A Mérce legújabb cikkeiért és friss hírekért kattints ide!

A srác, aki jobb, mint a magyar fociválogatott, mégsem sportolhat két éve

A srác, aki jobb, mint a magyar fociválogatott, mégsem sportolhat két éve

A legtöbben félünk attól, hogy fogyatékkal élőkkel találkozzunk. Nem mintha félelmetesek lennének, inkább az a félelmetes, hogy az éveken át gyakorolt gesztusaink, mozdulataink, esetleg kliséink, bejáratott mindennapi kommunikációs készségeink és értelmezéseink alól húzza ki a szilárd talajt a helyzet. Újra kell gondolnunk, mit jelent egy pillantás, egy mosoly, milyen érintés elfogadható, mi a tolakodás, mi a vicces és mi nem, és mindezt vajon miből vehetjük észre.

10407720_690492151077725_408071280302991651_n.jpg

A legtöbben hajlunk arra, hogy ha fogyatékkal élőkkel találkozunk, ahelyett, hogy elismerjük, olykor szinte semmit sem tudunk, szinte nulláról indulunk, de készen állunk tanulni ebben az első látásra újnak látszó helyzetben, inkább úgy döntünk, hogy mi tudjuk jobban. Mi tudjuk jobban, milyen segítségre szorul az illető, mire vágyhat, és mire nem, és azt is mi döntjük el, hogyan fogjuk mindezt megoldani. Helyette.

Bár majd félmillióan élnek közöttünk, a legtöbbünknek fel sem tűnik, hogy nincsenek jelen az életünkben, hogy nem találkozunk velük az utcán, a munkahelyen, az oviban vagy az iskolában, a koncerteken, színházban, a szórakozóhelyeken. Eszünkbe sem jut azon töprengeni, vajon hol lehetnek a köztereinkről, az pedig végképp nem, hogy a magyar állam, az egyszerűség kedvéért, néha két kistelepülés közé zárt intézetbe dugja néhányukat a mi nevünkben. Ahol nemcsak a szeretteiktől vannak távol, de közlekedési lehetőségük sincs, illetve voltaképp semmilyen lehetőségük… és karácsonykor hét órakor villanyoltás.

Ha tudnánk róla, a legtöbben valószínűleg egyetértenénk vele, hogy ez lelketlen és embertelen eljárás, méltatlan egy „huszonegyedik századi, európai” országhoz.

A legtöbben nem is sejtjük, milyen erőt meríthetnénk a velük való találkozásból, ha szembesülnénk azzal, ráéreznénk arra, mekkora bátorság, akaraterő, szeretet, kitartás és találékonyság letéteményesei. Hogy mindazt, amit a legjobban becsülünk az emberiségben, épp náluk érhetjük tetten, az ő törékenységük felszíne alatt. De arról a kalandról sincs sok sejtésünk, amit az adhat, ha felfedezhetjük az úgynevezett normalitás határait. Illetve arról a lehetőségről is elfeledkezünk, hogy a másságra fordított figyelem segít abban is, hogy jobban elfogadjuk saját magunkat és a körülöttünk élő „egészségeseket”.

Ahogy arra sem gondolunk, hogy ha gyakrabban találkoznánk velük, akkor mi is elvárnánk és jobban figyelnénk rá, hogy úgy alakítsuk közös tereinket, a normáinkat, az egymáshoz való viszonyunkat, hogy ők is elférjenek, és teljes jogú polgárnak érezhessék magukat. Egy ilyen változással pedig mindannyian jobban járnánk, kisgyerekesek és idősek, tinédzserek és biciklisek, gyalogosok… sőt, még az autósok is. Mert a fentieken is túl, mindenki, aki emberből van, kerülhet akár holnap olyan helyzetbe, hogy az „egészségeseknek és normálisoknak” fenntartott világ már kiveti magából.

A fogyatékkal élők elfogadásáról, jogaik elismeréséről talán könnyebb olyan kampányt folytatni, amely egyszerű, közérthető üzenetekkel a szívünkhöz szól. Az idén másodszor az utcára vonuló Rehab Critical Mass nem egészen ezt az utat választotta, hanem azt ajánlja, hat percen át szembesüljünk Gáborral, az életével, a problémáival, a humorával, azzal, amire büszke lehet, azzal, amitől fél, azzal, ami ellehetetleníti az életét. A saját szavain és gesztusain keresztül, nem közvetítők segítségével.

A 30 éves Gábor – aki “jobb, mint a magyar fociválogatott, mert ő már kijutott egy EB-re” a boccia magyar kupa győzteseként, de 2013 óta csak egyszer nyílt lehetősége arra, hogy eddzen – szintén ott lesz jövő vasárnap a Rehab Critical Mass felvonulásán, hogy kiálljon amellett, „másképp, de mindenki képes”. Május 17-e jó alkalom lehet arra, hogy találkozzunk, „mi” és „ők”, hogy eltűnjenek azok az  akadályok, amelyek csak a tudatlanságunkból táplálkoznak, és hogy együtt követelhessük a jogegyenlőség akadályainak felszámolását.

Hétfőn egy egyhetes csecsemő elveszíti az anyját, mert a magyar állam nem segít

Hétfőn egy egyhetes csecsemő elveszíti az anyját, mert a magyar állam nem segít

Erzsébet elvált, nem volt elegendő jövedelme, nem tudta fizetni a magas lakbért, és a magas rezsit, nem kapott szociális bérlakást, hajléktalan-szállóra került. A napokban megszülte gyermekét, de mivel nincs hova mennie, elveszíti őt. Jövedelmet terhessége alatt nem tudott szerezni, gyerekkel hajléktalanként pedig minimális az elhelyezkedés esélye.

A Város Mindenkié aktivistái próbáltak Erzsébeten segíteni, aki csütörtökön tudta meg, hogy hétfőn el kell hagynia a kórházat, és ezzel együtt gyerekét, akit alig egy hete szült, elveszik tőle. Pedig a gyermekvédelmi törvény szerint ez nem lehetséges. A szülők szegénysége miatt nem lehetne anyát és gyerekét elszakítani egymástól. De az állam nem biztosít megoldást.

Erzsébet még terhessége alatt jelentkezett anyaotthonokba, azokba az intézményekbe, amelyek pont az anya és a gyerek elválasztását hivatottak megakadályozni. Sehova se fért be, lényegi indoklást nem kapott, hogy miért, pedig még a kórházból is elment egy felvételire. Ámon Kata, az AVM aktivistája próbált neki segíteni, és együtt végigtelefonálták az összes szóba jövő anyaotthont, hátha krízissegítséget tudna kapni Erzsébet, ameddig fel nem veszik egy vidéki, nem annyira telített anyaotthonba, hogy legalább így magánál tarthassa csecsemőjét. Csakhogy ilyen ellátás nem is létezik az országban.

