„Nem vagyunk itt mind, hiányoznak a halottak!”, „A harc feminista lesz, vagy nem lesz!” – többek között ezt skandálták a résztvevők november 7-én Madridban, miközben beláthatatlan embertömeg vonult fel a nők elleni erőszak végét követelve. Húszezer főre számítottak, de végül minimum százezren, a szervezők szerint még többen tartották fontosnak, hogy részt vegyenek a „macsó erőszak” elleni központi megmozduláson, amelynek fő célja az volt, hogy ez a probléma az állami politikák középpontjába kerüljön.

Fotó: J.J. Guillén/ EFE

Az empátia, amely felülemelkedik az egyszeri katasztrófa-empátián, az csak a szolidaritás különleges infrastruktúrájából származhat: közös tervekből, találkozásokból, kapcsolatokból, tanulásból, közös küzdelemből, közös internetes felületekből, fordításokból, együttműködésekből. Ez nem csupán az érdeklődés egyéni munkáját feltételezi, hanem a közös munkát is azoknak a kötelékeknek és infrastruktúráknak a felépítésére, amelyek lehetővé teszik a kommunikációt a társainkkal a Közel-Keleten vagy bárhol máshol.

A Város Mindenkié kérte ki, majd kényszerítette ki perrel az V. kerületi önkormányzat lakásállományára vonatkozó adatokat. Ebből kiderül, hogy míg 1.217 db önkormányzati bérlakás van a kerületben, ebből 0 darabot adnak ki szociális bérlakásként - vagyis rászorultsági alapon a piaci árnál olcsóbban - a kevésbé tehetős állampolgároknak, miközben a kerület 147 lakása áll üresen.

Lévén az Orbán-rezsim egy hibrid alakulat, jobboldalról kritizálni komplex feladat, és Magyarország társadalmi szerkezete sem valószínűsíti, hogy jobboldalon mérvadó ellenfele akadjon. A másik térfélen, a magyar újbaloldal előtt két veszély van: egyrészről ha a régi baloldalhoz hasonlóan az államot akarja megszerezni, s nem megváltoztatni (azaz kicsiként vagy nagyként, de hatékonyabbá tenni), másrészről pedig, ha beleragad egy baloldali szubkulturális szerepbe. Techet Péter újságíró, jogász, Habsburg-legitimistaként, nem azonosul se a nacionalista létező magyar jobboldallal, se egy antiimperialista, létezhető magyar baloldallal; ebből az outsider pozícióból osztja meg gondolatait a WTF Baloldal legújabb részében. (A sorozatban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

A párizsi események azt mutatják meg, milyen világ vár ránk, ha feladjuk azt az elképzelést, amely megkülönböztet minket a terroristáktól: hogy az emberi élet érték – minden emberi élet egyenlő mértékben érték, és bármilyen is legyen a saját kultúránk, világnézetünk, bármit is diktáljanak a meggyőződéseink, ezt az értéket nem vonhatjuk kétségbe. Kapelner Zsolt írása

A párizsi támadások után a világon a legkülönfélébb hangok kezdték ismét zengeni a „liberalizmus végének” szózatát, a The Guardiantól a miniszterelnökig. E szólamok mind variációk egy témára: a terrortámadás-sorozat megmutatta, hogy a liberális válasz a terrorfenyegetésre és a menekültválságra nem elégséges. Radikálisabb válaszra van szükség, amely az állampolgárok védelme érdekében bizonyos mértékig feladja, korlátozza a liberalizmus alapvető elveit: az emberek közti egyenlőség és a szabadsághoz és a boldoguláshoz való alapvető és univerzális emberi jogot. Csakugyan megbukott azonban ebben az értelemben a liberalizmus? És ha igen, úgy ez mit jelent a számunkra?

„A liberalizmus megbukott” – mit jelent ez valójában? Azt, hogy az európai államok többé nem fognak liberális politikát követni? Hogy az emberek többé nem fognak liberális pártokra szavazni? Mindkét tendencia kétségtelenül megfigyelhető – azok a kormányok, amelyek hagynak saját partjaiknál vízbe fulladni ártatlan gyerekeket, nemigen mondhatók a liberális – vagy bármiféle – egyenlőség bajnokainak; azok az európai polgárok, akik tapsolnak az ilyen és ehhez hasonló politikai döntéseknek, szintúgy.

