"A korrupció öl" feliratok alatt több tízezer ember vonult az utcára kedd este Bukarestben, a kormány lemondását követelve a múlt pénteki diszkótűz miatt. Szerda délelőtt a kormány be is jelentette lemondását, de a tragédia okainak felszámolásához ez vajmi kevéssel járul hozzá. A Magyarországon is jól ismert, megszorításokból, a jóléti állam lebontásából és korrupcióból álló gyilkos vegyület az, amely milliókat kényszerít olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amelyben az emberi élet édeskeveset számít. Ennek az általános helyzetnek az extrém esetét láthattuk pénteken, de a felszín alatt sokkal több dráma zajlik, arra várva, hogy hasonló szörnyűségbe torkolljon. Egy román barátunk gondolatai következnek.

Tamás Gáspár Miklós hétfő reggel a Dinamó hasábjain tökéletesen fejtette ki, hogy Gyurcsány Ferenc politikája miért értelmetlen, jobboldali megalapozottságú, valamint dolgozó- és szegényellenes. Aztán megjelent a Népszabadságban egy interjú Gyurcsány Ferenccel, ami lényegében igazolja TGM írását. Az összes egyenlőtlen szegény- és dolgozóellenes kijelentésen most nem mennék végig, csak párat emelnék ki.

Horgas Péter és művésztársai egy éve kezdték el szervezni a Nemzeti MinimuM nevű kezdeményezést, amelynek célja a magyarországi gyermekéhezés felszámolása volt. Szakmai szervezetekkel, szakemberekkel konzultáltak, és végül egy olyan parlamenti javaslatcsomaggal álltak elő, amely rögzítette volna mint politikai minimum célt, hogy a költségvetésből a parlament minden évben megpróbál elegendő összeget biztosítani arra, ne éhezzen gyerek Magyarországon.

A republikánus választók egy olyan jelöltért rajongnak, aki maga se tudja, mit akar, azon kívül persze, hogy 2017-től elnök úrnak szólítsák. És mindezidáig úgy néz ki, bejön neki, hogy tájékozatlanságát megfelelő mértékű bunkósággal társítja, miközben rendre jó érzékkel választja ki, mely témákhoz kell hozzányúlni. Ezzel tudja legkönnyebben megszólítani a mindannyiunkban ott rejtőző sátánfajzatot.

A közügyeinkről való gondolkodás konkrét dilemmák elé állít, és ha öndefiníciók helyett azon gondolkodnánk, hogy mi biztosíthatja a hosszú távú fenntarthatóságot a társadalomban, gazdaságban, a környezetben, a kultúrában, akkor sok kérdésben szövetségest találhatna a baloldal, ami előbbre vinné az ügyeket. Horváth G. György szervezetfejlesztő, mérnök-közgazdász osztja meg dilemmáit a WTF Baloldal legújabb írásában. (A sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

Kilakoltatás előtt áll a 2001-ben Ferencváros emlékéremmel kitüntetett Vásárhelyi Antal festő és grafikusművész. A rendszerváltás előtt Ceaușescu Romániájából Magyarországra települt művész 36 éve él Ferencvárosban, 5 éve egy önkormányzati bérlakásban, ahonnan most az utcára kerülhet. Vásárhelyi két és fél milliós tartozást halmozott fel, de ennek hiába fizette ki a felét, halasztást vagy részletfizetést nem kap. És Vásárhelyi koránt sincs egyedül.

A forradalmi mozgalmiságnak a történelem során egyszer sem sikerült megdöntenie a tőke logikáját, ezért nincs okunk abban hinni, hogy a jövőben sikerülne - véli Kapelner Zsolt. A forradalmi cselekvő létrehozása nem akarat vagy hit hiányában marad el, hanem mert nincsenek meg azok a feltételek, amelyek létrejöttéhez szükségesek. Így a kapitalizmus forradalmi megdöntése helyett hasznosabb lenne azon dolgoznunk, hogy emberségesebbé tegyük. A WTF Baloldal sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.

Tegnap meghalt egy fiú, kb. velem egyidős volt, harmincas évei közepén ment el. Az előző lakásomban lakott a párjával és a három gyerekével, akik egy, három és öt évesek. Tulajdonosként tartottam velük kapcsolatot, hiszen az én lakásomban laktak.

