Egy ideje már azt gondolom, hogy a magyar médiában tevékenykedő, pénzért vagy meggyőződésből egészen elképesztő hazugságokat is leíró Fidesz-média szerzői nem tudnak felhúzni. De most, amikor tizedszerre is újraolvasom a Pestisrácok Pride-ról szóló tudósítását, még mindig összerándul a gyomrom, és még mindig elkezdek remegni a dühtől. Ugyanis ilyen mértékű gonoszságot, empátiahiányt, aljasságot, mint a lenti Pestisrácok Pride-ról szóló cikkében található idézet, elég rég nem olvastam:

Gyémánt Ágnes a támogató szülők képviseletében fontosnak érezte megosztani a közönséggel, hogy egykori bántalmazott gyerekként nevelte fel ma már leszbikus lányát. A beszédében férjről, apáról nem tett említést, így feltehetően egyedül is nevelte fel. Ő az »adjunk meg mindenkinek minden szabadságot« gondolatot fűzte fel a közlésére, és talán maga sem vette észre, mennyire hibátlanul mutatott rá a konzervatív álláspont igazára. Eszerint a devianciák újratermelik önmagukat, a csonka családban felnövő, bántalmazott vagy elhanyagolt gyerekek közül kerül ki az iskolából kibukók, viselkedési zavarosok, elváltak, szenvedélybetegek, bűnözők, öngyilkosok, szexuális devianciák felé fordulók nagy többsége, akik aztán felnőve gyakran hasonló sorsot örökítenek tovább gyerekeikre is.

Kezdjük is az elején, úgyis fokozatosan a szöveget olvasva megy fel bennem a pumpa. Ha a szerző, Vésey Kovács László odafigyelt volna akár egy picit is Gyémánt Ágnes beszédére, vagy utólag elolvasta volna, hallotta volna, hogy igenis tett említést a férjéről.„Én magam, bántalmazott gyerekként és felnőtt nőként, rokkantként, egy leszbikus lány anyjaként” – mondta Gyémánt, és ha László úr odafigyelt volna, érthetné ebből, hogy volt férje, aki szintén bántalmazó volt.

De ugye ez nem fontos információ, mert László szerint udvariatlanság ilyesmit közölni, de arról viszont értekezni kell, hogy az egyszülős családok deviánsokat, bűnözőket, iskolakerülőket, öngyilkosokat, elhanyagolt gyerekeket nevelnek ki jó eséllyel.

Az idézettel két probléma van. Egyrészt azt mondja ki, hogy a problémás gyerekek nagy többsége egyszülős családból jön vagy bántalmazott, ami egyszerűen nem igaz.

Másrészt pedig az a probléma az idézettel, hogy úgy állítja be mintha a bántalmazás, az egy szülő miatt lennének egy embernek nehézségei az életében, nem amiatt, amit ezek az élethelyzetek okozhatnak. A szegénység miatt, amit az egyik kereső kiesése okoz, az ebből fakadó problémák miatt. Nem amiatt lesz valakinek nehezebb, hogy ő egy bántalmazott ember, hanem amiatt, hogy fel kell dolgoznia a bántalmazást az élete során. Óriási hazugság az ilyen adottságokért az embereket hibáztatni, hibaként kezelni ezeket a helyzeteket, és bűnősnek beállítani az ezekben a helyzetekben lévő embereket, ahelyett, hogy arra próbálnánk fókuszálni, ami a problémát okozza: a szegénységre, a társadalom hozzáállására a bántalmazott emberekhez, a feldolgozás nehézségeire. Mert ezek okozzák a problémát, nem maga az ember saját magának.

Talán ezért húz fel ennyire a téma, mert 4 hónappal ezelőttig én is egy ilyen „deviáns család” gyermeke voltam. Anyám, aki egyedül nevelt, akkor halt meg.