De azt, hogy az európai liberalizmus mint olyan megbukott-e – úgy vélem –, nem elsősorban azon múlik, hogy ez vagy az a liberális párt népszerű-e, hogy politikai javaslatai működőképesek-e. A fő kérdés, hogy a liberális eszme, azok az alapelvek, amelyekre ezeknek a pártoknak elképzeléseiket, világnézetüket építeniük kellene, fenntarthatók-e.  Akik tehát a liberalizmus bukása mellett kívánnak érvelni, azoknak azt kell megmutatniuk, hogy a párizsi támadások fényében többé nem hihetünk a liberalizmus alapvető elveiben, nem gondolhatjuk őket többé komolyan. De valóban így van ez?

Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, először is fel kell tennünk a kérdést: melyek a liberalizmus alapelvei. Ahogy Kis János írja, a „liberális gondolat kiindulópontja […] a klasszikus tézis, mely szerint az emberek szabadnak és egyenlőnek születnek”.[1] Ebből az következik, hogy mindenkinek joga van szabadon kiteljesítenie életét és senkinek nincs joga mások élete fölött korlátlan hatalmat gyakorolni, megakadályozni őket abban, hogy teljes életet éljenek, alávetni érdekeiket saját érdekeinek. Aki így tesz, jogtalanságot, igazságtalanságot, erkölcsi bűnt követ el. Ezek az elvek egyébiránt nem csak a liberális pártok programjainak képezik alapját, de többé-kevésbé az európai szellemi közösség egészének is a felvilágosodás óta. Akik tehát azt állítják, ezek az elvek megbuktak, valami nagyon súlyos dolgot mondanak. Érdemes tehát alaposan megvizsgálnunk, igazuk van-e.

Milyen értelemben váltak tarthatatlanná a liberalizmus elvei a párizsi támadások fényében? A kritikusok szerint többé nem gondolhatjuk, hogy minden embert egyenlő jogok illetik meg a szabadsághoz – a terrorizmus megfékezése, a saját életmódunk fenntartása érdekében igenis korlátlan jogot kell vindikálnunk maguknak mások élete felett – jogot arra, hogy ezeket az életeket tönkretegyük, elvegyük. Igenis tagadnunk kell, hogy másoknak – a menekülteknek, a szíriai civileknek – ugyanannyi joguk van szabadon és boldogan élni, mint nekünk, igenis mindenki más elé kell helyeznünk magunkat.

Érdekes módon ez a nézet megegyezik a terroristák álláspontjával. Ez nem demagógia, sem retorikai fogás, hanem egyszerű ténymegállapítás: a terroristák is meg vannak győződve arról, hogy saját kultúrájuk, világnézetük, életmódjuk védelmében joguk van bárki élete fölött rendelkezni – mások életét elvenni, tönkretenni. Hogy a hitehagyókat és hitetleneket nem illetik meg a szabadsághoz és boldogsághoz való azon jogok, amelyekkel a kalifa rendelkezik.

A párizsi események szörnyűek. Szörnyűek, mert ártatlan emberek, akiknek lehetőségük lett volna teljes és boldog életet élni, örökre megfosztattak ettől a lehetőségtől olyan emberek által, akik szemében ezek az életek nem értek semmit – nem értek annyit, mint a sajátjuk, a saját világnézetük, a saját meggyőződéseik. Ha mi ugyanezt tesszük másokkal – menekültekkel, európai muszlimokkal, akárkivel –, tetteink nem lesznek épp annyira szörnyűek, mint a terroristáké?

Ha az emberi élet értékébe – a minden emberi élet egyenlő értékébe – vetett hitet feladjuk – mely mégis csak a liberalizmus legalapvetőbb tanítása – akkor ugyan milyen alapon ítélhetjük el a terroristákat? Ha a világ folytonos harc, amelyben ki-ki a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni és ennek érdekében bármilyen eszköz megengedett, akkor mégis mi rosszat tettek a terroristák? Ők az övéik, mi a mieink érdekében gyilkolunk, mindenki azt teszi, amire az emberi természet folytán rendeltetve van.

Ez azonban nonszensz. A párizsi támadások tragédiája nem abban áll, hogy a „mieink pontot vesztettek”. Nem azért végtelenül tragikusak ezek az események, mert minket ért támadás, hanem azért, mert az emberiséget, és az emberi élet alapvető értékét érte támadás. És hogy e támadás Párizs utcáin, vagy Beirutban, vagy Rakkában történik, ebből a szempontból lényegtelen. Mert mind emberek vagyunk, mind vérzünk és szenvedünk, és mindünknek joga van ahhoz, hogy e szenvedés megszűnjék.

