Bár a nyugdíjas néni - aki idén júniusban is még Gyurcsány ellen tüntetett (!), és akinek volt minisztériumi főtanácsos férje örvend a minimálbér emelésének (amely az azóta megszüntetett létminimum alatt marad) - még hirdeti a kormányzati óriásplakátokon, hogy a kormány csökkentette a rezsit, de a rezsicsökkentés valójában elszállt. Persze, kivéve annak, aki télen is úszómedencét akar fűteni.
Manapság a választások olyanok, mintha a Coca-Cola és Pepsi között vacillálnánk a vegyesboltban: bárhogy is döntünk, majdnem ugyanazt kapjuk, csak más csomagolásban. Az emberek emiatt egyre apolitikusabbakká válnak, és egyre kevésbé érdekli őket, mi történik a társadalmainkban. Chantal Mouffe politikai gondolkodó szerint a mai rendszerek elnyomottait csak politikai erők tudják összefogni a változás érdekében – a civil mozgalmak önmagukban nem elegendők. A rendszerkritikus pártoknak viszont képesnek kell lenniük egy alternatívát is mutatni a mai neoliberális rendszerrel szemben.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter dilettáns módon, nyíltan beszélt a nemzetbiztonsági bizottság ülésén az általa felügyelt polgári, illetve a kormány alá tartozó katonai titkosszolgálatok Ukrajnában folytatott tevékenységéről. A hatás nem is maradt el: Keskeny Ernő kijevi magyar nagykövetet bekérették az ukrán külügyminisztériumba, amely szerint Ukrajna függetlenné válása óta példátlan kijelentések hangzottak el Lázár szájából. Az ukrán külügyminisztérium világossá tette továbbá, hogy megengedhetetlennek tartják, hogy a magyar szolgálatok az ukrán partnerszolgálatok előzetes értesítése nélkül tevékenykednek Ukrajna területén.
Kép: hirhatar.com
Hatvanezer ember befogadásának módozatairól egyeztet hosszú hetek óta a félmilliárd lakossal bíró Európai Unió. Képletesen ez valami olyasmi, mintha két elefánt - afrikai persze, mert ott a hímek elérhetik a hat tonnát is - arról vitatkozna hónapokon át, vajon elbírja-e egy kismadár súlyát.
Nos, a végeredmény szerint ez a 60 ezer fő már elviselhetetlen terhet jelentene kontinensünknek, ezért tovább folynak, feltehetően decemberig a tárgyalások a renitens országokkal. Két kategóriát állított fel az Európai Bizottság, az első, 20 ezres kontingens Európán kívülről jönne. A második, 40 ezres pedig az Unió azon határmenti államaiból, főleg Görög- és Olaszországból, ahová a legnagyobb tömegben érkeznek menedékkérők - ennek az utóbbi kategóriának kvótáit többen elutasították, így a fennmaradt 7000 fő elhelyezéséről tovább vitatkoznak vezetőink. Hazánk nevében Orbán Viktor azt üzente, mi juszt se fogadunk be senkit.
Az egy dolog, hogy az Európai Unió most nyíltan is felvállalja, hogy a menekültekre afféle kellemetlen teherként tekint, és hiába az éppen az európai borzalmak tapasztalatára ácsolt nemzetközi menedékjog intézménye, ha lehet, inkább most kibújna a felelősség alól.
Hogy miért? Arra Angela Merkel már adott egy elég elterjedt választ néhány napja a kitoloncolástól félő palesztin kislánynak: ha túl jól bánnánk veletek, és csak úgy befogadnánk titeket, akkor csak dőlne a nép a libanoni táborokból, meg “Afrikából”. Sajnos gyakran körülbelül ilyen mélységűek Angela Merkel kollégáinak is az érvei, azt a képzetet keltve, hogy Afrika ugrásra készen várja, hogy hajóra pattanjon és meghódítsa Európát. Ebből a vízióból talán az egykori gyarmattartók lelkiismerete és rémképei is szólnak, és persze arra valók, hogy ránk ijesszenek, valójában azonban semmilyen tudományos realitás nem áll mögöttük. Attól, hogy rosszabbul bánunk az Európában lévőkkel, nem csökken a kontinensre vágyók száma, ahogy a magyar kerítésre helyezett pengék sem fogják csökkenteni a szabálytalan határátlépők számát. Csak a sebek lesznek mélyebbek, a megaláztatás embertelenebb.
Szóval Merkel, akárcsak a spanyol belügyminiszter Guindos, akárcsak egykor a francia Sarkozy vagy most Manuel Valls miniszterelnök, és mint Orbán, leginkább saját beijesztett szavazóit próbálja nyugtatgatni. És elhitetni, hogy majd ők megvédenek bennünket e veszélyes betolakodóktól. Van, aki kedvesen simogató Muttiként, van, aki habzó szájú nácik ideáit háziasítva, de a cél minden esetben ugyanaz: biztosítani arról a polgárokat, hogy a kormány “ellenőrzése alatt tartja” a bevándorlási politikát. Karbantartja a nyílászárókra helyezett zárakat, és biztosítja a nemzeti identitás fennmaradását, hogy az “igazi európaiak” vére ne keveredjen arra méltatlan népekével, vagy holmi jöttmentek ne vehessék igénybe a jóléti állam szolgáltatásait - azokat a szolgáltatásokat, amelyek valóban egyre szűkülnek, csak nem a bevándorlóknak, hanem a bölcs kormányoknak köszönhetően. Hogy a rendelkezésre álló készletekből csak a minőségi, hasznos példányok jussanak el hozzánk, a többiek pedig maradjanak ott, ahol vannak.