Anyám, aki a szeretetet választotta a pénz helyett, aki pszichológusként diplomázott, és egész életében a gyermekvédelemben dolgozott szarért-húgyért, hogy a társadalom számára tisztességes embereket neveljen, akkor halt meg. Aki annak ellenére nevelt fel szeretetben, adott át bölcsességet, hogy egy nem sokat érő állami fizetésből kellett felnevelnie, hogy volt amikor hó végén zsíros kenyér volt, és emlékszem, amikor kicsi gyerekként mentünk pénzt kölcsönkérni, aztán meg befizetni, hogy visszakössék az áramot. És ez a helyzet nyilván nem volt független attól, hogy egyedül nevelt, és hogy mit gondol a mindenkori állam az egyszülős családok, a bennük élő gyerekek támogatásáról. Nem független attól, hogy a Lászlók leírhatnak ma ilyeneket.

De szeretett, és ha nem is volt pénzünk, nagyon sokat adott át nekem a gyengék gyámolításáról, a küzdelemről, a tisztességről. Az empátiáról és a szeretetről.

És akkor jön László, és nem csak megbélyegez minket, hogy mi egy deviáns család voltunk, hogy anyám azzal, hogy egyedül nevelt fel, deviánsnak, bűnözőnek nevelt, hanem azt is kimondja, hogy ezt én tovább örökíthetem a lányomra. Mint valami kórt, valami betegséget.

Mit gondol ez az ember magáról? Tényleg ez lenne a konzervatív filozófia? A KSH adatai szerint 2014-ben már a lakosság 20%-a élt egyszülős családokban, ez a szám 1990 óta növekszik. Anyák, gyerekek, apák. Erről a majd kétmillióról mond ítéletet pár tollvonással László és a Pestisrácok?

Hát hova jutottunk? Mit lehet még megengedni a propaganda szolgálatában? Értem én, hogy benne van az Alaptörvényben, hogy apa, anya, házasság, gyerek a család. Hogy az Alaptörvénynek és Orbán Viktornak tövig kell benyalni. De nem hiszem, hogy van olyan isten vagy tisztességes földi halandó, aki bűnnek tartaná az egyszülős családokat. Deviáns lesz az özvegy gyereke? Miről beszél ez az ember?

Nem lehet, hogy nem az egyszülős család, hanem a szegénység, nem az egyszülős család, hanem a rosszabb lakhatási feltételek, rosszabb étel, kevesebb lehetőség okoz problémákat a társadalomban, nem lehet, hogy inkább ezek ellen kéne küzdeni az egyszülős családok megbélyegzése, letámadása helyett?

És akkor még nem is beszéltünk arról, mit állít ez az ember a bántalmazott gyerekekről, és az „elhanyagolt gyerekekről”, hogy hogyan húzza meg azt az ívet, hogy a szegénység, a kevesebb esély az valami bűn, hogyan hozza párhuzamba a bántalmazotti létet és a bűnözést, a devianciát.

Hogyan írja le egyként az öngyilkosságot, az iskolakerülést, a bűnözést, a szexuális másságot, a válást, a viselkedési zavarokat – egy szintű bűnként –, és hogyan nem is akar ezek kialakulásának okaiból bármit megérteni, hogyan nem is próbál segíteni, csak azt akarja sulykolni: ezek bűnök. Ő csak bűnöket lát, nem embereket, nem sorsokat, nem életeket.

Hogy merészel ez az ember egy tollvonással embereket, problémákat isten helyett istenként bűnként megítélni?

Soha nem kívántam senkinek, hogy veszítse el az állását, annál kevés szörnyűbb van, most se kívánom, de a Pestisrácoknál, ha még bármennyi tisztesség maradt bennük, akkor felelősségre vonják Lászlót, és írnak egy hosszú bocsánatkérést. És az a kormánypárt, amely állami hirdetésekből finanszírozza az újság bevételének legalább a 80%-át, elhatárolódhatna ettől, s legalább annyit mondhatna, a mi pénzünkből megy a propaganda, de ezt nyilván mi se gondoljuk így.

