Pénteken elég nagyot szólt az, hogy Juhász Péter kitette a TV2 Tények által vele készített riport vágatlan verzióját. Egy nap alatt megnézték több mint kétszázezren a felvételt, és a különböző felületeken ennél többen olvashattak róla. A vágott és a vágatlan anyag tényszerű bemutatását kis háttérrel elolvashatjátok Sixx-től itt. Az a kérdésem, hogy Várkonyi Andreát, Bochkor Gábor feleségét vajon mi kényszeríti arra, hogy ennek a mocsoknak aktív részese legyen?
Azzal, amiről Juhász Péter a vágatlan riportban beszél, nehéz nem egyetérteni. Elég furcsa, hogy a közpénzből megvett és ilyen reklámokból jól kitömött csatorna hírszerkesztősége nem megy utána egyetlen furán meggazdagodott, milliárdos vagyonokat felhalmozó kormánypárti szereplő vagyonának sem, de annak igen, hogy az ezekről beszélő ellenzéki szereplő miből fizeti az albérletét. Sőt, a Fidesznek kínos állításokat és kritikákat akkor is kivágják a riportból, ha a megszólaltatott ellenzéki politikus erről beszél. Ha a mondat közben kell elvágni a szöveget, akkor ott vágják el. Ezt valójában nem hírszerkesztésnek, hanem propagandának hívják. Aki egy riportot „megpukliz” (értsd, ott elvágja a riportalany mondatát, ahol a megrendelőnek nem tetsző három szót mond ki), az pártpropagandát terjeszt. És aki ezeket a híreket beolvassa, bizony az is.
Hadd idézzem Lakner Zoltán tegnapi posztját: „A heti gazdatestezés, a tiltakozó tanárok elleni aktuális aljasságok, a Rogán elleni eltüntetett bizonyíték, Mészáros Lőrinc mai 400 milliárdja, Németh Szilárd falat kiszakító agresszív ostobasága stb., stb. mellett azoknak is van felelősségük a mai helyzetért, akik megszövegezik a fakivágásra lehetőséget adó trükkös a határozatot, rendőrként ordítoznak az állampolgárral, akik utasításba adják, legyártatják, leforgatják az eleve rágalmazó szándékkal készülő riportot, akik ezt a hírt ugyanúgy beolvassák a súgógépről, mint az ötlábú kecskéről szóló szöveget.”
Vannak sokan, akik „házhoz viszik az elnyomást” vagy kiszolgálják azt. Sokan közülük nyilván találnak szerintük jó indokot minderre. Hiszen ha szólnának a helyben ismert korrupciós ügyek, hivatali visszaélések, mindennapi törvénytelenségek vagy éppen az elviselhetetlen állapotok miatt, őket vagy rokonukat kirúgnák az állásából, megjelenne a NAV a portájukon, nem kapnának közmunkát, lejáratná őket a helyi média, és a tapasztalat meg az, hogy ha szólnak, akkor sem történik semmi ebben az országban, mert Polt Péter vezeti az ügyészséget vagy szarik bele a rendőrség egyébként a kisember nyavajgásába. Így nincs miért kockázatot vállalni azzal, hogy szól valaki, mert aki szól, az megütheti a bokáját, aki miatt szól, az meg nem.
Hogy ez az okoskodás mennyire helyes vagy inkább mennyire éppen annak a rendszernek a megerősítéséhez vezet, amiben élünk, azt mindenki döntse el maga. Az én anyukámmal a kollégái nem mertek elmenni egy ellenzéki eseményre 2014-ben sem, mert azt a tévé közvetítette, és mi van, ha a főnök meglátja őket ott? Vidéki bölcsődei dolgozókról van szó. És nem tudom őket elítélni, még ha nem is értek velük egyet. A félelmüknek oka van.
De mi kényszeríti Várkonyi Andreát, Bochkor Gábor feleségét arra, hogy „az eleve rágalmazó szándékkal készülő riportot ugyanúgy beolvassa a súgógépről, mint az ötlábú kecskéről szóló szöveget”? Neki mitől kellene félnie, ha azt mondaná, hogy „Na, ezt már nem!”? Nem lenne másnap kenyér az asztalon?
És mi a reakciója erre az egészre a TV2-nél dolgozó kollégáknak úgy általában? És mi a többi újságíró, médiamunkás reakciója minderre? A rendes vagy ahhoz hasonlító híreket gyártók ugyanúgy jó kollégák maradnak, ahogy Kóka János haverkodik ma is Szijjártóval? Vagy van az a pont, ahol a propagandát gyártó műsorok készítőinek köszönését már nem fogadják a kollegák?
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Március huszadikán, vagyis most vasárnap a Rózsák forradalma szervezet demonstrációt szervez „Másállapotot a szülészetben!” elnevezéssel. Az esemény célja, hogy pozitív és valódi változásokat követeljen a magyar szülészeti rendszerben, amely a szervezet véleménye szerint ebben a formában senkinek se jó – se az anyáknak és apáknak, se a szakembereknek, és legfőképpen nem jó a születő gyermekeknek. A demonstráció Facebook eseményéhez több mint száz nő és férfi posztolta saját történetét, melyek a legtöbb esetben hátborzongató képet festenek a szülészeten uralkodó állapotokról és a bevett szülészeti protokollról. Az ezekből a történetekből kirajzolódó súlyos problémákra szeretné a tüntetés felhívni a figyelmet.
Ekkorra már rég úgy éltem meg, hogy rajtam erőszakot követnek el: nem az történik, amit megbeszéltünk, nem számít, amit mondok, engem nem kérdeznek, nem informálnak, a tiltakozásomat pedig figyelmen kívül hagyják.
A szülészet különleges pozíciót tölt be az egészségügyön belül, hiszen itt nem betegségről és nem meggyógyítandó betegekről van szó. Ha a terhesség és a vajúdás problémamentesen lezajlik, akkor a szülés ideje alatt az orvosnak csak annyi lenne a feladata, hogy azt levezesse, valamint hogy egyértelműen tájékoztassa az anyát az esetlegesen felmerülő problémákról vagy váratlan beavatkozásokról. Ehhez képest az egyik leggyakrabban felmerülő probléma a magyarországi szüléseknél a nem megfelelő tájékoztatás, aminek akár az is következménye lehet, hogy az anya úgy érzi, akarata ellenére történik egyik vagy másik beavatkozás. Márpedig a szülés közben ért negatív élmények akár életre szóló traumát okozhatnak nőkben és gyermekeikben , valamint az anya és gyermeke között az első pillanattól kezdve távolságérzetet kelthetnek.
Ezek után kivették a gyereket, elvitték letakarva, nem láthatta az apja sem, csak óriási balhé után tudott bejutni a lányunkhoz, aki inkubátorban csövekkel feküdt. Nyolc óra múlva engedtek a közelébe, de akkor csak megmutatta egy csecsemős. Mivel nem volt ágyam, további négy óra telt el hogy a karomban tarthassam a kislányomat. Semmit nem mondtak...
Császármetszés vagy hüvelyi szülés?
A fejlett országokban az utóbbi évtizedekben egyre emelkedik a császármetszések aránya, Magyarországon ez ma már a leggyakrabban elvégzett műtét. Az OEP adatai szerint míg 1990-ben az összes szülésnek csupán a 10 százalékát tette ki a császármetszés, addig 2000-ben már harminc, 2015-ben pedig 39 százalékát. Egyes kórházakban pedig az 50 százalékot is eléri (például a Péterfy Sándor Kórházban, a Honvédkórházban és a Semmelweis egyetem klinikáin).
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a császármetszés életmentő műtét lehet, azonban „gyakran egészségügyi indok nélkül végzik el, amely a nőket és gyermekeiket rövid és hosszú távú egészségi problémáknak teheti ki.” Továbbá „a császármetszés súlyos komplikációkat, fogyatékosságot vagy halált okozhat, főleg olyan környezetben, amelyben nincsenek meg a megfelelő intézmények a biztonságos műtétek levezényléséhez és a potenciális komplikációk megoldásához.” A WHO szerint a császármetszések ideális aránya 10 és 15 százalék között mozoghat, mivel kutatásaik azt bizonyítják, hogyha a császármetszések aránya eléri a 10 százalékot egy országban, akkor ott jelentősen csökken a gyermekhalandóság. Azonban 10 százalék felett már nem látható ilyen jellegű összefüggés.
