A pénzügyi, gazdasági és euróválság, a görög válság, az ukrajnai válság, a menekültválság, a biztonságpolitikai válság, a Brexit népszavazás – hogy csak néhányat említsünk az utóbbi évek kríziseiből, amelyek megmutatták, hogy az Európai Unió előtt álló kihívások radikális válaszokat igényelnek. Mégis vannak még olyanok, akik ezt EU mellettiek és EU-ellenesek vitájaként láttatják: az euroszkepticizmus hiteltelenítő bélyegét sütve azokra, akik felvetik a strukturális kérdéseket, és összemosva őket azokkal, akik politikai hasznot remélve kínálnak egyszerűsítő és ellenségképző válaszokat. Az alábbi írás néhány szempontot ajánl a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos uniós politikák megértéséhez, és ezen keresztül azokhoz csatlakozik, akik szerint az „Állítsuk meg Brüsszelt!” ellenében rossz válaszok az „Európához tartozunk!” típusú üzenetek.
Hogy az Európai Parlamentben milyen ügyek kapcsán kerül elő a nőügy, csak kivételes esetekben éri el a magyar sajtó ingerküszöbét. Pedig, bár nem olyan látványos, mint más válságok, de az utóbbi években a nők és férfiak egyenlőségének ügye is csatatér lett. Így van ez Európa számos országában – Magyarországon ugye az ELTE gender studies szak elindítása és a nők elleni erőszakkal kapcsolatos Isztambuli Egyezmény ratifikációja keltették/ keltik a legtöbb hullámot –, de az Európai Unió szintjén is.
Ez az átpolitizálódás „cseppben a tenger”:
ami a nemek egyenlősége terepén zajlik, az magában hordozza az EU legitimációs válságának és a jobboldali populista pártok megerősödésének számos jellemzőjét. Így ennek pontosabb megértésén keresztül azokat is jobban megérthetjük. És talán más politikai válaszaink lesznek, mint hogy „edukálni kell az ostoba népet a progresszív értékekre”.
Az EU genderpolitikájával kapcsolatban Gregor Anikó már részletesen és pontosan kifejtette a sorozatban, hogy illúzió azt gondolnunk, hogy a nők és férfiak egyenlősége az EU értékalapú elköteleződése volna. Már az európai integráció kezdeteitől gazdasági megfontolásokból került bele a szerződésekbe – az egyenlő munkáért egyenlő bért elve a fair verseny fenntartása miatt, maga a nemek egyenlősége (gender equality) pedig azért, hogy előmozdítsa a nők fokozottabb munkaerő-piaci részvételét és azon keresztül a gazdasági növekedést.
Ez a trend, ahogyan arra sokan rámutattak, az utóbbi öt-tíz évben felerősödött: azért kell foglalkozni a nemek egyenlőségével, mert az az államnak és/vagy a piacoknak kifizetődő. Tanulmányok sora született arról, hogy az intézményes kisgyerekellátásba való beruházás hogyan térül meg. Kiszámolták, hogy ha a nők elleni erőszak megelőzésére költenek, az az egészségügynek és szociális ellátórendszernek mennyi megtakarítást jelent. Az EU nemek társadalmi egyenlősége kérdéseivel foglalkozó ügynöksége, az EIGE (European Institute for Gender Equality) az idei nőnapra „A nemek egyenlősége fellendíti a gazdasági növekedést” címmel jelentetett meg tanulmányt, ezen a szimbolikus napon láthatóvá téve a fő érvet.
Egybeesik a gazdasági érdek az érték-elköteleződésünkkel, hát mi ezzel a baj?
Az ELTE ÁJK B épületében az egyik női mosdó ajtaja belülről; fotó: Kováts Eszter
A nőket valóban sok hátrány éri a munkaerő-piacon. Gazdasági függetlenségük előmozdítása azért is elemi érdek, hogy adott esetben ne kelljen benne maradniuk egy bántalmazó párkapcsolatban; ma is fennáll a nemek közti bérrés, és sokaknak (különösen a gyermeküket egyedül nevelőknek) még mindig lehetetlen kihívás a munka és a család összeegyeztetése. Örüljünk annak, mondják sokan, hogy foglalkozik ezzel az EU, irányt mutat és kikényszeríti a változásokat.