A párizsi támadások nem a liberalizmus végét jelentik. Éppen azt mutatják meg, hová jutunk, ha feladjuk a liberalizmus elveit. Éppen azt mutatják meg, milyen világ vár ránk, ha feladjuk azt az elképzelést, amely megkülönböztet minket a terroristáktól: hogy az emberi élet érték – minden emberi élet egyenlő mértékben érték, és bármilyen is legyen a saját kultúránk, világnézetünk, bármit is diktáljanak a meggyőződéseink, ezt az értéket nem vonhatjuk kétségbe.

[1] Kis János, Mi a liberalizmus? Kalligram, Pozsony. 2014. 561 o.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a magyar egészségügy helyzetéről, támogass minket!

Párizs, Bataclan, Carillon, Petit Cambodge, stade de France – eddig 129 halott, pedig egy is sok lenne, több száz sebesült, pedig egyet is igazságtalannak éreznénk. A terror helyszínei ezúttal nemcsak az átlagfranciának lehetnek ismerősek és kedvesek, de kis szerencsével akár egy középosztálybeli magyar is megtapasztalhatta, milyen a lelkes francia közönség soraiban élvezni egy koncert fülledt izgalmát a Bataclanban, vagy a péntek esti megérdemelt jókedvet a hajtás után a környék bárjaiban. Voltak köztük külföldiek is, és sokan fiatalok, huszasok-harmincasok-negyvenesek, akik lazítani szerettek volna egy késő őszi estén, vagy pont melóztak aznap, vagy csak útban voltak.

Párizs, Köztársaság tér november 15-én. Fotó: Joel Saget/AFP

A Facebookról eltüntette a bejegyzését, de a Mandiner megőrizte az utókornak Bús Balázs, óbudai Fidesz-KDNP-s színekben megválasztott polgármester bejegyzését.

„A terroristáknak azonnali halálbüntetés! És a nőket erőszakolókat pedig tessék kasztrálni. Teljesen felesleges a börtönökben terrorista képzéseknek helyet, ételt és meleget biztosítani.”

Az elmúlt hetekben komoly vita alakult ki a gyerekéhezéssel kapcsolatban, miután a Fidesz és a minisztérium előbb támogatta, majd kihátrált a gyermekéhezés felszámolására indított Nemzeti Minimum program mögül. A kormánypárti érvek szerint történelmi az, amit a kormány ebben az ügyben eddig tett, és gyermekek 90 százaléka kap enni az államtól. Csakhogy ez úgy tűnik, nem igaz.

Képzeljünk el egy nagy hajót, amin egyedül hánykolódunk a tengeren. Megjelenik mellettünk 800 ezer ember, aki háború elől menekül. Ha nem vesszük fel őket, megfulladnak, vagy legjobb esetben közülük valamennyien eljutnak egy olyan helyre, ahol sátrakban lakva várhatják a háború végét vagy a halált. Viszont azt is valószínűsítjük, hogy van köztük 10 olyan ember, akit ha kimentünk, és elvisszük magunkkal, agyonlövi a gyerekünket és még sok embert kegyetlenül kivégez a hazánkban. Mit helyes tennünk?

A hasonlat pontosságán múlik, hogy a jelenlegi krízis valódi modelljeként tekinthessünk rá. Ez a képzeletbeli helyzet a legjobb forgatókönyv azok számára, akik a menekültek befogadása ellen a terrorveszéllyel érvelnek, és szerintem téves is, mindjárt mondom, miért. De most kezdjük ennek a helyzetnek az elemzésével.

Azt csak a végtelenül cinikus ember mondhatja, hogy a több millió menekült iránt semmi felelősségünk nincs azt követően, hogy Törökország vagy Görögország területére értek, hiszen ott már nem fenyegeti őket a halál. Ez lehet igaz, de egyszersmind az is igaz, hogy élet sem vár ott rájuk, ahogy a gyerekeikre sem. Vagy azért, mert ezek az országok nem képesek ennyi menekültet befogadni, vagy nem is adtak valódi menedéket soha a menekülőknek. Ideig-óráig lehet más országokra mutogatva érvelni, de amikor milliók menekülnek, akkor a felelősség hozzánk is elér. Menekültek ezrei fulladnak ténylegesen a tengerbe, és Magyarországon az embercsempészek furgonjában 71-en vesztek oda a nyáron.

