Interjút készítettünk azzal a sráccal, aki tegnap éjszaka elsőként lefestette a kormány gyűlöletkeltő óriásplakátjait. Mivel az akciónak büntetőjogi következménye is lehet, a plakátfestő srác (nevezzük PS-nek), nem árulta el a nevét, de azt mondta, ha felülragasztják a lefestett plakátot, újra akcióba lép.

Kettős Mérce: A nevedet nem árulod el, miért?

plakátfestő srác: Egy Fidesz-törvénynek köszönhetően egy ilyen jellegű véleménynyilvánítás egy évig terjedő börtönnel sújtható bűncselekménynek minősül. Ehhez nincs kedvem a hülye gyűlöletkampányuk miatt.

KM: De mégis ki az, aki péntek éjszaka alvás vagy bulizás helyett lefest egy óriásplakátot?

PS: Semmi különös, 30-40 közötti, középosztálybeli, budapesti férfi vagyok. Szeretek biciklizni.

KM: És miért festetted le a plakátot? Unatkoztál, nem volt a haverokkal mit csinálni?

PS: Lett volna jobb dolgom is! De amikor megláttam ezeket a plakátokat, nagyon felhúztam magamat. Az én nevemben, az én pénzemből olyan uszító kampányokat finanszíroznak, amik a legelesettebb, a segítségre leginkább rászoruló embercsoportokat célozzák. Hát én nem ilyen országban akarok élni, úgyhogy vállaltam egy kis alváskimaradást.

KM: Valamilyen pártnak vagy tagja, vagy miért csinál valaki ilyesmit? Fizetett érte a Soros legalább?

PS: Nem vagyok párt illetve szervezet tagja, és az irodai munkámon kívül semmilyen tevékenységemért nem fizet senki. Ezért az akcióért akkor sem fogadnék el pénzt, ha lenne olyan hülye, aki fizet ezért. A neo-munkáspárt 2000 forintjára sem tartok igényt. :D

KM: Ha felülragasztják, újra lefested?

PS: Attól függ, mivel ragasztják felül. Kék festékem még van. ;D

KM: Sokba kerül a plakátok lefestése?

PS: A kék festék még korábbról maradt, így csak egy teddy-hengert kellett vásárolnom egy barkácsáruházban 890 forintért. Erre sem Soros adta a pénzt.

KM: Szerinted mit kéne csinálnia az embereknek a plakátokkal?

PS: Jó lenne, ha sokan kifejeznék a véleményüket, bármi is legyen az. Hogy hogyan, azt biztos nem nekem kellene megmondani, a postán kiküldött kérdőívek kapcsán láthattuk, mennyire kreatívak az emberek nélkülem is.

KM: És mit ajánlasz azoknak akik belekezdenének az órásiásplakát lefestésbe?

PS: Játszós ruhában csinálják, és vigyázzanak a rendőrökkel!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A délkelet-törökországi Diyarbakir főútján két nappal a parlamenti választások előtt robbanás történt a több tízezres tömegben, amely a radikális baloldali és kurd párt, a HDP, Erdogan nagy ellenfelének nagygyűlésén vett részt. A merénylet eddig 4 halottat és több száz sebesültet követelt, a város kórházai megteltek. A robbantás eredményeként eddig tíz sérültről tudunk, de a helyszínen lévő rohamrendőrség és a megzavarodott tüntetők közötti összecsapásokról is jönnek hírek. A párt társelnökét, Selahattin Demirtast ismeretlenek az autójában támadták meg közvetlenül a robbantás után, de jól van, és nyugalomra intett mindenkit.

Kurd színek és romok, a robbanás sérültjei Amed (törökül Diyarbakir) város központjában / Fotó: Cahida Dêrsim, Twitter

A török köztársasági elnök, Erdogan és pártja, az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) az utóbbi időben rendkívül hevesen támadta a HDP-t, mivel ha a párt eléri a 10 %-os parlamenti bejutási küszöböt, akkor Erdogannak kisebbségben kellene kormányoznia. A HDP ellen az elmúlt két hónapban többnyire ismeretlenek több mint száz kisebb-nagyobb merényletet követtek el. Akárcsak e támadások, a mai robbantás mögött is politikai szándékokat sejtenek a támogatók. Az eseményeknek ezen a pontján még nem lehet pontosan sejteni, mi történt, de a pártot mind a kormánypárt mind a török nacionalista ellenzék a legfőbb, szeparatista veszélynek tartja.

Abdel Fattah el-Szíszi egyiptomi diktátor volt pénteken a magyar kormányfő vendége. Nyilván Budapestről nem tudjuk megoldani az egyiptomi helyzetet, de olyanokat, amiket Orbán mondott az egyiptomi hóhérnak, épeszű ember nem mond.

Magyarországon az egyiptomi eseményeket a média és a közvélemény nagyjából a Tahrír téri eseményekig, a forradalom látszólagos győzelméig, Mubarak bukásáig követte. Az még pár emberhez eljutott, hogy a választásokat a Muszlim Testvériség nyerte meg, amely az iszlamista politika felé kezdte eltolni a szekuláris államberendezkedést, a katonaság azonban puccsal megbuktatta a Testvériséget. Ezután következett a megtorlás, amit a ma díszdoktorrá avatott el-Szíszi vezényelt le. A katonaság egy dolgot tanult meg Mubarak rendszeréből: nincs cécó, börtön vagy halál vár az ellenzékiekre. Volt olyan nap, hogy több száz embert ítélt halálra a rendszer. A kivégzések és bebörtönzések pedig a mai napig sem álltak le. De ez a kegyetlen bánásmód nem csak az iszlamistáknak jár. A nyugatias civil aktivisták nagy része is börtönben vagy halálsoron üll. Azok, akik Mubarak rendszerében illegalitásban, de tudtak működni, ma az első mozdulat után a börtönbe kerülnek. A rendszer mindenkivel leszámol.

És azt se felejtsük el, ez a katonai diktatúra az, amely ha úgy áll érdekében, hogy felekezeti ellentéteket keltsen, akkor simán hagyja, hogy a radikális muszlimok kopt keresztényekre támadjanak, majd fellépjen és a békecsináló szerepében tetszelegjen. De ez az a rezsim, amelynek a katonái nőket erőszakoltak a Tahrír téren, amikor a nyugati média figyelme alábbhagyott.

Ezt a rendszert ünnepelte ma Orbán ilyen mondatokkal:

„Egy különleges ország különleges vezetőjét fogadtuk a mai napon.” „Nem akarok beleszólni, az egyiptomi nép dolga eldönteni, milyen utat jár.” Mi nem ódzkodunk az olyan vezetőktől, akik katonaemberek, ugyanis a magyarok emlékeznek azokra a súlyos történelmi pillanatokra, mikor „a magunkfajta civilek helyett kemény katonaemberek vegyék át az irányítást”.

A bevándorlásellenes kampány közepén pedig külön szép, hogy Orbán azt mondta: „sosem rejtettem véka alá, hogy hiszek a kulturális diverzitásban, illetve abban, hogy a kultúrák sokszínűsége a Jóisten adománya.” Orbán szerint Európában sok helyen félnek az iszlámtól, sőt, ellenségnek tekintik, de Magyarország nem ilyen, itt „az iszlámról is a tisztelet hangján beszélünk”.

Orbán szerint Egyiptomban jelenleg nem egyszerűen a gazdaság átalakítása zajlik, hanem igazi országépítő munka. És a miniszterelnökünk azért nem szól be a diktátornak, mert az egyiptomi nép dolga dönteni az ország vezetéséről.

