Ma reggel egy új javaslat jelent meg a főváros Városfejlesztési, Közlekedési és Környezetvédelmi Bizottságának napirendjén. A tervezet beismeri, hogy az új Közlekedési Múzeum megépítése sokkal nagyobb területen valósul meg, mint amiről a korábban nyilvánosságra hozott tervekben szó volt. Az építkezés felvonulási területe is nagyobb lesz, ami további zöldterületek rombolásával jár. Innentől pedig biztosan tudhatjuk, hamis az az igéret, hogy nem építenek be zöldterületet a 150 milliárdos giga Liget-projektben.

A bizottság ülésének előterjesztésében ezek a pontok állnak:

A Közlekedési Múzeum helye: a felkutatott eredeti alaprajzok alapján a múzeum a VÉSZ-ben (Városligeti Épitési Szabályzat; szerk.) megadott építési helyen nem helyeztető el, egyes elemei kívül esnek a területen, például a kupolához tartózó tornyok.

A Közlekedési Múzeum és mélygarázs építési hely összekötése: a Közlekedési Múzeum és a térszín alatti építés céljára kijelölt építési hely között egy keskeny, építésre nem szánt sáv került a VÉSZ-be.
Az építési felvonulási területek megnövelése:A nemzetközi tervpályázaton kiválasztott tervek beépítettségének vizsgálata alapján megállapítható, hogy a kijelölt építési helyek nem elégségesek a kivitelezési felvonuláshoz. Városliget Zrt. kéri megvizsgálni az építési helyek megnövelésének lehetőségét.

De a dokumentum szerint módositás szükséges az Új Nemzeti Galéria tervpályázatán győztes pályamű miatt is, illetve pontosításra szorul a Néprajzi Múzeum építési helye is. Szó van még arról is, hogy bár megígérték a Rákosi által lerombolt Regnum Marianum templom újraépítését, de a kiváló építési tervből ezt eddig kifelejtették.

Ezek a módosítások és a rosszul előkészített tervek pedig nem csak a zöldfelületek miatt károsak, hanem azért is, mert hasonlatosak a Magyarországon megszokott nagyberuházásokhoz, ahol az eredeti tervek bemutatása után kerülnek elő a valódi szándékok, ilyenkor szokott megdrágulni a projekt, több zöld felületet vész el, és csúszik az építkezés az időközben felmerülő “problémák” miatt.

Nem tudjuk, a Liget-projekt kapcsán ez így lesz-e, de ez a módosítás nem ígér sok jót, és valószínűleg nehezen lesz tartható az a zöldfelület-arány, amivel megpróbálták megnyugtatni az építést ellenző lakosságot és szakmai közvéleményt.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Az elmúlt hetekben indított kormányzati gyűlöletkampány valójában a bevándorlásról mint társadalmi és gazdasági folyamatról egyáltalán nem kíván beszélni, csupán a kormányzás nem-létét hivatott pótolni gyülőletkeltéssel. Ennek a gyűlöletkampánynak az egyik alfejezetében a kormánypárt azt bizonygatja, a baloldaliaknak nem fontosak a határon túli magyarok.

A plakátháborúnak immár rendőráldozatai is lehetnek. Tegnapi hír, hogy a XV. kerületi Rendőrkapitányság vezetője vizsgálatot indított három kerületi rendőr ellen, akik nem vettek elég komolyan egy tejföllel vagy joghurttal megdobált plakátot. Az a helyzet, hogy ha ez így megy tovább, a rendőrök munkája is végleg ellehetetlenül. Ha totálisan idióta politikai játszmák tárgyává teszik a rendőri tevékenységet, hamar a bedőlt egészségügyi rendszer sorsára fog jutni a szervezet, és azok a rendőrök is elvesztik minden motivációjukat, akik a nehéz körülmények ellenére tisztességesen próbálják végezni munkájukat.

Kép forrása:NOL.hu

Engem ugyanúgy felháborít az, hogy Devecserben nem intézkedtek a rendőrök a romák házait megdobálók ellen, és az intézkedés elmulasztását nem tartotta senki problémásnak a rendőri elöljárók között, mint az, hogy egy kormányzati propaganda plakátra dobott tejfölös doboz miatt vizsgálat indulhat. Miről emlékezzünk meg ezen hír kapcsán? A sok esetről, amikor mi tettünk bejelentést az utcán randalírozókkal szemben, de senki nem jött ki, amikor hívtuk a rendőrséget? Arról, amikor egy baleset vagy egy betörés után 4-5 órát kellett várni a helyszínelőkre? Arról, hogy a betöréses lopások hét elkövetőjéből hatot nem találnak meg? Ehhez hasonló ismeretek fényében mit gondoljunk arról, hogy tejfölös dobozokkal megdobált plakátok ügyében elmulasztott intézkedés miatt fognak felelősségre vonni bárkit is?

Legyen világos: az értelmetlen struktúrák, a gyorsan változó vezetők és politikai elvárások keretei között dolgozó rendőröknek már most is nagyon elegük van, ráadásul a semmisségi törvényben kollektíven hazugnak is nevezte őket a kormány. (Biztos ilyen is van köztük, de ettől még törvényben nem hazugozunk le mindenkit.) Ráadásul egy huszárvágással, mindenféle különbségtétel nélkül vonta meg tőlük a szolgálati nyugdíjat a Fidesz (igazságtalan járandóságot vettek el tisztességtelen módon), miközben ugyanúgy százezer forintért dolgoznak utcai járőrként, ahogy az ápolónők dolgoznak éhbérért a kórházi ágyak mellett. Ha most tejfölös dobozokról kell majd a rendőröknek jelentéseket írniuk, azért, hogy elkerüljék a két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő jelentési kötelezettség megszegése miatt indítandó katonai büntetőeljárás veszélyét, senki ne várja, hogy kimennek majd a lakására, ha segítséget kér egy tejfölös plakátnál fontosabb ügyben.

Eljuthatunk oda, hogy plakátfestők és a festés jelentését elmulasztók tömegével állnak majd a magyar bíróságok előtt. De tényleg ilyen bűnök üldözését szeretnénk finanszírozni az adónkból?

Milyen lenne egy baloldali gazdaságpolitika? – címmel indított sorozatot a Libération francia napilap, amely elsőként Thomas Pikettyt vonta kérdőre. A beszélgetésből részben kiderül, milyen viták folynak ma a francia baloldalon, de a mostanában a spanyol Podemosnak is tanácsokat adó közgazdász több olyan témát is érint, amelyek Európában és Magyarországon egyaránt izgalmasak.

Piketty felütésként viccnek nevezi a szocialista kormány ún. kínálattámogató politikáját, mert szerinte következetlenül szüntettek be jónak tűnő vállalatbarát mechanizmusokat, majd áttekinthetetlen módon indítottak újakat, és idővel majd visszatérnek a régiekhez. A több, mint egymillió példányban elkelt Tőke a XXI. században szerzője szerint, többek között a Franciaországban 10% körüli (a fiatalok körében 24%!) munkanélküliséggel szemben, mély adó- és társadalmi reformokra van szükség, nem efféle improvizációra, de főképp:

Módosítani kell az Európai Unió stratégiáján

A 2012-ben Sarkozy és Hollande által ratifikált fiskális paktum (TSCG) tévedés volt, és ma fel kell lépni ellene. Túl gyorsan akartuk felszámolni a deficiteket, ami betett a növekedésnek. Még az IMF is elismerte, hogy tévedett a megszorításokkal kapcsolatban, de Berlin és Párizs makacsul ragaszkodnak a stratégiához. Öt éve az eurózóna munkanélküli rátája annyi volt, mint az USA-é, ma pedig kétszer akkora, mint az amerikaiaké, akik rugalmasabbak voltak a költségvetéssel kapcsolatban, így újra tudták indítani a gépezetet. “Egyedül a saját hibánkból sikerült transzformálnunk az amerikai magánszereplők pénzügyi válságát az európai államadósságok válságává” – állítja Piketty, aki arra a kérdésre, hogy akkor most lehetséges-e egy baloldali gazdaságpolitika vagy sem, azt válaszolja: jó, ha ismerjük kicsit a történelmet, és hátra tudunk lépni, hogy a mai helyzetet objektívabban szemléljük, mert mindig vannak politikai alternatívák.