A menekültekkel kapcsolatban ez a hasznossági elv kevésbé elegáns, így azért jobb helyeken illik befogadni néhányukat - a 81 millió lakosú Németország ugye 12 100-at vállal e közös tervből (picit, majd 2000 fővel túlteljesítve az előírt számokon). Az 5,2 millió lakosú és nem EU-tag Norvégia 3000-t. A kicsit kevésbé népes, 4,5 milliós Írország, amelynek más okokból nem írtak elő kvótát, „önként” fogad be 1100 embert. A számok két év leforgása alatt értendők.
Ennek a „nagylelkűségnek” a válság éveiben valóban nagyobb a politikai ára, hiszen az európai vezetők évek óta próbálják megmagyarázni a szavazóknak, hogy nincs rájuk annyi pénze az államnak, mint korábban: kevesebb juthat csak nyugdíjra, családtámogatásra, munkanélküli-juttatásra, gyógyszerre. Eközben pedig a bevándorlás-ellenes diskurzusban élen járók folyamatosan fosztották meg különféle jogaiktól a migránsokat. Most pedig valamennyire szembe kellene menni a nemzetközi szolidaritás és emberség nevében ezekkel a trendekkel, és bátran elmagyarázni, hogy a félmilliárd lakosú Európai Unió valóban pénzt fog költeni arra, hogy együtt fogadjon be 60 ezer menekültet.
Forrás: Eurológus
Húszezret – ezt a számot még túlteljesíteni is sikerült, 22.504 lett belőle! – olyan már nemzetközi menekültstátuszt kapott emberek közül, akik az Unió határain kívül élnek most, például jordániai táborokban vagy Irakban. (Jordánia az a 8 millió lakosú ország, amelynek 1 lakosra jutó GDP-je alig harmada a magyarnak. Az európai országokkal ellentétben benne van abban a top 10-ben, akik a legtöbb menekültet fogadják be; többek között majd kétmillió palesztin menekült él az országban. Jordánia a hatodik helyen áll a befogadó országok világranglistáján, előtte Törökország, Pakisztán, Libanon, Irán és Etiópia találhatók.)
32 256-ot pedig azok közül, akik Olaszországban és Görögországban szereztek menekültstátuszt. Itt a kitűzött célszám 40 000 lett volna, és külön elgondolkodtató, hogy az uniós társaság ebben az esetben nemcsak a menekültektől, hanem a problémával leginkább szembesülő, és gazdaságilag amúgy sem topon lévő déli államoktól tagadja meg a segítséget. Az európai szolidaritás szobrán újabb repedések regisztrálhatóak, és az egyikbe épp Viktorunk kalapálja elszántan az éket: nem, mi akkor sem fogadunk be bevándorlókat! Gyanítjuk, hogy ezen amúgy a nem európai gyökerű, nem keresztény és nem annyira fehér bőrűeket érti… a hét vezér jókat kacaghat a történelem iróniáján, már ha lekukkantanak néha a felhők tetejéről,.
A legtöbb ország számára az EB által javasolt kvóták, lássuk be, nem jelentettek volna monumentális terheket, Magyarország esetében például összesen 827 emberről lett volna, két év alatt, azaz az eddigi kb. félszáz befogadott helyett alig ezer emberről. Az 1956-os forradalmat követő megtorlások nyomán mintegy 176 ezer személy távozott véglegesen az országból. Van ennek a két számnak valami köze egymáshoz? Szerintünk igen.
Magyarországról, a vasfüggönyön túl évtizedeken át sokaknak először is 1956 jutott eszébe, most pedig azt olvassuk Európa vezető újságjainak címlapjain, hogy egyetlen menekült befogadását sem vállaltuk a “közösből”. Alkudozhatott volna Orbán kicsinyesen, mint mondjuk a spanyolok, akik a kért kvótát (4288) levitték 1300-ra. Ott ugye már pengékkel felszerelt kerítés is van, és rendszeresen bele is halnak emberek abba, hogy megkísérlik az átkelést, a spanyol hatóságok pedig mindennapi szennyes alkukban döntenek életről és halálról, migráns sorsokról. Ez valamiféle magyarországi jövő is, ami az első ismert halálos áldozattal talán már meg is kezdődött. Vasárnap 2 férfi ugrott a Tiszába, hogy elmeneküljön a magyar határőrök elől, egyikük a vízbe fulladt – a szerb és magyar szervek kölcsönösen egymást okolják azért, mert nem mentették ki időben a feltehetően már nagyon kimerült áldozatot a vízből.
Vagy követhette volna országunk Ausztria példáját, ahol szintén megpróbálnak némi politikai hasznot csiholni a „migráns problematikából”, és elutasították az európaiaktól való átvételt, de legalább a külső kontingensből bevállaltak valamit. Vagy lealkudhattuk volna a számokat valamilyen jelképes határra. De mi, illetve a kormányunk inkább beintett: nulla és nulla főt fogadunk be uniós partnerektől és külső országokból egyaránt.