Az első kijelentés érthetőbb, mivel az egyiptomi gazdaság sokban hasonlít a magyarra, csak míg Magyarországon minden piaci pozíciót a Fidesz ural le, addig Egyiptomban a katonaság oligarchái viszik az építőipar, a kommunikáció és a turizmus legnagyobb cégeit. Lényegében Mubarak bukása jól is jött nekik, hiszen az ex-diktátor és haverjai érdekeltségébe tartozó cégeket pont az általuk levert forradalomra hivatkozva nyúlhatták le.

De nincs is cinikusabb a népszuverenitásról értekezni egy olyan ország vezetőjét fogadva, aki a demokratikusan megválasztott kormányt megpuccsolva került hatalomra. Majd egy nevetséges választáson legitimálta a hatalmát, ahol a bebörtönzések és a kivégzések után nem volt ki elinduljon, az előző megbuktatott iszlamista elnököt például épp halálraítélték.

Orbánnak csupán egy dologban van talán igaza. Az egyiptomi stabilitás és Egyiptom fontosságának kérdésében. A puccsal megdöntött Muszlim Testvériség ugyanis az iszlamista politika radikális szárnyához tartozik. Nem véletlen, hogy az egyiptomi katonai diktatúra megteheti, amit megtesz, és méghozzá az USA pénzéből. Ugyanis az Egyesült Államok által megkívánt katonai stabilitást ő garantálja jelenleg a térségben. Az USA viszonyulása álszent, nevetséges és felháborító: néha megemlíti az emberi jogsértéseket az országban, de eltűri a politikai célzatú kivégzéseket, újságírók, ellenzéki aktivisták bebörtönzését, az ő pénzéből folytatott korrupciót, az elnyomás sokezer fajtáját.

De az biztos, ha az amerikai külügy valamelyik képviselője úgy tövig nyalná el-Szíszi seggét, ahogy azt Orbán tette, másnap repülne a hivatalából. A gazdasági kapcsolatok ugyanis nem egy diktátor seggének tisztára nyalásától fognak élénkülni. Az, amiket Orbán mondott, illetve a díszdoktori cím a féregség kategóriába tartozik. Pedig ilyen esetekben akár meg is tapsolnánk, ha a magyar kormányfő különutas politikát folytatna a nyugattal szemben, de úgy látszik, mikor véreskezű diktátorokra kerül a sor, akkor Orbán fene nagy kurucossága is alábbhagy.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Az MSZP sírja már meg van ásva, csak még páran nem tudnak róla.  A szocialisták elhúzódó haláltusája telis-tele van drámai fordulatokkal. Néha komédia, de többnyire a teljes magyar baloldalt maga alá gyűrő tragédia jelenetei peregnek a szemünk előtt évek óta. Olykor nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, az alábbiak viszont azt ismételten nyilvánvalóvá teszik, hogy a Magyar Szocialista Pártnak pusztulnia kell. Pusztulnia, takarodnia kell, hűlt helyét pedig fel kellene szántani és sóval behinteni, abban reménykedve, hogy a frissen sózott szántásból valódi baloldali gondolatok, baloldali pártok sarjadnak ki, erősödnek meg.

Május 30-án Burány Sándor ismertette a szocialisták személyi jövedelemadó koncepcióját, amelyet az MSZP (hogy papír is legyen róla) módosító javaslatként beterjesztett a tárgyalás alatt álló 2016-os adótörvény csomaghoz. A szocialisták szerint ideális SZJA három adókulcsot tartalmaz a következős sávokkal:

Lépjünk túl azon, hogy a javaslat szimpla demagógia. Ne feszegessük, hogy a kieső pénzt vajon honnan teremtenék elő , hiszen miért is kellene ezen befeszülni, amikor nyilvánvaló, hogy esély sincs a javasolt adótábla elfogadására? Nem érdekes, mondtak egy nagyot, hátha hoz plusz egy százalékot a következő közvélemény-kutatásnál. 

A Fidesz felelőtlenséggel vádolja az ellenzéki pártot, mondván, könnyű ellenzékből népszerű, ámde megvalósíthatatlan költségvetést javasolni. A dolog báját az adja, hogy – noha a felelőtlenség vádja megáll - az MSZP még akkor sem tud szocialista (vagy akárcsak népbarát) lenni, amikor semmi tétje nincs a dolognak. Még felelőtlen ellenzéki ígéretként, soha meg nem valósuló javaslatként sem tud baloldali gondolatot, programot elénk tenni. Komolyan illúzió azt képzelni, hogy egy magát baloldalinak tartó párt a gazdagokat (magasabb jövedelműek) magasabb adókulccsal, a jelenleginél nagyobb mértékben adóztatná? Tényleg ott tart az MSZP, hogy alá megy a Fidesz-KDNP 16%-ának és azt mondja, hogy édes-drága felső osztály, cukipofa felső-közép fizess még kevesebb adót? Tényleg ez lenne a baloldali gondolat gazdaságpolitikai, adópolitikai megjelenése? 15%-os adókulcs a magas jövedelműeknek? Miért?

Nem inkább olyasmiket kellene mondani (és adópolitikai javaslatokká lefordítani), hogy „fizessenek a gazdagok” vagy, hogy „vagyonadóval a tőke túlhatalma ellen”?  Elképesztő és kiábrándító, hogy az úgynevezett Magyar Szocialista Párt milyen mértékben képtelen baloldali politikát folytatni. Pontosabban nem is az a gáz, hogy nem mer, mert véleményem szerint nem a mersz hiányzik, hanem a tudás: nem tud baloldali lenni. Az MSZP ma egy ideológiailag üres váz, amit a múlt illúzióinak (hogy lehet belőle baloldali párt) tehetetlenségi ereje tart össze. Egy sportkör, amelynek tagjai nyerni szeretnének mindenáron, de már azt sem tudják, hogy milyen sportot űznek... valami labdajáték? Nagyjából ennyi dereng nekik.

Úszás az, idióták!

És az mekkora százon, hogy Szigetvári Viktor teszi helyre őket? Persze úgy, hogy közben ki nem mondaná a baloldali szót. Kis magyar politikai pornográfia.

Ma van a barackfa-nap, amely azt jelképezi, hogy a nemzet összetartozik határoktól függetlenül, és Trianon. Pedig valójában, ha valaki érti, mi történt Trianonban, vagy csupán sejti, miért vesztettük el az ország területének nagy részét, ezen a napon nem búsulnia kéne, hanem felkapni a kaszát és a kapát, és addig tiltakozni, ameddig nem változik meg gyökeresen, vagy nem takarodik el ez a kormány.

Nemzeti összetartozásról papol több száz rendezvénnyel a Fidesz, miközben éppen kihelyezik a “Törvényeket tartsátok be bevándorlók, mi pedig lopunk” táblákat. Nemzeti összetartozás folyik az állami emlőkből is, miközben a kormánypárt főpolgármestere ráerősít haverja, Kocsis és főnöke, Orbán buzizására. Nemzeti összetartozás csurog a bugyikból, pedig két hete derült ki, hogy a kormányszóvivő szerint a zsidók a Holokausztot ünneplik, a többi magyar pedig Trianont (ó, ha Kovács elvtárs tudná, hány zsidó családot szakított szét az országrészek elcsatolása), és nemzeti összetartozással tömik be a száját a 4 millió szegénynek, és a másik 4 millió mindjárt szegénynek, az ápolóknak, a szociális dolgozóknak, keményen dolgozó kisembereknek.