Az az elképzelés, hogy a népek bűnhődésének nincs alternatívája, történelmietlen: a múltban még a mainál durvább államadósságokat is találunk, és a belőlük való kilábalásra számos módszert alkalmaztak. Az Egyesült Királyság a XIX. században a lassú metódust választotta, nulla infláció mellett költségvetési többletekkel dolgozta le a napóleoni háborúkból örökölt, a GDP több, mint 200%-ára rúgó adósságát. A dolog működött, csak épp 100 évig tartott, miközben az ország többet költött arra, hogy a saját járadékokból élő tőkéseit finanszírozza, mint mondjuk befektessen az oktatásba. Ezt várjuk el ma Görögországtól: évi 4%-os költségvetési többletet a következő évtizedekben, miközben az egész felsőoktatási büdzséje alig 1%-a GDP-jének.

A franciák és a németek amnéziában szenvednek

1945-ben az ő adósságuk is a GDP 200 %-a felett volt, és soha nem fizették vissza! Adósságuk egy részét elengedték, a  többit inflációba fojtották. Ez tette lehetővé, hogy befektessenek az újjáépítésbe, az infrastruktúrába és a növekedésbe. Minket viszont a 2012-es fiskális vagy stabilitási paktum a XIX. századi brit stratégiára kényszerít, ami egy óriási történelmi tévedés, és egy gigantikus amnézia eredménye. Jelenleg Európa piti 2 milliárd eurót költ évente az Erasmus-ösztöndíjakra [ami az egyetemisták számára biztosítja, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzájuk az európai kaland; KM], és 200 milliárdot arra, hogy visszafizesse saját magának az adósság kamatát. Fel kell hagyni ezzel az abszurd stratégiával! Az államadósságokat egy közös alapba kell gyűjteni, és az egészet újra kell strukturálni. A görögök esetében épp úgy, mint a többi ország esetében.

Lehet, hogy a baloldal tényleg elárulta az alsó vagy népi osztályokat, amelyeket aztán a szélsőjobb, pl. a francia Nemzeti Front hódít meg?

Az Unió az országok, régiók, a mobil és kevésbé mobil csoportok mindenre kiterjedő versenyeztetésének ideájára épült, mindenfajta szociális vagy fiskális kompenzáció nélkül. Ez csak fokozta és elmérgesítette azokat az egyenlőtlenségi trendeket, amelyek a globalizációból és a pénzügyi deregulációból eredtek. Ma közgazdászok, értelmiségiek, politikusok állítják, hogy ki kell lépni az Unióból. Még a baloldalon is azt halljuk. „Ne hagyjuk, hogy Marine le Pen kisajátítsa az euróból, vagy az EU-ból való kilépés kérdését, ezzel foglalkozni kell!” Ez a vita legitim, és nem lehet a végtelenségig kikerülni.

De akkor legyen az euróból való kilépés kvázi „zsarolási alap” – ahogy pl. Jacques Sapir vagy Frédéric Lordon népszerű közgazdászok szorgalmazzák?

Itt az ideje, hogy Franciaország, és főleg a francia baloldal azt mondja Németországnak: ha visszautasítják, hogy az eurózónán belül a demokrácia elvei érvényesüljenek, akkor mire jó egy közös fizetőeszköz?  Nem lehet közös a pénznem, ha közben nem bízunk a demokráciában, amit ma a vasszigorral kezelt költségvetési kritériumok és a fiskális kérdésekben szükséges konszenzus ellehetetlenítenek. A népi vagy alsóbb osztályok erőssége az, hogy sokan vannak: meg kell tehát változtatni az intézményeket, hogy Európa népei többségi elven valóban átvehessék a hatalmat az Unióban.

Véget kell vetni ennek a francia-német direktórium-szerűségnek, amelyben ráadásul Párizs igencsak bizarr szerepet vállal. Az a benyomásunk, hogy Franciaország semmiben sem dönthet, miközben a valóságban a beleegyezése nélkül semmi sem történhet meg. Ha összeraknánk a nemzeti parlamentjeinket, hogy az eurózóna igazi törvényhozását létrehozzuk, és mindenki a lakossága arányában kapna képviselői helyeket, biztos vagyok benne, hogy kevesebb lenne a megszorítás, több a növekedés és kisebb a munkanélküliség.

Ez a fórum dönthetne demokratikusan a deficit és az állami beruházások mértékéről, ez a „parlament” felügyelné az Európai Központi Bankot, a bankuniót és a stabilitási mechanizmust. Persze ehhez Németországnak el kellene fogadnia, hogy leszavazhatják. De ha holnap a franciák, spanyolok, olaszok, görögök ezt a javaslatot tennék le az asztalra, akkor a németek nem háríthatnák a végtelenségig. És ha nem mennének bele, akkor nehezen lehetne ellenállni az euróból való kilépés lehetőségének, de egyelőre semmi ilyesmi nincs napirenden.

Piketty szerint a baloldali politika esélyei részben az Unióban, részben a nemzetállamban dőlnek el

Azt mondja, harcolni kell azért, hogy az Unió megváltozzék. De ettől függetlenül végbe lehet vinni olyan nemzeti szintű reformokat is, amelyek a társadalmi haladás irányába mutatnak. Lehet baloldali adóreformot is kezdeményezni, csak éppen annak nem az áfaemelés megszavazásával kellene kezdődnie, mint 2012-ben, miközben ellenzékben a Szocialista Párt épp azt hangoztatta, hogy ez a legrosszabb megoldás.

Piketty szerint a francia társadalombiztosítás túlságosan nagymértékben támaszkodik a magánszektor béreire, de az áfa, a legigazságtalanabb adó emelése egy „jobboldali” megoldás. A baloldali alternatíva pedig az lenne, hogy a progresszív adó mindenfajta jövedelemre kiterjedjen, így az állami szektor béreire is, de a nyugdíjakra és a vagyonból származó jövedelmekre is, a globális jövedelemtől függő adókulcs szerint. A különféle pályák speciális nyugdíjkasszáinak egyesítése is baloldali reform lenne szerinte, ahol egy univerzális kassza alkalmazkodik az egyes emberekhez és a szakmai életútjukhoz, és nem fordítva; hogy a mai fiatalok számára is létezzen egy transzparens jövőkép a saját jogaik alakulásáról. Mindezen kérdésektől fényévekre van a gall szocialista kormány.  

És mikor lesz Pikettyből gazdasági miniszter?

A fess világsztár sajnos nem szereti a sós süteményeket. Ezért is tűnik számára érdekesebbnek , hogy a jelenlegi pozíciójából próbáljon a domináns ideák ellenében hatni, a dolgok ugyanis például így változtathatók meg. „A politikának nem egy foglalkozásnak kellene lennie. Ennek is fizetjük ma az árát. Olyan emberek irányítanak bennünket, akik összekeverik a retorikát és a realitást.”

Külföldön élő magyarok indították a “Külföldi vagyok, elveszem a munkájukat” Facebook-oldalt, reagálva a kormányzati órásplakát-kampányra. “Mi is elvesszük a külföldiek munkáját, ha így nézzük.” Ez a reakció pedig nem csak azért jó, mert a kivándorlás és az azt életre hívó problémák sokkal vészesebb kilátásokat jósolnak Magyarországnak, mint a bevándorlás eddigi problémái, hanem azért is, mert kiválóan mutatnak rá, mi hogy járnánk, és mit éreznénk, ha valaki egy ilyen hazug kampányt tolna egy másik országban.

1. Zsuzsanna, aki folytatja Németországban a kalandozó magyarok hagyományait.

2. András Angliából küldött képet a Facebook-oldalnak:

"Üdv nektek, Én is "elveszem a munkát" az angoloktól. Csak úgy, mint a többi kollégám, akikkel jelenleg egy cégnél dolgozom. Van köztünk: zimbabwei, etióp, moldáv, román, görög, portugál, spanyol, szikh, belga es olasz. Nem hiszem, hogy számít, mit is csinálunk voltaképpen, de a tisztánlátás végett elmondom, hogy többségében mérnökökről van szó."

