Vajon indít-e Polt Péter a kormány ellen büntetőeljárást hivatali visszaélés miatt? Nyilván nem, pedig kéne neki, ugyanis a kormány a migrációs válsághelyzet jogsértő kihirdetésével hivatali visszaélést követ el. Röviden áttekintjük, miért.

Törley Kata, Pilz Olivér és Pukli István – az elmúlt hónapokban felforgatták a magyar társadalmat. Az oktatási reformokat sürgető tiltakozási hullám „arcaiként” napról napra találkozunk a nevükkel, most pedig arra készülnek, hogy március 15-én, eddig sosem látott, széles körű támogatással a hátuk mögött színpadra álljanak, és a nemzeti ünnepen a nemzet egyik legfontosabb ügyéért, gyermekeink jövőjéért tüntessenek.

A magyar kormány – már ezt a jelzős szerkezetet leírni is fájdalmas – megvétózott valamit Brüsszelben a 444.hu tudósítása szerint. Az Európai Unió egyik szerve állásfoglalást szeretett volna közzétenni, amellyel támogatta volna „a tagállamok erőfeszítéseit” a nők és a melegek (LMBTI) egyenjogúságának előmozdítására. A meglehetősen formális nyilatkozattervezetet még az ultrahiperkonzervatív és mélykatolikus lengyel kormány is elfogadta, ám magyarországi partnerei elvetették, ezért az elképzelésből nem lett semmi.

„Nem csinálunk Európát Magyarországból” – viccelődött Orbán Viktor az állami rádióban. A menekültek gyakorta kínkeserves családegyesítési ügyei arról árulkodnak, hogy valóban, eddig sem volt európai a módi. Az, ami nálunk a szétszakított családok egyesítése címén folyik, embertelen és ellentétes az uniós joggal a Magyar Helsinki Bizottság szerint. Ráadásul az országnak sem használ.

© UNHCR

Az Alaptörvény patetikusan rögzíti a családi élethez fűződő jogokat. A Nemzeti Hitvallás szerint az együttélés legfontosabb kerete a család. „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony” – fogalmaz a hatályos alkotmány. Nincsen szó arról, hogy az itt élő külföldiekre, így a menekültekre ez ne vonatkozna. Pedig a hazai gyakorlat nemigen támogatja a családi életet, ha valaki itt lett menekült.

Az Európai Unió, jelesül az Európai Tanács 2003-ban irányelvet fogadott el a családegyesítésről. Ezt az akkori tagállamok – Dánia, Írország és Nagy-Britannia kivételével – aláírták, és a csatlakozók, így Magyarország is így tett. Az uniós országok vállalták, hogy legalább a közösségi minimumkövetelményeket átültetik saját jogrendszerükbe-, és gyakorlatukba.

Szemben az irányelvvel

Az irányelv megszabja a feltételeket, amelyek mellett a tagállamok területén jogszerűen tartózkodó nem uniós állampolgárok (így a menekültek is) családegyesítési jogukat gyakorolhatják.

Milyen jogról van szó? Miért fontos a menekülteknek, és miért is lenne fontos a befogadó országnak? A menekülő ritkán van abban a helyzetben, hogy az egész családját képes lenne magával hozni. A menekülés rendkívül költséges és kockázatos vállalkozás. Elég, ha arra gondolunk, hány szülő veszíteti el gyerekét a tengeri átkeléseknél Törökország és Görögország között. Ezért van az, hogy tipikusan fiatal vagy középkorú férfiak érkeznek legelőször, akik többnyire egyébként is leginkább ki vannak téve az üldözés veszélyének. A nők, idősek, betegek és gyerekek többnyire hátramaradnak, de veszélyben és kiszolgáltatottságban élnek továbbra is. Ha a menekülőnek szerencséje van, és védelmet kap valamelyik biztonságos országban, többnyire minden erejével azon van (ahogy lennénk mi is hasonló helyzetben), hogy családjával újra együtt lehessen. Erre nincsen más legális mód, mint a családegyesítés, hiszen amennyiben visszatér oda, ahonnan elüldözték, a védettséget elveszik tőle. De még akkor is így jár, ha felveszi a kapcsolatot egykori hazája hatóságaival.

