Nagy a zavar a fejekben, ha az a kérdés, miért is tüntetnek a pedagógusok jelenleg, országszerte. Megpróbáljuk összefoglalni, hogy a tanárok követeléseinek mi az oka, és hogy hol hibádzik a rendszer.

A probléma összetett. Egyrészt sokan nem értik, hogy miért tüntetnek a pedagógusok, általánossá kezd válni az a nézet, hogy „csak” több pénzt szeretnének, meg az ellen tiltakoznak, hogy sok órájuk van. Gyorsan tegyük hozzá: a pedagógusok valóban keveset keresnek, és valóban sok órájuk van, úgyhogy mindkét követelés jogos. Csakhogy a kormányzati kommunikáció azon van, hogy hiteltelenítse a követeléseket, azon az áron is hogy támadja a szakma presztízsét, ami eddig sem volt túl magas. Ezzel párhuzamosan a tárca azt állítja, kész az érdemi egyeztetésre, ami szintén álságos retorikai bravúr. Ezzel szemben viszont az is tény, hogy a civil- és szakszervezetek, miután megfogalmazták követeléseiket, nem fordítottak elég időt arra, hogy széles körben elmagyarázzák, min miért szükséges azonnal változtatni, és miért van jelenleg óriási bajban az oktatási rendszer egésze.

Talán érdemes a kérdést onnan megfogni, ahonnan Lázár János, a Miniszterelnökség mindenhez értő guruja is kezdte: elképzelhetetlen a 2010 előtti rendszer restaurálása, mert az megbukott. Hogy Lázár ezt miből gondolja, azt természetesen nem fejtette ki bővebben. De legyen neki igaza, nézzük csak meg azt, hogy mi volt 2010-ben, mielőtt az Orbán-kormány nekiállt, hogy módszeresen szétverje az oktatási rendszert.

Tankönyvpiac, óraszám, tankötelezettség, leterheltség – Mi a baja a diákoknak?

Érdemes a diákok szemszögéből kezdeni a dolgot. 2010-ben még nem 16 év volt a tankötelezettség korhatára. Nagyon fontos különbség! Amióta ugyanis az Orbán-kormány csökkentette a tankötelezettség korhatárát, egyre többen hullanak ki úgy az oktatási rendszerből, hogy még a nyolc általánost sem tudták elvégezni. Ez pedig növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, és egyenes utat mutat ezeknek a fiataloknak a közmunka világába – ahonnan (pláne bármiféle végzettség nélkül) lehetetlen kitörni. Teljes mértékben jogos követelés tehát például a 18 éves korig tartó tankötelezettség visszaállításának sürgetése.

2010 óta jelentősen nőtt a diákok óraszáma és a kötelezően megtanulandó tananyagmennyiség is. Csakhogy hiába véli úgy Balog Zoltán, hogy a nyugattal csak úgy tarthatjuk a lépést, hogy a mennyiségre helyezzük a hangsúlyt, ez nincs így. A tananyag felduzzasztása ugyanis pusztán azt eredményezi, hogy nincs elég idő a tudás elmélyítésére. A pedagógusok többször jelezték, hogy ilyen mennyiségű tananyagon legfeljebb átrohanni képesek – ez pedig még jobban csökkenti a megszerzett tudás mennyiségét. Vagyis épp ellentétes eredménnyel jár, mint amit Balog hangoztat.

Teljesen jogos kérés az óraszámcsökkentés is. A gyerekek rettenetesen túl vannak terhelve, átlagosan több mint 32 órájuk van egy héten, de ez a szám akár 40 fölé is felcsúszhat. Ha belegondolunk, hogy ezen órák többségére külön készülniük is kell, akkor talán nem meglepő, hogy a legtöbben a sporttevékenységek, a másféle különórák (például zene- vagy nyelvtanulás) helyett töltik az idejüket a matematika és irodalom anyag bemagolásával, szabadidejük pedig jóformán egyáltalán nincs.

Ne felejtsük el, hogy 2010-ben még nem volt államosítva a teljes tankönyvpiac. Megvolt a szabadsága annak, ki milyen könyvből akar tanítani. És nem kellett a hibáktól hemzsegő kísérleti tankönyvekre hónapokig várni, mert a nemzeti tankönyvellátó „kis csúszásokkal” szállította ki azokat… Ráadásul a tankönyv-probléma „kicsiben” mutat rá az oktatási rendszer egészének nehézségeire: az állandó változások mentén nehéz (vagy inkább lehetetlen) nyugodt körülmények közt elsajátítani a tudást.

Elhibázott államosítás, kézi irányítás, káosz - Mi a baj a rendszerrel?

Ezzel pedig rá is fordulhatunk a tanárok követeléseire. Mert a kötelezően választható tankönyv csak egy, apró szelete annak, amivel az utóbbi években a pedagógusoknak meg kellett küzdeniük.

Tulajdonképpen a problémák többsége egyetlen pontra vezethető vissza: az iskolák államosítására. Bár a jelenlegi kormány irányából teljes mértékben érthető volt az, hogy az iskolák felett is át akarták venni az uralmat, a végeredmény még az ő számukra sem tekinthető ideálisnak. A szuperszervezetként létrehozott Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) ugyanis semmi mást nem hozott az intézmények életébe, mint káoszt. Az eredeti csábszöveg, amivel egykor a Kliket hirdették, az volt, hogy az önkormányzatok számára hatalmas anyagi megterhelést jelent az iskolák fenntartása, ezért van szükség egy állami szervre, ami felügyel, koordinál és egyben finanszíroz is.

A gyakorlat ezzel szemben: a világ összes pénze nem elég a Kliknek, amióta megalakult, folyamatosan öntik bele a milliárdokat (évről évre többet), az iskolák mégis adósságokban úsznak, a legalapvetőbb felszerelésekre nem telik, és a pedagógusok bére rendszeresen késik. Ami pedig a koordinálást illeti: azzal, hogy egy távoli intézmény kezébe helyezték az iskolák igazgatását, semmi mást nem sikerült elérni, mint azt, hogy a döntések kikerültek az igazgatók kezéből, a messzi-messzi intézményben viszont senki sem ért hozzájuk, így vagy egyáltalán nem történik semmi, vagy hónapokat kell várni egy intézkedésre (mondjuk egy tornaterem kifestésére), vagy rossz döntéseket hoznak.

Cserébe a Klik, mint intézményfenntartó nevezi ki az igazgatókat az iskolák élére: számtalan olyan esetet lehet itt említeni, amikor olyan ember került egy-egy intézmény élére, akivel sem a tantestület, sem a diákok, sem a szülők nem voltak kibékülve. Cserébe ezek az igazgatók önálló döntéseket nem hozhatnak, ám kiváló közvetítőivé váltak a Klik üzeneteinek, így nem csoda, hogy egyre többen panaszkodnak az iskolákban is a házmester-mentalitás megjelenésére. A feljelentgetés mára a PÖCS-ben (újkori nevén BECS) öltött végső testet, az önértékelési csoportokban ugyanis épp az a lényeg, hogy a tanárok saját és egymás hibáira „rávilágítsanak”.

