Csütörtökön sokan lelkendezve osztották meg a hírt, miszerint először ítélt el valakit a magyar bíróság homofób gyűlölet-bűncselekményért és (nem először) rasszista uszításért, igaz, még nem jogerősen. Első látásra valóban jó hírnek tűnhet az ítélet, azonban ha jobban megismerjük az eset hátterét, egy rendkívül szomorú és kiábrándító történettel szembesülünk, amely megkérdőjelezi a magyar „civil aktivizmus” jellemző megközelítéseit, alapfeltevéseit és módszereit.

Gy. Zs. vádlottat első fokon három év letöltendő szabadságvesztésre és nyolc hónap felfüggesztettre ítélte a bíróság közösség tagja elleni erőszak és közösség elleni uszítás vétségéért. A 2013-as melegfelvonulás után letépett egy szivárványszínű kokárdát egy férfiról, majd kétszer megütötte, ahogy azt a Nol.hu videója rögzítette. Még ez előtt történt, hogy közzétett a Facebookon egy cigány gyerekeket ábrázoló képet az alábbi szöveggel: „Fertőző cigány génhulladékok, kiirtásuk ajánlott és kötelező! Ne hagyjuk felnőni őket! Ezekből lesznek a gyilkosok!” Az ítéletet sikerként könyvelte el a jogsegélyt biztosító Háttér Társaság a Melegekért közleményében, valamint a Roma Sajtóközpont által közzétett (a gépnarancsról átvett) cikk is. (Jellemző azonban, hogy mindkét írás kizárólag a saját „érdekeltségébe” tartozó vádpontról tudósított: a Háttér a homofób gyűlölet-bűncselekményről, a Roma Sajtóközpont a rasszista uszításról, így sok ismerősöm, aki mindkét cikket megosztotta, azt hitte, két külön esetről van szó.)

Ezen információ alapján úgy tűnhet, mintha kivételesen igazságot szolgáltatott volna a magyar bíróság. Janecskó Kata cikkéből azonban nem csak az derül ki, hogyan lett a vádlott szélsőségessé, hanem az is kirajzolódik, milyen háttérrel rendelkező embereket hajlandó elítélni a bíróság ilyen szigorral ezen vádpontok alapján. Az indexes újságíró cikkéből megtudhatjuk, hogy Gy. Zs. 2 hónapos korában intézetbe került, bár szülei még éltek, majd 15 évesen beleszeretett egy roma fiúba, akinek a családjához költözött. Miután a fiú börtönbe került, annak unokatestvére eladta Gy. Zs.-t prostituáltnak, akit hat évig kényszerítettek prostitúcióra, miközben bántalmazták, kínozták. Fegyházban is töltött két évet, ahonnan távozásakor a futtatói várták, a börtönben kérésére sem nyújtottak segítséget ellenük. Azért haragudott meg a Sanyi nevű roma fiúra, mert mindezek után lekurvázta őt, neki akart visszavágni. Jelenleg Németországban dolgozik takarítóként, a fizetéséből munkanélküli anyját is eltartja, írja Janecskó.

Nyilvánvalóan nem Gy . Zs. az egyetlen nehéz sorsú, sokszoros elnyomástól szenvedő elkövető, és mindez nem is menti fel őt tettei következménye alól. A bűnelkövetés mindig társadalmi folyamatokba ágyazott, pont azért szükséges a hátterét megismerni, mert ezáltal fény derülhet a társadalmi problémákra, okaikra és orvoslási lehetőségeikre. Emellett intézményes kezelésükről is sokat megtudhatunk: például arról, hogyan működik az igazságszolgáltatás, milyen hátterű embereket ítél el a bíróság és milyeneket nem. Az LMBT+ és cigány jogvédők tudhatják legjobban, hogy a hatóságok sokkal gyakrabban alkalmazzák a cigányok ellen ezeket a törvényeket, mint a leginkább marginalizált emberek védelmében. Most pedig nem véletlenül éppen egy intézetben felnőtt, prostitúcióra kényszerített, bántalmazott, szegénységben élő nő (és nem például valamelyik uszító férfi politikus) az első, akit a magyar bíróság homofób gyűlölet-bűncselekmény vétsége miatt elítél.

