Majdnem 2 hónap telt el, mióta először utcára vonultunk. Először csak egy hallgatói fórum volt az ELTE-n, aztán a következő napokban pedig már szakdolgozati konzultáció helyett tüntetésszervezés volt a program. Az ok pedig az, hogy a magyar felsőoktatás sorsáról egyik napról a másikra ad-hoc, értelmezhetetlen és negatív konzekvenciákat eredményező ultimátumokkal döntöttek és döntenek minisztériumi hivatalnokok. Az első meccs alapképzések megszűntetéséről szólt. Nemzetközi tanulmányok, társadalmi tanulmányok és a többi. Aztán jöttek a gumicsontok, elindult a labdajáték, itt is voltak védők, csatárok és kapusok. Csak nehéz úgy játszani, hogy az egyik fél gombfocizik, a másik pedig nagypályán cselezget. Szurkolók is voltak mindkét oldalon, ahogy ez lenni szokott, aztán idővel persze az energia is elfogyott – ahogy szintén megszoktuk már – a meccs közben: nem egyenlők a feltételek, a felkészültség, a muníció és a motiváció.

Alapszakok szűnnek meg, mesterszakok szűnnek meg, megmarad-e az ELTE, megmarad-e a Corvinus? Lesz-e konzisztórium? Egyáltalán tudja valaki, hogy ez miért is kell?  Érdekli az embereket, hogy mi lesz a felsőoktatás sorsa Magyarországon?

Mindenki csak akkor akar tüzet oltani, ha az ő háza ég. De miután a Corvinust is felszabdalnák – bár picit lemaradva, az ottani hallgatók is rájöttek, hogy csapatot kell választani. Az összetartás, szolidaritás nagyon trendi, de csak mértékkel. Kimehetünk az utcára, és a bevándorló-ellenes plakátok helyére festjük, hogy „Légy szíves Magyarországon is csináljunk normális felsőoktatási rendszert!”. Vajon ez működne?

Mert ha igen, akkor elmondjuk újra, hogy jelenleg létezik egy felsőoktatási törvénymódosítás, ami minden áldott hallgatóra és oktatóra vonatkozni fog, ha megszavazzák. Illetve azt is elmeséljük újra, hogy az elmúlt héten napvilágot látott újdonsült szaklistából (2015. június 10-ei 139/2015. számú rendelet) összesen 60 darab olyan szak hiányzik (21 darab alapképzés, 37 darab mesterképzés és 2 osztatlan képzés), amelyre eddig még jelentkezhettünk, de 2016-tól már nem tehetjük meg. Bár nem is ennyire egyszerű a képlet, számos dolog nevet vált, vagy összevonják, átalakítják, esetleg új alakul… egy biztos: nem marad úgy, ahogy volt, csak azt nem tudni, miért.

Természetesen benne van a pakliban, hogy a változtatások jó irányt eredményeznek. Egy rendszernek mindig vannak hibái, mindig kell fejleszteni és szűkíteni területeket, megszüntetni felesleges dolgokat, mert bizonyosan vannak ilyenek. Nem mindegy azonban, hogy ez a folyamat miként zajlik le, milyen szakmai alapokra helyezve, és milyen egyeztetési-konzultációs folyamatokkal kísérve. Közérdekű adatigényléssel fordultunk az EMMI-hez még április 28-án, és kvázi megkérdeztük, hogy milyen információkra, felmérésekre és statisztikákra alapozva döntenek úgy, hogy például nincs szükség erdőmérnöki vagy humánkineziológia alapszakokra, esetleg környezetpolitika és menedzsment, vagy fa- és bútoripari terméktervező mérnöki mesterszakokra. Nem kaptunk választ.

Összegezni nem árt. Ennek nem csak az a lényege, hogy a gimnazista/kishúg/unokatestvér nem tud jelentkezni oda, ahová akár már egy éve tervezi, hanem hogy innentől fogva bármelyik hónap bármely napján jöhet egy bódult gondolat, amely felháborít, megrémiszt, és mire felocsúdunk, már nincs jogászképzés. Vagy ha létezik is, nem tanulhatjuk abban az intézményben, ahol szeretnénk, csak ahol azt megengedik. És ez nem egy légből kapott sületlenség: az Állam- és Jogtudományi Karok Dékáni Kollégiuma már aggódik, és nem hiába teszi. Egy hónappal ezelőtt e téma kapcsán a válasz az volt, hogy ne fessük az ördögöt a falra. Nem festjük. Most már amúgy is a plakát az új módi.

A felsőoktatást formálni kell és fejleszteni. Ez a normális. A kormányzat Fokozatváltás a felsőoktatásban című stratégiai dokumentuma 87 oldalban részletezi a következő 15 évre megálmodott utópisztikus elképzeléseket, hiszen „a magyar felsőoktatás nemzetgazdaságunk egyik legsikeresebb, legversenyképesebb ágazata, és minden lehetőség adott arra, hogy létrehozzuk Közép-Európa legjobb felsőoktatási rendszerét”. Szűcs Jenő boldog lenne.

Fel kell tenni a kérdést, hogy a fejlődés alapkövét tényleg az jelenti, hogy a diákok nem dönthetnek arról, hogy melyik intézményben tanulják azt, amit elterveztek, vagy, hogy fizikális voltában „eladják alóluk” a kampusz épületét, aztán mindenki menjen, amerre lát, esetleg, hogy több ezer szakmailag felkészült egyetemi oktató veszíti el a munkáját hétfőről keddre virradóan? Szerintünk nem. A hazai felsőoktatás autonómiájának állapota, ha úgy tetszik szabadságfoka már eddig is távol állt azoktól a normáktól, amelyeket elvárhatnánk. Tőlünk nyugatra nem az a megszokott trend, hogy hetek, hónapok alatt szakmai megalapozottság nélkül döntenek arról, hogy miként változtassanak fiatalok sorsán. Mert ehhez idő kell, ahogy egyébként a felsőoktatási stratégia is megerősíti. „Ha európai mércével nézve is versenyképes, hosszútávon fenntartható felsőoktatási rendszert szeretnénk felépíteni, elegendő időt kell szánni arra, hogy maguk az intézmények és a társadalom is magáévá tegye a megváltozott állapotokat.”

Az intézmények szétdarabolása, és a produktív munka, fejlődés ellehetetlenítése nem éppen a társadalom alkalmazkodását segíti elő. Ez pedig visszavezet ahhoz a kérdéshez, hogy hol is van az összefogás? Hol a van a fiatalokban az a tenni akarás, ami megtestesíti a jogainkért való harcot? Bár felemelő érzés volt több ezres tömegben vonulni az áprilisi tüntetéseken és vállat veregetni, de válaszként csak annyit kaptunk, hogy bizonyos szakok mégis megússzák.

Ezek után, azt gondolom, két opció lehetséges a közeljövőben: vagy minden egyes törvényi módosítás és érdekeinkkel ellentétes változtatás után kilométereket sétálunk Budapest belvárosában, és mindenkinek lesz egy „tüntetős-cipő–je” vagy egyszerűen elfogadunk, belenyugszunk és nem törődünk. Ha erre ráébredünk és összefogunk még ma, akkor talán nem kell az előző két rossz közül választanunk majd holnap. Hiszen már megmutattuk, hogy sokan gondoljuk úgy, a mostani törvénymódosítás és kézi vezérlés nem elfogadható. De már június közepe van, lassan vége a vizsgaidőszaknak, jönnek a fesztiválok és az önfeledt nyaralások. Ténylegesen elfogadjuk és tényként kezeljük, hogy megszűnik 60 szak és kiskirályságok alakulnak a felsőoktatási intézmények felett, amit konzisztóriumnak fognak nevezni? Egy 5 főből álló társaság, akiket majdnem teljes egészében a mindenkori minisztérium válogat ki, és arról döntenek, amiről akarnak, mert persze ők úgyis értenek mindenhez.

Ez továbbra sem pártpolitikai, hanem szakpolitikai kérdés, ami egy ország egyik alapköve volt és lesz is, hiszen ha az oktatás egyre rosszabb helyzetben van, akkor bárhogy is csóválhatja szegény kutya a farkát, úgyis a sajátjába fog beleharapni. Mi bizonyosan azon vagyunk, hogy közös erővel egyről a kettőre lépjünk.

A szerző a Ne szűnjön meg az ELTE TáTK – Veszélyben vannak az egyetemeink Facebook-csoport tagja

Gondolom, most már akkor csak lesütött szemmel, lehetőleg halkan mondhatom ki azt, hogy kulturális antropológus vagyok. A hivatalos álláspont szerint rám nincsen többé szükség, 2015 júniusában nyilvánosságra hozták azoknak az egyetemi szakoknak a listáját, amelyek a jövőben nem indulhatnak majd. Ennek az országnak a jelenlegi vezetése úgy határozott, hogy nincsen szükség arra, hogy itt kulturális antropológusok rontsák azt a jó levegőt. Mehetünk el innen, vagy csináljunk, amit akarunk?

Kép forrása: http://artnews.hu/

Igen, nem termelek közvetlen profitot. Nem gyártok semmit és nem tudok gépeket összerakni, vagy villanyt szerelni. Más dolgokkal foglalkozom. Olyanokkal, amiket te még csak nem is láttál soha közelről. Emberekkel. Vannak olyan emberek is, igen, élnek ebben az országban olyanok, akik nem középkorú, fehérbőrű, városban lakó középosztálybeliek. Vidéken is élnek emberek. Vannak olyan települések, amelyekben gyakorlatilag nincs tömegközlekedés és a munka egyenlő a közmunkával. Vannak szegények is. Olyanok, akik nem tudnak ennivalót adni a gyerekeiknek. Élnek itt velünk roma nemzetiségű emberek, akik egy kicsit másként látják a világot, mint te. Homoszexuálisok. Bevándorlók. Rokkerek. Sérültek. Magányosak. Gazdagok. Börtönviseltek. Feministák. Alkoholisták. Találkoztam olyanokkal, akik nem tudták leírni a saját nevüket. A kollégáim, barátaim és én mind-mind, velük is foglalkozunk.

