Négyperces videó került elő, amely azt mutatja, ahogy a Putyin-párti szakadár terroristák először szembesülnek azzal, hogy Kelet-Ukrajnában egy utasszállítót lőttek le. Tartalmilag semmi meglepő nincs a dologban, aki egy kicsit is használja az eszét, annak az elejétől világos volt, hogy kik lőtték le azt a gépet – rajta többek között egy csomó TOP 100-as AIDS-kutatóval.

Ennek az új bizonyítéknak viszont komoly relevanciája van Magyarországon is.

Nem néztem meg a videót. Reggel futottam 15 kilométert, majd két hónapja most először esett jól. Az „Everything is fine, I run today“ aranyigazságának így is lőttek, nem akarom tovább nehezíteni a lelkemet áldozataik hátizsákjában turkáló gyilkosok képével. Bőven elég a beszélgetésük leiratát olvasni: Eszerint döbbenten állapítják meg, hogy nem egy Szuhojt lőttek le. Jelentik a központnak. Érzik, hogy nagy bajt csináltak.

Istenem, de még mekkorát! Nem csak háromszáz embert öltek meg, nem csak háromszáz ember családjában, baráti körében éveken át tartó gyász fájdalmáért felelősek, és nem csak az AIDS kutatás visszavetéséért. Hanem azért is, mert újra szembesítettek engem és még sokakat azzal, hogy miféle titkos féreg foga rágja barátaimat, családtagjaimat, honfitársaimat, amikor újra és újra, egyre rémítőbb és vállalhatatlanabb körülmények között állnak ki egy véreskezű diktátor, Vlagyimir Putyin, és hazai ügynökei mellett.

Realista és megértő vagyok, nem várom el mindenkitől, hogy bottal tartsa távol magától Putyint és a Jobbik Oroszországért Mozgalmat, amiért ott hivatalosan üldözik a melegeket, teszem azt.

De nem lehet elnézően bánni, kapcsolatot erősíteni egy olyan diktatúrával, amelyik a szomszéd államban utasszállítókat lelövő terroristákat fegyverez fel, azokat fedezi, azokat a hadseregével támogatja, majd Ukrajna területének egy meglehetősen nagy darabját magához csatolja – és aztán ezt az egészet letagadja, majd amit lehet belőle, azt az ukrán „fasiszta” kormányra keni.

Ezzel a magatartással nem lehet elnézően bánni. Pláne nem lehet ezt „magyar érdekek“ hangoztatásával tenni.

Realista és megértő vagyok, nem várom, hogy Vona Gábor nemet mondjon a Kreml pénzére és támogatására, és nem várom azt se, hogy Orbán Viktor felbontsa a paksi szerződést.

De azt igenis várom, hogy azok a honfitársaim, akik szerint ez az Kreml-barátság jó, vagy szükséges, vagy épp „belefér“, akik rászánták az intellektuális és erkölcsi tőkéjüket, hogy Putyint Obamával vagy Brüsszellel összevessék, azok most hátráljanak ki.

Családtagjaimra gondolok, a középiskolai, és a főiskolai szerelmemre, arra a rengeteg emberre, akik egy csomó más területen tiszteletre és szeretetre méltó tulajdonságokkal bírnak. És sajog a szívem, ha arra gondolok, hogy ezen is túllépnek. Ha nem vonják le a megkerülhetetlen következtetést, amikor a Putyinnal egyre szorosabb függést építő politikai erőket támogatnak.

Ez egy mérföldkő. Aki ez után is támogathatónak tartja, hogy a Jobbik és a Fidesz kiszolgáltatja az oroszoknak a hazánkat, az olyan irányba megy, hogy köztünk a távolság áthidalhatatlan lesz. És biztos nem csak miköztünk, hanem még számos olyan ismerősével, akiket – még ha nem is értenek (mindig) egyet politikai kérdésekben – azért talán fontosabbnak tart mint Putyint és ezt az egész szörnyűséget.

„Áthidalhatatlan.” Nyilván sok mindent jelent ez a szó.

Nekem most fájdalmat jelent. Fájdalmat, mert ennek az oly sok jó tulajdonsággal megáldott magyar népnek egy nagy része képes volt felülni eddig a putyini Oroszország birodalomépítő propagandájának.

Talán most, az áldozataik hátizsákjában turkáló gyilkosok hatására ez kevésbé lesz így. Talán kritikusabban szemlélik majd, amit a putyini Oroszország művel.

Nagyon remélem.