Az üldözöttek kimentésének kötelezettsége alól nem mentesít az sem, hogy más nem teszi meg az emberi minimumot. Ha van mellettünk másik három hajó, ahol az utasok magasról tesznek a fuldoklók életére (ld. számos gazdag arab ország), attól még a saját erkölcsi kontónk nem lesz tiszta, ha sorsukra hagyjuk a fuldoklókat.

Így a sokszázezer ember sorsáért viselt felelősség mindenképpen a mi vállunkon is nyugszik. Ha nem segítünk nekik, az a baj.

Ha viszont segítünk nekik, akkor a példánk szerint azt kockáztatjuk, hogy bejut a hajónkon 10 terrorista, aki potenciálisan a saját gyerekünket végzi majd ki és még sok más embert hazánkban. Jó szándékú, naiv bűnsegédei leszünk saját gyermekünk és honfitársaink gyilkosainak. Hát ez is botrány. Mit tegyünk?

Orbán Viktor szerint, ha a liberalizmus univerzalizmusával leszámolunk, akkor adódik a megoldás, védjük magunkat: a saját kultúránkhoz, vallásunkhoz vagy nemzetünkhöz tartozók védelme ilyen konfliktusban előbbre való. Szerinte a kereszténységből ez következik: „Először is felelősek vagyunk a gyerekeinkért, aztán a szüleinkért. Ez megelőz minden mást. Aztán jönnek azok, akikkel együtt élünk: a falunk vagy a városunk. Aztán jön a hazánk, és aztán jöhet mindenki más. Az a fajta irgalomra, megértésre hivatkozó politika, amely ezt a sorrendiséget nem állítja föl, és a világért való felelősség jegyében lerombolja azt, amiben a gyerekeinket föl tudnánk nevelni, meg tisztességes öregkort tudnánk adni a szüleinknek, meg ahol lehetőség nyílna, hogy megvédjük a hazánkat, a kultúránkat, az nem keresztény gondolkodás.”. A miniszterelnök ezt a menekültkérdés kapcsán általában fogalmazta meg, és ebből következik állítása szerint Európa kulturális és etnikai homogenitásának védelme. Ha a sorrendiség így általánosságban igaz, akkor a dilemma kapcsán is választ kapunk. Ezen erkölcsi felfogás szerint a menekültek irányában meglévő felelősségünk elenyészik a magyar és az európai emberek – és a gyermekünk mint potenciális áldozat – védelme iránti felelősségünk okán.

Teológiai vitákban ateistaként nem érzem magam kompetensnek, így nem foglalkoznék azzal, hogy miképp vezethetők le a felebaráti szeretet univerzalisztikus tanát hirdető Jézus tanításaiból a fenti törzsi gondolatok…

Viszont az erkölcsben hiszek, és nincs olyan meggyőző, az emberi egyenlőséget és az alapvető emberi jogokat elismerő erkölcsi rendszer, amelyik az emberéletek közti választást ilyen egyszerű teszt segítségével meg tudná oldani. Természetesen saját gyermekem és bárki más közötti választás esetén ösztönösen a gyerekemet menteném. Ebből nem következne azonban, hogy a megfulladt vagy sorsukra hagyott szír gyerekek élete semmit nem számítana. A lelkiismeret-furdalás életem végig gyötörne: biztos, hogy nem tehettem többet másokért? Biztos, hogy a kimentettek között lett volna terrorista? Biztos, hogy nem lehetett volna őket kiszűrni? És ami a legfontosabb: a terroristák más módon nem fognak ugyanúgy eljutni a hazámba, és megölni azokat, akiket nem tudunk tőlük megvédeni?

Ez utóbbi az, ami miatt a hasonlatot valójában kidobhatjuk a kukába. A kérdés ugyanis az, hogy a 800.000 ember sorsára hagyásával megmentjük-e a terroristák halálos golyóitól a szeretteinket és a honfitársainkat? És a válasz az, hogy nyilvánvalóan nem. 2001. szeptember 11-e óta sok ezer ember halt meg a nyugati világban terrortámadás következtében New Yorkban, Londonban, Madridban és Párizsban. A legutóbbi párizsi merényletben lehet, hogy vettek részt magukat menekültnek feltüntetők is, többségük azonban bizonyosan nem ilyen volt. Az elkövetők között többen francia állampolgárok, akik Belgiumban éltek, és a nyilvánosságra került hírek szerint a támadást már régóta szervezték. A korábbi terrorcselekményekhez pedig semmi köze nem lehetett menekülteknek, mégis végrehajtották őket.