3. "Helló! Én Angliába jöttem diákként. Tavaly. De nem csak tanulni. Mivel nem hipergazdag családból származom, vagy munka, vagy mehettem volna haza. 4 nap alatt találtam munkát egy étteremben, azóta is ott dolgozom. Egyetem alatt hétvégén (az, hogy laza vasárnap, már rég elvesztette értelmét), esszéírás és kutatás közben, próbák előtt, próbák után. Szünetekben 0-24 hogy meglegyen a lakbér. De nem baj. Mert megbecsülnek és megfizetnek. Diákként, 20 óra munkával megkeresem a lakbér-számla-étel-meg még egy kis utazgatás, plusz repülőjegy haza árát. Otthon még egy albérletre se tellne a diákmunkából (diákhitelből pláne!).

Ja, színésznek tanulok. És dramaturgnak. Rendeztem is. Írok sok drámát. Jól. Büszke vagyok arra, hogy Magyarországon nőttem fel, és nagy lelkesen terjesztem/tanítom/alkalmazom a magyar kultúrát. A színpadon és a színfalak mögött. A csoporttársaim imádják a magyar népzenét például. Büszke vagyok a gyökereimre, de most már igazán nem értem, mi folyik otthon.Úgy jöttem ki, hogy 'Áh, lehet visszajövök'. Mostmár nem. Már itteninek vallom magam. Letelepedtem. Diploma után is maradok. Mert itt megbecsülik a művészetet, a nyelvtudást, az embert. Miért mennék haza?"

4. Lászlóék Finnországban veszik el a munkát

5.Zsuzsa nem elveszi a munkát, hanem őt vették el Skóciában :D

6. Georg csak egy laptopot töltött fel magáról ezt nem közöljük, de a szövege még durvább. Ezt írta: "Nemcsak elvettem a munkajuk...nekem dolgoznak:)))".

7. Eszter Németországból:
"Többszörös bevándorló vagyok. Magyarországon tót, sváb, (ha jól tudom, lengyel) zsidó, és még ki tudja milyen, másik szinten pedig Németországban tót-sváb-zsidó, de leginkább magyar bevándorló. Nem vendégmunkás, nem ideiglenes letelepedő, bevándorló vagyok, méghozzá gazdasági. (Ha a svábot vesszük visszavándoroltam, köszi.)"

8. “A képen egy magyar állampolgárságú angoltanárt láthatunk a diákjai körében, aki gazdasági okokból bevándorolt Máltára, és elvette a helyi tanárok munkáját. A tanárnő mellett jól látható két líbiai diákja is (gy.k. iszlám radikális terrorista). Az idősebbik szórakozottan Korán-idézeteket firkál az ISIS alapító okiratára, a fiatalabbik pedig hüvelykujjával Allah felé mutatva dzsihádra buzdít.”

9. Mónika Ausztráliában veszi el a munkát:
"Sziasztok! Tetszik, amit csináltok, szeretnék hozzájárulni a gyűjteményhez! Ausztraliában élek 5 éve (ír bevándorló vőlegényemmel). Ausztrál állami ösztöndíjjal végeztem itt a PhD-met, azóta kutatókent "veszem el" az ausztrálok munkáját - eddig még senki sem panaszkodott, sőt. A szomszédomban a Budapest éttermet működtető magyar bevándorlok jó pár ausztrálnak adnak munkát. Akkor most ki veszi el kinek a micsodáját..? A képért elnézést kérek, de a kis barátom megkért, hogy adjak át egy üzenetet szeretve tisztelt vezérünknek. A megüresedett helyemet pedig sok szeretettel felajánlom egy bevándorlónak!! üdv Melbourne-ből és hajrá, Mónika"

További képeket a “Külföldi vagyok, elveszem a munkájukat” Facebook-oldalon tudtok nézegetni.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Időről-időre és szerencsére egyre több szakértő megszólaltatásával esik szó a családon belüli bántalmazásról vagy a szexuális erőszakról: egyetemi gólyatáborok, nőverő politikusok és bántalmazott gyerekek történetei tűnnek föl a sajtóban. Itt az ideje, hogy beszéljünk fogyatékos embereket ért abúzusról is, különösen, mivel őket kutatások szerint a nem-fogyatékosoknál is nagyobb arányban bántalmazzák.

Fogyatékos emberek állandó lakóhelye - egy intézetbelső Magyarországon (Fotó: Társaság a Szabadságjogokért)

A BBC három hete számolt be arról, hogy az Egyesült Királyságban több ezer eddig elhallgatott szexuális visszaélésre derült fény: az áldozatok minden esetben fogyatékos emberek voltak. A jelentés szerint közülük is értelmi fogyatékos, autista, ill. mozgássérült emberek a leggyakoribb áldozatok. Felvetődhet: miért nem tudtunk erről eddig? Mi a helyzet Magyarországon? A sajtó és az szakmai szervezetek főleg a terápiák (pl. csoportos és egyéni fejlesztések, autizmus-specifikus terápiák stb.) hozzáférhetőségéről, a segítés módjáról, a segélyek és ellátások (pl. szociális alapszolgáltatások) rendszerének fejlesztéséről beszélnek – miért tabu a bántalmazás?

Fontos tény, hogy az abúzus nem szexuális vágy, hanem elsősorban hatalmi helyzet eredménye. Ezért azt, hogy ki válik szexuális abúzus, szexuális erőszak áldozatává, egyáltalán nem befolyásolja, hogy az áldozat mennyire felel meg az aktuális szépségideálnak. Az elkövetők hatalmat akarnak gyakorolni valakin, aki gyengébb náluk: így a fogyatékos emberek kimondottan vonzó áldozatok bántalmazó viszonyokban, szexuális, de más típusú (fizikai, vagyoni, pszichés) erőszakot is sokszor követnek el ellenük. Az esetek kevés kivétellel mégsem kerülnek napvilágra, több ok miatt sem.

Először is: az esetek nagy részét hivatalosan sosem jelentik be. Az áldozatok fogyatékosságuk miatt rendszerint elszigeteltek: ha családban élnek, akkor családjukon és közvetlen környezetükön kívül (rokonok, szomszédok) kevés kapcsolatuk van, amin keresztül segítséget tudnának kérni. Ha intézetben élnek, a helyzet még rosszabb: az intézetek dolgozói és intézeti lakók jelentik az egyetlen – zárt és monoton rend szerint működő – közösséget. Bejelentésre, segítségkérésre kevés a lehetőség.

Fontos leszögezni: a bejelentés nem az áldozat miatt nem történik meg. A bántalmazott ember ugyanis sokszor próbál segítséget kérni, jelezni, ám ezek a próbálkozások rendszerint a környezet ellenállásán elbuknak. A fogyatékos emberek helyzetét vizsgáló (kevés) abúzus-kutatás mind azt találta, hogy a bántalmazók szinte minden esetben a fogyatékos személyhez közel állók: segítők, családtagok, közeli ismerősök, gondozók. A bántalmazás sokszor ismétlőleges, akár éveken keresztül történik: hiszen a bántalmazónak tökéletes hozzáférése van az áldozathoz, hatalmi viszonyát a fogyatékos ember – részben fogyatékossága, részben a társadalomban elfoglalt helye miatt – nem kérdőjelezheti meg. Az elhallgatás oka tehát főleg az, hogy a fogyatékossággal élő áldozatnak épp azokat kellene „jelenteni”, akiktől (olykor önálló jövedelem híján) megélhetése, lakhatása, vagy mindennapi ellátása (étele, ruházkodása, egészségi állapota, tisztálkodása, akár a házból való kijutása) függ.

Otthon, édes otthon?