Kalocsai Kinga és Szeles András még egy hónapja rongálták meg a kormány egyik gyűlöletkeltő plakátját, majd besétáltak a rendőrkapitányságra és feljelentették magukat. A Pesti Központi Kerületi Bíróság most felmentette őket a szabálysértés alól. Tehát az alaptörvényre és egy korábbi alkotmánybírósági döntésre hivatkozva kimondta, lehet a véleménynyilvánítás része a plakátrongálás.

Az ítélet leírásában természetesen szerepel, hogy nem minden plakátrongálás esik a véleménynyilvánítás szabadsága alá, de az a mód, hogy direkt és célzottan politikai üzenetként, tettükért vállalva a felelősséget rongálták meg a plakátokat, úgy tűnik, a bíróság szerint mehet.

• 
• 
• 

Tehát a bíróság kimondta, hogy a nemzeti konzultációs plakátok letépése nem minden esetben szabálysértés, ha nem veszélyes a társadalomra és véleménynyilvánítási szabadságukkal élnek az elkövetők. A bíróság hivatkozik az Alaptörvény IX. cikkére is, miszerint annak célja, "hogy a közéleti szólásszabadásg biztosításával a demokratikus közvélemény és az egyén számára biztosítsa a demokratikus közélet fejlődését. Lehetővé tegye az egyén számára véleményének kifejtését, mások véleményének formálását és hogy meggyőzhessen másokat a saját álláspontjáról. Jelen esetben az eljárás alá vontak az előzőekben hivatkozott alapjogaikkal éltek, amikor politikai véleményüknek a plakát mondanivalója okán annak részbeni eltávolításával adtak hangot."

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Iker Casillas elhagyja a Real Madrid csapatát. Az elmúlt néhány nap az okok feltárásával telt. Ami tény, hogy 2013 januárjában Casillas kéztörést szenvedett, a pótlására leigazolt Diego Lópezre a felépülést követően is első számú kapusként számított az akkori vezetőedző José Mourinho, akinek a viszonya közben megromlott a Casillasszal. Ezután a kapus kegyvesztetté vált, amikor lehetőséget kapott, kulcshelyzetekben hibázott, ezért a szurkolók is elfordultak tőle, olyannyira, hogy kifütyülték néhány alkalommal. Tény továbbá, hogy vasárnap senkitől sem kísérve, megtörten, magányosan adott sajtótájékoztatót, amelyen bejelentette, 25 év után elhagyja a klubot. Az alig kilenc perces előre elkészített búcsúszöveget követően kérdések nélkül távozott. 

A szociáldemokráciának az emberekért kellene fellépnie, de az SPD (Németországi Szociáldemokrata Párt) a görög válságra, az ukrajnai konfliktusra és a menekülthullámrra adott válaszával csődöt mondott – írja nyílt levelében Yascha Mounk, a Harvard Egyetem tanára, aki ezzel együtt ki is lépett a pártból.

Mounk (Sigmar Gabriel pártelnökhöz és kancellár-helyetteshez címzett) levelét a Die Zeit hozta le. Ebben azt írja, hogy elkötelezett szociáldemokrataként már 13 évesen belépett a müncheni SPD-be, holott csak 14 évesen szabadott volna (így a jelentkezési lapján 1981-et írt születési évének 1982 helyett). Azóta voltak ugyan vitái a párt tagságával, de alapvetően nem bánta meg, hogy belépett. Idáig.

Az elmúlt hetek történései után annyira elidegenedett a pártjától, hogy minden reményt feladott azzal kapcsolatban, hogy ay SPD a közeljövőben ténylegesen szociáldemokrata értékekért lépjen fel.

Mint írja, a német szocdemeknek nincs víziójuk, csak rövidtávú szociálpolitikai célokért tudnak fellépni, mint a minimálbér bevezetése, amelyek fontosak ugyan – de nem elegendőek, ha egy pártnak nincs elképzelése arról, milyen szociális államot is szeretne.

Ráadásul a párt (papíron ugyan) kiáll egy csomó fontos szabadságjogért, de harcolni már nem képes értük – pedig a melegházasság esetében a társadalom többsége még támogatná is ezt a fajta fellépést. De nem, az SPD inkább nem lép semmit.

Elveszett az emberi oldal

A legmeghatározóbb számára viszont az volt, hogy a párt, úgy tűnik, elfeledkezett a legrégebbi és legalapvetőbb szociáldemokrata értékek egyikéről: arról, hogy az emberek érdekeiért harcol, függetlenül attól, hogy azok németek, görögök, ukránok vagy szírek.

