Lenkovics Barnabás a Mandinernek adott interjút, amelyben megemlítette a közérdekű adatkikéréseket fizetőssé tevő információszabadság törvény megváltoztatását is. Úgy tűnik, az AB elnöke nem vette észre, mennyire ellentmond magának, amikor egyszerre bírálja a “megélhetési” adatkikérőket és a társadalomra hárítja át az információszabadságért való küzdés hiányát.

Úgy tűnik, egy újabb fejezet ért véget abban a drámában, amelyről a görög tragédiák hagyományaihoz híven nem tudhatjuk, hol kezdődött és hol ér véget. Az biztos, hogy nem most. Az elmúlt hetek hírözöne után két biztos kapaszkodója van annak, aki mindkét oldal érveire figyel. Az IMF, az EKB és az európai centrumországok által diktált megszorító politika nem tudja kivezetni Görögországot a válságból, és azt, hogy a jövőben sem lesz képes erre, a június 25-én görögöknek felkínált megállapodás kapcsán még a Nemzetközi Valutaalap is elismerte. (És ezzel együtt kb. mindenki tisztában van vele, hogy az adósság egy részének elengedése nélkül sincs semmiféle kiút a görög válságból.)  A másik biztos tény, hogy a Németország által hétfőre virradóra kikényszerített új deal csak és kizárólag további megszorításokra épít.

A magyar kormány szerint menekültügyi krízishelyzet van. A magyar kormány szerint Magyarországot – amely „sohasem volt multikulturális” – mind gazdaságilag, mind kulturálisan fenyegeti a migrációs áradat. A magyar kormány szerint a menekültek valójában „megélhetési bevándorlók”. A magyar kormány szerint – ha jól értjük – a megélhetési bevándorlók valamiféle bűnöző csoportot alkotnak, egy alvilági kasztot, céljuk a befogadó országok gazdasági tönkretétele. A magyar kormány szerint Magyarország magányos szabadságharcot vív nemcsak a „megélhetési bevándorlók” hordái, de az Európai Unió túlságosan liberális migrációs politikája ellen is, amely egyértelműen felelős a kialakult helyzetért.

Nol.hu

Legkevesebb 15 ezer, de más források szerint közel 30 ezer normális, békés adófizető honfitársunk állt ki szombaton a szerelem és egymás szeretete mellett. Évek óta megrendezik a Pride-ot, és évek óta húznak kordont köré, elzárva ezzel ezeket a normális embereket a társadalom többi tagjától. Erre a kordonra pedig azért van szükség, mert van pár deviáns elem, akik a normalitással szembemenve ártani akarnak honfitársaiknak, csak azért, mert ők mások. Legyen ennek már vége, zárják a deviánsokat a kordon mögé, és élhessék meg szabadon a véleményüket, saját magukat azok, akik betartják az ország törvényeit, és csupán a véleménynyilvánítást gyakorolják!

Fotó:444.hu

Bár a Sziriza programjában jó ideje nem szerepel az euróból való kilépés, a párt balszárnyán régóta fontolgatják ezt a lehetőséget. Ezt az álláspontot képviseli Kosztasz Lapavitszasz nemzetközileg is elismert közgazdász, január óta a párt parlamenti képviselője, aki már 2011 óta a monetáris unióból való kilépést szorgalmazza, és a Grexit opciója mellett érvelt a Le Monde Diplomatique júliusi számában is, ennek a szövegnek fordítását közöljük.

A görög csőd és a Gazdasági és Monetáris Unióból (GMU) való kilépés perspektívája már 2010-ben felmerült. Gazdaságelméleti szempontból a probléma kristálytiszta: egy gyenge gazdaság, amelyet súlyos intézményes hibák jellemeznek, csatlakozik egy szerkezetileg diszfunkcionális monetáris unióhoz. Nemcsak egy erős, hanem természettől fogva problematikus pénznemet kezd el használni. A végkifejlet kétesélyes: ha a GMU-t nem reformálják meg mélységében, Görögországnak fel kell készülni a csődre és a kilépésre.

Az euró diszfunkcionalitása alapvetően abból következik, hogy a német belpolitika a munkabérek csökkentését célozza, ez tette lehetővé Berlin számára, hogy növelje versenyképességi előnyét, és az Unió első számú hitelezőjévé váljon. Ezzel a politikával Németország a saját keresletét nyomta vissza, hogy nagyobb részt harapjon a külföldről származó vagyonból, ennek a stratégiának a német lakosság itta meg a levét, de a nagy exportőrök és a bankok profitáltak belőle.

A többi tagállam számára a német választás épp ellenkező hatással járt: a deficitek és a kölcsönök megemelkedésével. Itt van elásva a GMU alapvető egyensúlyproblémája, amit a 2000-s évtized elején az olcsó likviditás még elfedhetett; ez könnyítette meg a fogyasztást, és az építőiparba való befektetéseket. De a 2007-9-es válság a felszínre hozta a problémát, és az eurózóna kisiklását idézte elő. A zóna legfontosabb versenyképességi visszaesését produkáló Görögország bizonyult a régió legsérülékenyebb országának. Hamarosan csillagászati, 300 milliárd eurós adóssággal találta magát szembe, a folyó fizetési mérlegben és a költségvetésben is gigantikus hiányokkal: mindkét esetben a GDP 15%-nak értékében. Egy erős deviza épp tönkretett egy gyenge gazdaságot.  

