Pénteken tüntetnek a szociális ágazat dolgozói. Ha az elmúlt öt évben volt olyan tüntetés, amelynek követeléseire az ember azt mondta, 101%-ban jogosak, akkor ez lesz az. A szociális ágazat  dolgozóinak állami fizetése ennek az egész országnak a szégyene. Az ágazatban az átlagos nettó fizetés 83 ezer forint. Ebből kell nem éhen halni, ebből kell BKV-zni a munkahelyre, felnevelni a gyereket.

A kormány pedig lassan három éve játszik velük csicskásat. Minden évben megígéri a béremelést, majd minden évben elhalasztja egy évvel. Lázár János két hete például azt mondta, nem tudnak konkrétumot mondani, mert előbb ki kell találni a kormány szociálpolitikáját. Öt év kormányzás után ezt merte mondani egy országban, ahol négymillióan élnek a létminimum alatt. De tudjuk azt is, a béremelésre elvileg elkülönített, a költségvetésben mégsem látható összeget felajánlották az ápolóknak, hogy abból finanszírozzák az ő béremelésüket. Szerencsére, az ápolókban volt szolidaritás, és elküldték a minisztériumot melegebb éghajlatra.

Most ott tartunk, hogy a tüntetés előtt felajánlottak nekik egyszeri bérpótlékot. Nyilván, hogy elhallgattassák őket a könyöradománnyal.

Számos szociális munkást, szociális szakembert ismerek. Nyilván, van köztük, aki jól végzi a munkáját és van, aki kevésbé. De ők a társadalom lelkiismerete, és szégyen, amikor a társadalom lelkiismerete annyira keveset keres, hogy lehetne saját maga célcsoportja, ügyfele.

Szociális munkásokról beszélünk, akik a hajléktalan embereknek próbálnak segíteni, hogy ne fagyjanak meg, akik családoknak próbálnak segíteni, hogy legyen munka, hogy jusson télire tüzelő, az asztalra hús, és a gyereknek írószer. Családsegítőkről beszélünk, akik megpróbálnak a legszegényebb családokon segíteni, bölcsődei dolgozókról beszélünk, akik a gyerekeinket gondozzák, és ápolókról beszélünk, akik a szüleinkre és nagyszüleinkre vigyáznak.

Azokról beszélünk, akik helyettünk végzik el a szolidaritás cselekedeteit nap mint nap. És ezeket az embereket nem becsüljük meg.

Pénteken 5-kor azért kell elmennünk a Kodály köröndhöz, és támogatnunk őket, hogy a napi szolidaritást, amit elmulasztunk és ők nap mint nap elvégzik helyettünk, legalább egyszer egy évben, egyszer egy napon visszaadjuk!

Azért kell elmennünk a Kodály köröndhöz, mert az állam szegényellenes politikája nem küldheti le azokat, akiknek a szegényekre, gyámolítani valókra vigyázniuk kell az utóbbiak szintjére. Azért kell elmennünk, mert ha ezeket az embereket elüldözi az állam szakmájukból, akkor nem marad szolidaritás Magyarországon!

Gyertek el ti is, és fejezzétek ki szolidaritásotokat a szociális ágazat dolgozóival: https://www.facebook.com/events/1381587045473635/

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A fenntarthatóság minden közösségi kezdeményezés szempontjából az egyik legfontosabb, egyben a legösszetettebb kérdés. A sorozat eddig tárgyalt részei mind ehhez a kérdéskörhöz vezetnek, mivel a tartós fenntarthatóság feltétele azon erőforrások megteremtése, amelyek szükségesek a kitűzött célok eléréshez. A tartós fenntarthatósághoz a pénzügyi-, az intézményi- és a szakmai feltételek összessége szükséges, ami szervezeti szinten azt is jelenti, hogy a célok nem választhatóak meg egy-egy dimenzióban szabadon, hanem a bonyolult rendszer-összefüggések következtében bizonyos korlátok felállítását követelik meg.

Az Auróra, a Gólya és az OFF-Biennále Budapest (OFFBB) számára is az egyik legfontosabb kérdés, hogy hogyan tudják tartósan megteremteni a működésük és a céljaik eléréséhez szükséges erőforrásokat: miből tudják finanszírozni működésüket (pénzügyi fenntarthatóság), hogyan és milyen rendszerben tudnak működni a szervezeti és szövetséges keretek (intézményi fenntarthatóság), hogyan és milyen elvi, eszmei keretek között teljesíthetőek a célkitűzések (szakmai fenntarthatóság)?

A fenntarthatóság kérdésében két szint különíthető el: egyrészt az intézmények önfenntartásának szintje, ami a belső működési szerkezet összes aspektusát magába foglalja. Másrészről pedig kifele irányuló, társadalom- vagy kultúraalakító kezdeményezéseik szintje: „projektjeik” olyan módon történő tervezése, hogy azok önállósulhassanak, önjáróvá és önmagukat fenntartóvá válhassanak. Ez utóbbinak mindhárom intézménynél, de főként a képzőművészeti projektek esetében van jelentősége, mivel e területen gyakoriak az olyan demonstratív, beavatkozó kezdeményezések, amelyek a projektek végeztével - művészeti kontextusban történő megjelenítésüket követően - magukra hagyják a korábban partnerként bevont közösséget, nem teremtik meg sem az utánkövetés, sem pedig a lokális fenntarthatóság feltételeit. Míg az Auróra és Gólya esetében e két szint kevésbé különül el - mivel puszta létezésük több-kevesebb sikerrel, de eleve híd-szerepet tölt be a belső- és külső közösség között, addig az OFFBB, konkrétabban az OFF-Platform számára a projekt-jellegből adódóan megkerülhetetlenné válik a kezdeményezett folyamatok hosszútávú fenntarthatóságának, követésének és önállósításának kérdése.

A gazdasági és szervezeti feltételek szoros kölcsönhatásban állnak, ezek hiányában működésképtelenné válna mindhárom intézmény. A pénzügyi nehézségeken túl, legnagyobb problémaként jelen pillanatban mindegyik hely számára az emberi erőforrás megteremtése és annak fenntarthatósága áll. Az ehhez kapcsolódó kérdéseket és problémákat a sorozat előző részei tárgyalják, amelyekből kiderül, hogy mind az Auróra, mind a Gólya és mind az OFFBB esetében vannak nehézségek, viszont működésük azt mutatja, hogy ezek egyelőre nem veszélyeztetik fenntarthatóságukat. A fő kérdés így nem az, hogy fenntarthatóak-e, hanem az, hogy milyen áron?