A családegyesítés nem csak a menekültnek használ, aki szeretteit biztonságban tudhatja maga körül, és révbe ér, hanem többnyire a befogadó államnak is megéri – különösen olyan külföldieknél, akiknél esély sincsen arra, hogy egyszer majd hazatérnek. A családjáért aggódó, magányos menekült ugyanis jóval kevésbé integrálható, sokkal „problémásabb”, mint a családos.

Ezt fokozatosan ismerték fel a befogadó államok, és a 2003-as irányelv ebben a szellemben készült. A kedvezményezettek leginkább nukleáris családból jöhetnek (házastárs, kiskorú gyerek, kiskorúaknál a szülők), speciális esetekben az idős szülőket, élettársat és felnőtt, nem házas gyereket is beengednek.

Mivel itt irányelvről van szó, nem pedig egységes uniós rendeletről (mint például a „dublini rendeletnél”), a tagállamoknak elég nagy szabadságuk van az átültetés során. Ez azonban nem jelentheti, hogy a minimumkövetelmények alatti szabályaik legyenek vagy az irányelvvel ellentétes gyakorlatot folytassanak. A Helsinki Bizottság szerint Magyarország mégis ezt teszi. A magyar állam, elsősorban a jogalkalmazók, több helyen is kiszúrnak a családegyesítést kezdeményező menekültekkel.

A bürokratikus akadályok

A kedvezményes családegyesítés lehetősége eleve csak a menekülteknek van biztosítva, tehát a védelmet kapók közül az oltalmazottaknak 2010 óta erre nincsen lehetőségük, noha ők kétszer annyian vannak, mint a menekültek. (Összesen évi pár száz emberről van csak szó. A tavalyi „csúcsévben” 146 külföldi ismertek el menekültként, 356-ot oltalmazottként.) Az oltalmazottakra ebből a szempontból éppen olyan szigorú feltételek vonatkoznak, mint egy „mezei” bevándorlóra, tehát családtagjaiknak a belépéshez igazolniuk kell a megélhetéshez elégséges pénzt, legális szállást és élő egészségbiztosítást – és ők csak a házastársukat és a kiskorú gyerekeiket hozhatják Magyarországra.

A menekültnek fő szabályként ezeket nem kell felmutatnia, ha a családtagjai gyorsan, azaz a menekültként elismerő határozattól számított 6 hónapon belül benyújtják a családegyesítési kérelmet. De nekik sincs könnyű dolguk. Valójában tehát nálunk nem a menekült indítja el a masinériát, mint például Szlovéniában, hanem az otthon vagy út közben lévő családtag, amikor a „szükséges papírokkal” elmegy egy magyar külképviseletre. Mindez elegendő időnek tűnhet, csakhogy egyáltalán nem könnyű beszerezni az okiratokat, amit a magyar hatóságok hajlandóak elfogadni. (A szomáliai útleveleket például egyet sem tekintenek bizonyítónak.) Az elismert menekültek többnyire háborús, polgárháborús övezetekből érkeznek, ahol nemigen működik az állam vagy a külföldi üldözője éppen maga az állam volt. Ilyen helyeken az ügyintézés nagy türelmet, óvatosságot igényel. Ráadásul ezekben az országokban (Szíriában, Afganisztánban, a legtöbb fekete-afrikai országban) nem is működik magyar külképviselet, tehát el kell utazni oda, ahol igen. Ez harmadik világbeli, muszlim vagy tradicionális társadalmakban a magukra maradt nőknek különösen nehéz.

És itt jön egy másik bürokratikus akadály, mert a magyar hatóságok többnyire csak azzal a kérelmezővel hajlandók foglalkozni, aki legálisan lépett a konzulátusnak helyet adó ország területére. Az egyik szíriai palesztin apa Törökországban tartózkodó öt kiskorú gyerekének kérelmét például először nem vette be a hatóság, mondván, illegálisan léptek az országba (legálisan nem tudtak, mert nem szíriai állampolgárok), papírjaikat pedig egyébként sem ismerte el a magyar állam. Később a gyerekek orvosi papírjai és a Helsinki Bizottság fellépése meglágyította az ügyintézők szívét, és sikerült elérni a beengedésüket.

Másik ügyfelünk afgán (hazara) családtagjaival pedig addig packázott a hatóság, amíg értelmezése szerint kifutottak a féléves határidőből. Jóval később bíróságnak kellett majd figyelmeztetni a hivatalt, ha hiánypótlást kért a családtagoktól, azzal el is ismerte, hogy az eljárás megindult. A gyerekként idekerült fiatalembernek három és fél évbe telt, mire újra megölelhette szüleit és testvéreit.