A nagykoalíció pont akkor szigorított a menedékjogi szabályozáson, amikor sok menedékkérővel eleve embertelenül bánnak Európában. Amikor neonácik menekülttáborokat gyújtanak fel. Amikor a papír nélküli embereket nem hajlandók ellátni a kórházak, még akkor se, ha súlyos betegek. Ráadásul az SPD bűnözőkként tekint azokra az emberekre, akik minden pénzüket csempészeknek adták, hogy kilométerek ezreit gyalogolva biztonságban eljussanak Európába.

Azok a szociáldemokraták, akik annak idején a fasizmus és a nácizmus elleni fellépésük miatt voltak kénytelenek elhagyni a hazájukat, ma forognának sírjaikban.

Az is rendkívül zavaró, mennyire együgyűek a szociáldemokraták, amikor a háborúk civil áldozatairól van szó: hiába halt meg kb. ötezer civil  az elmúlt másfél évben Ukrajnában, nem mutatják jelét annak, hogy érdekelné őket. A szocdem Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter legalább azt tudomásul veszi, hogy Putyin egy agresszor, még ha a krízisre a megoldást úgy keresné, hogy közben nem konfrontálódna az orosz vezetéssel. Párttársai viszont, köztük Helmut Schmidt és Gerhard Schröder, egykori kancellárok, csak elbagatellizálják a Krím annektálását, a párttagság pedig a nagy Amerika-ellenessége miatt, még hajlamos is néha az oroszok pártját fogni.

A Deutsche Bank a fontos, nem a görög nyugdíjas

A legnagyobb csalódást viszont a görögökkel szembeni szolidaritás teljes hiánya okozta neki. Ahelyett, hogy a párt vezetői azt nézték volna, hogyan lehet a görögök terhein enyhíteni, beálltak Merkelék mögé, és keményen a görögöket hibáztatták mindenért. Ahelyett, hogy végiggondolták volna, mit ír Joseph Stiglitz, Jeffrey Sachs vagy Thomas Piketty a görög helyzetről, az SPD csak a magasba emelte a mutatóujját, és azt magyarázta, jó lenne, ha a görögök végre egészségesre spórolnák magukat.

Az nem érdekli őket, hogy a mostani egyezség nem fogja se az eurózóna problémáit megoldani, se azt lehetővé tenni, hogy fenntartható szintre jusson valamikor a görögök adóssága.

„Részt vettetek abban, hogy egy közös, demokratikus, szociálisan szolidáris Európa utolsó reménye is elpusztuljon. Az SPD látszólag arra van ráállva, hogy rövid távon megmentse a „mi” pénzünket. Sokat elárul, hogy sokkal fontosabb nekünk a Deutsche Bank mérlege, mint egy görög munkás bankszámlája.”

Az eurócsoport friss döntésével végleg befellegzett az európai nemzetállamok egyre szorosabb uniójának. Az SPD a nacionalistán gondolkodó néposztályok állítólagos erejétől félve úgy döntött, bever még egy szöget egy internacionalista gondolat koporsójába – szól az indoklása, miért mond le a párttagságról.

Bár Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter most eléggé jól szerepel a közvéleménykutatásokon, amiért megszívatta a görögöket, a német értelmiség nagyon nem örül a jelenlegi helyzetnek. Wolfgang Münchau gazdasági újságíró például azt írta a Spiegelben az eurócsoport döntéséről: „Ez egy ellenséges, külföldi hatalom programja. Ettől a grexit maximum időben kitolódik, de megakadályozni távolról sem sikerült még. Mindössze annyi történt, hogy a grexit költségei mindenki számára megnőnek. A németek most már nem csak nyolcvan-kilencven milliárd eurót kockáztatnak, hanem még húsz milliárddal többet. (...) Az európai demokrácia számára ez egy szomorú hétvége volt.”

Mindehhez még hozzátehetjük, hogy távolról sem csak a német szocdemeknek vannak problémáik azzal, mit kezdjenek a szociáldemokrata hagyománnyal. Per pillanat Magyarországon se látni, hogy a nagy baloldali pártoknak lenne valamiféle progresszív víziójuk. Az, hogy kritizálják Orbánék szociális politikáját, hogy azt mondják, stadionok helyett az oktatásba kellene invesztálni, hogy átnevezik magukat fészbukon Rikárdóvá és szivárványszínűre változtatják a profilképüket, mind szép gesztusok, de távolról sem elegendőek, főleg ha azzal áltatják a választóikat, hogy baloldali politikát csinálnak.

Ma a belügyminiszter úr, a kormányzati kommunikációs államtitkár úr tartott sajtótájékoztatót a próbafalnál. És olyan gyönörű válaszokat adtak a felkészült újságírók kérdéseire, amiből kiderül: teljesen értelmetlen a fal éptése, semmit sem fog megoldani.

