Ukrán hackercsoportok által hétfőn kiszivárogtatott dokumentumok szerint Putyin Raszputyinja, a rendszer ideológiai és hatalomtechnikai megalapozója, a Krím orosz megszállásának állítólagos kitervelője, Vlagyiszlav Szurkov ruszin, magyar és román segítséggel tervezhette megszállni Kárpátalját 2014-ben.
Nem sokkal ezelőtt került ki a hír: az OPIMUS PRESS Zrt. megvette a Mediaworksot - a Népszabadságot, a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot és 13 megyei lapot, illetve a hozzájuk tartozó portálokat tulajdonló céget. A hírek szerint, és ezt még soha senki nem cáfolta, ez a cég Mészáros Lőrinc tulajdona, akit legtöbben csupán Orbán Viktor strómanjaként emlegetnek.
Persze megy a habiszti duma, hogy Mészáros cége csak a Népszabadság leállítása után tett ajánlatot. De tudjuk, mi a valóság. A Gazdasági Versenyhivatal még soha ilyen gyorsan ilyen nagy felvásárlásra nem adott ki engedélyt. Már hónapokkal ezelőtt többen, így mi is megírtuk, hogy a Fideszhez fog kerülni a lap és a kiadó. Ez nem új sztori, csak annak akarják eladni.
Orbán Viktor személyesen kivégezte a Népszabadságot, és elvitte a megyei sajtó nagy részét, és most már nem csupán olvashatja a Nemzeti Sportot, hanem azt is írathat vele, amit akar.
Ugyanígy azok, akik szerint nem sérül a sajtószabadság ezzel a döntéssel.
Mert ez nem csupán egy tulajdonoscsere, ezt pont a Népszabadság körüli elmúlt 3 hét története mutatta meg. Ez a szabad sajtó műhelyeinek kivégzése, a médiumok kormányzati körökből, pontosabban a kormányfő köreiből történő kézi vezérlésre állítása.
Emlékszünk még, alig pár napja mondta a Fidesz vezette kormány: „a kormány nem foglalkozik egy magántulajdonban lévő lappal.” Nem foglalkozik persze, csupán megveszi, és a maga képére formálja, persze miből is? Jah, igen, a korrupcióval tőlünk ellopott pénzből.
Látjuk, mi történt a Tv2-vel, az Origóval, hogyan váltak a Habonymédia szócsöveivé; most ez fog történni 13 megyei újsággal, amelyek elérései órásiak, és a Népszabadsággal is.
Nem véletlen, hogy Orbán egyik házi lapcsinálója, Liszkay Gábor már bent is ül a Mediaworks igazgatóságában. Róla azt írták többen is, hogy az új Népszabadságot fogja vinni, a Magyar Idők eddigi szerkesztőségével.
Az így is brutálisan a Fidesz felé torzító magyar médiatér ezzel teljesen eldől egy irányba, és még nincs is itt a történet vége.
Mert pontosan azt kell felfogni, hogy ez egy médiaháború, csak nem a bal- és a jobboldal között, hanem a Fideszé, mindenki más ellen. Ismerjük a híreket, halljuk a pletykákat, látjuk Simicska kivéreztetését a plakátbiznisszel, remegünk, mi lesz az Index sorsa, miután már csupán az maradt Spéder Zoltán tulajdonában összes cége közül.
Tegnap derült ki, hogy nem egy külföldi befektető, hanem egy ismeretlen személy vette meg a Népszavát, a Szabad Földet és a Vasárnapi híreket, ma tudtuk meg, hogy hónapok óta nem kapnak fizetést a 168 óra újságírói.
Látnunk kell, hol állunk, és mi történik körülöttünk.
Hogy ne derüljön ki, mi történik az egészségügyben, az oktatásban, hogy ne leplezzék le a lopásokat. Ez a háború a polgárok ellen zajlik. És ha a polgárok nem lépnek fel a hatalom ellen, amely el akarja fojtani a szabad tájékoztatást, akkor nyerni is fognak.
És az, amit elkúrtunk közösen az elmúlt 27 évben, semmi se lesz ahhoz képest, amit ezek elkúrhatnak, ha az ellenzék kontrollja után a média kontrollját is kinyírják.
Akkor bármit megtehetnek, nem csupán velünk, hanem veled is!
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
Amikor Orbán arról beszél, hogy bevándorlók helyett saját gyerekeket akarunk, amikor Európa népességének kicserélésével riogat, egyúttal sok tízezer magyart rekeszt ki a nemzetből.