Az igazi kihívás ezen intézmények szempontjából tehát az, hogy a működési biztonság megteremtésének mindennapos küzdelmei mellett ne szoruljanak háttérbe az eredeti célkitűzések, azok érvényre juttatásához is maradjon elegendő energia, figyelem, erőforrás. Ehhez szükséges egy olyan hosszabb távon is működő stratégia kialakítása, amelyik harmonizál a kitűzött célokkal, és ezzel párhuzamosan garantálja a fenntartható működést. Ez azonban nemcsak ennél a három intézménynél, hanem szinte minden magyarországi önszerveződő csoportnál hiányzik. A bizonytalanság, a társadalmi-, jogi- és gazdasági környezet folyamatos változása okán napról-napra élnek, és éppen ezért sokan nem tudnak, de sokan nem is próbálnak hosszú távra tervezni.

Az Auróra és a Gólya ha eddig nem is túl hatékonyan, de próbálkozik annak a stratégiának a kialakításával, amivel a közösségi misszió és az intézményi működés megvalósítása egyensúlyba kerülhet. Az önképzőkörök, a közösségtalálkozók, az elvonulások mind-mind azt a célt szolgálják, hogy közösen és külső segítséget is igénybe véve felismerjék és megvizsgálják a szervezetüket érintő problémákat és a problémákra megoldásokat, a megoldásokhoz pedig eszközöket találjanak.

Az OFFBB esete annyiban más, hogy az valójában egy kísérleti projekt, amelyről még nem tudni, lesz-e folytatása, és ha igen, milyen keretek között. Amennyiben remélhetőleg kettő, négy, hat, stb. év múlva is újra megrendezésre kerül biennáléként, az mindenképpen sikertörténet, amiért érdemes drukkolni. Ugyanakkor nyitva marad az OFF-Platform célkitűzéseinek és fenntarthatóságának kérdése: sikerül-e létrehozni a kereteket az „alapkérdések megvitatására, új utak keresésére, a közös tanulásra.” Tehát a fenntarthatóságot ebben az esetben a szakmai elvek és a társadalmi szempontok, valamint a biennálé és a platform céljainak összeegyeztethetősége is befolyásolja.

Az Auróra, a Gólya és az OFFBB egyik közös célkitűzése, hogy modellértékű és bárki számára átadható intézményi rendszert dolgozzon ki. Ténylegesen modellértékűvé azonban csak akkor válhatnak, ha sikerül a pénzügyi-, szervezeti- és szakmai fenntarthatóságot párhuzamosan és hosszú távon biztosítani. 

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.

Miközben a HVG és az Index kiváló cikkeiből többet megtudhatunk a Pannonhalmán történt bántalmazásokról, annak a volt bencés tanárnak a történetéről, aki a hírek szerint rosszul kezelte hatalmi helyzetét, és lelkileg bántalmazta egyes tanítványait, a Heti Válasz buziügyi felelős szerkesztője, a homofóbiára és liberálisozásra mindig nyitott és befogadó Szőnyi Szilárd erről az érzékeny ügyről semmit se tudva, odaszart az asztal közepére.

Hogy kicsit megértsük, mi történt, idézzünk az Index egészen kiváló és érzékeny cikkéből:

Az eljárásban vallomást tevő öregdiákok is válaszoltak kérdéseinkre, és elmondták, mi történt velük. Szexuális visszaélésről senki nem számolt be, közös zuhanyzásról, zavaró érintésekről igen. Szexuális töltetük ezeknek nem volt.

(...)

A szerzetes a visszaemlékezések szerint nem tudott mit kezdeni a tanárszereppel járó hatalmi viszonyokkal. Furcsa, a gyerekek lelkét olykor súlyosan megviselő légkört alakított ki az osztályban: a diákok egy részét túl közel engedte magához, a többieket mellőzte.

Ezekből az idézetekből láthatjuk, nincs szó pedofilbotrányról, és nincs szó szexuális visszaélésekről, hatalmi visszaélésről van szó, és lelki károk okozásáról, amik ugyanúgy meg tudnak nyomorítani egy életet. De ajánljuk, aki jobban akarja látni, mi történt, olvassa el a HVG és az Index cikkeit.

Itt ez az igen érzékeny ügy tehát, és van a Heti Válasz újságírója, Szőnyi Szilárd, aki már korábban is buzizásaival és liberálisozásaival vívott ki magának ismertséget. Amit pedig ő kommentárként az ügyhöz fűzött, minden újságíró és közéleti ember számára tanulsággal szolgál. Előbb olvass, aztán írj, és mielőtt előre eldöntöd, hogy a buzik vagy a liberálisok tehetnek róla, és megvéded kedvenceidet, tájékozódj és tudd meg az igazságot.

Szőnyi csütörtök délben ugyanis ahelyett, hogy elolvasta volna a cikkeket, sajátot írt. A saját cikke pedig így foglalható össze: nem az a baj, hogy pár gyerekkel valami rossz esett meg, hanem az, hogy beengedték a liberálisokat és a buzikat az egyház kötelékébe, ha ez nem történt volna meg, ilyen ügyek se lennének. A cikkben végig sorjázik a buzizás és a liberálisozás egy olyan ügy kapcsán, aminek ehhez semmi köze:

Az Isten szerelmére, ne egyetlen zaklatási ügy alapján ítéljük már meg az egyházat! Ettől függetlenül Pannonhalmán talán hamarabb felfigyelhettek volna a homoerotikus élményekről is verselő bencésre, baloldali, liberális lapok ünnepelt sztárjára.

(...)

Olyannyira, hogy az egyik legliberálisabbnak elkönyvelt bencésként bérelt helye volt a Beszélőben, a Magyar Narancsban, a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban – az említett orgánumok interjúban szólították meg és/vagy közölték verseit –, kötete pedig a szintén balliberális műhelyként ismert Magvető Kiadónál jelent meg.

(...)

