Csak Magyarországon több tízezren, világszerte pedig több millióan cserélték le a Facebook-profilképüket, hogy ezzel fejezzék ki, örülnek az USA Legfelsőbb Bírósága által meghozott döntésnek, amely legalizálja az azonos neműek házasságát az országban. Mindezt látva, két ember, a Fidesz polgármestere és kommunikációs igazgatója, Kocsis Máté, illetve Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár is lecserélte a képét magyar trikolórosra.
Az elitek azért félnek a populizmustól, mert azon keresztül a tömegek és az elnyomottak is kivehetik a részüket a politikából – véli az újbaloldal egyik intellektuális iránymutatója, a tavaly elhunyt Ernesto Laclau. Szerzőtársával, Chantal Mouffe-fal évtizedekig azt vizsgálták, hogyan lehet egységbe kovácsolni az elnyomottakat.
A Podemos jelenséget vizsgálva mi is írtunk róla nemrég, hogy Pablo Iglesiasékra az Essex-i Egyetemen két professzora volt kifejezetten nagy hatással: az argentin Ernesto Laclau és a belga Chantal Mouffe, akik egy csomó könyvet és tanulmányt publikáltak közösen és külön-külön is a marxizmusról, a populizmusról és a demokráciáról. Főművüket, az 1985-ös Hegemónia és szocialista stratégiát ma is előszeretettel olvassa a Sziriza és a Podemos pártvezetése. Most nagy vonalakban felvázoljuk, miről is szól a munkásságuk.
Marxizmus a nyelvben
Laclau és Mouffe azok közé a gondolkodók közé tartoznak, akik nyelvi síkra terelték a marxizmust. A kiindulópont számukra Antonio Gramsci munkássága volt, mely szerint a burzsoázia nem csupán politikailag és gazdaságilag nyomta el a munkásosztályt, hanem a kulturális hegemóniája révén is. Azaz: a domináns osztályok érték- és nomrarendszere annyira jelen volt (jelen lett) a társadalomban és a közbeszédben, hogy azt azok is magukénak érezték, akik amúgy a rendszernek nem voltak haszonélvezői, vagy még rosszabb: kárvallottjai voltak annak. Értsd, ha a tévét, a mozit az újságokat az elitek töltik meg tartalommal, azzal a saját értékrendszerüket adják tovább a nézőknek, legyenek azok szegények vagy gazdagok.
A hegemónia kovácsolja politikai közösséggé az embereket Laclauék szerint. A hegemóniát pedig a nyelv hozza létre. Azaz, ha változtatni akarunk a világon, ahhoz olyan nyelvezetet, retorikát, érvrendszert kell használnunk, amely meggyőzően tud hatni egymástól különböző csoportok számára, és képes őket összekovácsolni. A szerzők szerint így a politika legfőbb célja, hogy létrehozza a hegemóniát. Ez pedig számára leginkább nyelvi feladat (ezért is kritizálják Mouffe-ot és Laclau-t, hogy a nyelvi fókusz, azaz a jelentés megkreálása, mellett elfeledkeznek a progresszív politika olyan fontos alakító tényezőiről, mint a gazdaság, politikai és kulturális realitás), a politika pedig valójában egy harc annak érdekében, hogy meghatározzák, mi is történik, mi fontos a világban. Például a spanyol ingatlanlufi kipukkanása után a mainstream politika és média számára a jelzáloghitelek miatt végbement tömeges kilakoltatások kérdése sokáig részletkérdésnek tűnt. Az, hogy idővel az érdeklődés középpontjába kerültek az ő érdekeik is, akárcsak a pénzügyi szektor túlkapásai elleni legitim harc, nagyrészt azoknak a mozgalmaknak köszönhető, amelyek eredményeképp a kilakoltatás elleni harc egyik „arca”, Ada Colau lett Barcelona polgármestere.
Vagy ahogy Íñigo Errejón spanyol politológus és a Podemos egykori kampány-igazgatója írja Laclau-nekrológjában (tavaly áprilisban): a hegemónia erején keresztül képes egy csoport a céljait a közérdek megvalósulásának lehetőségeként reprezentálni. De ez egy olyan reprezentáció, amely nyitott a vitára és folyton újraértelmezhető. Az egység és a célok folytonos újraértelmezhetősége ugyanis az, ami szerinte létrehoz egy olyan univerzumot, amely sokkal több, mint az azt alkotó részek összessége.