A gyámhivatali ügyintéző szerint van esély arra, hogy ha Erzsébet lakáshelyzete 30 nap alatt megoldódik, akkor visszakapja a gyermeket, de azt mondta, ez a lehetőség egész biztosan nem fog szerepelni a gyerek elvételéről szóló határozatban. És azt is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az anyaotthont elfogadják megoldásként. Erzsébet attól fél, hogy ha kiemelik a gyermeket, akkor már semmi esélye nem lesz anyaotthonba se bekerülni. Piaci árú albérletet nem tud megfizetni, főleg hogy a gyermek kiemelése után sem a GYES-re, sem a családi pótlékra nem lesz jogosult. Munkát eddig a terhessége miatt nem tudott keresni, most pedig, ha dolgozni kezdene, akkor úgyis le kellene mondania a munkahelyéről, ha visszakapná a gyermekét.

Hétfőn egy újszülöttet, akit egy hete gondoz az édesanyja, el fognak tőle választani, aztán vidékre kerül nevelőszülőkhöz. Mindezt azért teszi meg vele az állam, mert az anyjának nincs hova mennie. Bár a gyermekvédelmi rendszer erre hivatkozik, senki nem gondolhatja, hogy ez a gyermek érdekét szolgálja – a magyar törvényhozók és az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága sem gondolta így. De a magyar állam inkább megszegi a saját törvényeit, mint hogy a rászorulókon segítsen.

Frissítés:

Ilyenkor nagyon jó érzés ezt a blogot írni. Számtalan felajánlás és segítség jött Erzsébetnek az anyukának, akitől szegé...

Posted by Kettős Mérce on 2015. május 10.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!

25 éve Orbán Viktor ott akart lenni, az ország nem, ahol most van

25 éve Orbán Viktor ott akart lenni, az ország nem, ahol most van

Orbán Viktor a Magyarország Barátai nevű alapítvány (már a név is beszédes, hogy ilyenre szükség van) tagsága előtt elmondta, Magyarország pont ott van, ahová huszonöt év alatt el akart jutni. Én ebben nagyon kételkednék, hiszen nem csak a rendszerváltás eufóriájában, hanem akár a tíz vagy öt éve meghatározott céloktól is messze van az ország.

viktorthenandnow.jpg

Én 25 éve még nem tűztem ki célokat magam elé, lévén hogy 3 éves voltam, de amióta foglalkozok (nagyjából tíz éve) a politikával, újabb és újabb célokat kell kitűznöm, milyennek szeretném az országot látni, amiben élek, amiben a gyerekem fel fog nőni. Újabb és újabb célok jönnek, és egyre lejjebb és lejjebb tolom a lécet. Azon se lennék meglepődve, ha mire a gyerekem felnő, addigra az egyetlen cél az lenne, hogy ő el tudjon húzni innen.

És talán nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, huszonöt vagy tíz éve senki se tűzte ki célul az országnak a kivándorló magyarok sokaságát, a gyűlölet és hazugások uralta magyar közbeszédet, a szabadság helyére belépő lokális kiskirályok ezreit, akik szakmánként, településenként, hivatalonként lopják és lopják a szabadság levegőjét. Nem tűzte ki senki célul az élhetetlenné váló vidéket, a négymillió szegénységben élő embert, a gyerekéhezést. A vállakozásokat terhelő brutális adókat, a lecsúszó középosztályt, az ápolók, a szociális munkások és még sok szakma nyolcvnezres átlagos nettó bérét, a munkavállalók jogainak megszüntetését, 48 ezerért dolgozó közmunkások százezreit, vagy azt, hogy a munka még ebben a feudális és értelmetlen rendszerben is van, akinek csak álom.

Ma egy fiatal számára a magyar álom nem az itthon történő boldogulás, hanem az Orbán Viktor által megvetett nyugaton lévő viszonylagos jólét morzsáiból való csipegetés. Orbán pár napja mondta, hogy harminc éve feleségével azt a kérdést tették fel maguknak Bécsben, haza kell-e jönni:

“hogyan folytassák az életüket? Diktatúrában, de otthon, vagy szabadon, de idegenben.”

2015-ben, amikor a huszonöt év alattiak 27 százaléka munkanélküli, szerte Magyarországon ez a kérdés úgy tevődik fel: éhbérért és kilátástalanságban, de otthon, vagy beleugorva az ismeretlenbe külföldön.

És akkor azokról még nem is beszéltünk, akiknek az álmuk nem az, hogy külföldre menjenek megélhetésért, hanem az, hogy egyáltalán munkahelyük legyen, vagy hogy tovább tudjanak tanulni. Biztos vagyok benne, a rendszerváltáskor senki sem olyan országra számított 25 év múlva, ahol évente tízezrek születnek bele a szegénységbe, a kilátástalanságba, és ahol az állam nem feloldja ezt, hanem minden eszközzel ennek újratermelésén munkálkodik.

Persze, ez nem csupán Orbán hibája. De az elmúlt öt évben nem az EU, nem Gyurcsány volt kormányon, hanem Orbán és a Fidesz. És a magyar jólét, a magyar álom újabb öt évet vesztett el abból az illuzióból, hogy valóban jó lesz ebben az országban élni.

Jó lenne, ha huszonöt év múlva nem még lejjebb állnánk, ha 50 évesen nem egy londoni szeméttelepen kéne pakolnom a kukát, vagy a Cityben ábrándoznom a régi magyarországi időkról. Ezt a huszonöt évet elvesztegettük, a kérdés, mit kezdünk a következő huszonöttel, remélhetőleg már Orbán Viktor nélkül.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!

Balog szerint a „spontán” szegregáció ellen ostobaság küzdeni, a szakértők az iskolabuszra esküsznek

Balog szerint a „spontán” szegregáció ellen ostobaság küzdeni, a szakértők az iskolabuszra esküsznek

Balog Zoltán, hazánk „emberi erőforrásaiért” felelős minisztere a minap az Országgyűlés Népjóléti bizottságának vitáján a Népszava tudósítása szerint kiemelte, hogy a szegregáció törvényileg nem megengedhető, de arra is külön felhívta a figyelmet, hogy a spontán elkülönülés teljesen más helyzet.

Ma Magyarországon vannak olyan régiók, ahol már élni szegregáció, van olyan falu, ahol az iskolába egyetlen nem roma gyerek jár. Ostobaság lenne azt mondani, hogy ezeket a gyerekeket iskolabusszal vigyük olyan helyre, ahol nem szegregált intézménybe járnak.”

A miniszter a témát alaposan ismerő magabiztosságát sugározza, de bennünk mégis felmerült egy halvány kétely: vajon tényleg butaság vezérelné mindazokat az önkormányzatokat, amelyek szerte a világon az USA-tól Lengyelországig iskolabuszokat biztosítanak annak érdekében, hogy a különféle családi háttérrel rendelkező gyerekek közös iskolába járhassanak? És vajon a „spontán szegregáció” az egy afféle természetes zárvány, amivel tényleg semmi dolga az államnak?

Ezért megkérdeztük a téma szakértőit, civileket és elismert értelmiségieket arról, mit gondolnak a miniszter állásfoglalásáról.