Az október 23-ai ellenzéki tüntetésen több szónok is kifejtette, hogy egységre van szükség. Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök maga mondta – ő csak tudja –, hogy aki „gyurcsányozik” meg „elmúltnyolcévezik”, az „Orbánnal van”. Bokros Lajos volt pénzügyminiszter fölszólította a magyarországi független vagy ellenzéki sajtót, hogy „ne fanyalogjon”, álljon be a sorba. Ők is, mások is úgy vélték, hogy a bírálatból és vitából elég volt, a politikai elveket pedig vigye el az ördög. Egyetlen cél van: Orbánt, az Orbán-rezsimet elkergetni, egyéb nem számít.
Nem csak Boross Péternek jutott eszébe 1956 hatvanadik évfordulóján az amerikai imperialisták gaztetteit felhánytorgatni, de az orosz köztévének is.
Maga Dmitrij Kiszeljov, az orosz állami média igazgatóhelyettese és az állami hírügynökség igazgatója tartott szovjetorosz történelemórát hetente jelentkező politikai magazinműsorában.
Kiszeljov a felvezetőben a forradalom kitörését egyrészt a hruscsovi „olvadásnak,” másrészt pedig a nyugati titkosszolgálatoknak tulajdonítja. Ez utóbbiak Kiszeljov szerint már ekkor kísérletezgettek különféle módszerekkel, amelyek a békés tüntetéseket képesek „véres káosszá” eszkalálni. Csak hogy egyértelmű legyen az üzenet aktualitása, a médiacár ezek után az első, „baráti országban” szított „színes forradalomnak” nevezi ki ’56-ot. (A főként a 2003-as georgiai [grúziai] és a 2004-es ukrán narancsos forradalom óta posztszovjet vonatkozásban elterjedt megnevezés az előbb említett két esetben a választási csalást elkövető moszkovita vezetők megbuktatását eredményezte az új választásokon, a Kreml szerint természetesen csakis a Nyugat machinációinak köszönhetően.)
Kiszeljov megrendülten azzal zárja a mondókáját, hogy a harcok során hétszáz szovjet katona halt meg – miközben a többezer magyar áldozat csak a blokk nyolcadik percében kerül említésre. A Budapestről jelentkező riporter a szovjet beavatkozást a függetlenségre és demokráciára – azaz a Varsói Szerződés felmondására és a többpártrendszer bevezetésére – való törekvésnek tulajdonítja. Az egy ízben pogromként emlegetett fegyveres felkelés kapcsán emellett elhangzik, hogy nem elég, hogy a forradalmárok szétzavarták az állambiztonsági szerveket, de eközben ezrével engedtek el nácikat a börtönökből.
Ezt a vonalat viszi tovább Havas Szófia MSZP-s egészségpolitikus, aki kijelenti, hogy a forradalmárok házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat, illetve kifejezi abbéli meggyőződését, hogy a forradalom nem törhetett volna ki a CIA által kiképzett, volt nácikból álló diverzánsosztagok nélkül, akik a fasiszta-ellenforradalmi puccsot voltak hivatottak előmozdítani.
Az ’56 tanulságát levonó narrátor szerint a letört forradalmi hév lassacskán feloldódott a gulyáskommunizmusban, „annál is inkább, mert az ’56-os események megmutatták, milyen katasztrófába torkollhatnak a hirtelen elmozdulások.” Az utolsó snittben Szentgyörgyi Zsuzsa mondja ki a végszót: „Minden forradalom tragédiával végződik.”
ВЕСТИ-24: О событиях в Венгрии в октябре 1956 года от rutube_account_1217136 на Rutube.
Ugyanezt a narratívát vitte a csatorna Havasnak szintén jelentős teret nyújtó híradója is. Hozzáadott értékként említhető, hogy a riporter szerint valamiféle Budapestnek nem engedelmeskedő munkásosztagok alakultak a forradalom során, így „gyakorlatilag polgárháború tört ki.” (Talán a pár hónappal későbbi alapítású munkásőrségre gondolhatott a költő.) Itt végszóként Alekszdr Sztikalin, az Orosz Tudományos Akadémia magyar történelemmel foglalkozó kutatója jelenti ki, hogy az Egyesült Államok ’56 után megértette, hogy nem avatkozhatnak be a szovjet érdekszférában, és így Kelet-Európa felszabadításának „meglehetősen demagóg” terve helyébe a Szovjetunió felé történő hídverésé lépett. (Meglehetősen sajátos értelmezése ez a containment, a feltartóztatás politikájának.)
