Hétfőn a parlamentben Orbán Viktor halaszthatatlan közfeladatai ellátására hivatkozva nem válaszolt öt ellenzéki képviselőnek, majd amikor Volner János jobbikos képviselő kérdésére került sor, amire a házszabály szerint kötelező volt válaszolnia, a parlamenti tudósítások szerint előlibbent a függöny mögül, ahol addig halaszthatatlan közfeladatait intézte, és válaszolt a maradék két kérdésre. Köztük Schiffer András kérdésére is, hogy mit gondol arról az egy nap alatt a Fidesz által átnyomott törvénymódosításról, amely szerint ezután a kormánytagok családtagjai is indulhatnak közbeszerzéseken, ha nem élnek egy háztartásban az adott kormánytaggal. Orbán ennyivel intézte el a választ:

„Ha bármelyik családtagom közbeszerzésen indul, legyen szíves, és tegye szóvá.”

Alain Badiou francia filozófus alábbi írása 2012 májusában jelent meg, alig két héttel azután, hogy a szélsőjobb Nemzeti Front jelöltje, Marine Le Pen a szavazatok 17,9 százalékát szerezte meg a köztársasági elnökválasztáson, szépítve apja 2002-es eredményén. Bár maoista-kommunista eszméit méltán érte számos kritika, az idén 78 éves Badiou a francia baloldali értelmiség egyik legelismertebb alakja, és a politikai elit éleslátó elemzője. Egy nappal azután, hogy a Nemzeti Front győzelmet aratott a regionális választások első fordulójában, ez a 3 évvel ezelőtti cikk még mindig aktuálisnak tűnik, ha azokat az okokat kutatjuk, amelyek a szélsőséges, alkalmasint rasszista, idegengyűlölő indulatok és vélemények súlyát indokolják a mai vitáinkban, egyúttal a szélsőjobb térnyerését a politikai életben.

A Marine Le Penre voksolók száma egyszerre letaglózó és meglepő. Magyarázatokat keresünk. A politikai személyzet előhúzza hordozható szociológiai kitjét: az alsóbb népcsoportok, tévelygő vidékiek, munkások, alul képzettek Franciaországa – amelyet megrémít a globalizáció, a vásárlóerejük csökkenése, az életterük struktúráinak felbomlása, és a kapujukban álló különös idegenek - a nacionalizmus és az idegengyűlölet felé fordul.

Ezt a „retardált” Franciaországot vádolták már egyébként azzal is, hogy nemmel szavazott az uniós alkotmánytervezet ellen. Szembeállították a modern és képzett városi középosztállyal, amely érett demokráciánk társadalmi sava-borsa.

Mondjuk úgy, hogy ez az alsó Franciaország tölti be jelenleg a mesebeli tulok szerepét, ő az a felnyírt tarkójú, rühes „populista”, aki az egész lepenista kórságot táplálja. Mindazonáltal meglepő ez a politikai-média indulat a populizmussal szemben. A demokratikus hatalom, amelyre oly büszkék vagyunk, allergiás lenne tán arra, ha a néppel foglalkozunk? A nép, ami ezt illeti, ezen a véleményen van, és egyre inkább. A kérdésre, hogy „a politikai felelősök foglalkoznak-e azzal, amit az önhöz hasonló emberek gondolnak?” az abszolút negatív válasz – „egyáltalán  nem” – az 1978-ban mért 15%-ról 2010-ben 42%-ra emelkedett. Ami a pozitív válaszokat illeti („eléggé” vagy „nagyon”), ezek 35%-ról 17%-ra csökkentek. […] Állam és nép viszonya jelenleg nem a bizalomra épül, ez a legkevesebb, amit mondhatunk.

Arra kell-e ebből következtetnünk, hogy az államunk nem rendelkezik azzal a néppel, amelyet megérdemelne, és a Le Penre voksolók árnya épp a nép elégtelen voltát igazolja? Akkor pedig, a demokrácia megerősítése érdekében a népet kellene megváltoztatni, ahogy ironikusan Brecht javasolta.

Az én elméletem inkább az, hogy a fő tettesek közül két másikat kellene elővenni: az államhatalom egymást követő, jobb- és baloldali képviselőit, és az értelmiség nem elhanyagolható részét.

Bizonyára nem falusi szegényeink voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy amennyire csak lehet, korlátozzák országunk munkásainak azt az alapvető jogát, hogy bármilyen származásúak legyenek is, feleségükkel és gyermekeikkel élhessenek itt. Hanem egy szocialista miniszter asszony volt az, majd az őt követő összes jobboldali utódja, akik tovább szélesítették az így keletkezett rést.*  Nem egy alul képzett vidéki volt az, aki 1983-ban kijelentette, hogy a Renault-nál sztrájkoló – többségükben valóban algériai és marokkói – „bevándorló munkásokat (…) olyan politikai és vallási csoportok tüzelik fel, amelyek önmeghatározásában a francia társadalmi valóság kritériumainak viszonylag elhanyagolható funkciója van”.** Hanem egy szocialista miniszterelnök volt az, aki ezzel természetesen nagy örömet okozott jobboldali „ellenségeinek”.

Kinek támadt az a remek ötlete, hogy kijelentse, Le Pen a valódi problémákat nevezi meg? A Nemzeti Front egy elzászi aktivistájának? Nem, hanem a François Mitterrand köztársasági elnök egyik miniszterelnökének. Nem a belső országrészek alulfejlettjei voltak azok, akik létrehozták az internáló központokat, hogy oda börtönözzék be, minden valódi jogosultság nélkül, azokat, akiket a másik oldalon pedig megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy megszerezzék az ittlétüket igazoló okmányokat [azaz az "illegálisnak" nevezett bevándorlókat; KM].

Nem is egzaltált elővárosi lakosok voltak azok, akik elrendelték, hogy az egész világon csak néhanapján adjanak ki egy-egy francia vízumot, miközben itt kitoloncolási kvótákat állítottak fel, amelyeket a rendőrségnek mindenáron teljesítenie kellett. Azoknak az egymást követő törvényeknek sora, amelyek az „idegenség” ürügyével megtámadták az itt élő és dolgozó emberek millióit, nem elszabadult „populisták” műve.