A családon belül élő fogyatékos emberek helyzete több szempontból különleges. A segítő, szerető családi közeg minden erőt megmozgat azért, hogy a szükséges – és nehezen elérhető, drága, fáradságos – ellátásokat, terápiákat kiskortól megadja a fogyatékos gyereknek vagy felnőtt családtagnak. Az érintettek szülei, testvérei valóban mindennapi hősök, hiszen minimális állami segítséget kapnak csak 24 órás segítői, támogatói munkájukhoz: érzelmi és anyagi áldozatvállalásuk is rendkívüli és tiszteletreméltó (és az állam által kormányoktól függetlenül megalázó mértékben honorált). Más esetekben viszont épp ez az a közeg, amely olykor ideális terepet nyújthat a bántalmazáshoz: az áldozatok visszaemlékezései családtagokról, családi ismerősökről és terapeutákról, segítőkről is szólnak. „Megerőszakoltak. Bántalmaztak otthon és máshol is. Szexuálisan kihasználtak. Azt akarom, hogy tanítsatok meg minden gyereket arra, hogy mondjanak nemet. (…) A fogyatékos gyerekeket arra tanítják, hogy alkalmazkodjanak – az autizmussal kapcsolatos terápiák szerintem maguk is ezt célozzák 90%-ban. Én köteles voltam megölelni azt az embert, aki egy évtizedig szexuálisan visszaélt velem – és nem mondhattam nemet...” – írja egy blogon egy autizmussal élő áldozat.

Magyarországon ugyan még nem készült átfogó kutatás a fogyatékos embereket érő fizikai vagy szexuális bántalmazásról, ám egy közelmúltban tartott szakmai konferencián a jelenlévők egyetértettek abban: nagyon kevés ügyre derül fény. Az bizonyosnak tűnik, hogy tekintve, hogy a szexuális, párkapcsolati és családon belüli erőszak statisztikák szerint milyen arányban történik a családban, vagy függő viszonyban, valamint tekintve a nők elleni erőszakról szóló legfrissebb nemzetközi adatokat, több ezer fogyatékos áldozat élhet köztünk, családban és intézetben egyaránt. (Magyarországon az értelmi fogyatékos és autista emberek kb. 90%-a családban él.) A fentiek fényében meglepő, hogy a családokat képviselő szervezetekhez szinte alig érkezik bántalmazásról szóló segítségkérés. Az érintett szakértők tudják, ennek oka az, hogy az áldozatok félnek, nem mernek árulkodni, nem tudják, hova fordulhatnak, nem bíznak a segítségben. Ha mégis segítséget kérnek közvetlen környezetüktől, nem hallgatják meg őket, nem hisznek nekik, hasonlóan a gyermekkori abúzus áldozataihoz. Ráadásul az áldozatok fogyatékosságuk miatt sokszor azt sem tudják, hogy a testükkel saját maguk rendelkezhetnek, és nincs rendben, ha valaki a beleegyezésük nélkül őket fogdossa őket vagy másképp él vissza kiszolgáltatottságukkal. Sokan még a telefont vagy az internetet sem tudják használni fogyatékosságuk, elzártságuk vagy anyagi helyzetük miatt.  

A kerítés mögött

A fogyatékosok bentlakásos intézeteiben élők vélhetőbben még gyakoribb áldozatok, ezt az Egészségügyi Világszervezet legutóbbi jelentésében is elismeri. Angliában három éve országos botrányt kavart a Winterbourne-ügy: egy bentlakásos intézetben értelmi sérült és autista lakókat vertek és inzultáltak a segítőszemélyzet tagjai. Egy 2012-es németországi kutatás azt találta, hogy az intézetben élő értelmi sérült nők 6%-át éri szexuális bántalmazás – a valós szám még nagyobb lehet annak fényében, hogy egy közelmúltban végzett EU-s kutatás szerint a magyar nők legalább 9%-a esik szexuális erőszak áldozatául (és ez az adat is tekinthető konzervatív becslésű alsó értéknek). Itthon Kiskunhalason 2010-ben derült fény arra, hogy pszichiátriai ápolók hónapokig éltek vissza az egyik (autizmussal élő) intézetlakóval. A többszörös szexuális erőszakot az ápoló azért is követte el, mert tudta: „úgysem fognak a betegnek hinni”. Nemrég jogerősen elítélték ugyan az azóta már Németországban dolgozó elkövetőket, ám ez az eset messze nem egyedi: az intézetben élő fogyatékos és pszichiátriai beteg emberek olyan mértékben alá vannak vetve az intézeti kultúrának, hogy szinte teljesen védtelenek bármiféle erőszakkal szemben, érkezzen az a személyzet vagy épp más lakók részéről. Az állam által fenntartott, 2000 óta működő beteg- és ellátottjogi rendszer ugyan elvben elérhető számukra is, ám mégsem hallani napvilágra került esetekről.

A bejelentések hiánya itt is szorosan összefügg a bántalmazást lehetővé tevő helyzettel. Az intézetben élő fogyatékos vagy pszichiátriai betegként nyilvántartott emberek végtelenül kiszolgáltatottak: jóformán önálló jövedelem nélkül, fizikailag is védtelen helyzetben (pl. kerekesszékben, ágyhoz kötve, legyógyszerezve) élnek. Még jogi cselekvőképességük sem teljes: kevés kivétellel minden intézeti lakó gondnokság alatt él, így szinte teljesen elzáródnak előtte a segélykérés (pl. panasztétel, feljelentés) útjai. Fogyatékosságuk miatt gyakran nem is hisznek nekik: ha értelmi sérültek, akkor egyszerűen képzelgésnek, túlérzékenységnek tartják, ha pszichiátriai ellátottak, akkor paranoidnak vélik őket. Eközben több eddigi, vonatkozó kutatás is egyetért: a bántalmazások esetén a hamis vád ugyanolyan ritka (pár százaléka az összes bejelentésnek), mint bármilyen más bűnügyi vád esetén. Ha abúzussal kapcsolatos bejelentés érkezik, minden esetet ki kell vizsgálni – egy értelmi fogyatékos, autista vagy pszichiátriai beteg embernek is hinni kell.

Másrészről a bentlakásos intézetben dolgozók ugyanúgy áldozatai az intézeti kultúrának, mint az ott élők – az elkötelezett szakemberek is társutasok egy embertelen, totális rendszerben. A leromlott egészségű és a sokéves intézeti lét miatt „hospitalizálódott” lakókkal dolgozó ápolók és szociális gondozók bére az elmúlt 25 év kormányainak konszenzusa alapján a megélhetésre is alig elég, a munkakörülmények pedig elkeserítők. A komoly fizikai és érzelmi terhet jelentő munkához szinte semmilyen szakmai támogatást (pl. a területen szükséges rendszeres szupervíziót) nem kapnak, az abúzust kezelő protokollok bevezetésére és alkalmazására sem ereje, sem ideje nincs senkinek. Az intézetek túlnyomó része ráadásul valóban a világ szemétől elrejtve, távol eső falvakban van – a kistelepülési mélyszegénységben és reménytelenségben itt egyszerre elfelejtett áldozat lakó és dolgozó.

Van kiút?

Már kevés pénzzel és erőfeszítéssel is lehetne segíteni. Az ígéretes hazai programokat folytatni kell. Képzéseket, programokat kellene indítani szociális gondozók, segítők és terapeuták számára, hogy felismerjék a bántalmazás jeleit, érzékennyé váljanak a bántalmazottak hangjára. A rendőrség és hatóságok jobban tudnának segíteni, ha megtanulnák, mik a fogyatékossággal élők speciális igényei, mire figyeljenek, ha bejelentést kapnak – érzékenyítő programok ebben sokat segítenének, átvehető külföldi példák vannak. Fontos lenne az érintett fogyatékos személyek számára programokat, könnyen érthető anyagokat, brosúrákat készíteni, képzéseket tartani, hogy megtanulhassák, mi a helyes és „nem helyes” érintés egy terápiás vagy családi viszonyban – az értelmi sérült és autista gyerekek speciális iskolai tananyagában ennek a kérdésnek fontos helyen kellene szerepelnie. Az erőszak ellen küzdő szervezetek és fogyatékos emberek szervezetei közös programokat, szolgáltatásokat indíthatnának. A meglévő segélyvonalak elérhetőségei és brosúrák kerülhetnének ki olyan helyeken, ahol fogyatékos áldozatok nagyobb eséllyel járnak (speciális iskolák, diákotthonok, intézetek, nappali ellátók, munkahelyek, civil szervezetek központjai stb.) A vonatkozó törvény módosítása is segítene: az elkövetői kör kiegészítését érdekvédők már kezdeményezték, eredmény nélkül. Kutatásokat kellene indítani, hogy megértsük, miben más a fogyatékos embereket érő családon belüli bántalmazás – nehezíti a cselekvést, hogy jelenleg nagyon keveset tudunk.