Ezzel szemben a konzervatív vagy neoliberális politika a szakértői szemléletet hangsúlyozza, a politikusban egy menedzsert lát, akinek célja, hogy menedzseljen egyfajta politikát, aminek a céljait és az irányát már régen eldöntötték az addig hatalmon lévő elitek. Azaz vitának helye nincs. Ezt a jelenséget remekül illusztrálják az eurózóna görögökkel folytatott tárgyalásai, de arra is magyarázatot ad, miért lép fel fontos igényként több országban is a politikai elit cseréjén túl a demokratikus modell megújítása.
Az elnyomás is szubjektív
Mouffe-ék számára az elnyomás is egy szubjektív kategória, már amennyiben az elnyomás mikéntje nem szigorúan meghatározott és változékony.
Pont ez teszi lehetővé, hogy egységbe kovácsoljuk a különféle elnyomottakat létrehozva ezzel az úgynevezett „egyenértékűségek láncolatait”. Ahhoz viszont, hogy sikerrel szálljunk szembe az elnyomókkal, a szerzők szerint az kell, hogy legyen egy víziónk arról, milyen társadalmat szeretnénk létrehozni. Enélkül a próbálkozásaink csupán defenzív természetűek lehetnek, de nem hoznak létre semmi újat.
Példaként említhetnénk a törökországi HDP építkezését, ahol a különféle kisebbségek - nők, kurdok és örmények, melegek - küzdelmeit sikerült összekovácsolni; vagy újfent a spanyol önkormányzati mozgalmakat, ahol a hatalmon lévők csepülésén túl sikerült egy sokoldalú, de egységes identitást adni a változást követelők csoportjának.
Ha ez megvan, akkor definiálnunk kell azt is, ki is pontosan a közös ellenfelünk. A közös cél és a közös ellenfél révén jön létre ugyanis az új hegemónia, és lesz a küzdelemből hegemonikus küzdelem – írják a szerzők a Hegemónia és szocialista stratégia című főművük 2001-es új kiadásában.
Ha a konkrétumokat nézzük,
Mouffe-ék szerint a szocializmusnak nem az osztályharcról kellene ma már szólnia. Helyette a szocialistáknak egyesíteniük kellene az elégedetlen csoportokat (például a feministákat, a melegeket, a környezetvédőket és a munkanélkülieket), és közösen kellene velük fellépni egy jól megfogható ellenség (általában az establishment) ellenében. Ehhez szerintük egy karizmatikus vezetőre van szükség, valamint Laclau és Mouffe arra bátorították az újbaloldali mozgalmakat, hogy ne riadjanak vissza az egyszerű, emocionális, már-már populista szövegektől se.
Ugyanis a populizmus ≠demagógia.
Szerintük a liberális elit csak azért populistázza le az átlagpolgárokhoz intézett, egyszerű nyelvezettel megfogalmazott szövegeket, mert fél attól, hogy mi lesz, ha az átlagemberek is politizálni kezdenek. Az, hogy leegyszerűesítünk szövegeket, és csak nagy vonalakban fogalmazzuk meg a követeléseinket meg a problémáinkat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a valódi gondolatokat és az intellektust rövidtávú célokért áldozzuk fel.
„Vajon nem azért 'homályosak' oly sokszor a populista diskurzusok, mert a társadalmi realitás maga is sok esetben homályos és meghatározatlan?” – idézi ennek kapcsán a Laclaut a Guardian.
(A baloldali nyelvezet megismeréséhez és a téma továbbgondolásához érdemes megnézni George Lakoff nyelvész és metafora-kutató munkáját is, aki Amerikában a republikánusok kommunikációját vizsgálva megállapította, hogy a konzervatívok üzeneteiket rendszerint központi metaforák köré építik. Ezekkel erősítik a választók tudatában saját morális elképzeléseiket. Lakoff a baloldalt amiatt kritizálja, hogy túl sok időt tölt a konzervatív érvek megcáfolásával, álláspontja kialakításában pedig túl erősen épít a közvéleménykutatások adataira. Előbbi azért probléma szerinte, mert az érvek cáfolásával egyben megismétli és erősíti a potenciális választókban az ellenfél érveit, utóbbi, azaz a közvéleménykutatások túlzott figyelemmel követése pedig azért jelent problémát, mert ezek miatt a baloldal eltávolodik saját gyökereitől, és egyre inkább a közép felé mozdul, ezzel feladva eredeti pozícióit. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a jobboldal felé is közeledik – ezt vetik fel a Jacobinban a túlságosan establishmentesedő Podemosnak is. A lényeg tehát Lakoffnál is az: kommunikálj értékrendednek megfelelően, egyszerűen, és közérthetően.)