Az orosz interneten az 2014-es ukrán válság kezdete óta egyre gyakrabban tűnik fel az a narratíva, miszerint 1956 volt minden színes forradalmak főpróbája. Két éve például a simlis, de feltörekvő jekatyerinburgi Porsche-kereskedőből ultranacionalista aktivistává avanzsált Ilja Belousz és testvére, Jurij, tavaly pedig már a futóbolond bulvárpropaganda-specialista Komszomolszkaja Pravda foglalkozott hosszú cikkben a kérdéssel.
Ez a politikavezérelt múltértelmezés persze egyáltalán nem meglepő. A drezdai KGB-székház 1990-es ostromát a szovjet állambiztonság tisztjeként átélő, akut posztbirodalmi nosztalgiában szenvedő Putyin külpolitikájának mára központi eleme lett az ellenforradalmiság nemzetközi terjesztése. A nyugati „ötödik hadosztály” demokratizációs – posztszovjet államok esetében függetlenségi – törekvéseitől rettegő idősödő KGB-s ezért pénzügyi, politikai és propagandaeszközeit nem kímélve, úgynevezett „fekete lovagként” segíti az egyívású posztszovjet autokraták politikai túlélését, egyúttal függésbe taszítva őket és államaikat. A nyugati liberális demokrácia hitelének és tartalmának rombolása mellett tehát Putyin egy hasonszőrű autoriter, a Kreml előtt hajbókoló autokraták államaiból álló bufferzónát is létre kíván hozni, hogy elszigetelje magát egy, a politikai számonkérést, felelősségvállalást előtérbe helyező politikai rendszertől.
A forradalom hatvanadik évfordulóján az orosz állami tévé üzenete tehát egyszerre figyelmeztet minket a „hirtelen elmozdulások,” az Oroszország jeges öleléséből való kiszakadás lehetetlenségére és nevezi meg a Nyugatot a kiszakadási kísérlet és az azt követő „véres káosz,” „polgárháború” és megtorlás okozójaként. Az 1956-ot ortodox módon ellenforradalomként értelmező, a forradalmárokat náciknak beállító szovjetorosz narratíva csupán díszlet, és ezt tudja Orbán Viktor is, az üzenetek másik címzettje. A lényeg a politikai cselekvésre fordítható irányvonalakban rejlik: a Moszkvától függő, autoriter, korrupt, „ellenforradalmi” orbáni politika a behódolásért cserébe legitimációt, támogatást, védelmet remél Putyin Oroszországától.
Ha nem így lenne, akkor Orbán és Szijjártó nyilván fennhangon kérné ki magának 1956 emlékének megcsúfolását. Legalábbis amikor tavaly ugyanez az orosz állami csatorna az 1968-as prágai tavaszt leverését állította be a NATO agressziója elleni védelemként, a cseh külügyminiszter bekérette az orosz nagykövetet. Vajon Szijjártó is így tesz?
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
A tévé képernyője előtt ülve lehet, hogy “kiváló shownak” tűnt, ami tegnap a Kossuth téren történt. Pedig maga volt a polgárháború, kicsiben. Nem vagyok hajlandó kiegyensúlyozni és egyenlőséget tenni az ütők és a fütyülők között, de attól még a helyzet rémisztő volt, talán pont annyira rémisztő, mint ma Magyarország.
Alföldi Dániel képe
Én egy ilyen pipogya értelmiségi vagyok, úgyhogy nem bírom, ha ütnek, ellenben elég magas, széles és erős is vagyok, hogy megakadályoztam azt. A Kossuth téren tegnap az első 20 percem azzal telt, hogy emberek közé álltam, embereket feszítettem le más emberekről (itt köszönném meg annak a fiatal KDNP-s srácnak a segítséget, akivel visszafogtunk egy fideszes tüntető bácsit, hogy tettlegességet alkalmazzon).
Aztán egy idő után leálltam, mert egyszerűen nem volt értelme annyi ütés, lökdösődés, konfliktus zúgott el mellettem. Mondhatnám, hogy verekedés, de hát valójában ezek verések voltak, mert én a saját szememmel csak azt láttam, hogy a sípolókat ütik, azt nem, hogy a sípolók visszaütnek, vagy ők kezdeményeznének ütést.