A kedvezményes családegyesítésnél elvileg nem kell jövedelmet, lakást és egészségbiztosítást igazolni, ám két éve a felnőtt menekülttől a BÁH megköveteli, hogy legyen képes eltartani a szüleit. Korábban elegendő volt bizonyítani a szülők szegénységét, de a BÁH gyakorlata jogsértő módon megváltozott. Ez pedig szembe megy a kedvezményes családegyesítés feltételeivel, hiszen ha a menekült szülője gyorsan benyújtja a családegyesítési kérelmet, a menekülttől nem szabadna megkövetelni, hogy képes legyen eltartani a családtagját, sem azt, hogy biztosítsa a családtagja lakhatását és egészségbiztosítását.

Évente 15-20 családnak sikerül

A Magyar Helsinki Bizottság sok tapasztalatot szerzett családegyesítési ügyekben. Somogyvári Zoltán, a szervezet jogásza szerint évi 50–60 család próbálja meg a családegyesítést kedvezményesen, és talán 15–20-nak sikerül. Ez a szám rendkívül kevés ahhoz képest, hogy 2015-ben 502 embert ismert el Magyarország menekültként és oltalmazottként. Sokan tehát eleve nem kérik a családegyesítést, ismerve a szigorú magyar gyakorlatot. Akik kérik, azoknak a túlnyomó többsége a Helsinki Bizottság ügyfele. A hathónapos határidő elmúltával Somogyvári már csak évi 1–2 próbálkozásról tud. Nagykorú gyereket, testvért is csak a menekültek hozhatnak maguk után, az oltalmazottak már nem, és csak akkor sikerül valahogy idehozni őket, ha a tartózkodási engedélyt magáról gondoskodni képtelen, súlyos beteg ember kéri.

Nem csak a bürokratikus csapdák akadályozzák a család újraegyesülését, hanem a pénztelenség is. Afganisztánból iderepülni fejenként 1000 dollárt kóstál, Afrikából még drágább, Törökországból azért olcsóbb. Egy-egy családtag ide hozatala az eljárás költségei miatt akár több ezer dollárjukba is kerülhet, és intézményes segítségre nincsen lehetőség. Míg Nyugat-Európában ehhez szociális hitelt lehet felvenni, nálunk a menekült család csak magára számíthat. Egy-egy családegyesítés hosszú időre eladósítja őket. Elképzelhetetlenül nehéz választások elé vannak állítva. Egy afgán apa, akinek szintén segít a Helsinki, a kedvezményes időszakban csak a három tinédzser fiát lesz képes idehozatni, csak azokat, akiket leginkább fenyeget, hogy a tálibok elviszik őket harcolni. A feleségének és a másik öt kisebb gyereknek maradnia kell. Még az is lehet, hogy örökre.

Az amerikai unitárius egyház emberi jogvédő szervezetének, valamint német jezsuiták nagylelkű adományának köszönhetően a Helsinki Bizottság idén nem csak jogi képviselettel, hanem pénzzel is segíteni tudja mintegy húsz menekült család egyesítését.

A jogvédő szervezet munkatársai március 10-én, csütörtökön az Aurórában számolnak be családegyesítési tapasztalataikról. Azt hihetnénk, akik itt vannak, azoknak már jó. Hát, nem. Jelen lesz egy menekült férfi is, akinek hónapok óta Magyarországon van a felesége és kisgyereke, de a hatóságok késlekednek a felesége és gyermeke menekülti elismerésével, így míg ők menekülttáborban várakoznak, a férfi hajléktalanszállón rostokol. A hatóságok csak akkor engedélyezik, hogy együttaludhassanak, ha fizetnek érte.

Zádori Zsolt

a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 182 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Amikor elolvastam a hírt, hogy a kormány az egész ország területére kihirdette a „migrációs válsághelyzetet”, éppen harangoztak, és elhúzott egy rendőrautó a ház előtt. Félelmetes volt, beleremegtem, mint Orbán Viktor vétójába.

