Persze iszonyatos marhaság az emberek nevében beszélni, és nyilván nincs is olyan hogy az EMBEREK, hiszen sokan sokfélék vagyunk, de van pár általános dolog, amely bekövetkezte hasznot hozna az országnak, és amelynek óhajtása kiolvasható a közhangulatból. Ezeket szedtük össze.
Fotó: HVG/Túry Gergely (korábban tévesen írtuk a fotós nevét)
1. Béremelést!
2015 volt a világtörténelemben az első év, amikor a nettó átlagfizetés magasabb volt Szlovákiában, mint Magyarországon. 2015 végére már nem csak az érintettek és balos közgazdászok, hanem liberális és konzervatív elemzők egy része, sőt a munkáltatói szektor is azt jelzi, nagyon nagy baj lesz, ha nem nőnek a magyar bérek. Az alacsony termelékenység és a rossz bérek, a magas munkáltatói és munkavállalói terhek miatt egyre rosszabb a gazdaság helyzete. Lévén sokan, akik tehetik, nagyrészt szakképzettek, elmennek az országból, egyszerre van itthon munkaerőhiány az alacsony bérek miatt, és munkanélküliség a szakképzetlenség és a rossz termelékenység miatt. A felnőttképzésben és a szakképzésben az elmúlt 5 év alatt nem történt érdemi előrelépés. A közszférában pedig, miközben a minisztériumi, állami cégek, vagy az MNB vezetőinek fizetése nő, olyan elképzelhetetlen bérek vannak, mint a szociális szakmában, ahol 2015-ben 67 ezer forint nettó volt az átlagkereset.
2. Több és jobban elköltött pénzt az oktatásban és az egészségügyben!
A KLIK szó hallatán már mindenkinek felszökik a vérnyomása. Az év végén 36 milliárddal kellett kipótolni a szervezetet, de még így is vannak olyan pedagógusok, akiknek hónapokat csúszik a fizetése, miközben van, ahol a teljesen alapvető tanszerek is hiányoznak. Az egészségügyet jellemző állapotok pedig már ténylegesen életeket veszélyeztetnek, jó példa erre a férfi, aki saját magát operálta meg, hogy eltávolítsa a vérrögöket lábából, mert csak hónapok múlva lett volna időpont a műtétre. De folyamatos az egészségügyi dolgozók zúgolódása is. Eközben a költségvetésből évről-évre egyre kevesebb pénz jut erre a két területre: az elmúlt 10 évben a térség sereghajtóivá váltunk, nálunk költünk a visegrádi 4-eken belül GDP-arányosan és összegszerűen is legkevesebbet egészségügyre és oktatásra, nálunk visznek legkevesebbet haza a tanárok
3. Méltó megélhetést mindenkinek!
Bár a múlt évben bizonyos statisztikák (például az elég problémás KSH statisztikái) szerint megállt a szegénység növekedése, de ezt nehéz fordulatként észlelni, hiszen az elmúlt 5, 10 vagy 25 éves adatsorokat nézve látható, hogy folyamatosan nő a szegények száma. Amit látunk, az az, hogy egyre több a szegény ember körülöttünk, és egyre többen vannak, akik körül ott figyel fenyegetően a szegénység réme. A legnehezebb sorsú embertársainkat nem mondvacsinált és teljesíthetetlen „kötelességeikkel” kellene szembesítenünk. Az államnak olyan rendszereket kéne üzemeltetnie, amik nem fenntartják a szegénységet, hanem megakadályozzák a lecsúszást, és lehetőséget adnak a felemelkedésre. Például nem még több kilakoltatásnak kéne 2016-ban történnie, hanem sokkal több szociális bérlakást kéne építenie az államnak, hogy többeknek legyen lehetősége biztos alapról előrelépniük!
