Ha azt látjuk, a politikusok ellopják vagy rosszul használják fel az adóinkat, még tetszetősebb megoldásnak tűnik az adók csökkentése, elkerülése és a minél kisebb az állam – hiszen amit nem fizetünk be, azt nem is tudják ellopni. Ha azonban az olyan állami alrendszerek, mint az oktatás, egészségügy vagy a közösségi infrastruktúrák nincsenek megfinanszírozva, akkor szép lassú sodródás vár ránk a harmadik világ vagy a pokol felé. A jó válasz nem az adók be nem fizetése, hanem azok elköltésének átláthatóvá tétele, a nem megfelelő politikusok leváltása – Pogátsa Zoltán írása.
Kelet- és Közép-Kelet Európa országai és társadalmai rengeteg hasonlósággal rendelkeznek, hasonló történelemmel, illetve hasonló társadalmi és szociális problémákkal. A régió országai közötti együttműködés mégis igen ritkán nyilvánul meg. Ennek nem pusztán a térség országaira oly jellemző nacionalizmus, nemzetállami bezárkózás és fel nem dolgozott történelmi traumák az okozói (bár, nyilván, ezek is komoly szerepet játszanak), hanem az is, hogy kevés az olyan fórum, amelyen a szomszédos társadalmak megpróbálják lefordítani és megérteni egymás problémáit, vagy pusztán követni egymás eseményeit, irányait. Hiányoznak a kölcsönös megértést szolgáló szolidaritás fórumai, hiányzik a szolidaritás infrastruktúrája. A megújult PoliticalCritique.org révén a Kettős Mérce, három térségbeli, baloldali kezdeményezéssel közösen próbál hozzájárulni ahhoz, hogy ez megváltozzon.
A Kúria ma döntött az Olimpiáról és a Városliget beépítéséről szóló népszavazási kérdésekről, és a Fővárosi Választási Bizottság döntését felülbírálva elkaszálta. A Városliget kapcsán egy olyan törvényre hivatkoznak, amely nem azt tartalmazza, amit a Kúria állít, míg az Olimpia kapcsán egy lehetséges jövőbeli eseményre hivatkozva utasította el a népszavazás lehetőségét a legfőbb bírói fórum.
Kedves olvasók! Olyan hibát követtem el, amit nem lett volna szabad: elszámoltam vagyis jobban mondva durván benéztem a családi adókedvezmény számítást. A cikknek erre vonatkozó állításai csupán a 3 vagy több gyerekes családokra igazak abból a szempontból, hogy esetükben tényleg a jobban keresőket támogatja az állam, míg kevesebb gyerek esetén ugyanannyit ad egy jobban keresőnek, mint egy kevésbé jobban keresőnek - ami egyébként összességében így is nyitja az ollót szegény és gazdagabb családok között. Elnézést kérek a brutális szarvashibáért, a cikk eredetijét meghagytam, hogy érthető legyen ez a bekezdés - Jámbor András
Az eredeti cikk:
Vegyünk például két kislányt: Julcsi szülei jómódúak, mondjuk ügyvédek, Sára szülei kevésbé jómódúak, mondjuk rendőrök, ápolók, tanárok, bolti alkalmazottak. A gyerekek egyszerre születnek, és mégis már születésüktől fogva (ha jobban meggondoljuk, már az anyukájuk hasában is) mások az esélyeik.
Lánczi Tamás, a milliárdos megrendelésekkel kitömött kormányzati think tank, a Századvég vezető elemzője fiatalosan, géfodorosan üzent a taxisoknak: „Bocs, de a szocializmus 26 évvel ezelőtt véget ért!”
Az amerikai és európai sajtót bejárta Caitlin Duncan története, aki Kölnben töltötte a szilvesztert, és szíriai menekültek segítettek neki kijutni az erőszakoskodók gyűrűjéből. A nő elmondása szerint a rendőrség akciójának következtében nem tudta kiverekedni magát a tömegből, és került újra és újra az erőszakolók karjaiba, míg nem egy szír tanár, Hesham Ahmad Mohammad és barátai segítetek neki kijutni, és megkeresni német barátját.