A kormány a menekültkérdésben már nem is teljes inkompetenciát mutat, hanem a nemtörődömség olyan magas szintjét, mintha egyenesen arra várna, legyen már végre valami balhé, ami beleilleszkedik a kiváló propagandájába.

Miközben csak múlt héten nyolc milliárd forintnyi EU-s pénzt kaptunk a menekültek ellátására, és az unió nyitott a további finanszírozásra, ez mind nem látszik meg a menekültek helyzetén. Pedig a feladat nem lenne bonyolult. A határ utáni belépéstől eljuttatni őket egy menekülttáborba, ott enni adni nekik és inni, megfelelő férőhelyett biztosítani, lefolytatni a menekülteljárást, majd akit kell befogadni, a többieknek pedig viszlát isten hírével. És ez nem a liberális vagy baloldali megoldás, hiszen a Bevándorlási Hivatal adatai szerint, a jelenlegi ütemben így 300 ember maradhatna Magyarországon (ennyien kapnak feltehetőleg év végéig, a BÁH adataira támaszkodva, menekült vagy oltalmazotti státuszt), az az idei évben.

Amikor ma Magyarországon elfognak egy menekültet, az állam nem segít neki eljutni a menekülttáborba, hogy lefolyjon a menedékkérelmi eljárás. Kap egy vaktérképet az országról, egy magyar nyelvű papírt és ennyi. Hogy eljut-e a menekülttáborba vagy az utcán kénytelen aludni, szomjasan és éhesen adott esetben, azt a magyar állam leszarja. Igen, leszarja, hogy épp a te házad előtt fog elaludni, nem ismerve a térképet, nem kapva semmilyen segítséget.

Aztán ha eljut a menekülttáborba, ott a lassú ügyintézés miatt, a szociális munkások és tolmácsok alacsony száma miatt – akik így is emberfeletti munkát végeznek, sokszor önkéntesen – hónapokat tölthet el túlzsúfoltságban, a kulturális és vallási szokásait elhanyagolni kényszerülve, minimális étel- és italadaggal.

És a menekültek se hülyék, már terjednek közöttük a menekülttáborokban lévő borzasztó körülményekről szóló hírek, így többségük már nem akar bemenni a táborokba, inkább az utcán kezd el aludni, abban a pár hétben ami előtt tovább menne, Nyugat-Európába. A rendőrség néha összefogdossa őket, és felrakja őket egy vonatra, de azt hogy megérkeznek-e vagy máshol vernek tábort arra a pár hétre, nem ellenőrzi senki.

A magyar állam ma nem kíván ezzel a gonddal foglalkozni. Olyan mintha direkt várná a konfliktust, a túlzsúfolt, rossz körülményeket nyújtó menekülttáborokban, a budapesti és vidéki utcákon. Semmit sem tesz azért, hogy a menekülteknek is jobb legyen, és így nekünk is.

A menekülteknek az információt, ételt, vizet egyedül a libsinek és balosnak becézett önkéntesek adják. Ha ők nem lennének már biztosan nagyobb konfliktusoknak lehetnénk tanúi.

A kormány múlt héten bejelentette, leül a karitatív szervezetekkel tárgyalni a helyzetről, ez meg is történt. A tárgyalás eredménye, hogy visznek ágyneműt, matracot, gyógyszereket a menekültáborokba. Ahol három-négyszeres túlzsúfoltság van, ahol lassú az ügyintézés. De az utcán éjszakázni kényszerülő, a vaktérképpel kóborló menekültekkel nem kíván semmit kezdeni, sőt olyan, mintha megtiltaná a segélyszervezeteknek, hogy ezt a problémát enyhíteni próbálják.

A kérdés az, hogy mire megy el akkor az EU-s pénz? Ha nem kapnak felkészítést a rendőrök, akik sokszor mindenféle nyelvtudás nélkül, túlórázva, a belüket kidolgozva kell, hogy eljárjanak? Ha nincs pénz szociális munkásra, tolmácsra, menekültügyi szakemberekre? Ha a táborban még az ágyneműt, a matracot, és a gyógyszereket is a segélyszervezetek adják?

Hova tűntek az EU-s milliárdok, és miért nem tesz semmit a kormány a konfliktus megelőzéséért, az állampolgárok nyugalmáért, és a menekültek ellátásáért?