Naivan azt hittük, hogy segítünk majd Neked, azzal, hogy tolmácsoljuk felétek az ő hangjaikat is. Azt is hittük, hogy az egyetemen töltött idő alatt olyasmit tanulunk majd, amivel hasznos tagjai lehetünk ennek a társadalomnak. Igen, a társadalomnak, aminek minket tulajdonképpen a vizsgálatára, szemlélésére, elemzésére képeztek ki. Alattomos módon azt sikoltozod, hogy mi nem kellünk ide, mert egzotikumokkal foglalkozunk, távoli vidékek népeivel és mi hasznot is hajthatunk mi itt, ahol nincs is semmi távolkeleti, egzotikus, vagy indián. Hazugok a szavaitok, mert vannak köztünk, igen, vannak, akik távoli kultúrák kutatásával foglalkoznak, mi azonban, a többség, azokkal az emberekkel foglalkozunk, akik egy országban élnek veled, de te inkább nem nézel rájuk.

Vannak köztünk olyanok, akik dokumentumfilmeket készítenek. Vannak olyanok, akik önkormányzatoknál dolgoznak és tudásukkal segítik az ott élők hétköznapjainak életét. Vannak közöttünk kutatók. Olyanok például, akik a határon túli magyarok életét vizsgálják, azért hogy elmesélhessék az arra kíváncsiaknak, hogy milyen az ő életük. Vannak közöttünk tanárok, akik arra tanítják a gyerekeket és felnőtteket, hogy mennyire sokszínű a világ, hogy a benne élők mennyire különbözőek és ez milyen érdekes. Vannak profi kommunikátorok, akik a túl halkak ügyeit felvállalják. Civil szervezetek vezetői. Kreatív szakemberek. Egyetemi oktatók. Vannak közöttünk olyanok is, akik az egész életüket arra tették fel, hogy sorsokat és élethelyzeteket vizsgáljanak azért, hogy tanulhass belőle, te is. Te, aki olyan nagyon föntről nézel le ránk.

Most pedig egy tollvonással életek munkáját kérdőjelezed meg. Méltatlan, megalázó helyzetbe hozol minket. Nem tudom, hogy te miket hallasz azoktól az emberektől, akikkel foglalkozol. Egy nehéz nap után, ha hazamész, milyen mondatok visszhangoznak benned? Mert mi ilyesmiket szoktunk hallani: „köszönöm, hogy elmondhattam”, „ezt még így soha senkinek nem mondhattam el”, „jó, hogy figyel végre rám valaki”. Te miből meríted az erőt a másnaphoz?

Akik tanítottak minket az egyetemen, röhejesen kevés pénzért azért dolgoztak, hogy ennek a társadalomnak, amiben élünk, jobb legyen. Hogy ez egy élhető világ legyen. Az a legnagyobb baj, mármint számodra, hogy minket a megértésre képeztek ki. Szomorú vagyok, mert téged is pontosan értelek. Tudom, hogy miért nincs szükséged ránk. Tudom, hogy nem akarod hallani azt, amit én nap, mint nap látok. Jó szolgákat akarsz nevelni, olyanokat, akik rég nem tudják már, hogy mi a saját érdekünk. S ha tudják is, nem mernek szólni neked róla. Nem kell az, aki szól helyettük. Nem kell az, aki szól értük. Csöndet akarsz. A saját, egyetlen, megfélemlítéssel kieszközölt igazságodat akarod csak hallani, visszhangozni mások szájából. Értelek.

A te eszközöd az elnyomás. Az enyém a megértés. Én hiszek az emberekben, te pedig használod őket. Sajnállak, mert megértelek. Átlátok rajtad. Nem sértődöm meg, nem haragszom. Konokul teszem tovább a dolgomat. Azokért és azokkal, akikre szintén nincs szükséged.

Földvári Barbara és Dallos Csaba

A szerzők saját önszántukból, pártpolitikai állásfoglalás nélkül alkotnak, és így született ez a szöveg is, amely eredetileg a Facebookon és ezen a blogon jelent meg.

A titkos haditerv a képen látható. Olvasónk fotóján pirossal van jelölve a 175 kilométeres határszakasz, ahol a fal lesz. És zölddel azok az irányok, ahol a menekültek megkerülhetik az Orbán-falat, mely a Népszabadság szerint 20 milliárda fog kerülni, ami 100 ezer munkavállaló (ápoló, szociális munkás, tanár rendőr), egy évig tartó bruttó 17 ezer forintos béremelése. Vagy lehetne a menekültügyi eljárások gyorsítására, a nálunk letelepedők nyelvtanulására és intergrációjára, a menekült táborok és a rendőrség megerősítésére. És akkor arról nem is beszéltünk évente mennyibe fog kerülni a felújítása és az őrzése a falnak.

Nem tudjuk, hogy kinek fog menni a lóvé, de ez a fal tényleg nem jó másra, mint hangulatkeltésre, és a Fidesz cselekvő, tetterős imidzsének újraépítésére, illetve arra, hogy egy haver cég kapjon sokmilliárdot.

Alapvetően a délről jövő bevándorlók számára nem Magyarország az EU határa, hanem Görögország és Bulgária. A hozzánk érkező menekültek 90%-a áthalad a két országon, amelynek határait szintén falak védik több helyen.

Az EU menekültügyi szabályai szerint egyébként abba az országba kell visszatoloncolni később a menekülteket, ahol bizonyíthatóan átlépték az EU határát. Mivel Magyarország Schengen része, tehát a nyugati határai nyitva vannak, a menekültek nem fogják azt mondani, hogy ők Bulgáriában vagy Horvátországban lépték át a határt, és ha nem találkoznak a helyi hatósággal, papír se lesz erről, míg a magyar hatóság nem tudja majd bizonyítani ezt. Tehát, a fal nem segít abban sem, hogy ne mi legyünk azok, akiknél átlépik az EU határát, hiszen nagyrészt eddig se voltunk, és ha mi kapjuk el először, akkor lényegében a menekültön múlik, melyik országot jelöli meg. De ez nem is olyan lényeges, ugyanis ebben az évben eddig Németország 2952 menedékkérőt próbált visszaküldeni Magyarországra azért, mert először itt nyújtották be a kérelmüket. Hazánk 2304 esetben elismerte, hogy valóban itt kértek először mendékjogot, mégis csupán 42 (!) menedékkérő érkezett ténylegesen vissza Németországból.

És azt is tudjuk, míg tavaly a 45 000 magyarországi menedékkérőből 530 kapott valójában letelepedésre engedélyt Magyarországon, kb 2-3 ezren vannak jelenleg menekülttáborban (ennyi a befogadóképesség), addig idén 45 kérelmet bíráltak el pozitívan a hatóságok. De a 45 000 menedékkérő nagy része továbbhaladt Nyugat-Európába. És hiába a megnövekedett menekültforgalom Magyarországon, idén eddig nem találkoztunk a migránsokhoz köthető bűnügyekkel. Tehát hazugság az a fideszes riogatás, hogy több százezren özönlenek majd be Magyarországra. Egyelőre mást nem lehet mondani, mint hogy több tízezren özönlenek át.

Azt pedig a fenti “infografikán” láthatjuk, mire lesz jó Orbán fala. Korrupcióra és szavazatszerző erőfitogtatásra.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Kedden reggel Marine Le Pen bejelentette, hogy elindítja a Szabadság és Nemzetek Európája (SZNE) nevű szélsőjobbos frakcióját az Európai Parlamentben. Állítólag ezzel pénz és befolyás jár, mégse érdekel senkit.

És talán joggal nem.

Nem is tudom, már mióta hallgatjuk azt, hogy valamikor össze fog állni egy szélsőjobbos frakció Marine Le Pen vezetésével. Most megtörtént. Marine Le Pen el is mondta egy reggeli sajtótájékoztatón, hogy védeni fogja a nemzeti szuverenitást a „mindent maga alá gyűrő EU-val” szemben, leállítja a bevándorlást, és szétveri az eurózónát. Ha még hozzátette volna azt is, hogy kicsinálja a görögöket, akkor talán frakciót se kellett volna alapítania, simán felvehették volna Cameronék mellé a Szabadság és Demokrácia Európája képviselőcsoportba... vagy az Európai Néppártba.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy jó nekünk, hogy a szélsőjobb az Európai Parlamentben van, ugyanis az, hogy emberek nyugodt szívvel behúzzák ezen pártok neve mellé az x-et bármilyen választáson, arról árulkodik, hogy Európa minden erejével azon van, hogy levetkőzze az évszázadok alatt, nagyon lassan ráragadt emberiességét.

De persze ez se újdonság. Ez is egy olyan probléma, amivel újra meg újra szembesülünk: pl. amikor a Jobbik bekerült a magyar törvényhozásba, vagy amikor az osztrák szabadságpárt (FPÖ) kormányalakító tényezővé válik, vagy épp amikor Marine Le Pen szedi össze a legtöbb szavazatot egy francia EP-választáson. A gyűlölködés egyre szalonképesebb lesz, és egyre többen, egyre nagyobb sikerrel használják is szavazatszerzésre. Ezt teszi pl. jelenlegi plakátkampányával a Fidesz is.

A szélsőjobbos pártok mostani machinálásának annyi hozadéka van, hogy képviselőik még egy kicsit több időt kapnak felszólalni, a Putyintól jövő támogatásukat pedig kiegészíthetik adófizetői pénztárcákból. Az Open Europe nevű thinktank becslése szerint ugyanis a frakció létrejötte évi kb. 4,5 millió eurós bevételt jelentene az európai szélsőjobbnak.