A címben szereplő kérdés a zanzásítása annak a hivatásos médiában és az online térben elindult szarzuhatagnak, ami a taxisok tüntetését kíséri. Aki csak ezt látja, annak úgy tűnhet, a gonosz, tolvaj, focihuligán, rasszista taxisok, akik előjogaikat védik, állnak szemben a jólelkű, kedves Uberrel. Pedig ennél kicsit bonyolultabb a dolog.
Lázár János szerint örülhetünk a kerítésnek, hiszen így a menekültek nem erőszakoskodhatnak nálunk, Novák Előd pedig Bécsben oszt önvédelmi gázsprét – mindeközben pedig 2015-ben 50 nő halt meg családon belüli erőszak következtében Magyarországon.
Az utóbbi hetek közéleti vitája megmutatta, hogy konszenzus van a politikai pártok között, hogy a nők hiányáról a közéletben mindenkinek van valmilyen véleménye. A cikk egy ritkán elemzett területen, a diplomáciában elemzi a nők alacsony részvételi arányának okait, amely a Visegrádi országokban, így Magyarországon is, különösen alacsony. Pető Andrea, a CEU egyetemi tanára, az MTA doktora írása.
Tipikus nemi eloszlás egy V4-találkozón, Fotó: Kovács Márton/KKM
Van valami szimbolikus abban, hogy a világ első hivatásos nagykövetnője címért több olyan nő vetélkedik, akiknek a küldő kormánya rendkívül rövid életű volt, és aztán később az utókor mind a négyüket csendben elfelejtette. A hivatalos statisztikákba pedig a szovjethatalmat képviselő Alexandra Kollontáj (1872-1952) került be (ha bekerült), mint a világ első nagykövetnője. Kollontáj 1923-ban Norvégiában, 1926-27 között Mexikóban, majd 1930 és 1945 között Svédországban volt nagykövete egy olyan országnak, melyet nem nagyon akartak nemzetközileg elismerni. Kollontájhoz hasonló a sorsa a másik három elfelejtett “első” nagykövetnőnek is. Diana Abgar (1859-1937), örmény író az első Örmény Köztársaság nagykövete volt Japánban 1918-1920 között, míg a magyar Schwimmer Rózsa (1877-1948), hivatásos feminista a forradalmi Károlyi kormány képviselőjeként Svájcban szolgált 1918-1919 között. Hasonlóan itt, Svájcban szolgált a nőmozgalomban aktív Jadvyga Chodakauskaite-Tubeliene (1891-1998), a litván misszió felállítójaként 1918 és 1919 között. Mindegyik „első” nagykövetnő a nagyhatalmak gyűrűjében és geopolitikai kényszerek mellett küszködtek a legnagyobb hátrányukkal: hogy nők voltak. Kollontáj a Szovjetunió képviseletében kiválóan alkalmazta humorát, műveltségét és széleskörű nyelvismeretét a különböző tárgyalásoknál, mely a Greta Garbo főszereplésével készült Ninochka (1939) című filmet is ihlette. A négy “első” nagykövetnő története segít megérteni azokat az okokat, amelyek miatt a visegrádi négyek országaiban a nők diplomáciai szolgálatban betöltött szerepe még mindig csekély.
A nők részvételéről a nemzetközi kapcsolatokban két értelemben is beszélhetünk: egyfelől hogy hogyan lesznek a nők aktív, hivatásos alakítói a diplomáciai folyamatoknak és másfelől hogyan lesznek nemzetközi diplomácia folyamatoknak és döntéseknek alanyai és sok esetben elszenvedői. Abgar és Kollontáj elődei azok a nők voltak, akik férjük vagy apjuk oldalán a kiváltságos szalonélet keretében informális hatalmukat kihasználva diplomáciát csináltak: csevegtek és csevegtettek. Schwimmer és Chodakauskaite-Tubeliene már más módon, a nemzetközileg szerveződő és intézményesedő nőmozgalmon és annak kapcsolati hálóján keresztül került a nemzetközi diplomáciába. Svájcban a magyar Schwimmer túl baloldalinak bizonyult és az antant csapatokkal szemben álló (és éppen vereséget szenvedő) országot kellett volna képviselnie, nem meglepő, hogy kevés sikerrel járt.
