A héten megérkeztek a Nemzeti Konzultációk a háztartásokba. Az elmúlt nagyon sok év legkártékonyabb politikai termékét, a Fidesz variációját a “23 millió románozásra”, mindenki a háztartásába kapja, eképp a Fidesz maga állította elő a tiltakozás eszközeit.

A Nemzeti Konzultációnak álcázott goebbelsi propaganda-anyag már csak azért is nevetséges, mivel a héten derült ki, hogy az Európai Unió mindössze 307, a legdurvább polgárháborús, háborús övezetből érkező menekült befogadására kötelezi Magyarországot, csökkenti az országunkra jutó menekültkérelmek számát, és ezek elbírálását a magyarországi hatóságokra bízza, úgy, hogy plusz pénzt ad az eddig is 90%-ban az EU által finanszírozott magyar menekültügyre. Tehát ha nagyon durva a helyzet, akkor is maximum 1000 menekültet fogad be hazánk, miközben letelepedési kötvénnyel állampolgárságot (ugye ezt a menekültek nem kapnak) bármilyen maffiózó vásárolhat, miután befizet egy kellemes összeget Rogán Antalék valamelyik korrupt haverjának számlájára.

A bevándorlás kérdéséről egyébként kell beszélni, csak ez a Nemzeti Konzultációnak nevezett hazug propaganda nem alkalmas semmilyen párbeszéd kialakítására, a célja egyedül az elképzelt ellenség elleni gyűlölet szítása, és a korrupcióról, a szegénységről, a munkanélküliségről, az egészségügy és az oktatás katasztrofális helyzetéről elterelni a figyelmet.

Ezért erre a Nemzeti Konzultációra nem válaszolni kell, hanem meg kell semmisíteni a fenébe, hogy a gyűlöletkísérletnek még írmagja se maradjon. A Helsinki Bizottság indított egy kampányt, hogy üresen küldje vissza mindenki a válaszborítékot, erről itt találtok leírást.

Viszont mi azt kérjük tőletek, semmisítsek meg a Konzultációt, töltsétek fel az erről készült videót, vagy képet a Facebookra, a posztot rakjátok nyilvánosba, és használjátok a #nemkonzultáció hashtaget (írjátok a szöveg végére), illetve küldjétek el nekünk az info@kettosmerce.hu címre, mi pedig a legjobbakat közzétesszük. Mutassuk meg minél több embernek minél több ismerősünknek, mit gondolunk az effajta gyűlöletkeltésről.

Addig is összeszedtük a megsemmisítés eddigi legjobb 5 példáját.

1. Gyújtsd fel!

Papp Réka Kinga hosszú videóban magyarázta el, miért vállalhatatlan a Nemzeti Konzultáció. Mi csak a lényegi részt emeltük be ide a cikkbe. Ahol a megfelelő fegyelmezettséggel adja meg a megfelelő választ a Nemzeti Konzultációra.

2. Tapétázd ki vele a WC-d!

Nincs is jobb helyen egy nemzeti konzultáció mint az illemhelyen, a WC deszkán kedélyesen pihenő Orbán Viktor fej és mondatok, később könnyedén csúsznak át a tartályba, ezután pedig csupán egy mozdulat, hogy a Csatornázási Művek kezébe adjuk a Nemzeti Konzultációt.

3. Daráld le!

Tapasztalatunk szerint a gyengébb turmixgépek nem viszik a Nemzeti Konzultációt, de egy erősebb házi daráló mindenképpen megfelelő eredményt hozhat az ilyen típusú konzultációt és a gyűlöletkeltést elutasítók számára.

4. Rajzolj rá és küldd vissza feladónak!

A Nemzeti Szocialista szimbólum használata ízlés és a BTK kérdése, mi természetesen nem támogatjuk ezt a fajta üzenetet, de a lapra vésni, rajzolni mindenképpen érdemes. A Fidesz székház, a Parlament, a miniszterelnökség épületei pedig már nagyon várják, hogy visszaküldjék hozzájuk a Konzultációt.

5. Legyél kreatív!

A Droidok országa blog egy kiváló rajzos módszerrel fejezte ki, hogy milyen karriert ajánl a miniszterelnök úr számára! Az ilyen rajzok mégiscsak közelebb vannak az egyszerű befogadáshoz, mint a bonyolult kérdések és manipulatív válaszok!

Kép forrása: A Droidok országa

Tehát használjátok ti is a Nemzeti Konzultációt arra, amire való, a létrejötte elleni tiltakozásra! Töltsétek fel a közösségi médiára, használjátok a #nemkonzultáció taget, és küldjétek el nekünk, hogy a legjobbakat posztolhassuk!

Ha pedig a közösségi megsemmisítés híve vagy, akkor azt megteheted kedden a Deákon 18 óra 30 perckor a MigSzol eseményén. https://www.facebook.com/events/753758974740661/

Galgóczi Péter 46 éves, ős budapesti, de most a fővárostól 50 Km-re él Pest megyében, és távmunkában dolgozik a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségénél. Két éve használ rendszeresen kerekesszéket: „7 gerincműtétem volt, most is tudok mankózni rövid távon, csak bizonyos helyekre már nem tudok így elmenni, és egy hosszú lelki folyamat volt a kerekes székkel megbarátkozni.”

Galgóczi Péter, Surányi Judittal és Kiss Csabával, a Rehab Critiical Mass elindítóival

- Hogy került kapcsolatba a Rehab Critical Mass mozgalommal?

- Surányi Judit, a mozgalom egyik főszervezője révén kerültem kapcsolatba a Rehab Critical Mass-el, édesapja régi kedves ismerősöm. Judittal részt vettem egy Tilos rádiós adásban, illetve Kiss Csabával eljöttek közénk "elevenbeszélgetni" a Szabadság térre. (Egy éve Szabadság téri aktivista vagyok, tüntettünk folyamatosan a magyar emlékezetpolitikát hamisító német megszállási emlékmű ellen, az Eleven Emlékmű és a Szabadság színpad csoport tagjaként.) Én úgy érzem, ez a felvonulás egyfajta kezdet, és a magam részéről azért is harcolok, hogy elfogadottabb legyen a magyar társadalomban az a faktum, miszerint a mozgás-, testi-, érzékszervi-, értelmi sérült emberek, nem csupán aszexuális, egyenlő jogú és kötelességű, adófizető polgárok kívánnak lenni, hanem családalapító édesanyák és édesapák is.

Ezer százalékosan jónak tartom mind a mozgalom lényegét, mind a vasárnapi felvonulás célját. Nagyon-nagyon el vagyunk maradva az esélyegyenlőség kérdésében az olyan normális európai államoktól, mint Hollandia vagy Németország, ahol az az alapvetés, hogy bármilyen sérülésű ember – aki mozgásában, látásában, hallásában vagy a kommunikációban másképp akadályozott – elsődleges célja, hogy visszakerüljön normális adófizető állampolgárként a társadalomba.

Én nem látom, hogy ez a kormány vagy az előzők ezt támogatták volna. Az elmúlt 25 évben ugyan történt javulás, a társadalom jobban elfogadja az ilyen törekvéseket, de sajnos az az általános hozzáállás, hogy mi ne dolgozzunk, ne legyünk önállóak, és családsegített állapotban gondoskodjanak rólunk. Rengetegen élnek intézetekben, gyakran borzasztó körülmények között. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy ne az számítson, hogy mi sérült testben élünk, hanem lehessünk felelős férfiak és nők, akik ellátják magukat. Sokkal több sérült ember képes az önálló életre, mint ahogy az a köztudatban él.

- Egy mozgássérült szempontjából hogyan viszonyul egymáshoz Pest és egy kisváros?

- Van egy olyan dolog, ami nagyon segítene minden sérült embernek, függetlenül attól, hogy a fővárosban lakik vagy 300 kilométerre az ország egyik szögletében: ez pedig a távmunka. Kulcskérdésnek tartom, hogy Magyarországon a távmunka fejlődjön, hogy könnyebben bekapcsolódhassunk a munka világába, nemcsak mi, hanem mások, pl. a nyugdíjasok vagy kismamák is, és ne „segélyezett állapotban” legyünk. Magyarországon a sérült embereknek csak 17%-a dolgozhat távmunkával, ez Nyugat-Európában közel ötven százalék.

