainstream pártok pont a közvéleményre hivatkozva azt mondják: nem tehetünk semmit, a nép nem akar fizetni, minket meg a nép választott. Hogy a nép közben azt is elvárná a választott vezetőitől, hogy tájékoztassák arról, mit is csinál, mire költi az adófizetői pénzeket, és miért pont arra, az teljesen elkerülte a kormánypártok figyelmét.

Így ahelyett, hogy Merkelék kiálltak volna a választók elé, és azt mondták volna: „Meg kell mentenünk a görögöket, mert nagy szarban vannak. Ráadásul a mi jólétünk részben annak is köszönhető, hogy ők most szarban vannak. Sőt, még keresünk is azon, hogy ők szarban vannak. Szóval az a minimum, hogy kisegítjük őket.” Na ilyen szavak helyett jön a „nein”: elég volt a türelemből, nincs több pénz a görögöknek, nein, nein, nein.

És akkor most mégis miért jön az új mentőcsomag? Mégis miért fizetünk megint ezeknek a lusta görögöknek? – kérdezheti Heidi Hanstól, aki miután letörölte a sörhabot kackiás bajszáról, csak annyit mond: Nem tehettünk mást, azok a rohadt görögök megzsaroltak.

Rövidtávon persze működik ez. Rövidtávon elfogadjuk, hogy a kormányunk jót akar nekünk, a pénzünket védi, még ha nem is jár sikerrel. De hosszabb távon Hans nem csap vajon az asztalra, és mondja azt „Milyen kormány az, amit folyton meg lehet zsarolni?” És ha már feltette a kérdést, elkerülhetetlenül jön az, hogy „Komolyan újra akarom ezeket választani, ha hagyják, hogy egy dél-európai törpe állam az orrunknál fogva cibáljon minket? Nem, és nem.”

Talán nem kell mondani: így erősödik meg aztán a szélsőjobb.

A német választók (hasonlóan a többi tagállaméhoz), már amúgy is egyre kevésbé bíznak a demokráciában, nem érdekli őket mi folyik a parlamentben, miről döntenek a képviselők, és miért.

Nem biztos, hogy elhiszik, hogy az érdekükben cselekszenek. Sőt, azt sem, hogy a képviselőknek van saját akaratuk, vagy hogy lenne súlya azon emberek szavának, akiket a parlamentbe választottak. Ezen pedig az is inkább csak rontani fog, hogy Volker Kauder, a CDU frakcióvezetője a napokban rászólt a frakciójára: aki a pártjából nem hajlandó megszavazni az említett mentőcsomagot, azt ne számítson arra, hogy helyet kaphat bármilyen fontosabb parlamenti bizottságban.

A rendszer tehát – ahol a politikusok nem gondolkodhatnak, a nép pedig el van zárva az információtól – a népakaratra hivatkozva hozza meg rövidtávú célokat követő döntéseit. Hogy ez mennyire lehet fenntartható? Az is minimum kérdéses. Az viszont, hogy az EU-n belüli szolidarításnak már véget vetett, az teljesen biztos.

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a görög helyzetről, támogass minket!
Lényegében magyar börtönbe zárna minden menekültet a Fidesz

Lényegében magyar börtönbe zárna minden menekültet a Fidesz

Lázár János tartott ma sajtótájékoztatót, ahol először elmondta, hogy Magyarország egy embercsempész hálózat támadásának van kitéve, majd közölte, összehívják a parlament rendkívüli ülését, és egy olyan törvényt fogadnának el, amely szerint az illegális határátlépésért 3-4 év börtön járhat. Több, mint a sikkasztásért például (lásd Quaestor-ügy), vagy a gyerekmunkáért, súlyos testi sértésért. Illetve azt is megtudtuk, több rendőri egységet vezényelnek majd Csongrádba a menekültek elfogása érdekében.


De akkor miért nem az embercsempészeket üldözik?

Nem nagyon tudjuk, hogy ha tényleg egy embercsempész-hálózat támadásának van kitéve Magyarország, akkor a kormány miért nem büszkélkedik el a részletekkel, hogy felderítették ezt vagy azt a szervezetet, így csak azt tudjuk mondani: ez csupán kommunikációs fogásnak tűnik. És az se nagyon érthető, hogy ha Magyarországot támadja egy embercsempész bűnbanda, akkor hogyan lehetséges, hogy a hazánkba idén belépő 120 ezer menekült közül csupán 10 ezer tartózkodik az országban (és ezek nagy része is hamarosan távozik feltehetőleg), és eddig csupán 250 kapott további tartózkodási engedélyt. De a legnagyobb kérdés mégis az, ha egy embercsempész-hálózattal harcol a kormány, miért a menekültek ellen vezényli ki a rendőrséget, és miért a menekülteket akarja börtönbe dugni, miért nem az embercsempészeket?

Persze erre meg is érkezett a válasz: „agresszívebb és határozottabb követeléssel érkező bevándorlók” ellen kell a börtön és a karhatalom. Vajon mit jelent az agresszívebb menekült? Vizet és élelmet kér, hogy ne haljon éhen és szomjan? Ezt semmivel nem indokolta Lázár, és nincs egyetlen adat vagy tény sem, ami ezt az állítást igazolja. Ugyanis az ORFK adatai szerint egyetlen testi sértést sem követett el afgán vagy szír állampolgár. Ellenben rémhírek vannak, menekültek ellen elkövetett bűncselekmények vannak. Reméljük, Magyarország kormánya azért még nem rémhírek alapján hoz döntéseket.

Börtönbe mindenkivel?