Görögország sorsa azonban 2010 után pecsételődött meg, amikor az Európai Unió a megszorításokat jelölte ki problémáinak fő megoldásaként. Mi volt a recept? A bérek megkurtítása, a költségvetés visszavágása, adóemelés, a piacnak kedvező reformok és a szigor intézményesítése, elsősorban a « six-pack » és a « two-pack » révén [A hatos és a kettes jogszabálycsomag szorosabb ellenőrzést biztosít az eurózóna országainak költségvetése felett az uniós intézmények számára. KM]

A szűken vett német nézőpontból a megszorításoknak van egy olyan előnye, hogy a kiigazítás költségeit a deficitet termelő országok viselik, miközben a nagy bankok és exportőrök érdekei nem sérülnek. A jelenlegi német vezetés elképzelése, úgy tűnik, az, hogy a megszorítások bebetonozhatják az Unión belüli domináns pozíciójukat. A GMU szempontjából nézve viszont egy ilyen politika lenyomja a keresletet, és összepréseli a gazdaságot, anélkül, hogy a deficites országok számára lehetővé tenné, hogy a mérlegek pozitívba forduljanak, és így az adósság törlesztését is. Ez a leghatékonyabb módja a GMU középtávú bedöntésének. Végezetül, görög nézőpontból a megszorítások katasztrofális hatást érnek el, mert a gazdasági aktivitás és a jövedelmek csökkenése bezárja az országot egy gyenge növekedésű pályára, masszív munkanélküliséggel és a gigantikus adóssággal. A német politika a GMU kudarcához vezet, de Görögországot még jóval előbb szétrombolja.

Határozottság és elszántság

A 2015. január 25-én megválasztott Sziriza-kormány jóideje felmérte már az európai politikák következményeit. A hatalomra kerülését követő hat hónapban megpróbálta elérni a megszorítások végét, az adósság részleges elengedését, illetve egy olyan befektetési program elindítását, amely újradinamizálhatta volna a gazdaságot. Nehéz lenne kegyetlenebb választ elképzelni annál, mint amelyet a hitelezők adtak júniusban: Görögország elsődleges költségvetési többletének 2015-ben 1%-nak kell lennie, 2016-ban 2%-nak, 2017-ben pedig 3%-nak, a következő években 3,75%-nak. Szó sincs az adósság minimális elengedéséről sem, sem komolyan vehető befektetési programról. Röviden, a legszigorúbb megszorítások ráadásul hosszú éveken át.

Egy ilyen kontextusban Görögország jövője elég sötétnek tűnik. A következő öt év átlagnövekedése 2% körüli lehet, meredek ingadozásokkal. A munkanélküliség feltehetően nagyon magas marad, miközben a társadalom jelentős csoportjainak esetében 30%-kal csökkent jövedelmek újbóli emelkedése nem valószínűsíthető. A már így is elöregedett, az eladósodottság miatt megtépázott lakosság arra kényszerülne, hogy végignézze, hogyan emigrál – főleg a legjobban képzett – fiatalok tömege. Könnyen elképzelhető, milyen geopolitikailag törékeny szituációt eredményezhet egy ilyen forgatókönyv: Athén hamarosan történelmi jelentéktelenségbe süllyedne.

Ha az EU továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy ezeket a politikákat kikényszerítse, az ország túlélését csak a csőd, és a GMU-ból való kilépés biztosíthatja, ez lehet az első lépés a görög termelői szektor újraélesztése, a beruházások élénkítése és a jóléti állam restaurációja felé. Görögország ekképp kiszabadulhatna az euró csapdájából, és elindulhatna a társadalmi transzformáció útján, amelyet a gazdasági növekedés és a javak redisztribúciója jellemezne. Egy ilyen ambíció, magától értetődően nagy hatalmú ellenfelekkel kerülne szembe, az országon belül éppúgy, mint Európában. Épp ezért alapfeltétele a határozottság és az elszántság, akárcsak a lakosság támogatása.

Az egyetlen politikai erő, amely erre a pályára állíthatná az országot, a Sziriza. A párt hivatalos álláspontja régóta az, hogy végbevihetők radikális változások a GMU elhagyása nélkül. De a hitelezők rugalmatlansága arra indította a pártot és a választókat is, hogy átértékeljék ezt az ítéletet. Az az elképzelés, hogy a hitelezők zsarolása afelé vezet, hogy komolyan számolnunk kell az államcsőd és az euróból való kilépés lehetőségével egyre népszerűbb a dolgozók, a szegények és az alsó középosztály soraiban.

A társadalom felső rétegeinek erőteljes ellenállása várható, ők ugyanis ez ideáig nagyrészt sérelmek nélkül vészelték át a válságot. Úgy érzik, hogy érdekeiket jobbra az Új Demokrácia, balközépen a Paszok (a hatalmon évtizedeken osztozó két párt) – középen pedig a To Potami védi, amely a közelmúltban került fel a politikai térképre bőkezű pénzügyi támogatóinak köszönhetően. Az elitnek minimális víziója sincs az ország jövőjéről, megelégszik azzal, hogy megvalósítsa a hitelezők előírásait. Az euróval összefüggő társadalmi megosztottság élesen megmutatkozott a válság során, és ezek a feszültségek döntőek lesznek a most következő időszakban.

A GMU-ból való kilépés tehát korántsem lesz fáklyás menet. De a történelem és a monetáris elmélet lehetővé teszi, hogy nagy vonalakban felrajzoljunk egy stratégiát, amelyet a következőképpen foglalható össze.

