Tegnap, vagyis szeptember tizennyolcadikán parlamenti választások voltak Oroszországban. Ha erről valaki nem hallott, ne érezze magát rosszul - míg a sajtó az amerikai elnökválasztástól harsog már hónapok óta, addig az orosz választásokról még Oroszországon belül is mindent megtettek, hogy a lehető legkevesebben halljanak.

Aslı Erdoğan regény- és újságírónőt augusztus 17-én tartóztatták le Törökországban. Azóta magánzárkában van, fellebbezését a török bíróság elutasította. Cukorbeteg, de gyógyszereit nem kapja meg rendszeresen. A vádak ellene „terrorista szervezethez való tartozás” és „a nemzeti egység aláásása”. Aslı Erdoğan néhány hét alatt a török kormány elnyomásának és a szólásszabadság elvesztésének jelképévé vált.

Ez itt kérem, már komoly helyzet. Nem csupán szócséplés, bájolgás, utalgatás. Ami kormányzati retorika címén folyik, azt úgy hívják: közösség elleni uszítás. Nincs véletlen egybeesés, ez valóban egy Btk-beli tényállás, amelynek legfőbb eleme, hogy valaki nagy nyilvánosság előtt gyűlöletre buzdítson másokat meghatározott védett tulajdonsággal rendelkező csoport(ok) ellen.

„A kormánynak kiemelten fontos az otthonteremtés, ugyanis felmérések szerint a lakhatás kérdése meghatározó a családalapításban” – mondta Fűrész Tünde, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkára egy év eleji konferencián. Ezzel ellentétben áll A  Város Mindenkié csoport és különösen a Hajléktalan Nők Egymásért Munkacsoport tapasztalata: rengeteg olyan szülő, többségében anyák kerestek meg bennünket az elmúlt hónapok során, akik komoly nehézségekkel küzdenek gyerekeik eltartása kapcsán.

A csapból is a kvótanépszavazási (kényszerbetelepítési) kampány folyik, a Fidesz kimaxolja a mozgósítási lehetőségeit: lakossági fórumokon vonulnak fel a párt nagyágyúi, hogy egy általános útmutatással, de a helyi „igényeknek” megfelelően lelkesítsék híveiket. Csütörtökön és pénteken a főváros két szomszédos kerületében, Terézvárosban és Erzsébetvárosban is tartottak ilyen fórumot. Előbbin Kovács Zoltán, utóbbin Deutsch Tamás lépett fel. Kíváncsiak voltunk arra, mennyiben hasonlít, és miben különbözik a két előadás. Páros riport a helyi Fidesz-szervezetek bugyraiból.

10 évvel ezelőtt ezen a napon futárok vitték több szerkesztőségbe Gyurcsány Ferencnek a balatonőszödi üdülőben, az MSZP-frakció előtt 3 hónappal korábban elmondott beszédét. Ez a beszéd és ez a nap azóta szimbólummá vált, de a valóság az, hogy ez a történés maga lényegtelen. A 2006-os év ellenben végleg megváltoztatta a rendszerváltás utáni Magyarország történetét, és ennek az évnek, illetve a baloldal ebben az évben elkövetett cselekedeteinek köszönhetően tartunk ott 2016-ban, ahol tartunk. A kérdés az, hogyan tudunk előrejutni? De hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, meg kell értenünk, mi történt 2006-ban.

Lázár János csütörtökön a kormányinfón lényegében megzsarolta az embereket: azt mondta, ha jönnek a menekültek, ha nem a nemek győznek a népszavazáson, kevesebb lesz a segély. Ezt pedig így magyarázta: „Ha 100 egységnyi segélyt 150 egységre kell elosztani, akkor értelemszerűen csökkenni fog a segély összege." Mintha a jóléti kiadásokra, a legszegényebbekre jutó pénz összege nem egy döntés lenne, nem egy olyan döntés, amely a közös jólétünket segíti elő azzal, hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”.

A kerítés 175 kilométer hosszú és 4 méter magas – egy évvel ezelőtt, 2015. szeptember 15-én Magyarország lezáratta a zöldhatárt Szerbia felől. Egy nappal később pedig – az embertelen helyzetnek és az óriási bizonytalanságnak volt köszönhető, hogy kitört a „röszkei zavargás”, amelynek következtében körülbelül két tucat rendőr és több száz menekült, köztük gyerekek sérültek meg. Kilátástalan és elkeseredett, de egyenlőtlen küzdelem volt ez: éhes, fáradt és elkeseredett emberek próbáltak meg egy kerítésen átjutva Európa felé indulni.

Elkaszálták Encsen a gyermekotthont – a helyi civilek és a Jobbik közösen érte el, hogy az amúgy fideszes városvezetés meghátráljon. A probléma nem lokális, de jól mutatja, milyen lelkiállapotban van ma Magyarország. Félünk, rettegünk. Attól is, amitől talán nem kellene.

A miniszterelnök kötcsei beszédében nem volt semmi új. Semmi olyat nem hallottunk, ami a kormánypárt korábbi ideológiai állásfoglalásaiban ne hangzott volna már el. De találkozhattunk már ezekkel a gondolatokkal a történelemkönyvek sötét fejezeteiben is, láttuk már, hogyan váltak az ilyesféle nézetek a huszadik század legvérengzőbb autokráciáinak alapkövévé. Az ijesztő persze nem ez, hanem az, hogy mi erre itt és most, a 21. századi Európában ennyire vevők vagyunk.