Budapesten az elmúlt 10-15 évben elindultak pozitív folyamatok, nyilván ez elsősorban az akadálymentességre vonatkozik: járdafeljárók, liftek jelentek meg. És persze itt is vannak anomáliák, de én most egy 15 ezres város „falusi részében” élek, és innen sokkal nehezebb bejutni közintézményekbe, de az sem elfogadott dolog, hogy egy bankba, biztosítóhoz el lehessen jutni segítség nélkül. Nagyon-nagyon sok segítséget kell kérni ahhoz, hogy a jogainkat tudjuk gyakorolni, már a mozgás és az ügyintézés terén is. Persze ennek olyan anyagi okai is vannak, hogy a vidéki kisebb önkormányzatok örülnek, ha megélnek, de nem terjed az a szellemiség, hogy egy mozgássérült helyiség kialakításakor nem az a lényeg, hogy hányan mennek majd be oda, hanem hogy bárki hozzáférhessen a szolgáltatáshoz. Budapesten is előfordul persze, hogy az ilyen helyiségeket raktárként használják, pedig ha az igazgató sérült lenne, nyilván az lenne a legjobban kialakított helye az egész épületben.

- Az állam hozzáállásának kellene változnia ezen a téren vagy a cégekének?

- Mindkettőre szükség lenne, az egyik oldalról nyilván segíteni kellene azt, hogy ez technikailag kiépüljön, a multik ebben élen járhatnának, de az egyéni vállalkozók is. Sajnos nincs megbecsülve a távmunka, annak ellenére sem, hogy a munkaadó megspórolja az iroda-, a fűtésköltségeket, amit a munkavállaló fizet. Miközben jó szoftverekkel és egy laptoppal lehet bárhonnan dolgozni, Magyarországon az a bevett gyakorlat, hogy igénylik a dolgozók fizikai kontrollját, hogy a főnök bejöhessen az irodába és lássa, hogy nem facebookoznak, hanem dolgoznak, alkalmasint meg is lehet félemlíteni őket. Mondvacsinált okokra hivatkozva utasítják el a távmunkát, holott minden megoldható: ma már gerincműtétet lehet végezni távmunkával. Nagy tudású emberek is lehetnek mozgássérültek, míg a nálunk létező, amúgy is nagyon kevés távmunka leragad az adatfeltöltésnél, adatszerkesztésnél. Ezt lehetne népszerűsíteni is, most az jutott eszembe, hogy akár az  Éjjel-nappal Budapest sorozatban is szóba kerülhetne a dolog, ne feledjük: bárki bármikor kerülhet kerekesszékbe.

Tanulni kellene a fejlett nyugati államoktól. Kulcskérdés az önellátás, mert ahogy a  társadalomnak, nekünk is az az érdekünk, hogy aki tud, az ne valamilyen infantilizált, ellátott állapotban legyen. Nem nyugdíjasok akarunk lenni, akik élvezzük, hogy van parkoló kártyánk, és tudunk ingyen parkolni, én nagyon szívesen fizetek a parkolásért akármennyit, ha akkora jövedelmem, és ha megvannak a jogaim.

Egy példa: párommal voltunk néhány hónapja a schönbrunni kastélyban, olyan akadálymentes az egész múzeum, hogy le a kalappal, de ami rendkívül szokatlan volt: teljes árú jegyet vettem mint mozgássérült kerekes székes. Mert mit mondanak? Ne legyél nyugdíjas, nem akarunk megsajnálni, vegyél 100 %-os jegyet, mert tudjuk, hogy 100%-os jövedelmed van, ugyanúgy, mint Ausztria más állampolgárainak. Zseniális szemlélet: felnőttként kezelik a sérült embert, ezt kéne terjeszteni. Azt, hogy a periféria széléről bárki bekerülhessen a középpontba, az hogy politikusok, miniszterek, lehessenek kerekes székesek, sőt, akár a miniszterelnök is. Ez ugyanannyira kevéssé elfogadott ma, mint az, hogy női vagy meleg miniszterelnök legyen, mint most Luxemburgban. és ahogy korábban említettem, potenciális szülők is vagyunk. Kulcskérdés, hogy bármilyen sérüléssel az emberek szülők lehessenek, és nem baj az, ha az adott betegség genetikusan öröklődik – ezzel kapcsolatban ma még rengeteg a félelem a társadalomban. Épp ezért fontos, hogy mi sérültek merjünk erről nyugodtan beszélni, és hogy ezen a téren se legyen kirekesztés.

- A szervezőkkel készült interjúnkban Surányi Judit azt mondta, hogy céljuk az is, mindenki álljon ki a jogaiért, erre mondana egy példát?

- Lehet, hogy kicsit provokatív lesz! Egyik szenvedélyem az autós sport, világéletemben autóversenyző is akartam lenni, persze kézi vezérlésű autóval, ami megint nem megszokott dolog (persze Nyugat-Európában e téren is más a helyzet). Az elmúlt hónapokban begyűjtöttem néhány bírság-cédulát, mert lejárt a mozgássérült parkoló engedélyem. Mert ez is lejár, nem kapom meg életfogytiglan, hiába nem tanulok meg már járni. Csak öt évre kaptam, és nem figyeltem rá, most pedig összegyűlt 3 vagy 4 ilyen parkoló cetli, az összegek pedig duzzadnak, most 50 000 forint körül vagyunk már, és be akarják rajtam hajtani.

És nem az a lényeg, hogy én mozgássérült vagyok, hanem az, hogy LEJÁRT az engedélyem. Nem tudom, hova fejlődik ez az ügy, de el akarok jutni odaáig, hogy leülöm 5000 forintjával valamilyen büntetés-végrehajtási intézményben, mert nem engedem, hogy a bankszámlámról letiltsák az összeget. És majd szeretnék médiavisszhangot arról, hogy mennyire akadálymentesek a börtönök. Azért nagyon felháborító a dolog, mert aki látja az autómat, a feltűnően kézi vezérlésű berendezéssel, nyilván rájön, hogy mozgássérültté. Miközben vannak ezek az 50 milliós terepjárók, ahol a tulajok 50 000 forintért veszik a mozgássérült parkoló kártyát, de rájuk nem tesznek bírságot. Ha majd börtönben leszek, beszámolok a helyzetről.

MIKOR? HOL?

2015. május 17-én, vasárnap 14 órától a Clark Ádám téren, ahol a NEMADOMFEL Együttes, családi programok, érzékenyítő foglalkozások és piknikszerű közös örömünnep várja a gyülekezőket.

Innen indulnak 15 órakor a Lánchídon át, a József Attila út és a Bajcsy-Zsilinszky út érintésével az Erzsébet térre, ahol a nagyszínpad programjait Seres Tamás szervezi. Izelítő a programból: Tilla, Pál Dénes, Söndörgő, Republic, Gentry Sultan, Rutkai Bori Banda, Eszterlánc,

Beck Zoli/30Y, Hősök, Horváth Kristóf - Tunyogi Imre, Fehér Paradicsom Klub és még sokan mások.

SEGÍTHETÜNK?

Vonattal jönnél a 2. Rehab Critical Mass-ra, de nehezen közlekedsz Budapesten? A BKK segít eljutni a Clark Ádám térre: a Keleti Pályaudvartól, a Nyugati Pályaudvartól és a Kelenföldi Pályaudvartól busszal, akadálymentesen oldják meg a közlekedést.

Kérjük, hogy aki szeretne élni ezzel a lehetőséggel, itt jelentkezzen: info@rehabcriticalmass.hu

Írd meg, melyik pályaudvarra, összesen hány fővel érkezel. Az utazás tervezésekor kérjük, vedd figyelembe, hogy a vonatod legkésőbb 13 óráig Budapestre érkezzen.

További részletek itt: https://www.facebook.com/events/1416597418635797/

Bár Vona naphosszat a Jobbik néppártosodásáról álmodozik nyilvánosan, a végeken még nem felejtették el a gyökereiket a Jobbik-alapszervezetek. Jékén például nyilas propagandával kampányolnak.