Akármi is volt ezzel Orbán célja - erőt mutatni a hazai bevándorló-ellenesre hangolt közvéleménynek, vagy az Európai Unió felé szeretné majd beváltani később zsetonokra a keménykedést, mondjuk pénz, politikai befolyás érdekében - szégyent hozott mindannyiunkra. Jól tudjuk ugyanis, hogy hamis lenne azzal takarózni, hogy hazánk már kiveszi a részét a menekültek ellátásából, hiszen hiába nőtt sokszorosára az utóbbi időszakban a kérelmek száma, tavaly és idén is csak néhány százan kapták meg a státuszt. Magyarországon elsősorban átutaznának ezek az emberek, de mi még az ideiglenesen itt tartózkodó menekültek ellátását sem vállaljuk fel tisztességgel; a szekérderéknyi uniós pénzből csak sátortáborokra és emberhez nem méltó körülményekre, zsúfoltságra, éheztetésre és szomjaztatásra futja.
A menekültek szerencsétlenségére, a Fidesz most épp az ő vállukra kapaszkodva próbálja meg visszahozni elveszett szimpatizánsait. A bevándorlók elleni gyűlölet izzítása és a határainkra érkező, sokszor elcsigázott vándorok szenvedéseinek fokozása révén próbálja visszakönyörögni magát a magyar választók bizalmába. Közben nemcsak a hozzánk tévedt külföldiek életét, méltóságát, biztonságát, szenvedését veszi semmibe, hanem az se riasztja vissza, hogy magát a magyar társadalmat hergeli a “külföldinek látszó” emberek ellen, minket hergel, hogy szerencsétlen sorsú számkivetettek felett vitatkozzunk arról, mitől védhetne meg bennünket egy pengékkel ellátott kerítés.
De felelőtlen butaságról tesz tanúbizonyságot azért is a magyar kormányfő, mert az Unió határmenti államaként épp az lenne az érdekünk, hogy az EU a most kijelölt irányban lépjen nagyokat előre, és valóban érvényesüljön valamiféle szolidaritás a végeken azokkal, akik az Unió egyébként elhibázott és kegyetlen bevándorlási politikájának a kollaterális áldozatait, a határokat szárazföldön vagy vízen megközelíteni próbáló migránsokat próbálják feltartóztatni. Ha Orbán Viktor valóban a magyarországi polgárok, a határmenti települések lakói vagy éppen a menekültügyi hatóságok érdekeit venné figyelembe, nemcsak falakat nem húzna fel a szerb határon, hanem épp azon dolgozna, hogy az uniós országok megnyissák a legális bevándorlás lehetőségeit. Hogy a szíriai vagy afgán menekült, akit már Németországban vár családja, valóban felülhessen egy repülőre, és elmehessen Berlinbe, és ne Szeged mellett egyensúlyozzon az éjszakai sötétségben, az életveszélyes patakmeder fölött, esetleg egy kisgyerekkel a karján, és ne kényszerüljön hetekig, hónapokig várni a magyar táborokban, mielőtt továbbindulhatna.
Ha Orbán Viktor nem valamiféle marhakupecként tekintene kicsiny országunkra, amelynek erőforrásaiból évek óta folyamatosan hízlalja pártját és csókosait, innen földet sajátítva ki, onnan egy dohánykoncessziót nyúlva le, emitt ellopva a magyar felsőoktatás jövőjének forrásait, amott kizsákmányolva a szociális szakmák dolgozóit, szóval ha nem így lenne, akkor konkrét magyarországi állások, konkrét magyar jólét is kerekedhetne a menekültek befogadásából és ellátásából. Tanárok, szociális munkások, szakácsok és orvosok, kereskedők is jobban élhetnének, ha az állam arra fordítaná a rendelkezésére álló forrásokat, hogy méltóképp fogadjon olyan embereket, akikkel mostohán bánt a sors.
De a mi államunk, a magyar kormány nem ezt teszi, hanem inkább lenyúz a szerencsétlenekről még egy bőrt, hogy megrendelésekhez jusson ennek a csinovnyiknak a szomszédja, hogy átüljenek néhányan a Fidesz szurkolói táborába, hogy betömje a kisemmizett magyarok száját azzal, hogy egy még kiszolgáltatottabb csoportot tűz pellengérre. A mi államunk, a magyar kormány nem a mi érdekünkben kormányoz, csak kupeckedik rajtunk, és most még ráadásul a menekülteken is.
Közben a történelmünk legsötétebb lapjaihoz ragaszt újabb fejezeteket.
Szerencsére azonban vannak még sokan az országban, akik mást szeretnének felírni azokra a lapokra.
Fábri György itt megjelent pompás írását egy öt évvel ezelőtt született blogbejegyzésre való hivatkozással kezdte. Ezt teszem én is. Közel öt éve írtam az OktpolCafé blogon arról, hogy az akkor készülő felsőoktatási törvénynek – az intézményrendszerrel való matatás és a közvetlen állami beavatkozás kiterjesztése helyett - miről kellene szólnia: „A felsőoktatásnak a jövőben négy követelménynek kell megfelelnie: (1) legyen nyitott, (2) nyitott, (3) nyitott és végül (4) legyen nyitott.”
