Vajda Zoltán a vasárnapi tüntetés szervezője, választ írt cikkünkre, amely arról szólt, miért olyan emberek állnak csak fel a színpadra vasárnap, akiknek valamilyen módon közük van a tavalyi kormányváltó Összefogás pártjaihoz, vereségéhez. A választ és szerzőnk viszontválaszát lejjebb olvashatjátok. Az eredeti cikket itt olvashatjátok.
A bíróság kimondta, törvénytelen volt a Készenléti Rendőrség és a Nemzeti Nyomozó Iroda akciója, amely során iratokat, számítógépeket foglaltak le a Norvég Civil Támogatási Alap több szervezeténél.
A hvg.hu vélemény rovatában Iványi György a Sziriza győzelme kapcsán (baloldali) demagógiáról ír és arról értekezik, hogy a radikális baloldali párt mások pénzéből [értsd az esetlegesen elengedett adósság miatt felszabaduló forrásokból] tennék rendbe a gazdaságilag és szociális értelemben egyaránt romokban heverő országot. És hogy ez nem szép. Nem szép, sőt csúnya dolog, mert hát mindenkinek (mindenkinek!) megtanította az anyukája, így nyilván nekik is, hogy „a kölcsönt vissza kell fizetni”. Tényleg ilyen pofonegyszerű?
Nem tudom, hogy kinek mit tanított meg az anyukája, mi a hitelekről és az adós fizess morálról relatíve keveset értekeztünk a vasárnapi ebéd mellett. Speciel engem jó modorra tanított… Szóval tisztelettel, Iványi úr, kicsit – hogy is mondjam – irritáló, amikor egy bankár emlékezteti arra az embert, hogy az adósság visszafizetésemindenek felett áll. Egy bankártól mostanság nem ez lenne az „elvárható”… Nem, nem az Orbán-kormány antibankár politikájára gondolok, hanem a bankok és a bankárok 2008-2009-es pénzügyi-gazdasági válságban játszott szerepére. Továbbá szeretnék emlékeztetni arra, hogy a tőkepiac működése nem arról szól, hogy vannak a jóindulatú megtakarítók és a jóindulatú (vagy éppen csaló) hitelfelvevők, mint amilyenek gondolom sokak szerint a görögök (is) lennének. Az bizony arról is szól, hogy a megtakarítók rábízzák bizonyos intézményekre a jövedelmük egy részét – hívjuk ezeket az intézményeket az egyszerűség végett bankoknak – és ezek az intézmények kihelyezik ezeket a forrásokat, befektetik, fialtatják, stb. De nem ám úgy, hogy a hasznot (mínusz a működési költségek) odaadják a betéteseknek! Nem-nem! A haszonból az intézményi menedzsmentnek (az egyszerűség végett bankárok) jókora bónuszokra is futja, meg persze a nyereség, ami minél nagyobb, annál tekintélyesebb része a bank tulajdonosainak zsebébe vándorol. Így volt ez akkor is, amikor a francia, német, osztrák és egyéb nyugat-európai bankok jól bevásároltak görög államkötvényekből, számítva a magas hozamok nyújtotta nyereségre, no meg mellékesen (de hangsúlyozom mellékesen) az ez által kínálható magasabb hozamokra a befektetési termékeiket illetően.
Eddig semmi meglepő, hiszen így működik a kapitalista tőkepiac. De álljunk csak meg itt egy pillanatra! A magasabb hozammal egyúttal mit is „vettek” maguknak ezek a derék atyafiak? Magasabb kockázatot, amint az természetes. És itt meg is érkeztünk az elásott kutyához, kedves Iványi úr (és egyéb neoliberálisok)! Az érintett bankárok akkora kockázatokat spájzoltak be, hogy amikor kiderült, hogy a görög elit szétlopta a kölcsönadott pénzt,akkor baromira begazoltak, hogy frankón becsődölnek. És itt muszáj megjegyezni, hogy 1) nem a görög nép lopta szét, hanem a görög elit, 2) tetszik vagy sem, az EU (a németekkel egyetemben) asszisztenciája mellett lopták a pénzt (offshore) 3) és ébresztő! a hírek arról szólnak, hogy éppen most zavarták el ezt a korrupt tolvaj elitet. A görög csőd ráadásul nagyon rosszul jött volna az európai establishmentnek is, ezért kölcsönadott a Trojka 240 milliárd eurót a görögöknek. Nem azért, hogy azok rendbe szedjék magukat és nem is a szolidaritás okán, hanem azért, hogy ne dőljön a ház a rosszul dolgozó bankárfiúk és bankárlányok fejére. Hogy ne csődöljenek be a nagy nyugat-európai bankok és befektetési alapok, maguk alá temetve sok mindent és mindenkit, akinek köze nem volt ahhoz, hogy kik és hogyan játszottak a pénzével, egyre emelve a tétet.
