Nem örültem, amikor Kiss lászló úszó-szövetségi kapitány lemondott. Nem azért nem örültem, mert ne érteném, hogy fontos a társadalomnak áldozatot felmutatni ilyen nagy vihart kiváltó esetekben, és ne érteném azt, hogy ez a példastatuálás is segíti a nemi erőszak cselekmények megelőzését.
...mert, hogy végre a dühét is kiöntse, nincsenek elégséges szavaink, ő, K., tudja, sokan mondták már ezt, sőt mintha mindenki evvel a diákos követeléssel állt volna elő, annyira elhasználtnak látta a szavakat, de nem bánja, legyen ez csak annak a jele, hogy ő, K. sem jobb a Deákné vásznánál, új szók kellenének, melyek szerények, alázatosak, hódítók, királyok és szolgák, rongyosak, fönségesek, tényszerűek lehetnének, de nem szenvtelenek, ilyenek lennének az új szavak...
Esterházy Péter: Függő
A baloldali, a fennállót bíráló, azzal szembehelyezkedő politizálás pozíciójánál fogva arra kényszerül, hogy kinyilvánítsa, mit bírál és mivégre.
Vessünk előbb futó tekintetet – eltérően a budapesti sajtó szokásaitól – a kelet-európai régió általános helyzetére, amelybe be kell illesztenünk mindazt, amit a mai Magyarországról tudunk.
Az Alkotmánybíróság (AB) szerint nem alaptörvény-ellenes megkülönböztetés az, hogy az ugyanabban a külföldi városban tartózkodó két magyar állampolgár közül az egyik szavazhat levélben, a másiknak meg utaznia kell ehhez egy külképviseletre több száz kilométert. Akkor sem, ha a levélben szavazó soha nem tette be Magyarországra a lábát, míg az utazni kényszerülő ingázik a hazája és egy európai mosoda között, hogy a magyar gyerekének jövőt tudjon biztosítani. Ennél jobban nem is árthatna a határon túli magyarok ügyének az AB.
Fotó: Szigetváry Zsolt/MTI
Csütörtökön a zuglói képviselő-testület közgyűlése után Karácsony Gergely kétségbeesett írást rakott ki a Facebookra. A zuglói MSZP ugyanis a Fidesszel együtt megszavazott egy javaslatot, amely szerint Zugló támogatja a Városliget beépítését, sőt kötelezi az önkormányzati képviselőket, hogy fórumokat szervezzenek a terv népszerűsítésére.
Utcabállal, zenével, gasztro negyeddel rendezik meg a Népszínház Karnevált vasárnap a VIII. kerületben. Családi programok, tehetségkutató, focikupa: megismeréssel a befogadásért. A Népszínház Karnevál egyik szervezőjének írása.
Nem vállal nagy kockázatot az ember, ha egy kocsmai vitában azt az álláspontot képviseli, hogy ma Magyarországon különösen elterjedt az idegenellenesség. A kormány gyűlöletpolitikájának eredménye nyilvánvaló: a társadalomban immár többségbe kerültek az elutasító állásponton lévők. A Tárki legfrissebb mérései szerint szerint mindössze két év alatt tizedére csökkent azoknak az aránya, akik inkább befogadnának menekülteket. Úgy éreztük, pont ilyenkor van szükség egy befogadást ünneplő utcabálra. Hol máshol, mint az igazán sokszínű nyolcadik kerületben.
A Karnevál legfontosabb célja, hogy megmutassa: az együttélés jellemzően jól működik. Az összes, kormány befolyása alatt álló média a gyűlöletet sugározza, mikor tudatosan összemossa a menekülteket és a bevándorlókat a terroristákkal. Legyen ez az üzenet bármennyire hamis, sokaknak mégis eredményesen mozgósítja legbelső félelmeit. Így válhat a korábban kedves, mosolygós szomszéd hirtelen ellenséggé; a szimpatikus eladó a boltban ürüggyé, hogy máshol intézd a vásárlást.
Könnyen elfelejtjük, hogy az idegennek bélyegzett emberek nélkül mennyire elképzelhetetlen lenne az életünk. Éppúgy ott vannak diákként az egyetemeken, ahogy a tantermekben tanárként, a kórtermekben orvosként vagy az éttermekben kiszolgálóként. A kormány legnagyobb bűne, hogy szítja a gyűlöletet, ahelyett, hogy erősítené a szolidaritást velük szemben. Magyarországnak különösen szüksége van azokra az emberekre, akik országunkra mint lehetőségre tekintenek. Esélyként egy nyugodtabb és jobb életre, amelyhez azonban egy befogadó társadalom is elengedhetetlen.