Tüntetés idén áprilisban az egyetemi autonómiáért és a felsőoktatási törvénymódosítás visszavonásáért, fotó: Szabó Gábor origo.hu
(Rögzíthetnénk további elvárásokat is, de nagyon hasonlóan hangzanának, ezért dolgozzunk egyelőre ezzel a néggyel.) Vegyük sorra tehát ezt a négy alapkövetelményt.
1. Mindenekelőtt: a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie az egyre sokfélébb tanulási igényekkel és tanulási pályákkal szemben. Ahogy növekszik az egyéni életstratégiák sokfélesége, ahogy egyre diverzifikáltabbá válik a munkapiac szakmastruktúrája, s ahogy egyre általánosabbá válik az egyéni életutakon belüli többszörös pályakorrekció, a felsőoktatásnak is egyre gazdagabb programkínálatot és egyre több, a rugalmasságot erősítő ki- és belépési pontot kell kínálnia. Mindemellett a felsőoktatásnak egyre intenzívebben részt kellene vennie az érettségi utáni szakképzésben, bizonyos szakmák továbbképzési rendszerében, a felnőttoktatásban és az online távoktatásban.
2. Másodszor a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a tanuló polgárok és a különböző érdekcsoportok minőségelvárásaival szemben. Ez nem csak azt jelenti, hogy minden felsőoktatási intézménynek és programnak hitelesen minőségbiztosítottnak kell lennie, de azt is, hogy autonóm és jól menedzselt intézményekre van szükségünk, mert ez biztosítja a külső elvárásokhoz való alkalmazkodás képességét. Addig természetesen ne is álmodjunk erről, amíg a tankötelezettségen túli tanulás nem egymással versenyző szereplők által működtetett képzési piacon zajlik.
3. Harmadszor a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a nemzetközi felsőoktatási képzési piacra. Nem csak azért, mert ez javítja a felsőoktatási intézmények jövedelemgeneráló képességét. Ennél sokkal fontosabb, hogy a nemzetközi nyitás a minőség egyik legfontosabb előfeltétele és mércéje. Az ehhez szükséges kapacitások javítják az oktatás minőségét és lehetővé teszik, hogy a magyar felsőoktatási programok és intézmények nemzetközi kritériumok alapján mérődjenek meg.
4. Végül, de nem utolsó sorban, a felsőoktatásnak nyitottnak kell lennie a nem privilegizált társadalmi csoportokhoz tartozó hallgatók befogadására. Félreértés ne essék: ez nem csupán a szolidaritás követelményének érvényesülése érdekében fontos; ha a felsőoktatás nem képes széles merítési bázisról rekrutálni a hallgatóit, és nem képes nyitva tartani a társadalmi mobilitás csatornáit, sem a gazdaság még mindig hatalmas diplomások iránti igényét, sem pedig a társadalom kohézióját nem lesz képes jól szolgálni. Mivel a jelenlegi részvételi arányok éppen csak biztosítják a diplomás elit újratermelődését, ez nem fog menni a belépők arányának további növelése nélkül.
A magyar felsőoktatás már az Orbán-kormányzat 2010-es hivatalba lépése előtt sem igazán felelt meg ezeknek az elvárásoknak. A Bologna rendszerre való átállás meglehetősen nyögvenyelősen haladt, a képzés szerkezetében lezajlott ugyan, de a programok tartalmának a kimeneti követelményekhez illeszkedő újragondolása messze nem fejeződött be. Ami a külső minőségelvárásokhoz való alkalmazkodás képességét illeti, a független akkreditáció biztosított valami elemi szintű minőségbiztosítást, de a felsőoktatási intézmények saját intézményi minőségirányítási rendszerei és az intézményi szintű stratégiai tervezés gyakorlata nem erősödtek meg a szükséges mértékben. A magyar felsőoktatás nemzetközi piacra való kilépése gyakorlatilag elmaradt.
Ezt a tényt részben elfedte az európai felsőoktatási térségen belül, főleg Erasmus ösztöndíjakkal támogatott hallgatói mobilitás. Az uniós térségen kívülről azonban lényegében nem jött több külföldi hallgató a magyar intézményekbe, mint Bulgária vagy Albánia egyetemeire. Ami pedig a felsőoktatás hazai merítési bázisát illeti, az rendkívül szűk maradt. 2005-ben a felsőoktatás expanziója kifulladt, s az új belépők elsöprő többsége az alapvetően középosztályi hátterű gimnáziumokban érettségizett tanulók közül került ki. Mindezek alapján, ha az új kormányzat valódi problémák megoldására irányuló beavatkozásokra és fejlesztésekre kívánta volna felhasználni azt a rendkívül erős felhatalmazást, amit választóktól kapott, lett volna teendője bőségesen.
Mint tudjuk, nem ez történt. Az elmúlt öt év során a kormányzat a felsőoktatás valódi problémáit a szőnyeg alá söpörte, és hallatlan erőfeszítéseket tesz azok további súlyosbítása, valamint eddig nem létező problémák előállítása érdekében.