A Frenák Pál Társulat egyik darabjában, amelyben félmeztelen nők táncolnak a színpadon és férfiak váltanak csókot az amúgy is túlfűtött jelenetekben, szintén az ő verse hangzik el, de két művel hozzájárult a Krétakör Színház egyik produkciójához is.

(...)

Az értékelések szerint ugyanis azért is győzhettek ilyen magas, 62 százalékos arányban a homoszexuális párok házasságát támogatók, mert a korábbi évtizedek pedofilbotrányainak eltusolása után azzal büntették egyházukat a hívek, hogy még ebben az alapvető bioetikai kérdésben sem hallgattak a katolikus tanításra. A tét tehát messze nem „csupán” néhány kamaszfiú vagy -lány lelkivilága, bár az sem lebecsülendő, hanem az egyház hitelessége, következésképp – „Növeli, ki elfödi a bajt” jeligére – akár a következő nemzedékek hite, reménye, szeretete.

De Szőnyi még ezen is túltesz és elköveti azt, ami egy médiamunkástól etikailag a legvállalhatatlanabb dolog: leírja az elkövető nevét, ezt pedig azzal indokolja, hogy kommentekben megjelent, akkor meg miért ne lehetne. Például pont azért nem lehet, hogy ne terjedjenek olyan rágalmak, mint amik Szőnyi cikkében is alaptalanul sorjáznak. Szőnyi pedofilnak nevez egy embert, aki nem az, és elsőként a sajtóban nyilvánosságra hozza a nevét.

Egyszerűen teljesen elképesztő az, ahogy az áldozatokkal, a cselekménnyel nem is törődve, Szőnyi felépíti saját világát, és ebbe beilleszti ezt az ügyet is. A saját ellenségképei, úgy tűnik, olyan erősen uralják a világát, hogy akkor se tud elvonatkoztatni ezektől, ha valójában semmi közük nincsen az esethez, és egy, az általa felrótt bűnöket el nem követő embert magabiztosan rak bele a pedofil buzi liberális képébe, hogy az egyházat megvédhesse, és hogy igazolja magát.

A cikk extra része pedig az a bekezdés, aminél önfelmentőbb, szégyenteljesebb szörnyűséget nem olvastam a magyar sajtóban. Főleg, hogy a cikk kontextusában ez azt jelenti, Szőnyi csak a liberális és buzi pedofilok elleni fellépést erőlteti:

Magam is ismerek olyan, gyermekekkel is foglalkozó egyházi intézményt, ahol alapos a gyanú: az oda bejáratos – egyébként nagyszerű – pap nem csupán atyai kedvességből ülteti néha az ölébe vagy simogatja meg a kisfiúkat, kislányokat. Szóvá tenni az ügyet, akár neki, akár a felettesének azonban roppant kínos, hiszen kézzelfogható bizonyíték sokszor nincs, és senki sem szeretne ártatlanul meghurcolni valakit, aki esetleg maga is szenved „illetlen” vágyaitól, és alkalmasint sokat is tesz a leküzdésükre.

Gyakorlatilag tehát nagy egyházvédelmi hadjárata során ő maga mártja be az egyházat, de ugyanazzal a huszárvágással azt is állítja, szemet kell hunyni ezen szörnyűségek fölött.

Egy önmagának ellentmondó és végtelenül káros szöveget sikerült hát kanyarítania, amelyben pedofíliával vádol egy embert, aki legjobb tudásunk szerint nem követte el ezeket a bűnöket, pusztán azért, hogy lejárathassa saját ősellenségeit, a liberálisokat és a homoszexuálisokat. Majd pedig valós pedofil esetekre utal szemérmesen, amelyek jelentőségét azonban elbagatellizálja.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Szerdán elfogadták a hajléktalan embereket kriminalizáló rendeletet a fővárosban, amelynek egyes részeit a Kúria korábban megsemmisítette. Tarlós pedig, ahelyett, hogy magába nézett volna, megint hisztizett egyet.

Lassan 4 éve tart a hajléktalan emberek elleni “hecckampány” és bár a kormánypárti önkormányzatok, a főváros, a parlament és maga a kormány is számos törvényt és rendeletet alkotott a hajléktalan emberek ellen, ahelyett, hogy a szegénység ellen küzdene, lássuk be, lényegében nem változott semmi. Hajléktalan emberből nem lett kevesebb, sőt a kormány szegényellenes intézkedései, a devizamentés szegényeket diszkrimináló megoldásai miatt a szegény emberek csak egyre többen lettek Budapest utcáin. A szociális juttatások rendszerének átalakítása miatt - az adósságrendezés megszüntetése, és a rendszeres szociális segélyhez és lakhatási támogatáshoz való hozzáférés nehezítése - az elszegényedő, lecsúszó középosztályt most fenyegeti csak igazán a hajléktalanság réme.

Hiába fogadták el ma újra a rendeletet, változni nem fog semmi. A legtöbb helyen a rendőröknek megmarad a plusz feladat, hogy újabb szabálysértési csekkeket állíthatnak ki hajléktalan emberek számára, akik ezt nem tudják befizetni. Esetleg szigoríthatnak az eljáráson, és börtönbe is dughatják azokat, akiknek semmijük nincsen.

De Tarlós Istvánnal végül is nem az a gond, hogy hisztizik, hanem hogy vak, és a Fidesszel együtt továbbra is fenntartják ezt az értelmetlen rendeletet, miközben egyes kerületek szép lassan elkezdik azt csinálni, amire valójában szükség van. Az AVM-mel és az Utcáról Lakásba Egyesülettel közösen a fideszes kőbányai önkormányzat már nem egy hajléktalan családot juttatott lakáshoz, úgy, hogy a lerobbant szociális bérlakásokat a közösség újítja fel. Most ez  a program beindul  Kispesten és Újpesten is, és remélhetőleg más kerületek is csatlakoznak.

Pedig a fővárosnak is van lakásállománya, amely a költségvetés különösebb terhelése nélkül bővíthető volna, és a kerületek is több tízezer olyan lakással rendelkeznek, amiket a hajléktalan emberek, vagy a fiatal pályakezdők, a kilakoltatás elől menekülők bérelhetnének szociális alapon. Ez ténylegesen megszüntethetné a hajléktalanságot hosszú távon, és - mivel ha az embernek van lakása, sokkal könnyebben talál munkát - még pénzt is hozna az államnak, a drága szállók helyettesítéseként.