Az pedig teljesen abszurd, hogy az illegális határátlépőket dugná börtönbe a kormány. Az illegális határátlépők nem jókedvükben teszik ezt. Nyilvánvalóan szívesebben érkeznének repülővel, vízummal, legálisan az Unióba. Csak Szíriában kicsit nehéz az okmányokat kiállíttatni, illetve ha épp felgyújtják a házad, nem mindig sikerül összepakolni az irataidat. A repülőgépekre (már ha van olyan reptér a közelben, amit nem egy terrorszervezet ural), nem engednek fel, csak akkor, ha van a célországba beutazási engedélyed; menekültstátuszért pedig a repülőtéren nem, csak az uniós országok területén tudsz folyamodni. Így ezeknek az embereknek az illegális határátlépés jelenti az egyetlen megoldást.

Ha tényleg elfogadják a módosítást, az azt jelentené, a magyar állam figyelembe se venné, hogy valaki azért hagyta el az otthonát – például mint egy korábbi cikkünkben megírtuk –, mert vérdíjat tűztek ki a fejére, esetleg a szüleit a szeme láttára csonkították meg, majd szabdalták fel, hanem rögtön börtönbe csuknának mindenkit.

Nem tud megoldást nyújtani a kormány

És itt jön a módosítás legnagyobb WTF-ja. Ugyanis ahelyett, hogy továbbengednénk a menekülteket Németországba vagy Svédországba (ahonnan egyébként nem küldik őket tömegesen vissza, eddig csupán 500 ember küldtek vissza idén a teljes EU-ból, ami napi maximum 3-4 ember jelent), 3-4 évre börtönbe rakjuk őket. Ennél tényleg nincsen pazarlóbb megoldás, arról nem is beszélve, hogy nincs is ennyi férőhely a magyar börtönökben.

Úgy tűnik, a kormány felépítette a menekült-témát, de nem tud vele mit kezdeni. A kerítés építése ellenére nem csökkent az elmúlt napokban az országba érkező menekültek száma, tehát ahogy korábban jeleztük: eddig semmit sem használ a drága propaganda-kerítés. Így lesz ezzel a törvényjavaslattal is, ugyanis ha betartja a kormány, és tényleg börtönbe dugja az összes illegális határátlépőt, az többe fog kerülni, mintha nem csinálnánk velük semmit. Ez is csupán egy kamu és drága látszatintézkedés, amely emberi szempontból is felháborító, de még embertelen megoldást sem tud adni a menekülthelyzetre.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a menekültek helyzetéről, támogass minket!
Keresztekkel próbálja elijeszteni a menekülteket Szegeden a Jobbik

Keresztekkel próbálja elijeszteni a menekülteket Szegeden a Jobbik

Nincs rosszabb annál, mint amikor tévhitek, buta ideológiák, és rossz beidegződések keverednek a magyar politikában. Ezek a helyzetek hoznak ki magukból olyan termékeket, mint a Jobbik szegedi, augusztus 20-ai megemlékezése, amely lényegében egy keresztes vonulás lesz, majd keresztállítás követi a határon.
screen_shot_2015-08-17_at_10_23_01_pm.png

„11:30 Érkezés a határhoz a keresztjeink elhelyezése” – áll a program leírásában.

Most tekintsünk is el attól, hogy Vona Gáborék két éve még Törökország seggét nyalták, és nagy értekezéseket folytattak a török–magyar rokonságról – arról, hogy őseink nem is finnugorok, hanem a törökök rokonnépe voltak –, és koncentráljunk csak arra a tényre, hogy:

a Magyarországra érkező menekülőknek egy egészen nagy része keresztény.

Szíriában például a lakosság több mint 10%-a keresztény vallású, és az onnan menekülők között ennél is magasabb arányban vannak a keresztények, hiszen ők azok akiknek leginkább van félnivalójuk az iszlám szélsőségesektől, például az Iszlám Államtól.

De a legnagyobb számú szír menekült csoporton kívül máshonnan, pl. afrikai és közel-keleti országokból is sok keresztény tart Európa felé, hiszen itt találhatnak védelmet a szélsőségesekkel szemben. Persze ők örülni fognak a határon felállított kereszteknek, és nem is lenne egyszerű elmagyarázni nekik, hogy valójában ellenük épült a dolog.

De a keresztények vallásosságát csak politikai célból megélő Jobbik menekültellenes keresztállításáról nem valószínű, hogy Ferenc pápának például jó véleménye lenne, vagy akár bármelyik normális keresztény embernek. Már csak azért sem, mert egy vallás szimbólumát nem használjuk fel politikai célokra, főleg nem a gyámolítandók és a rászorulók elleni uszításra. Az pedig a történelmi ismeretek nagyfokú hiányáról tanúskodik, hogy mindezt még pluszban az ezeréves államra és Szent Istvánra hivatkozva teszik. Biztos nem erre a Szent István idézetre gondolt a Jobbik, amikor az ezeréves ország védelméről szólt:

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod.”

Persze értjük mi az elgondolást a civilizációk nagy csatájáról vagy a terrorizmustól való félelemről. De ezen biztos, hogy nem a keresztállítás és a maskarás felvonulás fog változtatni. Ettől nem rettennek vissza a terroristák, és nem lesz béke a Közel-Keleten sem. Ez csupán arra jó, hogy hazánkban növelje a tévhiteket és a feszültségeket, hogy nőjön az indulat a menekültekkel szemben, és nehezebb legyen a jelenlegi helyzet elviselése.

Egyébként ha valaki harcosan akar kiállni, ha célja az, hogy ne jöjjenek ide a terroristák meg a szélsőséges muszlimok, akkor a legjobb, amit tehet, hogy kurd embertársainknál jelentkezik valahol a török határnál, hogy önkéntesként csatlakozzon az Iszlám Állam elleni küzdelemhez, ugyanis ennek a háborúnak a kimenetele tudja a terrorizmust és a menekültek nagy számát is csökkenteni. 