Így a 240 milliárdos új adósságból 200 milliárd a fennálló adósság fizetésérement. Nem a görögöket mentették a németek, hanem a saját bankjaikat. Amit persze adhattak volna közvetlenül is nekik – megvásárolva tőlük diszkont áron a felhalmozott görög államadósságot –, de milyen ciki lett volna a német adófizetők pénzéből bajba jutott német bankokat menteni? Még azt találta volna mondani a német választópolgár, hogy keressük meg a felelősöket annál a rosszul gazdálkodó német banknál, hogy számoltassuk el, hogy viseljék a felelősséget a bank tulajdonosai is… Egyszerűbb volt a görögöket kötelezni a fennálló adósság folyamatos törlesztésére. A kölcsön tehát elsősorban a frankfurti bankigazgatónak jött jól, hiszen továbbra is jött a lóvé Athénból, lehetett (és lehet) virítani, hogy milyen frankón kihelyeztük a betétesek pénzét, lám-lám, mennyit fial! Kockázat? Ja, az nincs, mert ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor a német kormány pisztolyt szorít az adós fejéhez és azt duruzsolja a fülébe, hogy „anyukád is azt tanította, hogy a kölcsönt vissza kell fizetni!”
Azt nem mondta anyuka véletlenül, hogy a hitelezésnek vannak kockázatai? És ha kölcsönadsz, akkor ésszel érdemes? Nem ártott volna.
A görög államadóssággal kapcsolatos miértekre egyébként egy Pogátsa Zoltánnal készült interjú az atlatszo.hu Világtérkép blogján ad mindenféle értelemben korrekt és teljes körű politikai gazdaságtani magyarázatot – érdemes elolvasni (bankároknak is)!
Az európai uniós szankciókra válaszlépésként Oroszország számos EU-s mezőgazdasági termékre vezetett be szankciókat. A putyini diktatúra nem törődött azzal, hogy belföldön mi lesz ennek a következménye. Az egyes helyeken 150%-ot is elérő élelmiszer drágulásokra pedig Putyin egyik képviselője azt a megoldást tudta javasolni: egyenek kevesebbet az emberek.
Oroszországban az alapvető élelmiszerek, mint a hús, hal, tej, étolaj, cukor, sajt és burgonya ára 10-150 százalékkal emelkedett a tavalyi azonos időszakhoz képest.
A kormányzó Egyesült Oroszország párt egyik képviselője, Ilja Gaffner: ha nincs elég pénzük élelmiszerre, egyenek kevesebbet! Az általa képviselt szverdlovszki körzetben 25 százalékkal mentek fel az élelmiszerárak, ami szerinte "nem túl rossz". Emlékeztetett arra, hogy történelmük során az oroszoknak többször kellett szembenézniük a faggyal és az éhínséggel, és különben is, a koplalásnak áldásos egészségügyi hatásai vannak - írja a napi.hu
Bár az adminisztráció a helyzetet árszabályozással kívánja megoldani, nagyon úgy tűnik, a politikai akarat, az EU-ellenes válasz szankciók fontosabbak Putyinnak, mint az ország jóléte.
Putyin: nyet! - Európa: igen! Gyere el, és tiltakozz Putyin magyarországi látogatása ellen, február 16-án hétfőn 18 órakor! Részletek: https://www.facebook.com/events/1516327451976724
Az viszont biztos, az agresszív putyini politikára adott EU-s válaszlépések, és a tartósan alacsony olajár miatt, egyre rosszabb helyzet várhat az orosz népre.
Az iszlám vallást vagy a hívőket érő kritika szimpla tabudöntögetés vagy egy olyan hatalmi diskurzusba is beilleszkedik, amely épp az egykori bevándorlók integrációja ellenében hat? Egyáltalán van-e köze az iszlámnak a január eleji merényletekhez? Nézzétek meg erről szóló videónkat.