Oh wait. Itt van például a szülési szabadságról szóló irányelv, melynek sorsa pontosan megmutatja, hogy ez nem egészen így megy. Az Európai Parlament 2010-ben szavazta meg a várandós és gyermekágyas munkavállalók fokozottabb védelméről szóló irányelvet, többek között a szülési szabadság 14 hétről 20 hétre való emelését. Miután a Tanácsban évekig blokkolták azok a kormányok, amelyeknek a gazdasági szereplőkkel való összefonódások miatt ez nem érdeke, 2015-ben az Európai Bizottság visszavonta, azzal, hogy majd lesz helyette másik javaslat (nem lett).
Az EU szintjén a neoliberális gazdasági nyelvezet és érvelés átvétele az ára annak, hogy egyáltalán még lehessen beszélni nemek egyenlősége kérdéseiről.
Azokról a témákról lehet beszélni, amelyek beleférnek a munkaerő-piaci részvételt előtérbe helyező keretbe. És azokról is csak olyan mértékig, hogy az ne sértsen gazdasági érdeket. Csak azt lehet, ami kifizetődő. Így az egyenlőtlenségek mögötti okokat, amelyek nem merülnek ki emberek attitűdjeiben, nem is lehet megfogalmazni – tehát orvosolni sem.
Pedig a fennálló gazdasági rendszer rengeteg fizetetlen munkára épül, amelyet a háztartásokon belül túlnyomó részt nők végeznek. Nem elég a férfiakat arra bátorítani, hogy vegyék ki részüket jobban a háztartási munkából. Azzal kellene foglalkozni, hogy a háztartási munka és a gyerekekről, beteg és idős hozzátartozókról való gondoskodás (végezze nő vagy férfi) hogyan lehetne elismerve mint a munkaerő újratermelésének előfeltétele – és mint az emberi élet szerves része. Önmagában nem vezet az egyenlőséghez az a cél, hogy a lányok nagyobb arányban lépjenek az alulfizetett gondoskodó szektor helyett a jól fizetett mérnöki vagy informatikusi pályára. Legalább ennyire fontos probléma, hogy a szociális és gondoskodó szektor anyagi és erkölcsi megbecsülése miért ilyen elégtelen.
Mi lesz veled, Európai Unió?
Március 23-án indult Brüsszel +/- című sorozatunkban azt szeretnénk körbejárni, mi közünk is van az Európai Unióhoz. Hogyan befolyásolhatja a hazai viszonyokat az uniós tagság, és mi, magyar állampolgárként milyen eszközökkel rendelkezünk az EU politikáinak alakítására.
Vitaindítónkat itt találod, az eddig megjelent cikkeket pedig itt.
Ezeknek a kérdéseknek politikai felvetését nehezíti meg az a napirend, amely a nők foglalkoztatásának növelésében látja a nemi egyenlőség megvalósításának az útját, és amely a nemek egyenlőségére csupán eszközként tekint (a gazdasági növekedés érdekében), és nem célként.
Ezért üdvözlendő minden olyan kínkeservesen napirendre tűzött program, amely a gondoskodás értékét elismeri. Ilyen például az Európai Parlament Foglalkoztatási és Szociális Bizottságában pár napja tárgyalt kezdeményezés, amely a munka és magánélet közötti egyensúly támogatását célozza, és amelynek révén az Európai Bizottság bevezetné a családi okokból igényelhető szabadság és rugalmas munkafeltételek kérelmezéséhez való jogot is. Bízzunk benne, hogy ez a javaslat, amely a beteg/ idős hozzátartozót ápoló munkavállalók helyzetét javítaná, nem a szülési szabadságról szóló irányelv sorsára fog jutni.
Akkor mi a megoldás: Vissza az emberi jogokhoz?
Miközben a második világháború tapasztalatai tükrében az emberi jogok koncepciója iránymutató volt, és a nők egyenlőségével kapcsolatos törekvések is ebbe illeszkedtek (számos tekintetben komoly előrelépést hozva, például a nők elleni erőszakkal kapcsolatban), azt is látni kell, hogy ez a megközelítés korántsem felel mindenre, nem lehet kizárólagos, pont a fentiek miatt.
Miközben a nemek egyenlősége érték, de minden rá vonatkozó elképzelés mögött van egy rejtett elképzelés is, egyfajta gazdasági rendről. Az emberi jogi paradigma az egyéni jogokra fókuszál, a gazdasági rendet egy tőle elkülönült, független társadalmi alrendszernek tekinti, nők és férfiak egyenlőségét pedig a kulturális tengelyen helyezi el. Azt, hogy a férfiakat ma még mindig számos előjog illeti meg a nőkkel szemben, leválasztja ennek politikai-gazdasági beágyazottságáról. Vagyis arról, ahogyan az adott társadalomban létrejönnek a nemek közti hierarchikus viszonyok (fenti példa: gondoskodó munka szerepe és erkölcsi tekintélye).