Valójában mindannyian tudjuk, lófasz van, nem nemzeti összetartozás. És pont ezért, azoknak, akiknek identitásuk egyik legfontosabb eleme a Trianon-tragédia, és azoknak, akik csupán egy szörnyen rossz döntésnek tartják, és mindenkinek a két tábor között, de attól függetlenül, szólnia kéne: a nemzeti összetartozás napja  és a Trianonra való emlékezés nem egyetlen napra felfújható kopjafák jegyében létezik.

Trianon tragédiája az, hogy a magyar állam úgy kormányzott, hogy az izraelitákon kívül lényegében minden kisebbség el akart húzni innen, és vezetőik azzal töltötték a világháborút, hogy ezt el is érjék. Persze nem tudjuk, hogy ha minden lehetséges jogot megkapnak szlovák, horvát, cseh és román embertársaink, nem szerettek volna-e még akkor is elhúzni a Magyar Királyságból, de egy dologban biztosak vagyunk, a korabeli magyar hegemón politika egy soknemzetiségű országban nem segített ezen.

A valódi nemzeti összetartozásnak pedig pont a hegemón gondolatok bástyáinak lebontásáról kéne szólnia, hogy elfogadjuk, hogy van, aki széljobber, van, aki komcsi, van, aki libsi, van, aki konzi, van, aki meleg, van, aki heteró, van, aki zsidó, van, aki cigány, de ez az egész, amit Magyarországnak vagy magyar nemzetnek nevezünk, csak együtt tud jól működni. Ha egymás sértegetésével és kizárásával foglalkozunk egyfolytában, hiába eszik a fene fenét, akkor sem fog menni.

Éppen ezért ma nincs nemzeti összetartozás napja, mert nem is lehet ma Magyarországon ilyet csinálni. Ahogy nem lehetett 5 vagy 6 éve sem. Ma csak egy avítt propaganda-sorozat van, amelynek a lényege az, hogy a kormány, ha étellel és megfelelő fizetéssel nem tudja befogni a magyarok száját, akkor megteszi a történelmi sérelmeink kiforgatásával és egymással való szembeállításával. A gyűlöletkeltésben oly rutinos kormánynak ugyanis ez megy a kormányzás helyett.

Ma nem a trianoni tragédiára emlékezünk, nem emlékezzünk a ketté szakított családokra, a gazdaságilag romba döntött Magyarországra, nem elemezzük, mit rontottunk el, mit csináltunk jól, mit tehetnénk a következmények enyhítésért, a határon túli magyarokért és úgy általában a jószomszédság érdekében. Ma felfújható kopjafák vannak, amiket a politikai pártok egy része az emberek kezébe ad: Püföljétek egymást!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Hétfőn az újságolvasó lakosság nagy része órákon keresztül üveges szemmel bámult a semmibe, mert egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy ilyen rosszindulatú, ostoba, primitív propagandát folytat a kormány.

Aztán Kovács „nem-a-kormány-feladata-hogy-számításokat-végezzen” Zoltán kormányszóvivő megerősítette, hogy tényleg ők tervezik ezt a fasiszta, xenofób mocskolódást a köztereken. Mindjárt látjuk, hogy ezúttal sem számoltak. Azonban az óriásplakátokon hamarosan megjelenő mondat egy kis átalakítással kemény igazságot rejt.

„Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!”

Ha a kormány igazat akarna mondani, akkor a felkiáltójel helyett pontot rakna a mondat végére. Nem csak arról van szó, hogy a munkavállalókat inkább veszélyezteti a gyűlölködő propagandára nyakló nélkül költő kormány, mint a bevándorlók. Hanem arról is, hogy az a paradigma, hogy a bevándorlók elveszik a helyiek elől a munkahelyeket, egyszerűen hamis.

Remekül összefoglalja a miérteket egy nemrég megjelent New York Times cikk. Megkérdeztek ugyanis több közgazdászt, és a szinte konszenzusos vélemény szerint úgy fest a helyzet, hogy a bevándorlók nagyon is jót tehetnek egy ország gazdaságának. Miért is?

• A munkaerőpiac nem hasonlít a Nagy Vásárcsarnok áraira. Persze, ha terem a zöldborsó, akkor nagy a kínálat, lemennek az árak, és sok jó levest főznek az emberek. De a munkaerőpiacon nem éppen ez a helyzet. Ha több a munkavállaló, az azt is jelenti, hogy ezek a munkavállalók fogyasztanak, tehát nem csak a kínálat, hanem a kereslet is növekedni fog. Voilá: igen, ezek az új munkahelyek.
• Nem mellesleg ha a bevándorlók ellopják a helyiek munkáját, akkor logikusan a felnövekvő generációk is ezt tennék, ami nyilván nincs így. Sajnos mi ráadásul durván fogyunk. És azt talán még unortodoxiában sem hiszik, hogy kevesebb emberrel erősebb gazdaságot lehet csinálni.
• A közgazdászok úgy látják, hogy a bevándorlók nem kiszorítják, hanem kiegészítik a már létező munkaerőt. A többnyire kevesebb kulturális- és tudástőkével érkező bevándorlók jellemzően az alacsonyabb státuszú, képzettséget nem igénylő állásokban helyezkednek el, ez megnyitja a lehetőséget a helyi polgárok számára a magasabb státuszú munkák felé.

Persze egy olyan vezetés, mely az oktatás leépítésén, képzetlen emberek munkaerőpiacra lökdösésén fáradozik, joggal aggódik. Egy olyan kormányzat, mely a foglalkoztatási adatokat 11-szeres szorzóval számolja, miközben a lakosság egyre nagyobb részét kényszeríti feudális viszonyok közé a megalázó, megélhetést nem biztosító közmunkába, bizony aggódhat. Egy olyan országban, ahol vészesen növekednek az egyenlőtlenségek, a lakosság közel fele nem tud tisztességesen megélni, ott van min aggódni.

De ha a kormány ezt az aggodalmát ahelyett, hogy a fenti problémákon dolgozna, az indokolatlan idegengyűlölet szításában, a felelőtlen gyűlölködésben vezeti le, az, mint látjuk, nem hogy felelőtlen, de ostoba dolog is.

Ki kéne javítani ezt a plakátot.

A bencés rend elöljárói látszólag komolyan vették a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban elkövetett visszaéléseket. Várszegi Asztrik főapát interjúban hozta nyilvánosságra a történteket, a nevelőtanár elhagyta a rendet, sőt maga kérte laicizálását a Vatikántól. A rend egyházjogi útra terelte az ügyet, azonnal értesítette a Hittani Kongregációt, eljárásrendet dolgozott ki, felügyelő bizottságot állított fel és az Uniceffel közös projektben dolgozik a gyermekvédelem tökéletesítésén és a prevención. Akkor le is zárhatjuk az ügyet?

Történt-e szexuális visszaélés?

Az eddig megjelent cikkek szerzői szinte kivétel nélkül figyelmen kívül hagyják, hogy Várszegi Asztrik főapát a Nők Lapjában megjelenő interjúban az érzelmi bántalmazás mellett szexuális bántalmazásról, „illetlen érintésekről” beszél. Az újságírókat valószínűleg az bizonytalanította el, hogy a főapát igyekszik megerősíteni az olvasót, hogy „egyetlen diák sem számolt be arról, hogy az érintéseknek erotikus töltete lett volna”. A túlélők* elhatárolódnak attól, hogy szexuális abúzus színtere volt a kollégium, a vizsgálóbizottság tagjai kettős üzenettel bizonytalanítják el nyilvánosságot: Pannonhalmán „erotikus töltet nélküli” szexuális bántalmazást követett el a nevelőtanár.