Ez lenne a minimum, és csak reménykedni tudok, hogy legalább az a minimum megvan ebben az országban, hogy a magyar társadalom ötödét nem tartjuk deviáns, beteg, a betegségét továbbörökítő embernek.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Ez a cikk a Ti támogatásotok nélkül nem készült volna el.

A Kettős Mércét nem segítik oligarchák, pártok, nincs reklámbevétele nagy cégektől, a ti támogatásotoknak köszönhetően működik! Ez biztosítja a Mérce függetlenségét.

Kattints és támogasd havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal a Mércét, és támogatásoddal erősítsd meg a független médiát Magyarországon!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

A kormányzat az elmúlt két hétben úgy plakátolta ki Soros György arcképével a várost, és az országot, hogy tényleg nem lehet az utcán úgy végigmenni, hogy ne fusson ebbe bele valaki. A diskurzus a plakátokról jelenleg ott tart, hogy az izraeli nagykövet előbb tiltakozott a plakátok antiszemita volta miatt, majd a kormánya visszavonta a tiltakozását. Pedig nem erről kéne beszélni. Ez a plakát nem antiszemita, habár használja az antiszemitizmust mint reflexet, hanem egyszerűen gyűlöletkeltő, és célpontja nem a magyar zsidóság, hanem mindenki, aki nem ért egyet a kormánnyal.

Az elmúlt hónapokban több elemzés is napvilágot látott a magyar háztartások anyagi helyzetéről, illetve a társadalmi mobilitásról, pontosabban annak hiányáról. Kevésbé tudományos, de talán jobban átélhető és a közélet iránt érdeklődő középrétegek gyakran torz valóságérzékelésére inkább lehet hatással az a tény, hogy a magyar háztartások közel fele nem tervez nyaralni az idei évben.

Ha ez a rendőri provokáció és brutalitás a rendszerkritikus mozgalom ellen Törökországban történik, Merkel már felszólalt volna ellene. Az idei G20 csúcstalálkozó legalább olyan emlékezetes pillanata lesz a globkrit mozgalomnak, mint Seattle vagy Koppenhága. Személyes beszámoló Hamburgból.

Nincs mese, a robotok elveszik a munkánkat. A technológia egyre gyorsuló fejlődése az automatizáció egy új korszakát nyitja meg: a következő évtizedekben a ma emberek által végzett munkák egy igen jelentős részét gépek, számítógépek fogják végezni. Nem csupán a már most is “mechanikus”, alacsony képzettséget igénylő feladatokat; az egyre fejlettebbé váló gépi tanulás és mesterséges intelligencia az olyan szofisztikált feladatkörök elvégzésére is képessé teszi a gépeket, mint az újságírás vagy a menedzsment. Örüljünk-e ennek, vagy nem, és leginkább: mit kell tennünk?

Gondolhatnánk, hogy ez minden baloldalit felháborodással kell, hogy eltöltsön. Ha a munkaadók elhasznált eszközként dobják az utcára a dolgozóikat, hogy a helyükre robotokat telepítsenek, úgy a baloldal kötelessége ellenkezni és a munkások érdekében fellépni a technológiai haladás ellen. Csakhogy nem ez az egyetlen lehetséges baloldali válasz az automatizáció kihívására, és még csak nem is a legjobb.

Az optimisták: az alapjövedelemtől a techno-szocializmusig

Hosszú ideje létezik egy olyan jelentős baloldali hagyomány, amely nagy reményeket fűz ahhoz, hogy a technológiai fejlődés egy igazságosabb társadalom létrehozásához vezet majd el.  Eszerint az elgondolás szerint az automatizáció nem annyira elveszi a munkánkat, mint inkább átvezet minket egy “munka utáni” társadalomba, ahol sem az alapvető létfenntartást, sem az önmegvalósítást nem a mások számára végzett bérmunkától, hanem a szabad, kreatív tevékenységtől reméljük.

