A múlt hétvégi spanyol választások eredménye újra aláhúzta a Görögországgal szemben választott uniós metódus szemellenzősségét és kegyetlen cinizmusát. Miközben európai „partnerei” a görögök kivéreztetésével próbálnak időt és politikai legitimitást nyerni, vasárnap a spanyolok is azt üzenték, akár ők is lehetnek a következő dominó, ami bedönti a megszorításokra és neolib reformokra alapozó stratégiát.

Négy hónapja tartanak a görögökkel folytatott tárgyalások, négy értékes hónapot vesztegetett el az EU a Sziriza képviselőivel folytatott szkanderre. Az uniós intézmények az olykor szívélyes máz alatt nyilvánvaló elutasítással fogadták az új görög kormányt, az agresszió szintjét leginkább az EKB döntése jelezte, amellyel rögtön „helyükre rakta” a tárgyalásra készülő görögöket. De a pénzügyi hiteleszközök drasztikus szűkítésén túl az is árulkodó, hogy az IMF és európai partnerei még azokat a reformokat is szerették volna behajtani a radbalnak is nevezett Szirizán, amelyet még a konzervatív Szamarasz torkán sem lehetett tavaly lenyomni.

Ez a stratégia, ahogy a napokban a La Tribune francia gazdasági portál Romaric Godin által jegyzett  cikkében is olvashattuk, korántsem a „görög adósság” visszafizetését célozta. (Ahogy korábban kifejtettük, a görögöknek dobott mentőöv leginkább az európai bankrendszer felszinen tartását finanszírozta, tehát igazságtalan és álszent trükk most mindezt a görögökön leverni.)

Hogy honnan tudjuk, hogy a visszafizetés nem cél? Először is onnan, mert ez nyilvánvalóan, és nagyjából mindenki szerint lehetetlen. Másrészt azért, mert ha egy országot hétről-hétre a csőd felé tolunk – hányszor hallottuk január óta a „jó, de nem elég, nem elég jó” refrénjét? –, ha kormányának cselekvési lehetőségeit leszűkítjük, az eurózónából való kilépés veszélyét is lebegtetve, az bizonyosan nem segít abban, hogy gyarapodásnak induljon, és esetleg tényleg törlesszen valamit idővel.

Godin szerint február 20-án, amikor Athén elfogadta az adósság tényét, és a korábbi megegyezéseket is, Ciprászék ezzel már jelentős engedményt tettek, a hitelezőknek be kellett volna érniük ennyivel. Az Uniónak is érdekében állt volna a probléma mielőbbi rendezése, hogy inkább a kontinens félénk nekilendülésére koncentráljunk.

Ezzel szemben, ha Görögország hitelezői mindent megtettek, hogy a görög válság a lehető legtovább húzódjon, azt nyilván politikai megfontolásokból tették. Godint idézve, már eléggé kiborultak annak gondolatától is, hogy meghitt értekezleteiket nyakkendő nélküli keynesiánusok lepjék el, és európai vezetőink inkább példát statuáltak: hasonlóan az egykori Truman-doktrína „containment” elvéhez, megpróbálták feltartóztatni azokat, akik megkérdőjelezik a 2010 óta alkalmazott stratégiájukat.

A hidegháború elején épp Görögország lett az egyik legnagyobb áldozata a Truman-féle stratégiának, ezúttal pedig a görög példa ismét arra szolgál, hogy elkerüljük a dominó-effektust. Hogy azok az államok, amelyek szintén adósságuk újratárgyalását kérnék, jól meggondolják a dolgot, és azok, amelyek nem értenek egyet az előírt reformokkal, kompromisszumkészek legyenek. Ezért jönne jól, hogy a Ciprasz-kormány letérdepeljen, és elismerje a hitelezők által kikényszerített gazdasági döntések igazságát. Ezáltal pedig bebizonyosodjék, „nincs alternatíva”, hiszen még azok is végrehajtják a penzumot, akik épp erre az alternatívára építették programjukat. Mire jó akkor a domináns gazdasági idea ellen szavazni?

Vasárnap azonban a spanyol szavazók jelentős része fityiszt mutatott a „feltartóztatás” stratégiájának. A Podemos ugyan nem ért el mindent felforgató sikert (ami egy önkormányzati választáson talán nem is lett volna olyan könnyű), és a néppárt (Partido Popular) ma is az ország első pártja, de a szavazók egyértelműen szankcionálták a korábbi évek megszorításainak politikai felelőseit. Sokhelyütt baloldali koalíciók jöhetnek létre, több nagyvárosban, Madridon és Barcelonán kívül Zaragozában vagy olyan galíciai településeken, mint Santiago de Compostela, radikálisan új tipusú, baloldali-civil koalíciók nyertek.