A cikkekből megtudható, hogy az „illetlen érintések” mellett, történt közös zuhanyozás a nevelő tanárral, aki esténként leült a kedvelt csoportba tartozó diákok ágya mellé és simogatta őket. Egyik túlélő arról is beszámol, hogy a pizsamanadrágjába is benyúlt a tanár, mire ő „lefagyott”. A tanárhoz néha esténként csoportosan vonultak át a fiúk, már pizsamában és könyvekkel a kezükben.

Mielőtt sorba vennénk az egyes eseteket, érdemes összefoglalni, mit nevezünk gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzusnak. Fontos tudni, hogy szexuális abúzusnak számít minden az áldozat számára nemkívánatos érintés, amely az elkövetőnek szexuális örömet okoz. Ide tartozik emellett a szexualizált légkör teremtése, illetve a leselkedés. Elmondható tehát, hogy amikor a túlélők arról beszélnek, hogy nem volt „erotikus töltete” az érintésnek, akkor ez azt jelenti, hogy számukra nem okozott szexuális örömöt.

Valószínű, hogy a főapát által emlegetett „illetlen érintések” valójában komoly szexuális abúzust jelentenek. Este lefekvésnél történő érintéseknél vajon mi másra vonatkozhat az „illetlen” jelző? És ha nem is történt érintés a zuhanyozás alatt, mi indokolhatta az együtt fürdőzést? Nem beszélve arról, hogy erre az elkövetőnek csak akkor volt alkalma, ha házon kívül tartózkodott az osztály. Azaz valószínű, hogy a kollégiumban rákérdeztek volna, miért fontos neki a gyerekekkel együtt fürödni.

A szexualizált légkör megteremtése megvalósulhatott mind a zuhany alatt, mind a hálóban vagy a tanár szobájában. Az esti „simogatásoknak” a többi fiú is tanúja volt a hálóban. Ennek kettős célja lehetett. Egyrészt éreztette a kiközösítést azokkal a diákokkal, akik nem részesültek ebben a „kegyben”, másrészt megelőzte, hogy a simogatást zavarónak találó fiúk szóvá tegyék a történteket. Gondoljunk csak bele, hogy ha egy csecsemő hátát simogatjuk, az mennyiben tér el attól, mikor a párunk hátát simogatjuk aktus előtt. A két mozdulat messziről figyelve ugyanaz, de aki simogat, az pontosan tudja a különbséget, és aki a simogatást kapja, az is tisztában van a mozdulat töltetével, amennyiben az megfelel annak a kontextusnak, amelyben történik.

Egy kamasz fiút az értelmezhetetlen simogatás elbizonytalanít és zavarba hoz. Az a gyerek, akit arra neveltek, hogy tisztelje a felnőtteket, a tanárait és nem utolsó sorban a katolikus egyház erkölcsi tanításait, nem fogja megengedni magának a gondolatot sem, hogy egy vele azonos nemű, nála idősebb, és a hierarchiában magasabban álló paptanár szexuális közeledik hozzá. Nem fogja tudni magának sem megmagyarázni, mi is a baja az esti arcsimogatással. És ha mégis kételyek merülnének fel benne, rettegni fog, nehogy a tanár által kiközösített, lenézett és megvetett fiúk közé kerüljön.

A pizsamanadrágba való benyúlás nem szorul magyarázatra, de az együtt zuhanyzás, illetve a zuhanyzás közbeni leselkedés, az esti simogatások, a pizsamás gyűlések a tanár szobájában kimerítik a szexualizált környezet megteremtését, amely a gyerekek ellen elkövetett szexuális abúzus egyik formája. Az elkövető kettős kötésben tartotta áldozatait, teljes odaadást és azonosulást követelt meg, és az ellenállókat kiközösítette. A szexuális abúzust súlyos érzelmi bántalmazás készítette elő.

Miért fontos, hogy ne legyen szó szexuális visszaélésről Pannonhalmán?

A bencés rend elöljárói látszólag világos, valójában azonban igen ellentmondásos üzenetet közvetítenek a történtek minősítésével kapcsolatban. Azzal, hogy Várszegi Asztrik főapát a hangsúlyt az érzelmi bántalmazásra helyezte, sikeresen megvezette az egész magyar sajtót. Hiába szól a Nők Lapja cikke a szexuális bántalmazásról, hiába hangzik el ez a kifejezés az interjúban is, a HVG és az Index cikkei ezt már nem veszik át. A főapát által ügyesen felkínált „illetlen érintések” kifejezés, bármilyen ódivatú és már-már nevetséges is, átvette a „szexuális bántalmazás” helyét, amely a történteket a jog nyelvén és szakmailag fogalmazná meg. Mivel ma Magyarországon még mindig nehéz azt leírni, amit maga a bencés rend is állít, hogy Pannonhalmán szexuális abúzus történt, ezért a cikkek azt állítják, hogy semmi „erotikus” nem történt, ez „az ügy kevésbé érdemi része”, sőt állítja az Index újságírója, „Szexuális visszaélésről senki nem számolt be”, és a történteknek „szexuális töltete nem volt”. Marad az „illetlenkedés”, amiből egyesek „pedofilbotrányt” akarnak csinálni.

Az ügyet vizsgáló bizottság egyetlen női tagja, Palotai Gabriella pszichiáter. A MUSZÁJ munkacsoporthoz forduló férfi túlélők sokszor küzdenek azzal a problémával, hogy a szexuális erőszak áldozatainak fenntartott KERET segélyvonalon csak nők ügyelnek. A gyakorlat azt mutatja, hogy szexuális abúzus túlélői könnyebben dolgozzák fel a velük történteket azonos nemű terapeutával. Amennyiben történt más jellegű szexuális visszaélés is Pannonhalmán, a túlélők hallgatásának lehet egyik oka a női pszichiáter felkérése a vizsgálóbizottságba.

Palotai Gabriella a Nők Lapjában úgy nyilatkozott, a fiúk nehezebben ismerik fel, hogy abúzus történik velük – aminek szakmai megalapozottsága nincs –, holott a túlélők beszámolóiban épp azt olvashatjuk, hogy zavarta őket a tanár érintése, az együtt zuhanyzás, az érzelmi kötés. A pszichiáternő azt is leírja, hogy a gyerek, mivel nem tudja azonosítani az abúzust, nehezebben beszél róla, és csak „finom eszközökkel” jelez. Ezért átlagosan hétszer kell szóvá tennie, mire a felnőttek meghallják a segítségkérést.

Ez az érvelés azért súlyosan áldozathibáztató, mivel a gyerekáldozatokra hárítja az ellenük elkövetett szexuális visszaélés felelősségét, ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy a felnőttek nem hisznek a segítséget kérő gyerekeknek. Áldozathibáztató, ha egy szakember azt állítja, hogy az abúzus azért mehetett végbe, mert 1. az áldozat nem ismerte fel az abúzust; 2. nem tudott segítséget kérni.  A szakirodalom éppen arról számol be, hogy az áldozatok, ha nem is a pszichológia nyelvén, de meg tudják fogalmazni, ha őket bántalmazás éri, és többször kérnek nyíltan segítséget, de senki nem veszi őket komolyan, nem hisznek nekik, elbagatellizálják az ügyet. Éppen ez történt Pannonhalmán is. Palotai Gabriella ezzel az érveléssel felmenti a bencés rendet, akiknek a gyerekek igenis panaszkodtak a nevelőtanárra már tíz évvel ezelőtt is.