Én nem féltem a fájdalomtól, nem is akartam elkerülni, meg akartam élni az egész folyamatot, amelyhez pedig idő kell, és én így készültem. Amiről nem tudtam, arra viszont nem készülhettem.
Sok körülmény játszik közre a császárral születő babák számának növekedésében: például egyre több, a hüvelyi szülésnél kockázatot jelentő egészségügyi problémával rendelkező nő vállal gyereket, sokan pedig maguk választják a császármetszést, személyes okokból. Ezen felül pedig közrejátszhat az is, hogy a császármetszéseket ritkábban követikműhibaperek, valamint az is, hogy az OEP majdnem 100 000 forinttal többet fizet egy császármetszés után, mint egy hüvelyi szülés után. Sajnálatos módon azonban sokaknak az a tapasztalata, hogy idő- és helyhiány miatt az orvosok siettetik a szülést, így ha valaki nem szüli meg a gyermekét 10-15 óra vajúdás (vagy akár kevesebb) után, akkor császármetszést hajtanak rajta végre.
Váratlan beavatkozások
Alig 10 perc telt el az oxitocin beadása után, amikor elhangzott az a mondat, amelyről nem gondoltam volna, hogy orvos ilyet mondhat a páciensének szülés közben, szó szerint a következőt: „most fogyott el a türelmem.”
Ugyanígy az idő- és helyhiány miatt lehet olyan gyakori az oxitocin, vagy közkeletű nevén a „gyorsító” injekcióval történő beadása. Az oxitocin szülés közben természetesen is termelődik a szervezetben, szerepe a fájdalomérzet csökkentése és a szülés gyorsítása - azonban az injekcióval beadott verziója sok szempontból különbözik. A kívülről adagolt oxitocin amellett, hogy meggyorsítja a szülés folyamatát, akár rendkívül fájdalmassá és öröm nélkülivé teheti a szülést, mivel az agyban nem fejti ki hatását. Így ennek alkalmazása is pszichológiai szempontból hátráltató vagy traumatikus hatással lehet a szülő nőre.
Az egykori természetes szüléspárti kórházban minden volt, amit csak be lehet vetni: volt ott infúzió beültetett kanüllel, három (!) vérvétel, gyakori méhszájvizsgálat, ami után minden alkalommal vérezve másztam le a vizsgálóról, kétperces fájásoknál beöntés és katéter, vágás (megkérdezésem vagy velem való egyeztetés nélkül), varrás, injekció. […] Mindezek mellett ember legyen a talpán, aki még koncentrálni is tud a babára és a vajúdás folyamatára. Elcsendesedés, befelé figyelés, koncentrálás? Felejtsd el, épp most nyomtak fel két liter vizet a fenekedbe!
A kéretlen vagy váratlan beavatkozások (és itt még a gátmetszésről, burokrepesztésről, a méhszáj tágulásának erős fájdalommal járó vizsgálatáról nem is esett szó) pillanatokon belül okozhatnak az anyában félelmet és bizonytalanságot, ami óriási mértékben ki tud hatni a szülés menetére. Pedig ez a félelem valamennyire, vagy akár teljesen elkerülhető lenne azzal, ha megfelelően el lenne magyarázva, hogy mi és miért történik épp. Nyilvánvalóan nagyon fontos lenne, hogy a gyermekét éppen világra hozó nő higgyen az orvosának és bízzon benne – máskülönben akár az is előfordulhat, hogy addig áll ellen egy beavatkozásnak, amíg kárt okoz magában vagy gyermekében. Ezen pedig maga az orvos és az egészségügyi személyzet segíthet sokat a nyílt és világos kommunikációval.
Fontos lett volna, ha valaki felfogja, a szülés lelki folyamat is. Kellett volna egy támasz, egy olyan segítő, bocsánat, nagybetűvel SEGÍTŐ, aki BIZTAT, ahelyett hogy elvenné az erőmet, aki ÖNBIZALMAT AD, ahelyett, hogy lerombolná azt, aki TÁMOGAT, ahelyett, hogy vegyszereket akarna saját kényelmére belém tölteni, és aki TÁJÉKOZTAT, ahelyett hogy a kollégájára biccentve vágna a húsomba a megkérdezésem nélkül.
Kölcsönös empátia
Mindeközben azt is látni kell, hogy a szülések sürgetésének mi a háttere. Mindenki ismeri a magyar egészségügy siralmas állapotát, ami alól a szülészet se képez kivételt. Dr. Pap Károly, a Magyar Nőorvos Társaság főtitkára és osztályvezető főorvos a demonstráció oldalára posztolt megjegyzésében kifejti, hogy az elmúlt 15 évben nagyjából 40 százalékkal csökkent az egészségügyi személyzet és a szülőágyak száma is, több osztály úgy tud csak működni, hogy „nyugdíjas szülészeket, önkéntes együttműködőket vonnak be a munkába és az ügyeletbe. Ilyen körülmények között háttérbe kerül a türelem, az egyéni odafigyelés.”
Talán banális erre rámutatni, de a legfontosabb az lenne, ha mindkét fél emberként tudná látni a másikat – nem pedig érzéketlen zsarnokként vagy tenyészállatként, esetleg arctalan tárgyként. És ebben a „Másállapotot a szülészetben” megmozdulás fontos lépés lehet. Talán még afelé is fontos lépés lehet, hogy a döntéshozók felismerjék, nem arra kellene milliókat költeni, hogy óriásplakátokon hirdessék az apaság örömeit, hanem olyan egészségügyi körülmények megteremtésére, amelyek elősegítik azt, hogy nők ne rettegjenek a szüléstől, vagy ha már szültek gyereket, akkor ne éljen bennük annyi fájdalom és trauma, hogy eszükbe se jusson még egyet szülni. De meglehet, ez már a végletekig optimista hozzáállás.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A kormány idén induló programja keretében 2020-ig több ezer fogyatékos ember költözhet majd nagy bentlakásos intézetekből kisebb, közösségi alapú lakhatásba. Ez lesz az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb, régóta várt ellátási reformja. A Kettős Mérce ezért idén több cikket is szentel majd a témának: ezúttal néhány olyan tévhitet szeretnénk eloszlatni, amely a fogyatékos emberek önálló életvitelével kapcsolatos.
Kezdjük talán azzal, hogy senki sem teljesen önellátó, mindenkinek egész élete során szüksége van bizonyos esetekben fizikai vagy lelki támogatásra, közvetlen környezete vagy a társadalom részéről – csak éppen fogyatékos emberek számára ez olykor több vagy konkrétabb akadályokba ütközik. Ebből kiindulva önálló életvitelen azt értjük, ha egy fogyatékos ember az otthonában, a munkahelyén és a közösség tagjaként ugyanazzal a választási lehetőséggel, ellenőrzéssel és szabadsággal rendelkezik, mint a társadalom nem-fogyatékos tagjai, és mindehhez megfelelő támogatást kap a társadalomtól.
A fogyatékosságot nem büntetjük azzal, hogy elszigetelten, bezárva „kezeljük” az érintetteket, hanem megfelelő szolgáltatásokat adunk ahhoz, hogy speciális igényeiket kielégítve élhessenek. Tehát az önálló életvitel nem szükségszerűen jelenti azt, hogy „mindent maga csinál”, de azt igen, hogy a gyakorlati segítség a saját választásain és szükségletein alapul.
Az alábbi szöveg egy olyan magyar kiadvány alapján született, melynek eredeti, angol változatát fogyatékos emberek írták. Olyan, esetenként súlyos fogyatékos emberek, akik maguk is intézeti ellátásokon kívül, családban, a többségi közösségben élnek. A kiadvány, ahogy mi is, az „önálló életvitel” és „közösségi életvitel” kifejezéseket rokon értelműként használjuk, arra utalva, hogy az önállóság egy választott közösség tagjaként valósul meg: a fogyatékos emberek éppúgy lakásokban vagy házakban élnek, mint mindannyian.