Az első beérkezett reakciókat közöljük, a vitát pedig reményeink szerint folytatjuk.

FERGE ZSUZSA (szociológus, professor emerita):

Roppant fontos, hogy a miniszter kimondta, „hogy a szegregáció törvényileg nem megengedhető”.  Kivétel szerinte a spontán szegregáció, mert a falu egésze spontánul, azaz önként szegregálódott és onnan „ostobaság” lenne a gyerekeket buszoztatni. A tragédia az, hogy a ma talán 200 körüli, csak cigányok lakta falvakban élőket nem a „spontaneitásuk” hozta ebbe a helyzetbe, hanem különböző  diszkriminációs és egzisztenciális kényszerek.

A szegregált falvakba születő gyerekeknek még akkor se lenne a beilleszkedésre esélyük, ha megvalósulna az a kormányzati ígéret, hogy itt lesznek a legjobb iskolák. A hátrányok jó részét  a nem-szegregált falvak nem-cigány gyerekei is megszenvedik. Minthogy a falvak lakóinak helyzetét ma nem lehet összességében megváltoztatni, a jövő egyetlen esélye, hogy legalább az oda születő gyerekeknek adasson valami beilleszkedési lehetőség. Ennek eszköze a buszoztatás jó iskolákba. Ha ez elvben igaz, akkor  már csak a megvalósíthatóság lehetőségeit és eszközeit kell kidolgozni. Ez sem egyszerű, de – mint a lengyel  példa, vagy épp néhány magyar falu példája mutatja – nem lehetetlen feladat.

DARÓCZI GÁBOR (a Romaversitas Alapítvány igazgatója és a CFCF elnöke):

A miniszter első idézett mondata megtévesztő, 60-70 ilyen település van Magyarországon, de a szegregált iskolákba járó gyerekeknek csak 10-15%-át különítik el a lakóhelyi szegregáció okán. Nyíregyháza (a nyíregyházi huszár-telepi iskola ügyében folyt perről mi is írtunk – a szerk.) egy nagyváros, ahol persze laknak nem romák is, és ez igaz Magyarország szinte össze nagyvárosára, beleértve tulajdonképpen az összes budapesti kerületet is – tehát egyszerűen nem igaz, amit a miniszter mond.

A másik lényeges ellenvetésem az, hogy ha most a vicc kedvéért eltekintünk a helyzet emberjogi oldalától, meg az EU-s kötelezettségeinktől, és a vicc kedvéért eltekintünk mondjuk a magyar törvényektől is, meg a józan észtől is, akkor még mindig marad egy anyagi indok. Ezek a szegregált iskolák jellemzően, mint pl. a nyíregyházi is, nagyon magas fajlagos költséggel működnek, mert egy-egy osztályban vagy egy-egy évfolyamban néhány gyerek van összesen.

És van egy harmadik megjegyzésem is, ez a legfontosabb: ahogy a perben is mondtuk, az nem lehet, hogy van nyolc olyan év, amikor el szabad választani azokat a társadalmi csoportokat, akiknek az iskoláztatás után együtt kellene tudniuk működni, együtt kellene tudniuk élni. Mert ezekből a szegregált intézményekből nem vezet út sem a felsőoktatásba, sem a jó minőségű és a megélhetést biztosító szakképzésbe.

Nyíregyházán egyébként tökéletesen működött az iskolabusz, addig, amíg az önkormányzat meg nem szüntette – ez az eszköz nemcsak települések között, hanem egy adott településen is hatékony lehet. A költségei a szegregált iskola említett költségeihez képest nem indokolhatták a megszüntetését, hanem teljesen egyértelmű, hogy azt a célt szolgálta, hogy egyes gyerekek ne tudjanak bejárni. Egy ilyen döntés egyébként úgy is lecsapódik, hogy Nyíregyházán a kötelező felvételt biztosítani hivatott iskolákból is elküldik a telepről érkező gyerekeket, arra hivatkozva, hogy ők menjenek csak a Sójába. Ezt még akkor is megteszik, ha a szülők nem szeretnének élni a szabad iskolaválasztást biztosító jogukkal, és az állam által nyújtott szolgáltatásban akarnak maradni. Ebben a furcsa helyzetben nekünk, mint jogvédő szervezetnek kell fellépni, hogy ezek az iskolák teljesítsék a kötelezettségüket.

ZOLNAY JÁNOS (szociológus):

A „felzárkóztató szegregáció” egész egyszerűen nonszensz, Magyarországon pedig számtalan keserű tapasztalatunk van arról, hogy a szociális és kulturális hátrányokat hordozó diákok elkülönített oktatása fokozza lemaradásukat, függetlenül attól, hogy ki az adott iskola fenntartója. Ma már több, mint 300 olyan roma többségű gettóiskola van az országban, és ezek zömében az oktatás egész egyszerűen ellehetetlenült: gyakorlatilag nem tartanak órákat, az érdemjegyek mögött pedig semmiféle valós tudás nincs. Aki ilyen iskolába kényszerül, annak semmiféle esélye nincs arra, hogy bármilyen középiskolába tanuljon tovább. A szegregáció kiterjedtségét  jelzi, hogy a nyolcadikos roma diákok mintegy 60 százaléka olyan tanulócsoportban tanul, ahol osztálytársainak legalább a fele funkcionális analfabéta. Nincs az a fantasztikus tanár, aki ilyen helyzetben érdemi segítséget tudna nyújtani.

Nemzetközi mérések szerint a magyarországi közoktatás a fejlett világ egyik legszelektívebb és leginkább egyenlőtlen közoktatási rendszere. Az etnikai szegregáció ennek a tünete, és a roma diákok iskolai sikerességének legfőbb akadálya. Az oktatásért felelős szakminiszter, Balog Zoltán nem fékezni és megfordítani igyekszik ezt a folyamatot, hanem erősíteni akarja. A miniszter nem egy elcigányosodó faluban, hanem egy nagyvárosban, Nyíregyházán harcolt évekig azért, hogy a cigánytelep 2007-ben bezárt, rettenetes színvonalú – és iskolának teljesen alkalmatlan épületben működő – általános iskoláját ismételten megnyissák, ezúttal a görög katolikus egyház fenntartásában. Az egyháznak a belvárosban van egy minden jóval felszerelt másik iskolája, és ha a tényleges célja valóban az lenne, hogy segítse a telepi roma diákokat, akkor – gettóiskola indítása helyett – minden további nélkül iskolájába invitálhatná őket, és mentorprogrammal segíthetné felzárkóztatásukat.