A diplomácia komoly szakmai és nyelvi felkészültséget igénylő nemzetközi szakma, melynek sikeres műveléséhez az elithez való tartozás is előfeltétel. A diplomácia klasszikus időszakában az elithez úgy lehetett tartozni, hogy valaki az arisztokráciába beleszületett. A modern diplomácia korában pedig az elit oktatási intézményekben is meg lehetett szerezni a belépőt az elit világába. Nem meglepő ezek után, hogy a diplomáciában a férfiak még ma is, minden emancipációs törekvés ellenére a leghatározottabban őrzik az intézményes döntéshozói kiváltságaikat és nem engednek be nőket. Ha a négy “első” nagykövetnő élettörténetét megnézzük, látjuk, hogy mind a négyüket az I. világháborút követő – államokat elsüllyesztő és létrehozó – időszakban lezajló társadalmi változások jutatták a nagyköveti feladathoz. Nem meglepő, hogy nagykövetnők kinevezésére nagyobb számban, de még mindig kivételként a feminizmus második hullámának eredményeképpen került sor a nyolcvanas évektől.
Schwimmer Rózsa a forradalmi Károlyi kormány képviselőjeként Svájcban szolgált 1918-1919 között
Visegrádi országok: különösen alacsony a nők részvétele
A 2014 végén a Visegrádi országokban lezajlott kutatás szerint az elvileg és hivatalosan a nők egyenlőségét hirdető államosított feminizmusban 1975 és 1989 között csak elvétve neveztek ki nőt nagykövetnek. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy 1989 hozott-e változást ezen a téren a Visegrádi országok diplomáciai szolgálatában? Elvileg hozhatott volna, hiszen a főleg Moszkvában végzett kádereket a nagyvilágban otthonosan mozgó,nyelveket beszélőkkel váltották le. De a férfiakat főleg férfiakra cserélték.
A már idézett, 2014 végén a Visegrádi országokban lezajlott kutatás szerint a kölcsönös diplomáciai posztokon mind a négy országban 80% felett van a férfiak aránya (Csehország 84%, Lengyelország 86%, Magyarország 88%, Szlovákia 95%). A nemzetközi szervezetek esetében ez az arány Csehországban 71%, Lengyelországban 86%, Magyarországon 75%, Szlovákiában 71%. A nagykövetek száma a világban önállóvá váló országok számának növekedésével együtt ugyan megnőtt, de a négy ország közül Magyarország áll a legrosszabbul a nagykövetnők esetében, hiszen a nagykövetek 95%-a férfi. A legjobban Csehország áll 85%-nyi (!) férfi nagykövettel, Lengyelország és Szlovákia 90%-ban küldött férfit képviseletének vezetésére. (Norvégiában ez az arány 64%, ami még távol van a hirdetett és célul kitűzött paritástól.) A kulcsfontosságú diplomáciai posztokra - az EU-ba, Németországba, USA-ba, Nagy-Britanniába és Oroszországba - a Visegrádi országok maximum egy nőt delegálnak.
A százalékok ugyan félrevezetőek lehetnek, hiszen egy nagyon kis csoportról beszélünk, melyben egyetlen külügyminiszternő kinevezése is jelentős százalékban kifejezett eltolódást jelenthet, de a számok mutatják, hogy a helyzet nagyon távol áll más elit szakmáktól vagy akár más országoktól, mint a skandináv országok. A következőkben azt elemzem, miért.
Az okok
A nemzetközi diplomácia férfiak területe volt és maradt a visegrádi országokban 1989 után, és ezen jelenség okainak az áttekintése az első lépés a lehetséges változás eléréséhez.