Az intézetben élők abúzus elleni védelme esetében a megoldás némiképp egyszerűbb, ám sokkal drágább: a nagy létszámú bentlakásos intézeteket be kell zárni és a speciális ellátásokat a közösségben, kislétszámú lakásokban kell nyújtani. Az ez irányú állami program évtizedes késlekedés után 2012-ben elindult végül, és csak remélhetjük, hogy a következő években is folytatódni fog.

Végül fontos lenne a fogyatékos emberek (és pszichiátriai diagnózissal élők) jogegyenlőségének megteremtése: a cselekvőképességet kizáró gondnokságot el kell törölni. Az értelmi fogyatékosság vagy az autizmus önmagában is elég leküzdenivaló problémát jelenthet bárkinek, de ha ezt azzal súlyosbítjuk, hogy az érintettet még a jog előtt sem ismerjük el egyenrangúnak, azzal csak a bántalmazás, kihasználás és elnyomás előtt nyitunk kaput, valódi segítséget nem adtunk. Sokan emlékszünk még a Stieg Larsson svéd író nagysikerű krimijének, a Millenium-trilógiának főhősére, Lisbeth Salanderre: a pszichiátriai intézetet is megjárt, autisztikus Lisbeth-et hosszú időn át saját gondnoka bántalmazza a könyv lapjain. A cselekvőképességet kizáró gondnoksági rendszer – amely több tízezer fogyatékos embert érint ma Magyarországon – nem garantálja az abúzus elleni védelmet, ezért, követve a nemzetközi trendet, a rendszer gyökeres átalakítását mihamarabb el kell kezdeni.

Lóránd Zsófia - Petri Gábor

A rendőrségnek és az ügyészségnek az a feladata, hogy eljárjon a szabálysértőkkel és törvénysértőkkel szemben, minden esetben. Így el kell járnia a plakátrongálók és plakátfestők ellen is. A probléma nem is ezzel van, hanem a meglepő túlbuzgósággal és az erre központilag kiadott paranccsal.

Bár a rendőrség állítja, nem történt kivezénylés a plakátok védelmére, több azóta előkerült fotó és egy rendőrségi jegyzőkönyv is bizonyítja, maga a rendőrség hazudik az ügyben. A 444 mellett mi hoztuk nyilvánosságra azt a papírt, amelyből egyértelműen kiderül, három Cserjés fedőnevű csapatot küldött ki az első plakátrongálás másnapján a rendőrség azoknak a plakátoknak védelmére, amelyek helye a sajtóban megjelent. És mivel ez csupán egy ügyosztály egy éjszakája volt, nem tudjuk, hány ilyen őrzőcsapat védheti a plakátokat.

Azon lendüljünk is túl, hogy drágább ez a rendőri védelem, mint egy darab plakát újraragasztása (erről itt írtunk), de az is nevetséges, hogy egy szegedi újságírót, aki plakátokat festett, pár óra alatt elő is állítottak, úgy hogy előbb szülei lakásán keresték fel a rendőrök. Ilyen példátlan gyorsaságot ritkán látunk a magyar rendőrségtől. És ez nem véletlen. Ugyanis a rendőri állomány leterhelt és alulfizetett, a kormány pedig az elmúlt években számtalan pluszfeladattal látta el őket (hogy csak a kedvenceinket említsük: iskolarendőrség, hajléktalanok vegzálása).

Most mégis azt láthatjuk, a fontossági sorrendben előbbre kerülnek a plakátrongálók, és egyértelmű életveszélyes fenyegetés és testi sértés esetén is azokat a plakátrongálókat állítják elő, akik ezt elszenvedik (erről itt írtunk). A HVG-nek névtelenül nyilatkozó rendőrök pedig elmondták, szóbeli főkapitányi utasítás van érvényben, amely szerint kiemelten kell kezelni a plakátrongálásokat, a kiemelt ügyekkel foglakozó osztályoknak kell helyszínelni és ujjlenyomatot is kell venni. A plakátrongálások kiemelt ügyként való kezelését az is igazolja, hogy a mostaninál sokkal súlyosabb választási plakátrongálásoknál a rendőrség lényegében sose nyomozott, és valljuk be, pár kirívó esetet leszámítva, jól is tette. A HVG-nek nyilatkozó jelenlegi és volt rendőrök szerint ezek az utasítások nevetségesek.

Szerintünk nem nevetséges. Nyilván az újkori magyar demokráciában se szokatlan az, ha a rendőrség egy-egy esetben engedett a politikai nyomásnak.  De az, hogy egy ilyen csekély súlyú ügyben, egy ennyire leterhelt rendőrséget így mozgósítanak, az több mint nonszensz. És nem pusztán az emberi jogi és demokráciabeli kérdések miatt, hanem abból a szempontból is, hogy mitől veszik el az időt és az enegiát. A következmény pedig nem csupán a teljesen nevetséges eljárások sora lesz, hanem a megszokás. A kisrendőr is tudni fogja, hogy a politikai utasításokat végre kell hajtani. Ez lesz a norma. Így pedig egyre kevésbé lesz kockázatos ilyen parancsokat kiadni. Ez pedig nem jó sem a rendőröknek, sem a társadalomnak.

Azt láthatjuk az elmúlt években, hogy az ügyészség, a rendőrség, a NAV, a KEHI egyre inkább a Fidesz foglyává válik. Egy felülről vezényelt rendszerben politikai utasításokat hajt végre, amelyek egy részét megsemmisítik vagy elítélik a bíróságok, mint az Ökotárs ügyében, vagy készül róla egy médiaértéken túl mással nem rendelkező ombudsmani jelentés, mint a miskolci romák ügyében, és sokáig sorolhatnánk a példákat, azokat természetesen bele se számolva, amikor egyszerűen ki sem derül az egész. És bár ezek az esetek elmaradnak egy klasszikus rendőrállam leírásától, a nyomásgyakorlás, az elnyomó rendszer logikája itt is működik, és leterheli, megfélemlíti és politikai passzivitásba űzi azokat, akik a fogaskerekek közé kerülnek.

És vajon hány olyan eset van, amelyről nem is tudunk, amikor a helyi politika ad utasításokat a rendőrségnek? Ilyen jelenségek, mint a plakátőrzésre kirendelt, a plakátrongálásokat legfontosabb ügyként kezelő rendőrség egy normálisan működő demokráciában nem történhet meg. És a rendőrség tagjainak se kéne ezt szó nélkül hagyniuk. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a Vastagbőr és a Kétfarkú Kutyapárt plakátjait esetlegesen megrongáló állampolgárokkal szemben milyen eljárást fog indítani a rendőrség, és kirendelnek-e majd egységeket ezek védelmére is? Nyilvánvalóan tudjuk, semmi nem fog történni, és a kormányétól formájukban csak kevéssé, mondanivalójukban annál inkább különböző plakátok semmilyen védelmet nem fognak kapni. És ez a rémisztő.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Nem „kell”, de az ember, akinek szíve van, és képes az együttérzésre, igyekszik segíteni, legalább azokon, akik a halálból menekültek. Ösztönösen és morális tartásából adódóan. És az a politikus, akinek az emberségét, lelkiismeretét és értékrendjét nem korrumpálta még a pénz vagy hatalom, ilyen kérdést sosem tenne fel. Hanem igyekezne megoldást találni, hogyan lehetne, legalább átmenetileg, befogadni ezeket a sokat szenvedett embereket. Erre van pénzalap az ENSZ-től, az EU-tól és más forrásokból.