A közösségi vagy önálló életvitel alatt tehát nem azt értjük, hogy valaki egyedül, magányosan él (szolgáltatásoktól függetlenül), sem azt, hogy valaki egy számára kijelölt csoport, „közösség” tagjaként él, pl. idegenekkel közös társbérletben; és természetesen azt sem, hogy intézetben él az értelmi sérült, autista vagy bármilyen más fogyatékossággal élő ember.
Első tévhit
Az önálló életvitel a fogyatékos ember számára elszigeteltséget és magányt hoz. Az önálló élet tulajdonképpen azt jelenti, hogy el kell hagynunk a családunkat és egyedül kell élnünk.
A bentlakásos fogyatékos intézetek mellett érvelők fel szokták hozni, hogy a saját otthonában (egyedül vagy másokkal, családdal) élő fogyatékos ember könnyen elmagányosodik, elszigetelődik. Szerintük az intézetekben azért is boldogabbak az emberek, mert ott a „barátaikkal” (más fogyatékosokkal) vannak együtt. Ez az álláspont nem csak atyáskodó, hanem téves is. Valójában az intézeti ellátás gyakran az elszigeteltségnek és a szegregációnak a szinonimája.
Az, hogy valaki melyik intézetben, hol és kikkel lakik, rendszerint mások, (pl. az ott dolgozó) szakemberek döntése. A gyakorlatban nem az érintettek preferenciái, hanem azonos típusú vagy súlyosságú fogyatékosság alapján lesznek elhelyezve ugyanabban a házban, szobában vagy épületben. Az intézeti elhelyezés általában távol esik attól a településtől, ahol a fogyatékos ember családja és barátai élnek, aminek az eredménye, hogy az illető elveszíti természetes támogatói hálózatát is. Sokan kisbabaként vagy gyerekként kerülnek intézetbe, így soha nem volt lehetőségük arra, hogy családjukhoz vagy rokonságához kötődjenek.
Ráadásul a bentlakásos intézetekben lakóknak nincs lehetőségük arra sem, hogy napirendjüket saját maguk alakítsák ki: a napjukat mások szervezik meg, túl vannak védve. Ahelyett, hogy az intézet környezetében elérhető közösségi alapú szolgáltatásokat vennék igénybe, minden szolgáltatás bent van az intézetben (orvosi és fogorvosi ellátás, fodrász, stb.). Az intézetben élők a közlekedésükben is akadályozottak, mivel a tömegközlekedési eszközöket általában nem használ(hat)ják – ehelyett az intézmények speciális buszaival szállítják őket.
Tény: AZ ÖNÁLLÓ ÉLETVITEL NEM AZT JELENTI, HOGY EGYEDÜL KELL ÉLNI, HANEM AZT, HOGY MEGVÁLASZTHATJUK HOL ÉS KIVEL SZERETNÉNK LAKNI.
Az önálló vagy közösségi életvitel az intézetekkel szemben azt célozza, hogy a fogyatékos emberek számára megteremtsük ugyanazokat a választási lehetőségeket és szabadságot, amelyet a nem-fogyatékos emberek élveznek. Épp ezért fontos a fogyatékos emberek családi, baráti és egyéb társadalmi kapcsolatainak erősítése. Amennyiben megadjuk ezeket a lehetőségeket, úgy nemcsak a fogyatékos ember választási lehetőségei és saját élete fölötti kontrollja nő, de végeredményben képes lesz aktívan hozzájárulni a lakóhely vagy tágabb közösség életéhez is.
Második tévhit
Rengeteg pénzbe kerülne, hogy mindenkinek biztosítsuk a közösségi életvitelt.
Nagyon nehéz az intézményi ellátást és az önálló életvitelt a költségek alapján összehasonlítani. Egyszerűen nem igaz az az érv, hogy az intézetek olcsóbbak és a közösségi vagy önálló életvitel minden esetben sokkal többe kerül, mint az intézeti ellátás. Nincs olyan kutatás vagy bármilyen bizonyíték, amely ezt alátámasztaná. A fogyatékos emberek közösségi életvitele radikális változást követel a szociális és más szolgáltatások finanszírozásában, de ez nemcsak egy afféle „plusz” a létező, intézeti szolgáltatásokon túl.
A bentlakásos intézetek ugyanis ahelyett, hogy a fogyatékos személyek aktív részvételét segítenék a közösség és a társadalom életében, a forrásokat a függőség fenntartására költik – sőt, az intézeti ellátás végeredményben adókieséshez vezethet, mivel ha a fogyatékos emberek a közösségben élhetnének és dolgoznának, úgy még adót is fizetnének, pl. munkavállalóként vagy szolgáltatások fogyasztóiként.
Tény: A KÖZÖSSÉGI ÉLETVITEL EGY ALAPVETŐ EMBERI JOG, EZÉRT AZT NEM LEHET SENKITŐL MEGTAGADNI, MÉG KÖLTSÉGMEGTAKARÍTÁSI CÉLBÓL SEM.
Csúsztatás az önálló életvitelt költségesnek láttatni, és azt állítani, hogy ezt csak a gazdag, fejlett országok engedhetik meg maguknak. A valóság az, hogy a kevésbé gazdag országokban is nagyon komoly állami összegeket költenek a fogyatékos személyek nagy bentlakásos intézeti ellátására. Az intézményi ellátásnak a finanszírozását kellene átcsoportosítani az önálló életvitelt támogató szolgáltatásra.
Harmadik tévhit
A fogyatékos embereket támogató szolgáltatások „minőségét” lehetetlen ellenőrizni.
A szolgáltatások (pl. napközi, házi segítségnyújtás) „minőségének” kérdése egy végtelenül szubjektív dolog, ezért elsődlegesen a támogatott fogyatékos személy tapasztalatai alapján megítélhető. Szemben a bentlakásos intézetekkel, az önálló életvitelt támogató szolgáltatásokban lehetséges, hogy a fogyatékos személy saját maga alkalmazza és tanítsa be személyi segítőjét, illetve hogy felmondjon neki.
Az intézeti és lakóotthoni környezetben nehézkesebb lehet a minőség mérése, és az inkább a könnyen mérhető dolgokra, pl. tárgyi környezetre vonatkozik (pl. hogy megfelelően tiszta-e az épület, vagy hogy az ellátott személy orvosi felügyelete biztosított-e). Ezek célja nem annyira az egyén szükségletein alapuló szolgáltatáselemek mérése, hanem általában azért szükséges, hogy az adott szervezet a költségeit a fenntartó felé megfelelően elszámolhassa – ezekben az intézeti lakók véleménye általában nem szokott megjelenni.
Tény: HA FOGYATÉKOS EMBEREK MAGUK VÁLASZTHATJÁK MEG A NEKIK SZÜKSÉGES SZOLGÁLTATÁSOKAT, AKKOR AZOK NAGYOBB ESÉLLYEL VÁLASZOLNAK VALÓS IGÉNYEIKRE.
A „közvetlen kifizetések” (angolul direct payments) vagy a „személyes költségvetések” (personal budgets) típusú finanszírozási rendszerekkel a fogyatékos ember önmaga dönthet arról, milyen szolgáltatást kér, és azt miképpen veszi igénybe. Ezekkel sokkal hatékonyabb lehet a szolgáltatások „minőségi” kontrollja, mint az intézetek esetében. (A magyar ellátórendszer ezeket egyelőre nem ismeri.) Fogyatékos emberek civil szervezetei és az önálló életet támogató szolgáltatók is hatékonyan tudják segíteni az érintetteket: információt adhatnak személyi segítőkről, segíthetnek a „személyes költségvetés” kialakításában, tanácsot adhatnak a megfelelő támogatás mikéntjére vonatkozóan stb.
Az önálló életvitel „minőségének” mérésekor a fő szempont az, hogy az adott szolgáltatások képessé teszik-e a fogyatékos embert arra, hogy úgy éljen, ahogy akar, és hogy a lehető legjobban kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket.
Negyedik tévhit
A közösségi élet nem mindenkinek való. Bentlakásos intézetekre mindig szükségünk lesz.
Több társadalmi csoportnak is küzdenie kell emberi jogainak tiszteletben tartásáért: ilyenek az etnikai kisebbségek, a női mozgalmak vagy a melegek és leszbikusok mozgalmai is. A fogyatékos emberek is a mai napig küzdenek azon jogaikért, hogy ne szegregálva és elkülönítve, hanem a többségi közösségen belül önálló életvitelt folytathassanak.