Tanulási igényekre való nyitottság
A jelenlegi kormányzat bármilyen konfliktust kész felvállalni annak érdekében, hogy szűkítse a felsőoktatás programkínálatát. Erre részben az készteti, hogy bevallottan csökkenteni akarja a felsőoktatásba belépő hallgatók számát, részben pedig az, hogy a harmadik világbeli színvonalra (majdnem a válság előtti mérték felére!) zsugorított állami finanszírozási szint mellett is fenntarthatóan működtesse a rendszert. Egy rugalmas és gazdag képzési kínálat kialakításához – jól kalibrált szabályozáson kívül – elsősorban pénzre van szükség. Az a drámai forráskivonás, amit a magyar felsőoktatás 2012-13-ban elszenvedett, a meglévő képzésszerkezet fenntarthatóságát is felszámolta. Mint ahogy erről máshol már írtam, ennek az oka nem pénzhiány volt; a költségvetési támogatás GDP-n belüli nagyjából 0,5 százalékos szintre zsugorítása kizárólag a kormányzat közfinanszírozási prioritásait tükrözi. Jellemző módon az állami tulajdonban lévő 10 legnagyobb egyetem költségvetési támogatása zuhant a legnagyobbat, 2013-ig durván 40 százalékot.
A finanszírozás ilyen alacsony szinten tartása – és a tandíjas képzések iránti fizetőképes kereslet folyamatos csökkenése – elkerülhetetlenül maga után vonja a képzési kínálat szűkítését. A programkínálat komolyabb zsugorítása viszont csak lényegénél fogva buta direkt állami beavatkozással történhet meg; ehhez volt szükség a programakkreditáció függetlenségének felszámolására, a képzési programok és keretszámok egyes intézményekre lebontott osztogatására és bizonyos képzési területek magasabb belépési küszöbbel való büntetésére. Már csak csak hab a tortán, hogy mindez semmilyen ténnyel nem alátámasztható, primitív utcai vélelmek alapján, s az állam saját maga által gründolt egyetem monopolhelyzetbe hozásával történik. Ami a képzésszerkezetet, a kilépés és belépés lehetőségeinek rugalmasságát illeti, a kormányzatnak az intézményrendszer szintezésére irányuló bűvészkedése, a Bologna rendszerből való lassú kihátrálása és a felnőttképzési piac elfojtását szolgáló szabályozás is inkább csak ront a helyzeten.
Minőségelvárásokra való nyitottság
Korunk felsőoktatási minőségfogalma nem a legjobban teljesítő kevesek lefölözésén alapszik. A felsőoktatási intézményeknek is hozzáadott értéket kellene produkálniuk: a hallgatók előzetes tudásától függetlenül kellene tanulási eredményekben kifejezhető teljesítményt produkálniuk. Ha a felsőoktatás-politika szimplán csak elitista lenne, már önmagában is elég sok problémát okozna. Ennél azonban sokkal több történik: a kormányzat egész politikája abból a hamis feltételezésből indul ki, hogy ennek az atavisztikus minőségeszménynek az érvényesítése kizárólag az állam feladata. Egy felsőoktatási intézménynek nagyon sok különböző minőségelvárásnak kellene megfelelnie, az állam elvárásai ezek egyike csupán. Az pedig, hogy az állam képes mérlegelni és hosszú távon előre jelezni az egyes hallgatók, a regionális munkaerő-piaci szereplők, egyes szakmák és tudományterületek igényeit, általában is illúzió. A mi jelenlegi konkrét kormányzatunk pedig szemmel láthatóan csupán politikai és oktatásirányítási szereplők elvadultan voluntarista nünükéit képes közvetíteni. Miközben a kormányzat nem szűnik meg a munkaerőpiac vélelmezett - de minden rendelkezésünkre álló tény szerint alapjaiban félreértett - igényeire hivatkozni, teljesen felszámolja az intézmények képességét arra, hogy alkalmazkodjanak ezekhez az igényekhez.
A nagyon sokféle külső elváráshoz való alkalmazkodás képessége – a finanszírozásban és kimeneti követelményekben rögzített legitim állami elvárásokat is ideértve – csak autonóm és jól menedzselt intézményekben alakulhat ki. Fábri György megemlíti, hogy az egyetemek gazdálkodása sokat javult, s ez lényegében igaz. A jó gazdálkodás azonban messze nem azonos a jó menedzsmenttel. Az utóbbi magában foglalja a humánerőforrásokkal való gazdálkodás öt klasszikus területét (létszámgazdálkodás, a munka tartalmának meghatározása, a teljesítmények értékelése, a bérezés és ösztönzés, valamint a belső továbbképzési rendszer), de ezen túl a stratégiai tervezést, a képzésszerkezet folyamatos felülvizsgálatát és megújítását, az oktatás- és tanulásszervezés rendszerének működtetését, a külső intézményi kapcsolatok menedzselését, a belső intézményi minőségirányítást, az információs rendszerek és hallgatói szolgáltatások működtetését, a nemzetközi kapcsolatok menedzselését, és még rengeteg más dolgot is. Régóta tudjuk, hogy a klasszikus „rektor plusz testületek” modell erre elég korlátozottan alkalmas. Ennek következtében az elmúlt húsz évben rengeteg felsőoktatási irányítási reform zajlott rengeteg országban, Magyarországot azonban ezek mind elkerülték. Most egy jó darabig fel sem vetődhet ilyesmi, mert a jelenlegi kormányzat a menedzsment hatékonyságának növelésére hivatkozva szűkíti a felsőoktatási intézmények autonómiáját, ami hosszú időre diszkreditálja az értelmes változtatásokra irányuló, az autonómiát tiszteletben tartó törekvéseket. Az utolsó két törvénymódosítás, amely megteremti a feltételeit annak, hogy az állam pont úgy mikromenedzselje a felsőoktatási intézményeket, mint ahogy az már évek óta teszi az iskolákkal, kizárólag minőségromláshoz vezethet.