Ezeknek a legális gaztetteknek szerzője, egész egyszerűen: az állam. Az összes egymást követő kormány, François Mitterrandtól kezdődően, és aztán szünet nélkül. E tárgyban (hogy csak két példát említsünk) a szocialista Lionel Jospin, amint hatalomra került, tudatta, hogy szó sem lehet róla, hogy eltörölje Charles Pasqua idegengyűlölő törvényeit; a szocialista François Hollande pedig tudatta, hogy a „papírok nélküli” személyek helyzetének szabályozása ugyanolyan szempontok szerint dől majd el az ő köztársasági elnöksége alatt, mint az Nicolas Sarkozy alatt történt. Ennek az irányzatnak a folyamatosságához nem fér kétség. Az állam megátalkodottsága a hitványságban formálja a reaktív és etnicizáló közvéleményt, és nem fordítva.

Felteszem, senki sem feltételezi rólam, hogy ne vettem volna észre, hogy Nicolas Sarkozy és a bandája folyamatosan a kulturális rasszizmus harcát vívták, magasra emelve a mi drága nyugati civilizációnk „felsőbbrendűségének” zászlaját, és megszavaztatva a diszkriminatív törvények beláthatatlan sorát, amelyek gazembersége elkeserítő.

Ugyanakkor nem látjuk, hogy a baloldal olyan erővel állt volna ki ezek ellen, amelyet egy hasonlóan reakciós megszállottság megkívánt volna. Sőt, több alkalommal tudtunkra adta, hogy „megérti” ezt az igényt a „biztonságra”, és lelkifurdalás nélkül szavazott meg nyilvánvalóan üldöző jellegű döntéseket, mint például azt, hogy a közterekről kitiltsák ezt vagy azt a nőt, azzal a kifogással, hogy elfedi a haját vagy az egész testét.

A baloldal jelöltjei mindenütt beharangozzák, hogy hajthatatlanok lesznek, nem annyira a kapitalista visszaélések és az aszkétikus költségvetések ellen, hanem a „papírok nélküli” külföldi munkások és a visszaeső kiskorúak ellen folytatott harcban, főleg, ha feketék vagy arabok. Ezen a téren, bal- és jobboldal egyaránt lábbal taposott minden elvet. Azok számára, akiktől megtagadják a papírokat, ez nem jogállam, hanem szükségállapot, jogtalan állam. Ők azok, akiknek biztonságát veszély fenyegeti, és nem a jómódú helyiek. Ha szükség lenne arra, isten ments, hogy embereket toloncoljunk ki, akkor válasszuk inkább a minket kormányzókat, mint a nagyon is tiszteletreméltó marokkói vagy malii munkásokat.

És mindemögött, hosszú idő óta, több, mint húsz éve, kiket találunk? Kik a dicsőséges feltalálói az „iszlám veszélynek”, amely szerintük szétbomlasztani készül a mi szép nyugati és francia társadalmunkat? Csak nem azok az értelmiségiek, akik felgyúlt hangú vezércikkeket, perverz könyveket, megumbuldált „szociológiai kutatásokat” szentelnek ennek feladatnak? Vajon vidéki nyugdíjasok és a felszámolt iparvidékek kisvárosainak munkásai voltak azok, akik türelmesen felépítették ezeket az ügyeket, a „civilizációs konfliktussal”, a „republikáns paktum” védelmével, és a csodálatos szekuláris modellünket fenyegető veszélyekkel, az arab hölgyek hétköznapjain felháborodott „feminizmussal”?

Nem bosszantó, hogy kizárólag a szélsőséges jobboldalon keressük a felelősöket – ahol voltaképp csak a gesztenyéket kaparják ki –, és sosem rántjuk le a leplet azoknak a súlyos felelősségéről, akik, gyakran baloldalinak mondják magukat, gyakrabban filozófusok, mint pénztárosnők, és szenvedélyesen állították, hogy az arabok és a feketék, főleg a fiatalok, megrontják az oktatási rendszerünket, feldúlják a külvárosainkat, fenyegetik a szabadságjogainkat, és zaklatják az asszonyainkat? Hogy „túlságosan sokan” vannak a focicsapatainkban? Pontosan úgy, ahogy egykor a zsidókról és a „métèque”- ről állították, hogy halálos veszélyt jelentenek az örök Franciaországra.

Nyilván megjelentek olyan fasiszta csoportocskák, amelyek az iszlámra hivatkoznak. De egyúttal akadtak olyan fasiszták is, akik a „Nyugatra” vagy Krisztus királyunkra hivatkoztak. Ez nem akadályoz meg egyetlen iszlamofób entellektüelt sem abban, hogy úton-útfélen a mi felsőbbrendű „nyugati” identitásunkat magasztalja, és sikerüljön neki a csodálatraméltó „keresztény gyökereinket” beépíteni annak a laïcité-nek [a szekularizáció francia modellje; KM] kultuszába, amelynek egyik legmegátalkodottabb híve maga Marine Le Pen lett, ezzel rávilágítva, mi is ennek a kultusznak a lényege.   

Az az igazság, hogy az értelmiségiek találták ki azt az elsősorban a nagyvárosok fiataljai ellen irányuló, népellenes erőszakot, amely az iszlamofóbia igazi titka. És a kormányok azok, amelyek képtelenek lévén arra, hogy olyan társadalmakat építsenek, ahol társadalmi béke és igazság uralkodik, kiszolgáltatták a külföldieket, elsőként az arab munkásokat és családjaikat, a dezorientált és félelemre hajlamos választói klientúrájuk prédájául. Mint mindig, az eszme, legyen bár kriminális, előbbre jár, mint a hatalom, amely aztán maga is alakítja a közvéleményt, amelyre támaszkodik. Az értelmiségi, bármily sajnálatos, megelőzi a minisztert, aki majd követőit létrehozza.

A könyv, még a kidobásra érdemes is, előbbre jár, mint a propaganda szlogenje, amely megtéveszt, ahelyett, hogy tanítana. És harminc évnyi türelmes erőfeszítés az írás, az uszítás és az eszmék nélküli választási verseny terepén gyászos jutalomra lel a megfáradt meggyőződésekben éppúgy, mint a birka szavazatokban.

Szégyen az egymást követő kormányokra, amelyek mind rivalizáltak a „közbiztonság” és „bevándorlás probléma” összekapcsolódó témáival, hogy ne látszódjék, elsősorban a gazdasági oligarchia érdekeit szolgálják. Szégyen a neoetnicizmus és a dohos nacionalizmus entellektüelljeire, akiknek az iszlám veszélyről és az „értékeink” lerombolásáról szóló ostobaságok leplével sikerült apránként elfedni azt az űrt, amelyet a kommunista hipotézis átmeneti napfogyatkozása hagyott a népben.