Ha a debreceni táborhoz hasonló konfliktus fog kirobbanni, azért – az elmúlt hetek teljes tehetetlensége és nemtörődömsége után – a kormány felelőssége nem lesz elhallgatható.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Az annyit blog is beszállt az euróvitába, az észt álláspontot ismertetve. A felvetett kérdések nagyon izgalmasak, bár véleményünk szerint a végkövetkeztetés mellémegy, így az igazi felelősök keresgélése helyett a szokásos görögleckéztetés lesz belőle. Kár, mert a probléma veleje valóban fontos, nemcsak a görögök és az észtek, hanem az egész eurós-uniós konstrukció átlátása miatt, így a mi szempontunkból is.

A megbízhatatlan görögök szívják a vérünk, sejhaj

Kezdjük talán ezekkel, a megalapozatlannak tűnő megjegyzésekkel. A mostani görög helyzet egyik paradox vonása, hogy bár az eurózóna vezetése épp azért próbálta lightosabb és durvább eszközökkel megbuktatni a Szirizát, mert egy új paradigmát képviseltek, és több szempontból szembementek nemcsak az EU-ban uralkodó ideológiával, de a saját politikai-gazdasági elitükkel is – sokan mégis az előző kormányok hibáit kérik rajtuk számon.

Bugarszki Zsolt is kritikátlanul állapítja meg:

“És azt hiszem, az dühítette fel őket [az észteket meg a finneket; KM], hogy nem látják jelét az igazi változásoknak, nem hisznek már a görög kormánynak. A bizalom veszett el.”

„A görög kormány”, mint más cikkekben a „görögök” valamiféle folytonosságot képviselnek, amiben nem lehet hinni. És az ilyen állítások (amelyek ugyan nagyon gyakoriak a magyar sajtóban is, de meglepőek egy olyan, amúgy objektív és árnyalt elemzőtől, mint Bugarszki) épp azt a tényt feledtetik, ami az egész mai probléma lényegi eleme: a Sziriza pont azt ígérte, valami újat fog csinálni, nemcsak a gazdaságpolitikában, hanem más területeken is, csak épp az eurózónabeli partnerei mindent megtettek annak érdekében, hogy ez ne sikerüljön. (Az utóbbiaknak azért is hasznos amúgy a Sziriza ellen a régi elit hibáit felhozni, és lemondóan sóhajtozni: nektek nem tudunk hinni!, mert a görög kormányok egyik legfontosabb követelését, az adósság elengedését, a hitelezők egyszer már megígérték, csak épp amikor a Szamarasz kormány teljesítette a megszabott feltételt, akkor az eurózóna megszegte adott szavát. (Erről is itt és itt írtunk részletesebben.)

Nem tudjuk, mi történt volna, ha a Sziriza megkapja azt a 100 nyugis napot, amit minden új kormánynak igyekszik bizalommal megelőlegezni a kritikusok tömege – lehet, hogy csak bénáztak volna, de az, hogy valóban merre vitték volna az országot, nem is derülhetett ki. Ugyanis az eurózóna nevében az EKB kormányra kerülésük után néhány nappal rálépett a lábukra, és máig elfelejtett odébb menni. Időközben még újabb szorítókötéseket is felrakott arra a lábra, hogy a görögök érezzék a törődést.

Vajon ha a miniszterek, a kormányfő és stábjuk heti rendszerességgel mászkálnak Brüsszelbe és más európai fővárosokba, hogy kiderüljön, milyen kormányzati döntéseket hozhatnak, és hogyan tervezhetik a következő éveket – közben milyen hatékonysággal reformálhatják meg az országot? Ha egy épp kormányra került társaság megpróbálja megvalósítani a terveit, de finanszírozási csatornáit leszűkítik, és gazdasági terveit is folyamatosan megvétózzák partnerei, milyen eséllyel veheti fel saját országának régi elitje ellen a harcot?

Offshore és oligarchák

Bugarszki azt is a görögök szemére veti, hogy teccettek volna felszámolni az offshore-t, meg letartóztatni az oligarchákat – akkor talán az észteket is sikerült volna meggyőzni. Ez valóban nagyon frappánsul hangzik, és megint csak elfedi a tényt, hogy a Sziriza volt az első görög kormány, amely az offshore elleni küzdelmet programjában rögzítette, amit korábban a Nagy Európai Reformerek nem tartottak fontosnak. Ahogy azt is, hogy az eurózóna válságkezelésének legmeredekebb pillanataiban folyamatos volt a pénzkivitel az országból, és ezek az összegek nagyrészt épp az északi, francia, német bankoknál landoltak, miközben az utóbbi, a görögöknél jóval nagyobb hatalmú országok semmit nem tettek azért, hogy e folyamatot feltartóztassák, és ezzel segítsék Athént. Az offshore elleni küzdelem, ezt nyilván Bugarszki Zsolt is tudja, nemcsak jóindulat kérdése, hanem politikai hatalom és nemzetközi összefogás alapozhatná meg, a Szirizától mindkettőt saját európai partnerei tagadták meg.