Nem pedig a határon érkező, pont az Iszlám Állam elől menekülő férfiak, gyerekek és nők baszogatása.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több leleplezést olvasni a gyülőletkeltő kampányokról, támogass minket!
Piknik a Köztársaság téren – avagy hogyan győzték le a segítő civilek a gyűlöletkeltést

Piknik a Köztársaság téren – avagy hogyan győzték le a segítő civilek a gyűlöletkeltést

Az elmúlt hetekben a Köztársaság tér a menekültekkel kapcsolatos szolidaritás szimbolikus gócpontjává vált. A gyűlöletkeltő kormányzati megnyilvánulásokkal szemben a profi módon szerveződő civil segítőknek itt is sikerült bebizonyítaniuk, hogy a menekültellenes kampány álságos és hazug, a magyar állam pedig elmulaszt eleget tenni legalapvetőbb emberi kötelességeinek.

menekultek_03_rev.jpg(Fotó: Nol.hu)

Nők a „feminista agymosás” ellen: a vak komondor csóválja a farkát

Nők a „feminista agymosás” ellen: a vak komondor csóválja a farkát

Térben és időben eltájolódott, különös „mozgalom” ütötte fel fejét néhány hazai internetes felületen: amerikai mintát követve állítólag nők emelik fel a szavukat az állítólagos „modern feminizmus” állítólagos túlkapásai ellen. A kezdeményezésről elsőként a magát ellenzékinek  feltüntető Nyugati Fény nevű blog tudósított, és magukat szintén ellenzékinek feltüntető több tízezres Facebook-oldalak azonnal továbbították a hírt. Nem most látom először, hogy a rendszerkritika a hagyományos nemi szerepeknél rendre megtorpan, és valószínűleg nem is utoljára; ami miatt mégis reflektálok a jelenségre, az az, hogy a széles körben olvasott hírportálok (hvg.hu, index.hu) is rögtön és lelkesen tudósítottak a tevékenységükről – ami a nők által kezdeményezett, alulról szerveződő mozgalmakról meglehetősen ritkán mondható el.  Antoni Rita írása.

Rögtön az elején tisztázom: az én feminizmusomba nem fér bele, hogy az oldalt lájkoló és (ugyan ők a hazai fronton még csak hárman vannak) feminizmusellenes táblával fényképezkedő nőtársaimat „lebutuskázzam” vagy a motivációikat igyekezzem feltérképezni. (Egyikük ezt joggal kéri ki magának mint arrogáns megközelítést, ebben az egyben egyetértek vele.) Annak ellenére sem, hogy azt is a feminizmusnak köszönhetik, hogy ők most nő létükre nyilvános térben kifejezhetik a történetesen feminizmusellenes véleményüket. Még arra sem kérem őket, noha Puskás Panni reflexiójával maximálisan tudok azonosulni, hogy gyakoroljanak empátiát a többi, náluk esetleg kevésbé szerencsés helyzetben levő nő felé. Nem róluk szeretnék beszélni, már csak azért sem, mert ők inkább csak asszisztáltak a projekthez, és Kiss Heléna „társalapító” kivételével az ötletgazdák-alapítók-adminok neve, arca nem ismert.

magyar_feministak.jpg

a Feministák Egyesületének néhány tagja, középen Schwimmer Rózsa

Akár változik ez a közeljövőben, akár nem, a problémát én inkább onnan közelítem, hogy a célba vett „ellenség” képzeletbeli: egyrészt, hazánkban nincs és soha nem is volt az amerikaihoz hasonló, a társadalom széles rétegeit hosszútávon aktivizáló feminista mozgalom; másrészt olyan, hogy „modern” feminizmus, egyáltalán nem létezik – a mozgalom történetének ismeretében láthatjuk, hogy a különbségtétel a „korrekt” klasszikus és a „túlzó” modern feminizmus közt mesterségesen kreált.

Hazánkban mi ellen is?

Hazánkban történelmi okokból a mai napig számtalan tévhit él a feminizmusról: az államszocializmus szovjet típusú, felülről irányított, kényszerű és felemás „emancipációjáról” a többségnek, akik azt megélték, nincsenek maradéktalanul jó emlékei, ellenben a köztudatban az vált a feminizmussal egyenlővé – a traktoros lány alakját a mai napig sem sikerült elfeledni. Valószínűleg ezért hullott valamelyest termékeny talajba a feminizmusellenes kezdeményezés: Magyarországon ugyanis nem beszélhetünk széles körű és hosszú életű, egységes feminista mozgalomról. Feminista megmozdulásokra (ezek történetét évszámokban lásd itt) sor került a 20. század elején (Feministák Egyesülete), a rendszerváltáskor (Feminista Hálózat), és léteznek ilyen kezdeményezések ma is (NANE, PATENT, Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, Üvegplafon, Nőkért Egyesület, stb.), de olyan értelemben és olyan széles körben, mint az Egyesült Államokban, nálunk nincs és nem volt feminista mozgalom, így annak túlkapásairól sem beszélhetünk.