Szükségtelen adminisztráció, sokasodó feladatok, kullogó bérek - tanárnak lenni egyre rosszabb

Emellett az, hogy kiszervezték az intézmények feletti felügyeletet, jelentősen megnövelte a pedagógusok adminisztrációs terheit is. Egyre több időt kell ugyanis dokumentálással tölteniük, felesleges papírok kitöltésével, beszámolók gépelésével.

A leterheltségnek azonban vannak további faktorai is: egyrészt a pedagógusoknak is nőtt az óraszámuk, ami egyet jelentett azzal, hogy cserébe a túlórapénzüktől (csakúgy, mint egy sor más juttatástól) elbúcsúzhattak. A megnövekedett óraszám emellett azt is eredményezte, hogy sok helyen az óraadó tanárok (vagyis azok, akik nem teljes állásban voltak részei az állománynak) feleslegessé váltak. Nem csak az óraszám nőtt, de a kötelezően az iskolában töltendő munkaidő is: ez jelenleg 32 óra, ez a törvényben megszabott munkaidő 80 százaléka.

Csakhogy azt bármelyik tanár könnyedén elmagyarázhatná, hogy ezt az időt, amit bent tölt, többnyire ugyebár a tanítással és adminisztrációval tölti, cserébe viszont jóval több időt fordít otthon is az órákra való felkészülésre. Csak a viszonyítás kedvéért: a helyzet már 2007-ben sem volt jó, amikor a Magyarországon dolgozó tanítók, tanárok leterheltsége az OECD-országok átlagához viszonyítva az oktatás mindhárom szintjén több mint tizedrészével magasabb volt a többiekéhez képest. Csak Japánban volt akkoriban több a tanárok kötelező munkaideje, mint nálunk.

És itt lyukadunk ki a neuralgikus pontnál: a pedagógusok bérezése. Nem lehet elégszer elmondani, hogy az életpályamodell álságos módon hiteget (már akit!) azzal, hogy a pedagógusoknak az őket megillető módon növekszik a bérük. Nincs ez így, hisz sem az inflációt, sem a minimálbért nem követi már a tanárok fizetése, és talán azt sem árt újra meg újra az emlékezetünkbe idéznünk, hogy az OECD-országok közül nálunk keresik a legkevesebbet a pedagógusok. És arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy egy iskolában nem csak pedagógusok dolgoznak. Az iskola-, óvodatitkárok, dajkák például 2008 óta semmiféle béremelést nem kaptak!

Szintén fontos követelés, hogy a nyugdíjkorhatár betöltése után is lehessen foglalkoztatni a pedagógusokat. Jelenleg a kormányhatározat a miniszterelnök engedélyéhez köti a továbbfoglalkoztatást. Egy olyan szakmában, amely számtalan okból épp súlyosan elöregedőben van: a pedagógusok 35 százaléka jelenleg 50 feletti. A pedagógusok azonban itt is csak lehetőséget kérnek arra, hogy esetlegesen tovább taníthasson az, akinek a helyét nem sikerülne betölteni, vagy szakmai tudása, felkészültsége és kedve (talán ez fogy el mostanában a leghamarabb) van ahhoz, hogy folytassa az oktató-nevelő munkát. Jelenleg viszont, ha betöltik a nyugdíjkorhatárt, akkor abban a pillanatban (magyarán akár a tanév kellős közepén) nyugdíjba kell vonulniuk.

Aztán itt vannak még a szakiskolák, amelyekről ugyan jóval kevesebb szó esik, de egy ideje őket is elérte már az oktatási reformok szele. A kormánytól már megszokott módon, jóformán évenként forgatják fel a szakképzés egész rendszerét: tologatják az iskolákat a különböző minisztériumok között, miközben az oktatás alapvető feltételei is hiányoznak (nem biztosított a megfelelő számú és megfelelő minőségű gyakorlati képzőhely), és az anyagi források is hiányoznak – vagyis itt is rendszerszintű problémák vannak, amelyeken sürgősen változtatni kell(ene).

Az oktatásról szóló társadalmi vita is segíthet kikényszeríteni az egyeztetést

És talán mind közül a legfontosabb követelés az egyeztetés kikényszerítése lenne. Hiába tesz ugyanis úgy a kormány, mintha kész lenne az oktatásról az oktatásban dolgozókkal is egyeztetni, valójában ennek sem most, sem korábban nem voltak meg a feltételei. Azt inkább ne tekintsük egyeztetésnek, amikor a minisztérium egy asztalhoz ül a Pedagógusok Szakszervezetével, majd kompromisszumra kényszeríti őket, mint azt tette már a köznevelési törvény elfogadásakor, vagy 2013-ban a sztrájkbizottsággal. A köznevelési kerekasztal, vagy éppen a tankerületi fórumokon történő „egyeztetések” ugyanis legfeljebb az illúzióját teremtik meg annak, hogy érdemi módon kíváncsi az oktatási kormányzat a pedagógusok véleményére.

A tankerületi fórumokról kivonatolt (vagyis szűrt) formában kerülnek majd a panaszok a kerekasztal elé, ahonnan átvándorolnak majd a minisztériumba (ez is mennyi időt vesz majd igénybe!), hogy aztán… Mi is történjen velük? Mert erre a kérdésre ugyan jó válasz nincsen. Azt Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere már jelezte: az állami fenntartó rendszerből „nem engednek”.

S minthogy épp az a legfőbb baja ennek az oktatási rendszernek, hogy ebbe a centralizált, megfélemlítésre és elnyomásra épülő keretbe van beszuszakolva, ahol az érdemi szereplők helyett arctalan és hozzá nem értő „szakértők” (élükön Fekete Györggyel) konzultálnak maguk közt az oktatási reformok nagyszerűségéről – ezt egyeztetésnek hívni legfeljebb cinikus retorikai fordulat még akkor is, ha egy erős pálfordulással a hétvégén épp a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete is jelezte, hogy készek az egyeztetésre (három nappal korábban még bojkottra szólítottak fel…), míg a Pedagógus Szakszervezet fél nappal a kerekasztal előtt közölte, hogy mégsem ülnek le tárgyalni Balogékkal. Illetve nem úgy: 12-én ugyanis, a Pedagógus Sztrájkbizottság részeként készek egyeztetni... Ennél a lassan kabaréba forduló egyeztetési hercehurcánál viszont jóval többre lenne szükség, és mihamarabb, mert ahogy azt a Herman Ottó Gimnázium kétségbeesett nyílt levelében megfogalmazta: „A gyerekeink, s így az ország jövője forog kockán!”

A legfontosabb az lenne, ha ezt értené meg mindenki még azelőtt, hogy a kár, amit a jelenlegi kormány okozott, visszafordíthatatlanná válna.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 147 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Előkerült egy fotó az Északhírnökben, amely bizonyítja, hogy a 2014-es választásokon az MSZP-DK jelöltjét, Pásztor Albertet egy hamisított fotóval próbálták úgy beállítani, mint aki prostituáltak szolgáltatásait veszi igénybe. Az ügy azért érdekes, mert a Jobbik két hete jelentette be, bizonyítékaik vannak arra, hogy Kriza Ákos Miskolc fideszes polgármestere választási csalást követett el a 2014-es választáson. A két hír együtt már elég sok vaj egy polgármester fején.