A fogyatékos emberek életlehetőségeit éppenséggel leginkább a tévhitek és előítéletek korlátozzák. Valójában még a fogyatékosságuk fokánál is jobban meghatározza lehetőségeiket az, hogy a szakemberek, a segítők és a szervezetek (pl. szolgáltatók) milyen előfeltételezésekkel közelítenek hozzájuk. Ez különösen igaz értelmi fogyatékosokra, autistákra vagy a pszichoszociális fogyatékossággal élőkre (a „pszichiátriai betegekre”).
A bentlakásos intézetek fenntartását nem az indokolja, hogy bizonyos emberek „túl fogyatékosok” a közösségi élethez, hanem az, hogy a társadalom nincs felkészülve vagy nem elég toleráns annak elfogadására és elismerésére, hogy az emberek képességei eltérőek, és ez mindenki esetében egyedi megoldásokat kíván.
Elterjedt tévhit az is, hogy ugyanaz a diagnózis vagy fogyatékossági típus ugyanazt a szolgáltatást igényli. E logika mentén tömörítik bentlakásos intézetekbe a fogyatékos embereket, mert így tartják gazdaságosnak – és társadalmilag is ez az elfogadott. Csakhogy az igazság egészen más. A fogyatékos embereknek egyénenként eltérő szükségleteik, érdeklődéseik, képességeik és jövőjükkel kapcsolatos reményeik vannak – ugyanúgy, mint a nem fogyatékos embereknek.
Tény: MEGFELELŐ TÁMOGATÁSSAL MINDENKI TUD KÖZÖSSÉGBEN ÉLNI.
A bentlakásos intézetek kiváltásának folyamatában persze találkozhatunk olyanokkal, akik nem akarják elhagyni az intézetet. Ezt sokszor indoklásként is használják arra, hogy folytassuk a fogyatékos személyek intézetben tartását és „támogatását”. Az intézeti lakók helyzete hasonló a börtönben élő, hosszú távon fogva tartottakéhoz: nem azért nem akarnak kiköltözni, mert nem képesek a „kinti életre”, hanem mert nem ismernek semmi mást, és félnek a külvilágtól. Az Önálló Életvitel Mozgalom amellett áll ki, hogy amikor valaki elhagy egy bentlakásos intézetet azért, hogy a közösségben éljen, akkor ez a „sorstársi tanácsadás” (ilyen szervezet Magyarországon is működik) segítségével történjék, mivel fontos, hogy önbizalmuk növekedjék, illetve képesek legyenek baráti és egyéb közösségeket találni.
A cikk alapjául az Európai Önálló Életviteli Hálózat kiadványának szövege szolgált, amely magyarul a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Nonprofit Kft. (FSZK) gondozásában jelent meg, Bíró Dalma és Orosz Attila fordításában. A kiadvány itt letölthető.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 191 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Március 15-e talán az egyetlen történelmi esemény, amelyen keresztül a külhoni magyar közösségek is harmonikusan – saját történeteiken keresztül – tudnak kapcsolódni a nemzeti emlékezethez. 1990 ebből a szempontból is fordulópontot jelentett az erdélyi magyar közösség számára, mivel sok év után először tarthattak hivatalos megemlékezéseket és szimbolikusan, retorziók nélkül újra felvehették a „nemzeti hovatartozás” fonalát.
Új, innovatív adózási megoldásokon dolgozik a gazdasági tárca annak érdekében, hogy a globális internetes vállalkozások a hazai társaságokkal egyenlő feltételek mellett vegyenek részt a piaci versenyben – olvasható a Világgazdaság cikkében. Nos, a magyar kormány az innovatív megoldásokat már megtalálta, csak éppen nem a globális vállalatok adóelkerülése elleni nemzetközi fellépés jegyében, hanem a velük való összejátszás okán.
Az új adózási szabály kidolgozását valószínűleg az teszi „szükségessé”, hogy a Google és a Facebook reklámokból származó bevételeinek csupán egy része jelenik meg adóalapként Magyarországon (reklámadó). A globális vállalatok adóelkerülési gyakorlata nem kis fejfájást okoz a kormányoknak szerte a világon. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság már korábban is igyekezett megrendszabályozni az Apple-t és a Google-t, az Európai Unió pedig a nagy luxemburgi adóbiznisszel küzd évek óta, amelynek keretében a nagyhercegség egyedi adómegállapodásokkal változtatta magát globális vállalatok adóparadicsomává. A tét nem kicsi: sok száz milliárd be nem szedett adódollár forog kockán.
Úgy tűnhet, hogy Magyarország most teljes harci díszben áll csatasorba az adóelkerülő multik ellen, de nem minden az, aminek látszik. A magyar kormányok eddig sem haboztak bőkezűek lenni, ha külföldi nagyvállalatok Magyarországra csábításáról volt szó. 2004 és 2013 között nagyjából 160 milliárd forint egyedi közvetlen beruházási támogatást kaptak a Magyarországon megtelepedő külföldi cégek. Az Orbán-kormány vállalatokra vonatkozó adópolitikája további kedvezményeket jelent: a 16%-os osztalékadó, az ötszáz millió forintos nyereségig 10%-os, felette pedig 19%-os nyereségadó nemzetközi összehasonlításban alacsonynak számít. (Az átlagos társasági adóterhelés így 16% körül van hazánkban.) Ha a magasabb, 19%-os kulcsot hasonlítjuk össze más fejlett országok társasági jövedelemadó kulcsaival, akkor azt látjuk, hogy a nagy amerikai, japán vagy német cégek számára kifejezetten érdemes Magyarországon adózni.
Még inkább így van, ha figyelembe vesszük azokat az adóalapot csökkentő tételeket, amelyeket – különösen a sportcélú TAO felajánlások után járó adókedvezményt – előszeretettel vesznek igénybe hazai és külföldi vállalkozások egyaránt. A kedvezmények miatt az átlagos nyereségadó kulcs alig haladja meg a 10%-ot (2013-ban a Népszabadság számítása 10,1% volt).
A hazai adórendszer nem csak a relatíve alacsony társasági adókulcsok miatt kedvező a nagyvállalatok számára. A tulajdonosi jövedelmek adóztatása (osztalék adó) Magyarországon a (2016. január 1-től) 15%-os jövedelemadó körébe esik.
A magyar kormány kissé kétszínű adóelkerülés kérdésben
A tőkejövedelmek a fejlett gazdaságokban általában magasabb adókulccsal adóznak, így - amennyiben lehetőség adódik rá - nem csupán a vállalati profitot érdemes Magyarországon „kimutatni”.
A magyar kormány, miközben új adó bevezetéséről beszél, amely egyes multik adóelkerülési gyakorlatát tenné lehetetlenné, igazán szolgálatkész együttműködő partner, ha olyan külföldi adóelkerülés segítéséről van szó, amely a fenti (alapvetően a társasági nyereségadóban megmutatkozó) különbség miatt Magyarországon keletkező jövedelemként tüntet fel és így itthon adózik nem hazánkban megtermelt jövedelmet. A Költségvetési Felelősségi Intézet elemzése szerint a költségvetési bevételek növekedéséből kimutatható, hogy számos külföldi nagyvállalat „csempészte” hazánkba máshol megtermelt jövedelmét. A nemrégiben bevezetett növekedési adóhitel segítségével a kormány olyan adóeszközt hozott létre, amelyet a külföldi vállalatok az anyaországi magasabb adóterhelés megkerülésére, kijátszására használhatnak. Az elemzés arra is felhívja a figyelmet, hogy nem olyan régen Luxemburg ellen hasonló adó-megállapodások miatt indult brüsszeli eljárás, így könnyen lehet, hogy Magyarországra is ez vár a közeljövőben. Annál is inkább, mivel az Európa Unió vezető testületeiben (Európai Parlament, Bizottság) az elmúlt pár évben kifejezetten felerősödtek azok a törekvések, amelyek sürgetik az adóparadicsomok elleni fellépést és az EU-n belüli adóék (adóráták közti különbség) csökkentését.