De Tarlós inkább áll, és harcol a semmivel, egy, az idő és a tények által bukásra ítélt rendeletet fogadtat el újra ahelyett, hogy valódi segítséget és valódi megoldást javasolna a fővárosiaknak. Elképzelhető, hogy előbb fog az összes budapesti hajléktalan ember tető alá jutni, minthogy Tarlós bármit is tenne a lakhatási válság megoldása érdekében.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Furcsa írás közlését kezdte meg az on-line Beszélő. A Beszélő politikai és kulturális orgánum, szépirodalmi műveket nemigen szokott közreadni. Különösen olyan terjedelműeket nem, amelyeket csak heti folytatásokban lehet közölni, különben elborítanák a portált.

Az sors és a számla szerzője egy bizonyos David Makszimovics Sosztak nevű orosz (?) író, aki Magyarországon teljességgel ismeretlen. A történet valahol az orosz birodalomban (?) játszódik, M. kormányzóságban, B. városában, ahogy a rejtőzködésnek ezt a trükkjét a klasszikus orosz irodalomból jól ismerjük. Voltaképpen a játszódik szó után is kérdőjel kívánkoznék. Az írásnak ugyanis nincs cselekménye, a szereplők vacsorájuk végeztével az asztal körül ülnek, és történeteket mondanak egymásnak.

A házigazda, a hetvenes éveiben járó Fjodor Fjodorovics Kurganov viszi a szót, ő mesél azokról az időről, amelyet a szexuális forradalom korszakának szoktak nevezni. A beszélgetés egyúttal vita is a szerelmi szabadságról, ezért viseli az elbeszélés a symposion alcímet. A társalgás mégsem elméleti csupán, a jelenlévők két vagy több szereplős szerelmi jeleneteket idéznek föl olyan részletességgel, hogy az már a pornó határát súrolja. Súrolja? Szerény kifejezés. Néhány részlet színtiszta pornó, bár kissé módiasabban van megírva, mint a pornónak írott pornók. Tizennyolc éven aluliak elől mindenesetre olyan szigorúan el kell rejteni, mintha egy pakli cigaretta volna.

Nem zárható ki, hogy a jelzésszerűen felvázolt orosz környezet csupán álcázás, méghozzá olyan álcázás, amely kínálja, követeli a leleplezést. Eszerint az elmesélt történetek az 1960-as, 70-es évek Budapestjét idézik fel, az orosz nevű szereplők pedig a korszak értelmiségi-ellenzéki szubkultúrájának többé-kevésbé ismert szereplői. A szerzőt megkérdeztem, és határozottan tiltakozik ez ellen a felfogás ellen. Állítása szerint az egész elbeszélés fikció, a szereplők és történeteik kitaláltak, bár persze, mint minden irodalmi elbeszélésben, vannak bennük a valóságból átemelt elemek. Nagy kár lenne azonban, így a szerző, ha az esetleges olvasók az az elbeszélés nyomon követése helyett a ki kicsoda? társasjátékával töltenék az idejüket.

E sorok írója mintegy negyven évvel fiatalabb az elbeszélésben szereplő Kurganovnál. Számomra az esetleges azonosságok nem jelentenek semmit, a személyeket, akikkel a szereplők netán azonosíthatók, nem ismertem, legfeljebb a nevét ismerem némelyiknek. Számomra történet egy sokak szemében, részint az én szememben is legendás nemzedék szembenézése a saját múltjával. Szűkös szembenézés, hiszen a korszak társadalmi életének csak egyetlen aspektusával, a szexualitással foglalkozik, de abban szókimondó: nem tekinti fél vállról vehető melléktémának a szerelmi kapcsolatok kavalkádját. Ellenkezőleg: azt érzékelteti, hogy a játékos szabad szex akár tragédiák kezdő pontja is lehet. Ennyiben aktuális olvasata is lehet a szövegnek, hiszen érinti a liberális-illiberális felfogás ellentétét. De szó sincs róla, hogy a szerző, miközben jelzi a szabadosság szakadékait, az illiberalizmus eszmeszüleménye mellett foglalna állást. Semmit sem utál jobban, mint az álszent moralizálást, a kötelező katedra-etikát.

Mindenesetre a szerző, bárki is légyen az, nem kis kockázatot vállalt írása közre adásával. Számítania kell azok sértődésére és haragjára, akik önmagukat vélik felismerni a történetek némelyik szereplőjében. Nem zárható ki, hogy a kuruc.info a liberális-zsidó erkölcsi fertő példájaként fog hivatkozni a történetekre. Végül pedig megeshet, hogy egyes kritikusok úgy vélik, a szerző némi intimpistáskodás, exhibicionizmus és pornográfia révén próbál belopódzni az irodalomba.

Nem döntenék ezekben a kérdésekben. Döntsön az olvasó, ha elolvasta az A sors és a számla folytatásait.

Kedden Schiffer András a parlamentben arról kérdezte Orbán Viktort, hogy a Nemzeti Közbeszerzési Hatóság fejeként ő döntött-e olyan pályázatokról, amelyeket Orbán vejének cége, az önkormányzati közvilágítási projekteken sikeres Elios nyert meg.

A miniszterelnök válaszában szerencsére meg mert állni a saját lábán – ez, úgy tűnik, családi vonás – és három dolgot válaszolt:

1. valójában őt támadják, amikor a családtagjait támadják
2. senki nem élvezhet előnyt, és nem szenvedhet el hátrányt kapcsolatai, származása és politikai nézetei miatt.
3. ha az állami vállalatoknál bárki, aki rá vagy a családjára hivatkozva megjelenik, azt azonnal zavarják el.

Ezekkel a válaszokkal az az egyik nagy probléma, hogy nem is Orbánt támadják azok akik Tiborcz István csodálatos meggazdagodásával és Orbán Ráhel saját lábon állásával foglalkoznak. Valójában nem is támadnak, hanem védenek: a közpénzt védik, és azt követelik, a közpénz ott hasznosuljon, ahol kell, és azoknak segítsen a felemelkedésben, akiknek erre a segítségre tényleg szükségük van.

