Lezárult a 2006-os rendőri vezetők tárgyalása. 100 bírósági nap után megrovást kapott Gergényi Péter, a többi vádlott rendőrségi vezető még ennyit sem. Kérdés, mit csinált vajon az ügyészség 100 nap alatt, és miért nem vállal senki soha felelősséget, miért nem kényszerítenek senkit soha a felelősségvállalásra.

Civilként, jelen esetben civil szervezet vezetőjeként megengedheti-e az ember magának, hogy beálljon valamelyik oldalra? Megengedik-e a civilnek Magyarországon, hogy ne álljon be egyik oldalra sem? Milyen kompromisszumokat érdemes megkötni a hatalommal, hogy az ember azok oldalán állhasson, akiknek érdekeit próbálja védeni? L. Ritók Nóra töprengése WTF Baloldal sorozatunkban, az eddig megjelent írásokat lásd itt.

Milyen vagyok? Hát civil.

Szeretném nem besorolni magam. Szeretném függetlenül tenni a dolgomat. Függetlenül a politikától, olyan emberi értékek mentén, amelyeket fontosnak érzek. De nem tudom. Besorolódtam. Besoroltak. Szembehelyeztek. A másik oldalhoz tartozom. Nem a jobboldalhoz.

Az ok nyilvánvaló. Csupa olyan dolgot teszek, amivel szembehelyezkedek a sikerkommunikált kormányzati folyamatokkal. Ráadásul ki is mondom, nem olyan sikeres a dolog, mint ahogy láttatják. Sőt.

Ott dolgozom, ahol az állam sikertelen. Mondhatom úgy is, hogy a civil munkámmal a rendszer működési hézagaira települtem rá. A szavak, amiket én használok, nekik nem tetszők. Szegregált oktatás, hátrányt fokozó oktatási rendszer, esélyt nem adó közmunka, komfort nélküli házakban nevelkedő gyerekek, mennyiségi és minőségi éhezés, elérhetetlen egészségügyi szolgáltatások, túlzó hatósági eszközök, lyukas szociális háló, a nyomorúság újratermelődése. Meg ilyeneket: a másság vállalása, integráció, demokratikus készségek fejlesztése, önszerveződés, szabad véleményalkotás.

Ez a munka, ami napi szinten kritizálja azt, ami ma van, akkor is, ha egy betűt sem írok le, csupán azzal, hogy teszem a dolgom, az tett ebbe a dobozba. Persze jól megvagyok itt, a liberális oldalon, még, ha nagy csoportidentitásom nincs is.  Mert valahogy nem érzem az egységességet.

Azok az értékek, amelyeket magaménak érzek egy liberális gondolkodású, szabad ember értékei. Egyszerűen úgy akarom tenni a dolgomat, olyan világot teremtve magam körül, amiben mindenki esélyt kaphat, és mindenki az lehet, ami. Nem akarom, hogy ideológiáktól függjek. Nem akarok rendszerfüggő lenni.

Persze azt is látom már, hogy ez egy hamis idea. A civilség és a hatalom viszonya zavaros, ellentmondásos. Nem megkerülhető állásfoglalásokra kényszerülök, olyan kompromisszumokra, melyeket nem magam miatt, de meg kell kötnöm.

Nem érzem jól magam. Túl sokat moralizálok.

Eleinte azt hittem, ha ott, a szegregátumokban dolgozom azokkal, akikről mindenki lemondott, jó lesz nekem és nekik is. Aztán észrevettem, hogy ezzel el is zárom őket a külvilágtól, ráadásul azt a hamis képet építem bennük, hogy a világ olyan, mint amit én mutatok: elfogadó, esélyt adó, pozitívumokra építő. Ám az élet minden területe az intézményrendszerhez kapcsol bennünket, az oktatás, az egészségügy, a hivatalok, hatóságok rendszere ott lüktet minden percben körülöttünk, muszáj érteni azt is, muszáj összekapcsolni a két világot. Így aztán jött a munkámban annak a megértése. A protokollszemléletű állami világé. Amiben az ember a legkevésbé fontos. Mert ott ügyek vannak. Akták, pecsétek, hatalmak, kiégés, működési zavar, megfelelési kényszer. Iszonyúan más, mint amit én fontosnak tartok.