Átmenetileg magas árat kell fizetni

Először is Athén felfüggeszti a részvételét a GMU-ban, anélkül, hogy visszaadná uniós tagságát. …Görögország megszakítja adósságának visszafizetését a külföldi hitelezők felé, azaz elsősorban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Központi Bank (EKB) felé. Az ország úgyis dönthetne, hogy a magánhitelezők felé nem jelent fizetésképtelenséget, ami megkönnyíthetné majd későbbi visszatérését a piacokra. Athén nemzetközi konferenciát ajánl, hogy elérje a hitelek átütemezését, ideértve az IMF felé érvényes tartozásait. A kormány megkísérli a törlesztést az összes hazai szereplő felé.

Az ország visszaveszi az ellenőrzést a központi bankja felett, ez kilép az Eurórendszerből, de továbbra is bennmarad a Központi Bankok európai rendszerében. A bankrendszert államosítja, és új, egészséges intézmények jönnek létre. Az állam megszervezi az átütemezést a nehézségekkel küzdő cégek és magánemberek hitelei esetében is (az utóbbiak főleg az ingatlanokkal kapcsolatban), melyek összege sokat nőtt a válság alatt, és már túl van a 100 milliárd eurón. Tőkekorlátozásokat vezet be, akárcsak az Európai Unió 2013-ban Cipruson, de a betétek megadóztatása nélkül, ezeket egy az egy arányban drachmává számítják át, akárcsak a görög törvények alapján létrejött kölcsönszerződéseket.

Az új drachma leértékelődik, valószínűleg nagyon, az első hetekben, majd stabilizálódik néhány hónappal később, az eredeti értékénél 10-20 %-kal alacsonyabb szinten... Az empirikus kutatások szerint a hatás pozitív lesz a termelésre és a foglalkoztatásra, míg az infláció csak szerény mértékben nőne.

A társadalom legsérülékenyebb csoportjainak alapvető termékekkel való ellátása – ez elsősorban a benzin, élelem és gyógyszerek – prioritásként kezelendő. Némi előkészítéssel megelőzhető lenne a jegyrendszer bevezetése.

Senki sem tagadja, hogy az euróból való kilépés jelentős társadalmi árral járna, elsősorban a kezdetekkor. De egy átmeneti megpróbáltatásról lenne szó, és ez nem igazolhatja, hogy az egész ország elfogadja azokat a megszorításokat, amelyeket a GMU-n belül maradása megkövetel.

Ez a néhány hónapos kiigazítási időszak feltehetően recessziót eredményezne. Az ország ezt követően számíthatna a növekedés beindulására, a korábban összepréselt belső kereslet felszabadítása okán, és azoknak a forrásoknak hála, amelyeket a megszorítások addig naftalinba csomagoltak: dolgozók, üzemek, infrastruktúra. Ezen az alapon lehetővé válna, hogy Görögország megreformálja a gazdaságát és a társadalmát, többek között úgy, hogy a szolgáltatások túlsúlya felől az ipari és mezőgazdasági tevékenység irányába mozdulna. Miután visszaállt az ország monetáris szuverenitása és a likviditás előteremtésének lehetősége, a csőd és a GMU-ból való kilépés lehetővé tenné Athén számára, hogy ilyen mély átalakításokba kezdjen. Az ország költségvetési szabadsága is nőne, ami lehetségessé tenné a közösségi beruházások újraindítását és a magánszektor támogatását.   

Természetesen meg kellene védenünk az új árfolyamot, de a mozgósított erőforrásokat össze sem lehetne hasonlítani a GMU által jelentett kényszerzubbonnyal. …

Jelenleg a megszorítások terhe elsősorban az alkalmazottak, a nyugdíjasok, a szegények és az alsó középosztály „vállain” nyugszik. Egy baloldali kormány arra is felhasználná az euróból való kilépés lehetőségét, hogy a terhet jobb kondícióban lévő vállakra helyezze, és átrendezze az országon belüli erőviszonyokat.

Kétségkívül ez az epizód csökkentené a lakosság vásárlóerejét az importtermékek drágulása miatt. De ugyanígy csökkenne az ingatlanhitelek és más kölcsönök reálértéke. A gazdasági aktivitás újraindulása kedvezne a dolgozóknak, a munkahelyek teremtésével és a bérek fokozatos emelkedésével. A kormányzati politikák a nemzeti jövedelem újraelosztását tennék lehetővé, javítva a legszegényebbek helyzetén. A piac felélénkülése segítene a kis- és középvállalkozásoknak is.

Kis ország, nagy felelősség

A vesztesek körében találnánk a bankokat és a nagyvállalati vezetőket, akik évtizedeken át irányították az országot, míg romlásba nem vitték. Továbbá az európai hitelezőket, először is az EKB-t, amelynek kitettsége az ELA-ban (Emergency Liquidity Assistance, Sürgősségi Likviditási Segítség) több, mint 90 milliárd euró.

Görögország ma válaszúton áll: a gazdasága összeomlott, a társadalma szenved, intézményei dülöngélnek és geopolitikai pozíciója évtizedek óta nem volt ennyire rossz. A válságban lévő Európa szívében is kiválik saját elitének nyilvánvaló kudarcával. Azok a társadalmi erők, amelyek képesek lennének arra, hogy előrevigyék az országot, felrázzák tompultságából, a társadalmi piramis alján találhatóak; ők a Sziriza támogatói. Épp ezért életbevágó, hogy a párt megragadja ezt a történelmi lehetőséget.