2014 október elsején robbant a bomba, előkerült egy megvágott hangfelvétel, amelyen Miskolc volt rendőrkapitánya, az MSZP és a DK akkori polgármester-jelöltje beismeri, hogy prostituáltakkal szórakozott együtt. A hangfelvételen Pásztor tagadni próbálta, hogy a kép, amelyen ő látszik, azt ábrázolná, hogy prostituáltakkal van együtt. Pásztor azt mondja a megvágott felvételen:

„Igen, nagy valószínűséggel kurvák. Sosem tagadtam. Az egész város tudja, hogy…”

De a mondat nem fejeződik be a felvételen, mert a másik fél közbevág, és elmondja nála is van az egyik kép, amelyen Pásztor látható.

A felvétel és a kép egyszerre jutott el a szerkesztőségekbe.

Pásztor akkor így reagált a vádakra: „A beszélgetésünk nyomásgyakorlás volt, ez az ember valamilyen pozíciót akart tőlem kizsarolni. Csakhogy nem tud, mert nem készülhettek ilyen felvételek rólam. Tíz évvel ezelőtt voltam egy legénybúcsúban, ahol sok minden történt, ezt nem is tagadtam soha. De olyan fotó, amivel zsarolható lennék, biztosan nincs. Az a kép, amit láttam, hamisítvány.”

Két évvel később pedig ki is derült, kép, amely alapján egy egész város és ország Pásztor Albertet prostituáltak szolgáltatását igénybe vevő politikusnak bélyegezte, hamisítvány. Konkrétan egy szlovákiai prospektus képének átdolgozása, az Északhírnök közölte az eredetit és a Pásztor Albertes fotót is.

Az eset már csak azért érdekes, mert két hete a Jobbik hozott nyilvánosságra egy vallomást, amely szerint egy nyíregyházi vállalkozó kezelte Kriza Ákos „feketekasszáját”, amely révén önkormányzati pénzből szerezhettek szavazatokat, de az üzletember feladata volt az ellenfél jelöltjeit kompromittáló fotók sajtóhoz való eljuttatása is.

„Elmentek aláírást gyűjteni, telefonon tartották velük a kapcsolatot, és akkor mondták, hogy el kell menni szavazni, aki még nem volt. Ellenőrizték, hogy ki ment el szavazni meg ki nem” - mondta a Hír Tv-nek a vállalkozó.

Nem lennénk meglepve, ha a két ügy összefüggne. Az viszont már most is biztos, kevés durvább dolog van, mint választási ellenfélről lejárató fotók készítése és terjesztése.

Bár mi sem tartottuk jó jelöltnek Pásztort, de érveltünk ellene, és nem képet hamisítottunk róla. Egy ilyen szexbotrány egyértelműen véget tud vetni egy politikus esélyeinek, és biztosak lehetünk benne, Pásztorénak is nagyot ártottak. Hogy mi lett volna a végeredmény, ha ez az eredeti nem most, hanem akkor kerül elő, azt már nem tudjuk meg soha, de az biztos, aki utasítást adott a képhamisításra, annak felelnie kéne a bíróság előtt.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 135 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

A filmipar, de különösen Hollywood az utóbbi időben komoly morális válsággal küszködik. Nem mintha az álomgyárban minden rendben ment volna korábban, de az csak az utóbbi évek fejleménye, hogy a jövedelmező rendszert immár nem csak időszakosan, vagy a színfalak mögött kritizálják maguk a résztvevők, hanem nyílt levekben, interjúkban üzengetnek sztárszínészek a stúdióknak, producereknek, filmes szervezeteknek. Az idei Oscar-jelölések csak még inkább felkavarták az eddig sem éppen nyugodt légkört.

Miért éppen most?

Hollywood korábban sem volt kevésbé hímsoviniszta, korábban sem volt kevésbé rasszista és korábban sem volt kevésbé homofób, ahhoz, hogy hirtelen a filmipar női dolgozóitól az afro-amerikai, latino és más kisebbségeken át legújabban az LMBTQ szereplőkig mindenki egyszerre vegye össztűz alá a „kenyéradókat”, döntnököket, kellett néhány szikra. Alapvetően talán két fő okra vezethető vissza, hogy az elégedetlenkedők hangja ennyire felerősödött. Az egyik a tavaly februárban megjelent Hollywood Diversity Report, amelyet az UCLA egyetem afro-amerikai tanulmányok szakja készített. Nem mintha korábban nem vizsgálták volna részletesen az etnikai megoszlásokat az amerikai filmezésben, televíziózásban, és nem mintha általános tapasztalatból ne hasonló arányokat tippeltek volna az éles szeműek, mint amilyenek végül kijöttek. A sokszínűségi tanulmányt azonban az elmúlt év során újra és újra elővették és ízlelgették.

A sokszínűségről még egy érdekes adalék az idei jelöltekkel kapcsolatban: az operatőr, hangvágás, eredeti zene kategóriákban csak férfi jelöltek vannak, a legjobb vizuális effekt esetében 5 filmért összesen 19 szakember neveztek, köztük egyetlen nő van.

Ahhoz, hogy a jelentés felszínen maradjon, hozzájárult az is, hogy a WikiLeaks Sony levelezési archívumából, illetve korábban, a vállalat elleni hackertámadás után nyilvánosságra került emailekből lehangoló részletek derültek ki arról, hogy egy filmes nagyvállalat vezetői szintjén miként is gondolkodnak a sokszínűségről, egyenlő feltételekről. A kettő együtt már sok volt: az afro-amerikai filmesek számára végül az idei Oscar-jelölésekkel telt be a pohár. Egészen más a helyzet a nők esetében, akik ugyan szervezett formában nem fordultak a rendszer ellen, de egyre kevésbé érzik kínosnak, ha arról beszélnek,  mennyire szexista valójában a filmipar.

A Bechdel-teszt

1985-ben  Alison Bechdel képregényíró Dykes to Watch Out For című munkájában tűnt fel a teszt, amely azóta Bechdel-tesztként ismert: az egyik karakter csak akkor hajlandó megnézni egy filmet, ha 1. van benne legalább két női szereplő; 2. akik beszélnek egymással; 3. és nem (csak) férfiakról. Bechdel szerint az eredeti elképzelés barátja és karate-edzője, Liz Wallace fejéből pattant ki, és mára fontos hivatkozási ponttá vált. Geena Davis színésznő egyik tanulmányában például arra hívta fel a figyelmet, hogy ezen kritériumok alapján 2010 és 2013 közt világszerte az elkészült filmekben mindössze 31 százalék volt a nevesített női karakterek aránya, és a rendezők alig 7 százaléka volt nő.