Egy nagyvárosban semmi sem indokolhatja szegregált iskolák fenntartását. Kistérségek kistelepülésein sem azért vannak százával szegregált cigány többségű iskolák, mert a falvak is cigány többségűek lennének, hanem mert a magasabb státuszú szülők kiválasztják az általuk használt elit iskolákat és oda viszik gyerekeiket. Ehhez persze az is szükséges, hogy kisvárosok állami – és egyre inkább egyházi – iskolái akkora kapacitást építsenek ki, ami az adott kistérség csaknem összes nem cigány diákját képes befogadni. Ha egyszer lesz egy olyan kormány, amely nem a tankötelezettséget csökkenti, nem a középiskolai oktatást akarja visszaszorítani, és nem a roma diákokat akarja kiszorítani a minőségi alapképzésből és a középiskolákból, mint ez a mostani, hanem integráló, esélykiegyenlítő oktatáspolitikát folytat majd, akkor a kistelepüléseken aligha lesz más választása, mint egy standard szolgáltatást nyújtó iskolabusz-hálózat. Ez a mostani oktatáspolitika mindenki számára – nemcsak a szegények, nemcsak a romák, de – mindenki számára katasztrófába vezet.

Kocsis Máté szerint „megpróbáltatás” volt a gázkamra és a tarkólövés

Kocsis Máté szerint „megpróbáltatás” volt a gázkamra és a tarkólövés

Schmidt Mária beveti politikai szövetségeseit a Sorsok Házáért folytatott harcban. De biztos jó az, ha az emlékezetpolitikát a politikai erőviszonyok határozzák meg a szakmaiság és a társadalmi konszenzus helyett?

Másfél éve húzódik a Sorsok Háza kálváriája. A projekt jelenleg áll, miután Lázár János miniszter kijelentette, hogy Schmidt Mária udvari történésznek meg kell egyeznie az általa előszeretettel ostorozott zsidó szervezetekkel a kiállítás koncepciójáról, erre viszont egyelőre nem látszik esély.

Az előkészítésben résztvevő izraeli holokauszt múzeum, a Jad Vasem már egy éve faképnél hagyta a Sorsok Háza nemzetközi tanácsadó testületét, fél éve pedig az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance - Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség) jelentette ki, hogy csak akkor járulnak hozzá a koncepcióhoz, ha arra a Mazsihisz is áldását adja. Ez utóbbi fejleménnyel kapcsolatos Lázár ragaszkodása a Mazsihisszel való megegyezéshez, hiszen idén Magyarország az IHRA soros elnöke, így a kormány el akarta kerülni, hogy összerúgják a port a szervezettel. Valószínű, hogy az amerikai, német és európai kapcsolatoknak sem tett volna jót egy Schmidt Mária szándékai szerint berendezett múzeum, így ez a megfontolás is szerepet játszhatott a kormány vétójában.

Idén márciusban további csapások érték a már megépült, de még üres múzeumot. Miután Lázár szétküldte az állítólagos "előzetes" koncepciót különböző szervezeteknek véleményezésre,

szakmailag használhatatlannak minősítette a munkát Heisler And­rás, a Mazsihisz elnöke, míg a történész Karsai László szakvéleményében olyan „kapkodva, min­denfajta előkészítés és ellenőrzés nélkül összehányt” anyagról írt, amely vitára is alkalmatlan. Nem tudott mit kezdeni a koncepcióval az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) és a Mazsike (Magyar Zsidó Kulturális Egyesület) sem. Kife­jezetten lesújtó volt a véleménye az MTA-nak, valamint az ELTE-nek is, amelynek nevében György Péter válaszolt. A Magyar Művészeti Akadémia jobbnak látta, ha nem folyik bele a vitába: sem javaslatot, sem észrevételt nem fogalmazott meg. 

Az újabb kínos ügy hatására Schmidt Mária többször kijelentet­te, hogy van végleges koncepció is – ezt azonban egyelőre nem hozta nyilvánosságra. Közlésével szem­ben a kormány és a zsidó szerveze­tek részéről többen is állították, hogy Schmidt csak látványterveket mutatott nekik, írásos koncepciót nem.

 

- Czene Gábor, „Emlékezet és politika: a Sorsok háza kálváriája”

Az MTA nagyszámú tárgyi tévedésre hívta fel a figyelmet, és a 200 oldalas anyagból másfél oldalnyit találtak a koncepcióhoz tartozónak, a többi csak a bemutatandó filmek, fényképek, térképek listáját tartalmazta. Emellett hiányolták az 1944-es eseményekhez vezető út (értsd: a Horthy-rendszer, zsidótörvények, antiszemitizmus) bemutatását is.

Erőss Gábor, a Párbeszéd Magyarországért képviselője egy hete vett részt egy múzeumbejáráson.  Beszámolója szerint Schmidt Mária továbbra is vitaképtelennek mutatkozott és magából kikelve csapta rá Erőss kezére azt a kötetet, amiben állítása szerint a továbbfejlesztett koncepció van. Erőss is úgy látta, hogy Schmidt hű maradt magához, és a múzeumot a Horthy-mosdató, a magyar felelősséget elkenő, a zsidók és nem-zsidók sorsát összemosó történelemszemléletnek megfelelően próbálja berendezni. Ráadásul a leendő igazgató valamilyen megmagyarázhatatlan okból még egy kommunizmust bemutató szobát is becsempészne a Sorsok Házába, ahol egy ÁVO-ssal járőröző házmester is szerepet kapna.

Schmidt Mária most ellentámadást indított, és kezdetnek rögtön a múzeum koncepciójának megítélésére legalkalmasabb embert, a MIÉP-ből a Fideszbe igazolt Kocsis Mátét kérte fel egy rövid kortesbeszédre. Kocsis a Sorsok Háza épületének helyet adó Józsefváros polgármestereként szólalt meg, de nem biztos, hogy a szerepeltetése nagyon okos ötlet volt a főigazgató asszonytól.

Koncepció és tárlat híján Kocsis azzal kezdi a mondandóját, hogy „az épület kiváltja azt a döbbenetet a látogatóból, amit egy ilyen múzeumnak ki kell váltania.” Ezek után a holokausztra a „megpróbáltatások” szót sikerül használnia a megpróbáltatásokat ugyebár túléli az ember , hozzátéve még, hogy „ezek a fájdalmak, ezek a családi tragédiák tettek tönkre életeket.” Namármost például egy tüdőrákban elvesztett édesapa halála esetleg nevezhető megpróbáltatásnak vagy fájdalmas családi tragédiának, amely életeket tesz tönkre, de több százezer ember módszeres lemészárlása nem. Az csupán a kormány és Schmidt szelektíven szemérmeskedő történelemszemléletét jellemzi, hogy „fájdalmaknak” és „családi tragédiáknak” tulajdonítja az „életek tönkretételét.” Segítünk: arról van szó, hogy a nácik és magyar csatlósaik megfosztották életüktől honfitársainkat. Ezen nincs mit szépíteni cirkalmas eufemizmusokkal.

a történelemnek voltak olyan korszakai, amelyekben magyar honfitársainkat…zsidó honfitársainkat is olyan megpróbáltatások értek (…) hogy ezek a fájdalmak, ezek a családi tragédiák tettek tönkre életeket

- Kocsis Máté

A végén Kocsis még megpróbálja dicsérgetni a múzeum építészeti kiválóságát és „koncepcióját,” de ez utóbbi szót annyira látványosan erőszakoltan illeszti bele a mondandójába, miután először „tartalmat” emleget, hogy óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy megkérték, mindenképpen használja a „koncepció” szót.