Ők azok, akiknek számot kell ma adniuk a csúszómászó fasizmus felemelkedéséről, amelynek mentális kifejlődését szünet nélkül bátorították.

Alain Badiou

*A Franciaországban dolgozó külföldiek családtagjainak adott tartózkodási engedélyeket először a hetvenes években próbálták korlátozni, de a törvényt (2 szakszervezet és egy jogvédő szervezet kezdeményezésére) alkotmányellenessége miatt megsemmisítették.A következő sikeres kísérlet 1984-ben a szocialista kormány alatt ment végbe, ezt követték a kilencvenes években a hírhedt Pasqua-törvények.

**1983-ban még ilyen körmönfontan utaltak arra, hogy a sztrájkoló külföldi munkások elsősorban nem jogaikért harcolnak, hanem külső politikai hatalmak felbujtására cselekszenek.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, akkor támogass minket!

Túl sok a szegény Magyarországon, és ezt a Központi Statisztikai Hivatal sem nézheti tétlenül. Ezért megszűnne az eddigi létminimum számítás, és helyét olyan modellek foglalják el, amelyek segítségével csökken a szűkölködők száma. A javaslatok nagy vitát váltottak ki, és nem véletlenül. Ahogy Havasi Éva alábbi számításaiból kiderül, a változásokkal szinte mindenki rosszul jár – a legnagyobb vesztesek pedig a minimum 2 gyerekes családok. Az ő esetükben a szegénység küszöbe az eddigi értékeknél 25-40 %-kal alacsonyabbra csúszik, azaz ha eddig 253 ezer forintnál húzódott a létminimum szintje, most modelltől függően, 159-180 ezer forint felett már nem tekintené őket szegénynek a hivatal. Havasi Éva írása

A KSH felfüggesztette a létminimum-számítását, azzal az ígérvénnyel, hogy „felülvizsgálja” azt.

Orvosi nyelvre lefordítva, a KSH logika könnyen érthetővé válik. A diagnózis – értsd: létminimum alatt élés – fő baja a KSH-nyilatkozatok szerint az volt, hogy a kórisme megnevezését sokan félreértették, ráadásul túl sokan és sokfélék rendelkeztek hasonló lelettel. (A limit alatt élők száma és rétegzettsége úgymond „megkérdőjelezi a szakpolitikai relevanciáját”.)

A „megoldás” az volna, hogy ha a lakosság közel negyven százalékának ugyanaz a baja (vagyis, hogy létminimum alatti jövedelemből él), akkor ezt a szintet a továbbiakban ne tekintsük „az egészségre ártalmasnak”.

Helyette keressünk egy sokkal szűkebb halmazt, amelynek tagjait már érintettnek minősítjük. A ma még létminimumnak nevezett szint alatti élet egy „népbetegség”, amellyel a továbbiakban nem foglalkoznának. A jövőben csak az idült szövődményes betegségek számítanának. A „számítás” statisztikai értelmében persze, mert a betegek (értsd a szegények) már régóta magukra vannak hagyva.

Deklarált cél volt az is, hogy a leszűkített betegcsoport kapjon valami vonzóbb nevet. Ahogy a stadion szót fel akarják váltani a „fedett sportlétesítmény” szókapcsolattal, a beszédes „kerítés” szót meg a „műszaki határzár” kifejezéssel, úgy ajánlják most a létminimum alatt élők helyett az „amerikai módszerrel számolt minimum alatt élők” és/vagy a „policy-orientált minimum alatt élők” szóláncokat.

Ez sem ártatlan nyelvújítás. Ez az új hattagú szintagma a köznyelvi használatban megjegyezhetetlen, s ilyenként elveszti súlyos jelentéstartalmát. Sőt, ez az új állandósult szókapcsolat azt sugallja, hogy ez valami amerikai, valami korszerűbb, hitelesebb mutató, és talán nem is annyira szerény megélhetési szintet jelöl. Aki pedig utalni akar rá, annak muszáj egyszerűsíteni, s azzal száműzni a mutató kellemetlen társadalmi tartalmát, lelkiismeretünkre is ható jelentését.

Az első jelek már látszanak. Kivétel nélkül mindegyik napilap, online újság „amerikai módszer”, „amerikai modell” alapján számolt szegénységről beszél. (A policy-orientált verzió viszont mintha máris kihullott volna.)

Csakhogy e hazai számítási javaslatnak annyi köze van az Egyesült Államokban lényegében a múlt század hatvanas éveitől alkalmazott módszerhez, mint az amerikai népautónak a magyarok számára máig emlékezetes Trabanthoz, vagy még inkább a Trabant Hycomathoz.

Az 1964 óta minimális változtatásokon átesett, hivatalos szegénységet mérő, amerikai módszer valóban ugyanúgy, ahogy azt a hazai létminimum-számításnál megszoktuk, egy – a táplálkozástudományi ajánlások alapján összeállított – élelmiszer-kosárból (food plan) indul ki. Ezt azonban – a hazaival ellentétben – különböző korú, nemű, létszámú háztartástagokból álló, 48 háztartástípusra dolgozták ki. S erre vonatkozóan alkalmaztak egy hármas szorzót.

Nálunk egy egységes élelmiszer-kosár került kialakításra, és ezt fogyasztási egységek alkalmazásával „igazítjuk ki”, tesszük alkalmassá a különböző háztartástípusokra. S itt lép be az első és legkomolyabb módszertani „újítás”, mely összehasonlító tábla nélkül, csak szövegesen rögzítve, a feje tetejére állítja a korábbi számítást. Ennek a megoldásnak viszont már semmi köze nincs az amerikai módszerhez, ez csak egy közbülső korrekciós lépése a „megmagyarított amerikai” megoldásnak (1. táblázat).

Az eddigi létminimum-számításnál a fogyasztási egységet így képezték: a háztartásban az aktív korú felnőtt férfi minimálisnak elfogadott élelmiszer-szükséglete számított 1 egységnek, a második felnőtt szükséglete annak 75%-a, az első gyermeké 65%, a másodiké 50%. Az újonnan javasolt fogyasztási egység ehhez képest radikálisan lecsökkenti az „elismert” szükségleteket (1-2. táblázat). Vagyis anélkül, hogy a számítás módja megváltozna, önmagában az új fogyasztási egység alkalmazásával például egy négytagú háztartás havi elismert élelmiszer-szükséglete az eredeti 72,4%-kára csökken!