Várszegi Asztrik főapát úgy fogalmaz, hogy a gyerekek „pusmogtak” és „pampogtak”, ezért nem lehetett őket komolyan venni. A nevelőtanár pedig elérte, hogy azok panaszkodjanak, akik kiközösítve érzik maguk, akik az „alulteljesítők”, nem a bencés versenyistálló leggyorsabb paripái. Nem meglepő, hogy egy csapat harmincas évei elején járó felnőtt férfi érdekérvényesítése hatékonyabb, mint néhány rossz tanulónak titulált kamasz fiúé. De ez nem azt jelenti, hogy az áldozatok eddig hallgattak volna. Az áldozatok el lettek hallgattatva.

Van egy dolog azonban, amiről a túlélők látszólag valóban hallgatnak, és ez a visszaélések szexuális természete. Mindannyian kifejtik, hogy „nem volt szex vagy ilyesmi”, sőt, amikor egy meleg osztálytársuk megpróbált kikezdeni a tanárral, az visszautasította a közeledését. Ez utóbbi nem történhetett volna meg, ha a tanár nem teremt szexualizált légkört! Gondoljunk csak bele, melyik kamasznak jut eszébe épp egy bencés szerzetessel kikezdeni, ha arra nem lett felbátorítva?

Miért nem minősítik a túlélők szexuális visszaélésnek az esti simogatásokat és az együtt zuhanyzást? Ennek egyik oka a szexuális abúzus mibenlétéről elterjedt tévhitek, miszerint csak a testi érintés, de legalább a behatolással járó aktus minősül annak. Másik oka, hogy amennyiben a férfi elkövető fiúáldozatokat választ, úgy azok tartanak attól, hogyha az abúzus kiderül, akkor a környezetük homoszexuálisnak fogja bélyegezni őket. A volt pannonhalmi diákok joggal félhetnek ettől. Ma Magyarországon még mindig stigma melegnek lenni, különösen katolikus körökben. Még mindig sokan gondolják, hogy a „megrontott” fiúk, tényleg „romlottak” (értsd: melegek) lesznek. Ezek a fiatal felnőtt férfiak joggal retteghetnek az előítéletektől, mivel meglehet, azokat közvetlen környezetük és talán maguk is osztják. Csak a megfelelő terápia segíthet néven nevezni az ellenük elkövetett bántalmazást, oldani bennük az ezzel kapcsolatos rettegést.

Pannonhalma és a PR

A Pannonhalmi Bencés Rendnek van eljárásrendje az abúzusgyanús esetek felderítésére. Ebben a rendőrség explicite nem szerepel, viszont a bevonandó szakértők felsorolásánál kettőt neveznek meg: a pszichológust és a kommunikációs szakértőt. Ez utóbbinak minden bizonnyal nagy hasznát vették az elmúlt hetekben. A Nők Lapjában ügyesen elhelyezett rövid interjút egy nagyobb cikk vezeti be a felnőttek határtartási problémáiról, amely valójában a szexuális visszaélést hivatott jelenteni. Az írás – amelyet Krúdy Tamás jegyez, a PárKatt katolikus párkereső oldal alapítója –, kitér arra, hogy milyen alacsony a katolikus papok által elkövetett szexuális abúzus, illetve megerősíti az olvasót abban, hogy a gyerek a legnagyobb biztonságban biológiai szülei mellett van, ha nem akar szexuális abúzus áldozata lenni.

Ez utóbbit nemcsak a statisztika cáfolja, de millió meg millió incesztustúlélő tapasztalata is. Nemcsak sejteti, de ki is fejti, hogy a nem hagyományos családok (szülők élettársi kapcsolatban, egyedülálló szülő alkalmi partnerekkel, nevelőszülők, állami gondozás) nagy veszélynek teszi ki gyerekeit. Ezzel szemben a katolikus pap az a szakma, ahol a legkevesebb az elkövető, állítja a cikk. Magam részéről nem ismerek szakmák szerint osztott statisztikát ebben a témában – például a fodrászok elkövetési rátájáról –, de a nemek szerinti osztás magáért beszél. A gyerek ellen 85-99%-ban férfiak követnek el szexuális abúzust, mégpedig olyan férfiak, akiknek van hozzáférésük gyerekekhez, különösen bennlakásos oktatási intézményben, ahol a hierarchia és kötődés egyszerre valósul meg.

A cikk hosszasan idézi a német Hans-Ludwig Kröber bűnügyi pszichiátert, mint egyetlen szakértőt, és annak magvas gondolatát, miszerint „Hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól”. A biológia mai állása szerint a csók még nem elég a prokreációhoz, de értem a cikk üzenetét. 1. A katolikus papok ritkábban abúzálnak, mint bárki más. 2. Az abúzushoz semmi köze a cölibátusnak. 3. A hagyományos családmodell az egyetlen, ami megvédheti a gyerekeket.

Ebből a második pont méltó csak említésre. Nem a cölibátus hajlamosít az abúzusra, hanem az olyan környezet, ahol a nevelőtanárnak korlátlan hozzáférése van a diák intimszférájához, ahol a gyerekek jogos panaszát nem hallgatják meg, és ahol Várszegi Asztrik püspök nem rest megemlíteni, hogy „Ennek a rendkívül intenzív kapcsolatnak [értsd: pszichés és szexuális visszaélés] meglettek aztán a gyümölcsei a különböző kiemelkedő teljesítményekben…”. A lelki bántalmazás nem különíthető el a szexuális bántalmazástól. Az előbbi előfeltétele az utóbbinak. A remek OKTV-eredmények emlegetése fokozza a túlélők bűntudatát, és részben felmenti az elkövetőt. Hogyan is haragudhatnának arra, akivel ilyen sikereket értek el? Egy karizmatikus, módszertanilag kiváló pedagógus bántalmazás nélkül is jó eredményeket produkál a diákjaival. És ne felejtsük el, ehhez kell a diákok kitartása, szorgalma, tehetsége is.

Miért elégedetlen mindenki?

A túlélők 2014 októberében keresték meg Várszegi Asztrik püspököt az üggyel. Nagyon valószínű, hogy az abúzus tudatosulása egybeesett a Sipos-ügy kirobbanásával. A túlélők igazságszolgáltatást vártak, és bocsánatkérést. Sajnos ugyanaz történt, mint a Sipos-ügyben. A rendőrség nem lett időben bevonva, az elkövető már külföldön van. Az elkövető, akárcsak Sipos, részben elismerte, amit tett, azzal, hogy maga kérte laicizálását a Vatikántól és elhagyta a rendet. A perjel szerint - aki mellesleg a vizsgálóbizottság egyik tagja is - a szerzetes tanár még nem tart ott, hogy elismerje azt, amivel vádolják. Az a tény azonban, hogy elhagyta a rendet, s kérte Ferenc pápát, helyezze át az egyházi státuszból világiba, azt mutatja: annyit belátott, hogy az eddigi munkáját nem folytathatja.

A média már firtatja, miért most szóltak csak az áldozatok, hiába mondják, hogy ők szóltak akkor is. A túlélők és a bencés rend fel van háborodva, hogy „pedofilbotrányt” csináltak az ügyből, holott egyértelmű, hogy szexuális bántalmazás történt több gyerek ellen, éveken keresztül. A bencés nevelőtanár nem pedofil, ahogy Sipos sem volt az, és ahogy az elkövetők nagyon nagy része nem az. A „pedofilbotrányozás” felháborodott emlegetése viszont azt támogatja, hogy hallgassunk a visszaélésekről.