Minket is meglepett az az érdeklődés, amivel a legutóbbi beszélgetésünk témáját fogadtátok. Majd 150-en vettetek részt az Aurórában a kéthetente jelentkező beszélgetés-sorozatunk „Mi jön a Charlie Hebdo után?” című darabján, és a két óra korántsem volt elég, hogy mindent átbeszéljünk.
Tényekről, okokról, következményekről és kilátásokról beszélgettünk meghívottainkkal:
A beszélgetés moderátora Várnagy Emma, aktivista volt.
Pár fontosabb kérdés:
Tudunk-e azonosulni itt Magyarországon a Charlie vagy Ahmed nevekkel jelképezett, a tragédia után felkínált identitásokkal, és hogyan kapcsolódhatnak ezek egymáshoz? Érdemes-e újraértelmezni a Charlie Hebdót ért kritikák nyomán is a nyugati társadalmak tabuit, vagy legalább elgondolkodni e tabuk jellegéről? A holokauszt áldozatait vagy az iszlám követőit egyként jogunk van-e kifigurázni, nevethetünk-e rajtuk, a véleményszabadság nevében?
A többségi társadalom, vagy inkább a sokféle identitás egységét kereső közösségek vitáinak van-e valami köze a potenciális terroristák és a múlt heti merényletek konkrét szerzőihez? Egyáltalán van-e köze az iszlámnak a január eleji merényletekhez? Volt-e köze a kereszténységnek Anders Breivik tetteihez? Hogyan reagáltak az eseményekre a franciaországi muszlim közösségek? Mi lehet a hosszútávú társadalmi következménye a történteknek? Befolyásolja-e a Charlie Hebdo nevével fémjelzett tragédia a muszlim vagy afrikai gyökerű kisebbség és a többségi társadalom viszonyát? Lesz-e hatása ezeknek az eseményeknek az európai szélsőjobb olyan hajtásaira, mint pl. a Drezdából indult és meglepően oroszbarát Pegida?
Ilyen és hasonló problémákról is szól a következő videó, a vitát pedig folytatjuk!
A Kettős Mérce-beszélgetések kéthetente, csütörtökönként kerülnek megrendezésre, az eheti kiadásában a görög Sziriza választási győzelméről fogunk beszélgetni.
Sokak meglepetésére bejelentették, a jobboldali, bevándorlás-ellenes, és a néha még rasszista és homofób hangokat megütő Független Görögök Pártjával lépnek kormánykoalícióra. Mit jelenthet ez a görög és az uniós gazdasági, politikai folyamatok tekintetében? Mi lesz az ára a markánsan jobboldali Függetlenekkel való koalíciókötésnek? Képes valódi baloldali fordulatot hozni a Sziriza, és mennyi esélye lesz arra, hogy elérje kitűzött céljait?
Ha érdekel, gyertek el csütörtök este 7-re az Aurórába: https://www.facebook.com/events/1541820026087251/
A HVG-nek kottyintotta el a “60 ezren a magánnyugdíjpénztárak megvédésért” Facebook-oldal tulajdonosa, a Szolidaritás (Együtt) 16. kerületi képviselője, Vajda Zoltán, milyen csodálatos beszélők lesznek a Merkel érkezése miatt szervezett tüntetésükön vasárnap. Felszólal Heller Ágnes, Kész Zoltán, Székely Sándor és ő maga. A csapat igen remek, de mintha egy évvel korábbról az MSZP-DK-Együtt-PM-Liberálisok gyönyörű választási vereségéből teleportálták volna ide. Minden tanulságot feledve.
A mai napon újabb civil szervezetek hozták nyilvánosságra, hogy NAV-vizsgálat zajlik ellenük. Gulyás Márton, a Krétakör volt ügyvezetője, elmondta a 444-nek, hogy bár adószám szerint nem hozzájuk tartoznak, mégis a kiemelt ügyekkel foglalkozó észak-pesti irodától kaptak felszólitást. Ez azért is érdekes, mert miközben a kiemelt adózónak számító nagy cégek áfacsalási botrányát nem vizsgálja az Adóhivatal, addig úgy tűnik, a civil szervezetek szokásos oktalan vegzálására ráér..JPG)
Sokan ma felelőtlen és demagóg ígérgetéssel vádolják a Szirizát, de vajon nem volt-e felelőtlen ígérgetés arról meggyőzni a „megsegített” államokat, hogy a trojka és az IMF máshol sem túl sikeres tervei kihúzzák őket a bajból? Nem azok voltak-e a felelőtlen ígérgetők, akik azután is ragaszkodtak a megszorításokhoz, hogy ezek, már az IMF saját értékelése szerint is túlságosan visszahúzták a növekedést? Nem azok a demagógok, akik azt mondják, tessék csak tovább csinálni, amit mondunk, és akkor majd beszélhetünk a tartozásotokról? Nem az lenne a felelős és racionális, felvilágosult hozzáállás, ha elismernénk, hogy az eddigi stratégiát érdemes legalább megvitatni? És esetleg felülvizsgálni a premisszáinkat?