Persze én nem kaptam, mert magas vagyok, nagydarab, meg nem is sípoltam, nekem csupán az arcomba fröcsögő zsidózás jött, például amikor egy szegény bácsi elmagyarázta, hogy ha Ekrem-Kremál György (a 90-es évek hírhedt antiszemita szónoka, aki 2009-ben hunyt el)) még Magyarországon élne, akkor le lennénk lőve. Meg volt egy 30-as fideszes nő, akivel 4-5 percig értelmesen beszélgettünk, ameddig el nem magyarázta, hogy a sípolók arcán látja (mert ő egyből meglátja mindenkin) a kommunizmust, az irigységet (de persze az enyémben nem, mert éppen beszéltünk).
Bevallom, sokszor hallottam már zsidózást életemben, általában engem szoktak zsidózni. Itt nem ez történt. Itt a körülöttem lévőket zsidózták szüntelenül, és lényegében olyan embereket, akik nem voltak zsidók. Ha pedig valaki azt magyarázza majd nekem, hogy a sorosozás nem egyenlő a zsidózással, annak csak néhány felvételt kell mutatni majd a Kossuth térről.
Tehát összességében én nem tudtam ott a helyszínen érezni a pátoszt, az ellenzéki kiállást (bár azt látom és érzem, hogy másnak viszont megvolt, és ennek legalább örülök), az Orbán elleni fellépés jóságát. Az erejét igen, de az egészen ijesztő volt. Persze igen, egy szót nem hallottam Orbánból a fütty miatt, elvégezték az ellentüntetők, amiért jöttek. Orbán láthatóan zavart volt, és rég kapott ilyen erős jelzést szemtől-szembe a hatalom arról, hogy elég volt. Az is szemmel látható volt, hogy hiába a tévéreklámok, a buszoztatás, iszonyatosan kevés fideszes jött el. Az Alkotmány utcában a semminek beszélő kihangosítás egészen szürreális volt.
És pontosan tudom, hogy igazságtalan vagyok, mert ebből a tömegből ki kéne emelni azt, aki egy füttyel jelzi a nemtetszését azzal a honfitárával szemben, aki megüti őt, nem lehet egy kiabálást összehasonlítani az erőszaktevéssel, egy, a politikai ellenfél teljesítményére tett megjegyzést a zsidózással, ávósozással, sorosozással, komcsizással, ami nem vitatkozni, hanem megbélyegezni akar. És tudjuk azt is,hogy a Göncz Árpádot vagy Gyurcsány Ferencet kifütyülők nem kaptak verést a velük egyet nem értőktől, és pontosan tudom azt is, hogy a beszűkített, ellopott magyar média- és politikai térben alig van lehetőség az ellenzéki véleménykifejtésre, így ha alapjáraton nem gondolnám azt, akkor is jogos volna a fütyülés.
És igazságtalan vagyok, mert a fideszes bácsik és nénik, férfiak és nők, akik ütöttek, rángattak, megpróbálták elhallgattatni a tiltakozókat, a tömegnek csak egy kis része voltak, és őket se bántani kéne, hiszen a politika hajszolja bele őket az embertelenségbe.
De az, ami ebben az egy órában történt, egy apró polgárháború volt, egy olyan Magyarország képe, amiben nem akarok élni, és nem akarom a gyerekemet felnevelni. Szörnyű volt.
Vagyis egyetlen pillanatot, a Himnusz pillanatát kivéve kivéve szörnyű.
Mert ez volt az a Magyarország, ahol élni akarok. Amikor az ellentüntetők meghallották a Himnusz első taktusait, abbamaradt a sípolás, abbamaradt a skandálás (a TV2, az origo és a habonyi szennymédia hazugságaival szemben), és eggyé olvadt a tömeg. Honfitársakká.
Igen, tudom, ez sok szempontból egy hamis pátosz, és hazugság, de ha valamiért van értelme politikával foglalkozni, ha van értelme reménykedni még ebben a balsorstól sújtott hazában, az ez a néhány perc volt, mert megmutatta, hogy van, amikor még Orbán Viktor se tudja kettéválasztani az embereket, és hogy van közös Magyarország, csak ahhoz el kell kergetni azokat, akik szét akarják választani.
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
A szabadságharc 60. évfordulójára emlékezik az ország, miközben a Fidesz politikai nagygyűléssé változtatta a Kossuth téri állami ünnepséget. Az ellenzéki pártok nagy része a Blahán, a Jobbik pedig a Corvin köznél ünnepel, miközben páran arra készülnek, kifütyülik Orbánt a Kossuth téren 15 óra után megtartott beszéde közben. A Kettős Mérce ott lesz a fontosabb pillanatokban, és bemutatja az előkészületeket is.