Igen sajnálatos, hogy a bencés rend vizsgálóbizottságának szemmel láthatóan fontosabb volt a kommunikációs szakértő, és a rend hírnevének megmentése, mint a túlélők felvilágosítása arról, hogy mit vált ki ma Magyarországon egy ilyen eset. Volt-e pszichológus, aki elmondta nekik, mire kell felkészülniük, mikor megjelenik a Nők Lapja száma? Felkészítették-e őket az előítéletekre, a támadásokra? Beszéltek-e velük arról, hogy miért érzik úgy, védeniük kell az elkövetőt? Hallottak-e a tünetekről és feldolgozásról?

Nem valószínű. A média, amely több esetben maga sem felkészült a probléma megítélésére, csámcsog az eseten, és politikai vizekre tereli, akárcsak a Sipos-ügyben. Az áldozatok pedig megint magukra maradnak.

*A traumával foglalkozó szakirodalom és a segítőszakma is gyakran használja a túlélő szót az áldozat megnevezés helyett. A traumát megélt emberek sokszor nem áldozatnak látják magukat, amely megbélyegző lehet, hanem a traumatikus események túlélőinek. Cikkemben mindkét megnevezést használom.

Szabó Julianna

MUSZÁJ – Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért

A MUSZÁJ munkacsoport honlapjának információi férfi túlélőknek itt találhatóak.

„A kortárs művészet a közvélekedéssel ellentétben nem lila köd (…) Éppen ellenkezőleg: azt jelenti a kortársság, hogy a művészek ma központi problémákról, kérdésekről, ma érvényes megszólalásmódokon, képi világgal és gondolatvilággal a ma embere számára akarnak mondani valamit. Az OFF-Biennálénak az a tétje és a lényege, hogy ezt a gondolkodásmódot megmutassuk.” (kulturpart.hu, Szókimondó, szenvedélyes és szabad)

A címben szereplő "hírek Seholországból" kép Gregory Sholette Hírek Seholországból: Aktivista művészet és ami utána van című esszéjéből származik

Vasárnap lezárult az OFF-Biennále Budapest (OFFBB), amelynek egyik legnagyobb sikere mindenképpen az, hogy a szervezők kommunikációs stratégiájának köszönhetően – az eseményeken és a médián keresztül –, hosszú idő óta most sikerült a legtöbb emberhez szólni (!) a kortárs kultúráról és a (képző)művészetről. Ez elismerésre méltó siker, viszont a nagyszámú elérésen túl fontos kérdés, hogy ez a jelenlét milyen képet mutatott a kortárs kultúra (társadalmi és politikai) szerepéről, valamint az, hogy a rendezvény-sorozatnak milyen célokat sikerült megfogalmaznia, és azt kiknek a nevében tette.

Magyarországon jelenleg a kortárs kultúrát és főként a kortárs (képző)művészetet egy nagyon szűk értelmiségi réteg uralja: ők azok, akik alakítják, meghatározzák, véleményt formálnak róla és mindemellett ők – szinte egyedüliként – a haszonélvezői is. Nem csoda, hogy a többség számára a művészet nem más, mint „lila köd”, elitista szórakozás. Valóban ez az általános közvélekedés, és egyben a kulturális terület egyik legnagyobb problémája is. Ennek ellenére szereplői általában önkritika nélkül igyekeznek kezelni a kialakult helyzetet: többségük abból az alapállításból indul ki, hogy az emberek azok, akik nem elég befogadóak és nyitottak a kortárs kultúrára, semmint fordítva. A hozzáférés kérdése ugyan nagyon trendi fogalommá vált az elmúlt időszakban, de sajnos olyan gyakorlatból nagyon keveset találni, amely valóban a marginalizált társadalmi csoportok kultúrához való hozzáférését próbálja aktívan megvalósítani. Például az OFFBB általános stratégiájában is sokkal fontosabbnak tűnt a művészetet anyagilag is pártolni képes (felső)középosztály megszólítása, hiszen általuk teremthető meg az a civil mecenatúra, amelyre állami források híján a kortárs művészet támaszkodhat. A marginalizált csoportok elérése értelemszerűen nem ígér ilyen perspektívát, így ők ugyanúgy kirekesztettek maradtak.

AZ OFFBB ugyanakkor a számos nem-hagyományos helyszínnek köszönhetően – ha társadalmilag nem is annyira széles körű, de – változatos közönséget ért el. Sorozatunk szempontjából sem elhanyagolható az együttműködésük a Gólyával és Aurórával, mely helyek indulásuk óta folytatnak kulturális tevékenységet leginkább a zene, a film, az előadó-művészet és a politikai vitakultúra területén. Képzőművészeti irányultságuk kevésbé hangsúlyos, aminek oka egyrészt térbeli (nem, vagy csak részben rendelkeznek annak bemutatására alkalmas terekkel), másrészt kulturális: nem otthonosak a folyamat-alapú, és a fizikai tereket nem elsősorban a bemutatás, mint inkább az együttműködés és a kultúra alakításának közös-, produkciós tereként felfogó kortárs művészeti gyakorlatokban.

Az elmúlt hetekben mindkét helyen megvalósultak az OFFBB-hez kapcsolódó kiállítások, előadások, beszélgetések. Az ott bemutatott projektek azonban – akárcsak maga az intézmény egésze – ezeket a kontextusokat elsősorban az állami kulturális terek alternatíváját nyújtó szabad és hozzáférhető helyszínekként, törzsközönségüket pedig potenciális közönségként értelmezte. A biennálé ötven helyszínének számos projektje között feltehetőleg találni ellenpéldát is, viszont a Gólya és az Auróra esetében sem valós együttműködésre, sem pedig olyan közös kulturális produkcióra nem nagyon akadt példa, amelyik megpróbálta volna a kortárs képzőművészet és kultúra mibenlétét és szerepét – legalább e viszonylag szűk közösségekkel együttműködve – újragondolni. Ez nemcsak azért lett volna időszerű, mert az ilyen típusú gyakorlatok alkotják a kortárs képzőművészet egyik legfontosabb szeletét világszerte, hanem az egészen speciális hazai kultúr- és társadalompolitikai helyzet miatt is, amely számos hátránya mellett kényszerítő erővel – ugyanakkor történelmi lehetőségként teremtette meg annak radikális újragondolási lehetőségét, „hogy mely gyakorlatokat tekintünk művészetnek, és melyeket egyéb társadalmi praxisnak...” (Somogyi Hajnalka). Egyedülálló esély kínálkozott a magyar képzőművészeti kultúra számára olyan új, hiteles együttműködési formák megteremtésére, amelyek az „egyéb társadalmi praxisokkal” együtt, megteremthették volna a részvétel és hozzáférés kulturális kereteit.