Az elemzés állításait az Átlátszó blog cikke is alátámasztja: Az atlatszo.hu információi szerint egy amerikai kötődésű multinacionális vállalatcsoport egyik magyarországi leánya tavaly kereste meg a magyar pénzügyi kormányzatot, hogy egy olyan jelentős összegű jogdíjbevételt kíván Magyarországon leadózni, ami alapján ötszázmilliárd forintos nagyságrendű adófizetési kötelezettsége keletkezik, és szeretné kihasználni a más államokhoz képest „kedvező” magyar adószabályok adta lehetőségeket. A hírek szerint a különbség, amit a vállalat spórolna, akár 1500 milliárd forint is lehet – olvasható a növekedési adóhitelről megjelent írásban.
A magyar kormány tehát aktívan keresi az innovatív megoldásokat, csak éppen a globális vállalatok adóelkerülése elleni nemzetközi (EU, OECD) fellépés jegyében, hanem a velük való összejátszás okán.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
A keddi tüntetés óta hobbi, amatőr és profi elemzők mind azt találgatják, a jövőben hol fog megbukni a köznevelés jobbításáról szóló tiltakozást. Hogy kormányellenes vagy nem kormányellenes, hogy szakmai vagy nem szakmai a tiltakozás, hogy Pukli István jó fej vagy béna, és így tovább. Nyilván egy csomó igazság van ezekben a cikkekben és még több butaság, cinikusság, csalódottság és jól megfizetett érdek is.
Viszont nekem lenne egy kérdésem a hobbi, amatőr és profi elemzőkhöz.
8 hónapos Gitta lányom hogyan fog jobb oktatás kapni, mint amit most kapna? Mármint milyen esély van ezen a tiltakozássorozaton kívül, hogy Gitta megfelelő oktatás kapjon, és megfelelő oktatás kapjon a többi gyerek, azok is, akik még nem születtek meg?
Az nem válasz, hogy magániskola, vagy hogy menjek külföldre, mert egyik se játszik.
Igen, a válasz az, hogy ha 0,001% esélyt is látunk, hogy a Tanítanék Mozgalom eléri a követeléseit, akkor is ez a legnagyobb esély, amit jelenleg látunk a magyar oktatás jobbá tételére.
Viszont ha nem haragudnak meg a hobbi, amatőr, illetve profi elemzők, akkor én nem azt elemezgetném, hogy mitől fog majd megbukni ez a tüntetéssorozat, hanem inkább támogatnám azt, mert az értelmiségi elemezgetés helyett itt most egy húsba vágó, a családomról, az országomról szóló kérdésről van szó.
Úgyhogy attól függetlenül, hogy én is látok hibákat, veszélyeket, rutintalanságot (de tényleg, miért gondolja mindenki azt, hogy valaki teljes körű politikai hozzáértéssel születik, és kezd el tiltakozni?), én a magam részéről megküzdenék azért, hogy Gitta megfelelő oktatás kapjon. Segítek a saját eszközeimmel, ott leszek, ahova hívnak, azt csinálom, amit mondanak, kritizálom őket – de jobbító szándékkal, és nem üres fecsegéssel –, és támogatom őket, mindaddig, ameddig nem vernek át (és lássuk be, 2 hónapos tevékenység a politikában úgy, hogy nem vernek át, az már elég jó), és ameddig 0,001% esély is van arra, hogy jobbá tehetik ezt az országot. Ha pedig sokan gondolkodunk így, akkor bármit is mondanak a hobbi, amatőr illetve profi elemzők, ez sikerülni is fog.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Reggel munkagépek jelentek meg a Városligetben a Kertem nevű szórakozóhely körül, hogy előkészítsék a munkaterületet a Városliget átalakításához, azaz kivágják a fákat. Egyre több tiltakozó van a helyszínen. Civilek, a Legyen a liget a kertem, a Civilzugló egyesület, a PM, az LMP képviselői és aktivistái bemásztak az építési területre, és blokkolták a munkát, jelenleg a rendőrség igazoltatja őket, és várják a terület tulajdonosát, hogy intézkedni tudjanak ellenük.
A cég 40 fa kivágására kapott engedélyt, de nem várta meg, hogy ez a döntés jogerős legyen, a fellebbezési határidő lejárta előtt kezdett a favágásba. A civilek és a pártok is azt kérik, aki tud, menjen a helyszínre, és tiltakozzon a fák kivágása ellen, folyamatosan érkeznek az újabb és újabb tiltakozók a helyszínre, és az építési területre is.
Elkezdték a pusztítást, vágják a fákat a Városligetben!Szabó Rebeka Zugló alpolgármesterével, civilekkel és a PM...
Jelenleg a terület tulajdonosát várják, aki ha megérkezik, fel tudja hatalmazni a rendőrséget, hogy távolítsa el a tüntetőket, és folytatódhasson a fakivágás.
Az LMP képviselői, sőt Illés Zoltán volt Fideszes képviselő, és államtitkár is csatlakoztak a tiltakozáshoz, egyre többen mennek be az építési területre, ha a rendőrség mindenki ellen fellép, hosszú ideig fog tartani a tömeges előállítás, ezért érdemes a helyszínre sietni, és csatlakozni.
Megérkezett a terület tulajdonosa, a Városliget Zrt képviselője a helyszínre és a rendőrökkel tanácskozik.
Győztek a tiltakozók levonulnak a gépek, a rendőrök, ma nem vágnak több fát ki a Városligetben! A tiltakozók most arról beszélnek szerveződni kell, és folyamatos jelenlét, hogy ne vágjanak ki holnap és azután se több fát!
A helyszíni és a 444 információi szerint is, amint elmennek a tiltakozók, de valószínűleg éjszaka folytatják a fakivágást. Azóta a kivágott fákból barikádot építettek a tiltakozók, és megszervezik a folyamatos őrséget, aki szeretne csatlakozni, az bármikor megteheti a Kertemnél a Városligetben.
Ma győztek a tiltakozók, nincs több fakivágás mára a Városligetben! Levonult a rendőrség, és a munkagépek is abbahagyták...
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 191 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Az elmúlt hetekben se szeri, se száma nem volt a családról, nőkről szóló konferenciáknak, a nőnap erre a keresztény-konzervatív intézmények számára is adott apropót. Feltűnő, hogy a családról és nőkről szóló rendezvények sorában fehér hollónak számítanak azok, ahol a szervezők tesznek azért, hogy a feltételezett célcsoport tagjait is motiválják a részvételre, hogy eljussanak a rendezvényekre és hozzászóljanak ezekhez a kérdésekhez. Ennek egyik feltétele lenne például a gyermekmegőrző biztosítása a helyszínen, vagy netán olyan női előadók szerepeltetése, akik valamennyire képesek pragmatikusan szemlélni és láttatni a gyermekvállalással kapcsolatos örömöket - és a kihívásokat is. Jó lenne, ha a "semmit rólunk nélkülünk" elv működni tudna a kisgyerekes nők esetében is.
A Brankovics Alapítvány múlt szerdai Kereszténydemokrata családpolitika című konferenciáján például kilenc előadóból kettő volt nő (egyikük a 75 éves Bagdy Emőke), és az ötvenes férfi előadók már üde színfoltnak számítottak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne mondtak volna használható és megfontolandó szempontokat a családról szóló szélesebb társadalmi párbeszédet illetően – kérdés persze, hogy mennyire tekinthető szélesebb társadalmi rétegnek mindaz, amit a KDNP képvisel, még akkor is, ha szeretjük felhangosítani mondandójukat.
A konferencián elhangzott előadások alapján megkísérlem felvázolni, melyek azok a törekvések és állítások, amelyek párbeszédkészek, teológiai alapokat tekintve is elfogadhatóak, és melyek azok, amelyek problematikusak.
Önállóság, felelősség, döntésképesség és szabadság mint konzervatív nevelési alapelv
A valóban merész állítások és párhuzamok mellett ugyanis elhangoztak értékes gondolatok, amelyek a „másik oldal” felé nyitásként is értelmezhetőek. Persze rémes, hogy oldalakról kell beszélnünk akkor is, amikor gyermekvállalásról, szülésről és családokról van szó. És persze a nyitás megvalósulásához az is kellene, hogy a másik oldal se csak azt keresse, ami elválaszt.