Joseph E. Stiglitz szerint csüggesztő, milyen mélyen vagyunk az 50 évvel ezelőtti ambíciókhoz és álmokhoz képest, de talán most újra eljön a progresszív, igazságosabb társadalmat építő törekvések ideje. A kezdeményezés kevésbé várható a politikusoktól, mert a gazdasági csoportok túlságosan nagy befolyással bírnak az áldemokratikus rendszerekben, de a válság hatására átalakulóban lévő közvélemény nyomása fontos változásokat indíthat el.

Az amerikaiak 92% így látta országában a vagyon szerkezetét: 1. mi lenne az ideális (alsó sor) 2. mi a helyzet valójában (középső sor). A valós helyzetet valójában a felső sor mutatja (itt a felső 1%-nak még „csak” 40% jutott a vagyonból, ma valamennyivel több.) Forrás.  

Joseph E. Stiglitz legutóbbi könyve, amelynek magyarul a címe valahogy úgy festene, hogy „A nagy szakadék: mit kezdjünk az egyenlőtlen társadalmakkal?” nemrég jelent meg franciául is, ebből az alkalomból válaszolt a szerző az Alternatives Économiques folyóirat kérdéseire. A Nobel-díjas közgazdász úgy véli, hogy ironikus módon a piac ideális működésének hívei baloldalon találhatók, mert „sok jobboldali egyetlen motivációja, hogy pénzt keressen”, ennek pedig egyik leghatákonyabb módja a monopol kiépítése. „A jobboldal számára, amíg a piac pénzt hoz a házhoz, addig minden rendben. A baloldali közgazdászok viszont sokkal érzékenyebbek a piacok valódi működésére: transzparensek-e? érvényesül-e a verseny? Ezért szorgalmazzák a tényleges szabályozást, amely hatékonyabbá teszi a piacok működését.”

A piac fontos erényeként tartjuk nyilván az innovációt, de milyen szerepe lehet az államnak a radikális változásokat hozó találmányok, az emberek életét megváltoztató újítások bevezetésében? Stiglitz azt mondja, hogy a gazdasági innováció mindig a közösségi-, állami- és a magánszektor együttműködésének gyümölcse. De úgy tűnik, nem a mostanában nagyon elterjedt állami-magán befektetések vagy üzemeltetés gyakorlatára gondol, mert rögtön felhívja a figyelmet a két szektor alapvetően különböző céljaira:

„Ebben a munkamegosztásban az alapkutatások, a nagy innovatív ötletek az állami szektorból jönnek. A tranzisztor, a lézer, a DNS szekvencia, az internet stb. mind állami egyetemek műhelyeiben születtek. Ezt követően a magánszektor ügyesebb abban, hogyan alakítsa át ezeket az ötleteket termékekké és profittá. A magáncégek nem akarták feltárni a DNS teljes szerkezetét, csak néhány génét, amelyektől bevételt reméltek. A közpénzből támogatott kutatás tárta fel a teljes struktúrát, mindannyiunk javára.”

További fontos különbség szerinte, hogy a baloldal más típusú növekedést szorgalmazna. A GDP növekedése elsősorban a felső 1%-nak kedvez, és nem feltétlen utal egészséges gazdaságra. A jobboldal szerint, amíg Bill Gates sikeres, addig a gazdaság jól üzemel. A valóságban azonban az amerikai mediánjövedelem (a lakosság fele ennél többet, másik fele ennél kevesebbet keres), alacsonyabb, mint 100 éve, és a legalsóbb keresetek is alacsonyabbak, mint 50 évvel ezelőtt. A „baloldali növekedés” ezzel a trenddel szemben az egyenlőtlenségeket is csökkentené.

A Columbia egyetem professzora eredetileg fizikusnak készült, és saját bevallása szerint azért fordult a közgazdaságtan felé, mert szerette volna megváltoztatni a világot. Fél évszázad elteltével azonban úgy érzi, „elképesztő, milyen szakadék választja el az egykori céljainkat attól, ami megvalósult belőlük”. „Jelen voltam, amikor Martin Luther King szájából elhangzott a híres mondat: »Van egy álmom.« A rasszista diszkriminációról beszélt, de társadalmi igazságosságról is. Az a gond, hogy a leggazdagabb 1% mindent megtesz annak érdekében, hogy a társadalmak egyenlőtlenek maradjanak. A privilegizáltak meg akarják tartani privilégiumaikat, a monopolhelyzetben lévő tőkések ragaszkodnak a monopolhelyzetükhöz.”