4. Kevesebb korrupciót!
Lassan azért legalább a látszat kedvéért hozhatna a kormánypárt valami korrupcióellenes intézkedést. Mert ami 2015-ben volt, a Simicska helyére benyomuló oligarcháknak kiszórt milliárdok, az V. kerületi ingatlanügyek sora, a semmiből kinövő kormánypárti lapok, és a TV2 megvásárlása közpénzen, a földügyek, a kormánytagok családjának kedvező törvények, mind egyre rosszabbul néznek ki, és akkor az olyan jelekről, mint az Ibizán és Dubajban bulizó Habony Árpád nem is beszéltünk. 2010 óta egyetlen Fidesz-tag ellen sem indult eljárás korrupció miatt, a 2015-ös lett az az év, amikor mindenki megtanulta, ki az a Polt Péter, és hogy mit csinál. Semmit. Szükség lenne Románia és Szerbia példáján olyan független ügyészségre, ami hajlandó eljárni a korrupt politikusok ellen. Nem a Fidesz tagjaira kéne törvényeket írni, hanem a korrupció ellen.
5. Olyan beruházásokat szeretnénk látni, amiket nem lopnak szét, és nem a jólétünktől vonják el a forrásokat hozzá!
Orbán Várba-költözése, olimpia, Városliget, Paks II, stadionok. Mindegyikben egy közös van, pontosan tudjuk, hogy pénz fog eltűnni a beruházások közben, és nem a mi zsebünkbe. Miközben az állam teljesen rosszul működik, olyan gigaberuházásokra akarnak Orbánék száz- és ezermilliárdokat elkölteni, amikből a halandó ember nem nagyon fog részesülni. Ezekről minimum népszavazást kéne tartani, ehelyett viszont vagy mismásolnak, vagy egyenesen titkosítják az információkat, így még ha valaki meg is akarná tudni, hogy mire megy el a pénzünk, vagy mire veszünk fel hitelt, nem fogja megtudni.
6. Több tisztelet az alattvalóknak!
Általánossá lett az a stílus, amelyben az ország vezetői alattvalókként kezelnek bennünket, nem pedig úgy, mint az őket, a köz szolgáit megválasztó állampolgárokat - ahogy azt egy demokráciában elvárnánk. Lázár a munkavállalóknak üzenő mondatai, hogy csak ne tiltakozzanak, mert nem a farok csóválja a kutyát, Kósa beszólása, hogy aki szegény, dolgozzon többet, Hegedűs miniszterelnöki biztos mondatai, hogy akiknek éheznek a gyerekei, biztos alkoholisták, Kövér László okfejtése arról, mi a nők dolga, mind-mind egy nagyon rossz gyakorlatról árulkodnak, amely során a kormány nem az állampolgárok segítését, hanem utasítását tartja feladatának, és az embereket pusztán sakkbábúként vagy statisztikai adatokként kezeli.
Ha ezek közül a kívánságok közül akár csak egy megvalósulna az új évben, már boldogabb országban élnénk. Mi a Kettős Mércénél mindenképpen ezekért fogunk dolgozni!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 102 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Demokratizált parlamenti kérdésözön a miniszterelnöknek, az adókedvezmények elvételének megakadályozása, jelentős oldhami időközi választás a mérleg pozitív oldalán, kudarc a háborúellenes kampányban, stagnáló munkáspárti népszerűség és apró kínos jelenetek a negatívon. Alábbhagyott Nagy-Britanniában a baloldali „Corbyn-mánia” vagy épp csak elkezdődött? És vajon van-e esély hetvenes éveket idéző szocialista retorikával egyszer legyőzni a még mindig Margaret Thatcher árnyékában evező konzervatívokat?
Aggasztó adatokkal kezdte az új évet a Magyar Szociális Fórum: december 31-ig összesen negyven ember halt meg kihűlés következtében hazánkban. Ráadásul december második felében csaknem háromszor annyian haltak meg fűtetlen otthonukban, mint ahányan közterületen, a szabad ég alatt.
Rogán Antal szomszédjának, Csetényi Csabának a cégei 457 millió forintos közbeszerzést nyertek a Magyar Olimpiai Bizottságtól december legvégén. Csetényi cégét hirdetmény nélkül, tárgyalásos megoldással választotta ki a MOB. Az összeget január végéig kell az olimpia népszerűsítésére költeni.