Már többször írtunk arról, hogy mekkora különbség van a Jobbik néppártos-cukikampányos retorikája és a párt helyi képviselőinek megalkuvásmentes antiszemitizmusa, cigányellenessége és rasszizmusa között. Megírtuk többek közt, hogy a cigányozó jobbikos felvilágosítására kirendelt cigány jobbikos antiszemita, hogy a Jobbik – azóta országgyűlési képviselővé választott – tapolcai jelöltje szerint a cigányság a zsidók biológiai fegyvere, és hogy a gyomaendrődi is karcagi jelöltek is rendszeresen posztolnak FB-oldalukra holokauszttagadó, rasszista és áltudományos tartalmakat (a 444 is közölt egy szép összeállítást a cuki pártvonaltól eltévelyedő jobbikos báránykákról).

A Szabolcs-Szatmár Bereg megyei Jékén a tavaly októberi önkormányzati választásokon a függetlenként induló, de a Jobbik támogatását maga mögött tudó Kovács Józsefet választották polgármesterré, a négyfős önkormányzati képviselőtestületbe egy jobbikos és három független került be. Jéke így egyike lett annak a tíz településnek, ahol a Jobbik támogatását élvező független jelöltek kerültek a polgármesteri székbe. Azonban több általunk feltárt esethez hasonlóan itt sem kiskutyás cukikampányt folytatott a párt, hanem antiszemita és nyilas propagandaszövegeket posztolgattak a helyi alapszervezet Facebook-oldalára. Hultai Csaba, akinek hivatalos jobbikos jelöltként nem sikerült bekerülnie a képviselőtestületbe kérdésünkre megerősítette, hogy a kérdéses Facebook-oldal a Jobbik helyi szervezetének hivatalos oldala.

Ha Vona komolyan gondolta a vadhajtás-nyesegetést, akkor ismét szolgáltunk neki egy tippel.

Az eredeti képek itt, itt és itt találhatók, ha nem törlik őket.

A vasárnapi Rehab Critical Mass felvonulás mintegy félmillió magyar fogyatékkal élő személy színes kavalkádját, de jogait és problémáit is előtérbe helyezné. Erről a sokaságról, a segítőkkel, családtagokkal együtt kétmillió érintett mindennapjairól alig tudunk valamit. Ezért is kérdeztük Szűcs Alexandrát, a Magyar Rett Szindróma Alapítvány munkatársát arról, milyenek a hétköznapok egy halmozottan sérült gyermek családjában, és hogy lehetne sokkal jobb.  

Csütörtökön a Kettős Mérce a Stereo Akttal szervezett közös beszélgetést Nyilvánosság és az LMBTQ emberek jogai címmel. Az esemény társrendezőjének részvétele első hallásra furcsa lehet, hiszen egy színházi alkotócsoport nem mindig foglal állást ilyen típusú társadalmi kérdésekben. Azonban a Stereo Akt kiállása nem okozhat meglepetést azoknak, akikhez már eljutott homofóbia ellenes világnapi kampányuk híre. A Szemtől szembe néven futó projektjük az előbújásra és önmaguk vállalására ösztönzi a meleg közösség tagjait, miközben a többségi – heteró – társadalom tagjainak szolidárisuk kifejezésének lehetőségét kínálja fel A beszélgetés egyik fő tanulsága, hogy nagy szükség van az ilyen kampányokra ma Magyarországon.

„Lehet egy közösségről beszélni, de ez inkább tekinthető egy politikai projektnek, hasonló, mégis sok esetben különböző problémákkal”
Dombos Tamás, Háttér Társaság

Sokak számára már az is tisztázásra szorul, hogy az LMBTQ mozaikszó egyes betűi mit takarnak pontosan. A leszbikus, a meleg, a biszexuális, a transznemű és a queer embereket joggal zavarhatja ez a fajta címkézés. Mind a Transvanillát képviselő Lévai Barbara, mind a Labriszos Lányi Katalin azt tekintené a végcélnak, ha egyáltalán nem léteznének ezek az embereket megkülönböztető és gyakran megbélyegző kategóriák. A Stereo Aktot képviselő Thury Gábor úgy látja, hogy ma a többségi társadalom normáival szemben kell meghatároznia magát a közösségnek, a végcél tehát csakis a norma fogalmának kibővítése lehet, hogy befogadja azokat az embereket is, akiket ma így vagy úgy kirekeszt.

„Q helyett inkább használhatnak E, mint ember, vagy P mint people betűket.”
Lévai Barbara, Transvanilla

A közösség heterogenitását jól mutatja, hogy óriási a szakadék a pesti és a vidéki, illetve az eltérő osztályhelyzetű LMBTQ emberek között. Globális jelenség, hogy rengeteg transznemű hagyja ott például a vidéket a fővárosért, vagy egy nagyobb metropoliszért egy elfogadóbb közeg és a jobb egészségügyi ellátás reményében. Azonban az is megfigyelhető, hogy az igazán kicsi közösségekben is nagyon tud működni az elfogadás. Merész Gabriella, a Pride képviselője saját szervezetével kapcsolatban erre reflektálva kifejtette, hogy egyre több vidékcentrikus programot próbálnak szervezni. a Lányi szerint azonban inkább az osztályhelyzet a domináns a lakhely helyett:

„A létezés színvonalának bizonyos szintje alatt luxus azon dilemmázni, hogy valakinek milyen nemi identitása van.”

Hogy a közösségekbe való besimulás, vagy a provokatív, az elfogadást radikálisan ösztönző magatartás-e a kifizetődőbb, ez külön vita tárgyát képezhetné. Míg a transz embereket tömörítő szervezetek tudatosan kerülik a médiát, mert pont nem kiríni, hanem beilleszkedni akarnak, addig a többi vitapartner nagyjából egyetértett abban, hogy a provokatív stratégia is lehet eredményes, mert figyelmet ébreszt, vitát generál, és levegőhöz engedi azokat, akik „csak” beilleszkedni szeretnének.

„Nem azért kell valakit elfogadni, mert ugyanolyan, hanem mert ember.”
Merész Gabriella, Pride

Azonban azt is nehéz tisztázni, hogy mi az, ami provokatív. Ha együtt vagy valakivel, ha megéled ugyanúgy az párkapcsolatod, mint heteroszexuális társaid, azzal már provokálsz? Erre a kérdésre mindaddig hiába válaszolunk nemmel, ameddig a gyakorlat mást mutat. Ez a gyakorlat nem egyik napról a másikra fog ugyan megváltozni, de a Stereo Akt Kézfogó flashmobja mégis ebbe az irányba kíván egy nagy lépést tenni. A szervezők arra bátorítanak, hogy mutassa meg magát mindenki, képzeljük el, hogy milyen lenne, ha a már korábban említett normák nem kizáróak, hanem megengedőek lennének. Érdemes megfogadni a tanácsukat, és szabaddá tenni magunkat vasárnap estére.

Gyertek el ti is vasárnap a Kézfogó flashmobra, és álljatok ki ti is a szabad szerelem mellett: https://www.facebook.com/events/817591281658375/

Szeles András

Nemzetközi mérések szerint a magyarországi közoktatás a fejlett világ egyik legszelektívebb és leginkább egyenlőtlen közoktatási rendszere, az etnikai szegregáció pedig ennek a tünete - idéztük a múlt héten Zolnay Jánost. Nincsenek arra utaló jelek, hogy az oktatásért is felelős Balog Zoltán küzdeni szeretne az oktatási egyenlőtlenségek ellen, abban pedig biztosak lehetünk, hogy a roma gyerekek elkülönítését - amennyiben az szerinte “természetes” - támogatja is.

Legalábbis erre utaltak múlt heti kijelentései, melyekről több szakértő értelmiségit és civilt kérdeztünk meg: egyikük sem gondolja úgy, hogy ne lenne állami feladat a szegregáció elleni küzdelem. A kérdés inkább az, meddig tűrjük, hogy az oktatási rendszer a nemzet egyesítése helyett újratermelje a szegénységet, és súlyosbítsa a leszakadó milliók hátrányait.