Sokat figyelem ezt is. Ahogy változik, és ahogy átörökít. Ahogy a regnáló hatalom átformálja.  Aztán visszaalakítja. De alapjaiban mindig ugyanolyan marad. Figyelem, hogy értsem, miként lehet működni benne azoknak, akikért dolgozom. Akiket szabadnak szeretnék látni, akiknek esélyt szeretnék adni.

Féltem őket. Értük akarok dolgozni, de nem akarom felhasználni őket. A közeget szeretném megváltoztatni körülöttük, hogy az ő változásaik is teret kaphassanak. Ezt úgy kell megtennem, úgy kell próbálnom, hogy a mindig regnáló hatalomban is működni tudjanak. Mert ezek az emberek akkor is ott lesznek, a falvak eldugott utcáiban, a teljes reménytelenségben, ha más politikai szelek fújnak. Róluk akkor sem szeret majd beszélni senki. És akkor is mellettük kell lennie valakinek.

Most mondhatják azt, hogy ezt így nem lehet. Hogy mindenkinek tisztában kell lennie az elveivel, és e szerint kell élnie és dolgoznia. Nyilván nekem is megvannak ezek, remélem világosan, tisztán látszik. De nem akarom besorolni magam. Nem magam miatt, hanem miattuk nem. Ez a világ tett ilyenné. Ez, a másképp gondolkodókon folyamatosan fogást kereső rendszer.

Hogy megvédhetem-e így azt, amit csinálok, nem tudom. De megéltem már több kormányzati ciklust, többféle párt vezetését, és igazából a szegregátumokban élőkkel, a generációk óta nyomorban élő, zömében roma családokkal semmi tartós változást nem köthetek egyikhez sem.

Egyenlőség, tisztesség, tolerancia, szolidaritás, szabadság…. ezek az elvek az én elveim is. De szorosan kapcsolódik hozzá a felelősség. És ha az ember olyanokért dolgozik és olyanokkal, akik tudásban és képességben, pozícióban és lehetőségben segítségre és védelemre szorulnak, ráadásul képessé tenni szeretném őket, nem örökösen támogatni, védeni, akkor ez a felelősség sokszoros béklyóvá válik.

Meddig lehet ezt így vinni tovább? Nem tudom. Az emberi értékeket szeretném kihangosítani. A szakmaiságomat kihangsúlyozni. Független, szabad civilként.

L. Ritók Nóra

A sorozat korábbi darabjait ide kattintva lehet elolvasni.

Október 31-én Kapelner Zsolt, november 2-án Horváth G. György írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!

Az MTVA szokása szerint a Facebookon tette nyilvánossá egy sajtómegkeresésre adott válaszát. A kérdés az volt, vajon miért nem számolt be sem az MTI, sem az M1, sem a közmédia egyetlen ága arról, mit mondott a világ legerősebb nagyhatalmának Magyarországra delegált nagykövete hazánkról. Főleg úgy, hogy a tegnapelőtti állatsimogatós képeiről ellenben beszámolt.

Baán László, a Szépművészeti Múzeum fura ura és a múzeumi negyed kormánybiztosa – törökgábori értelemben – zseniálisan reagált arra a tényre, hogy több mint 20 ezren, főként helyi lakosok írták alá a Városliget beépítése ellen tiltakozó petíciót. Báán szerint ugyanis ezek az emberek csak egy kocsmát féltenek.