1. táblázat: Az elismert fogyasztási szükséglet (fogyasztási egység) az eddigi létminimum-számításnál és a javasolt modellszámításokban

2. táblázat: A megváltozott fogyasztási szükséglet (fogyasztási egység), Ft/hó

Forrás: Havasi Éva saját számítása

A következő lépésben, ha a tradicionális amerikai módszert követnénk, akkor a háztartástípusokra kialakított, beárazott élelmiszer-szükségletet, megszorozhatnánk 3- mal. De nem ez a javaslat.

„A létminimum-számítás megújítása” című tanulmány (id. mű 8. oldal) szerint, ha leszűkítjük a lakossági adatgyűjtésben az EU-számítás alapján „szegény vagy társadalmilag kirekesztett” csoportot, és arra határozzuk meg az élelmiszer-kiadásoknak az összkiadáshoz viszonyított arányát, akkor 3,17-et, azaz a háromhoz nagyon közeli szorzót kapunk. Erre hivatkozva - a KSH eddigi megoldása helyett - a kísérleti számítást végzők már nem az eredeti kör összfogyasztását, hanem csak ennek a szegénységben vagy kirekesztettségben érintett csoportnak az összfogyasztását vették figyelembe. Emlékeztetőül: a KSH korábbi megoldása az volt, hogy a megállapított élelmiszer-szükségletnek megfelelő, ahhoz hasonló mértékben élelmiszert vásárlók (± 20%-os) körének az egyéb fogyasztási kiadásait vették figyelembe. És így a két rész (az OÉTI által 3 megállapított élelmiszer-szükséglet költségei és a lakossági adatgyűjtésből származó valós élelmiszeren felüli egyéb kiadások) összege adja a létminimum forint-összegét.

Az új megoldás szerinti számítás alapja tehát már nem a mai élelmiszerkosár szerint fogyasztók köre lenne, hanem az ennél jóval alacsonyabb jövedelemből élőké, „a szegénység és társadalmi kirekesztés által érintett” (AROPE) kategóriába tartozó népességé.

Az „adaptált módszer nem az élelmiszerkosár környezetében található háztartások, hanem az uniós AROPE-mutató szerinti szegénység vagy kirekesztődés kockázatának kitett háztartások fogyasztási jellemzői alapján számítja az élelmiszer-kiadások feletti szükségletek értékét.” (id. mű 16. oldal)

Vagyis a bemutatott magyar „amerikai módszer” abban tér el a mai létminimumtól, hogy egy sokkal kedvezőtlenebb szorzóval kalkulálja az első aktív korú felnőtt háztartástag élelmiszer-szükségletéhez képest a háztartás többi tagjáét (1-2. táblázat), és az élelmiszer-szükséglet fölötti kiadásokat a szegények és/vagy kirekesztettek körére jellemző egyéb kiadásokkal bővíti. Így egy alacsonyabb fogyasztási szintre viszi le a kalkulációt.

Az alábbi táblázatban — két háztartástípusra — összehasonlítom a következő három számítási módszer eredményét:

1. A KSH mai létminimum-számítása
2. Az amerikai módszer valóságos adaptálása
   A mai létminimumnál használt OÉTI élelmiszernorma szerint beárazott összeg, a különböző háztartástípusokra az eredeti fogyasztási egységgel kalkulálva és az USA-ban használt háromszoros szorzó alkalmazásával.
   
3. A KSH „amerikai modell” nevezetű ajánlása
   A mai létminimumnál használt OÉTI élelmiszernorma szerint beárazott összeg, a különböző háztartástípusokra, DE az új, alacsonyabb fogyasztási egységekkel kalkulálva, az egyéb kiadásokat pedig a szegények/kirekesztettek élelmiszeren felüli egyéb költéseivel kiegészítve.

3. táblázat: A magyar amerikai modell az eredeti létminimumhoz és az amerikai módszerhez képest, Ft/hó

Forrás: Havasi Éva saját számítása

A fogyasztási egység megváltoztatása és az élelmiszeren felül elismert szükségletek szegények köréből vett költései összességében az eredményezték, hogy az egytagú háztartások létminimuma a korábbi 87%-ka, a két felnőttből és két gyermekből álló háztartásoké pedig az eredeti 63%-ka.

A KSH-nak az „amerikai modell” melletti másik ajánlata az ún. „policy-orientált” megoldás. (Alighanem ez lenne a szakpolitika céljait szolgáló számítási módszer. Legalábbis, ha komolyan akarjuk venni a KSH azon szándékát, hogy a megnevezés ne legyen félrevezető, tükrözze pontosan a mutató tartalmát.) Itt jegyzem meg, hogy a mai segélyezési gyakorlat, és általában a jövedelemtől függő juttatások jogosultsági küszöbértékei a policy-orientált modellből számolt értékek egyharmadát sem érik el.

A „policy-orientált” modell az OÉTI által egy felnőtt aktív korú emberre megadott élelmiszer-szükségletet csökkenti (2300 Kcal-ról 1800 Kcal-ra). Mindemellett hangsúlyozni kell azt is, hogy az eredeti létminimum fogyasztási-egységeket itt is az új, már alacsonyabb szorzók váltják fel! Tehát ebben a modellben is egy két lépcsőben csökkentett élelmiszer-szükséglet alapján meghatározott környezetben fogyasztók egyéb kiadásaival történik a végső érték meghatározása.

4. táblázat: A KSH mai létminimumában és a policy-orientált modellben az alapjukat képező élelmiszer-szükségletek és végösszegek összehasonlítása, Ft/hó

Forrás: KSH kísérleti számítás saját számítással kiegészítve

E módszer szerint az egyszemélyes háztartások új létminimuma alig kisebb, ugyanakkor a négytagú, kétgyermekes háztartás létminimuma az eredeti 71%-ka.

Mindkét javasolt modellben a legnagyobb vesztesek a gyermekes családok. A kisebb változást az élelmiszer-normatíva csökkentése eredményezné, változatlan számítási mód mellett. De a fogyasztási egység ilyen módosításával az egyszemélyes háztartások kivételével mindenki rosszul jár. Láttuk, hogy az amerikainak nevezett magyar módszer ráadásul az élelmiszer-szükségleten felüli „elismertnek tekintett szükségletek költségét” a szegénység és kirekesztettség kockázatával élők szükségképpen alacsonyabb valós kiadásai alapján számolja. S ezzel látszólag tovább csökkenti a magyarországi szűkölködők számát, s ezzel nemhogy javítaná, hanem tovább rontaná a szociális „policy” valóságismeretét, esélyeit.