Korábban írtuk:

Balog szerint a „spontán” szegregáció ellen ostobaság küzdeni, a szakértők az iskolabuszra esküsznek

HAVAS GÁBOR (szociológus)

Ma Magyarországon vannak olyan régiók, ahol már élni szegregáció, van olyan falu, ahol az iskolába egyetlen nem roma gyerek jár – jelentette ki Balog Zoltán a parlament népjóléti bizottságának ülésén, mintha így kívánta volna szembesíteni az oktatási integráció naiv ábrándját kergetőket a szomorú valósággal. Nos, már tíz évvel ezelőtt több tucat olyan iskola volt, ahova egyetlen nem roma tanuló sem járt. Többségük „elcigányosodó” kistelepüléseken működött, de akadt belőlük a megyei székhelyeken is. Az utóbbiak közül még a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése előtt többet bezártak, mert létezésük abszurditása egy nagyvárosban védhetetlennek bizonyult. A Fidesz regnálása óta ilyesmire nem kerülhet sor.

A miniszter azt is hozzátette, hogy azokból a falvakból, ahol „már élni is szegregáció”, ostobaság lenne a gyerekeket csak azért buszoztatni, hogy ne legyen iskolai elkülönítés. Hogy ez miért lenne ostobaság, azt nem fejtette ki. A világ több pontján, mindenekelőtt az Egyesült Államokban, a buszoztatás hatékony eszköze az integráció erősítésének. Kétségtelen, hogy vannak olyan kistérségek (járások), ahol ez ma már a demográfiai arányok miatt buszoztatással megoldhatatlan. De álszent képmutatás erre hivatkoznia annak a Balog Zoltánnak, aki a törvényi előírások és az erre épülő két bírósági ítélet ellenében is elszántan küzdött azért, hogy a görög-katolikus egyháznak ne kelljen bezárnia a nyíregyházi Huszár telepen működtetett szegregált iskoláját. Pedig itt a buszoztatás a szegregáció megszüntetésének hatékony eszköze lehetne. Csak az egyháznak a teleptől 3 km-re fekvő, több mint 400 fős elit iskolájába kellene elszállítani azt a 20-25 telepi gyereket.

RITÓK NÓRA (Igazgyöngy Alapítvány, programvezető)

Nagyfokú csúsztatást érzek ebben a kijelentésben. Tény, hogy vannak régiók, vagy inkább települések, ahol a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági folyamatok már évtizedes szegregálódást indítottak el, itt jellemzően egy iskola volt, és magas volt a hhh (halmozottan hátrányos helyzetű), zömében roma gyerek aránya. Akik magasabb társadalmi státuszúak voltak, azok elvitték a gyereküket a szomszéd falu iskolájába, vagy még távolabb. Nyilván ezt is lehetett volna mérsékelni, évekkel ezelőtt is. Az ilyen helyzetben levő települések száma azért nem volt túl sok. Sokkal több az olyan szegregálódott iskola, ahol a településen több oktatási intézmény is van, államiak, egyháziak, alapítványiak, és az egyikben nincs, a másikban meg csak roma gyerekek vannak.

Ez egy fenntartón belül is előfordul, mint Nyíregyházán, de Budapesten is van ilyen KLIK-es iskola. És olyan is sok van, ahol az állami iskola szegregálódik, mert az egyházi nem vesz fel roma gyermeket.  Sokszor a távolság sem túl nagy az iskolák között. És egyáltalán nem ostobaság, hogy itt a gyerekeket, akár iskolabusszal szállítva, egyenletesen, megfelelő szakmai támogatással helyezzék el a többségi iskolákban. Ez költségben semmi ahhoz a problémához képest, amit a szegregált oktatás kitermel.

Szerintem két stratégia kell. Ahol van lehetőség a szegregált helyzet megszüntetésére, ott meg kell lépni. Ahol meg egyelőre nincs, ahol a földrajzi távolság túl nagy (pl. egy szegregálódott, egyiskolás településen, ahol a környéken sincs olyan iskola, ahol kedvezőbb arányok teremthetők) oda más stratégia kell, hogy a folyamatok visszaforduljanak, komplex problémakezeléssel, amiben pl. a munkalehetőségek is benne foglaltatnak.

Egyszerűen érthetetlennek tartom, hogy miniszter úr ehhez az egyáltalán nem jellemző helyzethez igazítva indokolja a szegregáció létjogosultságát ott is, ahol szó sincs ilyesmiről. Nem ez a jellemző szegregáció, hanem az, ami szinte minden olyan településen történik, ahol több iskola van. Amit most már, félő, hogy törvényi felhatalmazással, nem szegregációnak, hanem szabad vallásgyakorlásnak fognak hívni.

KERTESI GÁBOR közgazdász

akinek egy remek interjújából idézünk (teljes egészében is érdemes elolvasni az Indexen). Kertesi szakértő tanúként részt vett a Huszár-telepi iskola perében is:

Megkérdeztem, hogy mi szól amellett, hogy külön iskolát hoznak létre a szegregált részen, miért nem engedik be az ottani gyerekeket a szintén a görög katolikus egyház által fenntartott, központi részen lévő, jól felszerelt iskolába. Az volt a válasz, hogy az anyanyelvi képzés és a sajátos etnikai kultúra ápolása indokolja a különnevelést. Ehhez képest az igazság az, hogy a Huszár-telepi gyerekeknek magyar az anyanyelve, ráadásul a központi iskolában van minőségi művészeti nevelés, aminek nyoma sincs a szegregált iskolában. Nagyon sokszor fügefalevél ez az érv, a mögöttes szándék pedig az, hogy külön akarják nevelni a roma gyerekeket. (...)

Azt gondolom, (…) [a döntéshozók] számot vetettek azzal, hogy a középosztályi családok nem akarják a gyerekeiket olyan iskolába járatni, ahová roma gyerekek is járnak. Ezt a fenntartók elfogadták, ahelyett, hogy megpróbálnák meggyőzni a szülőket az integrált nevelés előnyeiről. A magyarországi egyházaknak lenne mit tanulniuk ezen a téren a hatvanas évek protestáns amerikai egyházaitól, amelyek az integráció élharcosai voltak. (...) 

A hasonló anyagi körülmények között élő roma és nem roma gyerekek teljesítménye között nincs különbség, ugyanaz jellemzi a szegényeket, mint a romákat, csak a roma tanulók között több a szegény. A legnagyobb hátrány a családi nevelési környezetből származik. Nem csak arról van szó, hogy vannak-e otthon könyvek, jut-e pénz nyelvórára, rengeteg olyan dolog és esemény van, amitől észrevétlenül is javulnak az ember kognitív képességei. (...) 

A roma gyerekek kevésbé jutnak hozzá jó minőségű iskolai szolgáltatásokhoz, magyarul: rosszabb iskolákba járnak. (...) 

A probléma nyilvánvalóan az, hogy a vidéki alsó-középosztály tagjai (ez ugyanis nem a nagyvárosi jómódúak problémája, mert az ő környezetükben nem is nagyon élnek roma gyerekek) szeretnék elfogadható, jó iskolába járatni a gyerekeiket, el akarják kerülni a roma gyerekek által látogatott iskolákat, elsősorban azért, mert azokat rosszabbnak tartják. (...)

Az egy szem magyarországi hatásvizsgálatból az derül ki, hogy az együttnevelés nem rontja le a nem roma gyerekek teszteredményeit. De még ha az egyik csoport teljesítményjavulása kicsit a másik rovására is megy, össztársadalmilag érdemes meghoznunk ezt az áldozatot. (...)

A középosztálynál ezek a többnyire kismértékű veszteségek nem biztos, hogy sokat számítanak a valódi életesélyek alakításában. Az viszont nagyon is valószínű, hogy a hátrányos helyzetű, illetve roma tanulók tömeges szegregációja végletesen szétszakítja a társadalmat, ami mindenki számára élhetetlen világot eredményez. Az integráció legnagyobb mérhető eredménye az, hogy egymás elfogadásában van érdemi előrelépés.