Tudjuk, hogy egy utcabál önmagában nem fogja felülírni hosszú hónapok kemény munkáját, amellyel a kormány szándékosan szította az idegengyűlöletet. Hiszünk viszont abban, hogy az ismeretlentől való félelem csökkenthető azzal, ha bemutatjuk ezeket az embereket. Ezért készítettük el az egy-egy történetet bemutató filmeket, és ezért szerveztük meg az egésznapos Népszínház Karnevált.
Ha a Karneválon egymásra mosolygó ismeretlenek másnap már nem ismeretlenként köszönnek egymásnak, elértük a célunk. Ha néhányak szemében a nyolcadik kerülethez hétfőtől egy új, befogadó városrész képe társul, elértük a célunk. Ha a bevándorlókban pusztán ellenséget látókat legalább egy pillanatra sikerül elgondolkodtatnunk, elértük a célunk.
Gyere vasárnap, április 24-én a délután 2 órakor kezdődő egész napos Népszínház Karneválra a Népszínház utcába, és ünnepeld velünk a sokszínűséget. Találkozzunk a kultúrák negyedében!
Szeles András
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Alig egy nappal vagyunk túl az országos és egész napos pedagógus-sztrájkon, de máris tele van a sajtó azokkal a hírekkel, hogyan félemlítették meg helyi szinten a tanárokat az intézményvezetők, tankerületi vezetők, hogy ne merjenek kiállni az igazukért.
Hogy ebből nincs országos botrány, az valahol nem meglepő (miből van igazán?), másrészt viszont talán nem is igazán értjük, mi volt ennek az egész megfélemlítősdinek a tétje.
Nem az a legnagyobb baj, hogy egyes iskolákban „sikerült” „lebeszélni” „néhány” pedagógust arról, hogy sztrájkoljon. Hogy miért nem, arra hoznék néhány példát.
Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI
Megalázottak és megszomorítottak
Tanulság: így lehet tökéletesen megosztani egy tanári kart. Azok, akik mertek sztrájkolni, azért esnek kétségbe, mert úgy érzik, róluk a vezetőség lemondott, nem volt értelme meggyőzni őket arról, hogy ne sztrájkoljanak, megy a lista a nevükről a KLIK-nek, retteghetnek. Egy következő sztrájkban nem valószínű, hogy részt vennének. De talán még egy tüntetésen se. Azok, akikkel elbeszélgetett az igazgató, gyávának lettek elkönyvelve, ők a sztrájkoló tanárok szemében árulókká váltak. Nem valószínű, hogy valaha még fel mernék emelni a hangjukat, mert eközben érzik a felülről érkező nyomást. Azok, akik nem is akartak részt venni a sztrájkban, úgy érzik, hogy innentől kötelességük megfelelni az intézményvezető elvárásainak, mert a „mi embereink” kategóriába vannak sorolva. Nem mozgósíthatóak semmilyen feladatra, mert látják, hogy azok, akik mégis sztrájkoltak, milyen megítélés alá esnek. Három részre szakadt a tantestület – és a szakadék egyre mélyül.
Tanulság: Egy iskola sem képes működni a technikai dolgozók nélkül. A portástól a takarítón át a villanyszerelőig kulcsfontosságú emberek ők, akik nélkül ki sem tud nyitni reggelente egy intézmény. Joggal érzik, hogy elhanyagoltak ebben a rendszerben, ahol vajmi kevés szó esik róluk. A feszültség így válik kézzel foghatóvá azok között, akik egyébként az iskolát tulajdonképpen működtetik, és azok közt, akik tartalommal töltik meg. A pedagógusok hangját most mindenki hallja – de ki hallja a portásét? Még egy törésvonal, amelynek mentén egy épületben dolgozó emberek kerülhetnek egymással szembe.
Tanulság: A szülők számára így válik visszássá a helyzet. Leírják-e egy papírra a gyerekük nevét, látva, hogy ezzel akár azt is kockáztathatják, hogy a gyereket is elkönyvelik a „lázadó tanárok” szövetségesének? Bízhatnak-e abban (erről ugyanis nem szólt a levél), hogy nem listázzák-e éppúgy a gyermekük nevét, ahogy tették ezt azon a napon, amikor a szülők tiltakozásképp nem küldték is iskolába? Egy részük számára teljesen jogos a felvetés, hogy ők bizony nem kérték a pedagógusoktól, hogy sztrájkoljanak. Ha viszont cserébe az a „jutalma” a gyereknek, hogy elkönyvelik támogatónak (és ki tudja, ennek milyen következményei lehetnek hosszabb távon), az érthető módon megijeszti a szülőket. Másrészt a diákok szempontjából sem korrekt ez a helyzet: sokan nem mentek iskolába, így aki ezt mégis megtette, az egyfajta, az elméletileg épp az ő jövőjéért küzdő pedagógusok hátráltatójaként jelenhetett meg. Megbélyegzés ez is, és az is, ha valaki iskolába megy – olyan szituáció, amiből nem lehet jól kijönni. Pedagógus és szülő, gyerek érdekei feszülnek egymásnak.