Oligarchákat hosszú sorokban letartóztatni 6 hónap leforgása alatt szép teljesítmény lenne, pláne egy lerongyolt közhivatalokkal rendelkező országban és az igazságszolgáltatás normális ritmusát (nyomozás, eljárás, letartóztatás stb.) figyelembe véve, de történetesen a Sziriza-kormány alatt történt ilyesmi. És a világsajtó is beszámolt róla, hogy a híres Lagarde-lista adóelkerülői közül először tartóztatott le valakit a rendőrség. Külön érdekes, hogy ennek, az oligarchák és az offshore elleni harcnak az egyik vezéralakja a görög parlamentet elnöklő Zoi Konsztantopulu, Sziriza képviselő, aki szombat hajnalban nem szavazta meg az eurózóna megszorító csomagját. A friss hírek szerint az ellenzéki pártok, köztük az oligarchákhoz szorosan kötődő Új Demokrácia és a Paszok bizalmatlansági indítványfélét terveznek ellene, ez a két utóbbi párt a Sziriza valószínűsíthető szétszakadása esetén akár kormányra is kerülhet egy nagykoalícióban. Minden jel szerint ez az eurózóna egyik kedvenc forgatókönyve, pedig egy ilyen összetételű koalíció korántsem biztos, hogy segíteni fogja az offshore és az oligarchák elleni küzdelmet.

Az alapkérdés Bugarszki szerint az, hogy ki vagy mi fogja felszámolni a korrupciót Görögországban? – ami az atlatszo.hu blogfelületén valóban adekvát dilemma, de elég könnyű belátni, hogy az eddigi eurós tárgyalások nem erről szóltak, ahogy a hétfő hajnalra elfogadott csomag sem. A korrupció elleni küzdelem egyik alapfeltétele az erős állam, vagy legalábbis egy kellő hatalommal, forrásokkal és eszközökkel rendelkező intézményrendszer – az utóbbi hat hónap, ahogy a korábbiak alatt, Athén hitelezői nem ebbe az irányba tettek erőfeszítéseket. A felelősség persze elsősorban a görögöké, de álságos lenne úgy tenni, mintha ezen a területen számíthattak volna európai partnereikre, „akik ezt várták a pénzükért” – és akik közül sokan amúgy szintén nem küzdenek olyan meggyőzően az offshore meg a saját oligarcháik ellen, remélhetőleg a finneket, észteket kivéve. Ja, igen, és akkor még nem is említettük, hogy az Európai Bizottság elnökét Jean-Claude Junckernek hívják, aki ugyebár az offshore elleni küzdelem egyik kulcsfigurája volt évekig, mint a luxemburgi paradicsom főhoppmestere.

A korrupció és az adóelkerülés elleni küzdelem másik fontos feltétele az idő, ahogy arra a cikk is utal, a mentalitás megváltoztatáshoz évek, esetleg évtizedek kellenek, amelyek alatt az állam bizonyítja, hogy érdemes a polgárok bizalmára, érdemes az adókat befizetni, mert minőségi szolgáltatást kapunk cserébe, és az igazságos közteherviselés biztosított – történetesen a Sziriza épp ebbe az irányba szeretett volna menni. Az, hogy vezetőjét múlt szombaton a néhány kivételtől eltekintve nem túl empatikus magyar sajtó szerint is „földbe döngölték” és a sárban húzták végig,  nem biztos, hogy segíteni fog a célok elérésében.

Mindez, amiről eddig írtunk, apróságnak tűnhet, de jellemzően olyan „részletkérdésekről” van szó, amik félreviszik a vitát – és számunkra annak jelei, hogy a szerző nem objektív, míg könnyen lehet, hogy az olvasó épp úgy gondolja, mi védjük túlságosan a Szirizát. Innentől kezdve azonban a vita a „görögökről” folyik, miközben a lényegi kérdések (ahogy erről már többször is írtunk) sokkal inkább az eurózóna és az Unió egészét érintik. Az euróválságot épp azért nevezik gyakran “görög válságnak”, hogy miközben a görögökön veszünk össze, figyelmen kívül hagyjuk a mélyebb, szerkezeti problémákat.

Mindenható reformok vagy kényszerzubbony?