Nemzetközi képzési piacra való nyitottság
Az európai felsőoktatási térségen belül a felsőoktatási intézmények és programok minőségbiztosítása már most is erőteljesen nemzetközi részvétellel és nemzetközi referenciák alapján zajlik. Mindebből Magyarország szinte teljesen kimaradt. Az európai szemmel egyre avíttabb tanulástámogatási eljárásaink fejlesztése el sem indulhat, mert olyan mértékben zárkózunk el a nemzetközi felsőoktatási piactól, hogy fel sem ismerjük a problémáinkat. E tekintetben a jelenlegi felsőoktatás politika legszörnyűbb jellegzetessége még csak nem is az, hogy horizontja csak az országhatárig terjed, hanem a zsigeri versenyellenessége. (A felsőoktatási stratégia egyik legszánalmasabb eleme az az óhaj, hogy ne intézmények versenyezzenek egymással, hanem „profiltisztítással” monopolhelyzetbe hozott intézmények által oktatott képzési területek.) A verseny kikapcsolásának hatására a felsőoktatás fokozatosan pont olyan, az állam által szétosztott közszolgáltatássá válik, mint az Utasellátók szottyadt szalámis zsömléje az államszocialista korszakban. Olyan intézmények azonban, amelyek a kicsiny magyar képzési piacon sem kényszerülnek versenyre, soha nem lesznek képesek a nemzetközi versenyben eredményeket produkálni. S mivel a magyarországi intézmények nem kényszerülnek semmi ilyesmire, fennmaradnak azok az érdekeltségi viszonyok, melyek nem kényszerítik ki idegen nyelven is oktatni képes oktatók alkalmazását, nemzetközileg versenyképes programok elindítását, a komolyabb nyugati egyetemeken már általános tanulás-intenzív oktatásra, értékelésre és kurzusszervezésre való áttérést, s sok más egyéb feltétel biztosítását. Ha ez nem változik, könnyű belátni, hogy sem a külföldi hallgatóknak nem lesz oka idejönni tanulni, sem a fizetőképes magyar hallgatóknak magyarországi intézményt választaniuk, ha itthon sokkal gyengébb oktatásban részesülnek.
Nem privilegizált csoportokra való nyitottság
Mint már jeleztem, a nem privilegizált társadalmi csoportokhoz tartozó hallgatók felsőfokú diplomához jutása esélyének javításához nélkülözhetetlen lenne a részvételi arányok javítása. (Az érettségizők létszámának demográfiai csökkenése miatt ez nem feltétlenül igényelné a belépő hallgatók számának növelését, elegendő lett volna annak szinten tartása is.) Tudnunk kell, hogy a hátrányos helyzetűek számára biztosított célzott kiegészítő támogatások – mint például a plusz pontszámok lehetősége – is csak akkor fejtenek ki esélynövelő hatást, ha általában is javulnának a belépési esélyek. A magyar kormányzat egyértelműen ennek ellenkezőjére törekszik. A gimnáziumi férőhelyek csökkentésével és a szakközépiskolák általános (nem szakképző) jellegének visszaszorításával csökkenti a keresletet, a belépés számos egyidejű eszköz alkalmazásával történő megnehezítésével pedig csökkenti a felsőoktatási kínálatot. Ez már eddig is pompásan működött: a kormányzat az elmúlt öt évben elérte a jelentkezők számának drámai mértékű, 32 százalékos csökkenését. És ez még csak a kezdet. Ha a kormányzat a következő években már semmit nem tenne – ami elképzelhetetlen, a középfokú oktatás átrendezése csak most kezdődik –, 2017-től akkor is csökkenni kezdene a diplomát szerző 30-34 évesek aránya, amely Magyarországon már most sem közelíti meg az Európai Unió 40 százalékos célértékét 2020-ra.
Összefoglalva: olyan oktatáspolitikával, amely legfőbb céljának a tanulás, tanítás és – közvetve – a kutatás szabadságának intézményes garanciáit biztosító felsőoktatási autonómia korlátozását tekinti, nem lehet problémákat enyhíteni, csak súlyosbítani lehet azokat. Az eredmény elég pontosan kiszámítható: egyre rosszabb felsőoktatás egyre kevesebbeknek.
Radó Péter
A sorozat korább darabja:
A Magyar Nemzet hétfőn, a kormányzati sajtótájékoztatón kérdezett rá arra, készül-e a kormány valamilyen cselekvéstervvel, hogy megelőzze a további olyan eseteket, mint a megvert szegedi fiatalok története. A válasz pedig még a Fidesz cinizmusához képest is megdöbbentő volt - Lázár János szájából: „ott szoktak megjelenni ilyen dolgok, ahol egyébként megjelenik a bevándorlás”
Szerencsére Giró-Szász András kormányszóvivő is értékelte Lázár mellett az eseményeket, aki nagyjából azt mondta, máshol is van ilyen, és persze megjegyezték, hogy az ilyen támadások elítélendőek.