A politikában a nők térnyerése nagyon lassan zajlik. Különösen az intézmények vezető helyeinek elosztása esetében, mert még mindig sokan hangoztatják azt a véleményt, hogy a nők a nőknek megfelelő területen helyezkedjenek el, ami a szociális terület, az oktatás és a kultúra területe. Ez a retorika a külpolitikát, mely az érdekek kíméletlen képviseletét is jelenti, “kemény” ügynek tekinti a hadüggyel együtt, melyet láthatóan “nem nőknek való vidéknek” minősítettek a visegrádi országok. Ez összekapcsolódik azzal az előítéletes vélekedéssel, hogy a nők (így egységesen) békeszeretők és elutasítják az erő alkalmazását vagy hogy Angela Merkel azért nem alkalmas kancellárnak, mert nő. Ha a nők ennek a pozíciónak próbálnak megfelelni, akkor ugyan megfelelnek az elképzelt elvárásoknak, de éppen a diplomáciában csökkentik a saját szakmai mozgásterüket.
A nemzetközi diplomácia a munka jellege miatt hosszú és folyamatos képzést követel. Mint sok más szakmában, a nők itt is hátránnyal indulnak, a munka és gyerekgondozás összeegyeztetési nehézségei miatt. Eltekintve attól, hogy önmagában diszkriminatív megközelítés, miszerint csak a nőknek – és a férfiaknak nem – kellene a családot és a munkát összeegyeztetni, a négy “első” nagykövetnő (és kis számú utóda) remekül meg tudta ezt oldani akár már az 1920-as években. Ugyan a nagykövetnői helyzet eleve kivételezett helyzetet is jelent a mindennapokban. Ha gyerekgondozás miatt a diplomatanők kilépnek a szakmából, a velük együtt induló férfi kollégák szakmai képzéseken és a szakmai előrejutáshoz szükséges feladatok sikeres teljesítésén már túl vannak, amikor a diplomatanők jobb esetben ugyanoda térnek vissza a szigorúan hierarchikus munkarendben, mint ahonnan elindultak.
A másik érv a nők diplomáciai vezető pozícióba kinevezése ellen a munkavégzés időrendjére vonatkozik, miszerint a család és munka összeegyeztetése nehéz a nőknek ezen a pályán. Valóban a munkavégzés, mint sok más munka – például a laboratóriumi kutatók – esetében, más ritmus szerint, nem napi nyolc órában zajlik. A nemzetközi diplomáciában a munka reggeltől késő estig tart, minden este akár több programmal is.
A diplomáciai szolgálat mint szakma önmagában is nagyon hierarchikus, hiszen egy követségen nagyon sokan dolgoznak: bérszámfejtőtől a hadügyi attaséig, de csak egy nagykövet van, akinek a véleménye igazán számít és aki hivatalosan képviseli az országa „véleményét”. A vezetéselméletben megtalálható az általános kétely, hogy nők egyáltalán alkalmasak lennének-e vezetőnek. Ezt a kételyt az elmúlt évtizedekben a világ szerencsésebbik felén sikerült legyőzni. A négy „első” nagykövetnő személyes példája is mutatja, hogy igenis a nők alkalmasak a vezetésre, így egy követség irányítására is. Ebből következik, hogy teljesen antidemokratikus, hogy ebből a nőket a sztereotípiák és a strukturális egyenlőtlenségek miatt kizárják. A nagykövet személye az országimázs része. Ezért működik például az amerikai diplomácia úgy, hogy a külügyi szakapparátus végzi a dolgát, míg a nagyköveteknek főleg reprezentációs feladataik vannak, és az apparátus által előre egyeztetett üzeneteket adják át.
25 évvel a rendszerváltás után se zajlott le a normaváltás, ami a nőkkel szembeni szexizmust szankcionálná. A volt magyar külügyminiszter, a CEU tanára, Balázs Péter a Magyar Narancs kormánykritikus hetilap 2015. szeptember 24-i interjújában azt nyilatkozta: "Ha egy nő azt mondja, nem, azt jelenti: talán. Ha azt mondja, talán, azt jelenti: igen. Ha azt mondja, igen: akkor nem igazi nő. Ha pedig egy diplomata azt mondja, igen, azt jelenti: talán. Ha azt mondja, talán, azt jelenti: nem. Ha pedig azt mondja, nem, akkor azt jelenti, hogy nem is igazi diplomata." Ez az idézet jól jelzi, hogy milyen falakba ütköznek azok a nők, akik a diplomáciai pályára készülnének.