A GMU-be való belépés jelentős tévedésnek bizonyult az ország részéről. De Athén számára egy másik út is nyitva áll. Ezzel még Európát is segíthetné abban, hogy egy toxikus monetáris rendszertől megszabaduljon, amelyet csak a hatalomban lévő politikai és gazdasági elitek támogatása tart életben. Görögországgal gyakran megesett, hogy saját méretén túlmutató történelmi szerepet vállalt, úgy tűnik, ez a lehetőség ismét rendelkezésére áll.

Ma volt a Budapest Pride, legalább 15 ezer ember ünnepelte önfeledten a szeretetet és egymás elfogadását. Amikor hazaértem, kíváncsi voltam, mi van a Fidesz-médiában, így felütöttem a hirado.hu-t, ahol egy kép fogadott egy feltehetően transz honfitársunkról, akit kilógó mellel fotóztak le.. Épp ésszel fel nem tudom fogni, hogy lehetnek sajtómunkások, emberek ennyire vállalhatatlanok (a kép itt).

Kép forrása.

Ugyanis ez a tipikus beállított propaganda kép esete. Ez a fotó pont megfelel annak a propagandának, hogy a buzik mind bizarr provokátorok. És nyilván semmi gond nincs a képen szereplő emberrel, csak az adóforintjainkból működő közmédia a kormány politikai céljaira használja fel a képét. Kiragadják az ő jelenlétét, és ezzel akarnak megbotránkoztatni. Maga az MTI és a híradó.hu provokál, hogy elborzassza a felvonuláson részt nem vevő embereket, akik nem látták azt a több, mint tízezer embert, aki végigvonult örömmel, nyugalommal, szeretetben a városon. Lehet, hogy páran a tizenötezer közül furcsa ruhában voltak, de ezzel nincs semmi gond, láttunk már maskarában masírozó embereket sokszor más tüntetéseken is.

A kép egyébként 20:34-kor került ki az MTI hírfolyamába, csak magában. Másfél órával azután, hogy a mi adóforintunkból fenntartott cégnél megjelent a képgaléria a felvonulásról. Úgy tűnik, keresni kellett valami provokálót, amivel lehet heccelni az embereket. És azt még külön később kiadni. Mi másért küldenének ki egyetlen fotót az esemény vége után, a hivatalos képgaléria kikerülése után a hírfolyamba? Egyébként a hirado.hu-n megjelent cikk szerint “több százan” vettek részt a felvonuláson. Ezt még a rendezvény elején írták, majd később nem frissítették, és nem írtak semmilyen jelzést arra, hogy esetleg többen lettek volna később.

Megnéztem a “közszolgálati média”, az M1 híradóját is (itt 29:39-től), a Pride-ról szóló bejátszás idejének egyharmadát a jelenlévő ellenzéki politikusok nevének felsorolása vitte el. Kiforgatták a Pride szóvivőjének mondanivalóját, mert csak annyit idéztek tőle, hogy a felvonulók “provokálni akarnak”. De azt már nem, hogy a szóvivő azt mondta, azzal akarnak provokálni, hogy megmutatják, hogy jelen vannak, hiszen már ezt is sokan provokációnak veszik. Pedig akkor is jelen vannak, ha nincs Pride: itt élnek velünk, mellettünk a mindennapokban. És igen, az M1 szerkesztői megcsinálták a “Válogassuk össze a 10 embert, aki legjobban megbotránkoztatja a nézőt” versenyt. Összeválogatták a legkihívóbb öltözetű és viselkedésű embereket (köztük a fenn említett képen lévő nénit már fedett mellekkel), és velük illusztrálták az eseményt. A Pride valós céljairól körülbelül egy mondat esett. Miközben semmi baj nincs ennek a 10 embernek a viselkedésével, a probléma az, hogy a közmédia a maradék 14 990-et nem akarta megmutatni, megszólaltatni pedig pláne nem - így teljesen hamis képet adva a felvonulásról. A kurucinfo csinálta így pár éve, de ebből már ők is kinőttek.

Én a három óra alatt, amíg a menetben mentem, egyik az M1 által bemutatott emberrel sem találkoztam sajnos, pedig valójában elég cukik. Úgy tűnik, nem az van, hogy a buzik provokálnak, hanem a kormány és médiája ragaszkodik görcsösen ahhoz, hogy úgy mutassa be a felvonulókat, mintha provokálnának. Pedig aki kijön a felvonulásra, láthatja, nincs itt valójában semmi rendkívüli.

Befejezésként talán az illik ide a legjobban, amit szintén a Pride szóvivője mondott, és nem véletlenül nem került be a közmédia hírei közé: „Itt az ideje, hogy a hatalom szeretetét felváltsa a szeretet hatalma!”

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Már csak néhány óra van hátra vasárnapig, amikor valószínűsíthetően megoldás - legalábbis átmeneti - születik a „görög krízisre”. Míg hétfő táján a Grexit konkrét körvonala sejlett fel az alagút végén, csütörtök táján egy kompromisszum tűnt valószínűbbnek, szombat óta újra a Grexit lehetősége izzítja a tweeteket. Végeredményt ugyan még nem tudunk hirdetni, de néhány súlyos következtetés így is levonható az elmúlt hat hónap mérlegeként. Úgy tűnik, az Unió vezetése újabb remek alkalmat szalasztott el, hogy megvitassa az eurózóna szerkezeti hibáit, kiértékelje a válságkezelés döntéseit, és megújítsa az európai népek jövőjének tartott konstrukció vázát.

Az európai gondolkozás nagy pillanatai: A Föld lapos! A Nap a Föld körül kering! A megszorítások működnek!