Szóval kérem szépen, mi mégis csak úgy vagyunk vele, hogy kis ország vagyunk, nagy, randa történelemmel, itt ebben a huzatos átjáróházban, kelet és nyugat határán, ahogy szemlélni szeretjük magunkat, ebben a kis Köztes-Európában, hogy igen kevés forradalmunk volt, aztán mégis alig tudunk elszámolni velük, zavarba jövünk és toporgunk, mert hát ezek a forradalmak sosem voltak olyan tiszták és magasztosak, ahogy azt a tankönyvírók, a politikusi szöveggyártók, vagy éppen a snájdig ifiurak és cikornyás grófkisasszonyok azt elképzelik, nehéz, kérges markú forradalmak voltak ezek, kaszával-kapával, foszlott, súlyos katonaköpenyekben, tépett lódenkabátokban vonultak, csupa harag, ősi sérelmek és új sebek, meg csupa duhaj öröm, kirobbanó energia, kérem szépen, azért a forradalmak mégis csak az elnyomottak fesztiváljai, az utca ünnepei, nem afféle hazafias vasárnapi iskolák, a forradalmak savanyú szagúak, de érezni a frissen sült kenyér illatát is, amit az utcákon osztogatnak, az érett almák illatát, puskapor és benzin szagát, és hullaszagot is, mit van mit tenni, ilyenek ezek a forradalmak, nem árt, ha tudomásul vesszük.

Az elmúlt hetekben a magyar külügy vezetője lényegében mindegyik, a magyar kormány politikáját megkérdőjelező nemzetközi diplomáciai kommentár után behívatta az adott ország nagykövetét, és magyarázatot kért a kijelentésre.

A tegnapi napon az Európai Parlament lényegében elfogadta a kormányfők vezette Európai Tanács összes ajánlását a netsemlegességről szóló törvényhez. És ezzel az Unió tökéletesen kiszolgálta a nagytőke érdekeit: piaci alapúvá tették a net semlegességét.

Az Index által megszerzett hírek szerint a kormány döntött a Városliget beszántásáról és helyébe a múzeumi negyed építéséről. Ezzel egy újabb olyan gigaberuházásra költ el százmilliárdokat a Fidesz, amely erősen korrupciógyanús, és ami nem élvezi a többség támogatását.

Mitraillez, messieurs, ne calomniez pas!
Auguste Blanqui, Párizs, 1848. november 28.

A nagy magyar humanista tudós – ezek nem csúfondáros, hanem komolyan gondolt jelzők – , Kornai János Széchenyi-díjas akadémikus (egyébként öt külföldi akadémiának is tagja), sok egyetem díszdoktora, az Európai, illetve a Nemzetközi Közgazdasági Társaság korábbi elnöke, klasszikusnak tartott szakmunkák és esszék szerzője, a rendszerváltás gazdasági ideológiájának egyik legfontosabb ihletője nyilatkozott a HVG egyik szerkesztőjének, Farkas Zoltánnak.

Végtelenül elszomorított ez a szöveg.

A struktúráknak kell hadat üzenni, nem pedig az embereknek, mert az nem változtat meg semmit, csak lehetetlenné teszi az egyetemes felszabadulást. A kapitalizmus az ellenség, nem a tőkés, a rasszizmus, a homofóbia, az etnocentrizmus az ellenség, nem „szegény náci gyermekeink”, a háború az ellenség és nem a menekült - állítja Bagi Zsolt. Ugyanis egészen más, ha a képzelet a struktúrák ellen hirdet háborút és más, ha az emberek ellen. (A WTF Baloldal sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

