Ma már világosan látszik, hogy az elmúlt évek politikai felfordulásai - mint Donald Trump elnökké választása, vagy a Brexit - a fejlett országok elhúzódó gazdasági-társadalmi válságaira adott válaszreakciók: a tömegek lázadása az őket szándékosan vagy akaratlanul cserbenhagyó elit ellen. A saját pozíciójának fenntartására fókuszáló elit jelenleg nem teremti meg a tömegeknek azt az alapvető létbiztonságot, ami ahhoz kell, hogy a választók rájuk bízzák az államügyeket. Az ennek nyomán fel-feltörő lázadásokban szerephez jutó új erők azonban veszedelmes vizekre is kormányozhatják a világot. Mindez nem csak a rövidtávú diplomáciai és gazdasági folyamatokat befolyásolja, de akár veszélybe sodorhatja az emberi civilizáció jövőjét is.
Trump charleston-i szénbányászok előtt kampányol, többek között a szénbányák újranyitásának ígéretével,
fotó: Mark Lyons/Getty Images
Özönvíz előtt
A világ országai alig több mint egy éve egyeztek meg Párizsban arról, hogy megpróbálják 2°C fok alatt tartani a földi átlaghőmérséklet emelkedését, mert csak így előzhető meg az emberi civilizáció világméretű összeomlása. Ha ezt tartani akarjuk, akkor a következő 20 évben a szén-dioxid-kibocsátások radikális, 70-80%-os csökkentésére van szükség. Ebbe bizony aligha fér bele négyévnyi semmittevés az USA részéről, pedig Trump választási kampányában éppen arról beszélt, hogy kilépne a párizsi megállapodásból, és eltörölné Obama klímavédelmi intézkedéseit.
De mielőtt nekifognánk Trump ostorozásának, vegyük észre, hogy mintha az EU is belefáradt volna a harcos klímavédelembe: a tavaly bejelentett, 2030-ra elérendő 40%-os kibocsátás-csökkentés az általános szakmai megítélés szerint elég gyenge vállalás. Az EU ezzel a további szükségszerű, jelentős csökkentéseket 2030 utánra tolta el. Sok tagállamban azonban a klíma-ambíció olyan halványan pislákol, hogy annak is örülünk majd, ha ezt a 40%-ot elfogadják.
Tavaly a harsányan klímaszkeptikus Trump elnökké választásával nagyjából egy időben jelent meg Leonardo di Caprio klímaváltozásról szóló drámai dokumentumfilmje is, Az özönvíz előtt. Bíztató ugyan, hogy egy filmcsillag is ennyire komolyan veszi ezt a kérdést, a két esemény kontrasztja azonban rávilágít egy nagyon fontos problémára: a fejlett világban a klímaváltozás látszólag elsősorban az elit „ügye”, azaz azoké, akiket nem a hó végi számlák kifizetése foglalkoztat. A lecsúszó, küszködve megélő középosztálynak kevesebb energiája jut foglalkozni a környezet és az éghajlat problémáival, a náluk is szegényebbekben pedig tán még az a gyanú is felmerül, hogy a klímaváltozás elleni harccal majd valahogy majd megint ők járnak rosszul.
Ez talán természetes, elvégre a vezetők dolga, hogy messzebbre lássanak, és gondoskodjanak a társadalom hosszú távú fennmaradásáról. Ha azonban megcsappan a vezetettek bizalma a vezetőkben, ha a tömegek úgy érzik, hogy az elit nem az egész társadalmat, hanem inkább csak magát szolgálja, akkor nem fogják hagyni neki, hogy rövidtávon fájdalmas, de hosszútávon ésszerű döntéseket hozzon - legyen szó klímaváltozásról, Brexitről, az eurózónáról vagy a menekültekről. Így lesz a klímaváltozás globális szakpolitikai kérdés helyett az aktuális társadalmi és politikai feszültségek játékszere.
Ki fizeti a harcot?