Már amennyiben képesek elviselni egymást a tagok huzamosabb ideig. Ugyanis a koalíció fenntartásához legalább 25 tagra van szükség hét országból. Most 37-en vannak, pontosan hét tagállamból, ez az EP nyolcadik és egyben legkisebb csoportja. Marine le Pen tavaly óta próbálkozik a frakció összehozásával, és ez többször is meghiúsult, még tavaly nyáron azon bosszankodhatott például a pártelnök, hogy az FN egyik kiugrott képviselője átült a UKIP szervezte csoportba, de az egyik francia honatya szerint inkább a keletiek problémásak: "Az aláírás pillanatában a képviselők gyakran meggondolták magukat. A kelet-európaiak morális szempontból nincsenek topon... de néha egy vastagabb boríték vagy egy pozíció, és a fazon mégis inkább hozzád jön. Ez azért még politika" - érzékeltette a Médiapart portálnak az elvileg "politikai affinitáson" alapuló frakciók lélektanát egy frontos vezető.

A keleti felhozatal védelmében említsük meg, hogy mások erkölcsével is lehetnek gondok, magának a Nemzeti Frontnak is van több, vizsgálat alatt álló ügye, és a holokauszt-tagadásban és pétainizmusban jeleskedő pártalapító apuka, Jean-Marie kimarad a frakcióból, akárcsak Marine keményvonalas egykori ellenfele a tradicionális katolikus vonalat erősítő Bruno Gollnisch. Akadnak azért még gyöngyszemek. Itt van például a brit Janice Atkinson, akit egy kamu éttermi számla miatt rúgtak ki a UKIP-tól márciusban (a tranzakciót fel is vették rejtett kamerával). De voltak más botrányai is: rasszista indulattal szólt be volt pártja egyik szimpatizánsának, és miközben kritizálja a "szociális támogatásokért gyerekeket vállaló" családokat, ő adós néhány ezer eurós tartásdíjjal a saját volt férjének. A díszes társaságban akadnak még flamand szelsőjobbosok a belga Vlaams Belang-ból, társulnak a holland Szabadságpártból, az osztrák FPÖ-ből, az olasz Északi Ligából, és ketten a lengyel Új Jobboldalból, akiknek eddig a revizionista Janusz Korwin-Mikke pártelnök miatt nem volt rendben a pedigréjük (a hollandok kényesek az ilyesmire), de most már szakítottak volna az utóbbival, szóval minden oké. 

Stanisław Żółtek régi motoros, a kilencvenes években még a krakkói önkormányzatban húzta az igát, mára azonban kissé elfáradt, EP-s aktivitásának mutatói szerint nemhogy felszólalni, de még szavazni sem nagyon szokott. Társa, Michał Martusik monarchiát szeretne bevezetni hazájában, hogy egy katolikus király védje meg a lengyeleket a bűnös politikai osztály erkölcseitől; Putyint "komoly politikusnak tartja", és egy diktatúra azért jobb szerinte mint egy demokrácia, mert az előbbiben legalább tudjuk, ki kormányoz, míg az utóbbiban nem. Katolicizmusa abban sem akadályozza meg a képviselőt, hogy az oktatás, az energiaszektor és a tébé teljes privatizációját szorgalmazza, ugyanis szerinte mindez nem állami feladat : "Ha maga személyesen szeretné segíteni a szegényeket, vagy az öregeket, akik elszegényedtek, hát akkor nyugodtan, de a saját pénzéből, ne az enyémből!" - nyilatkozta tavaly májusban. 

A legutóbbi regionális választásokon harmadik helyen végző, és Berlusconit, a "Múmiát" is maga mögé utasító olasz Északi Liga is megnyerő társaság, a milánói metrót szegregálni kívánó vezetője, Matteo Salvino februári római meetingjén például nemcsak az olasz neofasiszták vettek részt, de akadtak német pegidások is, neonácik a görög Aranyhajnalból, de Mussolinit éltető transzparensek is.

A Koránt a Mein Kampfhoz hasonlító Geert Wilders iszlám- és muzulmán gyökerű bevándorló ellenessége közismert, hazájában gyűlöletkeltésért indult ellene eljárás. Az iszlamofóbia látszik a "Szabadság és a Népek Európája" egyik legfontosabb kötőanyagának, ebben a flamand Vlaams Belangnál is remekül teljesítenek. A Jörg Haider örökösei és volt nácik által alapított osztrák FPÖ szintén több-kevesebb sikerrel próbál cukisodni, de azért néha be-becsúszik egy nyíltan rasszista vagy idegengyűlölő komment.

A Jobbik viszont sehol.

„Miért nem hívták a Jobbikot az új politikai tömörülésbe?” – kérdezte erre a Népszabadság tudósítója a holland Geert Wilderst, aki ki is használta az alkalmat arra, hogy megpróbáljon szalonképesebb színben feltűnni: „Mert nem kívánunk egy antiszemita párttal egy frakcióban ülni” – válaszolta (mintha a Nemzeti Front csupa filoszemitából állna).

A Jobbik nem hiszem, hogy nagyon bánja ezt, mert feltehetőleg nem akar arabgyűlölővel közösködni, főleg ha az egyben Izrael-barát is. De a nagy cukiságkampány kellős közepén az se jönne neki jól, ha a szintén frakció nélküli Német Nemzeti Demokrata Párt vagy a görög Arany Hajnal hardcore-nácijaival kellene összeállnia. Minden koalíció veszélyt hordoz. A szavazatvesztés veszélyét.

És ami igaz a Jobbikra, az igaz a tömörülésben résztvevő pártokra is. Amikor a választási sikered annak köszönhető, hogy egy rendes választási program kidolgozása helyett patikamérlegen méregeted ki, hogy kit kell utálni, és kit kell szeretni vagy épp elviselni, annak érdekében, hogy a szavazataidat rövidtávon maximálhasd.

A Jobbikot nyilván azért zárták ki, mert a koalícióban résztvevők nem akarták megkapni az elkerülhetetlenül velejáró antiszemita jelzőt, hisz az gyengíthetné a támogatásukat. Meddig bírja a frankofób Vlaams Belang annyi franciával összezárva (és meddig tolerálják ezt a választóik)? Vagy mi lesz vajon, ha az egyik koalíció-tag szidalmazza a segélyre vadászó kelet-európaiakat? Maradnak akkor is a lengyelek? Vagy ha az euró megszüntetése körüli vitában azt merik mondani, hogy egyes lusta nemzetek túlságosan eladósodtak? Maradnak ebben az esetben az olaszok a koalícióban? Vagy mi lesz akkor, ha rájönnek a kisebbek, hogy a Nemzeti Front dominálta frakcióban kicsiként valójában csak Marine Le Pen egyszemélyes kabaréjához adják a nevüket? Hagyni fogja ezt a nemzeti büszkeségük?

Bármelyik is történik meg ezek közül, a szélsőjobbos Jenga-torony összedől. Hacsak nem győzik meg Le Penék az egyik jobbikos képviselőt, hogy átmenetileg ne legyen már antiszemita, és üljön be hozzájuk a koalícióba. Amíg meg az európai szélsőjobb ezekkel a kérdésekkel van elfoglalva, nem kell attól tartanunk, hogy 37 tagjukkal nagyobb kárt tudnak tenni az EU-ban, mint az idegenellenes ámokfutásba kezdett nagy pártok.

Kezdjük azzal, hogy tényleg nincs szebb, mint ha a rendszerváltás nagy harcosa, aki csak pár hónapja mesélt arról, milyen volt a vasfüggöny mögé utazni, építi fel az új vasfüggönyt Magyarország déli határánál.

Ha az index cikke alapján a bolgár-török határon felépült 30 kilométeres kerítés költségeit vesszük alapul, akkor 175 Km alsó hangon  8-9 milliárd forintba lehet (pluszban a bolgár költségek is megduplázódtak, ez nálunk is elképzelhető). Tudjuk, kiknek fog menni ez a pénz, miközben a jövő évi költségvetés így is hiánnyal rendelkezik, és olyan dolgokra nem jut tétel, mint az egészségügy vagy az oktatás. Lehet ennyit költeni a bevándorlók távoltartására, de nevetséges, amikor az itt lakó emberektől is sajnálja a pénzt a kormány.

Az is érthetetlen, hogy miért költött legalább 1.3 milliárd forintot a kormány nemzeti konzultáció néven, ha már előtte tudták, mit fognak csinálni. Az egész óriásplakát kampány és nemzeti konzultáció eszerint kamuintézkedés, amiből a haveri nyomdát, a haveri óriásplakát-céget lehetett tolni pénzzel, miközben a gyűlöletkommunikációt is tolták.

De nézzük a konkrét fal ötletét. Az EU-ban három helyen van ilyen építmény. Görögországban, a két afrikai spanyol enklávé körül és Bulgáriában. Görögországban annyira jól működik a dolog, hogy a legtöbb menekült pont onnan érkezik Szerbián át Magyarországra a tengeren keresztül. Spanyolországban is láthattunk a szörnyű képeket a helyenként 6 méteres dupla kerítést is megmászó férfiakról, és tavaly februárban tizenöten fulladtak vízbe, miután a spanyol csendőrség tömegoszlató eszközöket vetett be az áttörni próbáló migránsok ellen. Bulgáriában pedig, ahol a fal még csupán 30 kilométert fed le, felére csökkent ugyan az átkelők száma, de ez inkább annak köszönhető, hogy a bolgár rendőrök brutális kegyetlenséggel bánnak a migránsokkal, így arra sokkal kevesebben is próbálkoznak.

Ismert még a mexikói-USA határnál felhúzott fal is. Ugye mindenki kitalálja, hogy azóta több vagy kevesebb bevándorló igyekszik-e az Államokba?