Szerepálmom: feleség vagy barátnő

Vessünk egy pillantást a már emlegetett Hollywood Diversity Report megállapításaira. A 2007 és 2014 közötti időszakban a filmekben megszólaló karakterek átlagosan mindössze kb. 30 százaléka volt nő, pozitív tendenciáról ráadásul egyáltalán nem beszélhetünk, hiszen míg 2009-ben csaknem 33 százalék volt a női karakterek „ideje”, addig 2014-ben csupán 28.1 százalék. Hogy mennyit is haladt előre a világ, azt jól példázza, hogy az 1945 és 1955 közötti időszakban ez az arány átlagosan 25 százalék volt...

Az olyan ínyencségek, mint hogy a filmekben megszólaló nők 74 százaléka 40 év alatti volt, vagy az, hogy 2014 száz legsikeresebb filmje közül egyetlen egyben sem volt 45 év feletti nő, és összesen csak 21 százalékának volt egyáltalán nő a főszereplője, így már talán nem is annyira meglepőek. A filmek mindössze 11 százalékában jutottak szóhoz nagyjából azonos arányban a nemek. A színésznők azonban a sors kegyeltjeinek érezhetik magukat, ha azt nézzük, hogy a teljes időszakban vizsgált 700 filmnek csupán 3,6 százalékát rendezték nők, és a forgatókönyvírók csaknem 90 százaléka is férfi volt.

A filmszakmában is fejétől bűzlik a hal:  a nagyvállalatok, stúdiók, ügynökségek vezetői, igazgatói és legfelsőbb irányítói között a fehér férfiak nyomasztó többségben vannak. Ebben a férfiak által irányított iparban szinte kézenfekvőnek látszik, hogy a nők, ahogy például a más etnikumokhoz tartozók sem számíthatnak egyenlő bánásmódra, különösen, ha a fizetésről van szó. A Forbes éves kereseti listája alapján 2015 legjobban kereső színésze Robert Downey Jr. volt, aki nem kevesebb, mint 80 millió dollárt szedett össze. Igaz, hogy őt egy nő, méghozzá Jennifer Lawrence követi a maga 52 millió dollárjával, de rajta kívül a legjobban kereső színészek Top 10-es listájára csak Scarlett Johansson fér be a 8. helyre, a maga 35.5 millió dolláros bevételével.

A drámai változások azonban ezután következnek, hiszen egy kicsit “mélyebbre ásunk”, vagyis folytatjuk a lista szemrevételezését, akkor kiderül, hogy legközelebb csak a 22. helyen tűnik fel újra nő listán, Melissa McCarthy személyében, majd a 24. helyen a kínai BingBing Fan, de rajtuk kívül a legjobban kereső 30 színész közé több nő már nem fér be. Mindössze 13 százalék a nők aránya a kereseti lista első 30 helyén.

Úgy tűnik ráadásul, hogy a producereknél gyakorlat: a női főszereplőknek eleve csak a férfi sztár gázsijának a felét ajánlják fel. A Sony-levelekből kiderült az is, hogy az egyébként mesésen kereső, Oscar-díjas Jennifer Lawrence például az Amerikai botrány című filmjéért kevesebbet kapott, mint Bradley Cooper, Jeremy Renner és Christian Bale. Ezek után írta meg azóta sokat idézett, indulatos levelét Lena Dunham feminista oldalán, amelyben a fiatal sztár kifejtette, hogy elege van abból, hogy még csak nem is tárgyalhat az egyenlő bérért, mert akkor egyből hisztis libának állítják be.

„Nem könnyű a dolgozó nőként szerzett tapasztalataimról beszélni, mert nyugodtan kijelenthetem, hogy az én problémáim nem relevánsak. Amikor kiszivárogtak a Sony-levelek, akkor jöttem rá, hogy sokkal kevesebbet kerestem, mint azok a szerencsés emberek, akiknek farkuk van. Nem a Sonyra haragudtam, hanem saját magamra, mint tárgyalópartner buktam el, mert túl korán feladtam” Jennifer Lawrence.

Ugyanez történt Charlize Theronnal, aki 10 millió dollárral kapott kevesebbet, mint filmbéli partnere, Chris Hemsworth A hófehér és vadász című filmben. Legutóbb pedig az újrainduló X-Akták Scullyja, azaz Gillian Anderson mesélte el egy interjújában, hogy a sorozat első pár évadában konkrétan fele annyit keresett, mint a Muldert alakító David Duchovny. A bérkülönbségek mellett ráadásul a színésznőnek még azt is el kellett viselnie, hogy egész egyszerűen nem engedték meg neki, hogy a partnere mellett álljon, és mindig kicsit lemaradva, pár lépés távolságból kellett követnie Muldert.

A harmadik évadra sikerült kiharcolnia, hogy ne kezeljék alárendeltnek a karakterét, egyben az egyenlő bérezést is. Mivel az X-Akták utolsó évada 14 éve jelent meg, Gillian Anderson arra számított, hogy ezt a harcot már egyszer megvívta, de kiderült, hogy a televíziós társaság most is megpróbálta fele annyi pénzért visszacsábítani a sorozatba, mint férfi partnerét. Végül a gyártó belement az egyenlő bérezésbe, de ez csak a színésznő rátermettségén múlott. Az ő esete arra is rámutat, hogy a nők szereplehetőségei sem éppen kecsegtetőek. A 21 százaléknyi főszerepet leszámítva jobbára a biodíszlet pozíció jut nekik a filmekben-sorozatokban. Carey Mulligan fejtette ki nemrégen, hogy mennyire elege van ebből a szexista hozzáállásból:

„Mindig csak olyan szerepajánlatokat kapok, hogy valakinek a barátnője, szeretője vagy a felesége legyek, elegem van ebből, én is főhős akarok lenni.”

A 30 éves színésznőnek, ahogy láthattuk a számokból, még nagyjából 10 éve van erre, ugyanis az köztudott, hogy 40 felett egy nő már sok jóra nem számíthat, de Maggie Gyllenhaal például már 37 évesen is öregnek bizonyult, hogy egy 57 éves színész barátnőjét alakítsa egy fimben. A sokszínűségről még egy érdekes adalék az idei jelöltekkel kapcsolatban: az operatőr, hangvágás, eredeti zene kategóriákban csak férfi jelöltek vannak, a legjobb vizuális effekt esetében 5 filmért összesen 19 szakember neveztek, köztük egyetlen nő van.

„Rajtunk a sor, hogy egyenlő béreket és egyenlő jogokat harcoljunk ki a nőknek az Egyesült Államokban”

Ezzel a mondattal indította el a lavinát a tavalyi Oscar-gálán Patricia Arquette, aki a legjobb női mellékszereplő díját vehette át. Az elmúlt évben azonban inkább csak nőtt a feszültség, és a „túl fehér” Oscar-gála talán egy olyan pillanat lesz, amely esélyt ad a fordulatra. Könnyedén legyinthetnénk persze, hogy a dollármilliókról szóló viták igencsak távol vannak a mindennapi problémáinktól, és nyilván nem hasad meg a szívünk, ha egy huszas évei közepén járó színésznő néhány millióval kevesebbet keres. A szórakoztatóipar azonban nem külön univerzum, leképezi és egyúttal formálja a társadalmat, és nemcsak az amerikait – mert akár tetszik, akár nem, mi is ennek a rendszernek a termékeit fogyasztjuk nap, mint nap.