Impotenciájuk takargatására vezetőink újra a görög válságot használták: a Szirizával folytatott olykor tragikus, olykor infantilis jelleget öltő küzdelem egyszerre szolgálta az elmúlt évek hazugságainak, csúsztatásainak, politikai és gazdasági hibáinak elrejtését, mint valami elkoptatott, de a mindennapi demagógia gyakorlatában újra meg újra fényesre suviszkolt fügefalevél.

Már az elején leszögeznénk, hiszen a Mércére is rengeteg ilyen komment jön, hogy nem gondoljuk azt, hogy a jó görögökről és a gonosz EU-ról szólna a történet, hanem csak azt, hogy mint általában a bűnbak-képzés klasszikus eseteiben: a hiba a rendszerben van. A szegény vagy hajléktalan emberek, akárcsak az „illegálisnak” nevezett bevándorlók vagy a devizahitelesek egykor pórul járt tömegei a rendszer termékei. Ezért, ha valóban a probléma megoldása érdekel bennünket, elsősorban nem az ő egyéni stratégiáikra kell koncentrálnunk, hanem a rendszert kell megvizsgálnunk közelebbről.

Az ősbűn: bankmentés a görög „segélycsomagon” keresztül

Bár a mainstream média és politika továbbra is mintha amnéziában szenvedne, de az utóbbi hetekben, elsősorban a hosszabb emlékezetű elemzők, közgazdászok jóvoltából sűrűn elhangzott, hogy a görög segélycsomagként elhíresült hitel valójában egy bankmentést álcázott. Ahogy Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász fogalmazott, Görögország „csak egy csekély alamizsnát kapott, ám óriási árat fizetett azért, hogy megőrizze az említett országok bankrendszerét”. Ahogy az is nagyobb nyilvánosságot kapott, hogy a döntés elsősorban a görög adósságból legjobban bevásárolt német és francia bankoknak kedvezett; és az egykori tárgyalásokban résztvevők szerint az európai vezetőket saját pénzügyi szektoruk képviselői, az IMF-t pedig elsősorban a francia elnökválasztásokra készülő Dominique Strauss-Kahn győzte meg arról, hogy a szervezet saját szabályainak módosítása árán is kölcsönözzön egy fenntarthatatlan adóssággal rendelkező országnak.

Nem vitatjuk, hogy a bankmentésre szükség volt az európai pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése érdekében, de az, hogy mindez fű alatt, és a görögök elleni propaganda rakétáit begyújtva ment végbe, lehetetlenné tett minden vitát, miközben egyre több európai állampolgár azonosította be a tényleg kritikára érdemes görög vezetőket magával a görög néppel. Nyilván a magyarok közös felelőssége az, hogy Orbán Viktor kormányozza az országot, de ettől még az ő hibái, eszméi és kormányzási gyakorlata nem alkot valamiféle nemzetkaraktert.

Öt évvel az első mentőcsomag kézbesítése után úgy tűnik, továbbra sem elég érettek ahhoz az eurózóna vezetői, hogy nyilvánosan felvállalják az egykori döntéseiket, és megválaszolják a hozzájuk kapcsolódó kérdéseket. Például azt, megtörtént-e a pénzügyi szektorban történt hibákért a felelősségre vonás? Milyen feltételeket támasztottak az európai adófizetők képviseletében azok, akik, mint Angela Merkel vagy Nicolas Sarkozy, akárcsak diszkrét ellenzékük, közreműködtek abban, hogy közös európai adósság legyen a korábban magánkézben lévő papírokból? Elegendőek voltak-e ezek a feltételek, jobb, hatékonyabb, biztonságosabb-e ma az európai bankrendszer? Milyen szerepet kapott ebben az egészben a demokratikus kontroll, és mi az oka annak, hogy mindez nem ebben a formában él az európaiak millióinak tudatában, hanem úgy, hogy a lusta, csaló görögök lenyúlták az egész eurózónát, de főleg a szorgos és takarékos németeket?

A Sziriza elleni harc mint a kudarcot vallott megszorító politikák legitimációja

Hasonló volt a munkamegosztás a megszorításokat illetően: a Nobel-díjasok vezetésével a közgazdaság sztárjai egy emberként követelték a görögöknél kikényszerített brutális és brutális hatásokkal járó megszorító politikák felülvizsgálatát, és általában kritizálták az európai válságkezelést. Miközben a konzervatív többségű eurózóna politikusai hihetetlen monotóniával, legfeljebb a rossz és jó rendőr szerepeit váltogatva ismételgették a mantrát: reformok, közös szabályok, fegyelem, felelősség, erőfeszítések és persze „sok munka áll még előttünk”. E téren szintén történelmi alkalom nyílt volna arra, hogy az eurózóna vitát kezdeményezzen arról, hova is jutottunk e szimultán megszorítások eredményeképp.

Persze tisztában vagyunk vele, hogy ebben a küzdelemben a rövid távú politikai meggondolások felülírják a gazdasági ésszerűséget és a hosszabb távú stratégiát. Konkrétabban, a legtöbb európai vezetőnek az volt az érdeke, hogy csírájában elfojtsa az olyan Sziriza-féle kezdeményezéseket, amelyek az államadósság leírásáról és a megszorítás-ellenességről szólnak, hiszen nagyjából mindenki hasonló receptekkel próbálkozik otthon is, és a Sziriza sikerei könnyen saját ellenzékét erősíthették volna.