Orbán a múlt héten nyilatkozott arról, hogy ő dönt a közbeszerzésekről, és ebben szerinte nincs semmi kivetnivaló. Így Schiffer kérdésére két választ adhatott volna:

- Nem döntöttünk ilyen közbeszerzésekről

- Nem vettem részt ezekben a döntésekben

De Orbán nem ezt a választ adta, sőt lényegében ki is kerülte a kérdést. Mivel pedig az elmúlt 5 évben Magyarországon éltem, és Orbán nem cáfolta, élek a gyanúperrel, hogy Orbán maga döntött a veje közbeszerzéseinek némelyikéről, és ezzel saját lánya saját lábon állásáról is. Azért is élek ezzel a gyanúval, mert mégiscsak 600 millió forintot költünk jövőre Orbán Ráhel kedvenc szakácsversenyére.

Ebből következőleg pedig nagyon sántít az a mondata is, amely szerint lényegtelen, ki hova születik, nem érhetik emiatt előnyök vagy hátrányok.

De ez a mondat nem csak emiatt sántít.

Pont az az összehasonlítás rémes Orbán Ráhel és egy átlag állampolgár tekintetében, Tiborcz István és egy átlag állampolgár tekintetében, hogy ők nem átlag állampolgárok. Vagyonuk egy részét gyanús állami segítséggel szerezték, luxuskiadásaikhoz hozzájárul az állam, az operai királyi páholytól, a szakácsversenyen keresztül a közbeszerzésekig.

És nem, nem azzal van a gond, hogy jól élnek, még talán azzal sincs gondom, hogy luxus életvitelt folytatnak (bár megértem, ha valakinek van). Azzal van gondom, hogy Orbán azt hazudja, ők nem kivételezettek ebben a rendszerben, nem hajlik feléjük az állam keze.

Nyilván nem Orbán Ráhel tehet a szegénységről Magyarországon, vagy az ápolók és szociális munkások siralmas fizetéséről. Ezeket én se akarom a nyakába varrni. De ma Magyarországon igenis számít, hova születsz, és kit ismersz. Óriási szakadék van egy fideszes káder, egy budapesti felső-középosztálybeli, és egy ózdi cigány család gyermeke, vagy egy baranyai munkanélküli család, egy BKV buszsofőr, vagy egy Békéscsabai takarítónő gyerekének lehetőségei között.

Ezek az emberek, sőt a még meg sem született gyerekeik, már most hátrányban vannak, velem szemben és Orbán Viktor jövendő unokáival szemben is. A gond az, hogy a miniszterelnök ezt tagadja le. Ráadásul úgy tagadja le, hogy ezzel veje gyanús közbeszerzéseit védi. Ez a hazugság pedig nem az ellopott százmilliárdok miatt fáj, hanem az elveszett százezrek miatt, akiknek kevesebb esély jut a boldogulásra Magyarországon.

Úgyhogy, amikor Orbán nem válaszol egyenesen arra a kérdésre, hogy döntött-e saját maga a veje közbeszerzéseiről, amikor sokadszorra nem beszél arról, hova folyik el a közpénz valójában, ezekről a százezrekről mond le.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Azért jó tudni, hogy Orbán saját állítása szerint személyesen dönt a közbeszerzésekről, mert ezzel véget vethetünk „a vezér nem is tudott erről” pletykáknak. Az M4 bebukott pályázata kapcsán például biztosak lehetünk benne, – ha szimbolikusan is – Orbán nyomta rá a pecsétet a papírra. Márpedig ez a pecsét 60 milliárdunkba került, és egy üres blöffre rakták rá.

(fotó: Index)

2012-ben jelentette be a kormány, hogy nekivág az M4-es megépítésének. A közbeszerzést akkoriban, annak rendje és módja szerint, a Közgép és annak konzorciuma nyerte meg. Hiába kifogásolta az ellenzék, és leghangosabban az PM akkori parlamenti, most már EP-képviselője, az M4 Abony és Fegyvernek közötti szakaszának kilométerenkénti 3,7 milliárd forintos költségét, a kormány szerint ez nem volt kirívóan drága.

Innen jutottunk el odáig, hogy ma már a kormány úgy véli, mindig is drága volt a beruházás. Ráadásul azt is állítja, az EU kartell-vád miatt állította le a beruházás támogatását, és később a magyar folytatási döntésnek is utánanyúlt.

Ebből viszont egy szó se igaz. Mint most megtudhattuk ugyanis, Jávor Benedek utánament a kérdésnek, és megkérdezte a Bizottságot, hogyan is alakult a döntés.

Hogy mi derült ki ebből? Az M4-est uniós pénzből akarták megépíteni hajdanában, csupán volt vele egy kis bibi. A kormány 2013-ban benyújtott pályázata annyira béna volt, hogy arra szavak sincsenek. Ezt alátámasztandó idézzük Jávor blogjáról az Európai Bizottság indoklását a támogatás meg nem adására:

- Silánynak találták a stratégiai indoklást – egy helyi közlekedési fejlesztésekre szánt keretre ugyanis benyújtottak egy transzeurópai közlekedési hálózatba illeszkedéssel indokolt tervet, amely szerintük Budapest elkerülését célozta volna, a nyomvonala azonban egyenesen Budapestre vezetett rá;

- A bírálók kifogásolták a párhuzamos kapacitások fejlesztését uniós forrásokból, a vasúti beruházások eredményeit (forgalom átterelése) ugyanis tönkreteszi a párhuzamos útfejlesztés;

- Súlyos környezetvédelmi aggályok is felmerültek. A tervezett nyomvonal Natura 2000-es területeket is érint, miközben az új autópálya helyett a meglevő út nyomvonalán megvalósuló útfejlesztés (pl. autóút) lényegesen olcsóbb lett volna, és a kedvezőtlen környezeti hatásai is lényegesen alacsonyabb lettek volna;

- Rendkívül silány a benyújtott költség-haszon elemzés: a becsült forgalmi adatok vélhetően jelentősen túlzóak, így a remélt haszon a valóságban feltehetően jelentősen elmaradt volna a tervezettől;

- és végül valóban felvetették, hogy teljesen indokolatlan a beruházás árszintje – ezt azonban nem kartellel magyarázták, hanem azzal, hogy a kormány nem hagyott időt arra, hogy indokolatlanul magas árajánlatok esetén új közbeszerzést írjon ki (sőt, mint később látni fogjuk, még meg is emelte a beruházás költségkeretét, tehát semmit nem tett a költségek leszorítása érdekében).