A hierarchia általánosan alá-és fölérendeltségek rendszere, amiben az emberek vagy dolgok valamilyen szempont (pl. fontosság, képesség, pozíció, stb.) alapján vannak elrendezve, kategorizálva (Idegen szavak gyűjteménye). Görög eredetű egyházi fogalom, szent eredet, szent uralom, szent kezdet jelentéssel, a keresztény egyházak már a második évszázadtól használják. A fogalom használata mára a világi életben is széleskörűen elterjedt, például ismert, hogy a jogszabályok hierarchikus rendben helyezkednek el, legfelül az alkotmány, majd az alatta lévő jogszabályok, lépcsőzetesen a felsőbb szintűektől lefelé. Az alacsonyabb szintű jogszabályok nem állhatnak ellentétben a felsőbb szintűekkel. A szervezettel foglalkozó tudományok, elsősorban a szervezetszociológia gyakran használt fogalma, amely vizsgálja a szervezet különböző hierarchikus rendszereit, hatékonyságát, problémáit. A köztudatban gyakran a bürokrácia forrásaként negatív konnotációja van, holott ab ovo, a szakszerű ügyintézés eszköze lehet, amely megkönnyíti a szervezet működtetését (Max Weber).

Az egyértelmű utasítási és felelősségi jogkörök pontos, szabályozása azon felül, hogy a szervezetben dolgozók számára biztonságot ad, néhány területen (katonaság, rendőrség, egészségügy) szinte megkerülhetetlen. A hierarchikus struktúrák demokratikus működése abban az esetben valósulhat meg, ha az alá és fölérendeltségi helyzetek a tagok számára elfogadott és valamilyen előnyökkel jár.

Felmerül a kérdés, hogy milyen típusú hierarchikus szabályozás célravezető, hatékony, milyen területeken szükséges a hierarchikus szabályozás. Ismert, hogy a különböző közösségekben szintén létezik hierarchia, a résztvevők között különböző mértékű a tagok elfogadottsága, népszerűsége és a hatalma is. Demokratikus működésmód esetén a felmerülő problémák könnyen orvosolhatók, megoldhatók. (Képző)művészek körében, úgy tűnik, ma viszonylag  kevés közösség működik, de ismerünk a magyar múltban ilyeneket.

Szerencsés helyzet, ha egy közösség maga alakíthatja ki „szervezete” hierarchikus struktúráját, amely megkönnyíti a rutinszerű működést, optimális esetben a közösség minden tagja által elfogadott szabályokkal és a kontroll lehetőségével. Ennek határt szabhat a túlságosan nyitott belépés a szervezetbe, ami a közösség integritását és a kontroll-mechanizmusokat veszélyezteti.

Különösen érdekes a hierarchia kérdése azon szervezetek esetében, amelyek önmeghatározásában a horizontális-vertikális dimenzió a lényegi szervezőelv. A három vizsgált szervezet közül kettőnél, az Auróránál és a Gólyánál egyértelmű, hogy a szervezeti forma a szociális gazdasághoz köthető, tagságuk önkéntes, demokratikus szervezetek, döntési autonómiával rendelkeznek, tehát az egy tag-egy szavazat elvét alkalmazzák és formális szervezeti keretek között működnek. Az OFFBB esetében - egy egyedi projektről lévén szó, egy sokkal tudatosabban tervezett struktúrát láthatunk a másik két szervezethez képest.

Az ideáltipikus szervezeti struktúra mindhárom esetben egy demokratikus, horizontális rendszer, a hierarchikus viszonylatok azonban – saját bevallásuk alapján is – ennek ellenére megjelennek.

Amint az sorozatunk több részében is elhangzik, az Aurórában a hierarchia egyik forrása az információtöbblet. Vannak, akik teljes állásban dolgoznak, és vannak, akik „csak” szabadidejükben önkénteskednek a közösségben. Nyilvánvaló, hogy az előbbi csoport tagjai, pusztán a több ott töltött idő miatt is rengeteg információt munkahelyi kötelességből tudnak. Amikor egy-egy ilyen témában kell döntést hozni, valószínűsíthető, hogy kialakul egyfajta hierarchia. Ez nem feltétlenül rossz dolog, elég csak arra gondolnunk, hogy olyan operatív döntések esetében, amelyek mindenki számára történő elmagyarázása jelentős időt venne igénybe, ám a közösség lényegi elemeit tekintve marginális ügynek tekinthetőek, a hatékonyság fontos szempont. Különösen annak érdekében, hogy a lényegi kérdésekre maradhasson elég idő.

Az Auróra fő döntéshozó szerve a plenáris, ahol a különböző munkacsoportok közti hierarchia kutatása lehet érdekes. Jellegüket tekintve ugyanis meglehetősen különbözőek, ami eredményességük mérésekor is jól látható. Például kialakul-e hierarchia a belső és közösségszervező munkacsoportok, vagy mondjuk a beszélgetéseket és a bulikat szervező csoportok között, és ha igen, miért/hogyan.

A Gólya esetében - erről előző videónkban lehet hivatkozást találni - sokkal konkrétabb a hierarchikus berendezkedés: a szövetkezeti tagok (tulajdonrésszel is bíró dolgozók) alkotják a közösség magját, és éppen a tulajdonrész miatt lehet bizonyos kérdésekben több joguk döntéseket hozni. Kutatásunk jelen szakaszában a szövetkezeti tagok között nem vizsgáltuk a hierarchiát, a döntési folyamatokat illetően ugyanakkor minden tag fontosnak tartotta kiemelni, hogy szinte soha nem használják a szavazás médiumát, az esetek döntő többségében konszenzusra jutnak. Ezen a ponton fontos lehet arról is beszélni, hogy milyen esetei és lehetőségei vannak a konszenzus kialakulásának. Az ugyanis csak először tűnik természetesnek/magától értetődőnek, hogy egy kis, egymást jól ismerő csoportban szinte minden témában közeli a tagok véleménye. Vannak szerzők, akik szerint a konszenzus sem képzelhető el hierarchia nélkül. Itt érvelési technikáról, meggyőzési képességről, a viták során használt egyéb eszközökről beszélnek, amelyeket minden tag eltérően birtokol. Ezt és az adott dolog kapcsán létező információ többletet felhasználva meglepően könnyen előfordulhat, hogy valaki - nem feltétlen tudatosan és nem feltétlen észrevehetően - a többiek „fölé kerekedik”.

Időigényessége miatt a horizontalitás és konszenzusos döntés megvalósítása mindhárom közösséget kihívás elé állítja: a sürgős, operatív döntések meghozatala és az azokhoz szükséges megfelelő mennyiségű információ elkerülhetetlenül hierarchikus pozíciókat eredményez.  Az OFFBB esetében a helyzetet bonyolítják a szakmai-esztétikai kérdések, amelyek eldöntése horizontális formában lehetetlen, valamint az, hogy ők dolgoznak a legnagyobb számú résztvevővel, amelynek kommunikációs kezelése óriási feladat.   

Azt látjuk, hogy az OFF-Biennále esetében a tudástöbblet az, ami alapján a hierarchikus rendszer szerveződik, ami azt jelenti, hogy az eseményt életre hívó kurátori csapat véleménye szerint ők rendelkeznek azzal a szakmai tudással, ami alapján meghatározható, hogy kik kerülhetnek be a struktúrába.

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.

Vasárnap újra utcára hívja a fogyatékossággal élő embereket, szövetségeseiket és persze minden érdeklődőt a tavaly indult Rehab Critical Mass. Kiss Csaba ötletgazda mellett az esemény önkéntes főszervezői Surányi Judit és Altbäcker Zsuzsanna - velük beszélgettünk arról, minek kell változnia, hogy a több mint félmillió magyarországi érintettnek és segítőiknek is jobb legyen az élete.

(Fotó: Facebook/Rehab Critical Mass)

KM: Mi történt a tavalyi felvonulás óta? Nézzük sorban: a kormány, az állami intézmények részéről éreztek valamilyen változást?

AZS: Tavaly óta az állam részéről annyi  történt, hogy volt pár találkozónk az illetékes miniszteri biztossal, Szekeres Pállal, ezek inkább társalgások voltak, és ő mindig arra hivatkozott, hogy nagyon jó a hosszú távú nemzeti fogyatékosságügyi stratégia, ami a nagy európainak a része. S valóban nincs is azzal baj, egyet kivéve: egy fogyatékossággal élő ember mindennapi küzdelmét nem lehet szembe állítani egy öt-tízéves ütemtervvel. Ez nem türelmetlenség: egy szülő gondjait a 6-7 éves súlyos és halmozott gyermekével ma kéne megoldani, és nem majd öt év múlva, amikor a stratégia szerint ugyan van, ami jobb lesz, de  akkor ő már egy másik életkor más problémájával szembesül. Vagy az idei filmünkben szereplő Gábor: mi lesz vele, ha még öt évig az intézetben él, és a bocciáról már nem is  álmodik?