A szegénységszámítási módszer úttörője az angol Benjamin Seebohn Rowntree 1902-ben publikált a „Szegénység, tanulmány a városi életről” c. munkájában már felhívta a figyelmet arra, hogy a minimális szükségletek meghatározásánál nem indulhatunk ki a szegények valós fogyasztásából, hiszen nem áll módjukban ennek a fogyasztási mintának a megvalósítása. Én ezért is különösen hibásnak tartom, hogy az élelmiszereken túli egyéb szükségleteket ne a korábbi bevált módon, hanem a lakásukat fűteni alig tudó, gyógyszereiket megvásárolni is sokszor képtelen „szegénység vagy kirekesztettség kockázatával élők” megvalósult fogyasztási mintáiból vegyék.

Ahogy Rebecca M. Blank az Obama kormányzat gazdasági ügyekért felelős helyettes államtitkára az amerikai szegénységszámítási módszer felülvizsgálatával kapcsolatban fogalmazott (Los Angeles Times, Szeptember 15, 2008) „sajnos nincs olyan elnök, aki hozzányúlna a forró krumplihoz”. Ha pedig valaki mégis megteszi, akkor azt a szakértők és érintettek széleskörű bevonása mellett tegye, s próbálkozásait közérthető módon tárja a nyilvánosság elé. Írásom legalább ezt a célt szolgálta.

A témához bővebben Havasi Éva: A magyarországi létminimum-számítás korszakai nemzetközi összehasonlításban, Statisztikai Szemle, 2015. október (885-916. oldal). A KSH hivatkozott tanulmánya, "A létminimum-számítás megújítása" címmel itt olvasható.

Havasi Éva

A szerző szociológus, statisztikai főtanácsadó.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

November 27-én Colorado Springsben, a Sziklás-hegység csúcsai alatt, Robert L. Dear, egy 59 éves amerikai fehér keresztény férfi megtámadott egy családalapítási és nőgyógyászati klinikát, mely a nemzetközi Planned Parenthood (PP) hálózathoz tartozik. Több órán át próbálták a rendőrök megállítani a lövöldöző támadót, végül a merénylet három ember halálát követelte, és kilencen megsérültek. A támadó a merénylet utáni interjúban azt mondta, hogy “elég volt a baba testrészekből” (no more baby parts).

Ez a mondat arra az abortuszellenes retorikára utal, amelyet már a hetvenes évek óta használ az amerikai republikánus és fundamentalista keresztény “pro-life” mozgalom. Az “életvédő” mozgalom bezáratná az összes Planned Parenthood klinikát, mely az USA-ban a nők reprodukciós jogait és a tervezhető családalapítást biztosítja. Az “életvédők” a legmanipulatívabb módszerektől sem riadnak vissza: pl. megtévesztő videókat produkálnak, és azzal vádolják a PP-t, hogy magzati szövettel - vagyis egyesek szerint “baba testrészekkel” - kereskedik. (Korábban mi is beszámoltunk arról, hogy milyen társadalmi következményei vannak ennek a manipulációnak, itt és itt.) Ez a fajta retorika több erőszakos esethez is vezetett, sok PP-klinika volt kitéve fenyegetésnek és merényleteknek. Összesen 11 ember, köztük több orvos halt meg abortuszklinikák elleni merényletekben 1993 óta.

Robert L. Dear azóta bíróság elé került, a pontos motivációját még nem lehet tudni. De két héttel a párizsi merényletek után sem az amerikai, sem a nemzetközi média nem vádolja őt terrorizmussal. Nem Dear az egyetlen, aki a “lone white shooter” (magányos fehér lövöldöző) címkével elkerülte a terrorista jelzőt. Mivel az utóbbi szó egyre inkább a dzsihadistákhoz kötődik a mai világban, a fehér keresztény merénylőknél az amerikai média (mint Aurorában, Santa Barbarában és Sandy Hookben) a tettesek mentális állapotára vagy szociális kirekesztésére fogja a merényleteket. Ellenben a szerdai San Bernardinó-i fegyveres támadásnál, amikor egy fogyatékos embereket gondozó szociális intézményben ölt meg egy pár legalább 14 alkalmazottat, a terrorizmussal való összefüggés már az elejétől sem  volt kizárt, ahogy ezt Barack Obama kijelentette.  A két támadó ebben ez esetben egy muszlim vallású pár volt - így gyorsabban hozták összefüggésbe a “radikális eszmét” a terrorizmussal.

Pedig a PP elleni merénylők is, mint más terroristák, egy bizonyos dogmatikus hitre alapozzák gyilkosságaikat. Támadásuk célpontja egy szimbólum, amely számukra a világ bűnét jelenti - ebben az esetben az abortusz, ami az amerikai politikában egy központi, nagyon vitatott kérdés. Lehet, hogy mentális állapotuk vagy kirekesztettségük egy olyan tényező, amely befolyásolta, hogy a merénylők elszánták magukat a tettre. De a gyűlölködő, szélsőséges retorikának nagyon fontos szerepe van abban, hogy ezek  az emberek eljutnak a merényletig. Ilyen retorikát használ több amerikai antiabortusz csoport is, gyilkosokhoz hasonlítva az abortuszt választó nőket, és ezzel heccelve a népet. Több ilyen csoport ugyan részvétet nyilvánított a merénylet után, megtagadva mindenféle erőszakot. De egyben tompított is a részvéten, hogy  összehasonlították a merénylet áldozatait az “erőszakosan megölt babákkal” vagy abortált magzatokkal.

Másrészt a sokasodó amerikai merényletek tettesei túlnyomórészt fehér férfiak. Az USA-ban az utolsó 30 évben 62 merénylőből 61 férfi volt, 44 közölük fehér. A számok azt mutatják, hogy nem csak a dogmatikus és gyakran vallásos retorikával van baj, hanem a dogmatikus férfiassággal is, mely megtagadja a “deviánsnak” tartott jelenségeket (mint a homoszexualitást vagy transzneműséget), és dicsőíti az erőszakot. Ennek a kombinációnak a legrobbanékonyabb elegye  terrorista merényletet eredményezhet. Egy ilyen erőszakos merénylet a tettes számára igazolja a többiek felett gyakorolt kontrollt, amellyel be tudja bizonyítani férfiasságát. A fegyvertartás laza szabályozásával kiegészülve az USA egyes államai tökéletes táptalajt jelentenek az effajta merénylőknek - ezzel nem csak a klinikákat, hanem a társadalom egészségét és a nők testi önrendelkezését is veszélyeztetve.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, akkor támogass minket!