De mi történik, ha felhúzunk a  szerb határon egy kerítést? Tegyük fel, működik is. Visszafordulnak a menekültek? Nem, hanem máshonnan próbálkoznak. Szerbia Romániával és Horvátországgal is határos, és pár kilométer gyaloglás után már meg is kerülhetik a kiválóan felhúzott falat. Tényleg azt gondoljuk, hogy aki több ezer kilométert utazott, majd szomorúan lebiggyeszti az ajkát, és nem gyalogol még 50 kilométert? Amennyiben nem árulja el a menekült, hogy honnan jött be az országba, ha nem találkozott román vagy horvát hatósággal, mi leszünk az első ország, ahol hivatalosan belépett az EU-ba (és azt se feledjük, ha már él családtagja az EU-ban, akkor ahhoz az országhoz fog “tartozni”, ahol az él). Márpedig nyilván nem lesz olyan hülye, hogy Schengenen kívülre toloncoltassa magát. Azt pedig reméljük, senki se gondolja, hogy a magyar-román határra is húzunk kerítést.

De az egészben tényleg az a legviccesebb, hogy ezek az emberek nem akarnak Magyarországon maradni, és az EU is csupán azt mondja, hogy Magyarországon legyen több menekült-kérelem elbírálva. Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ők itt is akarnak majd élni. Miért is akarnának? Ha a kormány az eljárások gyorsítására költene pénzt fal helyett, akkor munkahelyeket is teremtene, és lényegében meg is oldaná ugyanazt a feladatot, amit a fal felépítésével gondol megoldani. Csak nem fog neki sikerülni.

Ez a fal csak arra jó, hogy ismét iszonyatosan sokat tudjanak lopni a srácok, és eljátszhassák a kocsma legerősebb gyerekének szerepét, másra nem. Mindeközben pedig még egy darab emberi jogi, humanista, vagy keresztény szempontot se soroltunk fel, ami miatt ez a döntés morálisan is elfogadhatatlan. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a menekültek és a bevándorlók a tévhitekkel ellentétben – ha nem ellenségként kezeljük őket – segítenek a gazdaságnak is. Egy bevándorló egy amerikai kutatás szerint 1,2 munkahelyet teremt, fogyasztásával és a szolgáltatóipar termékeinek igénybevételével, egy német kutatás pedig kiszámolta, hogy egy bevándorló élete során átlagosan több adót fizet be, mint amennyit az állam költ rá. De nyilván a Fidesznek fontosabb a haveri cégekkel fölösleges falat emeltetni.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Idén is megrendezték a szárszói találkozót, ahol Farkasházy Tivadar kertjében beszélgettek és vitatkoztak a meghívottak (jórészt a magyar baloldal számára fontos személyiségek). Köztük lett volna Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának tagja, majd az SZDSZ alapítója és képviselője az első parlamenti ciklusban. De Kőszeg visszautasította a meghívást, amit levélben indokolt meg Farhasházy Tivadarnak.

Az alábbiakban ezt a levelet közöljük:

Kedves Teddy,

a megtisztelő meghívást a XIV. szárszói találkozóra köszönöm. Az összejövetelen mindazonáltal nem veszek részt.

Egyszerű volna persze, ha valamilyen elfoglaltságra hivatkozva formálisan menteném ki magam. Ennél azonban komolyabban veszem a meghívást, amely meg is lepett. Megpróbáltam végiggondolni, hányszor is voltam Szárszón, már úgy értem, a találkozón, mert egyébként még nyaraltam is ott, és hányszor kaptam meghívást. Arra jutottam, hogy az első és a második találkozóra voltam meghívva, de csak a másodikon vettem részt. Azóta, mostanáig, nem kaptam meghívást. De nem kizárt, hogy megcsal az emlékezetem, és volt meghívás, csak megfeledkeztem róla.

Az elsőre, mindenesetre meg voltam hívva,  az időpont azonban egybe esett az adriai búvártanfolyammal, amire már befizettem. Írtam egy levelet, miszerint nem tudok elmenni Szárszóra, mert alámerülök. Ezt felolvastad, a jelenlévők jól mulattak. Nagy búvár egyébként nem lett belőlem, de azért párszor még merültem.  Néhány évvel később meghívtak egy konferenciára Ausztráliába a rendőrség civil kontrolljáról. Sidneyből elmentem egy három napos búvárkirándulásra, amelynek egyik programpontja a cápaetetés volt. A cápák már türelmetlenül várták a hajót a végtelen óceán megadott pontján. Amikor a cápák jóllaktak, mi is alámerültünk, hátha a cápák a kiadós haldarabok után még egy kis desszertet is fogyasztanának. A túra szervezői megnyugtatták a vendégeket, hogy tizennégy éve hetenként kétszer rendeznek cápaetetést, és még sosem történt baj. Mindazonáltal, just in case, mindenki hagyjon valamilyen személyazonosító okmányt az ágyán, hogy legalább utólag megtudják, kit evett meg a cápa. Kölcsönöztem egy víz alatt is működő fényképezőgépet, aztán lesüllyedltünk, nem "szörnyű mocsaradba, magyar történelem" (Illyés), hanem a kristálytiszta tengerbe, tizenegy méter mélyre. Szerencsénk volt, hamarosan közeledett egy jó három méteres fehér cápa. Én is megindultam felé, és sikerült is telibe kapnom.

Csak amikor itthon megnéztem  a számítógépen, akkor rémültem meg: a fehér cápa vérvörös volt. No, nem a felfalt búvárok vérétől, hanem mert túl közelről villantottam rá a vakut. A képről eszembe jutott, hogy néhány évvel korábban, jó későn este, váratlanul harmadmagával benyomult a lakásomba egy szociológusból lett ingatlanügynök, és nekem szegezte a kérdést, hajlandó vagyok-e eladni a frissen megvett lakást. Kitérő válaszomra gúnyosan megkérdezte, cápákkal akarok-e kikezdeni. Rá emlékezve feltettem az én vörösre színeződött fehér cápámat a képernyővédőre, és valahányszor bekapcsolom a gépet, merengve gondolok vissza a régi szép időkre, amikor még ki mertem kezdeni cápákkal. Ezekkel a maiakkal már nem merek.

A második találkozón, 1994-ben ott voltam, az egyik fényképen Szőcs Gézával társalgok, majdnem annyival nagyobb nálam, mint a cápa. A találkozót azonban nem ez tette emlékezetessé, hanem az, hogy interjút készítettem veled, meg is jelent a hetilap Beszélő 1994. évi 24. számában. A beszélgetés témája az MSZP és az SZDSZ küszöbön álló koalíciója volt. A számomra legfontosabb mondatod így hangzott: "Megmondom, mi között nem tudnék választani: Békesi László és Tardos Márton között." Aligha akad igényes intellektuel, aki választani tudna, ha arról van szó, a két kiváló közgazdász közül melyikkel kíván reggelizni. Itt azonban a két név csak szellemesen kiválasztott jelkép volt, a kérdés azonban az, akarunk-e választani Horn Gyula és - mondjuk - Kis János között. (Évekkel később visszatértél erre az interjúra, azt írtad, félreértelmeztem, félremagyaráztam a szavaidat. Kőszeg Ferenc és az istenek alkonya, Beszélő, 2000, 9-10.) Az SZDSZ-t a demokratikus ellenzék hozta létre, amelynek működési elve az volt, hogy résztvevői a diktatúra viszonyai között is kihívóan gyakorolták emberi jogaikat.

Az MSZP ellenben az állampártból jött létre, reformszellemű tagjai sem akartak mást, mint az eseti engedmények sorozatával növelni a szabadság, mindenekelőtt a gazdasági szabadság mozgásterét. Ráadásul az MSZP képviselőcsoportjában, mint Eörsi István írta, legalább nyolc futballcsapatnyi volt párt-, állami és szakszervezeti funkcionárius foglalt helyet. 1985-ben Budapesti Kulturális Fórum néven rendezték meg a helsinki folyamat egyik kötelezően előírt konferenciáját.   Ezeknek a  Helsinki utókonferenciáknak a helyszínén és idején mindig számos nem kormányzati szervezet tartott párhuzamos rendezvényeket, sajtókonferenciákat. Az 1982-es madridi utókonferencián mutatták be az erdélyi szamizdat folyóirat, az Ellenpontok Memorandumát a kelet-európai kisebbségek elnyomásáról. Éppen ezért a szocialista országokban nem is tartottak utókonferenciákat, kivéve az egy budapestit. Bár az állambiztonsági szervezet, egy vendéglői beszélgetés lehallgatása révén már 1985 februárjában tudott a tervezett ellenfórumról, a Duna Intercontinental Szállóban csak október 15-én, az ellenfórum megnyitása előtt két órával közölték a szervezőkkel, hogy a hónapokkal korábban lefoglalt konferenciaterem nem áll a rendelkezésükre. A rendezvényt végül Eörsi István illetve a következő napon Jeles András és Kiss Anikó  lakásán  tartották meg. Itt beszéltek a külföldi vendégek: Susan Sontag, Danilo Kiš, Hans Magnus Enzensberger, Timothy Garton Ash, Ámosz Oz, Pavel Kohut, valamint a hazaiak: Konrád György, Csoóri Sándor, Bence György, Mészöly Miklós Tamás Gáspár Miklós, Csurka István. A hivatalos fórum eseményeit az MSZMP KB és a Külügyminisztérium Horn Gyula vezette operatív bizottsága koordinálta. Amikor az amerikai és a Közös Piac országai nevében a luxemburgi küldöttség vezetője szóvá tette az alternatív fórum betiltását, azt a választ kapták, hogy a rendezvényt magánlakáson megtartották, "a magyar hatóságok magánjellegű rendezvényekkel nem foglalkoznak". Az erre vonatkozó szigorúan titkos dokumentumot a Beszélő már néhány héttel az esemény után nyilvánosságra hozta. Bár a Kádár-rendszer aljas cinizmusáról voltak fogalmaim, ez a mondat különösen felháborított, minthogy az inkvizíció döntéseire emlékeztetett: felkérik a világi bíróságot, hogy hozza meg ítéletét a kezükre adott eretnek ügyében, és gondoskodjék megbüntetéséről, lehetőleg vérontás nélkül, azaz máglyán.