Az újbaloldali pártok előretörése abban is a segítségünkre lehet – írtuk korábban–, hogy jobban megértsük, mi történt az utóbbi jó 3 évtizedben a nyugati világban, és melyek a legfontosabb problémák az uniós konstrukcióval.
A nyolcvanas évek neoliberális fordulata egy olyan helyzetet teremtett, ahol a gazdasági és elsősorban pénzügyi elit egyre többet fölözhetett le a közösen megtermelt javakból: miközben évről évre csökkent az a jövedelem és jóléti juttatás, ami a széles tömegek, az úgynevezett bérből és fizetésből élők zsebébe vándorolt, a leggazdagabbak része folyamatosan nőtt a tortából. („A munkától a tőkéhez megy a pénz” - fogalmazott jó hónapja az ENSZ Munkaügyi Világszervezetére hivatkozva a 444.hu.) A többek között a nemzetközi kereskedelemben és a pénzügyi szektorban végbement deregulációs folyamatok úgy csökkentették az egyes államok kompetenciáit, hogy egyre nagyobb hatalmat kapott a nemzetközi gazdasági elit, amely persze arra is figyelt, hogy a politikusok és a sajtó felé irányuló „befektetésekkel” a saját érdekei szerint alakítsa a demokratikus vitákat és a döntéshozatalt.
Ennek a folyamatnak az eleje táján ment végbe térségünkben a rendszerváltás, ekkor alakult ki a monetáris unió ideája, majd történt meg az EU több körös bővítése, ami magától értetődően csökkentette annak az esélyeit, hogy az ún. szociális Európa vágya valóra váljon, azaz a legszegényebb és a legnagyobb egyenlőtlenségeket fenntartó országok fokozatosan felzárkózzanak. Az eurózóna válságának kialakulásakor is a fenti neoliberális modell szereplőit találjuk a kormánykerék mögött: az elképesztően megerősödött pénzügyi szektort, a profitja meredek emelkedéséhez néhány évtized alatt hozzászoktatott nemzetközi és nemzeti nagyvállalkozásokat, és az előbbieknek kiszolgáltatott, azzal gyakran összefonódó politikai elitet. Következésképpen a válságkezelés elsősorban az ő érdekeiket szolgálta: strukturális változások kikényszerítése nélkül mentették, mentettük közpénzből a bankszektort – erre ment el a görögöknek nyújtott „mentőcsomag” majd 90 %-a – de a spanyoloknál is hasonlóan alakult a helyzet.
A szociális és munkavállalói jogok visszavágásával, illetve a privatizációkkal újabb előnyökhöz és profitforráshoz juttattuk a nagyvállalkozói szektort. A jóléti szolgáltatások csökkentésével és a megszorításokkal tovább gyengítettük az államokat, és mindennek költségeit a lakosságon vertük le, különös tekintettel annak legszegényebb csoportjaira.
Persze nem valamiféle gonosz összeesküvésként kell elképzelni a dolgot, inkább egy ideológiai trendként, amely sok tisztességes politikussal vagy épp közgazdásszal elhitethette, hogy a leggazdagabbaknak és a nagyvállalatoknak adott törvényi, adminisztratív vagy adókedvezmények hosszú távon „lecsorognak” a „néphez” is, és a piramis egyre szélesebb alján is lehetővé teszik az emancipációt. Vagy azt, hogy az állam forrásainak visszavágása kikényszeríti a jobb hatékonyságot, és a radikális adócsökkentésre alapozó republikánus stratégia az USA-ban, a „Starve the beast”, azaz ’éheztesd ki a fenevadat’ járhat pozitív eredményekkel is, így pl. segítheti a „szolgáltató állam létrejöttét”. Vagy azt, hogy a hagyományos ipari tevékenységek leépítése ellenére megélünk majd a szolgáltató szektorból. Vagy azt, hogy amennyiben egy ország végrehajtja a trojka által kijelölt reformokat, akkor az „európai szolidaritás” megmenti majd az utolsó pillanatban. E politikák megvalósítói és propagálói tehát jóideig találtak még néhány kifogást, de egyre nyilvánvalóbb, hogy „tévedéseik” alaposan aláásták nemcsak az európai gazdasági struktúrákat és a társadalmi kohéziót, de magát a demokratikus reprezentáció rendszerét is. Ugyanis nemcsak hazánkban áll tanácstalanul a szavazók nagy része az urnák előtt, és nemcsak nálunk gondolják úgy milliók, hogy a politika rég lemondott róluk...