Nem abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát „egyéninek” tekintsünk, amely valójában milliókat érint? Alkalmas-e az egyént középpontba állító és a problémák hordozójának tekintő megközelítés arra, hogy a pszichológia betöltse társadalmi küldetését? Feladata-e a pszichológusnak az elnyomott csoport tagjaiban az elnyomásuk forrásának tudatosítása? Hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Máriási Dóra és Vida Katalin írása arról, hogy miért van szükség kritikai pszichológiára.

rajz: Randall Enos

A Pszichológusok Etikai Kódexe (SZEK) az öt alapelve részeként megfogalmazza, hogy a pszichológus “Felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. […] A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik.” A Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexe tehát szövegszerűen tartalmazza a társadalmi felelősségvállalást és a közjó iránti elkötelezett tevékenység fontosságát, azonban több említést nem is tesz a pszichológus társadalmi felelősségéről, nem részletezi további pontokban ennek a kereteit. Felmerül tehát a kérdés, hogy a szakma etikai kódexe miért foglalkozik részletesen például a kutatásetikai alapelvekkel és publikálási szabályokkal összesen további huszonkét alpontban, ha a társadalmi felelősség csupán alapelvként kerül megemlítésre? Jogosan merül fel a kérdés, hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Vajon a pszichológiai tudás és műveltség terjesztését jelenti vagy a mentális betegségekről szóló tévhitek felszámolását, illetve a pszichés megbélyegzettség elleni küzdelmet? Esetleg a pszichológusnak nyilvánosan be kell avatkoznia olyan társadalmi kérdésekbe, amelyekben szakmailag kompetens tudással rendelkezik? A homályos mondatok mögött valójában a pszichológia identitását, struktúráját és ki nem mondott normáit érintő kérdések húzódnak meg. Az alábbiakban három olyan elvet fogalmazunk meg (individualitás, neutralitás és pszichológia mint természettudomány), amelyek jelenleg áthatják a mainstream pszichológiát, vagyis a fősodort, és az ennek a kritikáját adó „kritikai pszichológia” nézőpontjából igyekszünk ezekre az elvekre rátekinteni, valamint kérdéseket felvetni az egyén és a társadalom viszonyát illetően.

1. Individualitás

Minden kultúra mond valamit arról, hogy mi az emberi boldogság kulcsa, mi a célja az életnek és hogyan tudjuk ezt elérni. A felvilágosodás után előretörő modernitás és a kapitalista termelési mód globálissá válása miatt az individualizmus elterjedtté vált az utóbbi két évszázadban – nyugaton és azon túl is. A boldogságot az egyéni sikerhez, az önmegvalósításhoz és a javak felhalmozásához köti, a mainstream pszichológia pedig ehhez nyújtja az ideologikus alapot. Kenneth J. Gergen amerikai pszichológus amellett érvel, hogy a pszichológiai esszencializmus, mely eleve létezőként fogja fel a pszichét, valójában egy „csapda”, mert az ént helyezi a középpontba (értelmezzük magunkat, figyelünk magunkra, panaszkodunk, ha valaki nem veszi figyelembe a szükségleteinket, nem tartja fontosnak az érzéseinket stb.) és minden mást csak az én körül forgónak tekint. Az én a létezés középpontjává vált, miközben nagyon bizonytalanok a pszichés kategóriáink. Mi számít egyáltalán alapvető mentális egységnek? Az alapérzelmek? Ha valakinek hiányzik a harag a „lelki repertoárjából”, akkor nem tartozik az emberi fajhoz?

Amellett érvelünk, hogy az elmúlt száz évben létrejött mainstream pszichológia tudományként megteremtette az elméleti alapot az individualista szemlélet számára. Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (pl. depressziós klienseink tünetei mögött személyes indokokat keresünk, gyógyszeres kezelést vagy pszichoterápiát javaslunk). Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát „egyéninek” tekintsünk, amely valójában milliókat érint.

Egy konkrét példán keresztül vizsgálva a kérdést: vajon amikor a hozzánk forduló kliens elviselhetetlen mértékű munkahelyi stresszről beszél, mi a feladatunk segítő szakemberként? Autogén tréninget javasolunk, hogy jobban meg tudjon küzdeni a feszültségével? Feltérképezzük a megküzdési stratégiáit? Munkahelyváltásra biztatjuk? Vagy az érdekérvényesítésben segítjük, hogy szakszervezetet alapítva rendszerszinten érjen el változást a munkakörülményeiben? Ha az interperszonális szinten lépünk közbe, és őt igazítjuk a rendszerhez, elérünk-e változást, vagy éppen pont ezzel segítjük a rendszert még olajozottabban fenntartani? A rendszerszemléletű intervenciók szerint, ha az egyén szintjén változás történik, az az egész rendszer működésére kihat, de mi alapján gondolhatjuk, hogy ezáltal nem pusztán a fennálló rendszert igazoljuk?

Természetesen felmerülhet a kérdés: a terápiás munka alapja, a hagyományos, kétszemélyes terápiás forma nem csupán a középosztályra lett-e kitalálva? Ignacio Martín-Baró, a dél-amerikai pszichológus, pedagógus és jezsuita pap a 1970-es években erős kritikával illette a mainstream pszichológiát, hiszen az szerinte nem vette figyelembe, hogy az egyéni szenvedés az elnyomásból fakad. A „felszabadítás pszichológiája” számára azt a szakmai viszonyulást jelenítette meg, amelyben a pszichológusnak fontos feladata az elnyomott csoportok tagjaiban az osztályhelyzetük tudatosítása és ebből fakadóan ezen csoportok „empowermentje” (vagyis hatalommal, képességgel való felruházása).