Sokat hallottunk decemberben a párizsi klímatárgyalások (COP21 - Conference of the Parties) elsöprő sikeréről, történelmi jelentőségéről, de talán a COP körüli tüntetésekről és feszültségekről is. A laikus szemlélő azonban nehezen látja át a magas szintű tárgyalások struktúráját, és ezen belül a civil társadalom szerepét és lehetőségeit. A látványos tüntetéseken és könnygáz-áztatta összecsapásokon túl a hivatalos konferenciát kísérő, innovatív civil tevékenységek sokaságáról, illetve a civil mozgalmak COP-kritikájáról viszonylag kevés információ jut el hozzánk. Szerzőnk a saját szemével győződött meg róla, hogy maga a COP is, struktúrájából adódóan, mennyire kis teret biztosít ezeknek a kezdeményezéseknek, és hogy milyen távol áll a tárgyaló felek hermetikusan lezárt világa a klímaváltozás által már most meggyötört emberek valóságától.
Fotó: Laki Júlia
A december 12-én nagy csinnadrattával záruló párizsi ENSZ-klímatárgyalással párhuzamosan futott egy civilek, aktivisták és a világ minden tájáról érkező, mindennapi emberek által működtetett alternatív klímacsúcs is. Több ezren gyűltek össze a világ minden tájáról, hogy megosszák a klímaváltozással és az ahhoz szorosan kapcsolódó társadalmi igazságtalanságokkal kapcsolatos tapasztalataikat, de főképp kreatív megoldásaikat és innovatív javaslataikat. Megdöbbentő élmény, amikor a Costa Rica-i gazdálkodók, Mississippi állambeli közösségfejlesztők, ecuadori őslakosok és német aktivisták egy nagyon hasonló paraméterek mentén elképzelt alternatív világról álmodnak, mely szerintük egyetlen esélyünk a túlélésre. Hallottam beszélni számi rénszarvastenyésztők lányát, Fülöp-szigeteki civil szervezet vezetőjét, Marshall-szigeteki költőt, akik számára már most élet-halál kérdése, hogyan döntenek vezetőink a klímaváltozás megfékezéséről és menedzsmentjéről. Számukra, ahogy egyre inkább számunkra is a klíma-aktivizmus nem úri hobbi, hanem harc a túlélésért.
A civil eseménysorozatot koordináló Coalition Climat 21 ernyőszervezetet több, mint 130 grassroots mozgalom és civil szervezet hozta létre egy éve azzal a céllal, hogy minél szélesebb rétegeknek nyújtson képviseletet a párizsi COP-hype miatt is felerősödő, klímaváltozás körüli diskurzusban. Bár ez a közös gondolkozás folyamatosan zajlik a háttérben, és közösségek ezrei dolgoznak a probléma megoldásán, a figyelem jelenlegi ökonómiájában a tágabb média erre csak akkor reflektál, amikor évente egyszer az ENSZ-tárgyalások miatt hirtelen sürgetően fontosnak tűnik a globális felmelegedés kérdése.
A klímaváltozás okozta problémák nem oldhatók meg paradigmaváltás nélkül
Ez a logika azért is problémás, mert erősíti azt az elképzelést, hogy az éghajlatváltozás alapjáraton egy olyan téma, ami elsősorban a tudósokra meg a szakpolitikusokra tartozik, akik a COP keretében jól összeülnek, és megmondják nekünk, hogyan tovább. A civil megmozdulásokat ehhez képest hajlamosak vagyunk kiegészítőkként, díszletekként értelmezni, melyek megtörik a diplomataszürkeségbe és technikai részletekbe burkolózó “valódi” tárgyalások monotóniáját. Pedig a Coalition Climat csapata által összerakott programról példát vehetne a hivatalos COP is, mind inkluzivitás, mind demokratikusság, mind innováció szempontjából. Hogy megértsük az alternatív klímacsúcs valódi jelentőségét, talán érdemes először egy pillantást vetni magára a “valódi’ COP-ra, illetve a párizsi Bourget-re, a hatalmas konferencia és kiállítási központra, ahol a hivatalos ENSZ-tárgyalások zajlottak.