Elég csak arra gondolnunk, hogy a Saul fia Oscar-jelölése már most mekkora figyelmet kapott. Túl azon, hogy ennek kapcsán újabb elkeserítő adalékkal gazdagodtunk hazánk általános szellemi állapotáról, egy mellékes körülményt is igen pontosan jelez a felhajtás, jelesül azt, hogy még az amerikai kultúra, vagy úgy általában a popkultúra leghevesebb ellenségei számára is az a legfőbb igazodási pont egy film kapcsán, hogy mit mond róla az amerikai szakmai szervezet. Nem mindegy, hogy milyen viselkedést legitimál ez a rendszer a nőkkel, az etnikai kisebbségekkel, az eltérő szexuális orientációjú csoportokkal kapcsolatban.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 147 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

Törökország – Európa és a Nyugat potenciális szövetségese az ISIS elleni harcban, partnere a menekültválság kezelésében. Talán ez is közrejátszik abban, hogy a nemzetközi mainstream sajtó alig vesz tudomást róla, hogy e baráti országban véres polgárháború dúl, a kormány vasököllel hallgattatja el ellenzékét, és a terrorizmus elleni harc címén véres erőszakkal nyomja el saját polgárait. Néhány török állampolgár megelégelve a helyzetet úgy döntött, híroldalt indít, hogy a hazájukban dúló áldatlan állapotokról szóló hírek a külvilághoz is eljussanak. Işık Sarıhannal, a We Need to Talk About Turkey szerkesztőjével beszélgettünk.

2013-as tiltakozások Erdogan és pártja ellen Ankarában; Fotó Adem Altan/AFP/Getty Images 

- Miért éreztétek szükségesnek a híroldalatok elindítását?

- Egy ponton túl egyszerűen fájdalmassá vált csak ülni és tétlenül nézni, ahogy a helyzet egyre rosszabbra fordul Törökországban. A szörnyű és szükségtelen háború az ország dél-keleti részén, a növekvő fasizmus és bigottság, a kormány jogtalanságai és tekintélyelvűsége, ami napról-napra rosszabb lesz, a menekülthelyzet… Egyszóval azt gondoltam, mint külföldön – Magyarországon – élő személy, aki egész nap a híreket olvassa, azzal tehetem a legtöbbet, ha indítok egy híroldalt néhány barátommal, hogy hozzájáruljunk a globális szolidaritáshoz és az ügyeink nemzetközi elismeréséhez. Elvégre ezek az ügyek a világpolitikával is szoros kapcsolatban állnak.

Miután a napjaimat a szemem előtt legördülő, lehangoló hírekkel töltöm, mindig különös élmény visszamenni Törökországba, és látni, hogy sokan körülöttem csendesen élik a hétköznapi életüket. Úgy érzem, közömbösség és elkeseredés vesz erőt mindenen – olyan, mint egy láthatatlan ködfátyol, ami ráült az ország disszidenseire a novemberi megismételt választások óta, és ami lassan rajtad is erőt vesz, ha ott vagy. Szilveszterkor különösen kétségbeejtő volt ott lenni az ünnepi hangulatban, és folyton tudatában lenni, hogy az ország másik felében a teljes lakossággal úgy bánik az állam, mint a kártevőkkel.

A mi generációnk tettvágyában talán az is közrejátszik, hogy a nyolcvanas évek katonai rezsimjébe születtünk bele, én ráadásul egy nagyon politikus, baloldali családból jövök, az anyám emberjogi ügyvéd. Szóval mi, akik úgy nőttünk fel, hogy hallgattuk a történeteket a progresszív küzdelmekről, a politikai erőszakról, az elnyomásról és katonai puccsokról, mi örököltünk valamit. Nemcsak üres ideálokat és befejezetlen küzdelmeket, de egy másodlagos traumát is, egy élénk képet Törökország politikai történetének legrosszabb időszakáról: a hetvenes és nyolcvanas évekről, amikről hallottunk és olvastunk, és a kilencvenes évekről, amit gyermekszemmel megtapasztaltunk; három évtized, mindegyik a maga rémálmaival.

Ez az emlék félelmet szül, hogy azok az idők talán visszatérnek; félünk, hogy az állam ismét saját polgárai után ered, hogy a politikai erőszak mindennapivá válik, hogy a bérgyilkosságok és a kínzás hétköznapiak lesznek… és Erdoğan rezsimje – az elmúlt három évben különösen – egyre inkább azokra az időkre emlékeztet. A korai időszakban reformerként tekintettek rá, de végül az antidemokratikus és nacionalista államrend megtestesülésévé vált, még erősebb iszlamista és neo-oszmán színezettel. Átvette a hagyományos állami taktikát és retorikát, és olyan politikai bűnözőkkel békél meg és szövetkezik, akik rajta hagyták a kézjegyüket Törökország sötét múltján.

- Az oldalatokon azt írjátok, „a legtöbb nemzetközi média csak felületesen foglalkozik a törökországi eseményekkel”. Mi lehet ennek az oka?

- Általában azzal foglalkoznak mélyebben, ami a nyugati politikai fősodorra is hatással van.

Jelenleg ott tartunk, hogy a nyugat ismét stratégiai szövetségre lépett Erdoğannal: a törökországi NATO-bázisoknak nagy jelentősége van a szíriai háború szempontjából, és Törökország az EU számára is ütközőállammá vált a menekültválság kapcsán. A török kormánynak ezért többé-kevésbé mindent szabad, hiszen a nyugati vezetők hallgatnak – vagy csak udvarias figyelmeztetéseket adnak –, és ez a közöny okozza az érdeklődés hiányát a mainstream médiában.

Hasonlítsd össze a helyzetet az orosz sajtóval például, ami újabban lelkesen tárja fel a török helyzetet, persze a saját politikai céljai érdekében.

A nemzetközi baloldali média szintén sok minden fölött elsiklik. Például lehet, hogy olvastál a török kormányt éltető írásokat, amiért befogad kétmillió menekültet, de a menekültek szörnyű élet- és munkakörülményeiről már valószínűleg nem hallottál. Ahogy a háborúról sem úgy számolnak be, mint egy szörnyű tragédiáról – pedig nagyon is az –, a hangvétel inkább a szenvtelen riporterére emlékeztet, aki valami sima közel-keleti csetepatéról tudósít.

- Milyen jól terjed az információ Törökországon belül? Néhány nyugati és török újságíró például majdnem teljes belföldi hírzárlatról beszél a Kurd Munkáspárttal (PKK) folytatott dél-keleti összecsapások kapcsán. Mit gondolsz erről?