Mindezt tovább bonyolítja, hogy a genderrel kapcsolatos viták homlokterében vannak az emberi jogok, illetve hogy mi számít emberi jognak (az azonos neműek házassága az? a béranyaság? a „szexmunka”?).
Ráadásul számos vita folyik arról, hogy az emberi jogi megközelítés „tettestársa”, vagy esetleg hatalom nélküli kísérője a neoliberalizmusnak; mindenesetre egyre gyakrabban megfogalmazódik a kritika, hogy a rendszerszintű kérdésekre – ideértve a globális hatalmi egyenlőtlenségeket is – az emberi jogok nem adnak választ.
Sőt az emberi jogok univerzalizmusának és vitathatatlanságának kerete több fontos jelenséget is elfed: egyrészt azt, hogy ez a napirend egy globális hatalmi kontextusba ágyazódik, illetve egyéb törekvéseket is igazol.
Kelet-Közép-Európában például mind időben, részben pedig az ezt átültető szereplők tekintetében is egybeesett a gazdasági rendbe való betagozódással és a felzárkózás rendszerváltás utáni diskurzusával. Másrészt viszont az is figyelmen kívül marad így, hogy a különböző identitásalapon meghatározott emberi jogi célok között érdekellentét állhat fent (például a béranyaság kérdésében meleg férfiak érdekképviseletei és nőjogi szervezetek; a „szex mint emberi jog” kérdésében, a prostitúció vonatkozásában fogyatékosügyi és nőjogi szervezetek között). Harmadrészt: egyre több dolog kerül be az emberi jogi ernyő alá – és amint ez megtörténik, onnantól az adott jelenség morálisan megkérdőjelezhetetlen lesz, különben jön a reductio ad hitlerum.
Iratkozz fel hírlevelünkre:
Kövess minket Facebookon:
Így például a feministák között ma is vita tárgyát képező szexmunka-megközelítés képviselői az emberi jogokra hivatkozva próbálják elhallgattatni (illegitim, kirekesztő pozíciónak beállítani) azt az álláspontot, amely a női test kizsákmányolásaként, ezért felszámolandó jelenségként tekint a prostitúcióra. Ahogy a társadalmi nemet belülről jövő, elemezhetetlen lényegként értelmező aktivisták számos országban a nem-bináris (értsd: nem férfi vagy nő) genderidentitásuk elismerését emberi jognak, így vitathatatlannak tartják.
Ezek a viták az unió intézményeiben is zajlanak. Különösen a Zöldek tűnnek az ilyen értelemben vett haladás bajnokainak.
Kihívás a nemek egyenlősége iránt elkötelezett szereplőknek, hogy ne a neoliberális gazdasági nyelvet használják, de ne is legyenek abban az illúzióban, hogy az emberi jogokra való hivatkozással politikai változást tudnak elérni a strukturális kérdésekben. Pláne, hogy az emberi jogi napirend összefonódott a fentiekhez hasonló törekvésekkel a lineáris-liberális progresszió jegyében. És amikor a jobboldal a nemek egyenlősége kérdéseit támadja, akkor a fenti dolgokat is vitatja. (Persze lehetnek, és vannak olyan politikai erők, amelyek csupán politikai tőkét próbálnak szerezni e vita révén, és ehhez homogén ellenségképeket gyártanak.)
„A feminista mozgalomnak több évtizedes lemaradása van a nyugati országokhoz képest.”
A fentiek fényében a magyar nőmozgalomban is előforduló, ehhez hasonló öngyarmatosító kijelentések nagyon naivnak tűnnek.
Ahogy arra már többen rámutattak, a liberális progresszió elképzelése abból az illúzióból táplálkozik, hogy a történelemnek van iránya (mégpedig a Fejlett Nyugaté), és a folyamatos jogkiterjesztés ösvényén menetelünk rendületlenül előre. Az EU maga is a felzárkózásnak ebbe a mítoszába illeszkedik. „Ha helyesen cselekszünk, vagyis ha követünk egy bizonyos nyugati modellt, akkor mi is részesülünk Európából.” De nincs mihez felzárkózni. Az is nyilvánvaló, hogy a maastrichti struktúra növelte a centrum és periféria közti egyenlőtlenségeket. A közös szabadpiac közös szociálpolitika és jelentős újraelosztás nélkül kedvezőtlen a perifériaországoknak.