A szakadék szélén
A három eset részben különbözik egymástól. Az viszont mindben közös, hogy olyan térben nyitnak harcot, ahol elméletben a közös munka lenne az alapfeltétele a sikerességnek.
Egy tantestület bonyolult szociális viszonyokkal terhelt közeg. Pluszfeszültséget vinni bele, irányított formában, tökéletes módja annak, hogy épp azokat az alappilléreit számolják fel a tiltakozásnak, ahonnan egyébként erő is származik. A mikroközösségek szétaprózása, elidegenítése a legjobb módja a lelkesedés letörésének. Mert mindig lesznek hősök, akik névvel és arccal vállalják a küzdelmet. És mindig lesznek olyan félhősök is, akik csak akkor teszik ezt meg, ha érzik a hátuk mögött a támogató közeget. Ha egy tantestületben, ahol korábban még az is feszültséget okozott, ha valaki megitta az utolsó adag kávét, most ebben az irányban is szakadás kezdődik, legközelebb még nehezebb vagy akár lehetetlen lesz felduzzasztani a lelkesedést. Ilyen esetben az egymás nézőpontjának az elfogadása, a tolerancia és persze a személyes szabadság lenne a legfontosabb vezérlő elv. Csakhogy a centralizált rendszerben a kívülről/felülről érkező impulzusok most folyamatosan tűz alatt tartják a törékeny egységet.
Hasonló a helyzet a pedagógusok és az oktatási-nevelési munkát segítő, nem pedagógus dolgozók esetében. Egymásra utaltságuk vitathatatlan, de a helyzetet nehezíti egyfajta alá/fölé rendeltségi viszony is. Mivel mindenki a pedagógusokra figyel, most joggal érezhetik azok, akik a pedagógusok munkájának hátterét biztosítják, hogy az ő hozzáadott értéküket lekicsinylik. Egy szolidaritási gesztus akár abba az irányba is vihette volna az ügyet, hogy végre megtörténik a két csoport közti kapcsolatfelvétel, egymás kölcsönös elfogadása és elismerése – vagyis újabb erős szövetség jöhetett volna létre, amely a tiltakozásokat tovább lendíthette volna. Ez nyilvánvalóan nem érdeke senkinek, aki a megmozdulást el akarja fojtani. Ezt a felülről is támogatott megosztottságot empátiával kell kezelni, ha helyre akarjuk hozni.
A pedagógusok és a szülők, diákok közti bizalom megtorpedózása még aljasabb és veszélyesebb módszer. Nincs iskola, ha nincs benne gyerek, akit tanítani lehet. Veszélyes fegyver lehet az is a szülők kezében, ha más iskolába viszik a gyermekeiket. A pedagógus pedig nyilván olyan pozícióval és eszközökkel rendelkező személy, aki hatással van egy diák életére. Ez olyan hatalom, amivel jól is lehet élni, de vissza is lehet élni. Épp ezért veszélyes, ha a tiltakozások miatti feszültséget a két oldal között nem tudják megfelelően kezelni. Márpedig jelenleg bármelyik szülő joggal kérdezheti, hogy mennyi kár érte az ő gyerekét azért, mert tegnap elmaradtak az órái. És a tiltakozó pedagógus azt válaszolhatja: hiszen ő épp azért sztrájkolt, mert élhetőbb oktatási rendszert követel, amelyben a gyermekek érdekeit is szem előtt tartják.
De ahhoz, hogy ezt a szülők el is higgyék bizalomra és kommunikációra van szükség. Az őszinteség a legalapvetőbb minimum, ami ebben a helyzetben a bizalmat erősítheti: ha mindkét fél ismeri és érti a másik motivációit, ha elfogadja szülő és pedagógus is, hogy ebben a történetben a gyermekek védelme a mindenkori legfontosabb cél, akkor talán elkerülhető az, hogy elszakadjon egymástól az iskolán belüli és kívüli közeg. Hiszen elvileg egy célért küzdenek.