Ennek köszönhető, hogy a Podemos-vezér Pablo Iglesias maga a hagyományos radikális vagy szélső baloldalt is idióták gyülekezetének tartja. Hiszen nem hajlandók a tévé erejével élni, ugyanis alantasnak és manipulatívnak tartják azt. Holott a helyzet ma az, szerinte, hogy az emberek a populáris média alapján döntik el, kire szavaznak, és nem a pártokhoz való hűségük alapján. Ezt jól látni azon is, hogy az elmúlt években a (szélső)jobboldali pártok rengeteget erősödtek amiatt, hogy Fox News és Russia Today stílusú műsorokban osztják az észt a kiábrándult választóknak.
Iglesias szerint ugyanezt kell tenniük a baloldali pártoknak is. A Podemosnak sikerült is, szerepléseivel létrehozta azt a hegemóniát, amely egységbe kovácsolta a tömegeket a megszorítások, és a korrupt elitek ellenében.
Bármit is hozzon a jövő Görögországban és az európai kulisszák mögött, az elmúlt napokban egy súlyos tanulságokat hordozó, sajátos puccskísérlet epizódjainak lehetünk tanúi: az eurózóna és egyben az EU vezetői a szemünk előtt próbálnak kigolyózni egy 5 hónapja választott kormányt a hatalomból.
Miközben a Nyugat azon van, hogy bezárja a kapuit a menekülők előtt, azt mintha nem venné észre, hogy emberek milliói abból a káoszból menekülnek, amelynek az előidézője a Nyugat volt. Michael Lüders Közel-Kelet szakértővel beszéltünk arról, milyen károkat okozott az Egyesült Államok és Európa a Közel-Keleten.
Péntek este suttyomban került fel a parlament.hu-ra Trócsányi igazságügyi miniszter törvénytervezete, amely korlátozná a közérdekű adatigénylések rendszerét. Ha a törvényjavaslatot elfogadják, akkor az adatgazdák az adatszolgáltatás költségeit kifizettethetnék az adatigénylővel. Erre pedig egy olyan rendszert találtak ki, amely az eddigi 15 napos határidőt még 30 nappal kitolná. A helyzet egyértelmű: a kormány, amely 5 év alatt egyetlen, a korrupciót lényegesen csökkentő intézkedést sem hozott, most hoz egyet a korrupciót üldözők ellen.
Az a gondolatmenet, mely szerint az adatigénylő fizesse ki az adat kikérésének költségét, azért nevetséges, mert ezeknek a szerződéseknek, adatoknak eredendően kéne nyilvánosnak lenniük. Ugyanis ez garantálja, hogy az állampolgárok megbízhatnak abban, hogy az állam nem lopja az adóként befizetett pénzüket. Erről szól a nyilvánosság. Ezzel szemben a kormány nem akar ilyen garanciát adni, és láthatjuk, egyre több és több esetben azért, mert el akarja lopni a pénzünket, és a haveroknak akarja adni.
Erre a héten is láthattunk több példát, elsőnek említhetnénk a multik ajánlatához képest tizedannyit kínáló Sánta János, a Continental dohánycég vezetőjét. Róla korábban azt tudtuk meg, hogy a gépén írták a trafik-korrupciós botrányhoz vezető törvény szövegét, majd ő és cége lett az egyik legnagyobb dohánykereskedő az országban. Ezen a héten pedig az derült ki először, hogy megvette a Napi gazdaságot, a kormány új propagandamédiáját, majd később a fent említett történet, hogy 600 millióért vette meg azt a koncessziót, amiért a nagy multik 6 milliárdot ajánlottak. De ott van Orbán Viktor vejének története is, akiről a héten pont közérdekű adatigénylések segítségével bizonyította a Direkt36, hogy egyszerűen túlárazott lámpákkal szedett ki több száz millió forintot a zsebünkből.