Hasonlóképp, Fekete György is csak annyit tudott mondani Schmidt kamerájába, hogy ő azonnal megnyitná a múzeumot, mert „az épületegyüttes önmagában egy dráma, egyetlen szó kommentár nélkül is.” A továbbiakban pedig egy olyan körmondatot sikerült kanyarintani, aminek sajnos se füle, se farka, a bemutatni kívánt gyerekholokauszthoz meg aztán pláne semmi köze nincsen.

Ennek a múzeumnak a feladata volna, hogy segítsen minden rossz és ellenséges ellenérzettel szemben azt a kultúrát, amit a zsidók teremtettek Magyarországon – ebben műszaki kultúra is van, gazdasági kultúra is van, kereskedelmi kultúra is van, és nem is fontos, hogy neveket említsek –, hogy ez egységesedjék, és elmúljon egyszer, végre – az én időmben már nem fog –, de legalább a gyerekeim és az unokáim idejében elmúljon az az idő, amikor a megítélést ebből a szemszögből nézik, nem a teljesítmény szempontjából.

- Fekete György

Schmidt Mária tehát nem hallgat sem a hazai, sem a nemzetközi szakmai és tudományos szervezetekre, nem konzultál az érintettekkel sem, pusztán politikai szereplők háttérben való meggyőzésével vagy nyilvános kiállásra buzdításával próbálja legitimálni vállalhatatlan szemléletű múzeumát. Ez a NER normális működési mechanizmusa, és csak a politikai érdekek pillanatnyi egymásnak feszülésén, a magyar diplomácia összeomlása közepette felértékelődő, vékony szálon függő nemzetközi kapcsolatokon múlik, hogy Schmidtnek eddig nem sikerült keresztülvernie az akaratát a kormányzaton. És ez még akkor sem normális, ha egyébként annak csak örülni lehet, hogy a szégyenletes koncepció egyelőre nem valósult meg.

A kormány – amennyiben nem célzatosan volt destruktív – tanulhatott volna a Szabadság téri szobor felállítását övező belföldi és nemzetközi felháborodásból, és rájöhetett volna, hogy az emlékezetpolitika legérzékenyebb területein csak óvatosan, konszenzuskereső és kompromisszumképes módon szabad lépéseket tenni. Ameddig erre nem képes, és rövidtávú politikai érdekeknek rendeli alá az emlékezetpolitikát, addig mindenképpen jobb, ha az épület üresen marad.

Menj haza, Viktor, részeg vagy!

Menj haza, Viktor, részeg vagy!

Nincs azzal gond, ha valaki a kocsmában politizál (sőt tessék többet politizálni a kocsmában is), sőt azzal sincs gond, ha valaki 8-10 kisfröccs és 3-4 unikum után megoldja a világ összes problémáját (ezt magam is szoktam gyakorolni), a világbékétől az éhezésen át , a helyi kereszteződésen keresztül az adórendszer átalakításáig. Azzal van gond, ha mindezt valaki miniszterelnökként teszi, és azt hiszi, ez kormányzás.

Az Orbán Viktor zsenialitásától elájuló elemzők általában azt szokták kiemelni, hogy a kormányfő ért az egyszerű emberek nyelvén. (Bár azért tegyük hozzá, az egyszerű emberek erről elég sokan mást gondolnak. ) Van ebben valami, de valójában az az igazság, hogy a miniszterelnök  mostanában inkább kormányzás helyett, hőbörög, hazudik. Mert igenis miniszterelnökként direkt másról beszélni, direkt félrebeszélni, direkt csúsztatni hazugság. Szerencsére az elmúlt fél évben Simicska Lajosnak köszönhetően (akit innen is szívesen üdvözölnénk egy szép börtöncellában) a Fidesznek már nincs médiája, így nem tudják olyan sokszor elmondani a hazugságaikat, hogy igazsággá váljanak.

Péntek reggel például a Kossuth Rádióban a szokásos heti interjúban tolta le a 8 kisfröcsös és 4 unikumos interjúját a miniszterelnök (bár valószinűleg ilyen korán reggel ezt a mennyiséget nem tudta teljesíteni). Sajnos nem a felcsúti kettes számú italboltba ment be, szemben a stadionnal, balra a miniszterelnök házától, és mesélte ott zseniális meglátásait, hanem nekünk próbálta előadni, hogy Magyarország nem kollégiumi szoba, a legfontosabb egy államnak határai védelme, és hogy az embercsempészeket vissza kell fordítanunk a tengereken.

Nyilvánvalóan én baloldali vagyok, így semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy ne fordítsuk vissza a Suzukival a déli partról, mély víz reményében, nyáron a Balaton északi partja felé igyekvő tízezreket (valójában ez a migráció sokkal több embert érint, mint az 535 tavaly Magyarországon letelepedő migráns száma).

Nyilván nagyszerű a kollégiumi buli és a menekültek helyzetének összehasonlítása is, hiszen a romkocsmákban tébláboló egyetemisták és a polgárháborús Szíriából hónapokig menekülő 6 éves kisgyerek lehetőségei között sok közös van. Nem, nincs. És ezt a kettes számú felcsúti italbolt közönsége is tudja, hogy nincs. Az unalmas délután, ami helyett inkább elmegyünk kocsmázni, és egy polgárháború között van különbség.  De miniszterelnökként azért lehetne annyi felelősségérzet valakiben, hogy a két helyzetet nem hasonlítja össze. Ha pedig kormányozna a miniszterelnök úr és valóban problémát akarna megoldani, nem is hasonlítaná össze, de ő nem ezt teszi, hanem hőbörög és hazudik.

Nyilván a bevándorlás kérdése egy fontos téma, amiről kell is beszélni, de az túlzás, hogy egy ország számára mindig és mindenkor a határainak védelme lenne a legfontosabb kérdés. Magyarországon ma a legfontosabb kérdések közül egyik se ez, és ezt a felcsúti kettes számú italboltól, az angyalföldi négyesen át, az ózdi Marika borozóig minden törzsfogyasztó meg tudja erősíteni. Ma Magyarországon a korrupció, a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása, az oktatási rendszer, a paksi eladósodás, a szegénység és még számos kérdés fontosabb, mint hogy mi történik a határinaknál. És ha Orbán Viktor valóban kormányozni akarna, akkor azzal kéne foglalkoznia, nem olyan hőbörgéseket és hazugságokat tolni, amire még a felcsúti kettes számú italbolt közönsége is legyint.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!

Harmadik Szektor – Közösségi nyitottság: esélyek és veszélyek. A bezáródás dilemmái (6. rész)

Harmadik Szektor – Közösségi nyitottság: esélyek és veszélyek. A bezáródás dilemmái (6. rész)

A nyitottság-zártság kérdése bármely közösség számára sarkalatos kérdés. Főként egy olyan országban, ahol a befogadó-kirekesztő társadalmi viszonyulást évszázados frusztrációk és viták keretezik.