Ami miatt ma nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszólalni arról, hogy merre is kellene tartania a baloldalnak, az a háborús és polgárháborús képzelet minden eddig elgondolhatót meghaladó térnyerése. Egy több éve folyó közel-keleti háború, ami mára a történelem egyik legvéresebb és legkegyetlenebb vallásháborújává terebélyesedett, és az annak nyomán kialakult menekültválság teljesen esetleges módon most érte el Európát, amely ezután nem tudja többé a homokba dugni a fejét, és úgy tenni, mintha semmi köze ne lenne ahhoz a helyzethez, amelyet egyébként az ő kül- és gazdaságpolitikája legalább olyan mértékben készített elő és alapozott meg, mint az Egyesült Államoké. Reakciója klasszikus: a felelősség másra hárítása. Magyarországon ez a hatás hatványozottan érvényesül, elsősorban annak következményeként, hogy nálunk teljesen ismeretlen a globális felelősségvállalás eszménye – kivéve, ha saját jogainkat védjük, és mások felelősségét hangoztatjuk. Ezért a válság megoldásának mikéntje nem kérdés: hiszen nem a mi felelősségünk; csak a válság elhárítása, az ellenségesnek elképzelt tömegek hatástalanítása lehet kérdés.

De nem a menekültválságról akarok beszélni, hanem a képzeletről, végső soron pedig a háborús és polgárháborús képzeletről.

Két, egyaránt végzetes nézet uralkodik a baloldalon ma a politikai képzeletről. Az első merő fikciónak tart bármiféle képzeletbeli cselekedetet, és megpróbálja kioktatni a közösséget annak hamisságáról; a másik elfogadja, hogy a politikában a képzelet az első, és megpróbálja kiszolgálni a tömeg képzeletét. Mindkettő a végletekig fantáziátlan. A baloldal válsága elsősorban a fantáziátlanság válsága. Az elsőből hiányzik az a belátás, hogy a politika az emberek életéről szól, és nem a gazdasági adatokról, a másodikból az, hogy a képzelet nem a természettől való, hanem a teremtő fantázia hozta és hozza létre.

A magyar baloldalt mindmáig kísérti az a sehol nem igazolt ökonomista nézet, hogy az emberek az érdekeik alapján szavaznak. Ez a nézet nagy általánosságban igazolható a piaci szereplők viselkedésében – de ott is vannak korlátai –, nem igazolható azonban a társadalmi cselekvések összességében. Az emberek nem az érdekeik alapján cselekszenek, hanem elképzelt érdekeik alapján, és semmi nem biztosítja – még a hatalmas kudarcok sem –, hogy feltűnik számukra, hogy ezek nincsenek fedésben gazdasági vagy erkölcsi érdekeikkel. Az emberek nagyon kis része cselekszik gazdasági érdekeit latolgató vagy etikai megfontolások alapján a politikában. És hozzá kell tennünk, hogy ez nagyon jól van így: semmi sem igazolja azt sem, hogy az lenne a „jó”, ha mindig anyagi megfontolások vezetnék a társadalmi cselekvéseket, vagy ha előre adott mozdíthatatlan erkölcsi elvek határoznák meg egy közösség életét. A politika a képzelet terepe, nem az érdekek ésszerű megfontolásáé és nem az erkölcsi ítéleteké: ezt a Spinoza által hangoztatott alapelvet a politika ma is nap mint nap igazolja. A „tanulatlan tömeg” kioktatása gazdasági érdekeiről (ugyanígy: erkölcstelenségéről) nem pusztán stratégiailag elhibázott (mert senki sem szereti, ha kioktatják), hanem a politika természetének félreértésén alapul.

Az, hogy a politika a közösségi képzeleten alapul, nem jó vagy rossz, hanem tény. Nem ez ellen kell fellépnie az emancipatorikus politikának (mert az nem felszabadító politika, hanem politika-ellenes emancipáció lenne, és ebből épp eleget láttunk már, hogy meg legyen róla a véleményünk: a „létező szocializmus” ebben az értelemben volt politika-ellenes), hanem a háborús és a polgárháborús képzelet ellen. A baloldalnak jelen pillanatban jobb esetben semmiféle eszköze nincsen a tömeg képzeletének megragadására, rosszabb esetben jobboldali eszközöket használ. Fantáziátlansága végzetes az emancipáció végső pislákoló reményére nézvést. Nem állítom, hogy a baloldal lenne felelős a jelen szituációért, a háborús és polgárháborús képzelet egyeduralmáért, ami lehetetlenné teszi, hogy a közeli jövőben bármiféle eredményt érjünk el a baloldal politikai tendenciája – az emancipáció mindig lezárhatatlan folyamata – megvalósítása útján, de legalábbis osztozik a felelősségben.