Az eurózónán belül akadtak speciális strukturális problémák, az egységes monetáris politika különböző folyamatokat indított el a más és más gazdasági szerkezetű országokban. Azonban az egyenlőtlenségek továbbgerjesztésében nagy felelőssége van a versenyképességét nem kooperatív módon, a bérek visszafogásával, a Schröder-féle reformokkal vagy az ún. szociális áfa segítségével turbózó német politikáknak is. Paradox módon, ma Németország a felelős állam és a megmentő szerepében tetszeleghet, miközben a 2000-es évtizedben az OECD országok egyik legmagasabb egyenlőtlenségi növekményét termelő ország úgy oldaná meg a válságot, hogy a déliek versenyképességét a megszorítások révén hozná egyensúlyba. Az óriási társadalmi áldozatokkal járó stratégia ráadásul meg is bukott, az USA-val összehasonlítva Európa sokkal megtépázottabb ma, mint amilyennek a 2009-es helyzetéből következően lennie kellene.
Mindeközben a mainstream sajtó gondoskodott róla, hogy véletlenül se legyen valódi vita arról, hogy léteznek-e alternatívák. Margaret Thatcher és a There is no alternative (TINA) szlogenje sosem visszhangzott ennyire erősen a nyolcvanas évek óta. És megpróbálta feledtetni, hogy talán mégsem olyan tökéletes ebben a formában a bankrendszer, ha a nyereség az övék, a veszteségen pedig a legjobb esetben osztozunk. Hogy talán az üzleti titok mégsem fontosabb, mint a transzparens demokratikus vita. Hogy adót fizetni nem a lúzerek ügye, mert nincs igazi demokrácia közteherviselés nélkül. Hogy a politika nem egy korrupt, magamutogató, öncélú biznisz, hanem igenis állhat a polgárok szolgálatában, csak ahhoz társadalmi mozgósításra is szükség lesz, olyan kollektív struktúrákra (pl. működő szakszervezetekre), amelyeket a közelmúltig idejétmúlt dolognak tartottunk errefelé.
Az újbaloldal megerősödése remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy ezek a viták nagyobb teret kapjanak, és sokak számára kiderüljön: van alternatíva. A görögök a „remény útjára” léptek, a spanyolok pedig azt üzenik: Podemos, azaz „képesek vagyunk rá”.
Ilyen jövendőbeli vita lehet az, ami már a közgazdasági térfélen egyre jobban hallható, és Thomas Piketty könyvének amerikai visszhangjával talán végleg bekerült a köztudatba: a mai gyakran regresszív adórendszerek és a dereguláció nemcsak morális, hanem racionális szempontból sem működőképesek. Az állam mint a valódi újraelosztás és a gazdasági reguláció megszervezője a kapitalista piacgazdaságnak is életbevágó fontosságú szereplője, nem afféle kivérzendő bestia. Nem véletlen, hogy Piketty is üdvözölte a megszorítás ellenes újbal jövendőbeli sikereit, hiszen a saját bőrén tapasztalta a francia szocialisták félreállított tanácsadójaként, hogy a mainstream szocialista pártok nem vállalkoznak arra a feladatra és az elitekkel való konfrontációra, ami nemcsak a választóik, hanem a politikai gazdaságtan szerint is indokolt lenne. (Igen, mi is tisztában vagyunk vele, hogy az Orbán-érában arról beszélni, hogy az állam lehet jó gazda, sokak számára irracionálisan cseng, de a történelem során voltak már – és feltehetően lesznek is – olyan konstrukciók, amelyek felülmúlják az utóbbi 20 év magyar államférfijainak teljesítményét.)