Arra is rávilágít Gy. Zs. története, hogy az ilyen esetekben nem „elnyomók” állnak szemben „elnyomottakkal”, hanem olyan emberek, akik különböző, de egymástól nem független elnyomások bonyolult rendszerében mindannyian szenvednek elnyomástól, ugyanakkor többnyire kiváltságokkal is rendelkeznek egymással szemben.  (Ettől nem lesznek „egyenlők” vagy „egyelően elnyomottak” sem persze.) A bíróság ítéletét sem tudom az „elnyomottak” javára történő döntésként értelmezni, sokkal inkább mint a rendszert legkevésbé fenyegető, sőt, azt igazoló engedményt. Az egyik sérelem elismertetett, míg a másikra (bár nem képezte az eset tárgyát) a bíró azt felelte, hogy a vádlottnak „fel kell nőnie”. A homofóbia és rasszizmus elleni fellépés így a szociális problémák és nők elleni erőszak elnyomásként való el nem ismerése által valósult meg. A világ nem lett igazságosabb ezzel a bírósági döntéssel, pusztán a kiváltságokat keverték meg egy kicsit és osztották újra.

A döntést akkor értelmezheti valaki igazságosként, ha az elnyomást és az az elleni küzdelmet kizárólag egy véges számú identitás (pl. szexuális orientáció, etnikum, stb) alapján ismeri el, miközben az elnyomás más formáiról tudomást sem akar venni. Van abban valami félelmetes és mélyen elkeserítő, hogy azt a sokszoros elnyomást és kizsákmányolást, amit Gy. Zs. elszenvedett, a civil aktivisták említés nélkül hagyják (Háttér Társaság), illetve jelentőségét kifejezetten tagadják (Roma Sajtóközpont). Nem csak más, strukturális kategóriák (pl nem), hanem a szociális problémák elismerése, és az elnyomás összefüggéseiben való megértése is alapvető fontosságú lenne az igazságtalanságok felszámolásához. Az elnyomás különböző identitások alapján való különválasztása, prioritizálása és egymással való szembeállítása az őket lehetővé tévő gazdasági elnyomás figyelmen kívül hagyásával éppen az elnyomást tartja fenn. A rendszer logikájából ugyanis következik ez a fajta oszd meg és uralkodj elv: ha az aktivisták a rendszer logikája alapján határozzák meg a céljaikat és stratégiájukat, úgy a rendszert fogják fenntartani.

A homofóbia és cigányellenesség okainak megértése nélkülözhetetlen lenne ahhoz, hogy sikeresen fel tudjunk lépni ellenük. Ha a „civil szféra” szereplői láthatatlanná teszik vagy tagadják ezeket a bonyolult összefüggéseket, azzal nem fognak hozzájárulni azok lebontásához. A homofóbia és cigányellenesség nem attól fog csökkenni, ha a jogrendszer „példaértékű üzenetet” küld a társadalomnak – ezzel maximum a homofób és cigányellenes tettek kevésbé lesznek láthatók a hatóságok számára. Sokkal inkább arra kellene törekednünk, hogy a problémák okait megértsük és felszámoljuk: azokat a társadalmi-gazdasági folyamatokat, amelyek többek közt Gy. Zs.-t is szélsőségessé tették, és amelyek egyébként a homofóbiát és cigányellenességet is táplálják. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell eljárást indítani hasonló esetekben, viszont az nagyon fontos, hogyan számolunk be az esetről és annak hátteréről, illetve emellett milyen más módon küzdünk az igazságtalanságok ellen. Létfontosságú felismernünk, hogy a bűncselekmények megfékezéséhez nem elegendő a büntetőpolitika, hanem a társadalmi igazságtalanságok sokszor egymást metsző aspektusait is kezelni kell. Rendkívül károsnak tartom, ahogy a Háttér Társaság és a Roma Sajtóközpont közleménye láthatatlanná tette a vádlottat mint embert és társadalmi hátterét, ezzel nem ismerte el az elnyomás különböző vetületeit és azok összefüggéseit. Mindez semmiképp sem fog a homofóbia és cigánygyűlölet mérséklődéséhez vezetni, sokkal inkább növekedésükhöz.