Támogatottság nélkül nem lehet
+1. Aznap, amikor a pedagógusok egész napos sztrájkba kezdtek, Cseresnyés Péter, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) munkaerőpiacért és képzésért felelős államtitkára közölte: szeptember elsejétől hozzávetőleg 150 ezer pedagógus további általános illetményemelést kap, átlagosan 4 százalékos mértékben, az életpálya bevezetésének újabb lépéseként.
Béremelés bejelentése – természetesen ez a legjobb módszer arra, hogy kifogják a szelet a tiltakozások vitorlájából. Ha a pedagógusok megkapják a fizetésemelésüket, akkor minden rendben van – gondolja az egyszeri ember (érdemes ez ügyben kommenteket olvasni…), és bár egyre többen értik meg, hogy a jelenlegi felbuzdulás nem erről, hanem rendszerszintű változások kikényszerítéséről szól, valójában ezt a legnehezebb megértetni mindazokkal, akik semmilyen módon nem érintettek az oktatási kérdésekben.
Hamis, hazug, megtévesztő szólamok szajkózásában eddig is jól teljesített a kormány. Tegyük hozzá: ezt a béremelést bejelentették már idén legalább egyszer, januárban, de még ennél is fontosabb, hogy ez nem egy hirtelen, a sztrájk hatására született döntés, hanem következő lépcsője a pedagógus életpályamodell bevezetésének. Azt eddig is lehetett tudni, hogy lesz szeptemberben béremelés. A kormányzati kommunikáció viszont arra bazírozott, hogy így legalább az egyre szélesebb körben terjedő társadalmi szolidaritási hullámot meg tudja fékezni. Ez lenne ugyanis a mozgalom halála, és ezt ők pontosan tudják. Tiltakozhatnak ugyanis a tanárok az iskolák falai között, ha ezt kívülről nem teszi láthatóvá és elfogadhatóvá, erőssé a társadalmi támogatottság, akkor ez a felbuzdulás is ugyanúgy hal majd el, ahogy a korábbiak. Hogy ez ne történhessen meg, a pedagógusoknak is le kell szállniuk a piedesztálról. Bonyolult, szakmai üzenetek terjesztése helyett el kell kezdeniük az eddiginél sokkal érthetőbb formában kommunikálni a tömegekkel, megmagyarázni nekik, hogy mit takar a bizakodásra okot adó jelmondat: „Gyermekeink jövője a tét.”
És ami a legfontosabb: ideje mindenkinek azon gondolkodnia: ő maga, egy személyben hogyan tud tovább mozdulni ebben a közegben. A messiásvárás helyett a konkrét problémákra kell koncentrálni, egymásra mutogatás helyett a saját tettekért kell felelősséget vállalni. Mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy részt vesz-e egy demonstrációban, polgári engedetlenségben, sztrájkban, vagy sem.
Ezért bármennyire is nehéz ezt a jelen körülmények között megtenni, a legelső lépés mégis csak az kell, hogy legyen, hogy minden tantestület minden pedagógusa tisztázza magában, hogy milyen pozíciót tölt be ebben a tiltakozási hullámban – és ehhez mérten próbálja meg tiszteletben tartani a többi munkatársa véleményét is.
Mert a kormány célja e pillanatban jól láthatóan éppen a megosztás – és még csak nem is látványos, hanem bújtatott formában, a lehető legokosabb módon, azokat a csoportokat ugrasztják egymás ellen, akik nélkül egy iskola működésképtelen, és akik egymásra vannak utalva úton-útfélen. Ha ezek miatt a fenyegetések miatt tantestületek esnek szét, az iskolák alapvető működése kerül veszélybe. Sérül a tanár, a diák, a szülő is, ha ilyen harcok alakulnak ki.
Azt pedig mindenkinek értenie kell: ha már az iskolák falain belül ekkora szakadékokat sikerül létrehozni néhány jól megválogatott, és okosan elhelyezett kormányzati mondattal, burkolt vagy nyílt fenyegetéssel, akkor előbb-utóbb épp azt veszti el ez a tiltakozás, ami eddig az erejét adta: azt, hogy közösen mozdultak az érintettek, egy cél irányába tartottak, el akartak menni a falig. Sikerülni fog?
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Ahhoz képest, hogy Orbán Viktor keddi rövid látogatása Helmut Kohl volt német kancellárnál magánútként volt beállítva – a sajtót nem is hívták meg – nagy visszhangja volt a német napilapok politikai oldalain.