A néhány feminista egyesület – köztük a bántalmazás áldozatait segítő, tehát állami feladatot ellátó, és erősen túlterhelt (!) szervezetek – nulla vagy jelképes állami támogatással, az árral szemben úszva, leggyakrabban főleg önkéntesekre támaszodva próbálják végezni a munkájukat. Még az olyan területeken is, ahol hazánkban is érvényben levő nemzetközi egyezmények (pl. az ENSZ nőjogi egyezménye, a CEDAW, lásd 1982. évi 10. tv. erejű rendelet és a CEDAW Bizottság legutóbbi, 2013-as ajánlásai, valamint a Pekingi Cselekvési Platform) civilekkel való érdemi egyeztetést írnak elő, vajmi kevés hatással vannak a törvényhozásra. A rendszerváltás idején (!) csodálkozás, gúnyolódás, esetenként harsány nevetés fogadta a házasságon belüli szexuális erőszak és a munkahelyi szexuális zaklatás törvényi szankcionálására tett javaslatokat (lásd Rimay Andrea Rendszerváltó nők c. interjúkötetét), és a családon belüli erőszaknak csak 2013-ban, hosszú, elkeseredett küzdelem után lett (akkor is az áldozatvédő civilek érdemi bevonása nélkül megszövegezett, így több sebből vérző) önálló törvényi tényállása. Az áldozatok védelmére ennél komplexebb és átfogóbb intézkedéseket előíró, Magyarország által formálisan már aláírt Isztambuli Egyezményt annak ellenére sem sikerül törvénybe iktatni, hogy a családon belüli erőszak áldozatai továbbra sem kapnak hatékony védelmet, és hetente minimum egy nőt megöl a partnere vagy volt partnere.

image_7.jpg

a NANE (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen) Egyesület minden évben megemlékezik
a családon belüli erőszak áldozatairól, fotó: hvg.hu

A több mint 90 százalékban férfi képviselőket ezek a problémák olyannyira nem érdeklik, hogy szinte havi rendszerességgel még a Parlamentben is gond nélkül megengednek maguknak egy-egy jóízű szexista beszólást (lásd Varga István, Illés Zoltán, vagy a hajléktalanságért a bántalmazó kapcsolatból kilépő nőket hibáztató Lukács Tamás), és bántalmazókat tűrnek meg maguk közt (Balogh József). Annak ellenére, hogy a kormány igen lelkes az iskolai tananyag „megreformálása” terén, a káros nemi sztereotípiák leépítése vagy az erőszakmentes konfliktuskezelés mégsem került bele, hanem, szembemenve a vonatkozó CEDAW ajánlásokkal, egyenesen a sztereotípiák sulykolása jellemző – például a férfi dominancia és a női kiszolgáló szerep megerősítése, ami a bántalmazó kapcsolatoknak is alapja.

Ennyiből is rögtön láthatjuk, hogy itt, Magyarországon nem Vakkomondor Mozgalomra, hanem mind a nők, mind a férfiak (!) érdekében inkább a feminista szellemiség terjesztésére lenne szükség. Ami éppen azért jár gyerekcipőben, mert a feminizmus alapelveinél fogva ódzkodik a populista, erőszakos eszközöktől és az „agymosástól”, amivel vádolják. Írunk, beszélünk, véleményt nyilvánítunk, és igyekszünk közösséggé szervezni azokat a nőket és szövetséges férfiakat, akik fogékonyak az üzenetünkre. Ezt a gyűlöletbeszéd határáig bárki megteheti – a feminizmust ellenzők is.

Meg is teszik, méghozzá nem először: a nyolcvanas években, annak ellenére, hogy a hazai lakosság többsége azt sem tudta, hogy a feminizmust eszik-e vagy isszák, feminizmusellenes diskurzus lángolt fel a magyar sajtóban. A témában magyar nyelvű szakirodalom akkor még szinte egyáltalán nem volt hozzáférhető. Ezt használta ki pl. Bíró Dávid, aki „A teremtés koronái és a gyengébb nem” című cikkében a nők emancipációját okolta a férfiak korai halálozásáért, és Hernádi Miklós, aki Nemek és igenek. A feminizmus vitaanyagából címmel (Minerva, 1988) önkényes szemelvényválogatással és a saját interpretációjával igyekezett elidegeníteni a témától az egyéb tájékozódási lehetőségekben aligha bővelkedő olvasót.  (A magyar antifeminizmus történetéről bővebben lásd Acsády Judit „Lovagiasságtól a vádaskodásig” című tanulmányát.) Úgy tűnik, hazánkban a feminizmussal kapcsolatos aggályok mindig sietve megelőzik magát a feminizmust.

Mi az, hogy „modern feminizmus”?

Most viszont, amikor számos magyar nyelvű tanulmánykötet és tematikus folyóirat áll rendelkezésre, és egy kattintással hozzáférhető számtalan információ, már nem olyan könnyű az embereket megtéveszteni.

A feminizmusellenes diskurzus hívei így hamar rájöttek, hogy szimplán a feminizmus, azaz a nemek egyenjogúságát céljaként kitűző emberi jogi, társadalmi mozgalom ellenzése olyan ellenállást vált ki a nők többsége és a jóérzésű férfiak részéről, ami ellehetetlenítené a törekvéseiket. Ezt felismerve finomították az érveiket és kezdték el hangoztatni, hogy míg a „régi”, klasszikus feminizmus céljai jogosak és nemesek voltak, az általuk úgynevezett „modern feminizmus” már nemcsak hogy túlzásokba esett, de egyenesen meghazudtolta, szembeköpte, kifordította, eltorzította stb. az eredeti mozgalmat. Ennek alátámasztása (és a lájkolók riogatása) érdekében tablót gyártottak kontextusból kiragadott és kétes hitelességű „idézetekkel” amelyeket hazánkban jelenleg is ismeretlen, magyarra többségükben le nem fordított, és a feminizmus irányzatai szempontjából cseppet sem reprezentatívan összeválogatott szerzőknek tulajdonítanak.