Hasonlóképpen, érdemes lenne górcső alá venni az Európai Központi Bank szerepét, státuszát is, ahogy azokat a pénzügyi konstrukciókat is, amelyek elvileg az eurózóna bajba jutott államait segítik, mégis meglepőn jól járnak velük a hitelezők (nem, nem valószínű, hogy ún. 'win-win’ szituációról beszéhetünk).
A Sziriza győzelme talán abban is segít, hogy megerősödjön az az elgondolás, hogy az adósság elengedése korántsem egy elszállt demagóg eszme vagy populista fantáziálás, hanem többször megtörtént már a történelem folyamán. Legutóbb például, ahogy erre a Sziriza képviselői is sokszor felhívták a figyelmet 1953-ban, amikor a 2. világháború győztes hatalmai elengedték Franciaország és … Németország adósságát. Ugyan most épp ennek ellenkezőjét hirdetik az európai döntéshozók, de egy nép jólétének, egy ország kormányozhatóságának és egy gazdaság életképességének biztosítása előbbre való, mint az „adósságkötelezettségének való megfelelés”.
Annál is inkább, mert a mai görög adósság jelentős része onnan ered, hogy az országnak nyújtott, a kölcsönzőknek egyébként kedvező kamatú hitelek majd 90%-át át is utalták az eurózóna legnagyobb, elsősorban német és francia bankjainak. Azaz a görögök helyett az Unió az északi államok nagy bankjait és a bankrendszer egészét mentette meg. (A folyamat eredményeként az egykor főleg magánhitelezőket terhelő görög papírok ma túlnyomórészt “köztulajdonba” kerültek: – 254 milliárd euró értékben az EU-hoz, illetve az IMF-hez, és 44 milliárd maradt volna a magánszektorban.)
Életbevágó lenne az is, hogy felszínre kerüljön mindannak kritikája, amit úton-útfélen „szükséges strukturális reformoknak” neveznek – és jobbára neoliberális ihletettségű átalakítások, a munkajogtól a nyugdíjrendszerekig. Így pl. kiderülhetne, hogy a nyugdíjkorhatár emelése önmagában nem tartja tovább munkában az embereket, kísérő politikák nélkül szimplán elszegényíti a nyugdíjasokat. Vagy az, hogy a megszorítások programjával nemcsak az a baj, hogy katasztrofális társadalmi hatásuk van, hanem az is, hogy egyáltalán nem váltotta be az ígéreteket. Hiába van zéró deficitje ma a görög államháztartásnak, az államadósság, csakúgy mint a többi gazdasági mutató, a spanyolokhoz, portugálokhoz hasonlóan is brutálisan romlott (de ugyanez a trend érvényesül finomabban a franciáknál is). A 25%-os GDP zuhanás okozta károk, a megszűnt munkahelyek rekonstrukciójához hosszú évekre lesz szükség, még az adósság részleges elengedése esetén is.
Végezetül, a populizmus vádjával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Sziriza, akárcsak a Podemos nem a légüres térből fogantak. Épp ellenkezőleg: mindkét formáció úgy vált a jelenleg legnépszerűbb párttá, hogy az utóbbi években megszámlálhatatlan tiltakozás, tüntetés, és általános sztrájkok révén is kifejezésre juttatták a görög és spanyol polgárok, hogy alternatív politikákat követelnek, amelyek valóban a „nép” érdekeit képviselik, és nemcsak a szűk elitét.
A Sziriza győzelme a civil társadalom önszerveződése, alkotó és lázadó energiái nélkül nem lett volna lehetséges, és ugyanez lesz érvényes a Podemosra is. Sőt, megkockáztatjuk, hogy jövendőbeli eredményeik is attól függnek majd, mennyire támogatja őket az utca, a szervezett kollektívák és a civil társadalom.
Nyilván lesznek tévedéseik. Lesznek nehezen vállalható döntéseik. És hosszabb távon a sikerükben bízni is kockázatos lehet, de olyan új energiát képviselnek, ami legalább reményt ad arra, hogy sok munkával és szerencsével, a polgárok aktív részvételével, alakíthatunk a rendszeren. Hogy ne maradjon felelőtlen és demagóg ígéret: a politika valóban a közérdek és a progresszió szolgálatába állítható.
A VIII. kerület legutóbbi önkormányzati ülésén kérte a PM-es Erőss Gábor, hogy az önkormányzat figyeljen oda jobban az átláthatóságra, készitsen egy olyan webes felületet, amelyen a városlakók számára érthetően és hozzáférhetően vannak közzétéve a kerület pénzügyei, és azt is kérte, fogadja el az önkormányzat az átlátszó és a K-Monitor átláthatósági ajánlásait. Amit erre Kocsis Máté válaszolt, az bőven felülről üti meg a drogtesztet.