Kulcsmondatok hangoztak el például Dr. Gloviczki Zoltán, a PPKE docensének Család és gyermekbarát felsőoktatás című előadásában. Három szót emelt ki: önállóság, felelősség, döntésképesség, majd megjegyezte: „féltem odaírni, hogy szabadság, mert ebben a közegben ez sokak számára ijesztően liberálisnak hat és úgy tűnhet, hogy ellentétesek konzervatív családnevelési modellel. Hát nem. Száz évvel ezelőtt ezek a konzervatív családok nevelési alapelvei voltak”. Példaként Jacque Maritain-t, a 20. század egyik legmeghatározóbb katolikus filozófusát említette, aki fontos szerepe volt az emberi jogok egyetemes nyilatkozata megfogalmazásában.
Farkas Péter (a Család- Ifjúság- és Népesedéspolitikai Intézettől) pedig azt jegyezte meg: fontos lenne a családok támogatása a keresztény szemléletnek megfelelően, ezért ő „lándzsát törne” a szociális bérlakás-program kidolgozása és megvalósítása mellett, ám ezt sajnos jelenleg „a legkomolyabb kormányzati tényező nem támogatja”. A szociális bérlakások ügye mint szegény családokat támogató rendszer valóban keresztényi gondolat.
Egyet érthetünk Benda Józseffel és Bagdy Emőkével abban, hogy az újszülött első életévének tapasztalatai nagyban meghatározzák azt, hogy később bizalomra és szeretetre, önálló családi életre alkalmas ember legyen belőle. És abban is, hogy mindennek ismeretében a 70-es évek úgynevezett „hetes” bölcsődéi – amikor az újszülötteket hat hetes kortól akár egész hétre bölcsődébe adták, mert mindenkinek kötelező volt dolgozni – valódi törést és érzelmi deficitet jelenthettek . Fontos azt is kiemelni, hogy mindezt az előadók nem hozták összefüggésbe a mai bölcsődei gyakorlattal, sőt, elhangzott – Farkas Péter előadásában –, hogy a bölcsődei férőhelyek bővítése a családbarát politika egyik alapja lehet. (Hiányérzetünk amiatt maradhatott, hogy a szolgáltatás minőségére vajon fordítanak –e gondot az jelen lévők?)
Elhangzott az is, hogy csak boldog, felnőtt, felelősen gondolkodó emberek tudnak boldog és felelősségteljes utódokat nevelni (Bagdy Emőke), valamint, hogy oktatási intézmények és pedagógiai módszerek átgondolása nagyon fontos, hiszen a versenyeztető, romboló szellemiség nem teljesíti ki a személyiséget, és nem kompenzálja azokat a lemaradásokat, amelyeket sokan otthonról hoznak magukkal (Benda József).
Az apák szerepének hangsúlyozása és újragondolása (Léder László előadásának köszönhetően) szintén értő fülekre találhat minden fórumon, ahogyan a munkarendek jelenlegi fennállásának kritikája is: hogyan lehetne 10-12 órás munkaidő mellett családi életet élni és családot alapítani (ezt Mészáros József vetette fel). Hogyan dolgozzanak a kisgyerekesek családi élettel összeegyeztethető módon, ha még mindig csak 9 százalékuk számára hozzáférhető a rugalmas munkaidő és az otthonról végezhető – megbecsült – munka (Farkas Péter).
Hogy jön ide a Homo Christianus?
A kinyilatkoztatás-jellegű előadások sora Bagdy Emőke sodró lendületű, ám kevéssé összeszedett 21. századi társadalomkritikájával kezdődött: a kötődő nevelésről és a felelősségvállalásról beszélt, mint a felnőtté válás zálogáról. „Ma, mentálisan fertőzött kultúrában élünk, tárgyközpontú, konzum a világunk! Felhasználunk, kihasználunk, elhasználunk” – mondta. Szerinte nehéz helyzetben vannak ma a fiatalok, mert nem adni akarnak, csak kapni. Bagdy még nem a Bibliára, hanem Luther Mártonra hivatkozott, amikor azt mondta: az embernek kell egy életcél, ami mellől nem mozdítható el, amiről ki tudja jelenteni: itt állok, másképp nem tehetek. Emellé bizalom és elköteleződés is szükséges, hogy hosszú távon, családalapításban is tudjon gondolkodni.
Nem mehetünk el szó nélkül a további előadók azon állításai mellett, amelyek felszínes prédikációk nyelvezetébe csomagoltak teológiai szempontból erősen vitatható állításokat.
Farkas Péter egyébként teljesen kompakt előadása végén például leszögezte: „Európa jövője a múltja: a homo christianus.” Arra azonban, hogy Krisztus követése miképpen függ össze a családdal, már nem kaptunk választ tőle.
Varga Csaba viszont, a Stratégiakutató Intézet igazgatójaként beszélt a családról mint szeretetközösségről. Ő a hegyi beszéd boldogmondásai alapján levezette: nincs más esélyünk, mint a szeretetcsalád. Vitathatatlan, hogy a családok megújulása és lelki egyensúlya megalapozhatja, hogy a magyar társadalom egészségesebb morális színvonalon legyen képes működni. Ám Varga Csaba szerint a szeretet csak befelé irányul, nekünk, magyaroknak kell egymást jobban szeretnünk ahhoz, hogy több gyermek születhessen. Szerinte népszaporulat dolgában eddig mindnyájan „a széles ösvényen sétafikáltunk”, és aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy nem leszünk jó keresztények, ha a legegyszerűbb tanítást nem vagyunk képesek teljesíteni, mely szerinte két dologból áll: egyrészt a szülőknek kell boldognak lenniük ahhoz, hogy boldog gyermekek szülessenek, másrészt békén kellene hagyni a társadalmat. „Ne telepítsd át, ne költözz el” – mondta, mert „már nem lehet tovább szaggatni a társadalom szövetét”. Korábban utalt a „migrációs népvándorlásra” is , amivel kapcsolatban kifejtette – még mindig az evangéliumi kontextusban – hogy ezt az ügyet „mi kezeljük legjobban Európában”.
(Arra már nem tért ki, hogy a boldogmondások után ez is szerepel Máté evangéliumában: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!”)
Biblikusan nem lehetünk csak a magyar családok felé nyitottak
Összefoglalva elmondható tehát, hogy minden (keresztény) családmodellel foglalkozó politikusnak és szakértőnek szem előtt illene tartania, hogy szakpolitikai intézkedéseket nem lehet a Bibliából levezetni. Onnan olyan lelkületet lehet, amelyik nem csak a magyar emberek és a magyar családok felé nyitott. Lehet olyan döntéseket hozni, amelyek összhangban vannak a krisztusi lelkülettel, de nem attól lesz valami keresztény, hogy annak nyilvánítjuk.
Azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy a Biblia tanúsága szerint Jézus a családi élettel kapcsolatos magánügyekbe nem szólt bele. Más szinteken beszélt emberségről, szeretetről, megmaradásról és a családot, a családi élet szerepeit is teljesen más – fontosabb és nagyobb – közösség részeként értelmezte. Ráadásul a kereszténység volt az első olyan tényező, amelyik nemzetek felettiségével radikálisan más gondolkozást hozott, olyan közös keresztény minimumokat, amelyek felette állnak a nemzeti sajátosságoknak. Hogyha a családról szóló nyilvános beszédet politikai prédikációk formájába öntjük - akár úgy, hogy lelkészek válnak pártok szócsövévé a templomokban, akár úgy, hogy politikusok és szakpolitikai elemzők prédikálnak politikai érdekeik alátámasztására -, akkor az mindkét terület szempontjából káros.
A téma minél szélesebb körű társadalmi körüljárása érdekében pedig fontos lenne az is, hogy az érintett társadalmi rétegek, a maguk tapasztalatával megjelenhessenek a párbeszédben. Lehetne keresni például értelmes, kisgyerekes, diplomás nőket. A statisztikák szerint több nő diplomázik Magyarországon, mint férfi. Vélhetően nekik is lenne – kinyilatkoztatások helyett – mondanivalójuk.