A kormány az egész ország területére „migrációs válsághelyzet” jelentett be, mivel a lezárt balkáni útvonal országaiban – Horvátországban, Szerbiában és Szlovéniában – is maradtak menekültek, és a kormány szerint nem tudni, ők mit csinálnak majd. Mondjuk azt speciel tudjuk, hogy nem Nógrádon és Borsodon, meg Szabolcson keresztül törnek be Magyarországra nőket erőszakolni, így ha csak nincs a szlovák választások eredményével összefüggésben a mostani helyzet, vagy nem került elő hirtelen a 100 ezer ukrán és több ezer kopt keresztény, akit Orbán Viktor befogadott és azóta se találja őket senki, akkor az országos válsághelyzet kicsit értelmetlennek tűnik. Minek is ad jogot arra a kormány magának, hogy Nógrádban bevethető legyen például a katonaság, vagy korlátozható legyen a gyülekezési jog? Ennyire berágtak a salgótarjáni polgármesterválasztás után?

Persze ne bagatellizáljuk el a helyzetet két, okból sem. Egyrészt akár tényleg elképzelhető, hogy előfordul valamilyen incidens a déli határnál. Illetve ne bagatellizáljuk el azért sem, mert tudjuk, a még fel se lépő válsághelyzet megelőzése egyben egy kommunikációs trükk is. A cél visszaszerezni a közbeszéd feletti kontrollt, a jelenlegi menekültveszélyt felnagyítani, és elterelni a témát a korrupciós ügyekről, a választási bizottságnál történt botrányról, arról, hogy az oktatás és az egészségügy romokban van.

Mert ha valóban foglalkozna a kormány azzal, ami a dolga, vagyis a kormányzással, ha valóban érdekelt lenne a mindenkinek járó egészségügy és oktatás rendbetételében, akkor a válsághelyzetet ezekben a szektorokban rendelné el. Például visszaadnák a több százmilliárd forintot amit elvettek 2010 óta az oktatási rendszerből. Nem év végére ígérnék az oktatási rendszer átalakítását (hogy aztán soha ne kelljen végrehajtani), hanem már most megtennék. Fellépnének a kórházi fertőzések ellen, amik – mint kiderült – több halálesetet okoznak, mint amennyien közúti balesetekben haláloznak el.

De ezek a válsághelyzetek másodrangúak a kormány számára. Így ezeket nekünk kell kihirdetni. Például Március 15-én a Hősök tere és az Andrássy felőli végén azzal, hogy nagyon sokan leszünk, hogy megüzenjük, függetlenül attól, hogy egyetértünk vagy nem értünk egyet a kormány menekültpolitikájával, elvárjuk azt, hogy ne lopják szét az országot, hogy normális körülmények között gyógyítsák a családtagjainkat, és hogy megfelelő oktatást kapjanak a gyerekeink. Mert a legnagyobb magyarországi válsághelyzet az, hogy ezek nem teljesülnek.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 183 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Hétfői cikkünk és a 444, majd a HVG, a Népszabadság, illetve az Index hasonló cikke után turbófokozatra kapcsolt a Fidesz-média, hogy megmagyarázzák, Orbán mégis vétózott. Pedig reggeli sajtótájékoztatóján maga a miniszterelnök sem említette a vétót.

Magyarországon és általában Kelet-Európában sokak számára a nemzetközi nőnap, amelyet világszerte több mint száz országban március nyolcadikán ünnepelnek, az év egyik legértelmetlenebb ünnepének tűnhet – hiszen mi ünnepelnivaló van csupán abban, ha valaki nő? És ha már ezt megünnepeljük, akkor a férfiaknak vagy az egyéb nemmel azonosulóknak miért nem jut egy ugyanilyen elterjedten ünnepelt nap? A nőnap mifelénk manapság leginkább a virágcsokrokról, nőnapi akciókról és kuponokról szól. Ez azonban korántsem volt mindig így.

Fotó: Az asszonyok menete Versailles-ba / Forrás: Bibliotheque nationale de France

Történelmi gyökerek

A nőnap eredetileg a nemzetközi munkásmozgalomból bontakozott ki, és a női egyenjogúság és a nők szabad munkavállalásáért agitáló, demonstratív napként indult. Ünnepként először az 1910-ben Koppenhágában megtartott Második Nemzetközi Női Konferencián, a szocialista Luise Zietz és Clara Zetkin javaslatára kiáltották ki, habár ekkor még nem jelöltek ki neki hivatalos dátumot.

A javaslatot az 1909-ben kezdődött, Clara Lemlich által vezetett New York-i női textilmunkások sztrájkja ihlette, amely 1910 februárjában végződött a munkások és a gyártulajdonosok közti megegyezéssel.