Az egyik ilyen kérdés a „reformoké”. Bugarszki is utal erre, szerinte az észtek végrehajtották azokat a fájdalmas neoliberális reformokat, illetve másfelől az így nyert forrásokból azokat a jövőre irányuló fejlesztéseket az oktatásban, adminisztrációban vagy a vállalati szférát kísérő közpolitikában, amit a görögök még mindig nem akarnak megvalósítani. Itt van szerintünk a vita egyik valóban lényeges eleme: milyen reformokról is beszélünk? Azt rögtön leszögezhetjük, hogy a trojka és az eurózóna kormányainak válságkezelése alatt fejlesztések nem történtek: az oktatásból, egészségügyből, szociális alrendszerekből csak forráskivonás történt, olyan sebességgel, ami legfeljebb a fűnyíró elvet érvényesíthette, hatékonysági megfontolásokat nem igazán.

A legtöbb országban megvalósult átalakítások nagyjából hasonlóak voltak, és több párhuzamot is mutattak azokkal a Schröder-féle reformokkal, amelyek Németország sokak számára modellértékű sikereit alapozták meg – vélik a németekkel együtt mások is. Ezek az átalakítások többek között a munkapiac egyes szektorainak liberalizációjával jártak, jelentősen megkurtították a munkavállalók jogait, és a belső fogyasztás leszorítása kísérte őket, a bérek és az állami beruházások visszafogása mellett. Két fontos eredményük volt: a németek monumentális exporttöbblete, folyó fizetési mérlegük elszállása (az eurózóna eredeti strukturális problémáit tovább élezve) egyfelől, és jelentős társadalmi áldozatok másfelől. Az utóbbiról viszonylag kevés szó esik, hiszen Németország ma is a világ és Európa egyik leggazdagabb országa, de 10 éven át itt nőttek a legnagyobb mértékben az egyenlőtlenségek, és a lakosság jelentős csoportjai szegényedtek el (lehet, hogy egy szegény észthez képest dőzsölnek ma is, de a lecsúszás, a szegénység, kirekesztettség relatív fogalmak).

Hasonló folyamatok zajlottak le más országokban is, amelyek ezt az utat választották – és a lakosságban ennek következményeként is felgyűlt indulatokat nagyon is ügyesen használta a politika és média az utóbbi években arra, hogy az épp kézre álló bűnbakokra – a bevándorlókra, a romákra, a szegényekre vagy éppen a „lusta, csaló” déliekre mutogatva igazolja saját stratégiáját. Miattuk élsz rosszabbul, és nem azért, mert a saját politikai, gazdasági elited esetleg rossz vagy igazságtalan politikákat valósít meg - ez a marketingüzenet nemcsak Magyarországon vált be.

Ezt a felgyülemlett indulatot a mai konfliktushelyzetben is használják a politikusok: így gyakran halljuk, hogy a görögöknek azért kellene tovább csökkenteniük a nyugdíjakat, mert azok még mindig magasabbak, mint például Kelet-Európában, és azért kellene felszámolniuk pl. az ágazati megegyezések rendszerét, mert az máshol is relatíve versenyképesebbé tette az országokat. Kérdés azonban, hogy vajon ezek a reformok, amelyeket ugyanazzal a lendülettel próbál megvalósítani ma Európa számos országa, valóban annyira frankók-e, és valóban minden országban és minden kontextusban egyformán bejönnek-e. A görög példa pont azt mutatja, hogy valami nem stimmel, ahogy a portugál, spanyol, francia, brit társadalmakban növekvő elégedetlenség is. Nem arról van szó, hogy ezek a népek ne akarnának szenvedni – Görögország nagyobb gazdasági kataklizmán ment át az utóbbi években, mint amit a 1929-es világválság produkált. Hanem arról, hogy ugyanazok a receptek nem hoznak ugyanolyan eredményeket az egyes országokban, pláne akkor, ha minden kormány egyszerre hajtja őket végre - a belső kereslet, vagy a bérköltségek leszorítása ugyanis elsősorban a relatív előnyről szól. Ez az utóbbi évek egyik legnagyobb tanulsága, és ez az, amit Angela Merkel stratégiája megpróbál feledtetni, amikor erőszakkal nyomná le a görögök torkán, amit eddig még nem sikerült. Ebben a stratégiában pedig azokra a finnekre, észtekre és a krízissel szintén küzdő országokra támaszkodik, akiknek valóban igazságtalanul sok pénze van ebben a válságkezelésben.

És mi lenne, ha a görögök helyett a szerkezeti problémák ellen küzdenénk

Azonban ez megint csak nem a Sziriza hibája szerintünk, hanem elsősorban azoké a vezető államoké, amelyek nem akarják elismerni a saját politikai hibáikat, sem az eurózóna szerkezeti problémáit, és az adósságkezelés hatékonyabb és igazságosabb módozatairól sem akarnak vitát nyitni. Ahogy itt a blogon is utaltunk rá, pl. Thomas Piketty véleményét idézve, az adósságkezelés mai módjának célja nem az igazságos és hatékony finanszírozás, és nem a görög válság "megoldása", hanem inkább egyes országok rövid pórázra fogása, és bizonyos átalakítások és politikák kikényszerítése.