Alföldi Dániel fotója
A magyar proletariátus hosszú ideig tartotta életben a társadalmi tulajdon és szabad szocializmus eszméjét, a világ legerősebb katonai hatalmával, illetve a „liberális” Nyugat közömbösségével és hallgatólagos beleegyezésével szemben.
Október 23-ra Juhász Péter és az Együtt Orbán Viktor kifütyülésére buzdít a Kossuth téren. Nyilván felmerül a kérdés, legitim-e egy állami ünnepség megzavarása a kormányzópárt teljesítménye miatt. Persze a válasz nehéz, hiszen normális esetben az ország saját hőseire emlékezik ‘56 október 23. hatvanadik évfordulóján. De nehéz igazi állami ünnepnek tekinteni azt a beszédet, amiről előre tudhatjuk, hogy nem az egész országot fogja képviselni, sőt, amiről az elmúlt hetek megszólalásaiból azt is sejthetjük, hogy pont az ország egyik fele ellen fog szólni.
Az 1956-os forradalmat a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, és egyidejűleg a „állami feminizmus” ellen is vívták. Az 1956-os forradalom társadalmi nemek szerinti elemzését azzal a kijelentéssel kell kezdeni, hogy a forradalom az „anyai alapú gondolkodás” egyeduralma helyreállításáért harcolt. A forradalom jól ismert követelései mellett - mint a pl. szovjet csapatok visszavonása - a helyi forradalmi csoportok férfitagjai követelték a "laza" abortusz-jogszabályok megszigorítását, s ezzel a II. világháborút követő emancipációs folyamat visszafordítását. A nőket mint nőket a forradalomban való részvételre nem bátorították különösebben, de ha már ott voltak, akkor a hagyományos és jól ismert női szerepeket szánták nekik: a gondoskodó és gyászoló anyafiguráét. Azok a nők kerültek valamennyire az érdeklődés középpontjába, akik hosszú börtönbüntetést szenvedtek el vagy kivégezték őket. A következőkben az ’56-os női szerepeket vesszük sorra a “Fel a tettek mezejére, polgártársnőim!’ Nők és a férfiak esélyegyenlősége Magyarországon" című kiadvány alapján.[1]
A december 4-i asszonytüntetés
A fegyvert ragadó nők az elsők, akik eszünkbe jutnak a forradalomról. Az egyik leghíresebb harcoló nő a Corvin-közi Wittner Mária, aki legjobb barátnőjével, Havrila Béláné, Sticker Katival együtt került siralomházba, de míg barátnőjét kivégezték, az ő halálos ítéletét másodfokon életfogytiglanra változtatták (tizenhárom évet töltött börtönben). Mari és Kati mint „akármelyik lány”, benzinesüvegeket vagy tárat töltöttek, járőröztek, rendet tartottak, mikor mit kellett. Márton Erzsébet a Széna téri csoport tagja volt, az ötvenes évek híres szocreál képének, a Füttyös Kalauznak lehetett volna modellje, ugyanis kalauzként dolgozott egészen október 23-áig. Őt is halálra ítélték (miután kihallgatásakor pedagógiai célzatú, altatás nélküli abortuszt kellett kínszenvednie), és csak másodfokon változtatták azt át életfogytiglanra. Egy cellában várta sorsát Wittner Máriával és Sticker Katalinnal.
Október 22-e és 29-e között, idén először, megrendezzük a Szabad Októbert, hogy megemlékezzünk a 20-i századi magyar történelem leglelkesítőbb epizódjairól. Lesz szó a nők szerepvállalásáról, a munkástanácsokról és sok egyébről. Gyertek el!
A harcoló lányokon kívül a fegyveres felkelők bázisai mellett lakó nők is gyakran bekapcsolódtak a forradalomba, mint segítőtársak. A táplálás, buzdítás és ápolás ősi női feladatait látták el, zsíros kenyeret kentek, teát főztek, az ápolónői vagy orvosi képesítéssel rendelkező nők pedig a sebesültek mentésében és ellátásában segítettek. Lasnyik Éva, avagy Horváth Lászlóné gyönyörű, szőke hajú nő volt, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem fiatal tanára, aki a Rádiónál csatlakozott a forradalomhoz, s az a Corvin-közbe sodorta. Ott egy ismerős újságíró lakásában rendezték be a hadtápot, ahol kedvességével és önfeláldozó munkájával mindenkit meghódított. A megtorláskor hiába keresték azonban, mert hogy milyen volt szőkesége, arra ugyan mindenki emlékezett, de a nevére senki. Csak a becenevét tudták a harcosok: Kisaranyos. Ő így menekült meg.