Ergó a görög nép újabb szenvedéseit a szomszéd tehenének analógiájára kezdte követelni az európai mainstream: mi itt kérem megszorítunk, nehogy már ezek a szigeteiken fellélegezzenek, miközben belőlünk élnek? Pedig még az egyszeri uzsorásnak is érdeke, hogy a kuncsaft ne haljon éhen.  

Az európai szociáldemokraták újabb harakirije

E téren különösen nagy mindazok felelőssége, akik a szociáldemokrácia nevében lépnek fel szerte Európában, és akiknek a görög válságban betöltött szerepe nyomán újra felmerül a kérdés: ki a bánat képviseli még ezt az eszmét az európai vezetők között Ferenc pápán kívül??? Őszintén szólva nem vártunk kimagasló teljesítményt Hollande-tól, Renzitől és spanyol vagy német kollégáiktól, de azon túl, hogy meg sem próbálták a beérkező kritikák nyomán megkérdőjelezni a megszorítási doktrínát, és kihasználni az alkalmat legalábbis valamiféle korrekcióra, amiből a saját népeik is profitálhattak volna, arra azért nem számítottunk, hogy Martin Schulz és Sigmar Gabriel még saját párttársainál is kiveri a biztosítékot a Sziriza-bashinggel.

Az elmúlt hat hónap módot adhatott volna arra, hogy az eurózóna például egy független szakértői csoport vagy épp az emlegetett közgazdászok bevonásával vitát nyisson arról, mennyire voltak és lehetnek hosszú távon sikeresek ezek a megszorító programok és a legtöbb országban kikényszerített „reformok” vagy éppen a privatizációk. Minderre nem került sor, épp ellenkezőleg, az euróelit arra is kész volt, hogy beáldozza a görögök mellett az egész zóna politikai hitelét – vagy van valaki, aki szerint az elmúlt 6 hónap inkább keltette egy felelős politikai egyeztetés és problémamegoldás látszatát, mint egy infantilis és tragikomikus homokozóét?

A Sziriza elleni harc mint a megszorítások győzteseinek érdekvédelme

Az a demagógia és populizmus, amiben a vitára nyitott, és saját tévedéseinek felülvizsgálatára kész politizálás helyett részünk volt az elmúlt hónapokban, nemcsak a megszorítások tekintetében kormányon nagyjából hasonlóképp viselkedő jobb és baloldali címkéjű neoliberálisok hatalmának átmentését szolgálta, hanem foggal-körömmel védett egy másik status quot is. Ez pedig mindazon privilégiumok összessége, amelyet a válságkezelés biztosított az európai, multinacionális és a nemzeti gazdasági eliteknek korábbi profitjuk megőrzése, és annak potenciális növelése érdekében.

Ezt szolgálták az elhamarkodott és áron aluli privatizációk a görögöknél éppúgy, mint a portugáloknál, vagy a spanyol iskolarendszerben és egészségügyben, akárcsak a gyakran további privatizációkat előkészítő forráskivonás, a közszolgáltatás minőségének, a munkakörülményeknek fokozatos lerontása. Ezt szolgálták a rövid távú fenntarthatósággal megokolt nyugdíjreformok, amelyek eredményeképp hamarosan a nyugdíjasok és seniorok elszegényedése várható, a magánnyugdíj-rendszerek párhuzamos megerősödésével. Akárcsak a szétvert munkajogi szabályozás és a kollektív megállapodások leépítése.

A válságkezelés leple alatt az európai modell transzformációja folyik elképesztő sebességgel, de elsősorban nem azért, mert a jóléti rendszer önmagában fenntarthatatlan lenne, vagy azért, mert a munkavállalók európai jogai már nem versenyképesek, hanem azért, mert a jóléti rendszer leépítése és kiárusítása a gazdasági elit pozícióinak megőrzését teszi lehetővé. És jelenlegi európai vezetőink nem állnak készen arra, hogy szembemenjenek ezzel az elittel, sőt, inkább őket képviselik az elszegényedő tízmilliókkal szemben.

A trojka programjait végrehajtó országokban, csakúgy, mint a saját kútfejéből megszorító Nagy-Britanniában tovább nőttek az egyenlőtlenségek, és milliók lecsúszása mellett, az oktatásból, kutatás-fejlesztésből, szociális és egészségügyi területekről kivont források a jövő versenyképességét, jólétét, társadalmi kohézióját ássák alá. Több országban növekedett a szélsőséges pártok bázisa, miközben szavazóik megőrzése érdekében sok helyütt a mainstream formációk is gerjesztik az indulatokat az aktuális bűnbakok ellen, így próbálva feledtetni a fenti politikákból következő igazságtalanságokat, nehézségeket vagy a nyilvánvaló korrupciós kockázatokat.

A gazdasági-, majd adósságválságból kinőtt politikai válság egyre nehezebben takargatható számos országban – de minderről mint az uniós építkezést is fenyegető veszélyről nem esett szó az utóbbi félévben a nagypolitika fórumain. Helyette a Sziriza amatőrizmusát és felelőtlenségét kárhoztatták az európai vezetők, és a legeslegjobban akkor akadtak ki, mikor a görög kormány úgy döntött, megszavaztatja a polgárokat a megszorítások folytatásáról.

A „görög krízis” egy paraván, amely elfedi az eurózóna konstrukciós hibáit is

És akad még valami, aminek megvitatását szintén újra elnapolta ez eurózóna, ez pedig magának a monetáris uniónak tökéletlensége, az abból adódó szerkezeti egyenlőtlenségek és mindaz, amit a kezdetek óta a gazdasági együttműködés vázát alkotja. A lúzer görögökről szóló locsifecsi abban is segített, hogy ezúttal se kerüljenek elő azok a dilemmák, amelyek miatt, akár lesz Grexit, akár nem, a problémák fennmaradnak. Ha a jelenlegi metódus lényege az, hogy a nem létező nemzeti fizetőeszköz leértékelése helyett a munkabérek drasztikus csökkentése biztosítsa a versenyképességet a periféria országaiban, korántsem világos, hogyan működhet ez a módszer hosszú távon?