Akkor elképzelni sem tudtam volna, hogy nem egészen tíz év múlva képviselőként Horn Gyula kormányát kell támogatnom, miközben azt is tudom, hogy Boross Péterrel sokkal inkább egy nyelvet beszél, mint Kis Jánossal vagy Pető Ivánnal, hogy egyetlen politikai csoportosulást sem utál jobban, mint liberális szövetségeseit, és mihelyt Bokros Lajos közbelépése folytán elhárult az államcsőd fenyegetése, mindent megtesz, hogy az SZDSZ-t megalázza, lehetetlen helyzetbe hozza. Persze most nyilván sokan azt mondják, mit lovagolok én még mindig megszállottan húsz évvel ezelőtti eseményeken. De hát mindez korántsem távoli múlt, hiszen a tavaly előtti találkozón Mesterházy Attila, az Osztály, vigyázz!-t vezénylő Szabad György nyomdokába lépve, felállásra szólította fel a jelenlévőket. Az összegyűlt agg liberálisok pedig alázatosan fel is, hogy együtt hódoljanak a Kádár-rendszer egyik utolsó jelképes alakja emlékének.

De persze nem ez volt az egyetlen baj a 2013-as találkozóval. Talán sehol nem öltött ilyen látványos színpadi formát a baloldalon politizáló reszketeg értelmiség szereptévesztése, elszakadása a valóságtól. Mindenki emlékszik rá, akár jelen volt, akár nem, Konrád György kioktatta Mesterházy Attilát, hogy adja át a miniszterelnök-jelölti helyét Bajnai Gordonnak. Nem számít, hogy a baloldalon az MSZP az egyetlen politikai erő, amely szervezetekkel, viszonylag számottevő szavazói támogatottsággal rendelkezik. Csak az számít, hogy Konrádnak meg néhány száz vagy néhány ezer embernek Bajnai (joggal) rokonszenvesebb volt, mint Mesterházy. Már Petőfi is mélységesen tévedett, amikor lángoszlopnak képzelte önmagát és a költőket. De legalább szép verset írt a tévedéséből. Petri idejében szembenézett vele, hogy nem lesz népvezér, de még az ellenzék bárdja sem. Álma egy poloskamentes ágy volt a honvédmenhelyen, ahol mélázva elpöfékelheti a hálás nemzet csikkadományait. Konrád útmutatását Mesterházy gunyoros hálálkodással fogadta, holott aligha okosabb ember Konrádnál. De a szerepzavarba került értelmiségnek egy pofára esés nem volt elég. Tüntetésen követelték a baloldal összefogását. Megkapták. Az összefogás jegyében közös országos listát állítottak össze, amelyről az MSZP színeiben 21-en kerültek be a parlamentbe, a többi baloldali párt színeiben összesen heten. De nem is érdemes ezt tovább ragozni, Vári György pontosan leírta a jelenséget az Egy értelmiségi szerep nyugdíjazása című cikkében (Népszabadság, 2014. május 9.). Ráadásul a cikkből az is kiderül, hogy ez a szerepfelfogás nemcsak korszerűtlen, de mélységesen antidemokratikus is. "az emberek... semmiképpen sem gondolkodás alapján szavaztak" - idézi Vári Heller Ágnes értékelését a 2014-es választási eredményről. Ebben Hellernek akár igaza is lehetett, de akkor Für Lajosnak is igaza volt, amikor valami hasonlót mondott az 1994-es választási eredményről. Ha elfogadjuk ezt az okoskodást, akkor a demokráciánál többre kell tartanunk a felvilágosult diktatúrákat, amelyekről a tízedik tömeggyilkosság után szokott kiderülni, hogy nem is olyan felvilágosultak. Vagy a cenzusos választási rendszert, amely csak a művelteknek és a vagyonosoknak biztosít választójogot.

Az előkészítés nélküli összefogás balsikeréből okulva a baloldal egy része most amerikai mintára előválasztást akar. A jelen helyzetben a baloldalnak aligha hiányzik bármi is jobban, mint egy kiadós kampány egymás ellen. Mintha a baloldal, elsősorban az MSZP, huszonöt év alatt sem értette volna meg, hogy a Kádár-rendszernek vége, hogy a hatalom nem azon múlik, ki szerzi meg a legjobb pozíciót a Politikai Bizottságban, hanem azon, hogy kit választanak meg a csacsinak, befolyásolhatónak, félrevezethetőnek minősített szavazók. Visszapillantva az elmúlt évekre, azt hiszem, az értelmiségi szereptévesztésnek óriási szerepe volt az LMP szétverésében. Pedig az LMP az idegesítő antikapitalista-antiglobalista kirohanásai ellenére az egyetlen párt volt a parlamentben, amely hitelesen hívta fel a figyelmet a Fidesz hadjáratára a jogállam ellen. És az LMP volt az egyetlen párt, amelynek egy időre sikerült kiszállnia a baloldal-jobboldal háborújából. De éppen ezt nem viselte el a baloldali, liberális értelmiség, amely azt várta volna, hogy az LMP az SZDSZ remake-je legyen. Az LMP kettészakadása végül mind a maradókat, mind a szecesszionistákat tönkretette. De ez a csak önmagát érzékelő szűklátókörűség eredményezte a balliberális értelmiség tévképzetét is, hogy Bajnai pártját a választók elfogadják liberális középpártnak. Pedig Bajnai, akármit beszélt is, a nem baloldali szavazó szemében baloldali volt, és az is maradt. Színre lépése elsodorta a csöppnyi reményt, hogy létre jöhet Magyarországon egy, a Tuskéhoz hasonló konzervatív liberális párt. Ma ennek semmi esélye.

A meghívóban az áll, hogy a szervezők a résztvevőktől gyakorlati tanácsokat várnak mások és önmaguk számára, hogyan lehet szembeszállni a (szélső)jobboldal előretörésével. Az igény teljesen jogos, csak nem tudom, reális-e. Nagy az esélye, hogy 2018-ban a választási verseny a Fidesz és a Jobbik között dől el. Duda győzelme Varsóban megnövelte a Jog és Igazság Párt őszi győzelmének valószínűségét, a lengyel és a magyar politikai út pedig már sokszor bizonyult párhuzamosnak a történelem folyamán. Nem hiszem, hogy a Jobbik túlugorja az 50 százalékot, de meglehet, hogy a Fidesz sem éri el. Azt gondolom, hogy a Fidesz ebben az esetben sem társul a baloldallal, hála istennek. Egy Fidesz-Jobbik nagykoalíció esetén talán kirúgnák Magyarországot az Európai Unióból, és akkor megtanulnánk végre, milyen is az élet a brüsszeli gyarmatosítók nélkül. De a legvalószínűbb, hogy a Fidesz a Jobbik külső támogatásával (és fogságában) tovább kormányoz, Magyarországot pedig átsorolják az Európai Unió NB II-es ligájába.

Kedves Teddy, Baráti üdvözlet Neked, a családodnak és vendégeidnek:

Kőszeg Feri

Budapest, 2015. június 7.

A Századvég ma nyilvánosságra hozott pár töredéket saját kutatásából a kormány propagandalapjában, a Napi Gazdaságban, illetve propaganda-tévéjében, az M1-en, szépen belemagyarázva hülyeségeket még abba is. A lényeg, amit ki akartak hozni, az, hogy az ellenzéki pártok reakcióját még saját szavazóik se támogatják. Persze tudjuk, nem csak az ellenzéki pártok reagáltak a plakátkampányra, hanem random állampolgárok is. De nem is ez a legnagyobb gond a Századvég kutatásával, hanem az, hogy vélhetően csalás.

Magából a cikkből nem derül ki pontosan, mi az, amire rákérdeztek a kutatók, csak sejthetjük, hogy nem a kormány óriásplakátjára, hanem annak szövegére. Ezt a benyomásunkat a kutatás maga is erősíti. Ebből pedig véleményt levonni a kormány propagandájának elutasítására vonatkozóan se lehet, nemhogy az ellenzők támogatottságára (ugye az se elképzelhetetlen, hogy valakinek tetszik a plakát, de a kormányellenes reakció is, illetve az is létezhet, hogy nem tetszik neki a plakát, de a plakáttépkedés sem).

„A Századvég kutatásából azonban kiderül, hogy a lakosság többsége egyetért a plakátokon megfogalmazott üzenetekkel” – ezt írja a Napi Gazdaság cikke a kutatás kérdéseiről. Ebből viszont annyira következtethetünk, hogy az intézet nem a plakátkampány kontextusával tálalta a kérdéseket, hanem csak az abban szereplő szlogeneket, a plakátkampány, tehát kontextus nélkül futtatta meg a közvélemény-kutatásban.

Hogy pontosan értsük, miért manipulatív a kutatás, most mindenki csukja be a szemét, és idézze vissza pontosan, szövegszerűen, mi van a plakátokon. Nyilván van, akinek az olvasók közül mindhárom menni fog, van akinek egyik sem, ez függ a memóriától, és attól is, mennyit foglalkozik politikával, hányszor találkozott a plakátokkal. A trükk pedig ebben van.

Aki nem foglalkozik annyit politikával, egyszerűen nem ismeri a plakátok szövegeit, azokat nem köti a kormányzati propagandához, kontextus nélkül értelmezi.

Ugyanis a Századvég nem a kormányzati propagandával való egyetértésre, nem a plakátháborúra, hanem valószínűleg – és az eredmények tükrében majdnem biztosan – minden kontextustól lecsupaszítva, magukra a mondatokra kérdezett rá. Így a legnagyobb elutasítottságot a legtöbbször a médiában szereplő munkás plakát szövege kapta, hiszen az állampolgárok azt kötik leginkább a kormányzati gyűlöletkeltéshez.