1911 márciusában sok ezer nő tüntetett többek között Dániában, Németországban, Svájcban és az Osztrák-Magyar Monarchiában a nők diszkriminációja ellen, a nők szabad munkavállalásáért, a szavazati jogért és azért, hogy nők is betölthessenek köztisztviselői pozíciókat.

Női tudat és a kollektív cselekvés

A nemzetközi nőnap forradalmi gyökereinek tiszteletére ebben a cikkben a történelem folyamán nők által indított és női többséggel végrehajtott társadalmi megmozdulásokról, tüntetésekről, sztrájkokról szeretnék megemlékezni. Azonban hangsúlyozottan nem a kizárólagosan női problémák (értem ez alatt a női egyenjogúság, a nők szexuális, társadalmi és politikai elnyomása) által kiváltott mozgalmakról lesz szó, hiszen ezek érthető és nyilvánvaló módon női többségű részvétellel zajlanak le, hanem azokról, amelyek nem csak nőket érintő problémák miatt robbantak ki, és valamiért elsőként mégis többségében nők vonultak az utcára kereteiken belül.

Temma Kaplan történész az ilyen típusú társadalmi megmozdulást a kollektív cselekvésben a „női tudat” megjelenéseként látja. A női tudatot itt úgy kell érteni, hogy az utcára vonuló nők az adott kor és társadalom által elvárt nemi szerepek szerint cselekednek és elfogadják azt (pontosabban fel sem merül, hogy megtámadják, hiszen legsürgetőbb problémájuk általában nem ez volt), azonban a szereppel együtt megkövetelik az azzal együtt járó jogaikat. Követelik az élet fenntartásához legalább a minimális szükséges körülményeket, amely követelés gyakorta forradalmasítani tudta a hétköznapi élet csatornáit.

A kollektív cselekvés nemek szerinti felosztása általában a szintén nemek szerinti munkamegosztásból következik. Az ennek alapján történő munkamegosztás a nők feladataként kezeli az élet megőrzését és fenntartását, gondoskodó, anyai szerepet tulajdonítva nekik. Ez a megosztás a munkapiacon valamilyen szinten a mai napig élő jelenség, gondoljunk csak arra, hogy melyek azok a szakmák, amelyeket hagyományosan női szakmáknak tartunk, és amelyekben a munkavállalók vitathatatlan többsége nő: az oktatás, az egészségügy bizonyos területei (ápolók, gyermekgyógyászok), az óvodák, adminisztratív munkakörök. Mind-mind olyan terület, amely valamilyen módon kapcsolódik a gondoskodó, kiszolgáló hagyományos női szerephez.

Éhséglázadások a 18. században

A nők 19. században meginduló és a 20. században folyamatosan erősödő politikai tudata és a női egyenjogúsági mozgalmak előtt a nemi munkamegosztás nyilván még sokkal erősebben jelentkezett, mint később, hiszen a nők nagyon nagy többsége munkapiaci értelemben nem dolgozott, hanem a háztartást vezette és a gyermekeket gondozta.

A nők által vezetett, ám kollektív célokért küzdő mozgalmakat nagyon gyakran az élelmiszerhiány vagy a nagyon magas kenyérárak robbantották ki. Az ilyen indokkal kezdődő tüntetéseket fedőnéven éhséglázadásoknak nevezik. Az éhséglázadás gyakran csak egy eleme volt egy-egy nagyobb eseménynek, vagy azok kirobbantó indoka volt.

A 18. században többek között Írországban, Belgiumban, Hollandiában és Németországban törtek ki éhséglázadások. 1776 és 1779 között az amerikai függetlenségi háború idején több mint harminc alkalommal tüntettek tömegek és fosztottak ki kereskedőket és boltosokat az általános élelmiszerhiány miatt. Pontos adatokat ezeknek az eseményeknek a résztvevőiről nem lehet tudni, azonban korabeli források arra engednek következtetni, hogy nagyon nagy számban nők voltak.

A legismertebb éhséglázadás természetesen a francia forradalom keretein belül lezajló „Asszonyok menete”, amely 1789. október elején történt. Ez a menet, amelyet a párizsi nők a kenyérhiány miatt kezdeményeztek, valamint azért, mert „a férfiaknak nincs ahhoz erejük, hogy magukat megbosszulják”, a nők többhónapos forradalmi tevékenységét koronázta meg. Párizstól Versailles-ig vonultak, ahol végül arra kényszerítették a királyi családot, hogy visszatérjenek Párizsba a tömeggel.