Nyilván az is kérdéseket vet fel, hogy egy ilyen pályázatot miként nyújthatott be a magyar kormány, de az érdekesség csak most jön. A kormány ezt az indoklást 2014 tavaszán megkapta, méghozzá azzal a kéréssel, hogy módosítsák a pályázatot, és pótolják a terv hiányosságait.

2014 áprilisában ennek ellenére elkezdődött az építkezés.

A fordulat pedig most jön: a kormány indoklás nélkül visszavonta a pályázatot 2014 szeptemberében, majd 2014 decemberében egy egyedi kormánydöntés következtében 20 százalékkal, 160 milliárdra emelte a költségkeretet, és csökkentette a műszaki tartalmat.

Végül 2015-ben elkezdett kormánykörökből terjedni a hír, hogy kartell-gyanú miatt áll az M4 építése, mert az építő cégek összejátszottak (2 hónapja ugye a kormány segített volna ebben – ha igaz a kartell-gyanú – a költséghatár megemelésével). Végül 2015 áprilisában ki is játszották ezt a kártyát: leállították a beruházást azzal, hogy kartell-gyanú miatt vizsgálódik az EU.

Jávor adatkérése után most már biztossá vált, hogy az EU nem is tudna keresztbe tenni a projektnek, hisz EU-pénzek hiányában nem vizsgálhat az EU kartell-gyanút. Így biztosak lehetünk benne, hogy nem is a Bizottság buktatta be a projektet.

Tehát nagyon úgy néz ki: Nem volt kartell-gyanú, és a magyar kormány meg se próbálta átdolgozni a projektet úgy, hogy esetleg EU-pénzt kaphassunk rá – majd végül bedöntötte a projektet mindenfajta kármentés nélkül.

Elég sok kérdés marad így megválaszolatlan. Miért emelték a költségkeretet egyedi kormánydöntéssel decemberben? Miért indították el az építkezést, ha tudták, hogy az EU nem fogja támogatni és nincs rá pénz? Ha mégis volt rá pénz, miért állították le a projektet?

Azt viszont biztosan tudjuk, hogy az építkezésre a magyar állam a mi pénzünkből eddig elköltött 60 milliárd forintot, és most is ott állnak a torzók a kijelölt útszakaszon. És még jó ideig ott is fognak állni. Ebből a 60 milliárd forintból körülbelül  200 ezer közalkalmazott havi fizetését lehet volna tízezrekkel megemelni.

Ehelyett viszont marad a torzó a katasztrofális és korrupt Orbán-kormányzás emlékére. Ezt a torzót pedig itt láthatjuk: 

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Sokakat megvisel a nyilvánosan szoptató anyák látványa. Ez a megrázó élmény maradandó nyomokat hagyhat a gyanútlan szemlélőben. Érdemes felkészülni és önvédelmi stratégiát kialakítani arra az esetre, ha az ember útjában váratlanul felbukkanna néhány szoptató cici.

1. Semmiképpen ne bámulja meg!

Zavaró lehet, hogy a termékek eladására és férfi szemlélők szórakoztatására oly gyakran használt mellek ilyen természetellenes funkcióban bukkannak fel: kisbabák szívják rájuk magukat, és lábaikkal finoman pumpálva, kezecskéikkel markolászva tejet szopnak ki belőlük. Fontos, a komolyabb sérülések elkerülése miatt, hogy nehogy megbámuljuk ezt!

A kismamának rosszul eshet a bámulászás, és ez neki sértő. A harciasabb példányok pelenkázótáskáikkal alkalmasint fültövön legyinthetik az óvatlan nézelődőt. Ezért mindeképpen óvakodjunk a nyílt rácsodálkozástól!

2. Ha zavarba jön, forduljon el!

Sokat segíthet a gyakorlatlan szoptatásmegfigyelőnek, ha elfordul, amikor azt se tudja, hova nézzen. Ez megóvja őt attól, hogy esetleg olyasmit lásson, amiből baja származhatna, és így időt nyer, hogy visszanyerje lelkierejét a következő lépéshez.

3. Foglalkozzon a maga dolgával!

Kellemetlen perceket spórolhatunk meg, ha mások megregulázása helyett olyasmivel foglalkozunk, ami valóban ránk tartozik: vegyük fel a telefont anyának, aki ma már harmadszor hív; intézzük el sürgős ügyeinket; dolgozzunk, gondolkozzunk az élet értelmén, barátkozzunk, igyunk egy kávét, írjunk egy cikket valami másról, és nem arról, hogy a szoptató anyák milyen szörnyűek ésatöbbi ésatöbbi.

Ebben segítségünkre lehet, ha valóban van személyiségünk és saját életünk, amely mások méltatlan cseszegetése nélkül is elegendő elfoglaltságot ad nekünk.

4. Készüljön rá, legyen cici-edzett!

Folytassunk előtanulmányokat nyugodt körülmények között! Az internet korában már korlátlan mennyiségű képi- és videóanyag áll rendelkezésünkre, hogy kibermagányunk nyugalmában jól megnézzük magunknak, milyen az, amikor egy kisbaba cicit szopik, illetve milyenek azok az anyai mellek, esetleg akár maguk az anyák. Megfigyelhetünk szoptató szenteket, akár magát Máriát, Jézus anyját és annak országos barátnőjét, Erzsébetet, Keresztelő Szent János anyját, művészeti alkotásokon, amint csecsemőiket szoptatják, alkalmasint tereferélnek; nézhetünk profi fotókat szoptató sztárokról vagy amatőr felvételeket naiv szoptatókról.

Minél többet látunk ilyet, annál edzettebbek leszünk és annál könnyebben tudomásul vesszük majd, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga és nincs rajta semmi csodálkoznivaló.

5. Hozzon vizet az anyának!

Fontos, hogy az ember megismerkedjen és megbarátkozzon félelme tárgyával, hogy ne a félelem irányítsa őt cselekedeteiben. Ebben segíthet, ha segítünk a szoptató nőnek.