Különös egybeesés, hogy míg kerítések építése ellen küzdünk az ország határain, aközben úgy érezzük, Budapest szívében kerítések teremtik meg szabadságunk kereteit. Bár a Kettős Mérce is számos írást közölt a kerítésépítés ellen, de ugyanitt jelent meg Pap Szilárd István válasza is az én indexes cikkemre, amelyben így írt: “Tekinthetjük a kordont határ helyett egy kommunikációs membránnak, amely nem elzár, hanem felületet ad a párbeszédnek? A válaszom pedig erre határozott igen.”
(Fotó: Index.hu)
Szombat éjszaka megvertek egy fiatal lányt, mivel barátját bevándorlónak nézték, eltört az arccsontja, a szemén alig lát ki és épphogy megmaradt a foga.
Takarodj az országból! - ezt üvöltötték és ütöttek.
(Fotó: Facebook)
Vona Gábor a tapolcai választások után ígéretet tett arra, hogy le fogja nyesni a Jobbik vadhajtásait.
Azt kérte, fejezzék be a Jobbik nácinak és nyilasnak való titulálását, és ne néhány szerencsétlen, múltbeli email vagy Facebook-bejegyzés alapján ítéljék meg őket. Vona azt mondta, hogy ő minden ilyen helyzetben eddig is egyértelművé tette, hogy mi a Jobbik ebből, és mi nem. Az ilyen megnyilvánulásokat tevő jobbikosoknak nincs helye szerinte a pártban.
Most azt kérnénk Vona Gábortól, hogy ha a keze még nem fáradt el, ragadjon újra metszőollót!
Miről is beszélünk?
Lábodi Gábor a Jobbik szentgotthárdi alapszervezetének elnöke és a párt Vas megyei sajtófőnöke. Tavaly ősszel a szentgotthárdi képviselő-testületben és a Vas megyei közgyűlésben is mandátumot szerzett a Jobbik színeiben. Most az ő Facebook-bejegyezéseiből szemezgetnénk. Külön érdekesség, hogy a bejegyzések nyilvánosak, így mindenki számára elérhetőek az interneten.
Lábodi az önkormányzati választások idején a Szentgotthárdra érkező román bevándorlók hazatoloncolásával kampányolt, és azóta is rendszeresen szólal meg ebben a témában.
Rendszeresen oszt meg olyan oldalakról tartalmakat, mint a kuruc.info vagy a feltehetően putyini pénzből finanszírozott, magát nyíltan hungaristának való portál, a harcunk.info.
Lábodi bemutatkozásában (http://www.vasmegye.hu/kozgyules/88/labodi_gabor) büszkén ír arról, hogy az országos elnökség jóváhagyásával töltheti be a pozícióját. Vona Gábornak ezek szerint tisztában kell lennie a képviselői nézeteivel és szélsőséges megnyilvánulásaival. Akkor miért nem nyeste még le a vadhajtásokat? Talán csak nem hazudott a Jobbik elnöke, két kölyökvizsla simogatása közben?
Lábodi Gábor képviselő úr az összeesküvések gyártásában is kiváló, szerinte pl. az amerikaiak intéznek célzott támadást az európai, keresztény fehér civilizáció ellen a menekülteken keresztül.
Néha egy kis buzipropagandázás is belefér a Jobbik néppártosodásába.
Lábodi egyébként a chemtrail nagy szakértője is.
Az ügy Bana Tibor, Vas megyei Jobbikos országgyűlési képviselőnek is kellemetlen lehet, hiszen Vona beszéde alatt folyamatos bólogatással erősítette meg, hogy a párt jó irányba halad a néppártosodással, ennek ellenére is rendszeresen tartanak közös sajtótájékoztatót és fórumot Lábodi Gáborral.
Kedves Vona Gábor, ajánlunk Önnek egy univerzális metszőollót, mert itt az ideje nekiállni a kerti munkáknak. Lehet, hogy még egy ágvágóra is szükség lesz.
Mielőtt bárki azt gondolná, hogy mostantól büntetlenül le lehet tépni bármely plakátot, jobban teszi, ha végigolvassa ezt a szöveget. Rengeteg on-line újság ugyanis azzal a címmel adott hírt a Szeles András és Kalocsai Kinga plakátrongálása miatt indult szabálysértési eljárás megszüntetéséről, hogy a bíróság azt mondta ki: szabad plakátot rongálni. Ez fatális félreértés, mert a bíróság egyetlen plakátrongálásról sem mondott ilyet. A konkrét ügyben csak ennek a plakátnak a konkrét módon megvalósított rongálásáról mondták ki, hogy az a társadalomra veszélyesség hiánya miatt nem büntethető, de megjegyezte a bíróság azt is, hogy az okozott kárt kötelesek az érintettek megtéríteni. Más tartalmú plakát és más elkövetési mód esetén továbbra sem szabad a rongálás.
Jámbor András itt megjelent cikkének címe már pontosabb: csak gyűlöletplakát rongálásról beszél. De a helyzet ennél bonyolultabb. A tévedést az is okozhatja, hogy a szerintem egyébként helyes bírói döntés indokolása túl rövid és részben téves is.