Lehetséges változás?
Végezetül fel kell tenni a kérdést, mitől változna ez a szomorú kép, amit a V4 legutóbbi felmérése mutat? A négy első nagykövetnőt hosszú ideig egyáltalán nem követték, és ma sem követik női nagykövetek nagy számban. A diplomáciai szolgálat az államosított feminizmus egyenlősítő politikája ellenére megmaradt a férfi munkavégzés területének. A már idézett kutatás szerint alig 1%-nyi nagykövetnő volt 1975 és 1989 között a lengyel, magyar és a csehszlovák külügyi apparátusban. Hosszú évtizedekig csak elvétve volt egy-egy nő, akit kineveztek nagykövetnek. És a diplomácia csúcsát jelentő munka a férfiak előjoga maradt 1989 után is.
Ha az „érdem alapú” érvelést nézzük, akkor az elkövetkező időszakban nem várható lényeges változás, hiszen a társadalmi különbségek folyamatosan növekednek. A „neoliberális neopatriarchális rend” pedig a nők másodrendű helyzetének fenntartásával működik, ahogy az idézett interjú a volt külügyminiszterrel is mutatja. Mégis vannak eszközök, melyek ezt a helyzetet megváltoztathatják. Az első nemzetközi egyezmények és azok betartása. Ilyen például CEDAW jelentés, mely az országoktól számszerűen kéri be az adatokat, hogy hányan és kik töltenek be pozíciót a nyilvános térben, így a diplomáciában is. A második a tudatos rekrutálás a nők között a diplomáciai szolgálatra, ami a kvóta felé vezető lépcső, de ehhez el kell ismeri azt, hogy szükség van különleges támogató intézményekre és intézkedésekre. A skandináv országokban a változást a kvóta hozta meg, melynek célja, hogy a strukturális hátrányokat leküzdje. A kvóták elfogadásához és elfogadtatásához az első lépés az egyenlőtlenség láthatóvá tétele. Ehhez belső politikai változásnak kell bekövetkeznie, és van olyan visegrádi ország, ahol ez már elkezdődött. A lengyel parlamenti kvóta kiharcolásához, amelyben a Szolidaritás mozgalom nagy szerepet játszott, azon nők őszinte döbbenete kellett, akiknek 1989-es rendszerváltás 2009-es évfordulójáról való megemlékezéseken azzal kellett szembesülniük, hogy utólag ki lettek radírozva annak történetéből. Ezen felbátorodva kezdtek szerveződni és intézményesülni úgy, hogy a lengyel Nőkongresszus nemcsak politikai tényezővé vált, melyet szakpolitikai kérdésekben nem lehet megkerülni, hanem elérte a törvényileg szabályozott 35%-os kvótát a pártlistákon a választásoknál. Míg ez a szemléletváltozás eljut a szakpolitikákhoz, nyilván időre van szükség. Magyarországon a baloldali támogatottsággal kinevezett, és csak férfiakból álló Bajnai-kormány (2009-2010) vezetett be a roma származásúaknak egy olyan programot, mellyel segíteni akarták az államigazgatásban – köztük a külügyi apparátusban – való elhelyezkedésüket. A kezdeti 100 fiatalból mára már csak tíznél is kevesebb fiatal maradt a sokszoros átalakításon átesett magyar államapparátus kötelékében, de ez a rövid példa is mutatta, hogy ez a szakpolitikai eszköz csak akkor hoz hosszú távon megoldást, ha a politikai akarat folyamatosan jelen van és támogatja, monitorozza a kezdeményezést, mely ebben az esetben a 2010-es kormányváltás után elmaradt.