A mai kiábrándultság oka, hogy a demokrácia ígérete ugyan az volt, hogy a fokozatosan csökkenő egyenlőtlenségek egyre szélesebb középosztályt hoznak létre, de a valóságban egy masszív „demokratikus deficitnek vagyunk áldozatai, az erős gazdasági egyenlőtlenségek politikai egyenlőtlenségben csapódnak le, az egy dollár-egy szavazat elvén. A legutóbbi elnökválasztásunkon minden jelölt egymilliárd dollárt költött, a következő kampány pedig még drágább lesz. Épp ezért van szükség további »kontribúciókra«, amit én szívesebben hívok befektetésnek: azok, akik a jelöltekbe fektetnek, cserébe azt várják, hogy a szabályok az ő érdekeiket szolgálják. Ezért olyan nehéz változtatni ezen az egészen.”

Arra a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy az utóbbi évek gazdasági és társadalmi válsága nem segítette a progresszív politikák erősödését, Stiglitz első körben Obama eredményeit kritizálta, majd egy lehetséges fordulat elemeiről beszélt. Az Egyesült Államokban a magyarázat egyik része az, hogy „Obama elnökben nem volt meg az a politikai bátorság, amiben reménykedtünk. Olyan tanácsadókra támaszkodott, akik túlságosan közel voltak a pénzügyi piacok mentalitásához, és ők elbátortalanították.” Az idén 73 éves közgazdász születésekor már 91%-os volt a jövedelemadó felső kulcsa az USA-ban Franklin Delano Roosevelt jóvoltából (ez egyébként 1964-ig így is maradt, miután 1933-ban 25%-ról rögtön 63, majd 79, 1941-ben pedig 91 pontra emelkedett). Obama négyszer újraválasztott elődje elég bátor volt ahhoz, hogy keményen konfrontálódjon ellenzékével, és rájuk kényszerítse a jóléti államot, a pénzügyi és bankrendszer szabályozását illető reformokat, míg a jelenlegi elnök csak félintézkedéseket tudott tető alá hozni Stiglitz szerint. De ez nemcsak a két vezető személyiségével magyarázható, hanem azzal is, hogy ma jóval nagyobb a pénz szerepe a politikai döntésekben, mint a harmincas években volt.

Hogyan részesült a megtermelt javakból a leggazdagabb 1% 1976-ban (9%) és 2012-ben (24%)? Forrás.

A fentiek ellenére a Világbank egykori alelnöke reménykedik benne, hogy az USA-ban nem hiába került a viták középpontjába az egyenlőtlenségek kérdése, nemcsak a demokrata jelöltek, hanem Jeb Bush esetében is. A civil társadalom mozgósítása másutt is érzékelhető; pl. az amerikaiak 70%-a gondolja úgy, hogy a minimálbér túlságosan alacsony. Igaz, a Kongresszusban e téren lehetetlen egyelőre az előrelépés, de a közvélemény nyomására Los Angelesben, New Yorkban és másutt béremelést hozhat. A professzor szerint az is örömteli, hogy a demokrata jelöltek mind „valódi progresszívak”, és nem Tony Blair-típusú harmadik utasok. Még Hillary Clinton is elhatárolódott valamennyire férje örökségétől, és erőteljesebben szabályozná a pénzügyi szektort, a vezetői béreket stb. A meetingeken tömegek vesznek részt, azaz a progresszív politika mintha évtizedek óta nem lett volna olyan jó formában, mint ma.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni az egyenlőtlenségekről, támogass minket!

Azt gondolhatnánk, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök tekintélyelvű kormányzása, Vlagyimir Putyin Oroszországa iránti toleranciája, és képtelensége arra, hogy saját országában javítsa az életminőséget, nem szolgálhat mintaként egy modern európai demokrácia számára. Hát…Lengyelországgal nem ez a helyzet. 2011-ben, keményen végigharcolt választások után Jarosław Kaczyński, az akkori ellenzéki párt, a PiS (Prawo i Sprawiedliwość, Jog és Igazságosság) vezetője nem kevesebbet ígért, mint „Budapestet Varsóban”. Nézetei az egypárti uralomról és az állami intézmények fölötti ellenőrzésről nem változtak azóta sem. Ami megváltozott, az az, hogy most már rendelkezik ezekkel. Bő huszonöt évvel a demokratikus átalakulás után Lengyelországot újra egyetlen párt fogja uralni.