2. Neutralitás

Érdemes és lényeges különbséget tenni az értéksemlegesség, mint ítéletmentesség és mint ideológiamentesség között. Az előbbiben a kliens iránti elfogadás nyilvánul meg, míg az utóbbi csupán a pszichológia tudományának illúziója. A mainstream pszichológia esszencialista állásponthoz ragaszkodik, amennyiben a lélek állandó és változatlan, illetve tértől és időtől független valóságát ismeri el, és Gergen rámutat, hogy ennek az esszencializmusnak a gyökerei a zsidó-keresztény hagyományba ágyazódnak. A pszichológia azonban nem csak magát a lelket tartja állandó létezőnek, hanem önmagára is objektív tudományként tekint. Ám a XX. század intelligencia-tesztjei nyomán fellépő kritikus hangok, melyek az eredményekben a társadalmi osztály befolyására hívták fel a figyelmet; a gender-kutatások, a nem heteronormatív szexualitás de-patologizálása; a kutatási minták torzító hatásai mind-mind az általánosíthatóság és a környezeti, kulturális meghatározottság kérdéseit vetik fel. Mindezek ellenére mintha a mainstream pszichológia tehetetlenségi erejénél fogva továbbra is ragaszkodna a statikus, történelmen kívüli emberkép mítoszához, amelyhez egy univerzális elméleteket és kutatási eredményeket produkáló, a magát közvetlen környezete aktuális hullámveréseitől és jelenségeitől távol tartó tudomány párosul. Ez a szemlélet pedig gyakran figyelmen kívül hagyja a társadalmi, történeti, politikai kontextust, amelyben ezek az elméletek megszülettek, nem említi azokat a hatalmi viszonyokat, amelyek a felfedezéshez vezettek (pl. az amerikai szociálpszichológiát erősen meghatározta, hogy az Amerikai Hadsereg milyen kutatásokat finanszírozott).

Mintha továbbra is fennállna az a hit, hogy a valódi tudomány ideológiamentes, ami viszont ideológiával terhelt, az – amint az amerikai kritikai pszichológus Dennis Fox is írja – hiteltelennek tűnik. A kritikai pszichológia ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy nem létezhet a pszichológia értéksemlegessége és ideológiai mentessége. Ezért fontos felismerni, hogy nem csak a szociálpszichológia, de a pszichológia egésze is itt-és-most zajlik, kritikaian és történetileg.

3. Pszichológia mint természettudomány

A pszichológia tudománya mindig is a természet- és a társadalomtudományok között ingadozva határozta meg magát. Azonban a kognitív forradalom és a neurológiai kutatások térnyerésével napjainkban egyre markánsabbá vált a természettudományos meghatározottság túlsúlya, mely a pszichológus-oktatás tananyagában is megjelenik. Az, hogy a pszichológia mit tekint betegségnek és egészségnek sokat változott az elmúlt 100 évben, és ezek a kategóriák és diagnózisok is időről időre ingáztak a pszichologizáló és a medikalizáló nézőpontok között. Míg Freud pszichoanalitikus elmélete a tudattalanra és az elfojtásra koncentrált, manapság az ilyen fogalmakat nem tekintjük mérhetőnek, így elég tudományosnak sem. A pszichológiai betegségek hátterében a tudomány ma már egyre inkább biológiai magyarázatokat keres, és azokat biológiai (gyógyszeres módon) igyekszik kezelni is. Az individualizáló szemlélet még egy fokkal szűkíti elemzési körét és már nem csupán a társadalmi folyamatok válnak sokadlagos szemponttá, hanem az „élmény maga, a személyiség élettörténete, interperszonális környezete stb. is szinte érdektelen, redukálódik a sztresszre, a lényeg a jelenségben meghatározó agyi képlet, neurális mechanizmus, neurotranszmitter-hatás” – fogalmazza meg Buda Béla is.

Mit mondhat nekünk a kritikai pszichológia a magyar viszonyokról?

A kritikai pszichológia tehát – szemben a mainstream pszichológiával – felhívja a figyelmet a pszichológia rendszerigazoló szerepére, társadalmi szintű változást követel, vállaltan ideologikus, társadalomtudományos és interdiszciplináris (antropológia, szociológia, kritikai elméletek) keretben gondolkodik. Központi témája a hatalom és annak egyenlőtlen megoszlása, és nem utolsósorban kiemelten fontosnak tartja a pszichológus társadalmi felelősségét. Támogat olyan törekvéseket, társadalmi mozgalmakat, melyek a mainstream pszichológiai kánonnal szemben küzdenek elismertségükért. A kritikai pszichológia kettős természetű ernyőfogalomként értelmezhető, hiszen tekintetét egyszerre irányítja érzékeny társadalmi kérdésekre, valamint a pszichológia belső konfliktusaira.

A most végzett pszichológus kevés támpontot kap ezekre a kérdésekre, holott szinte pszichológiai közhely, hogy a mentális jóllét egyik legerősebb korrelátuma a társas kapcsolatok száma és minősége. A szülőtől, barátoktól, munkatársaktól, házastársaktól várható társas támogatás bizonyult a személyes boldogság legfontosabb előrejelzőjének, mindemellett szintén szignifikánsan magas boldogság-értékről számolnak be azok, akik rokon, civil szervezet vagy segítő foglalkozású segítségére számíthattak. Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy vajon pszichológusként csoportok és közösségek megsegítése is fontos feladatunk volna-e?

Nem csupán elméleti kérdés, hogy a társadalmi kontextus figyelmen kívül hagyásával közelítjük-e meg a klienseinket, mivel ebben az esetben hajlamosak vagyunk a problémát intrapszichés zavarokkal azonosítani („nem érzed jól magad az életedben? változz meg!”). Példaként említhetjük azoknak a gyermektelen harmincas nőknek a történetét, akik karrierjükben sikert sikerre halmoznak. Vajon mennyire tekinthető értéksemlegesnek az az értelmezés, hogy a nők párkapcsolatukban és karrierjükben maszkulin mintát valósítanak meg és nőiségüket elfojtva nem teljesednek ki? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez a magyarázat a többségi társadalom normarendszerét harsogja, amely előírja, hogy milyennek kell lennie egy jól működő (harmincas) nőnek és párkapcsolatának? Ebben a dilemmában is felfedezhetjük társadalmi létünket, vagyis a kor értékeihez elkerülhetetlenül viszonyulunk, és valóságunk alapjaként fogjuk észlelni. A (családterápiás és egyéb) képzéseken a feminista, gender, kulturális szempontok csupán alternatív gondolkodási keretként kapnak egy-egy fejezetet azzal a sommázással, hogy ezek partikuláris hangok, a pszichológia ezeken túllépve egy mindenkire kiterjeszthető, mindenkit be- és elfogadó, az aktuális divathullámoknál érvényesebb és állandóbb igazságot kifejező szakértelem. Ez a hozzáállás mintha a korszellem normáit tárná elénk: a többségi társadalom problémái a mérvadók és meghatározók, miközben a kisebbségi csoportok érdekei és problémáik kezelhetősége a többségi társadalomra szabott módszerekkel kérdésesek maradnak.