Valójában a feminizmus története a fő témák és célok tekintetében folytonosságot mutat: azaz az úgynevezett modern feminizmus nemhogy nem az ellentéte a klasszikusnak, hanem egyenesen annak a munkáját folytatja. Mindez egyaránt igaz a külföldi és magyar feminizmusra. A 20. század eleji Feministák Egyesületének lapja, A Nő és a Társadalom számait végigolvasva egyértelműen láthatjuk, hogy Schwimmer Rózsáék (és a külföldi szüfrazsettek, akikkel rendszeres levelezésben álltak) az adott kor viszonyainak megfelelően, de már gyakorlatilag minden olyan témával foglalkoztak, amelyekben a mai feministák pozitív változásokat igyekeznek elérni, beleértve olyan problémákat, mint a családon belüli egyenlőtlen munkamegosztás, a női munkavállalók hátrányos helyezete, a munkahelyi zaklatás, a nemek közti bérkülönbség, a gyermekkori szexuális abúzus, a női test sanyargatása a szépségkultusz nevében, a nők alacsony száma (akkor: teljes hiánya) a döntéshozatalban, a prostitúció, az emberkereskedelem és (akkor még az alkoholizmussal összefüggésben tárgyalva) a családon belüli erőszak.

 

A korai feminista mozgalmat elsősorban az első világháború dúlta szét: akkor maguk a feministák is jótékonysági jellegű terepmunkával, a háború okozta károk enyhítésével voltak elfoglalva. Azaz, a korai feminista mozgalomnak távolról sem azért lett vége, mert a munkáját befejezettnek és okafogyottá váltnak tekintette volna! Több országban valóban a háború alatti helytállás elismerésével indokolták a nők szavazati jogának biztosítását, más országok pedig egyszerűen csak követték a többiek példáját, de téves ebből arra következtetni, hogy a szüfrazsettek mozgalma nélkül megvalósult volna a formális politikai egyenlőség. Önmagában ordas patriarchális elképzelés, hogy a hatalmi pozícióban levő férfiaknak (akik valóban a férfiaknak csak egy bizonyos hányadát alkotják) csak úgy maguktól, mindenféle nyomás nélkül, puszta méltányosságból, társadalmi igazságérzetből J jutott eszükbe a nőkre is kiterjeszteni a szavazati jogot (vagy megszüntetni a rabszolgaságot, vagy enyhíteni a rasszizmuson, vagy a munkások kizsákmányolásán).  A „társadalmi haladást” mindig az azt követelők érték el, noha a hatalmukból engedni kényszerülők ezt nyilván nem szeretik beismerni.

A Nő és a Társadalom cikkeit olvasva ráadásul az is kitűnik, hogy a korai feministák nem így képzelték el céljaik megvalósulását. Noha Schwimmerék tudták, hogy a választójog nem fog mindent megoldani, csak egy eszköz, ezzel együtt is többet vártak tőle. Példának okáért, küzdöttek nem csak az aktív, hanem a passzív választójogért is, azaz azért, hogy a nők is vállalhassanak politikai tisztségeket. És nem 9 százalékra gondoltak – meg merem kockáztatni, hogy látva a nemek arányát ma a magyar parlamentben, és annak következményeit, nem tartanák a női kvótát ördögtől valónak. Mindezek alátámasztására érdemes elolvasni a nők választójoga mellett felhozott korabeli érveiket – ezek túlnyomó többsége ma is megállja a helyét, és alkalmazható a női kvóta melletti érvelésre.   

1913_masik_plakat.jpg

az 1913-as budapesti Női Választójogi Világkongresszus egyik plakátja

Nem láthatták előre, hogy ha a nők majd kivívják a formálisan egyenlő jogokat, az elnyomás más, alattomosabb (mert kevésbé kézzel fogható, formálisan kevéssé kimutatható, így könnyebben tagadható) módokon fog utat törni magának. 1895-től járhattak ugyan a nők is egyetemre, de számos – köztük az akkor legnagyobb presztízst jelentő jogi – karra még évtizedekig nem engedték be őket. Mára formálisan elhárultak ezek az akadályok is,de többek között a gyermekkortól sulykolt nemi sztereotípiák miatt a nők a műszaki pályákon illetve a jövedelmező állásokkal kecsegtető szakokon a mai mapig alulreprezentáltak. Ami a nők tudományos karrierjét illeti, számuk az egyetemi ranglétrán felfelé haladva piramisszerűen csökken. Hasonló tendencia figyelhető meg a munka világában is: masszív nőtöbbség jellemző a rosszul fizetett gondozó-segítő-kiszolgáló szakmákban, a köz- és versenyszférában pedig a nők rendre az ún. üvegplafonba ütköznek. A formális változásokhoz a magánélet nem igazodott: a házimunka és a gyermekgondozás feladatainak családon belüli megosztása a mai napig konzervatív képet mutat. Az előnytelen munkakörülményekhez nemcsak a munka és gyermekvállalás összeegyeztetését elősegítő intézkedések hiányosságai tartoznak – a feminizmustól legerősebben berzenkedő nő is ismeri az állásinterjún azt a bizonyos, elvben tiltott kérdést –, de a munkahelyi szexizmus és szexuális zaklatás is. Mindeközben a mainstream médiából olyan szinten árad a szexizmus, az elkövetőmentegetés, az áldozathibáztatás és a nemierőszak-kultúra, hogy az az utóbbi időben esetenként (Class FM-botrány, rendőrségi videók, Éden Hotel-botrány) már a női érdekképviselettel egyébként nem foglalkozók ingerküszöbét is átlépte.