Laborczi Dóra
A szerző újságíró, a Kötőszó evangélikus közéleti blog alapító-szerkesztője és evangélikus teológushallgató. Korábbi cikkei a témában itt, itt és itt.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 191 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Kedves Viktor, mint annak az országnak a miniszterelnöke, amelyben élek, én ezt neked nem ajánlom. Kiröhögni a tüntetőket, kiröhögni 50-80 ezer embert, akik egy célért, méghozzá egy igen tiszteletreméltó célért, a közoktatás megjavításáért, a gyermekeink jövőjéért végigvonultak tegnap Budapest utcáin: nem jó ötlet.
„Én úgy vettem, hogy ez egy tréfa”, „olyan viccesen hangzott az egész” – mondta Orbán Viktor a Népszabadság kérdésére, hogy mit gondol a március 15-én a Kossuth téren elhangzott követelésekről.
Kedves Viktor, nem azt kérték, hogy mondj le, csak egy bocsánatkérést kértek tőled, hogy kedvesen és szelíden mondd azt, hogy bocsánatot kérek azoktól, akiket megsértettem, megaláztam az elmúlt 6 évben. Kedves Viktor, csak annyit kértek tőled, hogy tanárként tudjanak dolgozni, hogy a gyerekeink egy jobb oktatási rendszerben tanulhassanak, hogy jobban működjön az ország. Nem ez lenne alapból egy miniszterelnök feladata? No meg egy demokráciában nem az lenne a miniszterelnök feladata, hogy a tiltakozók kiröhögése helyett végre érdemben foglalkozzon a követeléseikkel?
A miniszterelnök dolga, nem az, hogy kiröhögje a népét, hanem, hogy szolgálja.
Ez az 50-80 ezer ember minimum egy fél Békemenet, amely önmagától, hálózat nélkül, százmilliós hirdetési kampány nélkül, több ezer busz nélkül, szervezetlenül ment az utcára, és úgy döntött, egy jobb jövőt követel tőled.
Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke a tiltakozó tanárokat a vörösterror vezetőjéhez hasonlította: „Már az egész ló kilóg! Semmi köze sincs se az iskolához, se a közneveléshez, se a pedagógiához. Nyílt politikai zsarolás, igazi bolsevik diktátum. Ennek hallatán még Lukács György vagy Szamuely is megnyalná mind a tíz ujját” - mondta a 168 órának.
Viktor, a tüntetők követeléseire kiröhögéssel válaszolni, pont az az arrogancia, ami miatt elvesztettétek Salgótarjánt, pont az az arrogancia, amiből már a saját szavazóid nagy részének is elege van. Az az arrogancia, amely csak dühöt, elfojtott erőszakot visz az utcákra, hogy egyszer kipattanjon. Ezt te se akarhatod, vagy ha akarod, akkor nagy gond van.
Egyszer az életben próbálj meg belátó lenni, térj le a háború ösvényéről, és nézz szembe saját honfitársaiddal, azokkal is, akik nem szavaznak rád, és kérj bocsánatot. Vagy ha az nem megy, legalább ezt a pökhendi stílust ne erőltesd.
Én nem tudlak és nem is akarlak fenyegetni, nincs is kedvem hozzá, de ideje lenne észhez térni. Mert minél arrogánsabban és pökhendibben válaszolsz, annál nagyobb lesz a tét.
Ugyanis az emberek nagy tömege nem foglalkozik annyit politikával, hogy érdekelje őket az alkotmányosság leépítése, vagy a média kormánypárti felfalása, de azt tudják, egy demokrácia úgy működik, hogy a hatalmat rá lehet kényszeríteni a jó döntésekre, ahol pedig a hatalom erre nem hajlandó, az már nem demokrácia. És ha azt látják, hogy a kormány kiröhögi jogos követelésüket, akkor fognak ráébredni arra, hogy ki lettek semmizve, akkor pedig már másról fognak szólni ezek a tüntetések, más hangnemben és más méretekben. Addig még lehet nevetni, de a kérdés az, hogy ki nevet a végén.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 204 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
Március 12-én szokásos futóköreimet róttam egy parkban, amikor egy érdekes jelenségre lettem figyelmes: egy férfit láttam futóruhában, kezében térképpel, szíve fölött kokárdával. A férfi cikkcakkmozgása, a park fáin elhelyezett jelzések és a térkép világossá tették, hogy itt tájfutó versenyről van szó. De vajon hogy kerül a csizma az asztalra, akarom mondani, a kokárda március 12-én a futóruhára?
Nemzeti ünnepek közeledtével rendszerint felélénkül a vita akörül, hogy hogyan is lenne méltóképpen egyik vagy másik ünnepünket megtartani. Ezzel összefüggésben pedig az ünnepekhez kapcsolódó szimbólumok szerepére, használatára is rá szoktunk kérdezni. Talán az olvasók közül sokan emlékeznek még arra, amikor 2002. március 15-én a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérte a Fidesz híveit, hogy az országgyűlési választásokig továbbra is hordják a kokárdát.
Sokan ezt örömmel megtették, mások pedig a felvetéssel szembeni ellenérzésüknek adtak hangot, arra hivatkozva, hogy a kokárda a nemzeti összetartozás szimbóluma, nemzeti jelkép, amelyet egyetlen politikai párt hívei sem sajátíthatnak ki maguknak.
A következőkben a nemzeti és ünnepi jelképek értelmére fogunk rákérdezni, és azt vizsgáljuk majd meg, hogy milyen következményekkel jár az ünnepi szimbólumok ünnepeken kívüli használata.
Ehhez egy kicsit messzebbről érdemes nekirugaszkodnunk.
Émile Durkheim (1858-1917) francia szociológus, a modern szociológia egyik alapítója szerint minden vallás alapja a szent és a profán dolgok, tevékenységek, események, helyek megkülönböztetése és elhatárolása. Mivel Durkheim mindent, ami társadalmi, a vallásos jelenségekkel tekintett egylényegűnek, megállapíthatjuk, hogy szent és profán elválasztásának nem csak vallásos társadalmakban van meg a maguk funkciója, hanem minden társadalomban (a bűn meghatározása mellett) talán ez az egyik legfontosabb distinkció. Ahogyan Császi Lajos fogalmaz: „A szekuláris rítusok a közösség mindennapi életét és szükségleteit kifejező szimbolikus osztályozásokon keresztül a modern életben ma is nélkülözhetetlen jelentésadási feladatot látnak el, vallásos transzcendencia nélkül is képesek értelemmel, szent vagy profán sajátosságokkal felruházni a társadalom jelenségeit” (Császi 2001). Durkheim ateista volt, ezért nem esett nehezére úgy vélni, hogy a vallási rítusokban az emberek végső soron nem valamiféle istenséget, hanem magát a társadalmat, az egyén felett álló egyetlen kollektív létezőt, vagyis tulajdonképpen saját magukat, mint közösséget ünneplik.
Leegyszerűsítve: míg a szent dolgok a kollektív szinthez, a társadalomhoz, addig a profán dolgok az egyénhez kötődnek. A szent dolgokra számos, többé-kevésbé szigorú társadalmi előírás vonatkozik, ezzel szemben a profán dolgokkal kapcsolatban nincsenek ilyen előírások, vagy sokkal enyhébbek. A kollektív ünnepek a szent dolgok legszembetűnőbb példái: a közösség tagjai számára előírják, hogy mikor, hol és hogyan kell eljárniuk.
„A szent dolog tehát – mondja Durkheim – nemcsak nagyságrendben, hanem minőségileg is különbözik a profántól. Nemcsak olyan ideiglenes erő, amelyet – hatása miatt – veszélyes megközelítenünk, hanem valami más is egyben. Azért húzódik demarkációs vonal e két világ között, mert természetük eltérő. Kettősségük csak a gondolkodásunkban is föllelhető dualitás objektív kifejeződése” (Durkheim [1897] 2000: 325).
A szent és profán dolgok elválasztása tehát alapvető emberi törekvés, és nem is nagyon van más értelme, mint az, hogy ez a két minőség – térben és időben – el legyen különítve egymástól, vagyis hogy az élet folyamában megszakítottságokat, változásokat idézzünk elő, az egyénit és a kollektívat egymástól elválasztva létrehozzuk (Némedi 2006). A templom vagy az oltár például egy falu összes lakóházával és utcáival szemben szent hely. A családi körben, tehát a zsinagóga falain kívül megtartott széder este pedig az év többi nem ünnepnapjával szemben a zsidók számára szent idő.