Nők az utcán az első világháború idején

Az ipari forradalom következtében a nők munkapiaci helyzete a 19. században fokozatosan megváltozott. Volt, hogy a változó körülmények önálló megélhetést és magasabb életszínvonalat biztosítottak nőknek, de általában nem ez volt a jellemző. Az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó nőkre kettős teher nehezedett, hiszen a tíz-tizenkét órás gyári műszak után még a háztartáshoz és gyermekgondozáshoz tartozó feladatokat is nekik kellett ellátni.

Többek között ezekből a nehézségekből fakadt több, a női egyenjogúságért küzdő mozgalom is az időszakban (pl. a szüfrazsett mozgalom), de az éhséglázadás hagyományát leginkább az első világháború alatt kirobbanó kommunális sztrájkok folytatták. Ezek a sztrájkok az esetek többségében nem politikai követelésekkel indultak, hanem az emberhez méltatlan életkörülmények ellen kifakadó nők tömeges megmozdulásával.

Ezek közül vitathatatlanul a legnagyobb horderejű az orosz forradalmat közvetetten kirobbantó sztrájk volt 1917. március 8-án (a gregoriánus naptár szerint). A nemzetközi nőnap apropóján sok ezer petrográdi női munkás vonult utcára kenyeret és békét követelni.

A sztrájkhoz hamarosan csatlakoztak a férfiak által dominált szakszervezetek és politikai pártok is, és az addig csupán az életkörülmények javulását követelő mozgalom egyértelműen politikai és forradalmi színezetet kapott. A tüntetők ellen kivezényelt hadsereg nagy része csatlakozott a tömeghez, ahelyett, hogy rájuk lőttek volna, amely nagyban hozzájárult az esemény sikeréhez.

A sztrájk végül a cár lemondásába és az Ideiglenes Kormány felállításába torkollott, amelynek megdöntése pedig magával hozta az októberi szocialista forradalmat. A nők utcára vonulása 1917 elején egy olyan folyamatot indított el, amelyet az évtizedek óta a cári hatalom megdöntésén dolgozó illegális szervezetek kudarcai és az 1905-ben vérbe fojtott tüntetés után az adott történelmi pillanatban szinte mindenki esélytelennek látott, még maga Lenin is.

1917 augusztusában, Olaszországban is kitört egy, a petrográdi eseményekre emlékeztető megmozdulás Torinóban. Itt is a kenyérhiány miatt és a békéért vonultak az utcára a nők. Az esemény itt is kollektív sztrájkká nőtte ki magát, de a hadsereg beavatkozása nagyrészt letörte az ígéretesen induló tiltakozást.

Ugyan Spanyolország közvetlenül nem vett részt az első világháborúban, a háború a spanyol piacot és lakosságot is súlyosan érintette. Malagában, amely a 19. század második felétől az anarchizmus egyik központjának számított, 1918 januárjában tiltakozni kezdtek a nők az élelmiszerhiány miatt. Abban bízva, hogy a hadsereg nem fog egy csak nőkből álló tömegre rálőni, nem engedték, hogy férfiak is csatlakozzanak hozzájuk. Ez a számításuk azonban nem jött be, és a tüntetést a hadsereg végül szétverte. A malagai események után hasonló megmozdulások történtek szerte Spanyolországban, például Barcelonában, Valladolidban és Valenciában is.

Gondoskodó szerep az éhséglázadások után

A 20. század második felében és napjainkban a nők már általában nem egyszerűen kenyérért tüntetnek. Természetesen a női többségű tiltakozások továbbra is, és a feminista mozgalom hatvanas években kirobbanó második hulláma óta egyre inkább azok, amelyek kifejezetten a női jogokért küzdenek. Azonban azok a társadalmi mozgalmak, amelyekben jelentős vagy túlnyomó hányadban nők a résztvevők, és követeléseiket közösségi érdekek mentén határozzák meg, továbbra is megtartották a hagyományos női szereppel megegyező vonalukat.