A 21. éve megrendezett Conference of the Parties (COP) fő célja, hogy az üvegházhatású gázok (elsősorban a CO2) kibocsátásának csökkentésén keresztül oldja meg a klímaválságot. Bár azt talán már az amerikai Republikánusok és a Kapitalizmus blog kivételével senki sem vitatja, hogy a felmelegedésért valóban ezek a gázok felelősek, a helyzet ennél azért sokkal árnyaltabb. A “karbon-fetisizmusnak” hódoló tárgyalásokon gyakran szem elől tévesztik a klímaváltozás okainak mély, társadalmi beágyazottságát, és ennek megfelelően csodálkoznak is, amikor a nagyívű emisszió-csökkentési egyezmények (mint pl. a Kiotói egyezmény is) hosszútávon nem egészen a terveknek megfelelően teljesítenek. A COP-on nem esik szó például a víz kérdéséről, de sem a mezőgazdaság, sem az élelmezés, sem a repülés és a közlekedés nem kap nagy hangsúlyt: ebből is látszik, hogy a klímakonferenciának nem feladata feltenni a rendszerszintű kérdéseket. Pedig nagy vonalakban a dolog úgy néz ki, hogy egészen addig, amíg az egész gazdasági rendszerünk a növekedésre épül, a természetről való gondolkodásmódunkat pedig egy pénzügyi logika határozza meg, addig elég nehéz lesz megbirkózni a klímaváltozással.
Maga a hőn áhított kibocsátás-csökkentés is meglehetősen elérhetetlennek tűnik radikális átalakítások nélkül, hiszen jelenleg mind politikailag, mind gazdaságilag arra vagyunk huzalozva, hogy a fosszilis energiahordozókat (és ezáltal a legtöbb CO2-t) kitermelő és azokat intenzíven használó cégek érdekeit helyezzük előtérbe. Arról persze nem is beszélve, hogy magát a COP-ot is elsősorban a status qou fenntartásában érdekelt cégóriások szponzorálják. Azonban ha valamilyen csoda folytán tartósan csökkennének is az emissziók, a strukturális probléma továbbra is megmarad: a felhalmozás és a financializáció logikája mentén lehetetlen elkezdeni azt a helyreállításra, körkörösségre, gondoskodásra alapuló munkát, ami elengedhetetlen mindannyiunk túlélése és a klímaváltozás megfékezése szempontjából.
Ráadásul a COP-ok keretében megkötött szerződéseket meglehetősen skizofrén módon ugyanazok a döntéshozók ratifikálják, mint a TTIP-t, a TPP-t és egyéb, kereskedelmi liberalizációt szolgáló egyezményeket. Ez többek között azért problémás, mert az ilyen egyezmények a felélénkülő kereskedelem ökológiai lábnyomával járulnak hozzá a klímakatasztrófához, valamint, a kiszivárgott információk alapján, alapfeltételnek tekintik a fosszilisok nagymértékű beáramlását pl. Amerikából az EU-ba. Sőt, intellektuális szabadalmakhoz kötik a tiszta energiákhoz is szükséges technológia-transzfert a fejlődő országokba. Emellett veszélyt jelentenek ezen országok törékeny, helyi termelésére, különös tekintettel azokra a kistermelőkre és őslakos népekre, akiknek az évszázadok óta végzett, alacsony CO2-kibocsátású mezőgazdasági munkája például a mostani párizsi klíma-egyezmény szövege szerint elvileg példaértékű kéne, hogy legyen mindannyiunk számára (akit bővebben érdekel ez a skizofrén helyzet, annak ajánlom Naomi Klein dec. 10-i beszédét, mely az alternatív klímacsúcs keretében hangzott el).
Talán egy ilyen rövid áttekintésből is kitűnik, hogy a COP-ok, bár a jelen politikai eszközkészletünkkel a klímaügyi döntéshozás legmagasabb szintű szerveződései, azért igencsak légüres térben mozognak, a klímaváltozás mindennapi valóságától, bonyolult, társadalmi összefüggésrendszereitől sok tekintetben elvágva. Ha vetünk egy pillantást magára a Bourget-re, a párizsi klímatárgyalások helyszínére, illetve a civilek rendkívül szűk mozgásterére ezen komplexumon belül, akkor talán még jobban érzékelhetővé válik a COP sajátos sterilitása.