Mivel az önszerveződő csoportok közösségfogalma a kezdeményezők, működtetők szűkebben körülhatárolható csoportja, valamint tevékenységük többé-kevésbé imaginárius, tágabb célcsoportjának kettős szintjén fogható meg, a mi kérdésfelvetésünk is kettős: mennyire befogadó a vizsgált csoportok belső, operatív magja, illetve működésük, kommunikációjuk milyen mértékben nyújt lehetőséget közvetlen környezetük, vagy egy tágabb társadalmi, illetve szakmai réteg aktív bevonására?

harmadik_szektor_6_nyitottsag_zartsag.png

Az első szint tekintetében mindhárom csoportra inkább a zártság, mint a nyitottság jellemző, ami nem kirekesztő szándékuk eredménye, hanem a csoportösszetétel és a működtetés természetéből adódik. Ilyen értelemben  – szerveződési formájából, a szövetkezetiségéből fakadóan - a Gólya belső csoportja tekinthető leginkább zártnak, mivel munkaközösség jellege és egalitárius felépítése mellett a csoporthoz tartozás státusza (szövetkezeti tag) az ő esetükben a leginkább formalizált, ráadásul vállalkozásuk egzisztenciális jellegénél fogva a részvétel nemcsak elvi, hanem pénzügyi felelősséggel is jár.  Az Auróra belső csoportdinamikája nyitottabb,  ami számos külső önkéntes csatlakozását lehetővé téve nagymértékben hozzájárult a sikeres, lendületes  indulásukhoz, ugyanakkor a csoporttagokat összefogó szoros emberi, baráti szálak nehézzé teszik a kívülről érkezők számára az integrációt.

A második szint vonatkozásában mindkét hely igyekszik közvetlen mikrotársadalmi környezetének bevonására, ez viszont egyelőre mindkét esetében nehézségekbe ütközik. A Budapest 8. kerületének összetett és társadalmi problémákkal terhelt közegében nehéz áthidalni a kezdeményező csoportok, a törzsközönségük és a közvetlen környezetük között fennálló szociális státuszbeli különbségeket, még akkor is, ha például a Gólya kapuja és terei szó szerint nyitva állnak. Az Auróra térbeli zártsága erősebb, többek között azért, mivel - befogadó hely lévén - számos csoportnak munkahelye is egyben. Az általában zárt kapu ugyan feltétel nélkül megnyílik bárki számára, aki a csengőt használja, ugyanakkor vélhetően elbizonytalanítja azokat, akik nem érzik magukat egyértelműen illetékesnek a belépésre.

Az OFFBB szervezői csoportja tekintetében szintén ambivalens a nyitottság-zártság kérdése: a terv 2014-es felvetésekor egy viszonylag széles szakmai réteget szólított meg, amelyből a későbbiekben számosan csatlakoztak részvevőként a kezdeményezéshez – ilyen értelemben első fázisában nyitottnak tekinthető. Ugyanakkor a belső szervezői mag kohézióját esetükben nem az emberi-baráti, és nem is feltétlenül a közösen vallott értékek összetartó ereje biztosítja, hanem a kisemmizett kulturális pozícióból való kitörés igénye és a korábban birtokolt kulturális befolyás visszaszerzésének érdeke. A szándék nem jogtalan, mivel a magot képező stáb olyan jól felkészült, szakmaiságukban megkérdőjelezhetetlen szakemberekből áll, akik 2010 előtt sokat tettek a magyar vizuális kultúra érdekében; nagyobb részük a LUMÚ Kortársművészeti Múzeum intézményes keretei között, ahonnan az ott lezajlott ’hatalomátvétel’ hatására szorultak ki. A nyitottság kérdését tovább bonyolítja – a korábban említett második szinten - a művészet intézményének alapvetően nem-demokratikus jellege, a szakmaiság és a demokratikus hozzáférés szempontjainak az ütközése, mely konfliktust legprovokatívabban Richard Serra jelentős amerikai művész fogalmazta meg: 'Art is not democratic. It is not for the people.‘ (A művészet nem demokratikus. Nem az emberekért van.), és tematizálásával magyar és nemzetközi művek is foglalkoztak már korábban.  

A fenti konfliktus feloldása tehát nem egyszerű, talán nem is lehetséges...

Mindenesetre árnyalta volna az ellentmondást ha az OFFBB deklarált céljainak („civil kezdeményezés”,  „önszerveződés”, „hálózatos együttműködés”) kevésbé az illusztrálását valósítja meg, hanem saját belső szervezőelvét is sikerül - kísérleti jelleggel akár - a horizontális együttműködés elvének alárendelni. Erre a biennálék nemzetközi kurátori gyakorlatban már történtek kísérletek és a külföldi közvélemény által is élénk figyelemmel kísért aktuális magyar kulturális és politikai helyzet egyedi esélyt kínált fel egy olyan valóban új együttműködési modell kidolgozására, amely radikálisabb kísérletet tesz az ellentmondás feloldására.

Ezáltal nagyobb eséllyel kiteljesíthető lett volna az OFFBB önmaga által kitűzött katalizátor-szerep, és nemcsak – az egyébként erőteljes és eladható - branden keresztül fogta volna össze szimbolikusan a szétzilált kortárs művészeti közeget, hanem annak hosszútávú, fenntartható esélyeit teremtette volna meg egy az instrumentalizációt elkerülő valós részvétel keretei között.

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.

A hiányzó videórészletről:

Somogyi Hajnalka (OFFBB) 2015. május 13-án azzal a kéréssel fordult a Harmadik Szektorhoz, hogy a videósorozatunkból távolítsuk el a vele készült interjúrészleteket, mivel azok publikálására nem adott engedélyt.

Az előzmények: 2015 április 14-én jeleztük az összes intejúalanyunk fele, hogy 19-én online hozzáférést biztosítunk az előszerkesztett interjúkhoz, 22-ig várva észrevételeiket. Somogyi Hajnalka elfoglaltságára hivatkozva azt válaszolta, hogy ezek a napok számára nem alkalmasak. Erre való való tekintettel 2 nappal korábban, április 17-én küldtük el az anyagot, hogy több idő (6 nap) legyen a megtekintésükre. Visszajelzés hiányában, az emlékeztető emailünkre április 22-én az az egysoros válasz érkezett, hogy a megtekintés nem sikerült.

Tekintettel arra, hogy a felvétel interjú-helyzetben készült, nem a publikálási jóváhagyást, hanem észrevételeket vártunk volna, elindítottuk a tervezett időpontban a sorozatot, amelyben felhasználtunk vele készült részleteket is.

Eljárásunkat etikusnak tartjuk, ennek ellenére Somogyi Hajnalka kérésnek eleget tettünk.

Ed Miliband a legjobb példa arra, miért gyenge és kártékony az európai baloldal

Ed Miliband a legjobb példa arra, miért gyenge és kártékony az európai baloldal

A Labour újbóli bukásával még egy szöget vert a mai európai balközép pártok koporsójába. Mostani vegetálása pedig ilyen formán hátráltatja a progresszív baloldali alternatívák létrejöttét is.

ed-miliband-559071260.jpgEd Miliband lemondott a Labour vezetéséről, miután pártja az eredetileg jósoltnál is gyengébben teljesített. David Cameron pedig – aki megszavaztatná az EU-ból való kilépést, és az sem bánja, ha a skótokat elidegeníti a britektől – tarolt.

Most az Egyesült Királyság következő pár éve arról fog szólni, elszakadnak-e a britek az Európai Uniótól, és ha megtörténik ez, akkor a „brexit”-et követi-e egy „scoxit”, azaz az újonnan nemzeti öntudatra ébredt skótok távozása az Egyesült Királyságból, ha már a Skót Nemzeti Párt teljesen letarolta a skóciai választókörzeteket. Meg persze folytatódik a konzervatívok gazdagokat előtérbe helyező politikája, amely még tovább mélyíti a tehetősek és szegények közötti szakadékot.

Nyilván tök érdektelen lenne számunkra Ed Miliband és a Labour sorsa, ha nem lenne igaz ugyanez a legtöbb európai szocdem (?) pártra: a francia PS-től, a görög PASOK-on át, a magyar MSZP-ig és DK-ig. Mintha már nem is lenne mivel legitimálni létezésüket, hiszen csak örök ellenzéki pozíciójukat tartják fenn az által, hogy minimális társadalmi szolidaritást is belevisznek az amúgy a jobboldalétól alig eltérő javaslataikba.

Ezt láthattuk tegnap az Egyesült Királyságban is, ahol hiába volt fájdalmas a válságkezelés, és hiába kampányolt Ed Miliband a felelősségteljesebb kapitalizmus ígéretével (ahol dübörög a gazdaság is, de az így teremtett jólétet igazságosabban osztják el), végülis az elmúlt évtizedek leggyengébb munkáspárti eredményét sikerült hoznia.

Szegényellenes politika

Mint azt a választás előtt megírtuk, David Cameron, aki a konzervatív-liberális demokrata koalíció élén, piacbarát és meglehetősen szegényellenes politikájával valamelyest gatyába rázta a gazdaságot, sikeresen elhitette a választókkal, hogy minden problémáról a Blair-brigád felelőtlen költekezései (és irgalmatlan eladósodása) tehetnek, ezzel defenzív pozícióba lökve Milibandet.

Az ő programjában is előkelő helyen szerepelt az, hogy nem fogja növelni, sőt tovább csökkenti az elmúlt években vérrel-verítékkel 12 százalékról 5-re leszállított államháztartás hiányt.

Cameronnak idén sikerül a 4 százalék is, ha minden a tervei szerint halad.

Ez pedig sajnos sokkal jobban mutat a statisztikákban, mint az, ha ezer, tízezer vagy százezer ember lakhatáshoz jut, ha a szülők el tudják helyezni a gyerekeiket, amíg dolgoznak, vagy ha a legkiszolgáltatottabb munkavállalók végre annyit keresnek, hogy legalább el tudják magukat tartani.

A választások szempontjából ezek ma rétegproblémák. Az óvoda fontosságát csak az érzi, akinek épp most oda jár a gyereke, a lakhatás is csak annak téma, akinek nincs hol meghúznia magát, „a szociális ellátórendszeren élősködő bevándorlók” meg  nem szavaznak, szóval az ő jólétük még kevesebbeknek téma (igen, a választók önzők, azt nézik, nekik jobb lehet-e a sorsuk).

A gazdasági növekedés viszont mindenkié – kicsit hatásvadászan mondhatni, hogy a GDP a nacionalizmus egy fajtája: bár tök nyilvánvalóvá vált már, hogy a bővülő gazdaság önmagában nem jelenti, hogy jobb lesz az állampolgárnak, a növekvő GDP mégis olyasvalami, amire büszkék lehetünk, hisz növeli hazánk renoméját, azt mutatja, hogy dolgos emberek vagyunk, olyanok, akikre mások felnéznek. Erről a büszkeségről nehezen mondunk le valamilyen félig-meddig komolyan vehető ígéret fejében.

A szocdemek hiteltelenek

A mai mainstream baloldal ugyanis nem tudja hitelesen képviselni, hogy javít az állampolgárok – és leginkább a legszegényebbek – jólétén, miközben a jobboldal képes még elhitetni a választókkal, hogy:

  1. ért a gazdasághoz
  2. a rossz kiindulópontról a baloldal tehet
  3. arról, hogy még mindig nem olyan jó a helyzet, mint lehetne, arról is a baloldal tehet
  4. valójában az embereknek, ha nem is érzik a bőrükön, jobban megy, mint pár éve. Ha mégsem, akkor jobban fog nekik menni.

Milibandnek még az ígéretei sem voltak olyanok, hogy azoktól valóban igazságosabbá válhatott volna az ország, és feltehetőleg, akik jól jár(hat)tak volna azzal, ha betartja őket, azok se igazán hittek benne, hogy valóban azt fogja tenni, amit most a kampány hevében beígér.

(Mellesleg ugyanez okozta a libdemek vesztét is – Nick Clegg pártelnök le is mondott – , akik öt éve szemenköpték a főként fiatalokból álló választóköröket azzal, hogy azt ígérték, nem fog nőni a tandíj, majd végigasszisztálták, ahogy évi 3000-ről 9000 fontra növelte azt koalíciós partnerük. Szavazóik most jórészt a zöldeknél kötöttek ki, akik most a hivatalos baloldali alternatívát képviselik az országban. Ők egyre erősebbek, csak az aránytalan választói rendszer mellett képtelenek labdába rúgni, amíg a Labour a legnagyobb baloldali erő.)

Ez a hitelvesztés a Labour, és a mai, mainstream európai baloldal átka: a választók nem bíznak már a régi baloldal gazdasági szakértelmében, és nem adnak már a szavahihetőségére sem. Tehát inkább otthon maradnak, vagy úgy döntenek, választják inkább a biztos GDP-növekedést. Ha részesedni nem is fognak a növekvő vagyonból, legalább arra büszkék lehetnek, hogy dübörög a gazdaság.

A Labour maradéka pedig örülhet a parlamenti székeinek, hiszen ellenzékben is biztos megélhetést nyújthatnak egy csomó karrierpolitikusnak, akik egy valódi, szavahihető baloldali alternatíva elől foglalják a helyet (csak azért, mert pusztán méretük, a megszokás, az alternatíva – látszólagos – hiánya és egy-két talán sikerültebb ígéretük miatt a régi szavazóik egy része még velük maradt).

Tovább a putyini úton? A holokauszttagadók és a melegek szólásszabadsága a Jobbik szerint

Tovább a putyini úton? A holokauszttagadók és a melegek szólásszabadsága a Jobbik szerint

Kedden már írtunk arról, hogy Apáti István Jobbik-alelnök a párt tévéjében ismét zagyvaságokat hadovált a melegek jogairól, de a képviselő mondatai olyan finomságokat rejtenek, hogy érdemes jobban szétszálazni őket.