És nemhogy nem ad garanciát a kormány, hogy ilyen esetek ne történjenek meg, hanem még azt az utat is nehezíti, hogy egyáltalán tudjunk róluk, ha megtörténnek. Ha 1000 oldalas lesz a dokumentációja egy közérdekű adatigénylésnek, majd azt mondja a minisztérium, ehhez 10 ember egyhetes munkája kell, méghozzá 2000 forintos órabérrel: fizess 800 ezer forintot. És vajon melyik újság vagy újságíró tud kifizetni ennyit?
Közérdekű adatigénylések nélkül több száz vagy ezer korrupciós üggyel lett volna kevesebb feltárva az elmúlt 10 évben.
Trócsányi miniszter (az igazságügyi jelzőt hadd ne írjuk ide) javaslata lényegében a korrupció, a meglopásunk intézményesítése, a Fidesz állampolgárokkal szembeni országfoglalásának egy újabb lépése.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Az elmúlt évek szegénységi adatai Magyarországon katasztrofálisak, és a lecsúszó, vagy lecsúszottként a kilátástalanságban élő emberekkel egyre kevesebbet foglalkozik az a magyar állam, amelynek mi adjuk az adóforintjainkat. Az elmúlt fél évben viszont sorra indulnak azok a kezdeményezések, amelyek a közösségi összefogást és az egymáson való segítést helyezik előtérbe.
Fotó: nlcafe.hu/
Budapesten a Food not Bombs, a Budapest Bike Maffia (nekik van már egy debreceni csoportjuk is), illetve az országossá váló Heti Betevő foglalkozik a legszegényebbek, a rászorulók, a hajléktalanok, az idősek, a szegénységben élő családok élelmezésével. Mind a három csoport a közösségi segítségnyújtáson alapul. A Food not Bombs a piacokon hátramaradt, de még jól felhasználható ételekből főz vegetáriánus kaját, majd osztja ki újabban a Boráros téren. A Budapest Bike Maffia adományokból készít közösségi főzés keretében ételt, de van, amikor egy konferenciáról megmaradt szendvics-csomagot visz el a rászorulóknak. A projekt fontos eleme, hogy biciklis rajok lepik el esténként a várost, futárként kiszállítva a rászorulóknak az élelmet. A Heti Betevő pedig kocsmákban és éttermekben gyűjt pénzt, majd főz az ő segítségükkel is ételt a rászorulóknak.
De nem csak ételosztás zajlik. A SZOCSOMA a Szociális Csomagküldő Mozgalom magánemberek adományait szállítja el a legrászorultabb, hátrányos helyzetű vidéki családoknak: ha kell játékot, ha kell tanszereket vagy higiéniai, egészségügyi csomagokat és ételt visznek nekik.
Pécsről indult az “ételdoboz” vagy “szeretetdoboz” ötlete. A helyi plébánia katolikus papja rakott ki egy dobozt a templom kerítésére, ahova bárki rakhat be ételt, és bárki vehet ki belőle. Az ötlet egyszerű, és az előítéleteinkkel szemben működik, méghozzá annyira, hogy gombamód szaporodnak a ládák az országban, most már több, mint 20 helyen működik ilyen adományozási pont. A legszebb példa talán Szigetszentmiklós, ahol a helyi középiskola végzős diákjai raktak iskolájuk falára ételdobozt.
A legfrissebb projekt pedig Budapesten, a Mészáros utcában van, ahol Pados Balázs üzletember helyezett ki egy Ajándékdobozt. Ennek lényege, hogy bárki elhelyezheti megunt, kinőtt, de még használható eszközeit, tárgyait, ruháit, aki pedig arra jár, el is viheti azokat.
Bár szerintünk elsősorban nem az állampolgárok feladata a szegénység által keletkezett károk enyhítése, hanem az államé, amelynek pontosan ezért fizetjük adónkat, de jó látni, hogy a nem működő állam helyére hogyan lépnek be az állampolgárok, néhol olyanok is, akik nem élnek jó anyagi körülmények között, és hogyan próbálnak segíteni egymáson. Van mit tenni, sajnos, de szerencsére van mihez csatlakozni is, annak, aki tenni akar.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Akár az Eurovíziós Dalfesztiválra is nevezhető a hatalomhatalom mikroblog csodálatos videója, amelyben Orbán Viktor Anais Mitchell Why We Build the Wall (Miért építjük a falat) című számát énekli el. A kiváló feldolgozás sok kérdésre választ ad, és gyönyörűen értelmezi azt az ellentmondást, ami a letelepedési kötvények árusítása és a "kidobunk minden menekültet és bevándorlót" kormányzati politikájának valósága között feszül.
