“Az ős-fasizmus jellemző tulajdonságainak listája következik: a tradíció kultusza, a modernizmus megtagadása, cselekvés a cselekvés kedvéért, félelem a különbözőségtől, és így tovább.. ..a probléma az, hogy amikor a fasizmus szót használva utalunk valamire, nagyon széles a skálája azoknak a viselkedés- és életformáknak, ideológiáknak, előítéleteknek, amikre ez, a nem túl precíz és történetileg meghaladott szó utalhat. Végső soron, ami mindezekben közös, az a definíció kényszeres mániája. A meghatározás kényszere a közös tulajdonsága annak a halmaznyi jelenségnek ami egyszer s mind ‘fasizmusként’ megragadható, de nehezen definiálható.” / Franco Berardi Bifo
Halloween alkalmából a kulturális kisajátítás kérdését fogom körüljárni. A kulturális kisajátítás tág téma, de most akadémiai diskurzusok helyett leginkább a fogalom tömegmédiában megjelent módjával foglalkoznék, illetve az érdekel, ez hogy csapódik le itt és most Budapesten? Ha használjuk ezt a fogalmat, milyen állításokat fogadunk el kultúráról, és tágabban mit implikál ez?
Charles Taylor klasszikussá vált írása jó kiindulópont az elismeréspolitika, és tágabban az identitáspolitika megértéséhez, amiből kiindulva körbejárhatjuk a kulturális kisajátítás fogalmát.
Taylor főbb téziseit úgy foglalnám össze, hogy elismerés nélkül nincs identitás, amennyiben az identitást úgy fogjuk fel, mint annak a megértését, hogy kik vagyunk, és milyen viszonyba tudunk kerülni másokkal.
Az identitást nagyban befolyásolja, hogy mások hogyan és minek ismernek el minket, illetve elismerik-e azt, amit mi magunkról közvetítünk. Amennyiben ez nem történik meg, nem tud az adott ember rendesen részt venni a közösség életében, tehát az elismerés megvonása az elnyomás eszköze lesz.
Ezek az elgondolások egy tágabb diskurzusba illeszkednek arról, hogyan kezeljük a különbözőséget. Az identitárius válasz az, hogy büszkének kell lenni, képviselni, és teret kell ennek adni.
Sokan szólalnak meg ezen elgondolások mentén, és nem tudják, nem ismerik a gyökereit az egész vitának - arra pedig végképp nem eszmélnek fel, hogy a kisebbségek versenyeztetése az őket egyedivé tevő különbözőségek felmutatásának mentén tökéletesen a neoliberális rendszerlogikába ágyazódik. Pedig egy adott történeti-társadalmi közegben (Amerika, kilencvenes évek) írta ezt Taylor, és a fogalmak, amikkel operál, sem ‘adott’ ‘alapvető’ emberi értékek .
Taylort sok kritika érte, köztük Nancy Frasertől (1995). Fraser kiemeli, hogy ennek az elismerésnek az érvényes és valós következménye lehet, hogy visszahat intézményes gyakorlatokra, például ha nem rasszisták a rendőrök, akkor nem lőnek le ártatlan embereket.
A kulturális kisajátítás tömegmédiában való megjelenése kapcsán is fontos lenne látni, hogy az emberek nem intézmények. Ez a regiszter elcsúszik, amint az identitárius elveket a gyakorlatban kívánják alkalmazni, ahogy igényként lesznek megfogalmazva és konkrét esetekre vonatkoztatva.
Például amikor jön az a kifejezés, hogy cultural appropriaton (kulturális kisajátításnak magyarították), amely Halloween idején gyakran előkerül. Az intézmény-egyén megkülönböztetés kitétele nélkül rögtön a fogyasztók (rendszerint tinédzserek) lesznek megszólítva, nem pedig például a H & M, hanem azok, akik viselik a termékeit.
Halloweenkor gyakran elkövetődnek olyan ‘kultúrabűnök’, amiket én összefoglalóan csak fogyasztási bűnöknek nevezek (a közösségi média bűnök, úgy mint likebűn, a megosztásbűnnel elkerülhetetlenül összefonódva). Tágabban öltözködési bűnök, főzési bűnök, partybűnök. Egyik tipikus példa a mexikói festett koponya (sugarskull) kisajátítása .