Emancipatorikus politikai képzelet nem születik magától, nem születik gazdasági dereguláció hatására, és nem születik a nyílt társadalom struktúráinak bevezetése nyomán – ez a legfontosabb tanulság, amit a rendszerváltást követő húsz év nyomán le kell vonnunk. Ha liberális harcostársaink – akikkel az emancipatorikus eredmények megvédésének szüksége és a politikai kényszer szele egy táborba fújt – azt mondanák, hogy sohasem volt Magyarországon gazdasági dereguláció és nyílt társadalom, úgyhogy ezt a következtetést semmi jogunk levonni, akkor azt kell mondanunk, hogy még ha így is lenne, az erre való törekvés egyszerűen erőtlennek mutatkozik az emancipáció-ellenes politikai mozgalmakkal szemben. Magam azt gondolom, hogy a piaci és kulturális versengés nagy általánosságban nem haladja meg, csupán fékezi, és végső soron sűríti, intenzívebbé teszi a polgárháborús képzeletet, de ezt igazolni valóban csak akkor lehetne, hogy ha a liberális álom teljes egészében megvalósult volna hazánkban. Mindenesetre az az elképzelés, hogy a demokratikus intézmények kialakítása elégséges feltétele a demokratikus élet- és gondolkodásmód kialakulásának, látványosan bukott meg. Megbukott a politikai elit felelősségre vonhatatlanságán, megbukott a szegénység kriminalizációján és annak társadalmi elfogadottságán, és végül megbukott a menekültválság össztársadalmi háborús hisztériába fordíthatóságán.

Ha a baloldal célja ma is az emancipáció, az emberek felszabadítása önmaguk okozta szolgaságukból – és mi más lenne, mi más lehetne a baloldal célja (hacsak nem az, hogy megnyerje a következő választást, és ugyanazt az emancipáció-ellenes, elitista és korrupt programot folytassa, amelyet eddig is folytatott, és amely legfeljebb pofátlanságának mértékében üt el jobboldali megfelelőjétől) – akkor új képzeletet kell létrehoznia. Baloldali pártok léteznek, baloldali gazdasági programok léteznek (az alapjövedelem mellett elköteleződött PM óta már pártprogramként is), baloldali képzelet nem létezik. Létre kell hozni.

Képzeletet létrehozni csak a kultúra képes, és a fantáziátlanságból csak új kulturális emancipációs programok, nevelés, oktatás, de ugyanígy kísérletezés, vita, új gondolatok és érzékletek termelése vezethet ki.

Bármennyire is absztraktnak és a mindennapoktól távolinak tűnik, a baloldali képzeletet az a változás hozta válságba, amelyet a posztmodern elméletírói mint a „nagy elbeszélés válságát” diagnosztizáltak. Az európai kultúrában a felvilágosodástól kezdve természetesnek vett nagy elbeszélés arról, hogy az emberi egyenlőség alapján minden egyes embert a kultúra egységes és egyetemes normáihoz kell vezetni: halott. Ezt a válságot nem tagadhatjuk el és nem gondolhatjuk azt, hogy létrehozhatunk egy új nagy elbeszélést arról, hogy minden embert kulturálttá kell nevelni. Nincs többé lehetőség ilyen eszmére, a hagyományos baloldali kulturális nevelés talaját vesztette. Sokkal radikálisabban kell felfognunk immár a dolgot, egyrészről sokkal egalitáriusabb pedagógiát, másrészről sokkal bátrabb művészetet, filozófiát, tudományt létrehozni. A pedagógiának lokálisnak, részvételinek, demokratikusnak kell lennie, a művészetnek, filozófiának, tudománynak pedig egyetemesnek, nem-alkalmazottnak és megalkuvás-nélkülinek, de elsősorban konstruktívnak, új képzeletet termelőnek.