A Bourget Párizstól Északra helyezkedik el, jellegéből adódóan erősen elvágva a város élő szövetétől. Egy hatalmas, high-tech, fűtött sátrakból álló expo-szerű komplexumot képzeljünk el, ahova különbuszokkal vitték a tárgyalókat és érdeklődőket a külvárosi vasút megállóiból. A Bourget elszigeteltségét, és az ott zajló tárgyalások absztrakt, a mindennapi, emberi realitásból kiszakadt jellegét talán az mutatja meg legjobban, hogy a hírek szerint a COP21- re való "felkészülés" jegyében egy egész nyomornegyedet evakuáltak a környéken, talán mert sem esztétikailag, sem konceptuálisan nem illeszkedett a klímakonferenciát zökkenőmentesre álmodók COP-képébe. A klímatárgyalások struktúrájának és elhelyezkedésének köszönhetően tehát a mindennapok társadalmi realitása (beleértve a Párizson túl, a világnak már a klímakrízis által érintett országaiban élő emberek napi küzdelmeit) csak igen átszűrt módon ért el a Bourget higiénikus, letisztult, ellentmondásoktól mentes öko-sátraihoz. Azoknak pedig, akik hírét tudják vinni ezeknek a küzdelmeknek, azaz a civil szervezeteknek és az alulról jövő, grassroots kezdeményezéseknek, csak igen limitált hozzáférése volt magukhoz a tárgyalásokhoz.
A Bourget-n belül két fő zónát alakítottak ki. Maga a konferencia az ún. "kék zónában" zajlott; ide csak a tárgyaláson résztvevők, illetve az ENSZ által akkreditált, megfigyelő státusszal rendelkező civil szervezetek képviselői léphettek be egy rendkívül szigorú biztonsági ellenőrzést követően (a Bourget bejárata legjobban egy repülőtérre hasonlított, csak még az ott megszokottnál is több volt a hatalmas gépfegyverrel masírozó katona és rendőr). A kék zónán belül az akkreditált civilek elsősorban meghallgatások keretében tehettek rövid felszólalásokat, informális meetingeken és kávészünetben próbálkozhattak lobbizni a politikusoknál, illetve előre bejelentett, visszafogott demonstrációkat tarthattak a folyosón (nehéz is elképzelni másfajta tüntetést ekkora rendőri jelenlét mellett). A civil társadalom tehát csak kontrollált, és elsősorban informális befolyással bírt a tárgyalások kimenetelére a kék zóna által nyújtott, hivatalos kereteken belül.
Maradt még a másik, "zöld zóna" névre hallgató giga-sátor, ahova már a halandó emberek is bebocsátást nyerhettek, bár a reptéri-szintű ellenőrzést nem úszták meg. A "Climate Generations" néven is emlegetett sátorban a decemberi párizsi szürkeségből belépőt igazi öko-vidámpark fogadta. Volt fair trade kávé, repohár, recycling, CO2-csökkentett fűtés, ha lemerült az ember laptopja, biciklivel generálhatott magának áramot (ez persze csak kirakat-elem, volt több száz konnektor is), de hasonló technikával lehetett narancslevet facsarni a lébárban (mókás volt nézni, ahogy az öltönyös diplomaták lé-bicikliznek), a sátor közepén álló színpadot pedig napenergiás hangszórók vették körül. A zöld zóna elsősorban kiállítótérként funkcionált: nemcsak több száz NGO, de rengeteg, fenntartható technológiákat kínáló cég, valamint öko-innovativitásával büszkélkedő városvezetés is jelen volt egy-egy standdal, vetítéssel vagy előadással. A "fenntarthatóság" semleges ernyőfogalma alatt békésen megfért egymás mellett a CO2 megkötésére szolgáló technológiát promózó cég és az azt mint hamis megoldást ("false solution") hevesen ellenző alapítvány éppúgy, mint a klímaváltozás miatt elkerülhetetlen átállásra elsősorban befektetési lehetőségként tekintő vállalat és a business-logikát alapjaiban elutasító, őshonos népek által kezdeményezett grassroots szervezet is.