A neutralitás elve ugyanakkor nem csak a terápiás helyzetre ad útmutatót a mainstream keretben dolgozó pszichológusoknak, hanem azt is alapelvnek tekinti, hogy egy igazán jó szakember nem vesz részt a közélet, ideológiával és politikával terhelt diskurzusaiban. Ma Magyarországon a pszichológusok elvétve szólnak hozzá az iskolarendszer átalakításához vagy egyéb fontos társadalomformáló intézkedésekhez. Ha megtennék, akkor vajon szakmai kirekesztéssel találnák szembe magukat, hiszen megsértenék a semlegesség elvét? Érdemes lenne felvetni a kérdést, hogy miért csak akkor gondoljuk, hogy jogunk van megszólalni közpolitikai kérdésekben, ha megkérdeznek minket. A politikától való poszt-kádárista félelem miatt nem állunk ki egyes intézkedésekkel szemben vagy mellett, és csak bízunk benne, hogy az általunk felhalmozott tudásanyag eljut majd a politikai döntéshozókig?

Torzítás lenne azt állítani, hogy a társadalmi érzékenység teljes egészében hiányozna a magyar pszichológiai intézményrendszer szemléletéből. Említhetünk olyan példákat, melyek a társadalmi problémák lelki vonatkozásait tudatosan kezelni próbálják, és komplex összefüggések értelmezésével megoldásokat keresnek. Az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézete olyan szakembereket képez, akik a hagyományos szcientizmussal és objektivizmussal szemben a tudomány kulturális beágyazottságát, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését képviselik. A Civil Csoport Hétvége missziója ’70-es évek Pszichoterápiás Hétvégéinek hagyományaihoz nyúlik vissza. Köztük többségében pszichológusok, klinikai szakpszichológusok, pszichoterapeuták vannak, akik pszichológiai csoportmódszerekkel törekednek a társadalomban eluralkodott diszfunkciók megértésére, érzelmi és intellektuális feldolgozására. Reményeik szerint a demokráciához szükséges kapcsolódási formák, magatartások a csoportélményeken keresztül megtapasztalhatókká válnak. A szociodrámát említhetjük még, mely a pszichodráma egy speciális szeleteként a szociálpszichológiai elméletek és a pszichodráma eszközeire alapozva segít megérteni társadalmi viszonyrendszereket. „Célja a társas / társadalmi nehézségek, problémák, békétlenségek, konfliktusok, játék útján, azaz a saját és a mindenkori másik fél szerepében, pozíciójában való cselekvésen keresztül való tapasztalatszerzés, megértés, attitűdváltozás, cselekvésmódosítás.” Végül a családterápiás és tanácsadó szakpszichológus képzések tematikájába bekerült az LMBTQ-szemlélet, illetve a Magyar Családterápiás Egyesület közösségi oldalán tette nyilvánossá tiltakozását az országgyűlés családfogalom szűkítésével kapcsolatban. Mégis ezek a szerepvállalások csak elvétve bukkannak fel.

A pszichológiának egyszerűen vállalnia kellene társadalmi meghatározottságát, vita alá bocsátania normáit, a középosztályra szabott eszköztárát kibővítenie több rászoruló, elnyomott rétegre, és képviselnie szakértői álláspontját társadalmi fórumokon. Ez a kulcsa annak, hogy az itt-és-most aktív cselekvőjévé váljon.

Máriási Dóra és Vida Katalin

a szerzők pszichológusok, a Kritikai Pszichológia Műhely tagjai

A szöveg eredetileg és hosszabb terjedelemben az Imágó Budapest folyóiratban jelent meg

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a magyar egészségügy helyzetéről, támogass minket!

Az elmúlt két hónapban már a második cikket kell megírnom az MSZP fizetésemelési kampánya mellett. Az elmúlt 29 évemben nem írtam ennyi cikket MSZP-s ötlet védelmében összesen.

Napestig tudnám sorolni, mi a baj az MSZP-vel, belső hatalmi harcok, kilátástalanság, nincs jövőbeni utánpótlás, korrupciós ügyek, helyi kiskirályok, még az MSZMP-ből itt maradt arcok, és ott a múlt is Hagyó Miklóstól Gyurcsány Ferencig, a Bokros-csomagtól az „Út a munkához” programig. Hallgatás az olajügyekről, privatizáció. Száz és száz olyan affér, ami hozzájárult ahhoz, hogy ma így néz ki Magyarország.

Rövid hír volt a 444-en, hogy a magyar és a lengyel kormány megvétózta azt a két rendelettervezetet, amely az eltérő állampolgárságú, de azonos nemű párok vagyoni viszonyait rendezné európai szinten. Magyarul azt, hogy két más nemzetiségü leszbikus vagy meleg pár tagja például örökölhessen egymás után.

Úgy tűnik, a Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH) ismét sikerült találnia néhány újító ötletet, hogy megmagyarázzák a magyar emberek szegénységének kézzel fogható, számszerűsíthető tényét.

Bárdos Tamás: Kontraszt

A napomat ma délelőtt az V. kerületi rendőrkapitányságon indítottam. Azt pontosan nem tudtam még, miért kell odamennem, csupán azt, hogy egy becsületsértési ügyben. A történet két hete kezdődött, amikor tanúként hívtak be a kapitányságra, és nem mondták meg, milyen ügyben. A tanúkihallgatásomon végül egy másik ügyintéző volt bent, mint aki behívott, és ő azt állította, nem ismeri az ügyet, így nem mondhatja meg, mi is az. De onnantól kezdve, hogy az „internetezési szokásaimról” kérdezett kérdezgetni, elég egyértelművé vált a dolog, és amikor ott tartottunk, hogy nem tudom, milyen ügyben hallgatnak ki tanúként, de azt kérdezik, kinek van még hozzáférése a blog.hu-s useremhez, megtagadtam a választ a kérdésekre, és békésen elbúcsúztunk. A kihallgató nem akarta elmondani tehát, mi az ügy, de annyit elmondott, hogy becsületsértés.

Kicsit kevesebb volt a világ összvagyona 2015-ben, mint egy évvel korábban, a gazdagok viszont jól jöttek ki a dologból: ők még gazdagabbak lettek – derült ki a Credit Suisse svájci bankház friss jelentéséből.

A hektikus árfolyammozgásoknak köszönhetően a világ összvagyona valamelyest csökkent, a vagyoni egyenlőtlenségek pedig az elmúlt egy évben tovább növekedtek. Aki eddig jól állt, az még többet szedett össze, aki viszont korábban sem élt jól, az még nehezebb helyzetben van.

A piramis jelenleg így néz ki: