Ami a volt Jugoszlávia utódállamai területén zajlott 1992 és 1999 között (emlékeztetőül: háború és népirtás), azért senki nem felel. Nincs ezzel dolga senkinek. Sem a horvátok nevében, sem a szerbek nevében elkövetett háborús bűnökkel, sem Európa felelősségével, köszönjük, nem kell és nem fog senki foglalkozni. A volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekért felelős személyek megbüntetésére létrejött hágai Nemzetközi Törvényszék (angol rövidítése az ICTY) ítéletei legalábbis mintha ezt üzennék. Az I-re a pontot a Vojislav Šešelj ügyében született március 31-i döntés tette fel. Erről, úgy-ahogy, a magyar sajtó is beszámolt. A magyar tudósítások nagy része azt erősíti bennünk, hogy ez már régen volt, semmi közünk hozzá amúgy sem, ez a balkáni / délszláv népek belső ügye, ezek már csak ilyenek, semmiben sem tudnak megegyezni, a horvátoknak nem tetszik, a szerbeknek igen, a bosnyákok meg ki tudja, mit mondanak.
Jó érzéssel tölt el, hogy egy szép (bár idén esős) tavaszi napon, április 8-án ünnepelhetjük meg minden évben a roma kultúrát, a világban szétszórva élő nagyjából 12 milliónyi cigány ember összetartozását, és az azt jelképező hivatalos nyelvünket, a himnuszunkat és zászlónkat. A Nemzetközi Roma Kongresszus első ülésén, 1971-ben született döntést csak az 1990-ben tartott, negyedik nagy találkozón, Lengyelországban tették hivatalossá, Magyarországon pedig mindösszesen fél évtizede tulajdonítanak ennek a napnak különösebb jelentőséget. A Nemzetközi Roma Kongresszus valami igazán megindítót is csatolt útravalóul az immáron nemzetiségként nyilvántartott romáknak: április 8-án a romák társadalmi egyenlőtlenségeire, az általuk elszenvedett emberi jogi sérelmekre és konstans hátrányos megkülönböztetésre is felhívjuk a figyelmet.
Bár a győri Audinál és az Autolivnél megállapodtak a felek, koránt sincs minden rendben az autóiparban. Az Audinál a dolgozók fele írta alá a sztrájkot támogató felhívást, és végül el is érték fizetésemelési céljukat. Sopronkövesden, a svéd Autoliv nevű, Európa legnagyobb, biztonsági öveket gyártó cégénél pedig a dolgozók kétharmada támogatta a sztrájkot, a gyár múlt hét csütörtökön le is állt egy 2 órás figyelmeztető sztrájk erejéig. Az ok egyszerű. Ugyanezekben a szakmákban már pár kilométerrel arrébb, Szlovákiában is 10-15, esetenként 20%-kal keresnek többet a melósok, ha pedig Németországra vagy Ausztriára nézünk, órási a bérkülönbség.
Melyik az a válsághelyzet, ami 150 éve folyamatosan jelen van Magyarországon, alig történt benne rendszerszintű előrelépés és mégis alig akarunk tudomást venni róla? A lakhatási válság. Ez a helyzet az, ami arra indított minket – lakásszegénységben élő embereket és társadalomkutatókat –, hogy egy részvételi akciókutatás keretében feldolgozzuk a 20. századi lakhatási mozgalmak történetét és megtudjuk, mit tanulhatunk a múlt mozgalmaiból. Hogyan tudunk a leghatásosabban küzdeni azért, hogy jelentősen javuljon a ma is (lakás)szegénységben élő milliók helyzete?
A kiegyezés után az országban jelentkező gazdasági fejlődés rengeteg embert hozott mozgásba: sokan költöztek faluból városba, és fokozottan érvényesült a főváros és környékének szívóhatása. A Budapestre beköltözők száma 1874 és 1910 között közel 428 ezer volt. Mivel a főváros nem tudott lépést tartani az ideérkezők tömegeivel, emberek százezrei laktak méltatlan körülmények között zsúfolt dohos bérlakásokban és egekbe szökő lakbérekkel, tízezrek pedig maguk által épített kunyhóba vagy okba kényszerültek. Noha a lakásszegénység arca valamelyest megváltozott, ezt az örökséget a főváros lényegében másfél évszázada görgeti maga előtt anélkül, hogy hosszú távú és átfogó lakáspolitikával valós megoldást talált volna.
Az elmúlt több, mint egy évszázadban sokféle államformában éltünk már, de úgy tűnik, egyelőre egyik sem volt képes megoldani a tömeges lakhatási problémákat, erről tanúskodnak a Tettek ideje kutatócsapat által feltárt lakhatási mozgalmak és önszerveződések.
Az Újpalotaiak Baráti Körének alakuló ülése a Zsókavár utca 15-ben. Fotó:Majorosi Attila (1984. május 10.)
Mit tanulhatunk?
Állami megoldás hiányában a lakhatási válság mindenkori áldozatai maguk is aktívan próbáltak megoldást találni helyzetükre – vagy úgy, hogy az állammal szemben fogalmaztak meg követeléseket vagy úgy, hogy saját kezükbe vették lakhatásuk megoldását. A Közélet Iskolája kutatásából egyértelműen látszik, hogy a Tettek ideje kiállításon bemutatott 11 lakhatási önszerveződés közül azok tudtak igazán sok ember lakhatási helyzetén javítani, amelyek felismerték, hogy a problémájukat nem saját egyéni hibájuk, hanem a társadalmi és gazdasági rendszer kudarca okozza és közösen fellépvetömegeket mozgattak meg a lakhatásuk javításáért. Ezen túl, a sikeres kezdeményezésekhez az érintettek szerveződésén és bátor kiállásán kívül szükség volt olyan értelmiségi szövetségesekre is, akik felismerték, hogy a probléma nem egyéni, hanem társadalmi és a megoldáshoz szükség van a közös, osztályokon átnyúló szerveződésre. Álljon itt most néhány példa arra, hogy mit is tanulhatunk a történelem eddig láthatatlan lakhatási jogi hőseitől.
A barlanglakások kialakítása a 19. század végén a legszegényebb emberek kísérlete volt arra, hogy a legnehezebb körülmények között is elfogadható lakhatást biztosítsanak maguknak. Annak ellenére, hogy a hatóság 1897-ben megtiltotta az új barlanglakások létesítését, 1910-ben Budafokon a település akkori lakosságának 24%-a élt barlangan. A hatóságok erőfeszítéseire sok barlanglakó ellenállással válaszolt: vagy nem volt hajlandó kiköltözni a barlangból, vagy kiköltöztetés után újra elfoglalták azokat. A barlangok elfoglalása már önmagában egyfajta lakhatási mozgalomnak tekinthető, hiszen a szegény emberek az uralkodó normákat megszegve foglalták el a barlangokat és alakítottak ki maguknak otthonokat.
Barlanglakások Budafokon. Fotó: Vasárnapi újság 1910. március 20. 243. o.
A 20. században az egyik legsikeresebb kezdeményezés az 1910-es években tetőző bérlőmozgalom volt, amelynek keretében lakbérsztrájkok tucatja során egész házak, sőt háztömbök tagadták meg egységesen a lakbérfizetést. A sztrájkoló lakókat a szociáldemokrata mozgalom és a benne tevékenykedő ügyvédek is segítették. A lakásbérlők mozgalma nagy szerepet játszott abban, hogy az 1910-es években a fővárosban szociális lakásprogram indult, a lakók jogait és a tulajdonos kötelezettségeit biztosító – egyéni épületekre kötött – kollektív szerződések pedig közvetlenül a sztrájkok eredményei voltak. A sztrájkolók szolidaritásból is jelesre vizsgáztak, hiszen a sztrájkoló családok egymást és a kilakoltatott családokat is támogatták.
A 20. század elejének Budapestjén akkora volt a lakásínség, hogy ezrek éjszakáztak tömegszállásokon, százezrek éltek ágy- vagy albérlőként és bódévárosok nőttek ki a földből. Miközben az állam is létesített alacsony színvonalú barakk- és szükséglakótelepeket, a szegénységben élő emberek maguk is tömegesen foglaltak el földeket, ahol sok ezren éltek maguk építette viskókban. Noha a kunyhólakókból nem alakult önálló mozgalom, de puszta létük is szálka volt az uralkodó hatalom szemében és csoportos tiltakozásaikkal gyakran sikerült legalább elhalasztaniuk a kilakoltatásokat. A kunyhólakók példája mutatja, hogy bátorsággal és összefogással a legszegényebb emberek is képesek megakadályozni otthonaik elpusztítását. Ezen kívül, a saját építésű telepek és az ott élők fogékonysága a radikális eszmék iránt arra kényszerítette a városvezetést, hogy érdemben foglalkozzon a helyzetükkel és legalább szükségelepeket létesítsen a rászorulók számára.
Forrás: Elekes Boldizsár (1932). Krisztust... kenyeret! Budapest nyomora és hite. Budapest: Szent Erzsébet Karitász
A századelő Budapestjén a fiatal művészeknek sem volt megfizethető lakhatásuk, ami számukra sokszor a munkát és a megélhetést is ellehetetlenítette. Főként a szobrászoknak kellett szembenézniük a lakások, és így a műtermek hiányával is. 1909-ben négy szobrász összefogott, és érdekeiket egy beadvánnyal próbálták érvényesíteni. „A művészet szent nevében” kérést intéztek a fővároshoz műtermes lakások építésére, amelyhez még negyven művész csatlakozott. Végül a művészek műteremlakás-igényét elfogadták és a Százados úti művésztelep építése 1911 májusában el is kezdődött. Ettől a maroknyi embertől azt tanulhatjuk, hogy ha egy maroknyi ember összeáll közös céllal és bátran fellép saját érdekében, eredményt érhet el. A művészek felismerték, hogy munkájukra, tehetségükre szükség van, amit arra is felhasználtak, hogy érdekeiket érvényesítsék.
Százados úti Művésztelep, Horváth Géza szobrász műterme (1927). Forrás: Fortepan/Mészöly Leonóra
Az 1956-os forradalom elsősorban a szabadságról szólt, de az egyik követelése éppen a megfelelő lakhatás volt. Nem csoda hát, ha a forradalom alatt és után a fővárosban több mint 10 ezer lakást foglaltak el többnyire gyári dolgozók és családjaik. A munkások által elfoglalt lakások jellemzően félig kész lakótelepi lakások voltak és a lakásokat kollektív munkában fejezték be. Az 1950-es években épült lakótelepek sok lakásában ma is élnek olyan családok, akik 1956-ban foglalás útján jutottak a lakásukhoz. A foglalt lakások legnagyobb részét végül éppen azért utalták ki hivatalosan, mert a foglalások tömegesen és következetesen történtek.
Önkényes lakásfoglalók a félig kész házban. Forrás: Népakarat 1957.03.10
Az államszocializmus alatt épült lakótelepeken élők speciális élethelyzete sok szempontból akadályozta az érdekvédelmi fellépést. Mégis, a közvélekedéssel szemben a közéleti aktivitás ezeken a telepeken sem volt kisebb, mint másutt. A hivatalos érdekképviseletekben való részvételen túl megjelent a hétköznapi ellenállás számos formája: az elektromos berendezések közös használata, a vezetékek illegális át- és visszakötése, vagy a hiányzó szolgáltatások alulról jövő megszervezése. Ennél szervezettebb érdekképviselet bontakozott ki Újpalotán, ahol népművelők megalakították az Újpalotai Szabadidő Központot és itt kezdett el szerveződni az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület is, amely az államszocialista korszak egyik első bejegyzett civil szervezete volt. Az Újpalotaiak Baráti Köre szép példája az osztályok közötti együttműködésben rejlő erőnek: a kezdeményezés sikeréhez éppúgy szükség volt a lakótelepre érkező „népművelő” értelmiségiekre, mint az aktív helyi lakókra. Civilség és politika nem zárják ki egymást! A civil érdekképviselet maga a politika, és ha ez intézményesül, az nagy eredményeket hozhat a helyi lakók érdekeinek érvényesülése terén.
Az Újpalotaiak Baráti Körének alakuló ülése a Zsókavár utca 15-ben. Fotó: Majorosi Attila (1984. május 10.)
Az államszocialista munkásszállókon való élet sokféleképpen akadályozta a kollektív érdekvédelem kibontakozását: ilyen volt a szállón belüli elszigeteltség és gyökértelenség, amire a szállók vezetősége gyakran tudatosan ráerősített. Mégis találtunk elszórt példákat az egyéni érdekérvényesítésre és a hivatalos rendszerek megkerülésére. Ilyenek voltak az engedély nélküli helyiségfoglalások, amelyek esetenként sikerrel jártak: a foglalók számára lakást biztosítottak, vagy legalább az elfoglalt helyiségben maradhattak. A közösségi fellépés szép példája, amikor a Dobozi utcai szálló 11 lakója beadvánnyal fordult a fővároshoz, hogy kilakoltatás helyett hagyják meg a férőhelyüket vagy biztosítsanak számukra megfelelő elhelyezést. Nagyon fontos tanulság a ma embere számára, hogy az olyan átmeneti lakhatási intézmények, mint a munkásszállók vagy a mai hajléktalanszállók támogathatják, de gyengíthetik is a lakók érdekvédelmét. Összességében egyértelműnek tűnik, hogy az érdekvédelem csak akkor tud eredményes lenni, ha átfogó mozgalommá szerveződik.
A a kölcsönös társadalmi segítség formája, melyben egy közösség ingyen munkát végez egyik tagja számára, aki később ezt munkával viszonozza a közösség tagjainak. Mivel az 1970-es és 80-as években a tanácsi lakás kiutalásra gyakran 10-15 évet kellet várni, sok fiatal házasnak szinte az volt az egyetlen lehetősége az önálló lakáshoz jutásra, ha önerőből oldották meg az építkezést. Túl azon, hogy így lényegesen előbb jutottak a fiatalok saját otthonhoz, a költségek jelentős részét is megspórolták az élő munka révén. Jól mutatja egy társadalom vagy egy közösség erejét, hogy amennyiben igény mutatkozik valamilyen hiány pótlására, vagy egy probléma megszüntetésére, milyen módon tudja magát mozgósítani, mennyire képes az önszerveződésre. A kalákás építkezések segítségével is tömegek jutottak megfelelő lakhatáshoz.
Építkezés kalákában (1961), Forrás: Fortepan
Az 1980-as és 90-es években elsősorban Borsod és Szabolcs megyéből a fővárosba vándorló, nagyrészt roma családok a jobb élet reményében hagyták el korábbi lakóhelyüket. Sokan éltek munkásszállókon vagy olcsó albérletekben, és több ezer család élt „önkényes” beköltözőként is. Az államszocializmus alatt a tanácsok legtöbbször szemet hunytak a lakásfoglalások fölött, de a rendszerváltás közeledtével egyre inkább elfogadottá vált az elhelyezés nélküli kilakoltatás. A lakásfoglalók számos taktikát dolgoztak ki lakhatásuk megvédésre: voltak, akik a kilakoltatás napján lakást cseréltek, így az ellenük szóló végzést nem lehetett végrehajtani. A lakásfoglalók számos esetében elérték, hogy az önkormányzatok hivatalos szerződést kössenek velük az elfoglalt lakásokra. A zuglói Szatmár utcában mind a mai napig működő Családok Átmeneti Otthonát is önkényes lakásfoglalók és az őket élőlánccal védő civilek alapították.
Házfoglalók a Szatmár utcában. Forrás: Karácsonyi Péter magángyűjteménye
Az államszocializmus alatt az állami tulajdonú lakások fenntartását az Ingatlankezelő Vállalatok (IKV) végezték, amelyek képtelenek voltak megfelelően karbantartani a lakásállományt. 1983 után több bérlőközösség alakult Budapesten, amelyekben a lakók társadalmi munkában végezték lakóépületeik fenntartását. Az 1980-as évek végén a Csengery Antal Lakáskezelő Közösséghez tartozó tíz épületben a lakók lényegében átvették az épületeik feletti ellenőrzést és jelentős felújításokat hajtottak végre. Részben ebből alakult meg a Lakásbérlők Egyesülete (LABE) az 1980-as évek végén, ami nyíltan politikai, érdekvédelmi tevékenységet folyatott. Miközben az önkormányzó bérlőközösség lehetővé teszi, hogy a közvetlenül érintettek a lakások privatizációja nélkül is bele tudjanak szólni a lakhatásukat érintő döntésekbe, a LABE országos érdekvédelmi hálózatot hozott létre, ezzel biztosítva, hogy a bérlők hangja markánsan megjelenhessen a lakáspolitikai vitákban.
Az államszocializmus évei alatt a hajléktalanság hivatalosan tabutéma volt, pedig már akkor is éltek emberek az utcán. A probléma akkor vált igazán láthatóvá, amikor 1989 novemberétől az utcán élő emberek több jelentős tiltakozási akciót szerveztek. A tüntetések közvetlen oka a pályaudvarok éjjeli bezárása volt, de a résztvevőknek átfogóbb követeléseik is voltak: munka és emberhez méltó lakhatás. Bár a tüntetők lakáshoz nem jutottak, az állam a nyomás hatására átmeneti intézményeket alakított ki a hajléktalanná vált emberek számára, amelyek lefektették a mai budapesti hajléktalanellátó-rendszer alapjait. A rongyosforradalom fontos tanulsága, hogy hajléktalan emberek és szövetségeseik tömeges és radikális fellépéssel rá tudták bírni a hatóságokat, hogy elismerjék a lakhatási válság létezését, és erőforrásokat szánjanak az állampolgári szükségletek kielégítésére. A tüntetők kiharcolták, hogy az állam évtizedek óta először elismerje a hajléktalanság létezését és erőforrásokat szánjon a probléma kezelésére.
Alul járók. Benkő Imre képriporta. Forrás: Képes7 1990.02.03
Lakásszegénység ma
Azok a helyzetek, amiket kutatócsoportunk történelmi szempontból vizsgált, mind a mai napig jelen vannak Magyarországon, csupán különböző léptékben és valamelyest eltérő formában. Szemben a századelőn tapasztalható mennyiségi lakáshiánnyal, ma Magyarországon elegendő lakás van ahhoz, hogy mindenki lakásban élhessen, azonban a meglévő lakások nincsenek megfelelő fizikai állapotban ahhoz, hogy emberek lakjanak bennük, az elérhető lakások pedig az alacsonyabb jövedelmű emberek számára egyszerűen megfizethetetlenek.
A Habitat for Humanity 2014-es lakhatási jelentése alapján Magyarországon összesen több mint 1,5 millió ember él lakhatási szegénységben, vagyis olyan körülmények között, hogy a lakhatásuk jogi biztonságát, minőségét, megfizethetőségét, elérhetőségét vagy elhelyezkedését tekintve nem felel meg az alapvető elvárásoknak. Azon kívül, hogy a köztulajdonban lévő lakások aránya nevetségesen alacsony (kb. 2%), a magánlakások is egyre kevésbé elérhetőek. Egyre gyakoribb a századfordulón is oly jellemző lakásuzsora, amikor a nagy kereslet miatt a piacinál jóval magasabb árat kérnek el egy-egy nagyon alacsony minőségű lakásért. Annak ellenére, hogy az emberek túlnyomó többsége saját lakásban él, jelentős részük el van adósodva: a Habitat for Humanity jelentése szerint 2014-ben a magyar lakosság közel egynegyedének volt valamilyen hátraléka, ami sok esetben nélkülözéshez vezet.
Noha az 1920-as és 1930-as években jellemző tömeges nyomornegyedek látványa ma már kevésbé elterjedt a nagyvárosokban, még mindig ezres nagyságrendű azoknak az embereknek a száma, akik saját építésű kunyhóban kénytelenek élni. Ezen kívül, az országban összesen 1633 szegregált telep van, ahol összesen kb. 300 ezer ember él. Az itt lakó emberek többsége roma és mélyszegénységben él, hasonlóan a Horthy-korszakbeli nyomortelepeken élő emberekhez.
Manapság a fővárosban már nem jellemező, hogy emberek tömegesen barlangokban élnének, azonban még mindig vannak olyan emberek, akik megfelelő lakhatás hiányában ma is barlangokban vagy egyéb nem lakás céljára szolgáló helyiségben húzzák meg magukat (pl. elhagyott gyártelep, pince stb.) A 2011-es népszámlálás adatai szerint legalább 9500 ember lakik ún. egyéb lakóegységben, azaz raktárban, istállóban, mosókonyhában, üzlethelyiségben, garázsban, lakókocsiban stb.
A magyarországi lakásrendszer egyik legsúlyosabb problémája az olyan átmeneti lakhatási formák hiánya, mint például az államszocializmus alatt kiépített munkásszállók voltak. A munkásszállók száma az állampárti rendszer bukása óta drasztikusan csökken (míg 1980-ban 90 ezer ember élt munkásszállón, 2001-ben már csak kevesebb, mint 11 ezer), a meglévő helyek pedig sok esetben megfizethetetlenek a legszegényebb emberek számára.
Ami az effektív hajléktalanságot illeti, 2014-ben országosan közel 40 ezer ember volt kénytelen igénybe venni a hajléktalan-ellátás szolgáltatásait, vagyis egy év alatt legalább ennyien tapasztalták meg a hajléktalanságot. Noha az 1989-90-es rongyorsforradalomnak köszönhetően kialakult egy viszonylag átfogó hajléktalan-ellátórendszer, ennek színvonala nagyon alacsony, és a lakástalan embereknek semmilyen kilépési lehetőséget nem nyújt. Ráadásul Magyarország az egyetlen olyan ország, ahol a hajléktalanság büntetését az Alaptörvény mondja ki.
Ma szinte alig találhatók bérlakások Magyarországon és milliók élnek a lakásszegénység határán, miközben jövedelmük 40-50 százalékát lakhatásra fordítják. Sokakat fenyeget a kilakoltatás veszélye. A hajléktalan ellátás nem megoldott, ezrek élnek az utcán, a közterületen élőket büntetik, miközben több százezer lakás áll üresen. A főváros több, mint száz év alatt sem volt képes megoldani a méltó lakhatás problémáját. Pedig a lakhatás alapvető emberi jog! Ma is széles társadalmi összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy minden embernek legyen méltó otthona. Sokat tanulhatunk elődeink példájából, akik mozgalmi szerveződéssel hívták fel a figyelmet alapvető jogaikra, és ami talán még fontosabb, ezek közül a legsikeresebbek éppen azok voltak, amelyek a legradikálisabb módszereket alkalmazták: a lakbérsztrájkok, a lakásfoglalások, és a hajléktalan emberek rongyosforradalma. A mindenkori hatalomnak pedig tudomásul kell vennie, hogy tiltással és kirekesztéssel ez a probléma nem kezelhető!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 212 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Aczél Endre, a Népszabadság és a Klubrádió korábbi, a 168 óra jelenlegi újságírója (itt tévesen szerepelt, hogy a Népszabadság és a Klubrádió jelenlegi újságírója lenne Aczél) egy nyilvános Facebook-bejegyzés alatt szólt hozzá Kiss László 55 évvel ezelőtti ügyéhez. Nyilván az emberek Facebook-kommentjeik alapján való pellengérre állítása nem a legjobb dolog, hiszen kevésbé átgondoltan írják, mint mondjuk egy újságcikket, de Aczél szavai annyira kirívóak és annyira „szépen” mutatják be a szexuális erőszakhoz tartozó társadalmi folyamatokat, hogy közlésüktől nem tudok eltekinteni.
Aczél soraiban nem csupán az áldozathibáztatás alapvető, rendkívül káros kliséit látjuk, hanem olyan felmentő érveket is, minthogy a 60-as évek magyar bírósága a szokottnál keményebben értékelte a szexuális erőszakot.
„Maga az ‘áldozat’ - egy ismert sportolónő nagyon szép édesanyja - nem is akart ügyet csinálni, a szülei erőszakoskodtak.” „Egy szülőnek nem épp élmény, hogy a lányuk szeret, hogy is mondjam, kefélni.” „a példastatuálás vágyától hajtva a bíróság helyt adott az óhajnak” „Soha nem bizonyosodott be, hogy ‘lefogták’. Ezt csak szülői bíztatásra ő mondta a bíróság előtt. “ „Fogalmatok sincs róla, hogy hány úszócsaj és szép fürdőző lány volt, akit legalább három jóképű fiatal úszófiú ‘megerőszakolt’. Tömegével. A vadászat vég nélkül folyt és nem eredménytelenül”.
És hogy mivel támasztja alá saját tudását Aczél? „Egyébként akkor éjjel-nappal az uszodában voltam, és minden pletykát hallottam. ‘Kissék lebuktak’ - ez volt a rezümé, de szó se esett csoportos nemi erőszakról, hogy ketten lefogták, a harmadik meg.”
Tehát mivel a pletykákban akkoriban nem szerepelt, hogy megerőszakolták, ezért ez biztos nem is történt meg. Nyilvánvalóan gyakran szokták egy erőszak után azzal terjeszteni a sztorit az elkövetők, hogy elmesélik a kábítást, a lefogást, a csoportos erőszakot.
Aczél kommentjeiből tehát a következő rajzolódik ki: Voltak az ártatlan fiúk, akik vadászgattak a szép lányokra, akik persze mind kaphatóak voltak a szexre, mindig mindenhol, és Kissék esetében sem volt erőszak, mert erről nem pletykáltak, csak a szülők kényszerítették a lányt, hogy saját magát, és az egész családot megalázva bíróság elé álljon, ahol a szexuális erőszakot véresen komolyan vevő bíróság elítélte Kisst és társait, hogy példát statuáljon rajtuk.
Kiss László helyében én gyorsan megkérném minden ismerősőmet, ne védjenek inkább meg, mert rosszabbul járok. A mindenre kapható lány sztereotípiája, az ismert és megbecsült erőszaktevők sztorija alapján ítélő, a „vadászatot” nem csak elnéző, hanem egyenesen helyeslő közeg tényleg sztereotipikusan az erőszaktétel, majd az áldozahibáztatás melegágya.
Aczél kommentjét nem csupán azért érdemes idézni, hogy lássuk, 55 évvel ezelőtt mit gondoltak a szexuális erőszakról Magyarországon, hanem, hogy mi változott azóta. Hiszen Aczél, aki baloldaliként számon tartott médiumok munkatársa, liberális újságíró, nem is érti, miért elfogadhatatlanok mondatai, sőt valószínűleg azt gondolja, ő csupán kimondta az igazságot, miközben kommentjeiben pontosan az erőszakot működtető és jóváhagyó közeget testesíti meg, amely az áldozatot stigmatizálja, a bűnt elkeni.
Kiss László 55 évvel ezelőtti sztorijáról pontosan azért érdemes beszélni, és azért kell felháborodni rajta, mert ez a közeg még mindig létezik. Az elmúlt 10 évben az úszósportban nem egy szexuális erőszakról szóló sztori látott napvilágot, és egyáltalán semmiféle módon nem látszik, hogy ez a közeg bármikor is megkadályozhatna egy újabb tragédiát, erőfeszítést tenne annak érdekében, hogy a közeg kevésbé legyen erőszakos, vagy esélyt adna arra, hogy az áldozatok előállhassanak úgy, hogy nem éri őket megvetés.
De nem is az számít valójában, hogy Kiss László végleg visszavonul-e 55 év után, vagy Aczél Endre csak akkor foghat-e újra tollat a kezébe, ha elvégzett egy 200 órás, a szexuális erőszakról szóló felvilágosító tanfolyamot (pedig el kéne). Hanem az, hogy legyen következménye a szexuális erőszaknak, és értsék meg az ezt körülvevő folyamatokat az úszók, értse meg a magyar társadalom. Az erőszak itt van közöttünk, öltönyben, nyakkendőben, olimpiai bajnokként és utcaseprőként is el lehet követni, azokat pedig, akik elkövetik, nem megvédeni kell, hanem velük szemben kell megvédeni az áldozatokat. Fontos, hogy az erőszaktevők a társadalmi reakcióból is érezzék, hogy amit tesznek, elfogadhatatlan, mentegethetetlen; és az áldozatok melletti kiállásunk, a probléma komolyan vétele az első lépés afelé, hogy az erőszak célpontjai felépülhessenek azokból a sérülésekből, amelyet a lelki, fizikai és szexuális erőszak okoz.
Aczél kommentje is és Gyárfás Tamás úszóelnök nyilatkozata, amely szerint egy „könnyűvérű lányról” volt szó, illetve a tény, hogy az úszószövetség elnöksége meg sem említette azt, hogyan kíván fellépni az ilyen esetek ellen, amelyek léteznek az uszodákban, mind azt mutatják, hogy az élsport világában, csakúgy mint a társadalomban, a szexizmus, az áldozathibáztatás és az erőszak is jó táptalajra talál. Tovább virul az a közeg, amely teljesen normálisnak tartja, sőt helyesli, hogy a férfiaknak joguk van “vadászni”, joguk van magukévá tenni bármelyik nőt, függetlenül attól, utóbbi beleegyezett-e ebbe. Tovább virul az a közeg, amely az erőszak elkövetése után a bűnös mellé áll, az áldozattól pedig elveszi a jóvátétel lehetőségét, az igazságtétel reményét, sőt még az erőszak felelősségét is a nyakába varrja. Kiss László ügyében azért kell felszólalni, hogy megértsék végre ezek az emberek, nem létezhet ez a világ!
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 220 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A kiszivárogtatott Panama Papers szerint a világ politikai elitje offshore-ozik. Eddig is sejtettük, több esetben tudtuk is. A Brit Konzervatív Párt hosszú időn át regnáló alelnökéről, Lord Ashcroftról éveken át cikkeztek a brit lapok offshore ügyben. Mivel jelentős adományozója volt a pártnak, Cameron miniszterelnök nem volt hajlandó lemondatni. Most ő is szerepel a panamai anyagban. A Berne Declaration Putyin esetében már évekkel ezelőtt feltárta a javát, most már konkrét bizonyítékaink vannak.
Mások meglepetést okoztak. Senki nem sejtette, hogy Putyinnak és ősellenségének, az ukrán Petro Porosenko elnöknek ugyanaz az offshore bankárja. A pakisztáni, argentin, kínai, egyiptomi, azeri és szaúdi vezetők valószínűleg csak nekünk okoztak meglepetést, a hazai közönség már régóta sejthette offshore adóelkerülésüket. Mindenesetre innentől már nem kérdés, hogy a globális politikai elit érintve van. És ez csak a világ negyedik legnagyobb offshore-t elősegítő cégének kiszivárogtatott anyaga. Kik lehetnek az első háromnál? Kik lehetnek a az ötödiknél, hatodiknál, hetediknél?
Az offshore elszivárgásoknak ma már igen jelentős nemzetközi tudományos irodalma van. Vezető szakértője éppen Thomas Piketty francia barátja és kollégája, Gabriel Zucman, aki könyvében nem csak feltárja azok működését, hanem elmagyarázza, hogyan lehet megbecsülni azok mértékét. Illetve szintén részletezi, hogyan lehetne fellépni ellenük, már ha a politikusok akarnák. Ahogy eddig nem akarták, a Panama Papers után pedig azt is tudjuk, hogy miért.
Márpedig nemzetgazdasági szempontból is igen jelentős összegekről van szó. A Tax Justice Network (TJN) nevű elismert nemzetközi szervezet szerint Magyarország például benne van a húsz legnagyobb offshore vesztes között, és az államadósságunk két és félszeresét kitevő összeg vándorolt el az országból offshore-ba a rendszerváltás óta. Ennek a megállapításnak szenzációként kellett volna robbannia a magyar belpolitikában, hiszen ha igaz, a masszív adóelkerülés hiányában gyakorlatilag az összes eddigi megszorítás feleslegesnek bizonyult volna. Míg azonban a nemzetközi sajtó tele volt ezzel az állítással, addig a magyar kormányok egyike sem vizsgálta meg a nyilvános módszertannal, nemzetközi intézmények adataival dolgozó TJN kutatóinak állításait.
Offshore cégek létrehozása önmagában az esetek többségében legális. Nem legális viszont anonim számlákon vagyont eltitkolni az adóhatóság elől. Márpedig többségében ez történik. (És ennél még rosszabb dolgok: bűnszervezetek és terrorizmus finanszírozása, korrupció, pénzmosás, stb.) Az eltitkolt jövedelmek pedig drámai mértékben csökkentik az országok adóalapját. Ha mindez legális lenne, mindenki feltüntetné az adó- és vagyonnyilatkozataiban. Nem véletlen, hogy nem teszik.
Nem, nem igaz, hogy az offshore egyszerű adóverseny lenne. A nyugati jóléti államok például csak 30-35% körüli társasági adó szintekkel fenntarthatóak. Nincs az az állam, amelyik versenyezni tudna az offshore joghatóságok 1%-os adókulcsaival. Ez nem egészséges adóverseny, ez az államok finanszírozásának aláásása. Amihez – mint most már tudjuk – az offshore-ban szintén részt vevő politikusok világszerte asszisztálnak. Miközben a választók felé a megszorítások szükségességéről beszélnek, hamis felelősségteljességet színlelve.
Igen szép példa erre a Panama Papers újabb hősének, Sztavrosz Papasztavrúnak esete. Ő a Szamarasz-féle görög konzervatív kormány főtárgyalója volt a Trojkával szemben. Miközben a kormányzat megszorításokat vezetett be a kisemberek, az oktatás és az egészségügy kárára, Papasztavrú úr offshore-ban rejtegette a saját vagyonkáját. Vagy említhetnénk a korrupciós botrányokkal teli uniós klíma- és energiabiztos, Miguel Arias Canete esetét is, akinek a felesége szintén előkerül a panamai cég levelezésében.
Ahogy Thomas Piketty bemutatta, a ma létező kapitalizmusban csak az tud meggazdagodni, aki örököl. Nos, David Cameron miniszterelnök örökölt, mégpedig a Panama Papers szerint a szintén offshore-ban utazó papájától. John Rawls amerikai filozófus szerint, ha nincs jelentős állami újraelosztás, akkor akik nem születnek gazdag családba, azoknak esélyük sincs a kapitalizmusban. Nos, mivel gyakorlatilag minden multinacionális cégnél, és a legtöbb gazdag magánszemély esetében is általános ma már a jövedelem és a vagyon adóparadicsomokba menekítése, ez rendkívül igazságtalanná teszi a kapitalizmus tiszta versenyét. Az offshore-ral versenyezni képtelen államok, az adócsökkentések nyomán meggyengülő politikai és intézményes hatalom pedig egyre kevésbé tud erőforrásokat biztosítani a gazdasági szereplők stratégiájával szemben. Ez az offshore valódi gazdasági és politikai tétje.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 216 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Ma reggel a Kúria úgy döntött, az MSZP kérdését hitelesítik a vasárnapi zárvatartásáról. Ez azt jelenti, hogy a párt 5 nap múlva elkezdheti az aláírásgyűjtést, és 30 napja lesz a 200 ezer aláírás összegyűjtésére, miközben a már hitelesített másik két kérdésben (a termőföldek eladásának tiltásáról, és az állami vezetők bérplafonjáról szólóban) is tovább gyűjthet.
2016 első három hónapjában 750 ezer ember, 1 millió 700 ezerszer kattintott a Kettős Mércére, Facebook-oldalunk 22 ezer új követővel bővült, és közel kétmillió ember látta a Facebook-posztjainkat. Ezt a növekedést, vagyis azt, hogy cikkeink, posztjaink, írásaink ennyi emberhez elérnek, csak nektek köszönhetjük, hiszen az elmúlt három hónapban a ti támogatásotoknak köszönhetően tud működni a Kettős Mérce!
De ennek nem csak mi örülhetünk. A Kettős Mérce cikkeit az elmúlt hónapokban rendre szemlézték más sajtótermékek, az RTL Klub Híradójától az Indexen keresztül a HVG-ig. Számos olyan ügy került nyilvánosságra az elmúlt hónapokban, vagy kapott új, a kormányzati propagandával szembeni értelmezést, ami a Kettős Mérce nélkül nem történt volna meg. Hogy csak a legfontosabbakat említsük:
Mi buktattuk le a Fidesz-média köztévéjét, hogy úgy vágták meg a Pukli Istvánnal készített interjút, hogy az iskolaigazgató szavai pont valódi értelmük ellenkezőjét jelentsék. Ennek a cikknek köszönhetően született meg a manipulált hírvágás jelölésére a megpuklizza kifejezés.
Mi írtunk először arról a levélről, amivel a közoktatásért felelős helyettes-államtitkár finoman megfenyegette a szülői sztrájk előtt az iskolák vezetőit és tanárait.
Mi írtuk meg elsőként egy parlamenti dokumentumra hivatkozva, hogy Rétvári Bence parlamenti államtitkár állítása, miszerint megszűnik a KLIK, hazugság.
Mi írtuk meg elsőként, hogy míg az NVI-ben balhézó kopaszok ellen még eljárás sem indult, a Nemzeti Választási Iroda épületéről táblát letépő Gulyás Mártont bíróság elé is állítják.
Mi írtuk meg egyedüliként, hogy március 15-én, miközben Orbán Viktor a jakobinus hazaárulókat ostorozta, valójában Petőfit és Táncsicsot is hazaárulónak nevezte.
Szétszedtük a tanárokat lejárató Fidesz-média érveit, és bebizonyítottuk, hogy hazudnak.
Mi írtuk meg, hogy Orbán Viktor valójában nem vétózott Brüsszelben, és mi tártuk fel azt, ahogyan ezt a kamu bejelentést felhasználta a Fidesz-média az emberek és a média manipulálására.
Mi írtuk meg először, hogy a jelenlegi sztrájktörvény mellett alig van esélye a pedagógusoknak egy törvényes sztrájkra.
Mi írtuk meg, hogy a vakkomondoros, volt fideszes képviselő pénzbüntetésre való ítélése nem védi meg az áldozatokat, helyette lényegében beárazza, mennyibe kerül ma a családon belüli erőszak elkövetése.
Mi írtuk meg egyedüliként az országos sajtóból, hogy két év után kiderült, az MSZP 2014-es miskolci jelöltjét egy kamu, összevágott fotóval próbálták lejáratni.
Mi írtuk meg egyedül, hogy a vörösiszap-perben az ügyészség beadványa nem vizsgálta a hatósági mulasztást, pedig egy 2001-es, az első Fidesz-kormány által hozott kormányrendelet alapján lényegében saját magát felügyelhette, és ezzel a hatósági felügyeletet elkerülhette a tározó tulajdonosa, a MAL Zrt.
Mi írtunk cikket arról, hogy miért nem mernek tanárok és tantestületek csatlakozni a Tanítanék mozgalom petíciójához, és azt, hogyan próbálja a tiltakozó tanárokat a hatalom megfélemlíteni.
Megírtuk, hogy a Városligetről és az olimpiáról szóló népszavazást teljesen abszurd okokkal, nevetséges jogi hivatkozással kaszálta el a Kúria. Mindeközben pedig élőben tudósítottunk a tanárok március 15-i és februári Kossuth téri tiltakozásáról, valamint a miskolci, veszprémi, budapesti, budaörsi, pécsi, szombathelyi tüntetéseiről. De ott voltunk akkor is, amikor elkezdték kivágni a Városliget fáit, és több cikkben foglalkoztunk a Liget sorsával is.
És ez csak pár téma az elmúlt három hónap 215 cikke közül. Az pedig, hogy még több és még jobb cikket írjunk, csak rajtatok múlik, lehet, hogy pont a te támogatásod teheti majd lehetővé, hogy lebuktassunk egy hazugságot, hogy bemutathassuk azt, mi a valóság Magyarországon.
És mivel nem fogadunk el pénzt pártoktól, oligarcháktól, politikai kalandoroktól, valamint mert nem adjuk fel a véleményünket azért, hogy fenntartsuk a Kettős Mércét mint független baloldali lapot, csak a ti támogatásotokban bízhatunk!
Ahhoz, hogy a Kettős Mérce továbbra is működjön, a segítségeteket kell kérnünk. Ha van lehetőségetek rá, támogassatok minket azzal, hogy netbankotokon vagy a PayPalen keresztül rendszeres átutalást állítotok be a Kettős Mércének, vagy ha ezt nem tudjátok megtenni, egyszeri összeggel támogattok minket, hogy ne csupán megtartsuk a Mérce jelenlegi színvonalát, hanem még profibban, még keményebben dolgozva tudjunk utánajárni 2016 Magyarországán annak, mi is a valóság, mi is az igazság!
Támogasd a Kettős Mércét havi fix összeggel:
1000 Ft
2000 Ft
5000 Ft
10 000 Ft
Vagy kattints az alábbi gombra, és támogass minket egyszeri tetszőleges adománnyal:
Vagy utalhatsz közvetlenül a netbankodból is az alábbi számlaszámra:
Számlatulajdonos: Kettős Mérce Egyesület Bankszámlaszám: 16200216-17076018
Külföldről utaláshoz ezek az adatok fognak kelleni: IBAN:HU68162002161707601800000000 BIC:HBWEHUHB
A netes utaláshoz megtalálod a bankod honlapjára mutató linket alább:
Kiss Lászlóról, az úszóválogatott szövetségi kapitányáról kiderült, 1962-ben részt vett egy csoportos nemi erőszakban. Lefogta áldozatát, ameddig társai megerőszakolták, majd ő is megerőszakolta. 3 évet töltött ezért a nagyfai börtönben.
A romákat érintő kérdésekről szinte mindenkinek van valamiféle véleménye ma Magyarországon. Valaki mindig úgy gondolja, hogy jobban tudja, mint a másik. Megmondóemberek tömkelege hangoztatja, mi lenne az ideális megoldás a cigányokkal kapcsolatos kérdésekben, mi lenne a legjobb, legrosszabb a romáknak, vagy éppen, hogy mit kellene velük, nélkülük, ellenük tenni. Mindenkinek van véleménye a roma felzárkóztató programokról, az Országos Roma Önkormányzatról, szegregációról, kilakoltatásról, a roma gyilkosságokról, vagy éppen az aktuális roma „problémákról”.