Ebben a hatalmi rendben fogalmazódnak meg a nemek egyenlőségének a kérdései is. Hogy mely ügyek relevánsak, ki képviselheti ezeket, milyen nyelven esik róluk szó. Ennek univerzalizmusa a Gramsci értelemben értett hegemón ideológia.
Ezért hamis ezeket kulturális ellentétekként felfogni. Ezen a módon nem érthetjük meg az ellenállás okait, mert szükségszerűen beleszorulunk értelmezésünkben az „ellenmozgalom”, „backlash” kulturális kereteibe.
Pedig látható, hogy jók és rosszak, felvilágosultak és elmaradottak (vagy épp: hagyományőrzők és dekadensek) harcának tekinteni a genderkérdéseket, nemcsak gátja annak, hogy egy politikai térben létezzünk, és ellenfélnek, de ne ellenségnek tekintsük egymást - viszont ráadásul hamis is.
Akik ezt liberálisok és konzervatívok közti kultúrharcnak fogják fel, mindkét oldalon ostromlott erőd-szindrómában szenvednek. „Mi” vagyunk a gyengébbek, az őszinték, a történelem jó oldalán; „ők” az erősebbek, a szervezett lobbi, ármánykodnak, és a romlást hozzák. Természetesen politikai harcokról van szó, sőt, politikai érdek fűződik a saját vagy a másik tábor homogénnek való feltételezéséhez. (A konzervatívokat lefundamentalistázzák, a baloldaliakat leliberálisozzák (vagy lenácizzák), a címkézéseket hosszan lehetne még sorolni.)
A kultúrharcos megközelítés elutasítása nem a „temessük be a lövészárkokat”-féle naiv elképzelés, amely azt sugallja, hogy ideológiai vitáink lezárhatóak. Nem is annak illúziója, hogy aki ezt szorgalmazza, az felette állna ezeknek. A cél: teret teremteni konfliktusaink kihordására. A kultúrharcos keret politikailag hasznos lehet (kijelöl egy „ők”-et, ami szükséges a „mi” megalkotásához), de gettós, bezárkózó, és a materiális valóságot téveszti szem elől.
Ahogy Turai Eszter fogalmaz általánosabban: „A legtöbb balliberális párt és szerveződés megelégszik azzal, hogy saját magát a jobboldallal szemben pozicionálja, amivel könnyen belecsúszik a korábbi hegemóniát védelmező pozícióba, azaz kritikátlan EU-pártiságba, liberalizmusba, szabadpiac-pártiságba stb. Ezáltal sok, elvben baloldali állítást (vagy azoknak a torz karikatúráját) átengednek a populista jobboldalnak, és elveszítik azoknak az embereknek a támogatását, akik a rendszerváltás utáni évtizedek vesztesei vagy kritizálói.”
De milyen feminizmusra van szüksége Európának?
Az EU-tól várni a nemek egyenlőségét nemcsak illúzió, de kontraproduktív is, mert gyengíti az ügy legitimációját: mint külföldi import és neoliberális feminizmus tűnik fel. A nemek egyenlőségére vonatkozó politikákkal kapcsolatban felvethető kérdések illusztrálják, hogy miért kéne elbúcsúzni attól, hogy „zárkózzunk fel végre a fejlett nyugathoz”, vagy legyen „európai értelemben vett” genderpolitikánk.
Olyan feminizmusra van szükség az Európai Unió szintjén is, amely elsősorban nem a felügyelőbizottsági nőarányokkal és az éppen aktuális politikailag korrekt nyelvhasználattal foglalkozik, hanem amely behozza a szociális szempontokat, erősíti a szociális dimenziót. Nemcsak „beszéljünk a szegény nők helyzetéről is”, hanem ambíciója az, hogy a nők hátrányait kitermelő strukturális (és nem kulturális) okokra keressen politikai válaszokat, a félperifériás országok vonatkozásában is. Az okok, amelyek kitermelték a Hofereket, Wilderseket, Le Peneket, nem szűntek meg. Azért, mert végül nyert Van der Bellen, Rutte és Macron, illúzió azt gondolni, hogy a meccs le van játszva, a liberális demokrácia meg van mentve. A küzdelemnek még csak az elején tartunk. Ha mi nem adunk jobb válaszokat a strukturális kérdésekre, mint eddig – a nemek egyenlősége területén, és azon túl is – akkor a jobboldalnak adjuk át a terepet.
Kováts Eszter
A szerző a Friedrich-Ebert-Stiftung munkatársa.