Hogyan? Először is gondolhatjuk, hogy az automatizáció szélesre tárja az utat radikális szociális intézkedések előtt, mint például a feltétel nélküli alapjövedelem. Ha ugyanis a legtöbb munkát gépek végzik el és a munkanélküliség az egekbe szökik, egy ponton kénytelenek leszünk elválasztani a jövedelmet a munkától.

Egyrészről ugyanis az államok szeretnék, ha munka és jövedelem nélkül maradt polgáraik nem kezdenének kenyérlázadásba, másrészről a vállalatok is, hogy fogyasztóiknak legyen miből megvenni a gépek által termelt áruikat.

Mindehhez arra van szükség, hogy az embereket attól függetlenül juttassuk jövedelemhez, hogy állásban vannak-e valahol vagy sem. Az automatizáció így egy mega-jóléti társadalom létrehozásának hajnala lehet, amelyben felszabadulunk a kizsákmányolás, a kiéégés-társadalom fennhatósága alól.

Egyesek szerint azonban a technológiai fejlődés még ennél is mélyrehatóbb változásokat fog eredményezni a társadalomban. Ahogy ugyanis a gépek egyre több feladatot tudnak elvégezni, nekünk embereknek egyre inkább csak annyi marad, hogy tudást, információt öntsünk bele a munkafolyamatba - ahogy a filozófus Antonio Negri és Michael Hardt írja: a termelés informatizálódik.

A tudás és információ megtermelése azonban egészen másként történik, mint a fizikai tárgyak termelése. Utóbbi szilárd hierarchiákat és szorosan definiált munkafolyamat követel, amelyektől a hatékonyság csökkenése nélkül nem lehet eltérni. Az informatizált termelés azonban kreativitást és kooperációt igényel, az információ szabad áramlását, a folyamatos kommunikációt és innovatív szándékot a termelésben résztvevők részéről - vélik a techno-optimisták.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia – baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Ha szívesen olvasnál még ilyen szövegeket, legyél az egyik támogatónk: csináljunk együtt okos, független médiát.

Persze az immateriális, nem fizikai tárgyak termelésének is vannak monoton, cseppet sem kreatív elemei - ezt mindenki tudja, aki valaha dolgozott kódolóként vagy adminisztrátorként - de ezek a feladatkörök könnyen automatizálhatók.

Ami megmarad, az a kreatív és kooperatív munka, ami a Negrihez és Hardthoz hasonló radikális gondolkodók szerint szétfeszíti a piacgazdaság és a kapitalizmus kereteit - gondoljunk a nyílt forráskodú programokra, melyeket készítőik egy világméretű globális közösség rendelkezésére bocsájtanak a piac közbenjárása nélkül.

Gondoljunk az illegális és ingyenes film- és zeneterjesztés kiterjedt digitális hálózataira, amelyek aláássák a kulturális javak termelésének és fogyasztásának piaci változatait. Mindezekben e gondolkodók szerint hatalmas felszabadító erő rejlik.

Eszerint az automatizáció elvezethet minket egy olyan társadalomba, ahol a munka nem kizsákmányoló, hanem kreatív és kooperatív, ahol az emberhez méltó élethez szükséges jólétet a társadalmi igazságosság intézményei biztosítják.

A pesszimisták: az automatizáció ára

Sokan azonban jóval borúlátóbbak az automatizáció lehetőségeit illetően. Egyrészről - állítják - a techno-optimitsák nem veszik figyelembe a technológiai fejlődés földrajzát. A globális Észak technológiai diadalmentét a Dél szisztematikus kizsákmányolása teszi lehetővé; így például a fejlett országok digitális forradalma a fejlődő országokban kibányászott ritkafémekre épül, és így tovább. Kérdéses tehát, hogy az automatizáció techno-utópiája nem csak egy kivételezett globális elit számára adatik-e meg.