- Először is pár szó magáról a konfliktusról: már 1984 óta tart, és történelmi gyökerei egy évszázadra nyúlnak vissza. Túl hosszú lenne itt elmesélni az egész tragikus történetet, hogy hogyan kezdődött, mi történt a két és fél évig tartó béketárgyalások alatt, és hogy omlott össze hirtelen a békefolyamat júliusban. A hadműveletek, ahogy az Amnesty International nemrég megállapította, egyre inkább kollektív büntetésre emlékeztetnek. Százezrek kényszerülnek választani a kivándorlás vagy a gyakran hetekig tartó kijárási tilalom és az utcai összecsapások  eltűrése között, élelem és gyógyszer nélkül..

Sok civilt célzottan támadnak mesterlövészek, a rendőrség tüzet nyit az emberekre, még a helyi választott polgármesterekre és tisztviselőkre is, és házakat döntenek romba nehéz fegyverzettel. Cserébe a PKK is egyre kevésbé ügyel a civil áldozatokra az akciói közben. Semmiféle erkölcsi, jogi vagy ésszerű igazolása nincs annak, ami ott történik, ez mindössze az etnikai szembenállást fokozza, és bizonyosan fiatal kurdok újabb generációit traumatizálja és radikalizálja.

A legfőbb fegyveres erő, amellyel az állam a városi területeken harcol, a YDG-H (Hazafias Forradalmi Ifjúsági Mozgalom), egy városi fiatalokból álló, PKK-hoz köthető milícia. Néhány népgyűlés (vagy „úgynevezett népgyűlés”, a kormány szavajárásával élve) kinyilvánította a függetlenségét pár településen, miután a hadműveletek elkezdődtek, és az első civilek áldozatul estek. Az emberek sáncokat kezdtek ásni, hogy megakadályozzák a rendőrségi járművek betörését a környékükre. Ezután a sáncok és barikádok jelenléte maga lett az ürügy arra, hogy a kormány meghosszabbítsa a hadműveleteket, hogy „megtisztítsák a városokat a terroristákról, utcáról utcára, házról házra”, ahogy Davutoğlu miniszterelnök mondta.

A YDG-H milicistái gyakran nagyon fiatalok, sokszor tinédzserek, a legfiatalabbak 15 év körüliek; sok helybéli gyerek is csatlakozik hozzájuk a barikádokon egyszerű fiatalkori lázadásból. Sokan olyan családokból jönnek, amelyek azután költöztek ezeknek a városoknak a szegény negyedeibe, hogy a falujukat porig égették a kilencvenes években. Ők örökölték ezeknek az eseményeknek a traumáját. És sokan, akik az állam oldalán halnak meg, fiatal fiúk, akik sorkatonai szolgálatot teljesítenek, mert nem tudták elkerülni a besorozást sem pénzzel sem kapcsolatokkal.

A háború kiújulása lehetőséget adott Erdoğan pártjának, az AKP-nak, hogy megnyerje a megismételt választásokat, segítségül hívva a nacionalizmus jól kiszámított fellendülését. Ez egy tipikus esete annak, mikor szegények százai halnak meg egy kivételezett kisebbség érdekeiért. És mindezek a politikai játszmák a háborúval és Erdoğan ambícióival csak elterelik a figyelmünket más igen fontos ügyekről: a munkások, a nők helyzetéről, környezetvédelmi kérdésekről, a menekültválságról…

A hírzárlat nem teljes, de majdnem az. Néhány szocialista és liberális újság és online hírportál megpróbálja részletekbe menően tárgyalni az eseményeket, de az olvasóközönségük korlátozott. Nagyrészt polgári, aktivista híradásra (citizen journalism) támaszkodunk a közösségi médián, például béke- és emberjogi aktivisták beszámolóira, akik elmennek ezekre a területekre, és beszélnek az emberekkel. Az összecsapások helyszíneiről tudósítani majdnem lehetetlen, a rendőrség állítólag elkobozza a kamerákat, és meglehetősen veszélyes is odamenni. Épp néhány napja egy újságírót lábon lőttek, mikor a rendőrség tüzet nyitott civilek egy csoportjára, akik épp a holttesteket akarták elszállítani.

Ami a kormánypárti médiát illeti, ők beszámolnak az eseményekről, de erősen szelektálva és eltorzítva, ahogy az sejthető. A terrorellenesség, a heroizmus és a mártíromság nyelvét használják fel a hadműveletek igazolására. Mindent megtesznek, ami a hatalmukban áll, hogy besározzanak mindenkit, aki felszólal a háború ellen – „hazaárulóknak” és a „terroristák támogatóinak” hívják őket. A kurdpárti HDP-t (Demokratikus Néppárt) – demokrata kurdok és törökök millióinak hivatalos képviselője a parlamentben – újra félresöprik, mint „a terroristák cinkosait”. Az újságírói etika gyakorlatilag megszűnt létezni, már ami a nyelvezetet és a tartalmat illeti – a koholt hírek gyártása mindennapi dolog. Nemrég néhány újságot és TV- csatornát, amit Erdoğan ellenfelei üzemeltettek, átvett a kormány egy teljesen illegitim jogi lépéssel, és a saját szócsövévé változtatta.

Néhány mainstream ellenzéki újság megrémült, hogy talán ugyanez megtörténik velük is, és inkább visszafogták a kritikáikat. Az ellenzéki publicistákat üldözik „az elnök megsértéséért” – ezen a jogi procedúrán számtalan újságíró megy keresztül. Gondolom sokan félnek a bebörtönzéstől is, miután két prominens újságírót nemrég bezártak mindenfajta jogi alap nélkül. Árulással vádolták őket, amiért fényképeket hoztak nyilvánosságra arról, hogy a Nemzeti Hírszerzési Ügynökség teherautói fegyvereket szállítanak Szíriába humanitárius segélynek álcázva, ami persze nemzetközi bűncselekmény. De még így sok a bátor ember, akik igyekeznek komoly újságírást művelni, és remélhetőleg át tudnak törni a megfélemlítés légkörén.

Az egyik komolyabb jogsértés, amely nemrég a nemzetközi sajtót is elérte, az eljárás alá vont török egyetemi tanárok ügye, akik aláírták az Akadémikusok a Békéért kiáltványt. Összefoglalnád, mi történt?

A török államnak legalább egy évszázados hagyománya már, hogy bűntetteket követ el, majd elnyomó intézkedéseket tesz, hogy eltussolja azokat. Olyan ez, mint egy reflex. Számos békepárti kiáltvány volt, de ez – a címe „Nem leszünk részesei ennek a bűntettnek” – különösen erős hangnemben íródott, és nem kritizálta a PKK-t. Ez volt az alapja annak, hogy az aláírókat „a terrorizmus támogatóinak” és „az állam ellenségeinek” kiáltsák ki. A kormány számára ez egy olyan retorikát tesz lehetővé, amelynek értelmében meg lehet kezdeni az akadémia „megtisztítását” a „terrorizmus pártolóitól” – ezt a célját Erdoğan néhány nappal a kiáltvány ügyének kirobbanása előtt jelentette be.