És persze ha valaki azt kérdezi tőlem, szerinted is az a jó, hogy a bevándorlók tartsák tiszteletben a kultúránkat, én azt válaszolom, persze, hiszen én is tiszteletben tartom az övéket. Ez pedig teljesen más, mint ha a terrorizmusra hivatkozva szólítjuk fel arra a bevándorlókat, hogy tartsák tiszteletben a kultúránkat, és lényegében azt üzenjük: takarodjatok innen!

Hiszen nem azért kell tiszteletben tartani a kultúránkat, mert ők azt egyébként nem akarnák, mert „ezek mind terroristák”, hanem azért, mert az az együttélés alapvetése, hogy toleráljuk egymás kultúráját, és megpróbálunk együtt élni egymás mellett. De a kormányzati plakát nem erről szól, a kormányzati plakát üzenete valójában az, hogy nincs szükségünk más kultúrákra. Ezzel pedig szerintem nem lehet egyetérteni.

Ez a trükk: a Századvég kiemeli a kontextusból a plakátot, és teljesen más kontextusban kérdez rá a rajta szereplő mondatokra. Így eltűnik mellőle minden negatív felhang, miközben az eredeti plakáton a mondat más kultúrák elutasítását jelenti, összefüggésbe hozza a bevándorlást a terrorizmussal, tökéletesen összemosva a kettőt. Majd a Századvég ennek a kérdésnek az eredményét úgy tünteti fel, mintha arra a plakátkampány kapcsán válaszoltak volna az emberek, és nem pont attól függetlenül.

Ez körülbelül olyan, mintha a kormány stadionépítési projektjeinek népszerűségét így próbálná mérni a Századvég: „Egyetért Ön azzal, hogy a fiatalok megfelelő körülmények között tudjanak sportolni?” Erre a kérdésre nyilván igennel válaszolnék, hiszen nem tudom, hogy több százmilliárdról, profi sportról és esetleg korrupcióról van szó.

Viszont egy dolog pozitív a kutatással kapcsolatban. A Századvég minden bizonnyal megmérte a kormány kampányának támogatottságát is, és ezt nem hozta nyilvánosságra, tehát nem számukra kedvező eredmény jött ki. És azt is pozitívnak lehet mondani, hogy csak a plakát szövege alapján, mindenfajta kontextustól lecsupaszítva is, több mint a lakosság 30%-a elutasítja a kormányzati gyűlöletkampányt.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Az LMP IX. kerületi képviselője, Jancsó Andrea közölt egy fényképet és egy dokumentumot az oldalán. A posztok tanúsága szerint a BKK és az önkormányzat útburkolat-felbontással és körbekerítéssel zárta le egy Határ úti kereskedő üzletét, akinek máshova kéne költöznie.

A kerület állítása szerint a kereskedőnek azért kell elköltöznie, mert a Határ úton, azon a területen, ahol a boltja is van, nem lesz lehetőség a továbbiakban kereskedelmi tevékenységre. Ezzel szemben az LMP képviselője állítja, a jegyzőkönyvekben az szerepel, 200 négyzetméteres pavilon fog épülni a területen, ahol továbbra is kereskedelmi tevékenység fog majd zajlani. Csak úgy tűnik, mások folytatják majd.

Ma reggel az egyik elüldözni szánt kiskereskedőt a képen látható látvány fogadta, boltját és kocsiját körbekerítették és a betont feltúrták mellette, így lényegében az önkormányzat és a BKK közösen elérte, hogy ne működjön az üzlet.

Egy korábbi jegyzőkönyvben pedig az áll, az önkormányzat úgy egyezett meg a BKK-val, hogy az építési területet oly módon alakítják ki, hogy az elüldözni kívánt kereskedők hozzáférjenek a boltjaikhoz, mert a szöveg szerint ezt nem korlátozhatja az önkormányzat és a BKK, de lehetetlenítse el az egységek működését. Majd a pavilonokat lebontják. A képek tanúsága szerint ez meg is történt.

A pavilonok tulajdonosainak szerződését egyébként korábban nem hosszabbította meg az önkormányzat. Ezt a mostani helyzetet pedig meg lehetett volna előzni azzal, ha a kerület vezetése csupán a pavilonokat akarja elbontani, de a kereskedőkkel megállapodik a további működéséről. De úgy tűnik erre nincsen szándék, az eddigieket ellehetetlenítik, és új kereskedők érkezhetnek a Határ útra. De vajon kik?

A britek populista EU-ellenességének apropóján a francia és a német gazdasági miniszter megreformálná végre az Uniót. A probléma csak az, hogy javaslatuk nem volt képes elérni a közvélemény ingerküszöbét. Na meg az, hogy rengeteg lényeges kérdést egyszerűen figyelmen kívül hagyott.

Európai polgárok tüntetnek az Európai Központi Bank működési modellje és a megszorítások ellen, szolid rendőri kísérettel; Frankfurt, 2015. március 18. 

Miközben a görögöket rendre azzal fenyegetik a gazdagabb tagállamok, hogy bármelyik pillanatban repülhetnek az eurózónából, a britek pedig önszántukból fordítanának hátat az Uniónak, a francia és a német gazdasági miniszter úgy döntött, lépni kellene valamit, és összerakott június elején egy rövid szösszenetet a Guardian számára arról, hogyan is kellene szerintük rendbe tenni az Uniót.

Ebben arra hívják fel a figyelmet, hogy a válság következtében megakadt az EU (illetve az eurózóna) tagállamai közti felzárkózás, ráadásul milliók maradtak munka nélkül – főleg a fiatalok között nagy a munkanélküliek aránya. És ennek tetejébe egyre nő az ellentét a nemzeti és az uniós érdekek között is.

A szerzők szerint komoly problémák vannak a monetáris unió architektújával, és hogy ezeken túllendüljünk, el kellene indítani egy több lépéses konvergenciaprogramot, amely strukturális (munkaerőpiac és befektetői környezet) és intézményi reformokból (hatékonyabb gazdaságpolitikai döntéshozás uniós szinten) állna, valamint megcélozná egy szociális, illetve adózási unió létrejöttét is (ami azt jelentené, hogy megpróbálnák különböző faktorok – feltehetőleg az adott ország GDP-je, árszintje, stb. – alapján megállapítani, mennyi jár a legkiszolgáltatottabb dolgozóknak, valamint összehangolnák a társasági adók mértékét, ezzel megelőzve, hogy a tagállamok egymással versenyezve lenyomják a nagy lóvétól beszedhető adóbevételeket, vagy a multik kibújjanak az adózás alól, olyan kiskapukat használva, mint a híres dupla ír vagy a holland szendvics). A terv az lenne, hogy a tagállamok együtt döntsék el, melyek azok a területek, ahol EU-s szintre kell vinni a döntéshozást, és mik azok a területek, ahol jobb lenne harmonizálni vagy összehangolni a szabályokat.

Macronék ennek révén vizionálnak egy átmeneti, közös eurózónás költségvetést, aminek bevételei például egy közös pénzügyi tranzakciós adóból, és a társasági adó egy részéből érkeznének, és automatikus stabilizátorként működne, arra is lehetőséget adva, hogy az eurózóna tagállamai, ha kell, közösen vegyenek fel hitelt.

Ezen kívül megcéloznák a demokratikus és a végrehajtói deficit rendberakását is. Utóbbit azzal, hogy egy euróbiztos a kezébe venné a fiskális ügyeket, és figyelne arra is, hogy pezsegjen a munkaerőpiac, nőjön a gazdaság és dőljenek a befektetések. A demokratikus deficittel kapcsolatban csak annyit mondanak, hogy az EP-n belül lenne egy európarlament, de kompetenciáikról nem esik szó.

Egy mondatban kitérnek arra is, hogy foglalkozni kellene majd a többi tagállammal is, akik nem tagjai az eurózónának, de ahelyett, hogy komolyabban elméláznának azon, ezt miképpen kellene tenni, elintézik azzal, hogy az eurózóna lesz az Unió szíve, a többiek meg majd a minden európai számára elérhetővé váló Erasmus-program révén megérzik, hogy bizony ők is a közösséghez tartoznak.

Alapvetően a javaslatcsomagnak vannak olyan részei, amelyek nem tűnnek annyira rossznak, még ha bullshit-szagú is itt-ott a leírt történet. Az viszont nagyon is meglepő, hogy miközben valami újat akarnak mutatni a szerzők, és a közösségi érzetet mélyítenék az EU-ban, meg a közös európai érdeket emlegetik, mégis csak önmagukat kiáltják ki a vezetőknek. Hivatkoznak például arra, hogy a kezdetek óta a németek és a franciák hajtották előre az Uniót. A többieknek meg mintha azt üzennék: jobban teszik, ha befogják, és követik a német-francia példát, bármi is legyen az. (Miközben persze tény, hogy a németek vezető szerepe megkerülhetetlen, még Varufakisz is azt írja egy friss cikkében, hogy Németország viselkedjen úgy, ahogy egy demokratikus hegemónnak viselkednie kell, a kancellártól pedig konkrétan azt kéri, hogy menjen el Görögországba, és tartson egy beszédet, amely reményt adhatna a görögöknek. De azt várni, hogy Németország a mérete és gazdasági ereje folytán jobb irányba terelje az Uniót, nem ugyanaz, mint deklarálni, hogy igenis, mi leszünk ennek az egésznek a vezetői.)

Emmanuel Macron és Sigmar Gabriel

Amúgy kik ezek?