Ludwigshafen, 2014. június 28. MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Burger Barna; Forrás: hirado.hu
A sztrájk lényege a hiány felmutatása. Az, hogy a sztrájkolók felhívják a céges vagy állami döntéshozók figyelmét, ha ők nem lennének, “leállna a gyár”. A tiltakozás, az érdekérvényesítés egy demokratikus, egészséges társadalom alapja. Most mégis ezt a két dolgot kérdőjelezi meg a kormány.
Amikor 2 hónapja arról írtunk, hogy lényegében lehetetlen a sztrájk, arra gondoltunk, ami most történik. Az a sztrájk ellehetetlenítése, hogy a kormány igazolatlan órának számolja a sztrájk idejében be nem vitt gyerekeket, hogy lényegében ezzel kötelezze a szülőket arra, vigyék be a gyerekeket az iskolába, és ezzel “betömje” a hiányt. Az, hogy minden iskolában kell elégséges szolgáltatást nyújtani, nem csak tankerületenként egy iskolában (és ez a Fidesz 2011-es sztrájktörvény módosítása miatt van így), arra jó, hogy ne érezhessék a tanítás hiányát a szülők. Az, hogy be kell pótolni ezeket az órákat később, ahogy az Emmi követeli, lényegében egy óracserévé próbálja degradálni a tiltakozást.
Nem csak a tanárok sztrájkoltak ma. A szolidaritás különböző formáit mutatták be a társadalom tagjai támogatva a tiltakozó tanárokat, és egészségügyi dolgozókat.
A kormány célja, hogy ne álljon elő az a helyzet, ahol a társadalomnak már kedvezőtlen a tanárok sztrájkja, ahol az embereknek vitatkozniuk és gondolkodnkiuk kell arról, hogy igazuk van-e a tanároknak vagy sem.
Persze ugye a kormány ilyenkor saját szavai szerint a tanárok és a gyermekek védelmében jár el. Csak hogy ez hazugság. Valójában a sztrájk is értük szerveződik, és a sztrájkolók azok, akik a gyerekek védelméért, érdekeiért, jobb oktatásért harcolnak. A sztrájkolók pont a gyerekek egy napos nem ellátásával hívnák fel a figyelmet arra, hogy mi történik, ha rossz ellátást kap a gyerek. A sztrájk annak a demonstrálása, hogy mi történik, ha leáll a gyár. A kormány pedig ennek a demonstrációnak a jogát veszi el.
Pedig egy egészéges politikai lelkületű országban a kormány elmondaná az ellenvéleményét, de nem akadályozná törvényekkel, a törvények saját jog szerinti értelmezésével, fenyegetésekkel, lejárató kampányokkal - ahogy a VS.hu és az Index cikkeiben is olvasható - a tiltakozók jogait. Ugyanis egy normális politikai lelkületű országban a kormány nem csak azokat képviseli, akik szolgalelkűen vagy meggyőződésből egyetértenek vele, hanem mindenkit. Ugyanis a tiltakozáshoz mindekinek joga van; a tiltakozás maga egy rosszul működő rendszer tünete, és aki ezeket a tüneteket elfojtja, nem is akarja a rendszereket meggyógyítani.
Egy demokratikus kultúrájú országban a kormány nemcsak lenyelné a tiltakozásokat, és hagyná őket kifutni, hanem valóban meghallgatná és a gyakorlatban is tekintetbe venné az ellenvéleményeket; nem trükközne, zsarolna, fenyegetne, lejáratna. Egy demokratikus kultúrájú országban a sztrájk alatti elégséges szolgáltatás mértékét nem egyoldalúan a másikra kényszerítve deklarálná a kormány, hanem valóban megegyeznének róla.
Csakhogy ma mindez nem létezik Magyarországon, és ez nem valamiféle kulturális sajátosság, hanem annak a következménye, hogy hagyjuk érvényesülni a megfélemlítést, a zsarolást, a fenyegetést, és nem lépünk fel ellene, hogy nem védjük meg a jogainkat. Azt már megtanulhattuk, hogy a Fidesz akkor enged, ha erőt érez. Végre azt is meg kéne tanulnunk, hogyan tudjuk a kormányt rászorítani arra, hogy tisztességesen viselkedjen.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 220 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Hiába a család kérése, hogy csupán a hivatalos közlemények alapján számoljon be a sajtó Kulka János állapotáról, a bulvárlapok, de sokszor a nem-bulvár média is pletykákra, állítólagos barátok sztorijaira hivatkozva, lényegében percről percre közvetíti a színész állapotát.