Az akkreditált civil szervezetek képviselői rendszeresen szaladgáltak zöld és kék zóna között, az előbbiben lobbiztak, az utóbbiban egymással networkingeltek, és magyaráztak a standjukhoz odatévedő érdeklődőknek (illetve a kék zónából esetleg átlátogató tárgyalófeleknek). Hatalmas volt tehát a civil jelenlét a Bourget-ben, de ennek sajnos igen kevés valódi hatása volt magára a konferenciára. Persze nem szabad alábecsülni a civilek által a COP hivatalos keretein belül végzett munkát (nélkülük valószínűleg még elérhetetlenebbnek tűnne egy valódi klíma-igazságosságot támogató egyezmény), illetve azt a tényt, hogy a Bourget által biztosított tér a civilek egymás közti kommunikációját is elősegítette. De fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy ide elsősorban csak a legnagyobb szervezetek jutottak be, akik rendelkeztek a COP hivatalos részén való megjelenéshez szükséges erőforrásokkal és lobbikapacitással.
Többen közülük (így pl. a Greenpeace is), más, kisebb szervezetekkel karöltve részt vettek a város eleven szövetébe kapcsolódó, nagyobb tömegek, aktivisták és laikusok mobilizációját megcélzó, a fent említett Coalition Climat 21 által koordinált eseményeken is. A Coalition Climat által összefogott sokszínű csapat alapvető üzenete az, hogy bár a hivatalos tárgyalások jó esetben is csak konzervatív sikereket érnek el, a Bourget futurisztikus, gépfegyverekkel őrzött sátrain túl is van élet, sőt, ott kezdődik csak igazán. A klíma-harcot pedig ebben a hús-vér, egyre több kontrollálhatatlan viharral, soha nem látott szárazsággal, klímamigrációval, növekvő igazságtalanságokkal küzdő világban (melynek sajnos, akármennyire is nem szeretnénk látni, részei a nyomornegyedek is) kell megvívni. Ebben pedig úgy tűnik, egyre kevésbé számíthatunk azokra a hatalmasokra, akik a status quo fenntartásában érdekeltek. Így maradnak a mindennapi emberek, akik már most érzik (vagy nemsokára érezni fogják) a klímaváltozás hatásait, és nincsenek high-tech öko-sátraik, ahová menekülhetnének ezek elől.
Laki Júlia
A szerző a Greenpeace Magyarország civil megfigyelőjeként vett részt a COP21 körüli eseményeken. A következő részben elsősorban az alternatív klímatárgyalásról és az ott felvetett, legfontosabb követelésekről lesz majd szó.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 102 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Egy évvel ezelőtt, 2015 január 2-án az „Új országot építünk!” tüntetés volt a két hónapig tartó „netadós” tiltakozási hullám utolsó nagyszabású eseménye. Az akkori reflexiók is többször érintették a siker, eredményesség kérdését, méghozzá nem is túlságosan leplezett defetista hangnemben. A képviseleti demokráciákban a politikai sikert legegyszerűbben a választási eredményeken keresztül lehet mérni. A tiltakozó mozgalmak és a civil szervezetek esetében – hacsak mozgalmi pártként maguk nem indulnak a választásokon – értelemszerűen nem lehet ezt a mércét alkalmazni. Adott tehát, hogy az általuk kitűzött célok elérése legyen a siker kulcsa, azonban az sem mindig magától értetődő, hogy mi is volt pontosan a mozgalom célja.
A köztársasági elnök, a maga zordon módján újfent csak közhelyekkel köszöntötte az új évet. Egy gondolatot érdemes kiemelni belőle: „Legyen 2016-os cselekedeteink vezérlő elve a megértés, a segítő szándék, a jóakarat és az alázat. És legyen a mi iránytűnk: a szeretet.”