Mindezen szeretne változtatni a feminizmus, amely nem „áldozatokká teszi a nőket”, hanem rámutat a nemi szempontból (is) egyenlőtlen társadalmi viszonyokra.  Reprezentatív EU-s felmérés (FRA) szerint a magyar nők mintegy 27 százaléka élete során legalább egy alkalommal valóban erőszak áldozatává válik – de ugye senki nem él abban a hitben, hogy amiről nem beszélünk, az nincs?  A feminizmus ezzel együtt sosem állította, hogy a férfiak velük születetten agresszívek lennének: éppen a nemi sztereotípiák ellen emel szót, és arra mutat rá, hogy a szisztematikus erőszak, azaz a bántalmazás nem biológiai eredetű, önkéntelen és elkerülhetetlen „férfiviselkedés”, hanem a fizikai és társadalmi erőfölénnyel való szándékos visszaélés, azaz döntés kérdése. A feminizmus tisztában van vele, hogy a férfiak sincsenek egyformán domináns helyzetben és ebből kifolyólag nekik is vannak társadalmi eredetű problémáik: valójában csak a középosztálybeli, fehér, heteroszexuális, cisznemű, éptestű, neurotipikus, keresztény, hagyományos családban élő férfi élvez maradéktalan előjogokat. Azonban az elnyomott csoportokon belül a nők további nemi alapú elnyomásnak vannak kitéve. Azaz egy roma, szegénységben élő, hajléktalan, migráns vagy fogyatékossággal élő nő ma is kettős diszkriminációt szenved el egy ugyanilyen helyzetben levő férfihoz képest, például mert saját közösségén belül is elnyomásnak, zaklatásnak, bántalmazásnak lehet kitéve, és/vagy mert jóval nagyobb eséllyel válik fizikai és/vagy szexuális erőszak áldozatává, és általában anyagilag is (még) kiszolgáltatottabb.

A feminizmus (és az Isztambuli Egyezmény is!) elismeri, hogy kisebb gyakorisággal ugyan, de férfiak is válhatnak (hetero vagy homoszexuális kapcsolatban) erőszak áldozatává – csak két dolgot nem ismer el: 1. azt, hogy az állítólagosan nők által elkövetett lelki terror „semlegesíti” a többségben férfiak által elkövetett fizikai és szexuális erőszakot: a fizikai erőszak ugyanis nem a semmiből jön, hanem azt is lelki erőszak előzi meg, így „kiegyenlítettségről” aligha beszélhetünk 2. azt, hogy a nők elleni erőszak ellen küzdő, arra a figyelmet felhívó, illetve a női áldozatokat védő szervezetek vegzálásától a férfi áldozatoknak jobb lesz. Érdemi erőfeszítést nem láttam még a feministákat túlzónak vagy részrehajlónak ítélők részéről a férfiak specifikus problémáinak megoldására, például a szexuális erőszak vagy a gyermekkori abúzus férfi áldozatainak megsegítésére, közösségbe szervezésére, érdekképviseletére.

Pedig egy ilyen kezdeményezéshez mi is csatlakoznánk.

Antoni Rita (elnök, Nőkért Egyesület, www.nokert.hu)

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több hasonló cikket olvasni a feminizmusról, támogass minket!
Miért nem jó kriminalizálni a szexmunkát?

Miért nem jó kriminalizálni a szexmunkát?

Az Amnesty International a héten egy nagyon fontos álláspontot fogadott el Dublinban arról, hogy a szexmunkát (vagy ahogy mások nevezik, a prostitúciót) sem a keresleti, sem pedig a kínálati oldalon nem szabad büntetőjogi tiltás alá helyezni. (Blogunkon megjelent, a javaslat ellen tiltakozó petíciót itt olvashatják. - a szerk.) A döntést gyakran indulatoktól sem mentes sajtóvita előzte meg világszerte. Egyesek a szexmunkások jogaiért folytatott harc fontos mérföldkövének tartják, míg mások szerint az emberi jogi szervezet ezzel a stricik pártjára állt. Sárosi Péter írása.

amenesty.png

A TASZ munkatársaként tíz éve foglalkozom ezzel a kérdéssel, és el kell ismernem, hogy mindkét oldalon vannak értékes, megfontolásra méltó érvek. Ami miatt mégis úgy gondolom, hogy az Amnesty végső soron a helyes döntést hozta meg, az túlmutat egy akadémiai vita keretein. Az elmúlt tíz évben alkalmam nyílt arra, hogy számos szabályozási modellt közelebbről is megismerhessek. Filmet forgattunk a szexmunkások klienseit büntető Svédországban, és a szexmunkát teljesen dekriminalizáló Új-Zélandon is. Ami még fontosabb, számos, a világ legkülönbözőbb részeiről származó, különféle nemű és társadalmi státuszú szexmunkással készítettünk interjút (a legutóbb a tavalyi melbourne-i nemzetközi AIDS konferencián). Amikor egy politikai szabályozási modell előnyeit és hátrányait vizsgáljuk, mindig nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy magukat az érintetteket is megszólaltassuk. Bármit is gondoljanak ugyanis az olvasók első blikkre egy olyan jelenségről, mint a szexmunka, bizonyára egyetértenek azzal, hogy csak a „semmit rólunk nélkülünk” elv mentén lehet jó közpolitikát alkotni.

A legfontosabb dolog, amit a szexmunkásokkal folytatott interjúkból megtanultam, az, hogy egy rendkívül összetett és bonyolult jelenségről van szó, ahol a sematizáló, sommás ítéleteknek nincs helyük. Számos mítosz létezik ugyanis a szexmunkáról, és ezeket a mítoszokat a legutóbb az egyik legrangosabb brit orvosi lap, a The Lancet tematikus számában cáfolta meg (magyarul írt összefoglalómat olvasd itt!). 

Fontos elismerni, hogy sok embert kényszerítenek prostitúcióra világszerte, és nincs véleménykülönbség abban, hogy a kényszerítést minden esetben büntetni és üldözni kell. Azok az emberek azonban, akik kizárólag az erőszakos leánykereskedők markából megszabadult nők történetei alapján alkotnak képet erről a jelenségről, torzképet kapnak. Nem azért, mintha ezek a történetek ne lennének hitelesek, hanem azért, mert a kényszerprostitúció nem tekinthető szexmunkának. Csak Magyarországon több ezer olyan szexmunkás él (nő és férfi), akit nem kényszerítenek, akire nem illik rá az elrabolt és kényszerített lány története. Sőt, a velük készített interjúk alapján nyugodtan elmondhatom, hogy határozottan elutasítják, hogy őket bárki passzív, megmentésre szoruló áldozatként határozza meg.