Amíg a „szexuális és etnikai kisebbségek” problémáit elválasztjuk a szociális problémáktól, a nemi alapú elnyomástól, és nem küzdünk a gazdasági rendszer igazságtalansága ellen, legfeljebb a gyűlölet emberek közti eloszlásán tudunk változtatni. Ebben a társadalmi-gazdasági rendszerben mindig lesz homofóbia és cigánygyűlölet, akárhány embert is ítélnek el gyűlöletbeszéd és gyűlölet-bűncselekmény vádjával. Ez után az ítélet után sincs semmi okunk az örömre.

Fero Dalma
(Aktivista, a Buzi Újhullám tagja)

Update: A Roma Sajtóközpont az alábbi helyesbítést juttatta el hozzánk, ezt be is illesztjük ide a cikkbe:

Fero Dalma publicisztikájában többek között a Roma Sajtóközpont (RSK) felelősségéről értekezik. A cikk elején világosan leírja a szerző, hogy mi átvettünk egy írást, azaz másodközöltünk egy cikket (annak egy részletét). Két sorral lejjebb, figyelmen kívül hagyva az előbbi tényt, már egyoldalú tudósítóként jellemez minket, mert a Gépnarancstól átvett cikkben csak a történet egyik szála, a rasszista bűncselekmények miatt elítélt elkövető cigányellenessége jelenik meg. A saját logikai bukfencén feltüzelődött szerző végül az elnyomás és kizsákmányolás jelentőségének tagadóiként bélyegzi meg az RSK-t. Így érthetővé válik a forradalmi hév, a jelenségek hátterét feltáró igyekezetet díjazzuk is, de tán nem kellene feláldozni az értelmet, meg mondjuk az RSK presztízsét, hogy kimondassék a szerző által vélt nagybetűs IGAZSÁG. Sokféle értelmezése van és lesz ugyanis ennek az ítéletnek, és az elkövető cselekedete hátterében lévő okoknak, de fontos leszögeznünk, hogy az RSK nem értelmezte a történteket, nem foglalkozott a témával, hanem átvett egy írást. Azt, ami elénk került. A cikkben dicsért Index írás több szempontból járja körül az esetet, mint amit mi átvettünk, de csak később olvastuk, és tudtuk meg belőle, hogy a melegfelvonuláson történt gyűlölködés is ugyanide tartozik. Mea Culpa, de ezért még nem kellene rosszindulatot és egyoldalúságot feltételezni - még azt találjuk hinni, hogy a Kettős Mérce azonosul a nevével.

A cikk – fentiektől független – okfejtése sok tekintetben megfontolható, de azért nem kizárólagos gondolatmenet. Hogy mást ne mondjunk, elég gyakori, hogy az elkövetők – valóban – sanyarú gyerekkorukkal védekeznek. Bándy Kata történetesen roma gyilkosánál ugyanakkor vizsgáljuk-e a társadalmi kontextust, amiképp a romák elleni sorozatgyilkosság egyik gyanúsítottjának roma származására való hivatkozását figyelembe vehetjük-e, amikor ezzel ártatlanságát igyekszik alátámasztani? És akkor még nem beszéltünk a cikkben szereplő elkövető kizsákmányolóiként megjelenített személyekről, akiknek szintén van úgynevezett háttere. Nem kétséges, hogy fontos és vitaképes a téma. A felelősök, felelősségek azonosítása viszont nagyobb körültekintést igényel, mint ahogy most sikerült. Mi azért tartottuk fontosnak megosztani az általunk átvett cikket, mert mérföldkőnek tartjuk az esetet, hiszen rasszizmus vádjával eddig szinte csak cigány embereket ítéltek el Magyarországon.