Tökéletes példa erre az 1956-os magyar forradalom leverése utáni úgynevezett „Asszonytüntetés”, amelynek nagyrészt férfi szervezői tudatosan játszottak rá a konzervatív nő-képre, a fiaikat és férjeiket sirató asszonyok szerepére. 1956. december 4-re a következő szöveggel hívták a magyar nőket tüntetésre: „Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!”. Ugyan a szöveg azt a benyomást kelti, mintha a forradalomban addig nem vettek volna részt nők, ami nyilvánvalóan nem volt igaz, maga az esemény olyan szempontból sikeresnek mondható, hogy a hatalom valószínűleg azért nem alkalmazott erőszakot a tömeges felvonulás ellen, mert csak nők vettek részt rajta.

Ugyanígy példaként említhetők az 1984-1985-ben zajló angliai bányászsztrájkok női résztvevői, hivatalosan a „Nők a bányabezárások ellen” szervezet. Eleinte a szervezet tagjai csak annyiban vették ki a részüket a sztrájkból, hogy az élelmiszerellátást szervezték meg, majd egyre inkább vállaltak politikai szerepeket is.

Napjainkban a „Black Lives Matter” mozgalom („A fekete életek számítanak”) több fiatal fekete férfi rendőrök általi meggyilkolása miatt robbant ki, a mozgalom megalapítói pedig három nő: Alicia Garza, Opal Tometi és Patrisse Cullors. A mozgalom, hivatalos honlapjuk szerint, egy „ideológiai és politikai beavatkozás egy olyan világban, amelyben a fekete életeket rendszeresen és szándékosan kioltják. [A mozgalom] megerősíti a fekete emberek társadalomhoz való hozzájárulását, emberségünket és kitartásunkat a halálos elnyomással szemben.” A „Black Lives Matter” természetesen férfiakat és nőket is magába foglal, valamint egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a rendőri brutalitás női áldozataira is, ám amiatt, hogy nők alapították és először fiatal férfiak igazságtalan sorsa ellen tiltakoztak, a mozgalom a politikában a nők anyai szerepben való megjelenésének újabb példájaként említhető.

Jelenleg Magyarországon megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobb hatású és a legszélesebb körben elterjedt társadalmi megmozdulás a tavaly év végén kirobbant pedagógustiltakozás.

Az MTA 2015-ben a közoktatás indikátorrendszeréről kiadott publikációja szerint az „összes főállású (teljes munkaidős) pedagógus több mint 80 százaléka nő, a részmunkaidős pedagógusok között az arány 70, az óraadók között 60 százalék körüli. […] Programtípusonként is vizsgálva a teljes munkaidős pedagógusok között az óvodákban majdnem 100 százalék a nők aránya, az általános iskolákban 80 százaléknál nagyobb. A legalacsonyabb az arány a szakiskolákban, ahol a teljes állású pedagógusoknak kevesebb mint fele nő.”

Ezekből az adatokból logikusan következtethető, hogy a tiltakozásokban résztvevők között is túlnyomó többségben nők a résztvevők, annak ellenére, hogy a mozgalom jelenleg két legismertebb alakja férfi.

A pedagógustüntetés mellett ilyen szempontból az egészségügyi dolgozók szintén tavaly megindult tiltakozássorozata említhető, hiszen ebben a szektorban a legrosszabb helyzetben lévő munkavállalók – a szakápolók, az ápolók és a kisegítő személyzet – többsége is nő. Az egészségügyi dolgozók tiltakozásának legismertebb alakja ráadásul szintén nő, „a fekete ruhás ápolónő”, Sándor Mária.

Ma, a nemzetközi nőnap alkalmából felmerülhet a kérdés, hogyan lehet az, hogy még ma is a létminimumhoz szükséges körülmények hiánya kényszeríti a legnagyobb számban a nőket az utcára. Miért van az, hogy a hagyományosan női szakmának számító munkakörök azok, amelyek a legkevésbé biztosítják ezeket a minimális körülményeket? A válasz erre a kérdésre valószínűleg abban rejlik, hogy a hagyományosan női szakmák alacsonyabb presztízzsel rendelkeznek, ami alacsonyabb bérekkel jár együtt. Ebből következik, hogy ezeknél a szakmáknál gyakrabban nem biztosítottak a normális munka-és életszínvonalhoz szükséges körülmények, mint a férfiak által dominált szakmáknál.