“Nagy mennyiségű közérdekű adatigénylésekkel megpróbálják olyan szinten leterhelni a kormánypárti polgármesteri hivatalt, hogy az már-már működésképtelen legyen.”
“Vannak rigorózus, visszatérő adatkérőink, akik (…) arra tették fel az életüket, hogy akadályozzák az apparátus mindennapjait. (…) A világgal szembeni végtelen gyűlöletük lefordítását szoktuk látni ezekben az adatkérésekben”
Mondja többek között Kocsis Máté, aki kifejti azt is, hogy ezek az adatkérők és újságírók külföldről pénzelt politikai aktivisták. Erre pedig bizonyitékai is vannak, csak sajnos nem hozhatja őket nyilvánosságra, de egyébként az adatkérők neveit közzé fogják tenni (ami mondjuk törvényellenes). Persze emlékezhetünk még arra, amikor politikai aktivisták eldugították több ezer beadvánnyal az államigazgatást, csak azt akkor a Fidesz csinálta, de ezen lépjünk is túl.
Mert hogy Kocsis Máté gondjaira-bajaira létezik megoldás, ami egy pillanat alatt kihúzhatná a gonosz politikai aktivisták ördögi tervének - mármint hogy szeretnének megismerkedni a kerület által kötött szerződésekkel - méregfogát. Ha nyilvánosságra hoznák a kerületi szerződéseket egy elérhető felületen, akkor például kútba dőlne a terv, amivel a “visszaélésszerű”, “aberrált” adatkérők, el akarják dugítani az “apparátust”.
Ha Kocsis Máté és a többi polgármester, a magyar állam és az ezekhez tartozó cégek nem próbálnák meg eltitkolni a költéseiket, hanem nyilvánosan kezelnék azokat, akkor nem lenne szükség adatkérésre.
Csak nyilván sejthető, miért nem akarják, hogy ezek a számlák nyilvánosak legyenek, ugyanis akkor nyilvánosak lennének azok a korrupciós ügyek, amelyeket most titokban tudnak tartani. Viszont akkor az ok nem az aberrált visszaélésszerü átláthatóság igénylése, meg a politikai aktivisták ördögi mesterterve, hanem bizony az, hogy korrupció van. És ezzel kéne megpróbálni leszámolni az átláthatóságot követelő állampolgárok, aktivisták, újságírók politikusok, és civil szevezetek helyett. Lehetne, hogy nem loptok?
Juhász Péter posztolta a rendőrségi feljelentését elutasító határozatot a facebookon. A rendőrség azt állítja, a jelenlegi polgármester, Szentgyörgyvölgyi Péter jogosan vehette meg lakását kedvezményesen, mert ezt kizáró felújitás az értékelt időszakban nem történt. Csakhogy Szentgyörgyvölgyi 2014-ben vette meg a lakását, miután a házat az önkormányzat 108 millió értékben felújította, ahogy a lenti képen is látszik.
A képen felül részletek a rendőrség elutasító határozata, alul a házra vonatkozó önkormányzati döntés. Forrás: Juhász Péter facebookja
A kérdés az, a rendőrség hogyhogy nem találta meg ezt a bizonyitékot? Az is érdekes, hogy a 22 lakásos házban végzett 108 milliós felújítás ellenére, az önkormányzat 2012. júliusában 33,6, majd 2013. áprilisában 35,9 millióra, végül az eladás előtt 2013 decemberében, már csak 25 millióra értékelte a lakást, amelyet hamarosan az akkori alpolgármester, mára polgármester megvásárolt.
És hogy miért kellett leértékelni a lakást 25 millióra? Feltehetően azért, mivel vagyontárgyat, melynek értéke meghaladja a költségvetési törvényben meghatározott, az önkormányzati vagyontárgyakra kijelölt 25 millió forintot, csak versenyeztetéssel lehet értékesiteni. A lakás leértékelésével pedig Szentgyörgyvölgyi verseny nélkül vehette meg, egyébként elég olcsó részletre, kedvezményes áron.
A kérdésünk már csak az lenne, mire alkalmas az a rendőrség és ügyészség, amelynek ez “nem tűnik fel”?