Lassan csordogálnak a számok arról, mit jelentenek a kormány új intézkedései, a családbarát támogatási rendszerek, a minimálbérmelés, az SZJA-csökkentés, kinek jut pluszjövedelem, és megint azt láthatjuk, hogy a kormány azokat támogatja, akiknek e nélkül is biztosított a megélhetésük, akik pedig rászorulnának, azok alig kapnak valamit. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy a Fidesz saját magáról azt állítja, a népességcsökkenés ellen küzd. Pedig családi kedvezményei igazából csak pár tíz-, maximum százezer embernek nyújtanak valódi segítséget.
Szja csökkentés
Január elsejétől 16 százalékról 15 százalékra csökken a személyi jövedelemadó. Csakhogy a személyi jövedelemadó csökkentésével a Fidesz szokása szerint annak oszt vissza többet a közösből, aki így is jobban keres. Nem nehéz kiszámolni: aki 120 ezer forintot keres, annak ez havi 1200, míg aki 600 ezer forintot keres, annak havi 6000 forint kedvezményt jelent (vagyis az előbbi ötszörösét!). Ugyanígy: az általános, sáv nélküli nyugdíjemelés megint csak nem a kisnyugdíjasoknak fog segíteni. Az 1,6%-os nyugdíjemelés a 60 ezer forintból élő kisnyugdíjasnak havi 900 forintot, míg a 300 ezres nyugdíjból élő nyugdíjasnak havi 4500 forintot fog jelenteni. Vajon melyiküknek van rá nagyobb szüksége, kinek múlik ezen az összegen a fűtésszámlája, és kinek csupán pluszjövedelem?
Családi adókedvezmény
Változik a családi adókedvezmény adóalapja is. Eszerint aki például 111 ezer forint bruttót keres, az ha egyedülálló, nettó 73 ezer forintot vihet haza jövőre, viszont háromgyermekesként már 106 ezret. De sokkal jobban jár itt is, aki jobban él. Aki bruttó egymillió forintot keres és gyermektelen, az nettó 665 ezer forintot kap kézhez, ha viszont három gyereke van, már 797 ezret tehet zsebre. Tehát 122 ezer forint családi adókedvezményt, többet mint a minimálbér összege, az állam négyszer annyival támogatja a kilencszer annyit kereső családokat.
Vajon nettó 106 ezer forintból, vagy nettó 797 ezer forintból lehet jobban felnevelni három gyereket? Miért érdemel több támogatást egy gazdagabb szülő, mint egy szegényebb? Hova kéne támogatás, hogy csökkentsük a társadalmi különbségeket, a gyerekszegénységet? Vajon be tudja-e hozni valaha is a szegényebb család 3 gyereke azt a különbséget, amit a külföldi utazás, a számítástechnikai eszközök, a magántanárok, a rendszeres étkezés, a jobb iskola, a jobb egészégügyi szolgáltatás, a jobb életminőség ad a tehetősebbek gyerekeinek már születésük pillanatától kezdve? És vajon nem az lenne a dolga az államnak, hogy ezeket a különbségeket csökkentse ahelyett, hogy növeli őket?
Miközben pedig nézzük a családi adókedvezmény számait, ne feledjük el: a nem a magasabb fizetéshez kötött, a minden gyerek után ugyanolyan összeget nyújtó támogatások, mint például a családi pótlék 2008 óta nem növekedtek!
Családi otthonteremtési kölcsön, avagy 10 plusz 10 millió
A nagyon beígért otthonteremtési támogatásról is érkeznek a hírek. Kezdjük azzal, hogy a nem házasokat, például a gyereküket egyedül nevelőket, akiket a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázata leginkább érint Magyarországon, nem is vehetik igénybe a támogatást. De ugyanígy munkanélküliek se kaphatnak ahhoz plusz összeget, hogy legalkább lakhatást szerezzenek, vagy a komfortot növeljék, ami mondjuk az egyik legfontosabb segítség (lenne) a munkába való visszatéréshez.
Az összegek pedig így néznek ki: egy gyerek esetén 600 ezer, kettő esetén 2,6 millió, míg 3 vagy több gyerek esetén jár a 10 millió vissza nem téríntendő támogatás, ehhez jön hozzá a 3%-os kamatra 10 milliós hitel, amihez hitelképesnek kell lenni. És ugye vállalni kell a 3 gyereket. Használt lakások esetén viszont ez az összeg már csak két és fél millió forint...