Az Orbán Viktor által elénekelt szöveg hitelességét nincs okunk megkérdőjelezni, pontosan illeszkedik az eddigi politikájába, amely mindig és kizárólag a felső-középosztály érdekét nézi, a középosztállyal, a lecsúszókkal és a szegényekkel szemben. Úgy tűnik, mindegy, a szegény, alacsony fizetésű, keményen dolgozó ember, nyugdíjas, bányász vagy rendőr, a menekültpolitikában is csak ezt az ellenségképgyártást viszi tovább.
Kobane ismét ég / Fotó: Dogan Media, Törökország
Ha valaki azon gondolkozna, mi elől menekülnek Szíriában az emberek, itt egy újabb ékes példa. A BBC tudósítása szerint az Iszlám Állam ma hajnalban magyar idő szerint öt órakor több autóval, és ellenségük, a kurd YPG egyenruháit viselve bejutott Kobane városába, ami január óta a YPG kezén van, ekkor üldözték ki onnan az ISIS dzsihádistáit. A robbantások után válogatás nélkül kezdték ölni a városba nagyrészt visszatért civileket, megtámadtak egy iskolát és egy gyerekkórházat is. A kiskorú és általában áldozatok száma nagyon magas.
A kurdok azt sejtik, hogy ezek a dzsihádisták csak Törökország felől jöhettek be a városba, az YPG sajtóosztálya szerint ilyen támadást a török hatóságok hathatós együttműködése nélkül nem lehet kivitelezni, hiszen az ISIS frontja innen kb. hatvan kilométerre délre, és húsz kilméterre keletre található, a terroristák tehát csakis az ősellenség Törökország területére jöhettek át észrevétlenül. A törökök azonban hivatalosan is tagadják, hogy segítették volna a terrorakciót. A külügyminiszter közleménye szerint már 63 sebesültet is átengedtek török földre. Más források szerint azonban az egy héttel ezelőtti Tel Abjadi csatához hasonlóan a törökök most is lezárták elkerített határukat a menekülők elől, és csupán néhány mentőautót engednek át a szír oldalra.
A hamis egyenruhába bújtatott ISIS terroristák célja egyrészt a város közelében lévő török határátkelő lerombolása, valamint a tavaly októberben onnan elmenekült, de mostanra nagyrészt visszatérő lakosság terrorizálása. Miután ugyanis a kurdok a várost januárban visszafoglalták, a török oldalon lévő Suruc körül táborozó több tízezer menekült nagy része visszatért otthonába. Most sokan közülük áldozatul estek a terrorakcióknak, az ISIS láthatóan öregekre és gyerekekre célzott. A YPG harcosai ezekben a percekben is a terroristák likvidálását hajtják végre. Az áldozatok száma húsz körül, a sebesülteké negyven fölött.
Posted by Selava M Saleh on Thursday, June 25, 2015
A kurdok (narancssárga) területszerzései Szíriában az ISIS (szürke) elleni harcban 2014 decembere és 2015 júniusa között / Térkép: Le Carabinier, Twitter
A kurd YPG a hetekben azzal került be a hírekbe, hogy jelentős veszteségeket okozott a dzsihádistáknak, Tel Abyadnál elvágta Törökország felé vezető utánpótlási útvonalaikat, és most kurd és szír ellenzéki csapatok amerikai légitámogatással az Iszlám Állam fővárosát, Rakkát fenyegetik.
A kurd női YPJ és a vegyes YPG a törökországi, öcalanista PKK szíriai testvérhadserege évtizedes, a török hadsereg elleni gerillahadviselés tapasztalatait felhasználva mért óriási vereségeket a sok, de alapvetően tapasztalatlan külföldi katonából álló ISIS-re. A mostani dzsihádista támadás azonban azt jelzi, a dzsihádisták új módszereket keresnek és találnak a kurdok elleni harcra, most éppen lopakodó gerilla-taktikát vetettek be, és így juttatták be szokásos autóbombáikat Kobanéba.