Ahhoz, hogy tudjuk, szimpla kommunikációs fogásról, vágyálmokról van szó, vagy egy létező politikai akarat valós projektjének vázlatát olvassuk, érdemes megnézni, milyen politikai legitimitással rendelkeznek a szerzők. A 37 éves Emmanuel Macron a ma kormányzó Francia Szocialista Párt (PS) liberális szárnyához tartozik, a gall elit tipikus iskolái után a pénzügyi felügyeletnél dolgozott, majd, amikor a politikai karrier lehetőségei bezárulni látszottak, átigazolt közhivatalnoki állásából a Rothschild-bankhoz. Innen hívta el aztán 2012-ben François Hollande, hogy legyen a köztársasági elnöki kabinet helyettes vezetője. Sosem indult választáson, ezért gazdasági miniszteri kinevezését is annak köszönheti, hogy elődje, Pierre Moscovici Brüsszelbe távozott komisszárnak, hogy ott dr. Jekyll és Mr. Hyde alakváltásait megszégyenítve dorgálja a franciákat lagymatag gazdaságpolitikájuk miatt, aminek 2012-től egészen ideáig ugye ő volt a gazdája.

Egy éve még a franciák se nagyon ismerték Macron úr nevét, de azóta lett egy monumentális saláta-törvény tervezete, potom 295 javaslattal, amelyek célja a francia gazdaság béklyóinak felszámolása lenne, a vasárnapi nyitva tartás részleges engedélyezésétől a munkavállalói jogok visszavágásáig. A több deregulációt, privatizációt és “kevesebb államot” ígérő csomag olyan népszerű, hogy még maguk a szocialisták sem akarták megszavazni, így a parlamenti demokrácia alapjaira nem túl kényes Manuel Valls miniszterelnök élt az alkotmány biztosította jogával, és vita nélkül verte át a parlamenten, majd a jobbos többségű szenátusban a szöveget kicsit még liberálisabbra faragták, és a héten tér vissza az alsóházba, ahol a szocik megint nem fogják megszavazni.

Sigmar Gabriel majd húsz évvel idősebb, egykoron gimnáziumi tanár volt, gimnazista kora óta a német szocdemek (SPD) tagja, és jelenleg német kancellárhelyettes, pártvezető valamint gazdasági és energiaügyi miniszter. Pozíciójában már egy ideje kényelmetlenül érzi magát, és össze-vissza kapálózik, mivel a német választóknak mintha nem lenne világos, mit is csinál ő és pártja kormányon. Még ha érzékelik is, hogy ott van, nem tartják többnek, mint Merkel szociáldemokrata bábjának. Hiába próbálja Gabriel például már egy ideje rendberakni a párt kapcsolatát a szakszervezetekkel és a törzsválasztókkal, az nem jön neki össze, és pártja támogatása csak 25 százalék körül mozog, ami eléggé nehézkessé teszi számára, hogy kormányképes erő legyen a két év múlva esedékes választásokon.

A pártvezető már egy ideje azon dolgozik, hogy a zöldekkel és a radikál balos Linkével alakítandó koalíció alapjait fektesse le (a választók jórésze országos szinten ezt még nem nagyon hajlandó lenyelni, bár a tartományokban már működött ez az összeállítás), hátha azzal sikerülne egy balosabb imázst nyernie. Gabriel nagy problémája ugyanis az, hogy hiába sikerült a pártjának koalíciós partnerként elérnie, hogy megfelelő mennyiségű munkával töltött év után akár már 63 évesen is nyugdíjba lehessen volnulni Németországban, hiába harcolta ki a női kvótát a tőzsdén jegyzett cégek felügyelőbizottságában, és hiába sikerült még a minimálbért is elfogadtatnia a CDU-val, a balos érzületű választók csak azt látják, hogy gazdasági miniszterként cégvezetőkkel smúzol.

Ráadásul a felmérések továbbra is azt mutatják, hogy a választók nem hiszik el, hogy annyira felkészült lenne a gazdasági kérdésekben, mint a konzervatívok. Politikai túlélésének tehát az egyetlen eszköze az, ha képes lesz konfrontálódni a koalíciós partnerével és megmutatni, hogy vannak bizony neki is működőképes gazdasági elképzelései. Innen nézve tehát lenne tétje Gabriel számára a dolognak, és politikailag sokat nyerhetne vele, ha tényleg lenne valami a tervezetből. Ráadásul a duóban ő a német, és hát az elmúlt évek azt mutatták nekünk, ha a németek valamit akarnak, abból akár még lehet is valami.

Kinek tetszik ez egyáltalán?

A szociálisabb Európa ugye a mostani német válságkezelési irányvonallal menne szembe. Az átlag német ma úgy véli (tévesen), hogy ő tartja el az Európai Unió összes semmittevőjét, és nem feltétlenül akarna most elkezdeni velük közösködni. A déli tagállamokat megérteni, igazságosabb szociálpolitikát követelni pedig amolyan értelmiségi hóbort.

És ez korántsem csak Németországra, hanem az északi tagállamok többségére is jellemző. Az a fajta válságkezelés, amelyben az európai mainstream baloldal, bár kisebbségben, de itt-ott azért kormányra is kerülve, önállóan vagy nagykoalícióban közreműködött, jelentősen csökkentette az Európán belüli szolidaritást, mára nem csak az EU-ellenesek erősödtek meg a legtöbb országban, de az közvélekedés is, hogy nem „akarunk fizetni a többiekért”. Az uniós konstrukciókba korábban is kódolt versenyzési hajlam mára a kölcsönös bizalmatlanságot és neheztelést erősíti, egy pozitív fordulatot pedig nehéz előhúzni a kalapból.

Szóval nem is kell mondani, hogy Merkel nem lesz oda gazdasági minisztere integrációs terveiért. És ne feledjük, hogy az igazságosabb Európára irányuló terveket sokszor éppen a németek torpedózták meg. Volt például egy, amúgy szintén francia-német eredetű terv az európai adósság (egy részének) közössé tételéről, amelyet még Jean-Claude Juncker, a Bizottság mostani elnöke és Giulio Tremonti egykori olasz gazdasági miniszter is támogatásáról biztosított (sőt, még Yanis Varufakisz is azt mondta, jó irányba megy a javaslat). A közös eurókötvényekről egy ideig ment is a vita, míg Angela Merkel 2012-ben be nem mondta, hogy „Nein!”

Ami a franciákat illeti, a fentiekből talán már kiderül, hogy Macron, és feltételezhetjük, hogy a felvázolt uniós projekt is számíthat Hollande rokonszenvére, akárcsak a francia nagyvállalati szektor bizalmára, és esetleg a jobbközép támogatására is, épp csak a baloldal – a szocialista párt közepétől egészen balszélig - nem állna be mögé, ahogy a szuverenista jobboldal és a továbbra is az eurózónából való kilépést szorgalmazó szélsőjobb sem. Az utóbbiakból épp 10 éve jött össze az a többség, amely leszavazta az uniós alkotmánytervezetet, a legutolsó alkalommal, amikor megkérdezték a franciák véleményét az uniós konstrukcióról. Ez a többség, amely nem elégedett azzal, hogy alakulnak az EU dolgai, ma is megvan, ahogy az az évfordulóra rendelt közvélemény-kutatásokból kiderült, miközben továbbra is Franciaország az egyik olyan hely Európában, ahol egy csomó ember tényleg hisz ebben a projektben, vagy legalábbis egy másikban, amely valóban elhozná azt a szociális Európát, amelyről Angela Merkel épp a napokban jelentette ki, hogy nem fog eljönni.

Ez Macron legitimitásával a második nagy probléma: Hollande egykori kampánya ugyanis pont arra a halvány reményre játszott rá 2012-ben, hogy változhatnak az európai erőviszonyok, és legalábbis egy keynesiánus trend erősödhet meg, amely a megszorítások erőltetett menete helyett beruházásokat és gazdaságélénkítést ígér ott, ahol ma csak neolib reformok vannak. A reményből kb. semmi sem lett, ha csak azt nem tekintjük eredménynek, hogy a francia kormány – a görögökkel szemben – kapott két év engedményt az EB-től a deficit számsorok rendbetételére, és tavaly ősszel Macron meglátogatta Gabrielt, hogy újfent arra kérjék a német kormányt, mi lenne, ha mégis lenne egy csipet beruházósdi. Ezzel párhuzamosan Macron és Gabriel megrendelésére készült el egy tanulmány a kívánatos reformokról, amelyek között szerepelt a bérek befagyasztása 3 évre vagy pl. a 35 órás munkahét, a franciák körében továbbra is nagyon népszerű vívmányának megszüntetése. Miközben már a nem is annyira radikális baloldal is azt javasolja, a munkaidő további csökkentésével kellene enyhíteni a növekedés epizódjai ellenére tovább duzzadó munkanélküliségen.

Összefoglalva, a francia szocialisták részben ideológiai okokból, részben politikai akarat hiányában lemondtak arról, hogy a periféria és mondjuk az olaszok támogatásával egy ellenpólust képezzenek az EU-ban. A párton belül ez a kérdés ma is megosztó, a június elején tartott kongresszuson a balszárny képviselői kemény szavakkal bírálták a francia stratégiát az EU-val, a válságkezeléssel és Brüsszellel kapcsolatban. De olyan miniszter is akad, aki anoním módon ugyan, de elismerte, hogy az empatikusnak tűnő szónoklatokkal ellentétben, a görögök érdekében a francia vezetés “Nem tett semmit, és nem is akar semmit tenni. Azt akarják, hogy Ciprász megbukjon, hogy bebizonyosodjék, nincs francia Sziriza, nincs alternatíva. Az irányvonal Macron és a reformok. A kisujjukat sem mozdíthatják. Hollande egy liberális… Görögország segít nekünk, bebizonyítják, hogy egy nép hiába akar valamit, csak a költségvetés számai és Canossa számítanak.”.

Ilyen háttérrel, ha Hollande, Valls és Macron holnap kirakják a zászlót, hogy erre van a szociális EU 2.0, még a saját szavazóik, saját képviselőik sem mennek utánuk. Akkor csinálja inkább a jobboldal, és legalább az önkormányzati fotel megmarad a “szociknak”.