A szoptató nők folyton szomjasak. Kérdezzük meg az anyát illedelmesen, hogy hozhatunk-e neki egy pohár vizet. Ha igent mond, akkor hozzunk! Ne féljünk, valószínűleg nem akar beszélgetni, tényleg csak szomjas. De ezzel a gesztussal sikerülhet valamelyest elnyerni a bizalmát, így kisebb valószínűséggel fog ránk támadni és aljas szándékkal anyatejet spriccelni kézműves kávénkba, folyamirák-consomménkba, csúcskategóriás laptopunk billentyűzetébe.

Bár ez amúgy sem túl valószínű.

A Fidesz azzal vádolja Gyurcsány Ferencet, és az EU-t, hogy burkolt pártfinanszírozást hajtottak végre azzal, a Dobrev Klára által vezetett Altus megnyert egy EU-s megbízást, Gyurcsány pedig a cégeiből kivett pénzből támogatta tavaly a DK-t. A vád elég légből kapottnak és bizonyíthatatlanak tűnik.

Nem annyira érthető, hogy az EU miért adott egy aktív magyar politikus által tulajdonolt cégnek megbízást. Ennél egy fokkal érthetetlenebb, hogy ez a politikus, Gyurcsány Ferenc, illetve az ő felesége, aki a céget vezeti, Dobrev Klára miért vállalták el a megbízást, teljesen egyértelműen vállalva azt a hajcihőt, amit a Fidesz most gerjeszt. Lássuk be, bár burkolt pártfinanszírozásnak gyanúja nehezen fog megállni, de morálisan mindez azért erősen megkérdőjelezhető.

De a Fidesz most indult újabb hadjárat a cinikusság magasiskolája. Ugyanis van példa az elmúlt két évből a pártfinanszírozás kijátszására, a burkolt pártfinanszírozásra, ez pedig a Fidesz és a CÖF érdekszövetsége. A pártfinanszírozási törvény ugyanis meghatározza, egy-egy párt mennyit költhet kampányra. A Fidesz és a CÖF pedig nemhogy többet költött ennél, hanem egymagában a CÖF többet költött a Fidesz kampányára 2014-ben, mint amennyit a törvény engedne a Fidesznek. De ezért senki sem szólt.

Azt pedig nem tudjuk, csak sejthetjük, honnan van a CÖF-nek pénze. A CBA-tól, akkor még a Közgéptől, azoktól a fideszes oligarcháktól, akiket a kormány tömött ki a mi adófizetői pénzünkből százmilliárdokkal.

Azt is tudjuk, biztosan pont az elmúlt félév történéseiből, hogy a Fidesz 2014-es győzelme elképzelhetetlen lett volna Simicska médiabirodalma nélkül, anélkül a médiabirodalom nélkül, amit szintén a kormány finanszírozott állami hirdetésekből.

Annál, hogy a Fidesz vádol burkolt pártfinanszírozással egy másik pártot, annál tényleg nincs nevetségesebb. És ez a Fidesz venné el a párt állami támogatását, erre a vádra hivatkozva.

Ez az aktus szépen illeszkedik abba a sorozatba, amelyben a civileket ellenőrzik, de a CÖF-öt nem, amelyben a NAV vezetői saját magukat vizsgálják ki, Polt Péter megvizsgálja, miért nem indított korrupciós eljárásokat fideszesek ellen, és a Quaestor-ügyet az a jegybanki alelnök vizsgálja, aki aláírta a cég kötvénykibocsájtásáról szóló jóváhagyást.

Pedig nyilvánvaló, ha a Fidesz elvonja ténylegesen és igazságtalanul a DK állami támogatását, azzal csak Gyurcsányéknak fog használni. Még mi is, akiknek rengeteg bajunk van a volt miniszterelnökkel - az “Út a munkába” szegényellenes programjától kezdve, a 2004-es népszavazáson keresztül a baloldal fogalmának magyarországi zsákutcás átfogalmazásáig -, mégis mellé kell állnunk abból az egyszerű morális okból, hogy egy ilyen igazságtalanság nem tűrhető.

Reméljük, a Fidesz szavazói és véleményvezérei is észreveszik, hogy ez az ügy nem adófizetői pénzekről, bármely állampolgár jólétéről szól, csak arról, hogy a kormánypárt egy gyurcsányozással összezárja a Fidesz-bázist, aminek mellékkövetkezménye a volt miniszterelnök megerősödése. Ha valóban ezt akarják a Fidesz szavazók, támogassák ezt az intézkedést, de ha nem, akkor kérjék meg pártjukat, hagyja abba ezt a cinikus komédiát.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Az önkéntesség a  nyugati kultúrában a 18. századtól kezdődően használt katonai eredetű fogalom. Jelentése a 19. században alakult át - főként vallásos meggyőződésből végzett - a közösség szolgálatába állított tevékenység jelölésére. Tehát vallásos hit és militarizmus keveredik a történetében, amint azt a legrégebbi és legnagyobb önkéntes szervezet az Üdvhadsereg neve is megőrizte.

A természeti, társadalmi és gazdasági krízisek - a Nagy Gazdasági Világválság óta – általában felerősítik a önkéntes szerveződési hajlandóságot.

Miközben mikroszinten elsősorban altruista (a társakat akár saját kárára segítő) tevékenységként gondolunk rá, gyakran egyéni érdekeket szolgál (munkahelyi tapasztalatszerzés, kapcsolatépítés). Ennek egyik formája a nyugat-európai kultúrában „internship” (gyakornok) néven ismert, ami egy olyan ingyen végzett munkát jelöl, amelynek ellenértéke a karrierépítés ígérete.

Bár jelentése általában pozitív kicsengésű, önmagában nem hordoz értéket, megítélése cél és helyzetfüggő - például a Magyar Gárda tagjai is önkéntesek, akárcsak számos politikai párt aktivistái. Pokolba a jó szándékkal címmel jelent meg első átfogó kritikája (Ivan Illich, 1968), amely az önkéntességben rejlő altruizmust a keresztény misszionárius ideológia kiterjesztésének, a kulturális különbségekre építő, azokat fenntartó posztkolonialista és osztályhelyzet által meghatározott tevékenységnek tekinti. Ilyen például a szintén nyugati társadalmak fiataljai között népszerű, egyetem előtti évszünetben (gap year) végzett harmadik világbeli munka, amelyért általában maga az önkéntes vagy a családja fizet, megváltva cserében első világbeli rossz lelkiismeretét.