Felvétel egy ma délelőtti robbantásról, Kobanéban
Az valószínűsíthető, hogy az események után a menekültek száma a török oldalon lévő Suruc határváros körül ismét, akár tartósan is megnövekedhet. A törököknek ugyanis előbb-utóbb ki kell nyitni nekik a határt, hogy elkerüljék a nemzetközi botrányt. A szír helyzet továbbra is katasztrofális, nap mint nap ezrek vesztik el otthonukat, és kényszerülnek elhagyni az országot is.
Noha elvileg a szomszédos Törökország, amely eddig majdnem 4 millió szíriait fogadott be rendkívül jó körülmények közé, elvileg biztonságos, ez nem igaz rád, ha kurd területről jössz. Hogyan is lehet egy olyan ország biztonságos számukra, ahol a törökországi társaikat is politikai üldöztetések sora éri, ráadásul valószínűleg még terroristákat is rájuk eresztenek a határon keresztül?
Kedden a Dublin 3-as egyezmény végrehajtását felfüggesztette a magyar kormány. Szerdán pedig ugyanaz a magyar kormány vissza is vonta ezt a döntést. Vagy be se nyújtotta, nagy a kavarás. De az biztos, Ausztriával szemben kezdtek el keménykedni Orbánék, nekik adták át a dekrétumokat kedden. Jelenleg 70 ezer magyar munkavállaló dolgozik Ausztriában, és a korábban baloldali osztrák szociáldemokraták és a szélsőjobboldali FPÖ programja is ezeknek a munkavállalóknak az osztrák munkaerőpiacról való kizárását tűzi ki célul, ők nem a menekültek, hanem ellenünk küzdenek elsősorban.
Magyarország polgárai 1989/90-ben több évtizednyi állampárti diktatúra és központosított tervgazdaság után hitet tettek a demokrácia és a piacgazdaság mellett. Túlzás lenne azt állítani, hogy jól sikerült ez a projekt. Mind a demokrácia, mind a piacgazdaság hazai verziója számos kritikával illethető, számtalan kívánnivalót hagy maga után. Az elméleti problémák és a gyakorlati működési nehézségek okozta elégedetlenség 2010-ben a Fidesz-KDNP földcsuszamlásszerű győzelmében és a második Orbán-kormány programjában csúcsosodott ki. A kétharmad jelentése és jelentősége sokkal több a Gyurcsány-féle MSZP bukásánál: a 2010-es Fidesz-KDNP kétharmad a rendszerváltás utáni évtizedekben felépült hazai demokrácia és piacgazdaság modell válságát és igen erős társadalmi elutasítását mutatta meg.
A második Orbán-kormány ennek szellemében szorította sarokba a külföldi tulajdonban lévő multikat, osztotta újra a piacokat és hozta helyzetbe a hazai (névleg, hiszen valójában nem tekinthetünk el a politikai tőkétől, a kormánypárthoz való viszony meghatározó abban, ki tud gazdasági tőkéhez jutni) közép- és felsőbb osztályt, akik a rendszerváltás vélt és valós vesztesei (a birtokon belülre került külföldi tulajdonosokkal szemben). A 2010-es jobboldali győzelem a „félrecsúszott” rendszerváltás kijavításának az ígérete volt. A hazai hatalomátmentők és szövetségesük, a külföldi tőke megregulázásának, erőforrásaik (piacaik és jövedelmük) részben vagy egészben való újraelosztásának ígérete azok között, akik le- és kimaradtak a 80-as évek végi, 90-es évek eleji nagy osztozkodásból. Az úgynevezett szabadságharc fő csapásiránya tehát a hazai gazdaság „visszafoglalása” és egy Fideszhez hű nemzeti tőkésosztály létrehozása, megerősítése múlt és jelen időben egyaránt.
Ez az eszmei alapja a Nemzeti Dohányboltoknak, a közműszolgáltatók állami közműbe szervezésének, a tankönyvpiac államosításának és magyar bankrendszer létrehozásának egyaránt (a sor folytatható). Az államtól függő (közpénzeken hízó) hazai burzsoázia kistafírozásába nem fér bele az elesettek felemelése. Sőt. A hazai munkásosztály kizsákmányolását elősegítő jogszabályok (új munka törvénykönyve), a munkanélküliek közmunka-rabszolságba taszítása, a szociális és közösségi szektorból kivont források, vagy akár a magas jövedelműeknek kedvező adórendszer mind a hazai tőkésosztály megerősítését szolgálja – nem pusztán a külföldi tőkések (és szövetségeseik) ellenében, de a hazai elnyomható és kizsákmányolható társadalmi csoportok kárára is.