Természetesen a szent hely és a szent idő az ünnepek során gyakran összekapcsolódik (függetlenül attól, hogy szent szövegekben van-e rájuk vonatkozó előírás, vagy nincs).
A Felvilágosodás és a modern társadalomtudományok kétségkívül nagyban hozzájárultak a szent és a profán megkülönböztetésének erodálódásához, hiszen az efféle megkülönböztetések maguktól értetődőkként történő elfogadása helyett azok megkérdőjelezését és elemzését tartották fontosnak. Kétségtelen, hogy a hit dolgát, és az ünnepek átélését így nem könnyítik meg: a modernitás polgáraiként – az utóbbi kétszáz évben felhalmozott társadalomtudományi tudás birtokában – úgy kell hinnünk az ünnepekben, hogy talán nem is hiszünk bennük igazán.
Többek között ez az, amit Max Weber (1864-1920) német szociológus, aki az ateista Durkheimhez hasonlóan magát „vallásilag botfülűnek” tartotta, a világ varázstalanodásának nevezett, bár a fogalom pontos jelentése körül ma sincs egyetértés (a varázstalanítás vagy varázstalanodás weberi fogalmának sokféle lehetséges jelentésárnyalatáról többek között Szelényi Iván [2014] is írt). Egyre többet tudunk a bennünket körülvevő dolgokról, és ezzel párhuzamosan egyre kevésbé hiszünk bennük. A világ alapvető működési mechanizmusai egyre transzparensebbekké válnak, és egyre kevésbé van szükség dolgok, jelenségek magyarázatához a mágia bevonására.
Már a teljesen egyénileg kialakított rítusok is – például a kutyámat mindig este 9-kor viszem sétálni, vagy minden reggel narancslevet iszom – megnyugtatólag hatnak az emberre, hiszen a világ kiszámíthatatlanságával szemben az állandóság illúzióját, hitét, lehetőségét táplálják, és a rituális cselekvést kiemelik az események esetlegességének sorából.
Ha egy lépéssel közelebb lépünk a kollektív szinthez, akkor azt fogjuk látni, hogy a személyre szabott társadalmi rítusok – születésnap, névnap megünneplése – maguk is tulajdonképpen fontos összetartó erővel bírnak. Jóllehet mindenki máskor ünnepli a születésnapját, de szinte mindenki megünnepli, mégpedig minden évben azon a napon, amelyen megszületett, vagyis a látszólagos sokféleség hátterében valójában egy kollektív rítus szabályai körvonalazódnak.
A deklaráltan kollektív vallási rítusok vagy ünnepi szimbólumok funkciója kettős: elválasztják a szent időket és helyeket a profán időktől és helyektől, illetve megkülönböztetik azokat, akiknek ez a szimbólum fontos azoktól, akiknek nem. A katolikus jelképek és ünnepek a katolikusok számára fontosak, mások számára nem. A széder estét csak vallásos zsidók ülik meg, mások pedig nem.
A kokárda viselése március 15-én az imént említett két funkciót egyesíti magában: március 15-ét elválasztja, „szembeállítja” az év többi napjával, ahogyan azok körét is kijelöli, akiknek ez az ünnep fontos (magyarok), és elhatárolja azoktól, akiknek nem.
Ezzel szemben viszont az ünnepi kokárdának a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felhívására rezonáló folyamatos viselése mindkét funkciót aláássa, vagyis a világ racionális megismerésével elindított varázstalanodási folyamatnak paradox módon éppen a vallásos vagy szent dolgok túlhangsúlyozása, túlszaporítása ad újabb lendületet.
A felhívás egyrészt szándéka szerint a magyarokat politikai nézet alapján két csoportra (a Fidesz híveire és többiekre) bontja: ez az a vonása, amelyre az elmúlt tizennégy évben már sokan rámutattak. Másrészt viszont – és ez már jóval kevesebb hangsúlyt kapott – azáltal, hogy a március 15-i ünnepnapot szimbolikusan hónapokra vagy akár évekre megnyújtja, vagyis a profán napokra is kiterjeszti, elhalványítja a szent és a profán közötti világos határvonalat, és ahelyett, hogy – eredeti szándéka szerint – minden napot szentté változtatna, azokat egyszerűen profanizálja, vagyis éppen a szándékkal ellentétes célt ér el.
Márpedig a két funkció nem feltétlenül kell, hogy szembekerüljön egymással. Ezek egységben történő kezelésére többek között a katolikus és a zsidó vallás is szolgáltat példákat: a hétköznapokban a püspökök egyszerű papi ruhát hordanak, szentmise alkalmával viszont liturgikus színekkel díszített püspöki reverendát öltenek, amelyet püspöksüveggel és pásztorbottal is kiegészítenek. De a zsidó vallású férfiak közül is sokaknak legalább kétféle kipájuk van: az egyszerűbbeket hétköznapokon, a díszesebbeket nagyünnepen vagy széder este hordják. Így – ha szabad populárisan fogalmaznom – a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad, vagyis nem csak a rítus által érintettek köre válik el a többi embertől, de a szent és a profán napok elválasztása is megmarad. (És ehhez hasonlóan: a kokárda esetében áthidaló megoldásként felmerülhetett volna egy „ünnepi” és egy „hétköznapi” viselése, így a szent nem profanizálódik, mivel a szent és a profán elválasztása nem csak társadalmilag, de időben is megőrződött volna.)
Paradox módon a folyamatos ünneplés az ünneplés teljes elutasításához hasonlatos következményekkel jár: mindkettő egyaránt lehetetlenné teszi, hogy a szent (ünnep)napok felől a profán napokra, a profán napok felől pedig a kivételes ünnepnapokra rátekinthessünk. Van azonban a kettő között egy lényegi különbség: míg valamilyen ünnep elhagyása (március 15-én nem veszek fel kokárdát) a szentséget csak csöndben zárójelbe teszi, addig a rítus térbeli vagy időbeli transzpozíciója (március 12-én is kokárdát tűzök - a futóruhára) nyíltan a szentség alternatív értelmezésével, ellenrítusával áll elő, vagyis sokkal jelentékenyebb felforgató erővel bír, mint maga az ünnep elhagyása.
Kétségtelenül vannak olyanok, akik számára a szenteste nem bír kitüntetett jelentőséggel. Viszont az már egyenesen a bevett hagyományokkal szembeszegezett forradalmi ellendiskurzusként jelenne meg, ha valaki december 22-én költené el a karácsonyi vacsorát (és erről másoknak is beszámolna).
És ugyanígy: az újévet sem ünnepli mindenki, sokakat kimondottan taszít az utcák szilveszteri forgataga, ezért inkább otthon maradnak, mégis az keltene igazán feltűnést, ha valaki december 28-án vagy január 3-án járná végig a várost kezében pezsgővel és papírtrombitával.
A folyamatos ünneplés, vagy a rituális szimbólumok folyamatos használata a megszakítottságot folyamattá változtatja át, s így ad absurdum lehetetlenné teszi, hogy a megszakítottságot jelképező napokon, a múlt addigi folyásán, magától értetődőségén elmerengjünk, azt reflexió alá vonjuk.
Megkülönböztető erővel mindig csak a változás bír, s jól tudták ezt már a távíró használói is: a tökéletes csönd és a folyamatos sípolás Samuel Morse rendszerében ugyanúgy nem jelent semmit. Az információt a morzejelek, vagyis a csönd és a hang szisztematikus váltakozásai hordozzák.
Fáber Ágoston
Hivatkozott irodalom:
Császi Lajos (2001): A rituális kommunikáció neodurkheimi elmélete és a média, Szociológiai szemle, 2.
Durkheim, Emile ([1897] 2000): A vallási jelenségek meghatározásáról in Felkai Gábor, Némedi Dénes és Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig, 1. kötet. Budapest: Új Mandátum.
Némedi Dénes (2006): Durkheim – Tudás és társadalom. (Elektronikus kiadás)
Az írás korábbi verzióihoz fűzött észrevételeikért köszönettel tartozom Berger Viktornak, Éber Márknak, Fáber Andrásnak, K. Horváth Zsoltnak és Mészöly Nórának. Az írás tartalmáért viszont felelősség csak engem terhel.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod! A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 182 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