A szexmunka kizárólag konszenzuális szolgáltatást jelölhet, a szexmunkások és az emberkereskedelem áldozatai között különbséget kell tenni. Szerencsére nem kell azonban választanunk a két csoport jogainak védelme között!

Amennyiben a szexmunkát dekriminalizáljuk, az nem jelenti azt, hogy ne büntetnénk a kényszerítést, és ha a szexmunkát mint olyat kriminalizáljuk, nem a prostitúcióra kényszerített lányokat védjük meg.

Fontos azt is elismerni, hogy az erőszak és a kizsákmányolás gyakran akkor is jelen van a szexmunkás életében, ha nem kényszerítik, hanem önként vállal szexmunkát. A szexmunkások ugyanis a társadalmunk egyik legkirekesztettebb csoportját alkotják, akik hatványozottan sérülékenyek és kiszolgáltatottak. És itt most nem csak az erőszakról van szó, hanem például az olyan ártalmakról, mint a HIV fertőzés, a hajléktalanság vagy a bebörtönzés. A szexmunkások különösen gyakran válnak rendőri visszaélés áldozatává, és gyakran veszítik el az otthonukat. Egy női szexmunkásnak 13-szor nagyobb esélye van a HIV-fertőzésre, mint egy átlagos nőnek! És bár egyesek kizárólag nőjogi kérdésként kezelik a szexmunkát, a szexmunkások legkiszolgáltatottabb csoportja éppenséggel a transznemű szexmunkások.

Olyan szabályozásra van tehát szükség, ami segít a szexmunkások kiszolgáltatottságának csökkentésében.   

A szexmunkások tapasztalatai azt mutatják, hogy minél több kriminalizáló és bürokratikus jogszabállyal lehetetlenítjük el a szexmunkát, a szexmunkások annál kiszolgáltatottabbá és sérülékenyebbé válnak. Még akkor is, ha közvetlenül nem a szexmunkást, hanem annak kliensét, főbérlőjét stb. büntetik. A szexmunkás ugyanis ezekben az esetekben is kizárólag akkor folytathatja a tevékenységét, ha elrejtőzik a hatóságok elől. Ez pedig a korábbinál is nagyobb kockázatvállalásra kényszeríti. Azokban az országokban például, ahol a szexmunka bármelyik formáját büntetik, a rendőrség gyakran a kondomokat használja bűnjelként, ezzel a védekezés nélküli szexre késztetve a szexmunkásokat. Svédországban, ahol a klienseket büntetik, a szexmunkások jóval rejtőzködőbbé váltak, kevesebb lehetőségük van a klienssel való tárgyalásra, a nem megfelelő kliensek kiszűrésére, arra, hogy megkérjenek valakit, hogy várja meg őket, amíg a klienssel vannak, vagy arra, hogy szükség esetén segítséget kérjenek a hatóságoktól, vagy a segítő szervezetektől. Ezzel ugyanis a teljes klientúrájuk elvesztését kockáztatják. Egy nemrégi felmérés szerint a svéd szexmunkásoknak csupán egynegyede jelentené a hatóságoknak, ha bűncselekmény áldozatává válna!

Ráadásul semmilyen bizonyíték nincsen arra, hogy a szexmunka kriminalizálása visszaszorítaná a szexmunkát, legfeljebb föld alá kényszeríti azt.    

Ellenben, azokban az országokban, ahol a szexmunkásokat és a klienseiket nem bünteti a törvény, ahol a szexmunkások lakást bérelhetnek, ahol büntetlenül dolgozhatnak az utcán, vagy ebből a célből bérelt ingatlanokban, jóval könnyebb fellépni az erőszak, a fertőzések és a kirekesztettség ellen. Amennyiben a szexmunkásnak nem kell rejtőzködnie, könnyebben megközelíthetővé válik a hatóságok és a segítő szervezetek számára is. Új-Zélandon például a teljes dekriminalizáció 2003-as bevezetése óta a szexiparban dolgozók túlnyomó többsége jóval nagyobb biztonságban érzi magát. A már idézett The Lancet becslése szerint a szexmunka globális dekriminalizációja 46%-al csökkentené az új HIV fertőzések számát a következő 10 évben. Nem csoda, hogy az ENSZ AIDS-ellenes szervezete (UNAIDS) az új-zélandi dekriminalizációs modellt ajánlja a többi országnak is. A drogfogyasztás és a szexmunka kriminalizálása ugyanis jelenleg a HIV-járvány elleni harc fő akadálya! 

Végül, de nem utolsósorban, nagyon fontos azt is felismerni, hogy a jogi szabályozás önmagában nem megoldás – legfeljebb olyan környezetet képes teremteni, amely lehetővé teszi a hatékony ártalomcsökkentő megoldásokat. Olyan programokra, képzésekre van szükség, amelyek segítik a szexmunkásokat abban, hogy tájékozott döntéseket hozzanak a saját életükről, egészségükről és jóllétükről. Amelyek segítenek a nyomorból való kimászásban, a fertőzések elkerülésében, az önvédelemben, és lehetőséget biztosítanak arra is, hogy alternatív megélhetést találjanak, ha ki akarnak lépni a szexmunkából. Ehhez szükség van az érintettek önszerveződésének támogatására is, mint amilyen Magyarországon a Szexmunkások Érdekvédelmi Szervezete. Ne szülessen döntés róluk, nélkülük!