Az aláírók között van egy nagyon jó barátom. Politikailag nem különösebben aktív, aláírta a kiáltványt, mint sokan mások, akik nem akartak csendben maradni a vérontás és igazságtalanság közepette. Néhány tucat aláírót már elbocsájtottak az állásából, őrizetbe vettek és kihallgattak, házkutatást tartottak náluk, és szélsőjobboldali tanulóik megfenyegették őket, továbbá egy állami védelem alatt álló maffiavezér megfogadta, hogy a vérükben fog fürödni.

A barátom egyetemének vezetése nem kormánypárti, de azt mondja, ha nem tesznek semmit, a kormány azzal fenyegetheti meg az egyetemet, hogy elkobozza a kampusz területét. Ahogy mind az 1128 aláíró, a barátom is a tárgyalásra vár. Aggódnak, mivel – bár az aláírással nyilvánvalóan nem követték el azokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják őket –, a joguralmat sok politikai esetben felfüggesztik Törökországban. Az egyik törvénycikk, amely alapján eljárás indul ellenük, a hírhedt 301-es cikkely, aminek a létezése önmagában is egy jogi botrány. Börtönbüntetést ír elő azoknak, akik „becsmérlik a török államot, és a török népet” – a múltban ennek segítségével zaklatták azokat az értelmiségieket, akik nyilvánosan elismerték az örmény népirtás tényét. Az is kiderült, hogy az aláírók vádiratát előkészítő ügyész ugyanaz, aki közreműködött a már említett újságírók bebörtönzésében, akik leleplezték az illegális szíriai fegyverszállítást.

- Sokan gondolják, hogy Törökország lassan tulajdonképpen autokráciává válik. Mit gondolsz erről?

- A helyzet eléggé elkeserítő. A török alkotmány szerint az elnök pozíciója nagyrészt szimbolikus, Erdoğan mégis úgy viselkedik, mint miniszterelnök, legfőbb bíró és médiacsászár. Ő maga mondta: „ha tetszik, ha nem, a kormányzati rendszer Törökországban de facto megváltozott.” És most az alkotmányt is módosítani szeretné, hogy a de facto helyzetből de jure legyen. Akárhogy is, néhány intézmény még kívül esik a befolyásán.

Viszont sikerült ötvöznie a vallást és a nacionalizmust egy populista retorikában, hogy az ő tekintélyelvű rezsimje hosszabb ideig kitartson, mint más autoriter időszakok Törökország múltjában, amelyeket nagyrészt szekuláris katonai elitek uraltak, akik nem voltak túl népszerűek a konzervatív tömegek körében.

Szintén aggodalomra ad okot az, ahogyan Erdoğan megpróbál egy olyan “nemzetet” létrehozni, amelyet ő maga tud közvetlenül mozgósítani. Például egy alkalommal egy olyan nyilatkozatot tett, amely mintha arra szólította volna fel az üzlettulajdonosokat, hogy „legyenek rendőrök és bírók, ha szükséges”. Megdöbbentő módon ez épp azon a napon történt, amikor néhány ilyen boltos bíróság elé állt, amiért civil ruhás rendőrökkel karöltve halálra vertek egy tüntetőt a Gezi Park-beli tüntetések során. Egy másik alkalommal olyasmit mondott, hogy nem szabadna megtűrni a házasság nélkül együtt élő férfiakat és nőket. Semmiféle törvény nem született, ami megtiltotta volna az ilyen együttélést, ezek után sok főbérlő mégis kirúgta a házasság nélkül együtt élő párokat. Néhány napja pedig az elnök egy találkozón vett részt kerületi kormányzókkal, ahol arról tartott beszédet, hogy mi mindent szeretne elérni, és nyíltan felszólította őket, hogy ha kell, vegyék semmibe a törvényeket és előírásokat, ezzel pedig az alkotmány legalapvetőbb elveivel fordult szembe.

- Mit gondolsz, mennyire tükrözi a te álláspontod a török közhangulatot, mekkora Erdoğan támogatottsága a lakosság körében?

- Nemrégiben egy felmérés azt mutatta, hogy a kormány támogatottsága némiképp esett, de nem számottevően. Erdoğant nagyjából a lakosság fele támogatja, sokak számára ő kultikus figura, különösen az iszlamistáknak, akik sokszor még mindig áldozatként tekintenek magukra az ultraszekuláris idők nyomán. Erdoğan személyén keresztül egyfajta identitás testesül meg, ami a török, a szunnita muszlim és az oszmán identitás keveréke. Erdoğant támogatni azt jelenti, hogy az ember kinyilvánítja ennek az identitásnak a felsőbbrendűségét másokkal szemben. Az elnök sikeresen megosztotta a népet, és elérte, hogy támogatói közül sokan ellenségként tekintsenek a társadalom többi részére. Ez egy vészterhes út a csúcsra járatott fasizmus felé. Néhány erőszakos következményével máris szembesültünk.

Sok Erdoğan-ellenes állampolgár mégis támogatja a háborús politikát. Nacionalista és soviniszta tendenciák, a megtorlás vágya a PKK-val szemben – mindez mélyen gyökerezik a társadalomban, és sokan épp azért gyűlölték Erdoğant, mert annak idején megindította a békefolyamatot a PKK-val. Egyszóval különféle ideológiák nagyméretű koalíciója támogatja a háborút; és a kisebbség, amely inkább a béketárgyalásokhoz szeretne visszatérni, egyre inkább a hallgatást választja, akár elkeseredésből, akár félelemből. A békepárti demonstrációkra gyakran rendőri brutalitás a válasz, vagy még rosszabb: egy ISIS bombázás, mint amilyen az októberi volt.  Ezt a támadást megdöbbentő módon sokan nyíltan üdvözölték.

Van okunk azt gondolni, hogy mikor az ISIS ellenzékieket vesz célba, a török állam nem igyekszik megakadályozni a támadást.

És a békepártiakat nem csak a kormány és az erőszakos politikai csoportok felől éri nyomás, létezik egy szélesebb társadalmi nyomás is. Egy olyan társadalomról beszélünk itt, ahol a béke vágya milliók szemében egyet jelent az árulással és a terrorizmus támogatásával.

Sokan adnak hangot manapság annak a félelmüknek, hogy a tekintélyelvűség Európában is felemelkedőben van. Látsz bármiféle párhuzamot Törökországgal? Ha igen, szerinted tanulhatunk valamit Törökország esetéből és a török ellenzéktől?

Orbán és Erdoğan nagyon hasonlóak abban az értelemben, hogy a fő cél az ő köreikben – úgy tűnik – az államapparátus fölött hatalom átvétele és egy „illiberális” rendszer felépítése – ahogy azt errefelé mondani szokták –, amely felváltva mozgósít különféle populista stratégiákat  a támogatás megszerzése érdekében. Ők egyébként mindig is jó barátok voltak, és Orbán olykor elismerő megjegyzéseket tesz Erdoğan rendszerére. A Jog és Igazságosság Pártja Lengyelországban ideológiailag komolyabbnak tűnik nekem, már ami a szélsőjobboldali beállítódást illeti, és Orbántól és Erdoğantól eltérően kicsit túl gyorsan és ügyetlenül jártak el, idejekorán riasztva mindenkit. Szerintem az EU kontextusa bizonyos mértékig garantálja, hogy Magyarország és Lengyelország nem mennek olyan messzire, mint Törökország.