De épp ilyen kérdéses, hogy egyáltalán megvalósul-e ez az utópia. Nagyon is lehetséges ugyanis, hogy az automatizáció előrenyomulásával a dolgozók nem a felszabadító kreatív munka világába kerülnek, hanem épp ellenkezőleg, az alacsony képzettséget követelő szolgáltatói vagy gondozói munkakörökbe. De így megtörténhet az is, hogy végzetes bérversenybe kényszerülnek a gépekkel, arra kényszerülve, hogy folyamatosan alájuk ígérjenek, mígnem alacsony jövedelmű, a mainál is kiszolgáltatottab prekaritáus tagjaivá válnak.

De még ha erre nem is kerül sor, akkor is esélyesebb, hogy a dolgozók inkább vesztenek mint nyernek az automatizáció térnyerésével. A gépek ugyanis mindig azt a célt szolgálták - a termelékenység növelése mellett -, hogy kivegyék a dolgozók kezéből a hatalmat a szerveződésre és az érdekérvényesítésre. Az a dolgozó, aki birtokában van a munkához szükséges ismereteknek és képességeknek, és akire a munkaadónak szüksége ezért van, hatalommal rendelkezik a főnök felett, melyet fel tud használni érdekérvényesítésre, magasabb bérek és rövidebb munkanapok kiharcolására. A gépesítés ezt a hatalmat ássa alá..

A gépek ugyanis kiveszik a munkások kezéből a szaktudást, képzetlen munkások tömegeit hozzák létre, s lenullázzák a dolgozók érdekérvényesítő képességét. Ha egy cipő elkészítése - gépesítés híján - hosszú évek alatt megszerzett szakértelmet igényel, a cipőgyáros kétszer is meggondolja, kiadja-e a nehezen pótolható cipészmester útját. Ha azonban a termeléshez csak egy kar meghúzása, egy gombnyomás szükséges, akkor már ezerszám talál alkalmas munkaerőt, akik azonban könnyen pótolhatók és ezért semmiféle tárgyalási alappal nem rendelkeznek munkaadóikkal szemben. Az automatizáció pusztán ezt a folyamatot teljesíti ki:  a számítógépek nem alapítanak szakszervezetet, ha pedig az emberi munkaerőt képzetlen - és ezért érdekérvényesítésre képtelen - dolgozók tömegévé degradáljuk, a munkaadók teljes hatalmat nyernek dolgozóik felett.

Meglehet, mindez a dolgozóknak fizetett bérek csökkenése miatt elvezethet az emberi fogyasztóképesség csökkenéséhez, amely válságra hajlamosabbá teszi a kapitalista világgazdaságot. De ha azt hisszük, hogy a fejlett kapitalizmus nem fogja saját magát az összeomlás szélére, és milliókat anyagi, társadalmi és politikai létbizonytalanságba sodorni, akkor nézzünk rá az elmúlt néhány évtized globális gazdasági válságaira. Amíg az egyes munkaadók, gazdasági elitek rövidtávú hasznot remélnek a dolgozók felfokozott kizsákmányolásától és elszegényítésétől, addig a hosszútávú következményekre való tekintet nélkül folytatják önpusztító tevékenységüket. A hatalmától megfosztott, foglyul ejtett állam pedig aligha tehet velük szemben bármit.

A technológia mint csatatér

Kinek kell tehát hinnünk, a techno-utópiában bízó optimistáknak, vagy a borúlátó pesszimistáknak? Egy harmadik lehetőség annak a felismerése, hogy nincsenek kész válaszok a kérdésre, miféle jövőt hoz el a technológiai fejlődés az automatizáció. Hogy a jövő milyen lesz, nem előre eldöntött tény, hanem ellenkezőleg, saját jelenbéli tetteink, kollektív fellépésünk függvénye. Nincs egyetlen előre kijelölt út, amelyet a kapitalista társadalom a technológiai fejlődés nyomán végigjár - ez az ötlet a 20. század elejének leegyszerűsítő gazdasági determinizmusához való visszatérést jelentené.