Egy angol nyelvű gyerekkönyvet forgatnak nagy figyelemmel... fejjel lefelé. fotó: Nágó zsuzsa

A Magyarországra illegálisan érkező, menekült státuszt kérők nagy része Afganisztánból, Irakból és Szíriából származik. Ezekben az országokban háború van, vagy volt egész a közelmúltig: Afganisztánban az utóbbi 13 évben háború volt, hivatalosan 2014 végén fejeződött be, Irakban 2003 és 2011 közt, utána meg az Iszlám Állam (IS) nevű terrorosztag szállta meg, és mészárolja a nem szunnita lakosságot. Szíriában 2011-ben tört ki polgárháború, s az utóbbi másfél évben az IS és az Al-Nuszra Front gyilkolnak Szíria főként kurdok lakta vidékén.

Suruc egy szegényes kisváros a szír határ törökországi oldalán. 1945 előtt Kobanéhoz tartozott, azóta szögesdrót választja el a két várost. 2014-ben, amikor az IS megtámadta Kobanét és a környező falvakat, 200.000 ember menekült át Surucba alig pár nap alatt. A 20.000 lakosú város befogadott tízszer annyi embert. Napokon át mozogni sem lehetett a menekültektől, menekültek aludtak az utakon, kertekben, mecsetekben, tetőkön, elhagyott házakban stb. A helybéliek nagyrésze megosztotta a saját otthonát is. Például Mehmet, egy 60 körüli bácsi, aki cipőpucolásból él Surucban, átalakította a szénapadlását, hogy az helyet adjon a menekülteknek, mert a háza már annyira tele volt, hogy kilencen osztoztak egy tányéron.

A HDP (a kurdbarát Népi Demokrata Párt, korábban itt és itt írtunk rólunk) a suruciak segítségével 20 nap alatt felépítette az első sátortábort a menekülteknek, és egy hónapon belül már 5 tábor működött, 15000 embernek adva ezzel menedéket. A török kormány semmilyen segítséget nem nyújtott, egy éven keresztül a párt, önkéntesek és külföldi és törökországi NGO-k és magánszemélyek támogatták a táborok működését, pénzzel, élelemmel, fizikai munkával.

Aki mást nem tudott adni, az adott kedves, simogató szavakat. És a jó szó, az együttérzés, a segítő szándék volt az, ami gyakran a legtöbbet jelentett a menekülteknek. Mert az adta vissza az emberi méltóságukat, és úgy érezték, nincsenek egyedül. Mindig kérdezték tőlünk, önkéntesektől: melyik országból jöttetek, melyik országot képviselitek? Nem értették, hogy mi nem az ország megbízottjai vagyunk. És úgy örültek, hogy a  világ tud a szenvedésükről, és hogy a világ segíteni is fog!

Nágó Zsuzsa fotói

Szeretném, ha Orbán Viktor látta volna azt a 95 éves bácsit, aki egy tolószékben ült, de amikor megtudta, milyen messziről érkezem, a botjára támaszkodva felállt, kezet nyújtott és remegő lábakon, de végig állva, méltóságteljesen, legalább 10 percen keresztül mesélte, hogy mennyire hálás azért a figyelemért és segítségért, amit Magyarországtól eddig is kaptak, és még  bizonyára kapni fognak, és hogy adjam át, hosszú életet és egészséget kíván az államom vezetőinek és minden egyes honfitársamnak. „Sercavan” – üzente a bácsi (Kurmanjiul “a szemeimen” kifejezés jelentése, hogy akinek mondják, az annyira értékes, mint a beszélőnek a saját szempárja).

Amit a túlélők elbeszélnek, gyakran leírhatatlanul borzalmas. Megosztok néhány történetet, amit én hallottam, hogy legyen az olvasónak rálátása, milyen háttérből érkeznek azok a menekültek, akiket a magyar kormány vissza akar küldeni a háborúba.

Adbullah 17 éves, Kobane kanton egyik falujából. Annyi ideje volt, hogy a nagymamáját elbújtassa, mielőtt az IS katonái megérkeztek. Az édesanyját és húgát megerőszakolták, majd lefejezték, a többi lakossal együtt, akik nem tudtak idejében elmenekülni. Gyerekeket, nőket, férfiakat és az állatokat is feldarabolta az IS, és felégette a termést. Abdullahnak sikerült átjutnia a török határon anélkül, hogy aknára lépett volna. A nagymamáját a hátán vitte, mert a néni nem tud járni. Pár nappal azután, hogy találkoztunk, és a nagymamáját biztonságba helyezte egy surucbeli lakos házában, Abdullah visszament Kobanéba harcolni a YPG (Népi Védelmi Egységek, Yekîneyên Parastina Gel, Szíriai Kurdisztán nemzeti hadserege) oldalán, az IS ellen. Egy hónap múlva, mikor bevonultak egy, az IS által épp elhagyott faluba,  egy könyvbe rejtett akna robbant fel a kezében. Szörnyethalt.

Az YPG harcosa vigasztal egy kisfiút, miután visszafoglalták a falut az IS uralma alól; a földön fekvő kislányt megerőszakolták és megölték

Samir 13 éves. Szintén menekült. A bátyja 17 évesen a YPG-ben harcolt. Januárban, Kobane ostromakor elesett. Samirnak ő volt az utolsó élő rokona. Mikor meghallotta, hogy a testvére halott, a gyerek szaladni kezdett Kobane felé, mert nem hitte el, hogy igaz a hír. A szögesdrót előtt aknára lépett és elveszítette mindkét lábát. Az Ari Mirkan táborban élt a balesete után, de a tábor bezárása után nem lehet tudni, mi lesz vele.

Az egyik YPG-harcos mesélte: egy idős jezidi asszonynak elhurcolta a fiát az IS. Az idős asszony elment egész Moszulig, az IS katonai főhadiszállására, hogy a fiáról érdeklődjön. A terroristák köszöntötték, és kérték, üljön le, és várjon pár órát, mossa le magáról az út fáradalmát. Utána meghívták vacsorára, rizst és húst adtak a néninek. Az meg vacsora után ismét a fiáról kérdezett. A terroristák kikacagták, és azt felelték: épp most ette meg a fia húsát (az IS-nél megszokott dolog, hogy a foglyokat élve feldarabolják).

Ezeknek a menekülteknek nagy része már nincs Surucban. A 6 táborból már csak egy működik, és a napokban az is bezár. A menekültek visszamentek Kobane kantonba, amit a YPG-J ( a Népi Védelmi Egységek női alakulata) nagyrészt megtisztított az IS-től. A város 80 százaléka romokban, aknákkal tele és most megjelentek a skorpiók és a mérges kígyók.

A romok alól nem lehet a holttesteket eltakarítani, kutyák és macskák eszik a maradványaikat, és ezek az állatok most nagyon veszélyesek az emberre. A halottakon petéző legyek miatt járvány van, víz, étel és üzemanyag kevés. Mindent csempészni kell a török embargó miatt. A várost az IS teletűzdelte rejtett aknákkal (booby trap), játékokba, ablakmélyedésbe, dobozokba, halottakba teszik, ami már sok katona és civil, főleg gyerekek életébe került.

Ilyen az élet ott, ahonnan Orbán „megélhetési bevándorlói” érkeznek. Törökországban nem dolgozhatnak, és csak egy évre kapnak legális státuszt. Tehát tovább akarnak menni Európa felé, ahol az emberek „jók, vidámak, nyitottak és keresztények” – ezt egy 19 éves menekült fiú mondta, Ibrahim, aki megkeresztelkedett, és Németországba akart menni. Bulgáriában letartóztatták, mert nem volt útlevele. Azóta is egy tábornak alig nevezhető intézményben várja, kap-e menekült státuszt. Van, aki két évet is vár.

A „Balkán”, azaz az Unión belül Görögország, Bulgária, Románia és Magyarország nem célpontja a menekülteknek, mert szegény régió és a lakosság nagy része xenofób. A megélhetés itt annyira nehéz, hogy mind a négy ország arról híres, hogy még saját állampolgárait sem tudja eltartani – ezért azok is menekülnek. Őket hívjuk „gazdasági menekülteknek”.