A művészeti diskurzusban a hozzáféréshez hasonlóan népszerű fogalom a társadalmilag elkötelezett – vagy társadalmilag érzékeny, részvételalapú stb. – művészet, ami gyakran ugyanannyira reflektálatlan is. Szinte egyáltalán nincs társadalmi és/vagy szakmai párbeszéd arról, hogy pontosan mit értünk ezen fogalmak alatt, hogyan definiáljuk ezt a típusú gyakorlatot, mit gondolunk művészet és társadalom viszonyáról és legfőképpen, hogy lehet-e aktív szerepe a kultúrának a társadalmi változásokban. Az OFFBB-nek sincs közösen kialakított álláspontja e kérdéskörben, miközben a kezdetektől fogva fontos társadalmi vállalások mentén szerveződtek (például “a művészeti civil szféra fejlesztése”), amelyek egyúttal – és nem véletlenül – a nyertes pályázataik legsarkalatosabb pontjai is. A probléma abban a feloldhatatlan ellentmondásban áll, hogy az a művészetfogalom, amelyre a biennálé is épít, kizárja és cinikusnak tartja azokat a gyakorlatokat, amelyek elkötelezetten hisznek a kultúra és művészet közvetlen, aktív társadalomformáló erejében és illetékességében ("Nem gondolom, hogy a művészet azzal tud igazán hasznos lenni a társadalomban, hogy direkt politizálássá válik vagy szociális munkaként egy bizonyos közösség életkörülményein próbál javítani.").

A probléma tehát nem azzal van, hogy az OFFBB olyan művészetfogalommal dolgozik, amelyik kizárja ezeket a praxisokat (hiszen bármely művészetfogalomnak megvan a maga létjogosultsága), hanem azzal, hogy ez miként egyeztethető össze azokkal a vállalásokkal és célokkal, amelyeket saját maga számára fogalmazott meg, milyen művészetdefiníció alapján húzza meg a határokat, azt kiknek a nevében teszi és az hosszú távon milyen következményekkel jár.

A (képző)művészet területén az egyik legnehezebb feladat – főként azok számára, akik a társadalmilag elkötelezett művészetről úgy gondolkodnak, hogy az valóban egy olyan gyakorlat legyen, amely az együttműködések révén társadalomformáló erővel tud hatni –, hogy a kultúrával és annak szerepével kapcsolatos félreértéseket és téveszméket („lila köd”, “elitista szórakozás”, “öncélú tevékenység”) lebontsa, első körben azokban az emberekben, akik potenciális együttműködői lehetnének ezeknek  a társadalom közös alakítását célzó gyakorlatoknak. A félreértések lebontásához szükséges stratégiákkal kapcsolatban a Harmadik Szektornak is számos kérdése, kételye van, miközben továbbra is:

1. nem hisz abban, hogy az aktuális magyarországi illiberális-nacionalista-etatista kultúra-modell egyetlen alternatívája egy hierarchikus-profitorientált-neoliberális szellemiségű kulturális berendezkedés;
2. nem hisz abban, hogy az állami forrásoknak az elmúlt években lezajlott kisajátítását követően a magyar képzőművészeti kultúra jövőjét kizárólag a for-profit galériahálózatra, a nagyvállalatok szponzorizációs hajlandóságára és a felső tízezer tagjaiból kikerülő gyűjtői potenciálra lehet és kell építeni;
3. nem hisz abban az elitista művészetfogalomban és gyakorlatban, amely a társadalmi folyamatokat közvetve – a szokatlanság és abszurditás eszközének az egyén gondolkodására kifejtett hatásán keresztül - reméli befolyásolni, elhatárolódik a közteret uraló politikumtól, miközben nem kérdőjelezi meg saját függőségét a tőkétől;
4. cinikusnak és etikátlannak tartja a civil emberi és anyagi források átirányítását azon tehetős réteg felé, akik a művészetben csak egy tőkebefektetési formát látnak;
5. nem hisz abban, hogy a civil társadalom formalizált közösségépítő panelek alkalmazásával, valamint korporatista menedzsment-technikákkal és szellemiséggel építhető;
   6. nem hisz abban a kulturális pozícióban, amely a forrásbiztosítás reményében elkerüli a konfrontatív politikai állásfoglalást.

***

1. hisz egy olyan társadalmi modellben, amely az elmúlt 25 év politikai elitjének történetileg meghatározott, két pólusú versengésén túllép, és a rendszerváltás óta felnőtt nemzedék élettapasztalataira építve meghaladja annak kettősségét, a befogadás, valós önszerveződés, horizontalitás, hozzáférés, részvételiség, társadalmi szolidaritás, valamint a nemzetköziség értékei mentén;
2. hisz az állam kultúrafenntartó felelősségében, ugyanakkor követeli az állami forráselosztási gyakorlatok oly módon történő átalakítását, ami a kulturális és gondolkodásbeli sokszínűséget és a széles körű hozzáférést biztosítja az ideológiai kirekesztéssel szemben;
3. olyan művészeti gyakorlat kialakulását kívánja elősegíteni, amely a politikai stratégiák kisajátításán keresztül aktív és közvetlen hatást fejt ki a társadalmi folyamatokra, és nemcsak a jól szituált, fizetőképes középosztály igényeit elégíti ki;
4. nem tartja cinikusnak azt a művészeti gyakorlatot, amely a rendelkezésre álló kulturális – szimbolikus és valós – tőkét társadalmi folyamatok alakítására fordítja;
5. hisz a kultúra és a civil társadalom egyéb szereplőinek spontán, személyes, aktív és tapasztalat-megosztáson alapuló együttműködésében;
6. hisz a művészet politikai illetékességében, a kultúrát a demokratikus berendezkedés helyreállítása és fenntartása egyik hatékony eszközének tekinti.

A hiányzó videórészletről:

Somogyi Hajnalka (OFFBB) 2015. május 13-án azzal a kéréssel fordult a Harmadik Szektorhoz, hogy a videósorozatunkból távolítsuk el a vele készült interjúrészleteket, mivel azok publikálására nem adott engedélyt.

Az előzmények: 2015 április 14-én jeleztük az összes interjúalanyunk felé, hogy 19-én online hozzáférést biztosítunk az előszerkesztett interjúkhoz, 22-ig várva észrevételeiket. Somogyi Hajnalka elfoglaltságára hivatkozva azt válaszolta, hogy ezek a napok számára nem alkalmasak. Erre való való tekintettel 2 nappal korábban, április 17-én küldtük el az anyagot, hogy több idő (6 nap) legyen a megtekintésükre. Visszajelzés hiányában, az emlékeztető emailünkre április 22-én az az egysoros válasz érkezett, hogy a megtekintés nem sikerült.

Tekintettel arra, hogy a felvétel interjú-helyzetben készült, nem a publikálási jóváhagyást, hanem észrevételeket vártunk volna, elindítottuk a tervezett időpontban a sorozatot, amelyben felhasználtunk vele készült részleteket is.

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.

Nem újkeletű, de egyre hangosabb érv mostanság a nem heteroszexuális emberekről folytatott vitákban, hogy „nekem nincs bajom a buzikkal, egy heteró pár se mutogassa magát”, és hogy "nem zavarnak a melegek, de nem értem miért akarják nyilvánosan csinálni, elvégre a heterók sem vonulnak fel". Ennél pedig kevés álszentebb van. Hiszen mindannyian, szexuális beállítottságtól függetlenül, folyamatosan asztalra rakjuk a nemiségünket, ami természetes is. Én például mindig boldog vagyok, ha egy csókolózó párt, fűben fetrengő fiatalokat vagy egy kisbabát látok az utcán. Mert a szerelem, a család, a gyerek tök király dolgok.

(Fotó: 444.hu)

Valójában senki se szól rá a heteró párokra. Tényleg látott már valaki középkorú úriembert, aki egy kézen fogva sétáló, a parkban egymáson fetrengő, csókolózó, vagy a kisbabával játszó párra rászólt? Hogy ne dörgöljék a szexualitásukat az orrunk alá?