Godin szerint, ha a Podemos nincs is a hatalom kapujában, hat hónappal a várhatóan novemberben sorra kerülő parlamenti választások előtt, a spanyolok egyértelműen felülírták a „spanyol gazdasági csoda” narratíváját, ami a „fájdalmas reformok” gyümölcse lenne. Ahogy a szerző emlékeztet rá, a francia szocialisták is épp ezzel az üzenettel címkézték fel a saját országukban beadni kívánt orvosságot.

Persze az is lehet, hogy ha a novemberi többség nem a Podemos-féle erők és az új, nem pártszerű választási alakulatok részvételével jön létre, akkor a feltartóztatás stratégiája még nyer némi időt, viszont akkor is akad majd néhány bökkenő. Portugáliában ugyan nincs hasonló jelentőségű új formáció, de a kormányzó szocialisták átvenni látszanak a radikális baloldal retorikáját, és felvetik az adósság újratárgyalásának lehetőségét. Az októberi választásokra készülő párt vezetője, Antonio Costa szerint véget kell vetni a “megszorítási rögeszmének”, „léteznie kell egy olyan alternatívának, amely túllép ezen, újraéleszti a gazdaságot, munkahelyeket teremt, és – az eurózóna szabályait is figyelembe véve - helyreállítja a reményt ebben a régióban”. Irországban jövőre a Sinn Fein előretörése kérdőjelezhetné meg, hogy a „kelta tigris visszatérése” valóban a megszorításoknak köszönhető-e.

Azaz nemcsak rendkívül destruktív ez a stratégia (Európa épp a fiatal generációk 30-50%-ának jólétét kockáztatja a periféria országaiban), de hosszútávú politikai sikere is elég kockázatosnak tűnik.

Az elutasítás és a diplomáciai formák mögül átsejlő zsarolás, ultimátum és végső soron a görög polgárok szabad döntését diszkvalifikáló gyakorlat, amely azt üzeni, a gazdaságpolitikai döntések végképp kivehetők a nemzeti kompetenciák közül, ha nem egyeznek az előírt iránnyal, nyilván növelik az EU elutasítottságát azokban, akik rokonszenveznek a Szirizával vagy éppen úgy gondolják, ez illegitim beavatkozás egy ország döntéseibe.

Paradox módon azonban azoknak a jobboldali euroszkeptikus, EU-ellenes erőknek renoméját is növelik, amelyek kezdettől fogva görög-, dél- és mentőcsomag-ellenesek voltak, és a jelenlegi patthelyzet szerintük éppen őket igazolja. A brüsszeli bürokrácia inkompetens, a „mentőcsomagok” eleve kidobott pénznek tekinthetők, és kudarcuk legfőbb oka magában a haszontalan déliekben keresendő. A hitelezők attól sem riadtak vissza Godin szerint, hogy szembeállítsák egymással a „ szegény jó tanulókat” (ezek lennének a keletiek, illetve a baltiak), a “szegény rossz tanuló” déliekkel, ami az északi nacionalizmusok esetében csak olaj volt a tűzre. Ez tapasztalható pl. a finneknél, ahol Timo Soini EU-ellenes pártja, a „Finnek” (korábban Valódi Finnek), április 19-én a második helyen végzett a választásokon, és most épp egy megszorításokat tervező kormánykoalició tagjaként szőhet terveket… a halálbüntetés bevezetéséről. De a lengyeleknél is, ahol némi meglepetésre a vasárnapi elnökválasztáson szintén egy euroszkeptikus, és nem mellesleg a szociális kiadások emelését is igérő jelölt, Andrzej Duda végzett.

A hétvégén regionális választásokra készülő olasz kormányfő, Matteo Renzi is hirtelen úgy gondolja: Európának változnia kell! Ha az olasz miniszterelnök retorikája mögött nem is látunk feltétlenül másfajta politikákra utaló következetességet, a pozícióikért aggódó, elvileg balközép erők esetleg meghallhatják az idők szavát. Talán mégsem csak a választók „populisták”, és talán minél előbb ismeri el vereségét a hidegháborús logika és a „feltartóztatás” doktrínája, annál jobban járunk mindannyian. Ellenkező esetben nemcsak Görögországban kockáztat sokat Európa, de az egész, amúgy sem kiváló formának örvendő uniós konstrukció is végzetes lékeket kaphat.