Persze mondhatjuk, hogy a 18. század óta előrelépés történt – hiszen ma már nemcsak a kenyérhiány a probléma, hanem a krétahiány és a túlóradíj hiánya, vagy legvégső esetben a teáé. De az biztos, hogy a nők és az egész társadalom összefogására is szükség lesz ahhoz, hogy a nők ma is fennálló hátránya éppúgy a múltba vesző emlék legyen, mint az, hogy nem is olyan rég még nem szavazhattunk vagy nem vállalhattunk munkát a férjünk, apánk engedélye nélkül.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 182 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

A tegnapi EU-csúcs egy bizonyos pontján mindenki borította az asztalt, az olaszok, a franciák, a görögök, a ciprusiak és mi, magyarok is. Bár vétó nem volt - mert nem is lehetett a tárgyalások ezen szakaszában - azért azt láthatjuk, az EU vezetői még mindig képtelenek értelmes megoldást szülni a menekülthelyzetre. A török javaslatokat illető döntést végül jövő csütörtök-péntekre halasztották, de a tervvel nem a halasztás a gond, hanem az, hogy több sebből vérzik.

Nem sokkal hétfő este fél 8 után robbant a hír, hogy Orbán Viktor megvétózta az EU menekültügyi programját. A hírt átvette majdnem a teljes magyar sajtó, mindenhol ott virított, hogy „Európa erős embere” vétózott és szembeszállt a gonosz Unióval. Csakhogy, ahogy a viccben is szerepel, nem osztogattak, hanem fosztogattak.

Jövő hét szombatra hívta össze annak a 871 önkormányzatnak a képviselőit Kocsis Máté, amelyek testületi többsége nyilatkozatot fogadott el arról, hogy támogatják a kormány menekültellenes terveit. Végre legalább tudjuk, hogy 871 olyan település van Magyarországon, amelynek képviselő-testületében a Fidesz és a Jobbik van többségben. Ezenkívül más nem derült ki, és jövő szombaton sem fog.

Fotó:index.hu

Nem tudom, hogy 871 települési vezető miről tud dönteni a menekülthelyzet kapcsán. Nyilván majd tartanak egy sajtótájékoztatót, és lesz egy sajtóközlemény, hogy 871 település támogatja a kormány menekültpolitikáját. Esetleg még fellép Nógrádi György és a menekültgyűlölő asszonykórus, de minden valószínűség szerint nem történik semmi más. Persze ezen felül azt is megtudhatjuk, mely önkormányzatok fogják az emberek által befizett közpénzt arra használni, hogy a Fidesz mellett kampányoljanak a menekültes népszavazáson.

Pedig ezt az unalmas szombat délután fel is lehetne dobni, mert azt lássuk be, nem ezek a helyi önkormányzati vezetők, képviselők, polgármesterek fogják megoldani a menekülthelyzetet Európában, és nem is ezt várják tőlük, csupán biodíszletként odarendelik őket.

De mi lenne, ha ezek a képviselők, polgármesterek úgy döntenének, hogy képviselik azokat az embereket, akik megválasztották őket, és azzal foglalkoznának, ami érinti őket. Mi lenne, ha arról beszélnének inkább, hogy mi van a helyi iskolákkal, hogy tudnák ők segíteni az oktatás megújítását. Vagy beszélhetnének arról, miként tudnak hozzájárulni a háziorvosi praxisok feltöltéséhez, a kórházak állapotának rendezéséhez.

Mert ugye nem azért választunk önkormányzati képviselőket, hogy biodíszletként asszisztáljanak a kormánypárt kampányához, hanem azért, hogy megoldják az életünket érintő problémákat. És bizony az egészségügy, az oktatás kérdése sok szempontból helyi probléma is. Annál pedig kevés jobb visszajelzést kaphatna a kormány, mintha a 871 település helyi gondjairól hallana véleményt, és azt tudná összesíteni.

Akár egy valódi nemzeti konzultációt is tarthatnának a településvezetők, és becsatornázhatnák a helyi emberek véleményét a kormánypárt döntéshozóihoz, hogy mit kéne javítani az oktatásban, az egészségügyben vagy más területeken. Akár még valódi vélemények is eljuthatnának a döntéshozókhoz.

De sajnos ilyen szerepet nem szán a kormányzat ezeknek a települési önkormányzatoknak, önkormányzati képviselőknek, és az általuk vezetett települések lakóinak sem. Csak az az elvárás, hogy az előre megírt menekültellenes javaslatot fogadják el helyben, jöjjenek fel a fővárosba, beszélgessenek kicsit, legyen egy csoportkép, hogy támogatják a kormányt. De a valódi problémákról sem őket, sem az őket megválasztó embereket nem akarja megkérdezni a kormánypárt.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 176 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!