Mindezek ellenére sokak félelme nem alaptalan. Az iszlám szélsőségesektől való riadalomnak van oka, hiszen számos merényletet az utóbbi időben iszlamista terroristák követtek el – ha nem is mindegyiket. A kérdés csak az, hogy az ettől való félelem valós erkölcsi mentség-e arra, hogy senkit ne fogadjunk be magunk közé, aki annak a másfél milliárdnyi közösségnek a tagja, az iszlám tanait követi, de nem terrorista. Ha a terrorizmustól való védelemre alkalmatlan eszköz a menekültek kirekesztése – amint alkalmatlan -, akkor ennek veszélyére hivatkozva nem lehet semmisnek tekinteni a nem európai embertársaink iránti felelősséget.

Egy dolog azonban mindebből nem következik. Nem tartom nácinak vagy fasisztának azt, aki másként gondolkodik erről a dilemmáról. Jelenleg is halottakat gyászolunk, és továbbra is fennálló valódi veszélyekkel nézünk szembe. Ebben a helyzetben a félelem és az önvédelmi reflex gondolkodásukat torzító hatása mellett nem lehet elmenni.

Ugyanakkor azt is elvárnám, hogy annyi normalitás legyen a velem egyet nem értőkben, hogy belátják: aki a háború elől menekülők megsegítése mellett érvel, az nem a sátán, nem terroristatámogató és nem gyilkos. Csak egy tragikus erkölcsi dilemmában mást gondol arról, hogy melyik választással követünk el kisebb bűnt. Hiszen bármit is válasszunk, ártatlan emberek sorsa és élete a tét. Nem öngyilkos értelmiségi hajlam ezért, ha azokat is a legalapvetőbb emberi szükségletek legitim alanyainak tekintjük, akik háborús övezetekből érkeznek. Ez éppenséggel ez emberi egyenlőségből fakadó erkölcsi parancs. Akkor is, ha a szörnyetegek mindezt kihasználva jutnak el Európába – mert ha ezt nem használják ki, akkor jönnek másként, ahogy tették eddig is.

Azt is érdemes belátni, hogy az iszlám elleni háború meghirdetése éppen a terroristák kezére játszik, mert radikalizálhatja azokat is, akik erre enélkül nem lennének hajlamosak. Csak Franciaországban él ötmillió muszlim. Ki vállalná a felelősséget azért az ostoba kommunikációért, aminek esetleges eredményeként etnikai-vallási zavargások alakulnak ki, vagy a franciaországi muszlimok közülük minden százezredik a terroristák oldalára áll? Az 50 új terrorista.

A terrorizmussal szembeni küzdelem megfelelő eszköze a hatékony titkosszolgálati munka, terrorelhárítás, rendvédelem és szükség esetén katonai védelem. Talán nem is lehet e téren végső győzelmet aratni, csak visszaszorítani a jelenséget. És persze hogy igaza van Orbán Viktornak a nyilvánvalóban: az ellenőrzés és regisztráció nélküli áthaladás a határokon mindezen megfontolások miatt sem megengedhető. A baj csak az, hogy a kerítés felhúzása után éppen ő volt, aki „elfelejtett” regisztráltatni több tízezer menekültet, és úgy buszoztatta őket Ausztriába. Ha a hírek igazak, éppen köztük volt egy öngyilkos terrorista is.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 800-an támogattok minket, jelenleg 70 támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra mint a Mérce, támogass minket!

A közönségnek/közösségnek mindkét irányból azt kell látnia, hogy nagyok vagyunk, erősek, ütősek és jól mozgunk, végig éreznie kell, hogy nem magunkért, hanem neki és érte bunyózunk. És a végén, amikor mindez előállt, hogy érthető legyen mindenkinek, kiszólhatunk a ringből: „Kez’csókolom, megjött a bal!”. A WTF Baloldal sorozatunkban Krasztev Péter baloldaliságról, és az emberekről beszél, akihez ennek a baloldaliságnak szólnia kellene. (A sorozatban eddig megjelent írásokat lásd itt.)