Használt lakás esetén, a jelenlegi, kifejezetten magas ingatlanárakkal nem csak Budapest, hanem több vidéki város is kiesik, nem csak a 2,6 milliós, hanem a 2,6 milliós plusz 10 millió hiteles konstrukcióból. Új épitésű lakás esetén az telekárak és az építési költségek miatt hasonló a probléma. Persze nem állítjuk azt, hogy ne lenne nagy segítség egy ilyen konstrukcióban adott összeg, de valójában sokak számára, akik nem akarnak kisvárosba költözni, még a hitellel együtt is bőven kell önrészt rakni hozzá, nem beszélve arról, hogy pont a középosztálybeli, alsó-középosztálybeli családoknál már a hitel bevállalása is kockázatnak számít jelenleg, még akkor is, ha a megfelelő lakhatás jó befektetés.
Ki jár jól?
Miközben a KSH számításai szerint az ország fele kevesebb mint egy főre jutó bruttó 80 ezer forintból, a középosztály pedig a statisztikai hivatal adatai szerint egy főre jutó bruttó 55 és 125 ezer forint közötti összegből él, a Fidesz családi támogatásaival azok járnak jól, akik ennél nagyobb keresettel és megtakarításokkal rendelkeznek. Az évek óta változatlan fix támogatások mellett pedig folyamatosan olyan kedvezményeket ad a kormány, amiket a tehetősebb családok tudnak igénybe venni.
A biztos megélhetéssel rendelkező felső-középosztálybeli családok magasabb támogatása nem csupán a Fidesz népességnövekedési szólamaival van ellentmodásban, hanem azzal a józan elvárással is, hogy egy közösség, mint a magyar állam, próbálja meg csökkenteni a különbségeket egy szegényebb és egy gazdagabb családba születő gyerek között már a megszületésük pillanatától. Jelenleg ennek épp az ellenkezője zajlik: a Fidesz családi kedvezményeivel azok járnak jól, akiknek nem okoz gondot, vagy kevésbé okoz gondot a gyerekük felnevelése, és pont a kisebb keresetűek, a középosztálybeliek, alsó-középosztálybeliek és a szegények járnak a legrosszabbul a kormány családpolitikájával.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 109 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A Kettős Mérce cikkeken túl még hírlevelet, Facebook-fiókot és egy Tumblr-profilt is üzemeltet, és mi is adhatná jobb áttekintését az évnek, mint ha megnéznénk, melyik hónapban melyik mém volt az, amely a leginkább megihlette a tumblrezők fantáziáját.
A január még az előző év végi netadós tüntetések és a kormányellenes hangulat jegyében telt, így nem is meglepő, hogy Széky János egyik képének átvétele aratta a legnagyobb sikert. Vigyázat, kövérezés!
Ahogy közeledik az év vége úgy szaporodnak el a különböző toplisták ország-világ erős embereiről, befolyásos szereplőiről és így tovább. Ezek a toplisták általában az erőt, a politikai dörzsöltséget, a hatalmat és a befolyást istenítik. Mi ehhez képest olyan embereket válogattunk össze, akik nem hatalmukkal és cinizmusukkal hívták fel magukra a figyelmet, hanem azzal, hogy bátran, őszintén és következetesen álltak ki embertársaikért és a környezetünkért. Hétköznapi emberek és politikusok, akik a saját maguk eszközeivel próbáltak meg hangot és cselekvési lehetőséget adni azoknak az embereknek, akik kiszorulnak a hatalom és a gazdagság szűk köreiből.
Egy olyan (távolról sem kimerítő) lista ez, amelynek szereplőire felnézhetünk, mert egy jobb, igazságosabb világ reményét adják nekünk. Szavazzatok ti is, hogy láthassuk, számotokra ki volt 2015 hőse!
Fotó: HVG/Túry Gergely (korábban tévesen írtuk a fotós nevét)
Fotó: Laki Júlia 
Fotó:MTI