SJ: A politikusok jóindulattal állnak a dologhoz, de arra jöttünk rá, hogy nem a kerekasztal-beszélgetéseken dőlnek el a dolgok, ahol a konkrét kérdésekhez nem lehet pénzeket rendelni. Abban hiszünk, hogy a polgároknak proaktív módon, egyszerűen ki kell állniuk az érdekeikért, és egy kritikus tömeg esetén majd nem lehet lesöpörni a témát, és akkor majd az érdekvédelmi szervezetek is könnyebben elérhetik, hogy konkrét pénzeket rendeljenek az ügyekhez.

AZS: Mindez persze azért nagyon nehéz, mert rendkívül heterogén rétegről és problémáról van szó. De amit a kiáltványban megfogalmazott Csaba, az az alap, az emberi jog és az emberi minimum. Ez pedig a mindenkori döntéshozók felé megállja a helyét.

KM: Megmozdult-e valami az érintettekben, az ő közvetlen környezetükben, az őket képviselőkben?

SJ: Szerintem zseniális ötlet volt, amit Csabi kitalált tavaly, míg ő attól tartott, hogy "egy-két nyomi vánszorog majd az őszi esőben". Ehhez képest iszonyú erőket megmozgattunk, és csodálatos, hogy 2500-3000 ember eljött. Viszont, hogy ha ezt ahhoz mérjük, hogy Magyarországon több mint félmillió ember él fogyatékkal, az a családjukkal, barátaikkal együtt már másfél-kétmillió, miközben a kiáltványunkat alig háromezren írták alá. Nincs olyan európai város, tőlünk nyugatra, ahol ennyire nem láthatóak a sérült emberek, ennyire nincs esélyük kimozdulni, ennyire le van söpörve az egész téma. A mozgalmunk nem egészen egy éves, és minden nap szembesülünk azzal, hogy úristen, nagyon sokat kell dolgozni, hogy ez felébredjen...

KM: Hogyan viszonyulnak hozzátok a klasszikus érdekvédelmi szervezetek?

SJ: Amikor tavaly először felkerestük őket, volt, aki egyenesen elhatárolódott attól, ami szerintünk épp az ő dolga lenne. Hiába bizonygattuk, hogy nincs ebben aktuálpolitika vagy pártpolitika, és nem kell félni. De a nagyrészt állami dotáció miatt erős a függés, az egzisztenciális félelem, és az önfenntartás nagyon sok energiát elvisz tőlük. Az idén viszont, és ennek nagyon örülünk, szinte mindannyian részt vesznek, és programmal is támogatnak. Ez lenne az egyik rövidtávú célunk, hogy mindenki felismerje, a közös érdekeink védelméről van szó, és ebben szerintem nagyon fontos előrelépés történt. Tavaly nagyjából csak a MEOSZ, a mozgássérültek legnagyobb szövetsége állt mellénk, de idén pl. a SINOSZ kiadott egy meghívót a siketeknek szóló jelnyelvi tolmácsolással az eseményre. Csatlakozik az Autisták Országos Szövetsége, az ÉFOÉSZ, a Motiváció alapítvány hoz érzékenyítő programokat, a Nem adom fel! alapítvány is programokkal, fellépőkkel jön a Clark Ádám térre. Tehát sokan, akik tavaly még tartottak tőle, hogy „mi lesz ebből”, ma színesítik az egészet. Ebben hiszünk, hogy össze kell fogni. Tudjuk, hogy az érintettek tömege szintenként és típusonként is heterogén, pl. egy született vak, és az, aki később szerezte a látássérülését totál más érdekcsoport, ugyanígy van ez a mozgáskorlátozottaknál, mégis ha együtt képviseljük, hogy legalább emberibb bánásmódot, méltó életet élhessen mindenki, akkor nagyobb esély van rá, mint külön-külön.

KM: Módosult-e valamiben a környezetetek hozzáállása? Az úgynevezett többségi társadalomé?

AZS: Arra jöttünk rá, hogy a mi erősségünk az lehet, ha ezt a rendkívül heterogén csoportot együtt kezdjük el képviselni.  A többségi társadalmat is csak apró lépésekben tudjuk elérni. Mindenki jó fej, mindenki támogat, de lehet, hogy azért a vonulásra még nem jön el, csak azt mondja szép dolog, amit csinálunk. Tehát mindkét oldalon van még mit tenni. Jövőre majd eljönnek. A problémák, amelyeket láthatóvá akarunk tenni, valósak, és néha már-már akkorák, hogy csak sírni lehetne, de nem sírhatunk, mert akkor mit csináljon az érintett. Rájöttünk, hogy ezeket nagyon pozitív hozzáállással is meg lehet mutatni. Bemutathatjuk a mély nyomort, de az nem hozza az embereket az utcára. Ehelyett tartunk egy pikniket, dobpergéssel, lufikkal, vegyes stílusú, ám rangos zenészekkel, és olyan emberekkel beszélgetünk majd, akik valami komoly innovációval léptek fel a fogyatékosság területén.  Nagy meglepetések is lesznek.

KM: És veletek, a kezdeményezőkkel, szervezőkkel mi történt az első felvonulás óta?

AZS: Bennünk az mozdult meg, hogy amikor ősszel ezt szerveztük, azt sem láttuk, mit csinálunk valójában, és egyszer csak lett a csoda, ott volt az utcán több mint 2000 NAGYON KÜLÖNBÖZŐ ember - ugyanazért. Ez felemelő volt. Azóta, bár voltak nehézségei a csapatmunkának, mert mindenki igyekszik emellett megélni is, tehát a napi meló mellett csináljuk, arra jöttünk rá, hogy most pörög ez a kerék, és nem lehet kiszállni. És aztán menet közben egyre többen szálltak be, nagyon sokan várják ezt a vasárnapot.

KM: A követelések nem változtak tavaly óta – a szervezés könnyebben megy az idén?

AZS: A szervezés nem nehezebb, talán több. Több szervezettel vettük fel a kapcsolatot, azt akartuk, hogy országszerte terjedjen a hír, és szomorúan mondom, lassú a kommunikáció még azok közt is, akik ugyanazon a területen fáradoznak. Ez az egész egy iszonyú leterhelt ügy, bonyolult problémákkal, különböző igényekkel és szándékokkal. Azt látjuk, hogy nekünk a közös nevezőt, ha úgy tetszik, az origót kell megtalálnunk, és  a hidat felépíteni az épek, az érintettek, és az őket képviselők között. Ezért a "0" kilométerkő, és ezért a Lánchíd.

SJ: A kiáltványunkban pontokba szedtük, mit várunk el, de gyakorlatilag az egész arról szól, hogy ma a rendszer nem motiváló. Onnantól kezdve, hogy az ápolási díj, amit egy szülő kaphat, méltatlanul kevés; nincsenek iskolák, nagyon kevés képzett pedagógus van ahhoz, hogy integrált vagy inkluzív oktatást lehessen megvalósítani. Hogy a munkaerőpiacon a távmunka nem működik, hogy a támogató szolgálat csak munkanapokon van, 8h és 16h között – de persze a súlyos fogyaték nem tűnik el a munkaidő végén. A lakhatás kérdése: sokan mammut intézményekbe vannak bezárva, tényleg borzalmas körülmények között, leszedálva egész napra – miközben ők is mindannyian hasznos tagjai a társadalomnak, és egészen más szempontokat tudnának behozni az életünkbe. Hiába állami kötelezettség, ma is sok intézmény nem akadálymentes, aztán Magyarországon a segédeszközök nem tébétámogatottak… szóval rendszerszintű változást szeretnénk. Ahogy Csabi szokta mondani, szemlélet kérdése az egész. Ha nemcsak egy nem működő rendszer hiányosságait próbáljuk foltozgatni, hanem az egészet egy tök más, működő alapra tesszük, az sokkal kevesebbe kerül, és sokkal gazdaságosabb életformákat hoz létre. Ha egy jól működő országban az emberek jól érzik magukat, és megbecsült a működésük, az hasznot termel.