Riasztóan önző banda

Sőt, akad egy rövidtávon még súlyosabb gond. Az európaiak jelentős része, nemhogy a görögök nyomorára fütyül, de még azt sem támogatja, hogy a saját társadalmának különböző csoportjai, vagy a különböző régiók között megvalósuljon a redisztribúció. Ez nem utolsósorban az utóbbi években hatalmon lévő politikusaink felelőssége, és jelentős mértékben a szocialistáké. Ez a folyamat pedig veszettül megnehezíti, hogy bármiféle föderatív vagy VIP-EU projektben hihessünk. Ennek ugyanis alapvető feltétele lenne az anyagi transzfer – a gazdagabb területek felől a szegényebbek felé, az adó- vagy bérharmonizáció vesztesei felé, és egy valódi demokratikus kontroll. Valóban klassz lenne az egyesítés felé haladni a bérek, szociális juttatások vagy az adópolitika terén, de miért adnának le vívmányaikból a fejlettebbek, és mi kompenzálhatná a szegényebbek esetében az alacsony társasági adó vagy a nyomorúságos bérek emeléséből adódó versenyképességi hátrányt?

Egy hasonló projekt hosszú távú megvalósítása nem megy anélkül, hogy az európaiak többsége higgyen a redisztribúció, a jóléti szolgáltatások és a szolidaritás erényeiben; nemcsak morális szempontból, hanem azért, mert belátják, hogy mind a társadalmi konszenzus, mind a gazdaság szempontjából a leghatékonyabb út az egyenlőtlenségek felszámolásán át vezet. De az utóbbi évek-évtizedek politikái épp ellenkező irányba vitték a folyamatokat: ma a finnek inkább nem adnának pénzt a görögöknek (még akkor sem ha annak 90%-a aztán visszajut a hitelezőkhöz, így részben az uniós intézményekhez), a katalánok nem adnának pénzt az andalúzoknak, a pestiek megriadnak a gondolatra, hogy ők finanszírozzák BAZ megye közszolgáltatásait, és a nyóckerben még a saját hajléktalanaiktól is inkább pénzt szednének, minthogy segítsék őket visszakapaszkodni méltányosabb körülmények közé.

Mi, európaiak nemcsak spontán lettünk egy ilyen riasztóan önző és köldöknéző banda, akiknek vezetői arról vitatkoznak tényleg, hogy 30 ezer menekült befogadása vajon sok vagy még épphogy elmegy a félmilliárd lakossal rendelkező gazdasági társulásunkban, hanem azért is, mert az utóbbi évek és évtizedek politikái tömegeket szegényítettek el, egyre nagyobb arányban támogatták a gazdagokat (perverz redisztribúció), cserében pedig igyekeztek elérni, hogy a lehető legmegosztottabbá váljon a kisemmizettek és vesztesek tömege.

A visszafelé vezető út nem holmi légből kapott föderalizáción át vezet, ahol semmi sem biztosítja, hogy a gyengébbek ne szívjanak éppúgy tovább, mint most a válságban tették. Hanem új, demokratikus, szociális, fenntartható és transzparens politikákon, amelyek ismét a szolidaritást, az egyenlőséget, és a közjó érdekében elköltött közpénz, a közszolgálatot teljesítő politikai képviselet ideáit élesztik újra, ennek érdekében mozgósítják azt az óriási gazdasági, kulturális és közösségi potenciált, amit Európában felhalmoztunk.

A rossz hír, hogy Macron és Gabriel projektje nyilvánvalóan nem erről szól, a jóhír pedig az, hogy mindaz, amiről írtunk, megvalósítható az eurózónán kívül is, akár egy kerületben, egy faluban vagy egy megyében, egy országban vagy mindezek szabad társulásában, ha vannak közös erőforrások – ez csak politikai akarat, lelemény és szív kérdése.

Kevés lesz ez

Visszatérve tehát a szinte nulla vitát generált Gabriel-Macron tervre (a kevés reagáló között találunk egy brit konzervatív EP-képviselőt, aki azt mondja, a társasági adó összehangolása baromság, valamint egy nyugdíjas Guardian újságírót, aki a szociális tényezők hiányáról panaszkodik), meg kell említenünk, hogy a két gazdasági miniszter sok mindent csak nagy vonalakban fogalmazott meg, kerülte a konkrétumokat, és kimaradt a tervezetből egy csomó fontos dolog, például, hogy mi legyen a munkanélküliekkel, akikből egészen sok van most Európában. És nem sok szót vesztegetnek a megszorítás-alapú válságkezelésre sem, holott a mai problémáknak egy jelentős része azokra vezethető vissza (nem is beszélve arról, hogy korábban Gabriel is a megszorítások barátjaként tetszelgett).

A Gabriel-Macron-terv kétségtelenül előremutatóbb, mint a nagyjából ezzel egyidőben belebegtetett Merkel-Hollande-terv a szorosabb integrációról, amit majd a hónap végén mutatnak be, ugyanakkor, amikor David Cameron eldarálja Brüsszelben, hogy mit követel azért cserébe, hogy országa az Unióban maradjon. Merkelék ezzel azt üzenik: nem fogjuk újraírni a szerződéseket, anélkül is meg tudjuk reformálni az Uniót. Gabrielék közben mintha attól se riadnának vissza, hogy szerződést módosítsanak az integráció előmozdítása érdekében. Ráadásul, mint azt korábban is említettük, van ugyan pár jó ötlet a tarsolyukban (például nem felejtkeznek meg az eurózónán kívüli államokról, vagy hangoztatják a minimálbérek és összehangolt társasági adók fontosságát), az egész mégis inkább egy nagy blöffre hasonlít.

Főleg akkor, ha azokkal az elképzelésekkel vetjük őket össze, amelyek valóban megoldást keresnek az EU egyenlőtlenségi problémáira és demokratikus deficitjére, és nem kerülik ki az eddigi időszak kritikáját sem. A napokban ismertettük például Thomas Piketty elképzeléseit, szerinte az eurózóna parlamentjének olyan területeken is döntési kompetenciákkal kellene rendelkeznie, mint a deficit és az állami beruházások mértéke, az Európai Központi Bank vagy a bankunió és a stabilitási mechanizmus felügyelete. Macronék számára e kérdések nagyrészt az alapnak tekintett, megőrzendő status quo részei.

A miniszteri duó ráadásul mintha továbbra is a régi német-francia dominanciában gondolkozna, azaz a XX. század Unióját akarná importálni a XXI. századba. Ez, akárcsak a görög válsággal kapcsolatos fellépésük, vagy épp az „általános európai érdekek” fontosságának hangoztatása, ami azt sejteti, hogy a nemzet-központú gondolkodást egyfajta európai nacionalizmusra is lecserélhetjük, tovább erősíti azt a gyanút, hogy a szolidaritás és az egyenlőség még ebben a klubban sem lesz teljes. Miközben korántsem világos, hogy a kétsebességes Európa víziójában pontosan milyen szerepet is szánnak a “normál tagságnak”, azon túl, hogy a jelenlegi idegenellenes légkörből merítve xenofób egységbe kovácsolhatunk a világ leggazdagabb országai közül 28-at.

B. Simon Krisztián, Dobsi Viktória

A HVG által elfogott levél szerint a kormány feladja a rezsicsökkentést, vége a szabadságharcnak. Nem meglepő a dolog, három év után a Fidesz erős háttéremberei kedvük szerint átalakították, államosították, felvásárolták a piacot, a rezsicsökkentés pedig szép lassan kikerült a kormány szókészletéből. De egy haszna lesz talán a dolognak, mindenki láthatja, mi volt valójában a célja az intézkedésnek.

Pedig a rezsicsökkentés fontos eszköz is lehetne, a korrupción és az üzleti haszonszerzésen túl sem véletlen, hogy ezt a fogást választotta a kormány, ugyanis a rezsi kifizetése valóban sok ember számára okoz napi problémát. Viszont a kormány rezsicsökkentésének nagy része nem jó helyre ment. Ugyanis teljesen felesleges olyan embereket támogatni, akiknek van pénzük egy medence fűtésére például. Míg az idei évben megszűnő lakhatási és adósságrendezési támogatás pont azoktól veszi el az utolsó mankót, akiket a kilakoltatás vagy a közmű-szolgáltatások kikapcsolása fenyeget.

A kormánynak nem megszüntetnie, hanem át kéne alakítania a rezsicsökkentést. Átalakítani úgy, hogy azok a szegénységben élő vagy lecsúszással fenyegetett dolgozók, akiknek a hó végén a rezsi kifizetése gondot okoz, kapjanak kedvezményt és segítséget. De ne kapjon az, aki az úszómedencéjét fűti. Az állam, a közösség pénze nem erre való.

A jelenlegi rezsicsökkentés ugyanis úgy működik, hogy ha 400 ezeret költesz havonta rezsire, 40 ezer forintos támogatást kapsz, ha 5000 forintot 500-at, és ez nem csak azért probléma, mert nem ösztönöz a spórlásra, hanem azért is, mert a pénz nem azokhoz megy, akik így is alig tudnak fűteni télen, vagy alig tudják kifizetni a villanyszámlát, hanem azoknak, akik villákat, úszómedencéket fűtenek, lényegében luxuskiadásokra kapnak kedvezményt. Ők összességében sokkal több pénzt kapnak a közös adóforintjainkból, mint a kiskeresetűek.

A rezsicsökkentés megszüntetése káros lenne, mert az adósságkezelési és lakhatási támogatás megszüntetése mellett emberek tízezrei kerülnének emiatt az utcára. De a rezsicsökkentés átalakítása oly módon, hogy ne a nagy fogyasztókat, hanem a kiskeresetű, kevés rezsit is épphogy fizetni tudó embereket támogassa, nemhogy ésszerű lenne, hanem kötelező egy épeszű módon, az emberek érdekében tevékenykedő kormány részéről. Csak úgy tűnik, a rezsicsökkentés emberekre gyakorolt hatásai másodrangúak az oligarchák piacszerzéséhez képest.

Kövesd a szerzo bejegyzéseit a Facebookon is!