De ki tudja, mi lesz a jövőben az EU-ból, ha folytatódik a jelenlegi széttöredezés. Amit én a demokratikus baloldalnak javasolnék Magyarországon és Lengyelországban, az az, hogy vegye komolyabban az átlagemberek félelmeit, hogy így csillapítsa a szélsőjobboldal vonzerejét. Komolyan venni és hangoztatni az ISIS-hez hasonló erőszakos reakció fenyegetésének tényét, és ésszerű biztonsági intézkedéseket szorgalmazni - amelyek nem korlátoznak alapvető szabadságjogokat, különösen a szabad mozgáshoz való jogot -, nem idegengyűlölet. Szerintem egy fontos ok, amiért sok hétköznapi ember elcsábul a szélsőjobboldal felé az, hogy nem látják, hogy a baloldal komolyan venné ezeket a biztonsági aggályokat. Én azt ajánlanám, hogy hozzunk létre egy olyan nyelvezetet, amely nem a megosztáshoz járul hozzá. A megosztottság csak segíti az autokrata-jelölteket céljaik elérésében.

Ha fennáll a tekintélyelvűség és a fasizmus felemelkedésének veszélye, annak csak széles körű összefogással állhatjuk útját. Az ellenzék különböző frakciói jobban teszik, ha eltekintenek nézeteltéréseiktől és rövid távon együttműködnek, mielőtt túl késő. A török ellenzék ezt mulasztotta el. Sokakat látok Magyarországon, akik már minden politikai küzdelmet reménytelennek látnak, de Törökországhoz képest még így is számos út nyitva áll, és az elnyomás mértéke Magyarországon – ahogy látom – még mindig nagyrészt összhangban van az „európai sztenderdekkel”.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetoségek

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 147 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!

A csütörtöki aleppói orosz-aszadista offenzíva után két dolog kezd biztossá válni: a szíriai lázadók elveszítik a háborút, és Európa elhúzódó menekültválságra számíthat. A törökök egyelőre azt tették, amit szíriai válsághelyzetben eddig mindig: most éppen az eddig szinte folyamatosan működő kiliszi határátkelőt zárták le a negyvenezer, Aszad megtorlása és a mészárlás elől menekülő ember elől. Előbb-utóbb azonban valószínűleg megnyitják. Még ha elvonul is Szíria e tájáról a háború, azt a damaszkuszi rezsim hírhedten kegyetlen megtorlásai követhetik.

A dán lány könyv- és filmváltozata nem a valóságot meséli el. Ahogy a könyv szerzője, David Ebershoff mondta, ő meg sem próbált megtörtént eseményeket visszaadni, így ugyanezt természetesen a filmtől sem várhatjuk el. Fikció hasznos és káros, izgalmas és száraz, jó és rossz egyaránt lehet. A dán lány fiktív története sajnos viccnek is rossz. Pedig valószínű, hogy nem annak szánták.

Az Európai Unió kivételes teljesítmény volt, amely békében hozta közös nevezőre a különböző nyelveket beszélő európai népeket és építette újjá a kontinenst a háború romjaiból. Ám mára az EU egy hazugságra épül, amely megöli mind a demokrácia, mind pedig a jó gazdaságpolitika lehetőségét. Európa vezetői, a brüsszeli bürokrácia és a nagyvállalati elitek rettegnek a demokráciától, és ennek következménye, hogy a hatástalan, autoriter, illegitim és antidemokratikus Európa szétesőben van. Az európaiakat pedig hamis választások elé állítják: visszavonulni a nemzetállam gubójába, vagy alávetni magunkat a brüsszeli „demokráciamentes zóna” akaratának. Ám létezhet egy harmadik lehetőség is, amelyben európai népei visszaveszik az ellenőrzést az Unió fölött. Ezt a célt tűzi ki a DiEM25 mozgalom, amelyet a valamikori görög pénzügyminiszter, Janisz Varufákisz indít útjára február 9-én, Berlinben. A mozgalom alapjául szolgáló kiáltvány magyar fordítását elsőként a Kettős Mércén olvashatjátok!

Orbán Viktor megköszönte a társadalomnak az áldozatot, amelyet a pedagógusokért hoztak, hiszen 700 milliárdot megközelítő forrásbővülést kaptak. “Sem a rendőrök, sem az ápolók nem mondták, hogy ők akarnak előbb béremelést” - mondta a miniszterelnök péntek reggel a Kossuth rádióban.

Fotó: Hirado.hu

A kormánypárti média azzal próbálja hitelteleníteni az oktatási tiltakozásokat, hogy arról beszél, ellenzéki pártok voltak a szervezői a tiltakozásnak, és ellenzéki pártok szereplői meg is jelentek azokon. A Magyar Idők például azt találta a legfontosabb mondatnak a tiltakozásokról, hogy piócaként akaszkodnak az ellenzéki pártok a tüntetésekre. Pedig valójában az lenne a probléma, ha az ellenzéki pártok nem ismernék fel a bajt és nem állnának oda a pedagógusok mellé. Az pedig, aki úgy akarja láttatni, hogy azért az ellenzéki pártok megmozdulása lesz egy tüntetés, mert arra elmegy egy ellenzéki képviselő, az a véleménynyilvánítás ellensége.

2015. november 5-én a Magyar Nemzeti Galéria nagy sikerrel nyitotta meg El Kazovszkij kiállítását A túlélő árnyéka címmel. Az alcím – Az El Kazovszkij élet/mű – becsapós. Ahogy azt Rényi András, a kiállítás egyik kurátora is hangsúlyozza, a jelenleg kiállított művek nem fedik le teljesen az életművet, hisz az olyan hatalmas mennyiségű anyag, melynek bemutatása lehetetlen vállalkozás. Így a Galériába látogató közönség, jobb híján, kap egy kicsit életből is, és műből is.

Az, hogy a projektnek egy olyan állami intézmény ad otthont, mint a Magyar Nemzeti Galéria, meglepő volt számomra, ezért már a kiállítást megelőző hetekben is leginkább az foglalkoztatott, vajon miként fogja a kiállítás színre vinni Kazovszkij identitását az adott körülmények közt. El Kazovszkij ugyanis transznemű volt, amit egész életében nyíltan és konzekvensen deklarált is. Ez pedig nem mellékes művészete szempontjából sem, mivel transzneműsége nemcsak egyik mozgatórugója, de sok esetben kompozíciós eleme is alkotásainak. Ezért, bár az eddigiekben a kiállítás sok, megérdemelten pozitív hangvételű kritikát kapott, mégis úgy érzem, méltatlanul kevés szó esett arról, hogyan reprezentálja ezt az identitáspolitikai kérdést.

Dzsan-Panoptikum; Forrás: Nemzeti Galéria