De azok a kérdések sem kerültek az asztalra, amelyek az Európai Központi Bank működésével kapcsolatosak: akkor a jövőben az EKB tuszkol majd az eurózóna szélére minden renitens államot? És egyáltalán, biztos minden tökéletes az EKB kompetenciái körül? Nem kéne pl. a céljai között szerepelnie a munkanélküliség csökkentésének? Biztosan hülyeség közvetlenül finanszírozni az államokat? Miért van az, hogy a sokkal mélyebbről induló USA előbb lábalt ki a válságból? Ez a leghatékonyabb módja a válság nyomán megugrott államadósságok kezelésének? Mennyire gazdaságos a mai finanszírozás, hogyan lehetne esetleg korrigálni? Nem kéne esetleg hosszabb távon egy rugalmasabb konstrukcióban gondolkozni, amely nagyobb mozgásteret hagy a megszorult államoknak? Hogyan értékelhető az IMF működése, és szüksége van-e rá az Uniónak az ilyen helyzetek rendezéséhez?

Nem lett volna érdemes a szimultán megszorítások helyett felpörgetni a kevésbé eladósodott országok fogyasztását vagy állami beruházásait, hogy így csökkenjen a recessziós sokk? Milyen transzferek korrigálhatnák az eurózónán belüli egyenlőtlenségeket, hogyan lehetne okosabban finanszírozni a kilábalást, a demokratikus vita milyen fórumai biztosíthatnák az erről szóló vitákat?

E kérdésekkel kapcsolatban, bár az európai szakmai műhelyekben évek óta folynak róluk a viták, a politikusok mintha csak szorosabbra húzták volna szemellenzőiket – pedig talán itt lehetett volna a legkisebb a közvetlen politikai-hatalmi tét. Kivéve persze, ha úgy gondoljuk, hogy az adósság elleni harc és az uniós mentőcsomagok nem a „bajba jutott” országokon segítenek, hanem a hatalomgyakorlás közvetlen eszközei. Ekképp nem is érdemes az eurózóna strukturális hibáinak korrekciójára törekedni, ha a hatalom megtartása érdekében hatékonyabb az adósságszolgálat kikényszerítése és az ideológiailag aládúcolt gyámkodás.  

Ezekkel a dilemmákkal,  hiába az elmúlt hónapokban a EU krémje által a „görög válságra” fordított energia és a témának szentelt médiafelület, legfeljebb elvétve találkozhattunk. Pedig ellenkező esetben talán megalapozottabb véleményt formálhatnánk arról, hogy ki az, aki hazudott vagy megtévesztette választóit az adósságválság folyamán? Ki az, aki csalt? Ki az, aki a “populizmust és a demagógiát” képviselte a felelősségtudattal és a demokratikus értékekkel szemben? Ki az, aki kockára teszi az eurózóna egységét és hitelességét? És kik azok, akikre büszkék lehetünk majd vasárnap, mert becsülettel küzdöttek a választóik érdekeiért, de az euró és az Európai Unió népeinek közös jövőjéért is?

Török Flóra

Bocsássatok meg a tegeződésért, de azt gondoltam, mint választópolgár a megválasztott képviselőmmel, a miniszterelnökömmel, a polgármesteremmel, főpolgármesteremmel megengedhetem ezt magamnak. Azért írok nektek levelet, mert az elmúlt hónapokban olyan kijelentéseket tettetek, ami nagyon sok barátomnak, nagyon sok embernek, választópolgáraitoknak fájt ebben az országban. Azt gondoltam, hogy buzeránsozás helyett, mi lenne, ha megismerkednétek ezekkel az emberekkel? A mindennapi problémáikkal? Mi lenne, ha eljönnétek velem a szombati Budapest Pride-ra?

Persze nem azt akarom, hogy bokréta legyetek a felvonuláson. Tisztában vagyok azzal, mit gondoltok erről a menetről, nem is várom azt el, hogy előtte vagy utána pozitívan nyilatkozzatok. De mégis furcsának tűnik, hogy úgy nyilatkoztok egy rendezvényről, és azon részt vevő emberekről, hogy még soha nem vettetek részt rajta, hogy nem is ismeritek őket. Ha eljöttök, biztos vagyok benne, hogy nem fog titeket atrocitás érni, ellenben számotokra is meglepően sok szeretettel fogtok találkozni.

Azért gondoltam, hogy elhívlak titeket, mert a nyilatkozataitokból úgy tűnik, mintha nem kívánnátok képviselni ezeknek a választópolgároknak az érdekeit, és mintha fontosabb lenne számotokra a gyűlölet, vagy épp a rosszul értelmezett keresztény és konzervatív gondolkodásmód. Ugyanis azt semmilyen politikai ideológia nem mondja, hogy ne nézzétek az embert, annak gondját és baját, és politikusként ne neki segítsetek, hanem nehezítsétek az életét.