A technológia hatalmi terekben létezik és változásai követik e hatalmi struktúrák mintázatait. A technológiai fejlődés nem olyasmi, ami tőlünk függetlenül és szükségképpen történik valahogy, nekünk pedig egyszerűen el kell szenvednünk a hatásait.

A kutatás és fejlesztés erőforrás- és befektetésigényes; az, hogy egy adott technológiai innováció sikerre jut-e, nem csak a tudósok és mérnökök találékonyságától függ, hanem a tömegtermelés, az értékesítés, a törvényi szabályozás felett ellenőrzést gyakorló érdekcsoportoktól is.

Így például az, hogy az autóipar elmozdul-e például a zöld energiaforrások felé, nem csak azon múlik, hogy rendelkezésre áll-e a technológia, hanem hogy annak a tömeggyártása nyereséggel jár-e az autógyártók számára, hogy a fosszilis energiaforrásokból hasznot szerző gazdasági csoportok mennyire hatékonyan érvényesítik az érdekeiket, hogy a politikai elit számára megéri-e felvállalni a zöld energia ügyét, és a nem fosszilis energiaforrások számára kedvező törvényi környezetet létrehozni, és így tovább.

A technológiai fejlődés tehát hatalmi érdekek csomópontjaiban zajlik és menete a hatalmi struktúrák kikezdése és átrendezése által befolyásolható. Miféle politikai válaszok adhatók tehát az automatizáció technológiai kihívására?

Az egyik lehetséges válasz a neoludditizmus vagy géprombolás: a technológiai fejlődéssel való éles szembeszegülés és egy egyszerűbb korhoz való visszatérés. Ez a stratégia azonban sok szempontból kifogásolható. Bár ez a reakciós politika elméletileg elejét vehetné a technológiai halaáds által ránk szabadított igazságtalanságnak, ezt alighanem pusztán a korábbi igazságtalan struktúrákhoz való visszatérés árán képes elérni. Hacsak nem feltételezzük, hogy a múltban valahogyan jobban érvényesültek a társadalmi igazságosság elvei - ami tényszerűen nem igaz -, a neoludditizmus nem tekinthető előremutató programnak.

Egy második, egyre elterjedtebb álláspont az úgynevezett akkceleracionizmus (“gyorsuláselmélet”). Az akkceleracionisták technológiai utópisták, akik szerint a technológiai fejlődés elvezethet egy igazságosabb, posztkapitalista társadalomba, ennek bekövetkezése azonban nem szükségszerű.

A kapitalista termelési mód ugyanis a közhiedelemmel szemben valójában visszafogja a technológiai innovációt, azt csak annyiban engedi haladni, amennyiben az a profittermeléshez hozzájárul, így azonban nem pörög teljes sebességgel.

Éppen ezért a baloldal feladata a technológiai fejlődés tudatos felgyorsítása és a kapitalizmus ellentmondásainak kiélezése, hogy minél hamarabb eljussunk arra a pontra, ahol immár elkerülhetetlenné válik a posztkapitalizmusra való áttérés.

Azok számára azonban akik ezt az optimista utat járhatatlannak tartják, adódik egy harmadik lehetőség: a technológia demokratizálása. Eszerint a baloldal feladata a technológiával kapcsolatban nem pusztán annyi, hogy azt szabadjára engedje, bízva abban, hogy pusztán az innováció megdönti a kapitalizmust. Ehelyett a technológiai fejlődés természetét magát kell megváltoztatni.

Manapság a technológiai innovációt leginkább úgy képzeljük el, mint ami magánemberek (kutatók-mérnökök) és magánvállalkozások közegében zajlik.

Eközben azonban a technológiai fejlődés a személyes és közösségi életünk legalapvetőbb területeit formálja át: az automatizáció a munka világát, a közösségi média az emberek közti érintkezést, és így tovább. De miért gondoljuk, hogy a társadalmi létezés legalapvetőbb szerkezetét vállalatvezetők egyéni üzleti érdekei kellene, hogy meghatározzák, nem pedig a közösségi döntéshozatal, a demokrácia?