KM: Mi történik két Rehab Critical Mass felvonulás között? Folytattok szervezetépítést vagy tapasztalatcserét?

SJ: Még nagyon fiatal a mi mozgalmunk, alig egy éves, és azt szeretnék, ha hosszú távon működne. Egyelőre a beindításon dolgozunk és szeretnénk egy olyan szerkezetet létrehozni, ami nem hullik szanaszét. Egyelőre semmilyen büdzsé nincs mögöttünk, és ki kell találnunk, hogy lehet ezt transzparensen felépíteni. Azt hiszem, hogy a mi valós feladatunk, és ebben nagyon jól haladunk, hogy van egy probléma, a fogyatékossággal élő embereké, ami itthon nem látható, Magyarországon nem lehet ezeket az embereket látni, mert egyszerűen nincs lehetőségük, hogy kinn legyenek. Bármilyen fórumon voltam, aki külföldről jön, nem hiszi el, hogy ilyen van egyáltalán. Ha láthatóvá tesszük a félmillió érintett és közvetlen környezetük problémáját, és az emberek ki mernek jönni, és merik az érdekeiket saját maguk is képviselni, ahhoz lehet ép szövetségesként is csatlakozni. Ebben a láthatóvá tételben csodás a mi felvonulásunk, de ez csak egy nap az évben, és az éves munkánk szerintem az, hogy ez minden egyes nap így legyen. Addig, amíg valós, gyakorlati célokat érünk el, hogy az épületek tényleg akadálymentesek legyenek, hogy az emberek merjenek kérdezni, hogy segítsenek, és ne forduljanak el, ne ijedjenek meg, ha véletlen egy-egy fogyatékos felbukkan az utcán. A mi feladatunk az, hogy a különféle érdekvédő szervezetek kooperáljanak egymással, hogy beszéljük át, hogyan lehet hatékonyabban csinálni. És hogy minél többen artikulálják ezt az üzenetet, legyen sok videó, filmklub, kiállítások a témában, szórakozóhelyek vagy csak helyek, ahol tudunk találkozni, pedagógusok, akik szívesen vállalnak integrált oktatást, és merjék képviselni az intézményeikben, hogy ők erre felkészültek; szülők, akiknek sérült gyereke van, merjék képviselni, hogy egy rámpát az iskolába, de most azonnal. Ilyen egyszerű, a hétköznapi szinten őket nevezem proaktív polgároknak.

KM: Miben lehet még segíteni szombatig?

AZS: ​Segíteni híradásban, meghívásban, mozgósításban lehet. Tegnap Csabival voltunk egy interjún, és a végén odaszólt az egyik technikus, hogy hú, hát neki van egy vidéki barátja, aki pont "ilyen" állapotú, mint Csabi, és ő szokta látogatni, segíteni. Kérdeztük, hogy eljön-e vasárnap, azt mondta á' az bonyolult.  Idén sokat foglalkoztunk konkrét igényekkel is:  a mozgáskorlátozottak közt a fáradékonyabbaknak kartonszéket biztosítunk, ​az autizmussal élők számára "csendsátorral” készülünk, és idén a hallássérültek számára írótolmácsot is kerestünk, hogy élőben feliratozza a színpadi eseményeket.

KM: Újra egy nagyon merész videóval kampányoltok az esemény mellett, Gábor kicsit mintha Csaba történetének ellenpontja lenne: neki nem sikerült eljönnie abból a vidéki otthonból, ahol lehetőségeinek száma nagyon elapadt. Messze vannak a szerettei, barátai, közlekedni sem nagyon lehet, sportolni sem tud, kortársakra sem talál. Mennyire gyakori az ő helyzete ma Magyarországon, és szerintetek minek kellene változnia ahhoz, hogy ne dugjuk el a sérülteket a világ szeme elől, és ne csak a minimális fizikai szükségleteik legyenek biztosítva, hanem a szellemiek, szociálisak is?

AZS: Gábor helyzete nem egyedi. Amikor Kiss Csaba a motiváló környezetről beszél, az alatt azt is kell érteni, hogy ma az oktatási ellátás fogyatékossággal élő személyek számára max. 23 évig jár. Ezután nappali otthonokba, lakóotthonokba kerülnek, ez a jobbik eset - ahogy Csabi él, önállóan egy lakásban, az rendkívül egyedi! Vagy nagy intézményekbe - amelyek kiváltása megkezdődött, de csak egy-két helyen, mintaszerűen; vagy vissza a szülői házba, ahol idővel elérkezik a probléma, hogy elérik a nyugdíjas kort. A mai magyar valóság, főleg vidéken még mindig az, hogy ketten-hárman élnek a rokkantsági ellátás, a nagyon alacsony nyugdíj összegeiből, és akkor még a személyes segítőkről nem is beszéltünk, akikre a nap bizonyos időszakaiban szükség van. Miért kell ennek így lennie, és akkor miért végzett el annyi iskolát Gábor, miért van érettségije? Az állam jelenleg így bánik a fogyatékossággal élő fiataljaival, de nemcsak az állam hibás, pl. abban, hogy döcög az intézményi kiváltás. Én közelről végignéztem, ahogy tavaly Soltész Miklós, akkori államtitkár a legnagyobb jószándékkal végigvitt egy kiváltást: hiába van meg a törvényi háttér, azt is el kell érni, hogy a "szomszédok " ne hőbörögjenek. Pedig ez egyszerű tudatlanság.

Én 20 évvel ezelőtt olyan helyen dolgoztam Franciaországban, ahol 1000 fő súlyos, értelmileg akadályozott és halmozottan sérült élt egy intézmény keretein belül két faluban. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a bergerac-i borvidék kellős közepén két-három faluban szétszórva voltak a lakópavilonjaik, és az épek naponta találkoztak velük a boltban, a templomban és a szüreten, vagyis részei a normális életnek. Ki kell vinni az utcára a lehúzott ablakok mögül a fogyatékossággal élő embereket is, hogy találkozzanak azokkal, akik úgy reagálnak: "nem tudom, hogy kell átkísérni a vakot, inkább úgy csinálok, mintha itt se lennék”. Csak két dolgot kell mindenkinek megérteni: másképp, de mindenki képes.

MIKOR? HOL?

2015. május 17-én, vasárnap 14 órától a Clark Ádám téren, ahol a NEMADOMFEL Együttes, családi programok, érzékenyítő foglalkozások és piknikszerű közös örömünnep várja a gyülekezőket.

Innen indulnak 15 órakor a Lánchídon át, a József Attila út és a Bajcsy-Zsilinszky út érintésével az Erzsébet térre, ahol a nagyszínpad programjait Seres Tamás szervezi. Izelítő a programból: Tilla, Pál Dénes, Söndörgő, Republic, Gentry Sultan, Rutkai Bori Banda, Eszterlánc,

Beck Zoli/30Y, Hősök, Horváth Kristóf - Tunyogi Imre, Fehér Paradicsom Klub és még sokan mások.

SEGÍTHETÜNK?

Vonattal jönnél a 2. Rehab Critical Mass-ra, de nehezen közlekedsz Budapesten? A BKK segít eljutni a Clark Ádám térre: a Keleti Pályaudvartól, a Nyugati Pályaudvartól és a Kelenföldi Pályaudvartól busszal, akadálymentesen oldják meg a közlekedést.

Kérjük, hogy aki szeretne élni ezzel a lehetőséggel, itt jelentkezzen: info@rehabcriticalmass.hu

Írd meg, melyik pályaudvarra, összesen hány fővel érkezel. Az utazás tervezésekor kérjük, vedd figyelembe, hogy a vonatod legkésőbb 13 óráig Budapestre érkezzen.

További részletek itt: https://www.facebook.com/events/1416597418635797/

Tállai András államtitkár ma jelentette be a növekedési adóhitel bevezetését, ennek lényege, hogy az a cég, amely előző évben ötszörösére növeli adózás előtt eredményét, az elhalaszthatja az adófizetést. Csakhogy ilyen cége az állami megrendelésből működő fideszes oligarchákon kivül senkinek nincsen.