Értelmiségi nők, gyakran a forradalom agyának számító férfiak feleségei, rokonai is gyakran szerepelnek visszaemlékezésekben, interjúkban, hiszen véleményük, árnyaltan fogalmazott emlékeik fontosak voltak a történészeknek. Mivel azonban sok fiatal családban akkor éppen kisgyerek volt, a nők gyakran maradtak otthon, onnan hallgatták a rádiót, aggódtak férjeikért, vagy barátokkal együtt tárgyalták az eseményeket, s lesték, mikor csörren meg valami megnyugtató hírrel a telefon.
Ha többet szeretnél tudni a nők 1956-os részvételéről, gyere el A Város Mindenkié csoport 1956-os megemlékezésére, ahol Dr. Pető Andrea fog beszélni a témáról!
A munkástanácsok a munkás-önigazgatás és a forradalom fontos szervezetei voltak. A gyárakban megalakult munkástanácsok elméletileg reprezentatív szervek voltak, a Csepel Vas- és Fémművek Kerékpárgyárában az alakuló jegyzőkönyvet aláíró 34 munkás közül csak 3 nő volt, holott ebben az üzemben a dolgozók 80 %-a nő volt. Békefi Gabriella, a Szolnoki Vegyiművek vegyészmérnöke volt az egyetlen női munkástanács-elnök.).
1956-os tevékenységéért hat nőt végeztek ki: Angyal Józsefné, Friedl Valériát (Budapest, a bírósági jegyzőkönyvek adatai szerint foglalkozása fordító, 56-ban 44 éves, 1959-ben végzik ki), Bakos Gyuláné, Salabert Erzsébetet (Budapest, megadott foglalkozása „csavargó és prostituált”, Wittner, Márton és Sticker cellatársa, a Köztársaság téri csoport tagja, 56-ban 26 éves, 58-ban végezték ki), Havrila Béláné, Sticker Katalint (Budapest, textilmunkás, 56-ban 24 éves, kivégzik 59-ben), Magori Máriát (Budapest, „prostituált”, 33 éves, 1959), Mági Erzsébetet (Gyula, adminisztrátor, 19, 1957) és végül Tóth Ilonát (szigorló orvos, 24, 1959).
A hat kivégzett közül hárman büntetett előéletűek voltak (apróbb kihágások miatt ítélték el őket), közülük csak Tóth Ilona emelkedik ki mint értelmiségi nő, humánus hivatásra készülő orvostanhallgatónő.
1956. december 4.-én zajlott a forradalom egyetlen kollektív női akciója, mikor a nők, a békés, gyászoló nők vonultak némán, kezükben egy szál virággal a Hősök terére, majd onnan a tömeg egy része az Amerikai Egyesült Államok követsége elé. (A Mércén korábban is foglalkoztunk ezzel az epizóddal - szerk.) A nőtüntetés nem aggódó anyák spontán mozgalmából született, férfiak javasolták, és szervezték meg. December 1-én határozta el Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula (a Péterffy Kórház alagsorában november 4-e után is illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport), hogy a szovjet megszállás egyhónapos évfordulójára az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. A néma, női gyásszal szemben az erőszak nem mer fellépni, mert azt a konzervatív nőképet sértené meg, ami minden férfiközpontú hatalom alapja, ahol a nők elsősorban a férfiakhoz fűződő viszonyukban határozódnak meg (mint anya, leány, húg vagy feleség) és nincs hangjuk (a politikai vélemény így nem is jelenik meg).
Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1956 emlékezete félig szóbeli hagyományra épül. A forradalom rövid ideig tartott és az azt követő elnyomás véres volt, tehát a nem hivatalos 1956-os emlékezet az országon belül főleg szóban maradt meg. Ezért is fontos, kinek milyen módon áll rendelkezésére az emlékezet hatalma.
[1] “Fel a tettek mezejére, polgártársnőim!’ Nők és a férfiak esélyegyenlősége Magyarországon “Line up for action, my sisters” A History of Gender Equality in Hungary” szerk. Pető Andrea, Szabó Szilvia, Budapest, A Nők a Valódi Esélyegyenlőségért Alapítvány, 2003.
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!