A technológia demokratizálása egy olyan program, amelynek célja a technológiai innováció elszámoltathatóvá tétele a nyilvánosság előtt, a mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló technológiai vívmányok közösségi felügyelet alá helyezése. Ilyen módon nem kellene azt találgatnunk, vajon az automatizáció, a robottechnológia hogyan formálja át a világunkat, kit juttat előnyökhöz és kit taszít nyomorba. A technológia demokratizálása azon emberek kezébe adná a hatalmat a technológiai fejlődés menete fölött, akiknek az életét e fejlődés a leginkább érinti.

De még ha ezen stratégiák egyikét sem pártoljuk, akkor is fel kell ismernünk, hogy a technológia - csakúgy mint az életünk minden területe a jelenkor körülményei közt - társadalmi és politikai küzdelmek színtere, ahol nem csak lehetőségünk nyílik rá, hogy az érdekeinket érvényesítsük és kikezdjük a hatalom igazságtalan struktúráit, de ahol ezzel a lehetőséggel kötelességünk is élni. Ha ugyanis nem vállaljuk fel ezeket a küzdelmeket, a szóban forgó struktúrák és az általuk gerjesztett pusztító folyamatok mindannyiunkat maguk alá temetnek.

Ez a cikk a Ti támogatásotok nélkül nem készült volna el.

A Kettős Mércét nem segítik oligarchák, pártok, nincs reklámbevétele nagy cégektől, a ti támogatásotoknak köszönhetően működik! Ez biztosítja a Mérce függetlenségét.

Kattints és támogasd havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal a Mércét, és támogatásoddal erősítsd meg a független médiát Magyarországon!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

A Pride minden évben egy kicsit elszakadást jelent a valóságtól. Már évek óta azt veszem észre magamon, hogy a Pride után kicsit furcsa visszaérkezni Orbán Viktor Magyarországába. Ezrekkel megyünk együtt, nem bánt senki senkit, nincs rajtunk az elnyomás terhe, a kiközösítettség-érzés, hogy a saját hazánkban nem tisztelnek minket, és iszonyatos sűrűséggel van ott a levegőben az érzés, hogy emberek itt és most pár órára saját maguk lehetnek.

A csepeli Donald Trump nem hagyhatta szó nélkül, hogy ma tartják a Budapest Pride-ot. A Fidesz országgyűlési képviselője saját facebook-oldalán osztott meg egy interjút, amit a helyi Fidesz propaganda-lapjaként működő Csepel.hu készített vele. Az interjúban - melynek címe: Magyarország legyen olyan, mint egy Pride? - Németh elmondja, hogy neki ez nem kenyere, de hát szabad országban élünk. Az utolsó kérdésre azonban magához méltó választ adott.

3 órától a Budapest Pride vonul végig Budapesten. A menet a Kossuth térről indul és a Várkert Bazár felé tart, a szervezők és a rendőrség egyezsége szerint kordonok nékül! A Mérce tudósítói ott vannak a menetben, percről perce közvetítjük az eseményeket!

Nem azért megyek ki idén a Pride-ra, mert amúgy hiszek olyan dolgokban, mint az emberi és szociális jogok, nem a nyitott társadalom melletti kiállás miatt, nem egy szerintem jobb Magyarországért, nem szép és magasztos, elvont célokért, hanem egészen önző szempontok miatt.

Több mint két hónap telt el azóta, hogy nyilvánosságra került az a dokumentum, ami bemutatta, milyen borzalmas körülmények között élnek a gödi Topház Speciális Otthon fogyatékos lakói. Akkor lett némi botrány, az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig haladéktalanul vizsgálatot rendelt el. De persze közben volt még egy kis sorosozás (pont ebbe ne tudták volna belekeverni?), az ügy tetőpontjaként pedig kirúgták az otthon igazgatóját. Azóta néma csönd – amiben az igazi bűnösöket senki sem vonta nyilvánosan kérdőre.