Kis szerencsével adókedvezményt kaphat a saját lábán álló Tiborcz-Orbán Ráhel család, Mészáros Lőrinc és az ő disznófarmja, meg a Közgép helyébe lépő Duna Aszfalt. De bárki, akinek cégét a FIdesz aránytalanul sok közbeszerzéssel dobja meg. Nem kaphat viszont adókedvezményt olyan földi halandó, aki nem az állam korrupciós csöcsén éldegél. Elég ritka ugyanis az, hogy egy cég egyik évről a másikra megötszörözze adózás előtti bevételét. Persze, mint emlitettük, az állami klientúrát kivéve.

Mészáros ugye nem csak ezt kapja ajándékba a TAO-milliárdok, földek, állami támogatások mellé, hanem a sertéshús áfájának csökkentését is. Miután megnyitotta az ország egyik legnagyobb sertéshús feldolgozóját. És mit kapnak az ápolók, a mentősök, a szociális munkások, a közmunkások, a bérből és fizetésből élők az államtól? Annak az egykulcsos SZJA-nak a csökkentését, amely pont nem nekik ad nagyobb segítséget, hanem a felső középosztálynak. Ami egy bruttó 150 ezres fizetésnél, havi 1500 forintot, míg egy bruttó 1 milliósnál havi 10 ezer forint kedvezményt jelent. Pedig az ápolóknak, szociális munkásoknak, a keményen dolgozó embereknek talán nagyobb szükség lenne erre.

És hogy mi köze a kettőnek egymáshoz? A teljes szja-csökkentés egyébként körülbelül 100 milliárdba került, Mészáros Lőrinc csak az egyik, állami megbízásokon hízlalt cégéből 1,26 milliárd forintot vett ki. Ez azt jelenti, Mészáros állami megrendelések révén egymaga legalább 80-ad annyi pénzt vett ki mint amennyit most összesen a 2,5 millió adófizető kapott a kormánytól. Tehát Mészáros a Mészáros és Mészáros kft-ből, amely lényegében állami megrendelésekből él, pont annyi pénzt szedett ki, mint amennyi 30 ezer polgártársunk adókedvezménynek összege. Ugye ez nem csak szerintünk elfogadhatatlan?

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Az elmúlt napokban, az ápolók tiltakozása és a szociális szféra dolgozóinak szelfijei után, mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy óriási probléma a dolgozók szegénysége Magyarországon. Ma a középosztály egy része a lecsúszás szélén áll, vagy már most is a létminimum vagy a szegénységi küszöb alatt van. A 2016-os költségvetést szemlélve ezen semmit nem javít az állam, pedig lenne miből.

Itt van például rögtön az egyszázalékos szja-csökkentés. Ez nyilván mindenkinek segít, a kérdés az, kinek lenne most nagyobb szüksége az állami támogatásra. A nettó 800 ezret kereső felső-középosztálybeli menedzsernek vagy a nettó 80 ezret kereső ápolónak? Pedig az egyszázalékos szja-csökkentés pontosan tízszer annyi pénzt hagy a 800 ezret kereső zsebében, mint a 80 ezret keresőében. A dolog azért is érthetetlen, mert az alacsony jövedelmű állampolgárok ezt a pénzt sokkal nagyobb arányban költik élelmiszerre, lakbérre, tehát fogyasztásra, így sokkal jobban pörgetnék a gazdaságot is (lévén, hogy még mindig kevesebbet fogyasztunk, mint 2006-ban).

Ha a kormány valóban a keményen dolgozó embereket kívánná támogatni, és azt, hogy meg tudjanak élni azok, akik dolgoznak, szja-csökkentés helyett visszavezetné például az adójóváírás rendszerét, vagy bevezetné a többkulcsos rendszert, és bruttó 200 ezer alatt egy alacsonyabb sávot húzna meg. Ez a mostani szja-csökkentés a jobbmódúaknak kedvez, és az állam nekik juttat pénzt, miközben látjuk, hogyan keresnek az ápolók vagy a szociális munkások, a mentősök vagy a technikai alkalmazottak. A többi veszélyeztetett szakmáról nem is beszélve.

De ha a kormány mindenképpen ragaszkodik ahhoz, hogy az adópolitika a jobbmódúaknak kedvezzen, vannak itt még más tételek is. Például a közmédia támogatását vissza lehetne vágni, mondjuk, az RTL Klub éves árbevételének szintjére. Az idei évre 69 milliárd forint direkt támogatást irányoztak elő a közmédiának. Ha kevesebb az élő bejelentkezés, jobban megválogatják a beszállítókat, nem indítanak felesleges új csatornát stb., talán meg tudják annyi támogatásból oldani (és akkor a reklámbevétel és egyéb még nincs is ideszámolva), mint az RTL Klub piaci bevétele. Így a 29 milliárdra csökkent támogatásból 40 milliárdot nyerünk.

Aztán ott van Paks 2 tőkeemelése. Nyilván szívem szerint az egész paksi beruházást dobnám a kukába, de jóindulatú leszek, és az eddigi költségek alapján látható több milliárdos médiaberuházást vágnám meg belőle: a 113 milliárdból 3 milliárdot.

A Liget-beruházás is kicsit túlzásnak tűnik. Talán el lehet halasztani pár évvel, mondjuk, míg lesz buszjegye egy szociális munkásnak kijutni oda, vagy pénze egy ápolónak a múzeumjegyre. Persze a Ligetre addig is ráférne egy felújítás, úgyhogy hagyjunk meg két milliárdot, így beérkezik újabb 18 milliárd.

A Magyar Művészeti Akadémia az elmúlt években értékes ingatlanokat kapott (bár ha jobban válogattak volna, most nem kellene újabb 1 milliárd csak az utolsó felújítására,), így nem emelném a támogatását (nyilván az állami keresd a jót-kultúrateremtést eltörölném a fenébe, de ez egy jóindulatú poszt), így bejön még 700 millió.

Úszó VB-t is rendezünk, aminek költsége 27 milliárd forint. Azt se vitatnánk most, hogy egy ilyen rangú esemény a fontosabb, vagy hogy embereknek legyen pénze tévére, amin nézni tudják a versenyt. De nyilván egy 3 milliárd forintot innen is le lehet venni. Ahogy a Nemzeti Olimpiai Központ építéséből, azaz,a Puskás Stadion építésére szánt 35 milliárdból is leszednénk vagy 3 milliárdot, a csókosoknak kiosztott szerződéseken ennyit meg lehet spórolni. Nem építenénk fel emellett az új Videoton-stadiont sem közel 5 milliárdért.

Nyilván csak mazsoláztunk a 2016. évi költségvetés tételeiből, bőven lehetne még találni olyan kiadásokat, amiket az emberek megélhetésénél kevésbé tartunk fontosnak. A fenti tételek közül van állandó, pár évig tartó és egyszeri kiadás is, nézzük meg ezek szerint, mennyit spórolnánk a dolgozói szegénység javára.

Tehát állandóra 40 milliárd 700 millió forintot szedtünk össze, a következő kb öt évre ehhez még 18 milliárdot és 14 milliárd egyszeri kiadást. Ha 200 ezer rászoruló állami munkavállalóval számolunk, akkor csak az állandó kiadásokból évi 203 ezer forint bruttó béremelés jön össze. Ami havi bruttó 17 ezer forintos béremelés. Ez kezdetnek jó. És emellé pedig a maradék tétel öt évre történő lebontásából, erre a periódusra, kb. 15 ezer forintos bruttó havi bért tudna kifizetni a magyar állam (a bérre rakodó költségekkel nem számoltam, mert azt lényegében egyik zsebéből a másikba pakolja az állam). Tehát mintegy 20 percnyi munkával sikerült öt évre 200 ezer állami munkavállalónak havi bruttó 32 ezer forintos béremelést találnunk a költségvetésben. Egy kicsit nagyobb erőfeszítéssel és kormányzati akarattal talán tovább is lehet jutni

De ehhez a minimális béremeléshez is valójában csupán csak a politikai akarat hiányzik. Ahhoz, hogy ezek az emberek megkapják a járandóságukat. Ha valaki azt mondja, nincs erre pénz, simán lehet szembesíteni a számokkal, és azzal, hogy ha a kormány valóban a keményen dolgozó embereket akarná támogatni, még beruházásokat se kéne leállítani vagy átalakítani, egyszerűen a fent említettek alapján normális, a bérből és fizetésből élőket támogató adórendszert kéne létrehozni.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!