Az elitek bizalmi válsága várhatóan nem oldódik meg egyhamar, a klímavédelem viszont nem várhat. Kénytelenek leszünk megteremteni ezért a szociális klímapolitikát, vagy a klímatudatos szociálpolitikát. Ez azt jelenti, hogy ne a szegények fizessék meg az éghajlatváltozás elleni harc árát, hiszen az automatikusan klímaszkeptikusokat szül: olcsóbb és egyszerűbb visszautasítani a klímavédelem szükségességét, mint vállalni a felelősséget és annak anyagi vonzatait.
A 2013-as magyarországi rezsicsökkentés, és az Orbán-kormány azt követő tartós és jelentős népszerűség-növekedése jól mutatja, hogy a választók számára mennyire fontosak az energiaárak (azaz a lakhatás megfizethetősége). Szintén 2013-ban Bulgáriában tömegek tüntettek a magas áramárak miatt. Feltehető, hogy Trump klímaszkeptikus álláspontja mögött is részben az áll, hogy szavazóbázisa nagyon tart az energiaárak emelkedésétől.
A szociális klímapolitika első jelei már kezdenek feltünedezni a brüsszeli folyosókon: az Európai Bizottság 2016 decemberében kiadott ún. Téli Csomagja a megújuló energia, az energiahatékonyság és az energiapiac 2030-ig tartó szabályozásáról szól. Ebben megjelenik az energiaszegénység, mint kezelendő probléma, bár megoldásként egyelőre csak az épületek hőszigetelése, felújítása szerepel benne. Ezek valóban nagyon fontosak, de rövidtávon sajnos az energiaszegényeknek csak egy részén segít, hiszen mindig lesznek ilyen-olyan okból felújíthatatlan lakások, illetve olyan háztartások, amelyek a felújításhoz szükséges legkisebb önrészt sem tudják vállalni.
A szociális klímapolitika másik előjele, hogy az Európai Parlament Környezetvédelmi Bizottsága januárban fogadta el jelentését az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszer tervezett reformjával kapcsolatban. Ebben azt javasolja, hogy a kvótaárverések bevételeinek 2%-át egy ún. Igazságos Átalakulás Alapba helyezzék, amiből például azokat a bányászokat lehetne segélyezni, akik a klímagyilkos és gazdaságtalan szénerőművek leállása nyomán maradnak munka nélkül. Ez a javaslat elsősorban az európai klímapolitika egyik kerékkötője, a nagy szénbányász Lengyelország megpuhítására irányul.
Az ellenérdekeltek magunk mellé állítása, mint a hatékony klímapolitika alapja ma még talán szokatlan gondolat, de valójában az EU kibocsátás-kereskedelmi rendszerét is hasonló megoldás tartja fenn: amióta a kvóták egy részét a tagállamok árverésen értékesítik, a pénzügyminisztériumok imádják a rendszert. És nem ellenzik a kibocsátás-kereskedelmet azok az iparvállalatok sem, akik ingyen kapják a kvótáik nagy részét, hisz legalább nem kell mindet megvenniük, mint az áramtermelőknek.
Korai lenne ezekből a kezdeményekből megjósolni, hogy hogyan alakítják át a szociálpolitikai gondolkodást az éghajlatvédelmi megfontolások. De az emberiség tagadhatatlanul a klímaváltozás évszázadában él, amikor az éghajlatváltozás alapjaiban változtathatja meg az emberi társadalmak működését. Ezért az éghajlatvédelemnek újabb és újabb területeket kell meghódítania, például a szociálpolitikát. Hiszen a kedvezőtlen társadalmi folyamatok, a szegénység alá is áshatják mindazt, amit a klímavédelmi intézkedések elértek. Nem kell messzire menni az aggasztó példákért: Magyarország keleti fele fullasztó szmogban kezdte a 2017-es évet, „köszönhetően” a szegénység miatt terjedő otthoni tűzifa- és szemétégetésnek.
Ezt a problémát rövidtávon se büntetésekkel, se felújításokkal, se karbonadóval nem lehet kezelni, szociális klímapolitikával viszont igen.
Dr. Bart István, az Energiaklub társelnöke