A célpont Nyugat-Európa, a jóléti államok, mert nem azért kockáztatják a családjuk életét a menekültek a szökéssel, hogy Görögország felé elsüllyedjen a gumicsónakjuk, Romániában és Bulgáriában éhen haljanak vagy valaki esetleg megkéselje őket Magyarországon. De sajnos a Balkánon keresztül vezet az út Nyugatra, és ha a Balkán, a jólétben eltespedt gazdája kezét nyaldosó őrzőkutya szerepét játszva, vissza acsarkodja a menekülteket a háborúba, akkor nincs embersége, nincs morális tartása, nincs integritása. Minden három menekültből egy gyerek!

2014 első felében 38 európai országban 264.000 kérelmezőt regisztráltak, aki menekült státuszért folyamodott. Németország, Franciaország, Svédország, Nagy-Britannia és Olaszország a leginkább kívánatos célpontok az Európai Unióban – akárcsak a magyar gazdasági kivándorlók számára.

Ha Suruc képes volt ellátni tízszer annyi menekültet, a 740 milliós lakosságú Európa könnyedén eloszthatna maga közt 264.000 embert. Ha akarja.

Nágó Zsuzsa

Ungár Klára megnevezett két olyan jobboldali politikust, aki – legjobb tudomása szerint – meleg. Ebből aztán óriási balhé kerekedett: nem csak Kocsis buzeránsozása vagy pár publicista fröcsögése ért el hozzám, hanem sokan a magukat liberálisnak vallók közül is elítélték a tettét, de melegaktivisták is állást foglaltak az „előbújtatás ellen” vagy jelentős távolságból szemlélve azt. Az LMBT Szövetség nem kíván az eszközzel élni, a Labrisz Leszbikus Egyesület a megkeresés pillanatában még nem tudott erről nyilatkozni, a Budapest Pride pedig már manifesztójában [1] lefektette, hogy károsnak tartja az előbújtatást és ennek megfelelően is nyilatkozott.

Kit érdekel?

Az előbújás azt jelenti, hogy valaki elmondja magáról, hogy meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű [2]. Erre azért van szükség, mert az emberek, a többség feltételezi rólad, hogy heteroszexuális vagy. Például ha nő vagy, és azt mondod, hogy „a barátnőm” (vagy pasiként, hogy „a barátom”), az teljesen mást jelent neked, mint nekik. Nem azt értik alatta, amit te. Meg kell magyaráznod, ha nem akarsz hazugságban élni, vagy gondosan kikerülni ezeket a helyzeteket. Vannak, akik nem érzik biztonságban magukat, félnek a társadalom, barátok, munkatársak, kollégák reakcióitól, vagy a fizikai erőszaktól, ezért inkább nem mondják el senkinek. Az olyan témákat, ahol előjöhet, gondosan kerülik, így például azt, ha a párjukról kérdezik őket, vagy arról, hogy hová járnak szórakozni, vagy hogy bejön-e nekik egy pasi / csaj.

Honnan jöttem?

1969-ben „travik”, melegek, leszbikusok, transznemű és hajléktalan emberek elégelték meg a rendőrök rendszeres zaklatását a Stonewall Inn bárban, az Egyesült Államokban és napokig harcoltak velük. Igazi forradalom volt! Ekkor sokan azt gondolták, hogy mindenkinek kötelessége előbújni, és outoltak, előbújtattak másokat, tehát elmondták róluk, hogy melegek vagy leszbikusok. (Ez tudtommal leginkább a meleg férfiakat érintette.) Voltak olyanok, akiknek ez negatívan hatott az életére, nem mindenki van olyan élethelyzetben ugyanis, hogy könnyedén előbújhasson. Elveszítheted a munkádat, a családodat vagy a barátaidat is, de valahol meg is verhetnek érte. Egy idő után belátták ezt a korai aktivisták is, és nem használták többé ezt az eszközt ilyen módon. Többször előfordult azonban olyan is, hogy homofóbok „buktattak le” másokat azért, hogy megbüntessék a „szodomitákat”.

A “tudatos előbújtatás” politikai cselekedet. Általában előkészítetten használják aktivista csoportok, akik sokszor évekig gyűjtik a bizonyítékot egy-egy homofób politikus vagy pap titkos életéről és végül egy kampány során a média elé tárják ezeket. Van, amikor pedig csak egy véletlenül pottyan a politikailag tudatos melegek ölébe a téma. Hogy csak egy példát említsek, nemrégiben egy Randy Boehning nevű amerikai szenátorról derült ki hogy meleg, miután valaki kijuttatta egy társkereső portálon folytatott beszélgetését a nagyérdeműnek, meghozzá azért, mert olyan törvényekre szavazott, amik meggátolták, hogy a szexuális kisebbségek diszkriminációja bekerüljön az anti-diszkriminációs törvénycsomagba. De ez nem egyedi eset, sem az USA-ban, sem máshol.

Hová megyek?

Ezeket a tudatos outingokat tehát, amikről most is szó van, tudatos elvek mentén, bizonyos szabályokat betartva használják aktivisták. Egyrészt nem kiszolgálgatott embereket hoznak rossz helyzetbe; másrészt olyan embereket támadnak, akik melegeket, leszbikusokat, biszexuálisokat vagy éppen transzneműeket negatívan érintő, homofób törvényeket hoznak vagy támogatnak. Ide sorolható a két magyar politikus előbújtatása is [3].

Ki gondolná, hogy akár Kocsis Máténak, akár Szájer Józsefnek rettegnie kellene az erőszaktól, elveszítenék a munkájukat, nem kapnának újat, ami miatt csődbe mennének, és végül hajléktalanként kellene tengetniük életüket Budapest utcáin család és barátok nélkül? Elmondhatjuk tehát, hogy privilegizált helyzetben vannak, mert nem érheti őket igazán negatív hatás, talán egy-két „barát” elvesztését leszámítva.

Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy csak azokat szabad „előbújtatni”, akik már nem élnek, tehát semmilyen negatív hatás nem érheti őket, vannak, akik szerint a hírességeket elő szabad, mert nincs veszteni valójuk.

Vannak olyanok, akik szerint azokat a képmutatókat szabad, akik aktívan tesznek azért, hogy ne legyen jogegyenlőség, például politikusokat, akik diszkriminálják a buzikat, például homofób (vagy transzfób) törvények megszavazásával, megírásával vagy negatív véleményük hangoztatásával.

Szájer József megírja a meleg-közösséget negatívan érintő alaptörvényét az iPadjén, Kocsis Máté homofób kommenteket tesz, kitiltja a hajléktalan embereket és vegzáltatja őket.  (Ez utóbbi esetben nem kifejezetten meleg, leszbikus, biszexuális vagy éppen transznemű embereket célzó intézkedésekről van szó, hanem olyan kiszolgáltatott emberekről, akik közt egyébként szintén vannak „buzik” is.) Senki sem szól, amikor a miniszterelnök vagy bármelyik más kolléga negatív felhangú meleg-viccekkel szórakoztatja a nagyérdeműt.

Akkor most ez szükségképpen jó?

A válasz egyszerű: nem tudom. És minden helyzet más. Sajnos úgy látom, hogy a mozgalmon belül (egy-két kísérlettől eltekintve) általánossá vált egy olyan szemlélet, hogy már eleve kész válaszok vannak egy-egy kérdésre, azokat pedig csak el kell mondanunk minél többször a változás érdekében. Sajnos nagyon kevés a tényleges párbeszéd, pedig erre óriási szükség lenne. Tudjuk előre, hogy az előbújtatás az szükséges rossz, mert ilyet nem lehet csinálni; aki buzizik, az szükségszerűen homofób pöcs; aki nem a mi nyelvünket beszéli, az kulturálatlan. Nincs szükségünk arra, hogy egymással beszélgessünk (vagy ez megmarad a “szervezeten belül”), ehelyett inkább felvilágosítjuk azokat, akik nem tudják eléggé jól, hogy mit kell gondolni. Persze, nem (csak) ez az általános, de jó lenne egy kicsit több nyitottság a közösségen belül és kívül egyaránt arra, hogy elbeszélgessünk, hogy jó-e ez az eszköz, etikus-e használni, ha igen, milyen esetekben, és hogy előre viszi-e ez az ügyünket. Vagy az, hogy mik ennek a veszélyei itt, Magyarországon.