Az eurózóna adóssággondjai kezdetben nem voltak igazán tragikusak, maguk a zóna vezetői súlyosbították a problémát, ők hozták azt a döntést is, hogy a magánhitelezők – jelentős részben francia és német bankok – kockázatát európai adófizetők, köztük a szegény szlovének, a dolgos finnek, vagy az innovatív észtek vállára is rakják. Ők döntöttek úgy, hogy a „felelőtlen déliekre” kenik azokat a problémákat, amelyek részben e bankmentésből, részben az eurózóna szerkezeti gondjaiból, részben pedig az elhibázott válságkezelésből erednek. A mai képletben ugyanis, az oszd meg és uralkodj elve alapján, az egymás ellen hangolt adósok és hitelezők - az igazi problémák, az igazi felelősök helyett - a saját indulataikkal vannak elfoglalva. És amíg nem beszélünk a lényegről, Angela Merkel és támogatói továbbra is az európai adófizetőkkel finanszíroztatják – na, nem a görögöket, hanem saját ideológiai uralmukat, és a széles tömegek számára katasztrofális hatásokkal járó, de egy kisebbségnek jelentős profitot generáló megszorító politikáikat.

Török Flóra

Kedd délután londoni magyarok és angolok tüntettek a londoni magyar nagykövetség előtt a kormány gyűlöletkeltő politikája és Orbán teljesen értelmetlen fala ellen. A tüntetés keretében barikáddal torlaszolták el a követség bejáratát, végül a rendőrök intézkedtek.

• 
• 
• 

Az akciót szervező Digs Hackney Renters nevű, és más, a lakhatási jogokért küzdő kollektívák felhívásukban emlékeztettek arra, hogy a magyar-szerb határon építendő fal jövője ugyanaz, mint amit már most is látunk Kelet-Európa határain, Bulgáriában és Törökországban vagy az afrikai spanyol enklávék körül, és az észak-franciaországi Calais-ban. A funkciójuk pedig csupán annyi, hogy még életveszélyesebbé tegyék az átkelést a határon.

„A falak sosem fognak választ adni arra a természetes jelenségre, hogy vannak emberek, akik elhagyják a hazájukat, egy boldogabb élet reményében. De ezeknek az elnyomó politikáknak az euróban vagy életekben mért költségei sem kelhetnek versenyre azzal a rasszista indulattal, amely létrehozza és fenntartja őket. Az Európai Erőd (Fortress Europe) már nem csak metafora.

Látjuk a kontinens fokozatos szétszakadását, az európai vezetők civakodását – akik tudják jól, hogy nincs igazuk, és megoldásaik nem valódiak, csak egyre nevetségesebbek és egyre brutálisabbak lesznek... Görögországnak felajánlották az amputációt vagy a lassú kiszenvedést, Magyarországon pedig a szélsőjobboldal nyomására nő a közbiztonsági és militarista láz. Pedig vannak ennél egyszerűbb megoldások is: otthonokat építeni az embereknek, bármilyen státuszban is vannak, meggyógyítani őket, bármennyi is a jövedelmük” – írják a blokádot szervezők, akik a Város Mindenkié kérésére csatlakoztak ezzel az akcióval a Migszol ma esti budapesti tüntetéséhez.  

Erről, a falépítés és a kormány gyűlöletpolitikája ellen szervezett budapesti tüntetésről szóló beszámolónkat nemsokára olvashatjátok.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Igazi házmester-tempójú cikket közölt a VIII. kerület hivatalos honlapja, amelyben megnyugtatnak mindenkit, a hatóságok rendet tesznek!

(Fotó: flashandbones.tumblr.com)

Már épül a fal a déli határon, senki nem akarta, senki nem engedte meg, a kormány persze nem kérdezett róla senkit, húzza, húzza, mint a lopott biciklit. És az Európai Uniónak mindez cseppet sincs ellenére.

Ez a fal embertelen, ostoba és persze értelmetlen pénzkidobás, egyetlen funkciója az lesz, hogy a legnehezebb helyzetben lévőket tovább szívassa. A többiek simán kikerülik, átmásszák. Aki ehhez már túlzottan legyengült, az majd meghal ott a tövében. A legszebb körvonal, amit csak a hazájának kívánhat az ember.