Sárosi Péter

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a prostitúció körüli társadalmi vitáról és jogi helyzetről, támogass minket!
Az évtized legundorítóbb mémjével kampányol a menekültek ellen a Jobbik

Az évtized legundorítóbb mémjével kampányol a menekültek ellen a Jobbik

A párt ifjúsági tagozata a Facebookra rakott ki egy mémet, amely ellentétbe állítja az alacsony bérek miatt tüntető ápolókat, és a 16 éves afgán fiút, Azizt aki a héten mentett meg szakszerű egészségügyi ellátással egy bajba került embert. Mintha életmentés, és életmentés között lenne különbség. A szöveg szerint az ápolók ügye senkit nem érdekel, míg a média hőst csinált Azizból. Pedig ez így nagyon nem igaz.

hazug.jpg

Az ilyen összehasonlítások azért undorítóak, mert elveszik bennük a lényeg, és marad a gyűlölet. Ez a mém nem csak embert és embert fordít egymással szembe, hanem azt is mondja: van értékes embermentés és értéktelen embermentés. Miközben Aziz és az ápolók esetében két pozitív példáról beszélünk. Van Aziz, aki véletlenül ott volt egy baleset színhelyén, és embert mentett, és vannak az ápolók, akik tényleg nevetséges fizetésért teszik ezt meg nap mint nap, hivatástudatból. Ezeket az embereket nem szembeállítani kéne, hanem megdícsérni. Ugyanis senkit sem szabad a nemes cselekedetei miatt basztatni.

A hősöket, legyenek azok ápolók, vagy afgán fiúk, ünnepelni szokás egy normális kultúrájú országban.

Nem véletlen, hogy még a Jobbik Ifjúsái Tagozat Facebook oldalán is ez a komment kapta a legtöbb lájkot:

Nem helyes ezt a két dolgot összehasonlítani, párhuzamot vonni pedig különösen nem. Ne essünk át a ló túloldalára. Amiért elismerés jár, azt tiszteljük meg, ne azt nézzük, hogy egy migráns tette. Egy élet megmentéséért köszönet jár bárkinek...

 

De más baj is van ezzel a képpen, ugyanis a kép sugalatával szemben nem Aziz tehet arról, hogy nevetségesen keveset keresnek az ápolók, hogy borzasztó kürülmények között kell, hogy dolgozzanak, és emberfeletti teljesítménnyel kell helytállniuk így is. Hanem a mindenkori kormány. És hiába állítjuk be Azizt, a menekülteket (vagy akár az őket segítő önkénteseket) bűnbaknak, ettől az ápolók helyzete nem oldódik meg.

Az egész gyűlöletpolitika emiatt zsákutca. Attól hogy gyűlöljük a menekülteket, nem fognak megoldódni a problémáink. Például nem lesz jobb az egészségügy.

A Jobbik most mégis ezt a fókuszt választotta. A problémamegoldás helyett az olcsó népszerűségre és a gyűlöletkeltésre helyezte a hangsúlyt.

De hamis más miatt is a kép. Ugyanis Sándor Máriát a fekete ruhás ápolónőt pont az a médiaműködés emelte politikai tényezővé, mint Azizt. A megható, eladható emberfeletti erőbedobáson alapuló történet. És bár az ápolókkal és az egészégüggyel soha nem lehet eleget foglalkozni (bár az elmúlt fél évben minden tüntetésükről beszámoltunk, több cikket is szenteltünk a helyzetüknek, tudjuk, hogy mi is foglalkozhatnánk velük többet), hangsúlyoznunk kell: pont 5 napja, amikor Sándor Mária ellen etikai eljárást indítottak, pontosan ugyanazok a sajtótermékek, pontosan ugyanolyan hosszan számoltak be arról az ügyről, mint Aziz helyzetéről. És azt se felejtsük el, ha nincs az RTL Klub, akkor a fekete ruhás ápolónők mozgalma sokkal nehezebb helyzetből indult volna.

Tehát a Jobbik hazudik, gyűlöletet kelt, és eltereli a figyelmet a valódi problémamegoldásról. Nem Aziz ugyanis az ápolók ellensége, hanem a politikai cinizmus, és az a kormány amely semmit nem tesz meg a megfelelő bérezésükért.

És ez a kormány pontosan a menekültkérdést használja arra, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy több százezer magyar munkavállaló dolgozik lehetetlen körülmények között, nevetséges fizetésért. Erre pedig jön a Jobbik, és maga is felerősíti pont azt a folyamatot, ami megpróbál minden más ügyet a menekült kérdésen kívül eltüntetni.

Nem a menekültek, és az emberéletet mentő Aziz megtámadása révén lehet élhető országot teremteni Magyarországon. Ettől nem fog nőni az egészégügyi dolgozók bére. És nem a menekültektől kell sajnálni azokat a milliókat, amiből ételt, vizet, vagy épp a fejük fölé fedelet kapnak arra a pár hétre, amíg hazánkban tartózkodnak. Ennek többszöröse folyik Andy Vajna zsebébe, vagy a többi korrupt Fidesz-oligarcháéba.

Pontosan azt a politikát kell meghaladni, ami bárkitől ételt sajnál, miközben eltereli a figyelmet azokról, akik milliárdokat kaszálnak, gyanúsan, esetenként törvénytelenül, hogy aztén visszacsorgassanak a pártkaszákba.

Azt a politikát kell meghaladni, ami azt mondja: nézd a menekült kezében szendvics van, vedd el tőle! És amíg vicsorogsz a menekültre, kipakolja az államkasszát.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több leleplezést olvasni a gyülőletkeltő kampányokról, támogass minket!
süti beállítások módosítása