Magyarországon jogszabályi háttere kidolgozatlan és az önkéntes munkavégzés a 34%-os EU-átlaghoz képest alacsony (17%), miközben ugyanez a mutató Ausztriában például 60%, ugyanakkor a bejegyzett civil szervezetek száma a rendszerváltás óta meghatszorozódott (Czike 2006). 

*

A három vizsgált intézmény közül egyedül a Gólya nem keres nyilvános felhívásokban önkéntes munkaerőt. A hely működése két dologra épít: az ott dolgozókra és a törzsvendégekre.

A szövetkezeti modell magában foglalja, hogy minden szövetkezeti tag egyben tulajdonosa is a presszónak, így minden tagnak elemi érdeke a minél nagyobb nyereség. Ebből következik, hogy a kötelező vállalásokon túl is rengeteg munkát fektetnek a hely működtetésébe, de különböző okokból a nem szövetkezeti tag munkatársak is vállalnak önkéntes munkát, ami kimerülhet egy-egy program szervezésében, de akár egy munkacsoportban való aktív részvételében is - ez egyben előfeltétele az esetleges szövetkezeti taggá válásnak is. A másik bázis a törzsvendégekből kikerülő aktív emberek, akik általában fogyasztásért cserébe vállalnak kisebb munkákat.

Ezzel szemben az Auróra és az OFF-Biennále Budapest (OFFBB) közel azonos, nagyjából egyéves fennállása alatt teljes mértékben arra épített, hogy pályázati pénzből legfeljebb egy-két munkatársnak biztosított fizetett állást - ezek főleg koordinátori és adminisztrációs munkakörök -, és minden mást önkéntesek végeznek. Induláskor az önkéntesek bevonása mindkét intézménynek könnyebben sikerült, aminek fő oka az egy-egy, már létező bázis igényeinek kielégítésére tett kísérlet. Az Auróra esetében ez a bázis főleg a Sirályban együtt dolgozó, - annak bezárása előtti időszakában ott találkozó aktivistákból áll, az OFFBB esetében pedig a magyar művészeti élet azon szereplőiből, akiknek az elmúlt időszak kultúrpolitikai változásai kárt okoztak (ez jelenthet politikai elköteleződésből szándékos, vagy személyi cserék miatti intézményrendszeri kiszorulást).

A cikk első felében leírtakat a gyakorlatban is tapasztalhatjuk: az önkéntesek könnyebben lesznek részei egy korábban nehezen megközelíthető közegnek (művészeti/aktivista), így társadalmi hasznosságukon túl új, saját erőforrásokra tesznek szert. Ezek elsősorban szakmai kapcsolatok, barátságok, munkalehetőségek, vagy a közösség védőereje, ha az egyénnek bármilyen problémája merülne fel.

De ezek mértékét és megvalósulását is meghatározza az önkéntes osztályhelyzete: hogy mennyi időt tud önkéntességgel tölteni, milyen kapcsolati hálóval rendelkezik és milyen tudással tudja segíteni az adott intézmény és közösség működtetését.

Mivel az Auróra és az OFFBB önkéntesei főként alkalmi munkákra, ösztöndíjakra, nem rendszeres, kiszámíthatatlan pályázati pénzekre alapozzák megélhetésüket, a legnagyobb nehézséget a fenntarthatóság kérdése jelenti. Az OFFBB esetében ezt tovább bonyolítja a művészi munka régóta tisztázatlan gazdasági státusza: egy olyan tevékenység, amelyre önmagában önkéntes munkaként - esetleg 'hobbiként' tekintenek. Ellentétben más kultúrmunkások, például a kurátorok szerepével, ami általában fizetett munkát, állást jelent (a biennálé esetében ez is deklaráltan önkéntessé vált).

Tehát az utóbbi két csoport működésének bázisát alkotó önkéntes részvétel intenzitása változó és folyamatos veszélyt jelent a lelkesültség csökkenése miatti esetleges kilépésük. Minden önkéntes betanítása sok energiát igényel, az idővel elnyert egyre bizalmasabb feladatkörökből egy jobb, fizetéssel járó lehetőségért való kiszállás kritikus helyzetbe hozhatja bármelyik közösséget. Ez az intézményes kiszolgáltatottság az OFFBB esetében a leghangsúlyozottabb: a szervezők számára is egyértelmű, hogy a most lezajlott meggyőző intenzitású önkéntes részvétel lényegében megismételhetetlen. Annál is inkább, mivel annak hajtóerejét nagy mértékben az az aktuális (kultúr)politikai helyzettel kapcsolatos felháborodás biztosította, amelynek világos artikulálása az OFFBB részéről elmaradt.

A hiányzó videórészletről:

Somogyi Hajnalka (OFFBB) 2015. május 13-án azzal a kéréssel fordult a Harmadik Szektorhoz, hogy a videósorozatunkból távolítsuk el a vele készült interjúrészleteket, mivel azok publikálására nem adott engedélyt.

Az előzmények: 2015 április 14-én jeleztük az összes intejúalanyunk fele, hogy 19-én online hozzáférést biztosítunk az előszerkesztett interjúkhoz, 22-ig várva észrevételeiket. Somogyi Hajnalka elfoglaltságára hivatkozva azt válaszolta, hogy ezek a napok számára nem alkalmasak. Erre való való tekintettel 2 nappal korábban, április 17-én küldtük el az anyagot, hogy több idő (6 nap) legyen a megtekintésükre. Visszajelzés hiányában, az emlékeztető emailünkre április 22-én az az egysoros válasz érkezett, hogy a megtekintés nem sikerült.

Tekintettel arra, hogy a felvétel interjú-helyzetben készült, nem a publikálási jóváhagyást, hanem észrevételeket vártunk volna, elindítottuk a tervezett időpontban a sorozatot, amelyben felhasználtunk vele készült részleteket is.

Eljárásunkat etikusnak tartjuk, ennek ellenére Somogyi Hajnalka kérésnek eleget tettünk.

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.