A legjobb érvet arra, hogy ez mennyire nincs így maga Bayer Zsolt szállítja egymásutáni két napon írt két cikkéből származó mondataival:

Ezen kívül egy meló volt még. Rengeteg friss, újgazdag pöcs járt oda. Kicsike, kopaszka, virsli ujjú figurák, akik hozták magukkal a bombázó nőiket. Újgazdagék teniszezgettek, iszogattak, a bombázók pedig el-elvitték szegény portásfiút hátra, a szaunák meg az öltözők környékére. Ezt is ki lehetett bírni.
Bayer Zsolt (2015. 06. 01.)

S miképpen a heteroszexuálisok sem óhajtják a világ tudomására hozni hálószobájuk titkait, úgy a normális homokosok sem. Nem akarnak beavatni ebbe az egészbe.
Bayer Zsolt (2015. 06. 02.)

Valójában pont Bayer Zsolttól látszik, hogy igenis mindenki szereti megélni és kimutatni a szerelmét, sőt vannak olyanok, akik ezzel mérik a férfiasságukat vagy nőiességüket, és ezzel például nekem nincs is bajom, legyen az illető heteró vagy nem heteró. Akinek pedig baja van, egyébként nyugodtan szóljon rá arra, aki ezt teszi, csak ne érveljen úgy, mintha nem létezne hátrányos megkülönböztetés heterók és nem heterók között.

Főleg, hogy ennek a nemiségnek hagyományai is vannak. Ha ismerjük a farsang, a húsvéti locsolkodás hagyományait, vagy csak magára az esküvőre mint szertartásra gondolunk, ezek mind-mind a nemi szerepek, a szexualitás megélésének ünnepei (is) voltak. Vagy akár a népdalaink nagy része is tele van pajzán utalásokkal, és ezzel semmi gond nincs. Ha belegondolunk, az, hogy ezek mellett a heteró szokások mellett, amelyeknek a melegek nem lehetnek részesei, évente egyszer Pride is van, igazán nem tűnik nagy aránytévesztésnek. Sőt akár azt is mondhatjuk, a heterók folyton utcára viszik a szexualitásukat.

De ha megnézzük a fogyasztói társadalom kultúrája, milyen sematizáló, erőltetett példaképeken keresztül próbálja a társadalom tagjait rávezetni a helyes, szintén heteró viselkedésre, szintén az derül ki, a heterók sokkal durvábban az arcunkba nyomják szexualitásukat, mint a “buzik”. Mikor láttál reklámban egymás kezét fogó férfipárt, és hányszor láttad a csókolózó heteró párokat? Nagy mell, szőke haj, vékony derék a nőknek, izmos kockahas a férfiaknak, és legyél heteró, minden más elfogadhatatlan. Ezeket pedig természetesen kiváló termékekkel tudod megvásárolni magadnak.

Összességében azok, akik szerint a heterók nem viszik a nemiségüket az utcára, bizony hazudnak. Mindeközben pedig tudjuk, mit kapna, mit kap egy meleg pár, ha ugyanezt teszi. Jó kocsmai történet a „kit dugtam meg pénteken”, majd az életkor változásával a házasság és a gyerekvállalás is hálás témák, melyek mindennap előbukkannak. Valójában minden egyes nap a heteró boldog párkapcsolat és család normatív képei és hagyományai azok, amik az utcára viszik a szexualitást. És nem, nem az kéne, hogy Bayer Zsolt és a barátai ez ellen is tiltakozzanak, hanem az, hogy elfogadják, mindenkinek joga van a szerelme és szexualitása nyilvános megélésére!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Egy éve június 2-án este, tíz óra körül jelent meg a cikk a 444-en, hogy Sáling Gergőt, az Origo főszerkesztőjét elbocsájtották, méghozzá azért, mert Lázár János szomorú lett egy cikke miatt és a fellelhető információk szerint kirúgatta. A nagy német állami tulajdonú multi leányvállalata azóta sem tett semmit az ügy tisztázása érdekében, az állam pedig 2014-ben közel egymilliárd forintot hirdetett el az Origón, négyszer annyit, mint az előző évben, és kétszer annyit, mint az RTL Klubnál.

(Fotó: Hír24)

Lázár János nem bukott bele a botrányba, az Origót birtokló Magyar Telekom és anyacége a T-Com nem kért látványosan bocsánatot, nem kívánt semmit üzenni a sajtószabadság védelmében, később csöndben kirúgták az üzletág két fontos emberét, és nem mutatva semmit arról, volt-e a kirúgásnak köze az ügyhöz, lefutott egy belső vizsgálat lényegében értékelhető eredmény nélkül. Nem lett következmény, és az állami tulajdonú német óriásmulti itt is megmutatta, pont annyira fontos neki a szólásszabadság, mint Orbán Viktoréknak: még névleg sem. Sőt még saját logikája szerint örülhet is, hiszen több állami hirdetéssel, több profittal jött ki a tavalyi évből.

Mindeközben pedig tudjuk, az Origónál sem a Sáling-esetnél kezdődött a politikai nyomásgyakorlás. Korábban is beérkeztek aprócska vagy nagyobb kérések arról, mit hogy kéne megírni. Pletykákból azt is tudjuk, nem ez az egyetlen politikai nyomás a szerkesztőségeken. Az pedig a Simicska-Orbán háborúból látszik, hogyan tudta éppen üzleti érdekeinek megfelelően átalakítani Fidesz-seggnyalóból mérsékelt konzervatívvá sajtótermékeit a kegyvesztett oligarcha (és hogy tudja visszairányítani bármikor).

Az Origo-botránynak egyetlen szép szála volt. A távozó újságírók szerencsére mind találtak munkát, az Abcúgtól és a VS-tól, a Direkt36-on vagy az Indexen át a 444-ig befogadták az eset után felálló szerkesztőséget.

Az utóéletből pedig azt láthatjuk, bár közvetlen módon nem lett következménye, a következmények nélküli ország szabályai szerint nem bukott bele sem Lázár János, sem a T-Com a botrányba, nem hullottak fejek, de az eset nagy hatással volt arra, amit az azóta eltelt elmúlt egy évben láthattunk. Talán leginkább ez az eset járult hozzá ahhoz, hogy túlcsorduljon a pohár a Fidesszel szemben, az elégedetlenség pedig a netadós tüntetésekben csúcsosodjon ki. Bár azonnal nem hozott népszerűségvesztést, de a botrány (és a többi nyári botrány: civilek vegzálása, reklámadó, Paks, budapesti választási törvény) megváltoztatta az attitűdöket kormánypárttal szemben, és a botrányok napirenden tartására szervezett tüntetések, civil megmozdulások, illetve az RTL Klub politikáról szóló tudósításai ezt az attitűdöt állandósították is.

Az Origo-ügy napvilágra kerüléséhez pedig sok minden kellett. Az újságíró, aki kiszivárogtatta a sztorit, aki hangfelvételt készített róla, aki megerősítette a 444-nek, aki megírta a rivális sajtótermékről a 444-en, a szolidáris kollégák és a több ezer állampolgár, aki az utcán, illetve a több tízezer, aki az interneten keresztül mondta ki, hogy ez elfogadhatatlan.

Nyilván a kormánypárt soha nem fogja tanulságként levonni a fent felsoroltakat, de nekünk, állampolgároknak fontos észben tartani. Igenis ki kell nyitnunk a szánk, ha igazságtalanságot tapasztalunk, mert ha szép lassan, még ha az elvártnál lassabban is, de csak így tudjuk megváltoztatni a rendszert.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!