Így a Fidesz érában a leszakadó társadalmi csoportok politikai partvonalon kívülre kerülése nem oka, hanem következménye a leszakadás helyett felkapaszkodni vágyó középosztály és a nemzetközi mértékben is mérhető módon gazdagodni akaró elit, valamint az elmúlt húsz év nyertesei közötti kíméletlen hatalmi harcnak.
Hogy mi mindenre képes a rezsim annak érdekében, hogy ebben a küzdelemben a saját társadalmi bázisát, szavazóit, ha tetszik, klientúráját segítse, azt jól példázza a következő, jelenleg napirenden lévő, munkaerő-piacot érintő törvényjavaslat.
A közfoglalkoztatásról és a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó, valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi CVI. törvény módosításáról hangzatos címet viselő törvényjavaslat két fontos elemet tartalmaz:
Az első elem szükségességét Lázár János, majd később az illetékes államtitkár is úgy indokolta, hogy a közfoglalkoztatási program „túl” sikeres, a közfoglalkoztatottaknak nem fűlik a foguk a mezőgazdasági és egyéb (jellemzően vendéglátás, turizmus) idénymunkák elvállalásához, és ezt orvosolandó a munkaadók érdekeinek védelmében kell egyfajta tervgazdaságszerű közvetítő rendszert (lásd a törvényjavaslat) és munkakényszert kialakítani. Tehát a kormány a munkaerő-piaci (részpiaci) hiányt szeretné (akarja) megszűntetni szabályozással, méghozzá egyfajta utasításos-vezényléses módszer bevezetésével. Felmerül a kérdés, hogy miért nem bízza a kormány a hiány megszűntetését a piacra? Tudniillik elemi közgazdasági ismeret, hogy hiány (túlkereslet) esetén az ár (ez esetben a munkabérek) emelkedése a kínált mennyiség növekedését (közben a keresett mennyiség csökkenését) idézi elő, mely mozgás végpontja a korábbinál magasabb ár (bér) mellett beálló piaci egyensúly.
Nyilván így is lehetne. De ha a piacra bízná, akkor ki/kik tudnák megfizetni a szükségszerűen emelkedő, magasabb idénymunkás béreket? Pontosan azok a külföldi tulajdonú vállalkozások, akik nagyobb versenyképességük okán (technológia) a magasabb bérek mellett is működőképesek. A magyar kis- és törpebirtokos gazdaságok, a hazai szolgáltató kis- és közepes vállalkozások nem. A hazai tőke helyzetbe hozásának szándéka, ráadásul olyan eszközzel, amely kiválóan alkalmas arra, hogy a hazaiak között is szelektáljon (baráti/nem baráti alapon) egyértelmű. A harc kíméletlenségét és/vagy a küzdő felek (ez esetben a kormány, de ne legyenek illúzióink) érzéketlenségét az mutatja, hogy mindeközben tízezrek fosztódnak meg attól a plusztól, amit a piacon kialakuló magasabb bérszint jelentene havonta maguk és családjuk számára. Az idénymunkás munkahely elhagyásának szankcionálása erősen kiszolgáltatja a volt közfoglalkoztatottat új (hazai) piaci gazdájának. Az Orbán-kormány versenyképes technológia és tudás helyett cselédeket, zselléreket ad a mezőgazdasági, építőipari vállalkozások, a turizmusban és a vendéglátásban tevékenykedő hazai kis- és középvállalatoknak számára. Nem számít, mert ők nem számítanak. Az számít, hogy a hazai tőke versenyképes maradhasson, ehhez pedig az kell, hogy vezényszóra és nyomott áron álljon rendelkezésre ezer és ezer munkáskéz, ha kell.
Lesz még erős hazai tőkés középosztály, ha beledöglünk is!
* Ez a rész látszólag minden munkavállalót érint, de normál esetben a három hónapos kizárás semmit sem jelent, mert éppen fedi a három hónapos álláskeresési járadék jogosultságot. Ellenben az idénymunkát elvállaló, de eleddig közfoglalkoztatottak számára, akiknek státusa felfüggesztésre kerül az idénymunka időtartamára, lehetetlenné (erősen szankcionálttá) teszi a munkahely önkéntes elhagyását.