Kezdjük az elején:
Amit bármilyen jogszabály tilt, azt nem szabad tenni. Ez egyszerű, de ezt sem sikerült kommunikálnia a sajtónak, pedig a bírói döntés ebben egyértelmű: a károkozásért polgári jogilag felelnek a plakátot megrongálók. Vagyis rongálás mint tulajdonsértés jogilag nem megengedett, csak éppen szabálysértési felelősség nem állapítható meg miatta a konkrét esetben a társadalomra veszélyesség hiánya okán, ami pedig fogalmi eleme – értsd: feltétele – bármely szabálysértésnek. Vagyis plakátot rongálni nem volt megengedett, csak éppen büntetőjogi vagy szabálysértési szankció nem társulhat a jogsértéshez. A bírói döntés is tartalmazza: polgári per indítható az okozott kár megtérítésére.
Ennél fontosabb az, hogy nem bármilyen plakát megrongálását tekintette a bíróság nem büntetendőnek. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény hátrányos megkülönböztetést és megtorlást tiltó szakaszait idézi az indokolás, azt azonban nem magyarázza meg, hogy ennek miért van helye benne, pedig jó lett volna erre sort keríteni.
A plakátok kihelyezése szerintem nem lehet közvetlen hátrányos megkülönböztetés, és a plakátrongálók ellen indított eljárás nem lehet megtorlás. Egyszerűen ezek a fogalmak nem utalhatnak a plakátok kihelyezésére (annak alapján ugyanis nem részesül senki semmilyen bánásmódban, ami a közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmi eleme) és a szabálysértési eljárásra sem (ugyanis azt nem az egyenlő bánásmód megsértése miatt eljárást indító személlyel szemben indítják, márpedig a megtorlásnak ez a lényege). Ezek a kitételek így a végzésben a levegőben lógnak. A védői beadvány azzal érvel, hogy a plakátok kihelyezése zaklatásnak minősül (olyan magatartás, amely védett tulajdonsággal – pl. állampolgárság – kapcsolatos, és célja vagy hatása ellenséges, megfélemlítő környezet kialakítása), aminek viszont valóban van jogi relevanciája is. A plakátok – ha céljukban nem is, legyünk jóhiszeműek – de hatásukban mindenképpen ellenséges környezetet alakítottak ki a menekültekkel és általában az idegennek kinézőkkel szemben – elég felütni a napi híreket arról, hogy milyen atrocitásokat követnek el menekültek sérelmére a gyűlöletkampány kezdete óta.
És hogy miért lényeges az, hogy létezik olyan tételes jogi szabály is, amelyet sérthet a plakátok kihelyezése?
Azért, mert így amellett lehet érvelni, hogy egy jogsértő tartalmat hordozó plakáttal szembeni nyilvános és szimbolikus politikai kommunikációs tett a szöveg eltávolítása. Ha pedig így fogalmazzuk meg, akkor világos, hogy nem a plakátrongálást minősítette a bíróság általában társadalomra veszélyesség hiányában nem szabálysértésnek, hanem a jogsértő – jelen esetben az egyenlő bánásmód követelményét sértő – plakáton szereplő, kormánykommunikáció üzenetének adott módon történő eltávolítását.
Mi következik ebből?
Az például, hogy a most induló kormányzati plakátkampány elemeinek rongálása továbbra is szabálysértés lesz, mert a sikerpropaganda esetén az egyenlő bánásmód követelményének megsértése fel sem merül. Ugyanígy szabálysértés marad egy választási plakát megrongálása, ráadásul a jelöltek demokratikus versenyben egyenlő esélyekkel való részvételhez és a politikai szólásszabadsághoz való joga miatt a választási plakátok megrongálásának társadalomra veszélyessége fokozott is. Természetesen ha egy plakáton rasszista üzenet vagy egyenesen uszítás szerepelne, akkor azt ebben az esetben is mérlegelni lehetne ezen megfontolásokkal szemben.
De általános plakátrongáláshoz való jog nem létezik.
Végül amiről kifejezetten nem szól az indokolás az az, hogy nem akármilyen elkövetési körülményt tekintett társadalomra nem veszélyesnek a bíróság. Bár a tényállásban ezt rögzíti, de az indokolásban nem utal vissza a végzés arra, hogy Szeles András és Kalocsai Kinga magukat jelentették fel, „beismerő vallomást” tettek, minden bizonyítékot a rendőrség rendelkezésére bocsátottak (ezért lehetett a bírói meghallgatásuk nélkül ítéletet hozni az ügyben), és egyben jelezték, hogy polgári jogi felelősségüket elismerik, az okozott kárt pedig készek megtéríteni. Véleményem szerint ez mind hozzájárul ahhoz, hogy erről a magatartásról kijelenthető, hogy indokolatlan lenne társadalomra veszélyesnek tekinteni a konkrét plakátrongálást. Minden ettől eltérő esetben gondosan kell mérlegre tenni, hogy a szabálysértési felelősség megállapítható-e.
Összefoglalva:
arról a tettről mondta ki a bíróság azt, hogy az a társadalomra veszélyesség hiánya folytán nem szabálysértés, amely a) nyilvános, b) önfeljelentéssel párosul, c) kirekesztő tartalmú plakátokkal szembeni tiltakozást szolgál, d) és amely plakátokat kormánykommunikáció keretében helyezték ki.
Ez messze nem egyenlő a plakátrongáláshoz való egyetemes jog kimondásával.