Merthogy itt valójában nem csupán politikai értékrendekről van szó, kedves István, Máté, Viktor, kedves honfitársaim, hanem hús-vér emberekről. Sokkal többről, mint napi népszerűségi adatokról:  emberek életéről, közérzetéről, jogairól, szerelméről. És az ember, a szeretet nem lehet ellenzékben. Ezek az emberek pont olyan teljesrangú honfitársaink, mint bárki más, és pont ugyanannyira megilleti őket is a politikai képviselet, mint bárki mást.

Ezért gondoltam azt, hogy gyertek ki a Pride-ra, és én bemutatok nektek ilyen hús-vér embereket. Legyen valódi nemzeti konzultáció, ahol a politikusok valódi állampolgárokkal, és az ő gondjaikkal, örömeikkel és igényeikkel találkoznak. Még pénzbe se kerül, csak egy kis jóindulatba. Remélem, megfogadjátok a tanácsom, és megosztó politikai nyilatkozatok helyett inkább eljöttök szombaton találkozni az emberekkel. 

Csütörtök este a Fradi meccse után hazafelé, megvertek egy színesbőrű fiatalembert és a barátnőjét a metrón. Takarodj haza Nigériába! - üvöltötték neki a futballhuligánok, és addig ütötték, amíg ki nem ugrott a következő megállóban a metrókocsiból. Éjszaka mind a Keleti, mind a Nyugati pályaudvarnál, ahol a menekülteket látják el és segítenek tovább irányitani civilek (a menekülttáborok felé, ha van magyar nyelvű tájékoztató papírjuk, így segítve a rendőrség munkáját), szélsőségesek jelentek meg, akiket a rendőröknek kellett igazoltatni. Szerencsére nem tudtuk meg, mi történt volna, ha nincs ott a rendőrség, mert ott voltak.

A szélsőséges szervezet vezetője nyilatkozik. Az előtérben a nyugdíjas néni pakol.

Reggel egy hír jelent meg az MTI-n, amely Angela Merkel német kancellár belgrádi látogatását dolgozta fel. Elég meglepőnek tűntek az ott leírtak, mintha Merkel Orbán mondatait mondta volna vissza. Úgyhogy utánanéztünk, a német médiában milyen hírek jelentek meg az eseményről, és hogyan dolgozták fel azokat a helyi lapok. A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung, és az N-TV nevű német televízió híradásai alapján Merkel nem éppen azt mondta, ami az MTI alapján lejött belőle.

„Az Európai Unió segíteni fogja a nyugat-balkáni országokat és Magyarországot, hogy megoldást találjanak az illegális bevándorlás áradatára” – mondja Merkel az MTI anyagában. Bár az Unió tényleg segíteni fogja ezeket az országokat, a híradással ellentétben nem „az illegális bevándorlás áradatára” hanem a menekült-kérdésre keresnek megoldást Merkel, legalábbis, ha hihetünk az amúgy konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung beszámolójának.  Mint ahogy az MTI-vel szemben Merkel nem keveri egy mondaton belül a bevándorlót és a menekültet, ő menekültekről beszél, és az MTI által a szájába adottakkal szemben nem a bevándorlók célpontjának nevezi Magyarországot és Szerbiát, hanem nagy számú menedékkérőről beszél, ami ugye a célpontól pont annyiban tér el, hogy Merkel is tudja, ezek a menekültek nem Szerbiában és Magyarországon akarnak letelepedni. Ehelyett a valóságban Merkel diplomatikusan megpróbálta jelezni, hogy jó lenne, ha a tagállamok aktívabbak lennének, amikor arról van szó, hogy ki vegye át önkéntes alapon annak a 60 ezer menekültnek egy részét, akik jelenleg Olaszországban és Görögországban várják, hogy átköltöztessék őket egy másik tagállamba (megjegyzendő Magyarország ez alól már korábban mentességet kért és kapott).

Az MTI cikkével szemben a német sajtóban a hangsúly nem Magyarország hatalmas terhein, hanem a falépítésen van. Az MTI-nél a beszéd lényegeként elhangzó „túl sok terhet ró Magyarországra és Szerbiára” fordulat ugyanis szerintünk csak azt hivatott ellensúlyozni, hogy Merkel szerint elfogadhatatlan az orbáni falépítés, de mégse akar teljesen arrogánsnak tűnni, ezért jelzi, hogy tisztában van ennek ellenére a tagállamok egyéni nehézségeivel és problémáival is. A német N-TV hírtelevízió felvételén például azt lehet hallani, hogy Merkel azt mondja, nincs értelme annak, ha minden irányból elzárkóznak a tagállamok, Inkább egy rendes regisztrációs rendszere lenne szükség, hogy például a terrorista-veszélyt is megelőzhessük. A német tévé videóriportjának a címe is a kerítésépítés kritikájára helyezi a hangsúlyt.

Az MTI hírének Orbánt és menekültpolitikáját támogató kontextusa helyett  valójában Merkel pont hogy finoman kritizálta Orbánt a helyszínen. Erről viszont a magyar olvasók nem tájékozódhatnak, mivel az összes magyar újság az MTI híreit veszi át. Ebből pedig pontosan láthatjuk nem a háttérhatalom manipulálja a híreket, és ezzel az embereket, hanem Orbán és a Fidesz klientúrája befolyásolja, hogy mi jut el az emberekhez a külvilágból.

Frissítés: Egy olvasónk jelezte, hogy elérhető a teljes beszéd leirata a Kancellária honlapján. Eszerint viszont egy mondatban tévedtünk valóban mondta azt Merkel, hogy átalakításra szorul az uniós menekültügyi rendszer, mert jelenleg nem működik jól. Sajnos ettől még a többi mondatban a hírhamisítás erős gyanúja fennáll.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!