A nemzetközi szervezetek és a nemzeti, valamint nemzetközi szinten működő civil szervezetek is a normaváltozásért kampányolnak. A normaváltozásnak azonban érintenie kell a munkakultúrán keresztül azokat az ügyeket is, amelyek a nők számára fontosak. Az ún. női ügyek, mint a szociális, oktatási vagy kulturális ügyek elkülönítése és elszigetelése helyett a társadalmi nemek egyenlőségét minden szakpolitikában meg kell jeleníteni. Ez vonatkozik a diplomata pályára való rekrutálástól kezdve egészen a nőkre vonatkozó diplomáciai szakpolitikákra. A normaváltozás azonban csak az egyének szintjén bekövetkező habituális változással együtt eredményes. Mikor 2006-ban a magyar kormány CEDAW jelöltje voltam, jó néhányszor elhangzott a kérdés a bemutatkozó interjúkon, hogy van-e férjem és gyerekem. Mintha a női esélyegyenlőség képviseletére való alkalmasságom attól függne, hogy mi a családi állapotom. Az „első” négy nagykövetnőnél sem attól függött. Ehhez a normaváltozáshoz a mentor programok kínálnak lehetőséget. A programba pályázat alapján bekerülők konzultációs lehetőséget kapnak tapasztaltabb szakmabéli kollegától. A mentorkodás informálisan mindig is jelen volt, ahogy valaki az utódját kijelöli. Nem véletlen, hogy ennek a formalizált változatából a nők jöhetnek ki nyertesen, hiszen az informális kiválasztás a fiatal férfiakat segíti, hiszen rendelkeznek saját hálózattal. Ezek a mentorprogramok egyrészt az intézményi elkötelezettséget is jelentik a strukturális hátrányok elleni rendszerszerű küzdelem mellett, másrészt láthatóvá teszik az egyenlőtlenségeket. A mentor programok kérdése, hogy hogyan tudnak sikeres intézményes változást elérni, és nem csak amúgy nagyon dicséretesen az egyének képességeit (tárgyalási készségek, kommunikációs fejlesztés stb.) fejleszteni.
Összefoglalás
A Visegrádi országok diplomáciájának összetételének legutóbbi összehasonlító elemzéséből kiderül, hogy kevés változás történt az első négy női nagykövet ideje óta a nők képviseletében. A kulcspozíciók nagy részét férfiak töltik be és az a nők kiegészítő szerepére épülő retorika, amellyel a nők bevonása mellett érvelnek, hosszú távon inkább kárt okoz, mint hogy valódi strukturális változáshoz vezetne. Abgar, Chodakauskaite, Schwimmer és Kollontáj maguknak és a társadalmi átalakulásoknak is köszönhették, hogy vezető szerepet tölthettek be a nemzetközi diplomáciában. Mára a nőknek a diplomáciában való részvételével kapcsolatos normák és értékek sok országban átalakultak. Megjelent ugyanakkor az emberi jogi érveléssel szembeni ellenmozgalom, az ún. gender-ellenes mozgalom, mely vitatja, hogy a nők és férfiak helyzetében megtalálható különbségek társadalmiak lennének, és újra a biológiai determinizmus érveit hangoztatják. Abgar, Schwimmer, Chodakauskaite és Kollontáj utódainak így kétszeresen nehéz feladatuk van. A Visegrádi országokban is elkezdődött a változás, amely ha ugyan nem is alakítja át alapvetően a diplomáciai intézményeket, de hosszú idő alatt eredményeket hozhat. Mindezt egy új ellenmozgalom támadása közben, mely ismét az „érdem” hangoztatásával kísérli meg a strukturális egyenlőtlenségek fenntartását.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A németországi bevándorlók által szilveszterkor elkövetett tömeges támadásokról szóló vitában erős támadások zúdulnak az európai baloldalra, pedig elsősorban ők foglalkoztak eddig a most felvetett problémák kezelésével is. Azok pedig, akik azt hiszik, a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben, az állami szerepvállalás növelése nélkül lehetséges megbirkózni ezzel a kihívással, minden bizonnyal rossz filmet tettek be.
Kép:Marabu