A népi politika legjellemzőbb és a magyar baloldalt ma a legelkeserítőbb módon meghatározó félreértése, hogy a baloldali néppártnak „ki kell fejeznie” a nép akaratát, pontosabban képzeletét. Mióta baloldal létezik, valami egészen más volt az ilyen pártok célja: megszervezni a tömeg képzeletét, integrálni azt, létrehozni az eredendően sehol nem létező (vagy a kapitalizmus individualizmusa által megsemmisített) közösségi képzeletet, amely nem a háborún és az elnyomáson, hanem a testvériségen alapul. A közösség és annak képzelete csak a legelvetemültebben konzervatív politika szerint megmásíthatatlan adottság. Közvélemény-kutatási adatok alapján politizálni azt jelenti, hogy mindig egy lépés hátrányban leszünk a közvélemény képzeletét a legegyszerűbb polgárháborús és háborús uszítással kialakító szélsőjobbal szemben. Éppen ezért ezzel a taktikával még csak választást sem lehet nyerni, bármennyire is reménykedjenek ebben fantáziátlan politikusok.

A polgárháborús képzelet nem ismeretlen és még csak nem is meglepő a modern politikai közösségekben. Azt is mondhatjuk, a modern politikai közösségek a háborún alapulnak: ennek nagy felismerője Hobbes, aki bemutatta, hogy amennyiben az emberek egyenlőségén alapítjuk meg a politikai közösséget, nem pedig a köztük lévő „természetes” hierarchián (mint a régiek), akkor az egyenlők közötti háború eltörölhetetlen, mindig csak korlátozható (szerződésben rögzíthető) alapja marad a közösségnek. A társadalmi konfliktusok nem a hibái a modern társadalmaknak, hanem az egyenlőség velejárói. Ahol nincs társadalmi konfliktus, ott nincs egyenlőség sem. De egészen más dolog, ha a képzelet a struktúrák ellen hirdet háborút és más, ha az emberek ellen. A felszabadulás nézőpontjából az emberek ellen folytatott harc téves, álságos, ideologikus. A struktúráknak kell hadat üzenni, hogy emberi helyzeteink megváltozzanak, nem pedig az embereknek, mert az nem változtat meg semmit, ellenben lehetetlenné teszi az egyetemes felszabadulást. A kapitalizmus az ellenség, nem a tőkés, a rasszizmus, a homofóbia, az etnocentrizmus az ellenség, nem „szegény náci gyermekeink”, a háború az ellenség és nem a menekült, aki elveszi a munkánkat. Átfogalmazva a régi anarcho-kommunista jelszót: ne legyen háború az emberek között, ne legyen béke az osztályokkal szemben!

A harc azonban mindig csupán reaktív mindaddig, amíg mások képzeletéhez ragaszkodunk. Ahhoz hogy megszüntessük, de legalább mérsékeljük a háborús és polgárháborús képzeletet, nem az szükséges, hogy lépten-nyomon elítéljük, kritizáljuk vagy akár kinevessük azt, hanem az, hogy létrehozzunk olyan képzeletet, amelyben lehetetlen polgárháborút és háborút indítani az emberek ellenében. Képzeletet létrehozni lassú folyamat, de ha nem kezdjük el a termelést, mindörökre mások fantáziájának foglyai maradunk.

Bagi Zsolt

A sorozat korábbi darabjait ide kattintva lehet elolvasni.

Október 29-én L. Ritók Nóra, 31-én Kapelner Zsolt írását közöljük.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!