Az adás elején egy, a párjával csaknem hat és fél éve együtt lévő, élettársi kapcsolatban élő meleg férfi teszi fel a kérdést, hogy a Jobbik megszüntetné-e a melegek élettársi kapcsolatát. Apáti erre a kérdésre nem válaszol, csak annyit mond, hogy nem támogatják a melegházasságot és a meleg párok általi örökbefogadást. Mirkóczki Ádám, a Jobbik melegspecialistája azonban 2012-ben az új Polgári Törvénykönyvhöz benyújtott módosító javaslatában egyértelműen megszüntette volna a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatát.

Apáti az interjúban azt is közli, hogy a melegfelvonulásokat is be fogják tiltani, hiszen a heteroszexuálisok sem szoktak felvonulni, a heteroszexuális büszkeség napját is meg lehetne tartani." Az alelnök láthatóan vagy soha nem gondolta még végig vértolulás nélkül ezt a kérdést, vagy nem is képes erre. Egyrészt az, hogy a heteroszexuálisok nem szoktak felvonulni, nem indok arra, hogy a melegek és egyéb szimpatizánsok vonulását be lehessen tiltani. Másrészt a mondat második fele, miszerint a heteroszexuális büszkeség napját is meg lehetne tartani, tökéletesen igaz, ráadásul éppen a Jobbik – a neonáci Vér és Becsület legszebb hagyományait követve – rendezett Hideg Büszkeség Napja elnevezésű vonulást. Megtehették, mert a véleménynyilvánítás és a gyülekezés joga megilleti őket is.

Vona Gábor mond beszédet a Hideg Büszkeség Napján, 2008 (beol.hu)

Mirkóczki az élettársi kapcsolat mellett a melegek ezen két alapjogát is korlátozni kívánta az orwelli csengésű, a „társadalom által általánosan elfogadott szexuális magatartásformákkal nyíltan szembehelyezkedő szexuális magatartászavarok – különösen az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat – megjelenítésével, népszerűsítésével” kapcsolatos javaslatában. Sőt, a Jobbikos javaslat szerint 150 ezer forintos bírság vagy elzárás sújtotta volna a nyilvánosan csókolózó vagy kézen fogva sétáló meleg párokat, illetve a homoszexualitás médiában vagy közterületen történő megjelenítését is büntette volna a párt.

Egy évvel később Mirkóczkira ismét rájött a kandüh, és megpróbálta a vallási közösségek méltóságának megsértésére hivatkozva ellehetetleníteni a Pride-ot. Hasonlóképp, a fenti interjúban Apáti is a Pride sokezres tömegéből mindössze egy-egy emberre ráhúzható vallásgyalázás vádjával indokolja a melegfelvonulások betiltásának tervét, de emellett megemlíti, hogy csak a világörökségi területről szeretné eltüntetni a melegeket. Nem világos azonban, hogy máshol vonulhatna-e a Pride, hiszen pár másodperccel korában még arról beszélt a képviselő, hogy teljesen betiltaná a melegfelvonulásokat.

A Jobbik tehát nem beszél egyenesen arról, hogy kiűzné-e a meleg-témájú rendezvényeket a világörökségi területekről, vagy egyenesen betiltaná azokat, ahogy az sem világos, hogy milyen sorsot szánnak az élettársi kapcsolatban élő vagy azt létesíteni tervező melegeknek. Szembetűnő az is, hogy a Jobbik teljes mellszélességgel kiáll a holokauszttagadás és a gyűlöletbeszéd törvényi korlátozása ellen (miközben újabban már az örmény népirtást is tagadják), de orosz mintára korlátozná a melegek gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadságát, illetve a vallásos embereket esetlegesen sértő megnyilvánulásokat. A putyinista orosz állam azonban annyiban mindenképpen következetesebb, hogy a holokauszttagadást is betiltotta, így azért akár öt év börtönt is lehet kapni.

Büntetőeljárás indult a férfi ellen, akit a közteresek a Blahán falhoz csaptak - volt bérlete

Büntetőeljárás indult a férfi ellen, akit a közteresek a Blahán falhoz csaptak - volt bérlete

A Kettős Mérce elérte azt a férfit, akiről pár napja videófelvétel készült, miközben közterület-fenntartók kényszerítő intézkedést alkalmaztak ellene. A férfi ellen most büntetőeljárás indul, elmondta, úgy érzi hibázott, de nem volt arányos az intézkedés.

“Ahelyett, hogy jegye felmutatásával megszüntette volna az intézkedés okát, helyette munkatársnőnket nagy erővel meglökte, és ezáltal hivatalos személy elleni erőszak elkövetőjévé vált” - írt a hír24-nek válaszul a közterület-felügyelet. Mi elértük L.-t, aki másként emlékszik az esetre:

“Téves és hibás megállapítások sora jelent meg az esetről szóló híradásokban, mégpedig:
Volt érvényes havi bérletem. Azért nem mutattam meg, mert körülbelül 10 perccel korábban ezt már megtettem a Széll Kálmán téri bejáratnál az ottani ellenőröknek. Ebben hibáztam! Ezt, hogy már megmutattam, elmondtam a Blaha Lujza téri közterület-fenntartóknak és ellenőrnek is. Egyetlen célom az volt, hogy távozzak, senkit nem akartam bántani. Távozási szándékomban meggátoltak, és egyre erőszakosabban léptek fel velem szemben. Próbáltam áttörni a körém vont gyűrűt, amelynek a következményeit már a felvételek is alátámasztják. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem ütöttem, főleg nem nőt, nem hogy most, de korábban sem. Bízom benne, hogy az ellenem közben megindított büntetőeljárás során ez megállapítást nyer!”

Az a videón is hallható, L. tagadja, hogy megütötte volna a közteres nőt, az egyik szemtanú is azt állítja, a kényszerítő intézkedésnek állt ellen (ellökte a nő kezét). Nyilvánvalóan ehhez nem volt joga, és ha megmutatta volna a bérletét az egész szituáció nem történt volna meg.

De az amit a közterületfelügyelöktől látunk szint én átlépi a határokat, többször is a falhoz nyomták L.-t, kiemelten erőszakosan jártak el vele szemben, és kérdés az is, ha  L. elmondta, hogy van nála egyébként bérlet, miért nem kérték el tőle, hiszen ez volt az egyik feladatuk? De a felvétel szerint nem mondták el az intézkedés célját se L.-nek, semmilyen kérdésére nem adtak választ. Az pedig, hogy a közleményükben olyanokat írnak, hogy L. gyáva volt, hogy egy nőt választott támadása célpontjául nem pedig egy férfit, illetve hogy sértegetik L.-t, nem biztos, hogy korrekt magatartás. A közterület-felügyelet akkor járna el jól, ha az L. és a közterület-felügyelő nő közötti kontaktusról közölné a videófelvételt, és akkor kiderülne kinek van igaza.

süti beállítások módosítása