Sajnos kevés beszélgetés irányul a tabuk döntögetésére, a jó vitára egy-egy meredek témában. Ezért is tartom jónak, hogy a Labrisz Leszbikus Egyesület (ha jól tudom, elsőként a szervezetek közül), estet szervez a téma átrágására. Minél több ilyet, ha kérhetjük, kérhetem.

-----

[1] Nem hiszünk az előbújtatásban (outing), mert annak hatása és tartalma értékeinkkel és céljainkkal nem összeegyeztethető. Mindenkinek személyes felelőssége és döntése identitása melletti kiállás, melyet meg kell előznie az önelfogadásnak.

[2] Azt gondolom, hogy transznemű emberek előbújása vagy előbújtatása sokban eltér a melegek, leszbikus és biszexszuálisok előbújásától vagy előbújtatásától, erről azonban kevés személyes tapasztalat vagy tudás áll rendelkezésemre ahhoz, hogy érdemben írjak róla, de arra bátorítok minden olyan transznemű embert, akinek van erről véleménye, hogy írja meg a Kettős Mérce blognak személyes tapasztalatait.

[3] Ungár egyébként pár héttel ezelőtt a Zártkörű Lányok című Tilos-műsorban elmondta, hogy bár valóban felhúzták Orbán Viktor kijelentései, ő már magában készült erre.

Seregély Ágnes

A Kettős Mérce két szerzője hétfő este fél tizenkettőkor elindult kormányzati gyűlöletplakátot lefesteni. Autós üldözésbe, erőszakos fenyegetésbe, kutyákkal riogatásba futottak bele. Az ezeket elkövetők ellen nem lépett fel a kiérkező rendőrség. Nem úgy a plakátra néhány csíkot rajzoló fiatalokkal szemben: őket hat órán keresztül tartották fogva bűncselekmény gyanúja miatt. A rendőrség szerint egy kormányplakát szövegének lemázolása graffiti-bűncselekmény, vagyis a rongálás azon formája, amely egy forint kár esetén is bűncselekmény és nem szabálysértés. Íme a történetük saját elmondásukban és két gondolat ehhez kapcsolódóan.

(Fotó: MTI / Marjai János)

„Kb. f12 fele értünk a X. utca-Y. utca sarkán lévő plakáthoz, Ági (nem valódi név), én, illetve egy NOL-os újságíró, aki végig kb 10 méterről figyelte az eseményeket. A plakát egy magánház telkén volt, de a kerítéshez nagyon közel, úgyhogy gond nélkül el tudtuk érni a nálunk lévő teddy-vel kívülről. Kb. 3 festékcsíkig jutottunk, amikor a házból elkezdett kikiabálni két férfi, főleg olyan dolgokat, hogy „Takarodjatok!, Megölünk titeket!, Széttépnek a kutyáink!”. Ekkor azonnal szedtük a cuccunkat és felpattantunk a biciklijeinkre, mert elég fenyegetőnek tűntek. A környező kis utcákban tettünk pár kört, aztán kicsit távolabb visszakanyarodtunk az X utcára, hogy megnézzük, mi van az újságíró sráccal, aki kocsival állt ott. Őt gyorsan megtaláltuk, és ekkor hallottuk magunk mögül a másik kocsi zaját, ekkorra a két fickó, aki kifele kiabált a házból (ami ekkor kb. 2 sarokra volt) bepattant a kocsijába és elindult felénk elég gyors tempóban. Visszapattantunk a biciklikre, ők néhány száz méteres, elég nagy sebességű autós üldözés után befaroltak elénk, majd mikor visszafordultunk a biciklivel (tőlük el), a kocsiból kiszálló fiatalabb pasi rám ugrott, miközben én tekertem. Mindketten a földre zuhantunk, aztán miután felugrottunk megragadott, és tovább üvöltött, hogy „Megvagy, megöllek!”, stb. Közben bekanyarodott az utcába az eseményeket hátulról figyelő újságíró a kocsijával, akinek Ági szólt, hogy hívjon rendőrt, majd odajött hozzánk a fickót csitítani. A másik, idősebb férfi is kiszállt a kocsiból és elkezdett felénk futni, de pár méter után hatalmasat esett, ekkor vágta meg elég komolyan a kezét. Végül mindenki odaért és mindenki mindenkit megragadott, de nem volt semmi komolyabb atrocitás, csak álltunk az utcán, ők üvöltöttek (egyértelműen be voltak rúgva), az újságíró telefonált, mi meg lihegtünk, nyugtattuk őket, az idős csávó összekent mindenkit vérrel. Közben a fiatalabbik férfi részéről többször elhangzott, hogy agyonverne minket, és szerencsénk, hogy itt vannak a rendőrök, meg hasonlók.

Aztán megjöttek a rendőrök, igazoltatás, stb, kb. másfél órán át próbálták megérteni az eseményeket (nem túl sok sikerrel, egy ponton azt gondolták, hogy az újságíró üldözött minket). Közben az idősebb fickó visszaült az autóba és hazavezetett, majd visszajött a két kutyával, hogy őket ránk eressze (ezt többször elmondta a rendőri jelenlét ellenére), de ekkor már ott voltak a rendőrök, úgyhogy ez elmaradt. Az is kiderült, hogy azért is voltak ennyire befeszülve a csávók, mert kb. 1 órával mielőtt mi elkezdtünk Ágival festeni, egy másik csapat (fogalmunk sincs, kik) festékes zacskókkal dobálta meg a táblát, és most azt hitték, hogy ők tértek vissza. Hozzám hívtak mentőt (bár jeleztem, hogy nincs rá szükségem), aki "ellátott", de csak pár horzsolás volt rajtam, szóval tényleg semmi komoly. Végül Ágit és engem előállítottak, az újságírót meg a fickót, aki engem lerántott, tanúként kihallgatták, a kutyás csávót hazaengedték. Az eljárás egyik pontján sem mondták meg egyébként, hogy miért állítanak minket elő. Az őrsön már nem történt semmi különös, kihallgattak, ujjlenyomat, fotó, és reggel hazaengedtek, kb. 6 órát voltunk bent. Rongálás graffitis verziójával, vagyis bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak meg, így valószínűleg büntetőeljárás fog indulni ellenünk. A két csávóval szemben nem intézkedtek a rendőrök.”

Eddig a leírás.

Nyilván nem gondoljuk azt, hogy a Mérce két szerzője hős lenne. Állampolgárként vállalták, hogy fellépnek a szerintük gyűlöletkeltő plakátok ellen. Tudták, mit kockáztatnak, és vállalták a polgári engedetlenséget. De mégis aránytalannak tűnik az autós üldözés, illetve az, hogy a rendőrség csupán őket állította elő, bent tartotta, sőt bűncselekménnyel vádolja őket három ecsetvonásért.

Két hosszabb megjegyzés ehhez:

1. Eljutunk oda, hogy egy kormányplakát lefestése egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmény a hatóság szerint. Az nem zavarja a rendőrséget, hogy a falfirkát FALRA festik, és a graffiti - törvényi definíciója szerint - kép, grafika vagy írás, egy hengercsík pedig nehezen lesz bármelyik. Vagy graffiti lesz az is, ha valaki tojással dobálja meg a plakátot, mert az is „felületet képez” (törvényi fordulat) a papíron?

2. A történetben a plakátfestőket üldözők elkövethettek legalább két bűncselekményt. A személy elleni erőszakos cselekménnyel fenyegetés zaklatás lehet, a többi erőszakos magatartás – különösen a bicikliről való lerántás üldözés után – pedig garázdaság. Ennek ellenére a történetből kiderül, az érintettekkel szemben nem intézkedtek a rendőrök, őket nem állították elő. Ezek szerint részegen megöléssel fenyegetni, bicikliről lerángatni embereket majd rendőr jelenlétében kutyák uszításával időt tölteni nem problémás, de plakátot festeni bűncselekmény, amiért alapból kijár hat órányi fogva tartás és egy büntetőeljárás.

Mindeközben a Fidesz beterjesztette a menekültek elleni első törvényjavaslatát.