 

Üdvözlettel:

RSK

Update 2: A Szerző válasza

Kedves RSK!

Válaszolva fentebbi reakciójukra, egyetértek, hogy fontos tisztázni, hogy az RSK egészen más meggyőződésből járt el, mintha az ügy hátterét a kezdetektől ismerte volna – ezt valóban tehettem volna egyértelműbbé azon túl, hogy jelzem, a cikket máshonnan vették át. Egyetértek abban is, hogy az eset rendkívül fontos és mindenképp érdemes róla hírt adni, ugyanakkor nem mindegy, milyen módon. Véleményem szerint egy cikk átvétele is felelősséggel jár. A gépnarancs cikk egy első látásra is sarkos véleményt fogalmaz meg, nem puszta híradás. A cikk a vádlott „nehéz gyermekkorának” jelentőségét tagadó eleme az eset részleteinek ismertetése nélkül véleményem szerint önmagában problémássá teszi az írást (akkor is, ha az eset részleteit máshonnan nem ismerjük), így annak utánajárás nélküli másodközlését is. Jogos ellenvetés, hogy az eset homofób száláról a gépnarancs cikkéből nem tudhattak, ezt elismerem. Ugyanakkor az átvett cikket az újabb információk fényében sem látták el szerkesztői kommentárral, illetve új cikkben sem számoltak be a fejleményekről. Ez arra engedett következtetni, hogy a cikk tartalmától továbbra sem távolodtak el. Örülök, hogy kiderült, nem így van és a tartalmi fejtegetésekben is egyetértünk: ahogy azt a cikkben is írtam, általában a bűnelkövetés esetén rendkívül fontos a társadalmi háttér, nem csak ebben az esetben.

F.D.

Nagyobb sebességre kapcsolt a Fidesz kommunikációja az elmúlt héten. Előbb a bevándorlás-, és ezért emberellenes gyűlöletkeltést mutatott be egy nemzeti konzultáció formájában a kormány, majd a halálbüntetést kívánja napirendben tartani, de csütörtök délután már nem bevezetni Orbán.

A terv egyértelmű: visszavenni a kontrollt a politikai napirend irányítása felett, és erős, egyszerű üzenetekkel bemutatni, hogy a kormány érti a magyar emberek problémáit. Csakhogy a magyar embereknek jelenleg nem a halálbüntetés kérdése, és nem a bevándorlók a problémáik. Tavaly novemberben, az Eurostat kutatásában a bevándorlást csupán pár százalék említette Magyarországon fontos problémaként. A halálbüntetés kérdésében pedig mindeki tudja pontosan, a kormány nem fogja bevezetni azt.

A Fidesz kommunikációja még mindig megrekedt, és nem tudja feldolgozni a közvélemény hangulatának átalakulását, illetve a Simicska-féle médiaportfólió eltünését. Ha megnézzük az elmúlt napokat, nem nagyon láthatunk támogató írást a kormánypárt két kommunikációs kampánya mellett, ellenben számos elemzést olvashattunk arról, miért nem kivitelezhetőek, miért károsak, manipulatívak ezek a tervek, amelyek csupán a közvélemény befolyásolását célozzák.

A választóknak pedig vannak kérdéseik a Fidesz felé, amit a kormánypárt még mindig nem tud megválaszolni. A Fidesz képviselőinek a vagyonosodása, a még mindig naponta felbukkanó újabb és újabb korrupciós ügyek sokkal erősebben befolyásolják a Fidesz képét, mint egy-egy ilyen kommunikációs kampány. Mindeközben a kormányzás nem nagyon zajlik. Béremelésre és szja-csökkentésre van ígéret, de ezek egyike se fog igazán látszódni a közhangulaton. Ezek nem rezsicsökkentések, hanem magyarázat nélküli, egy erős világképbe nem illeszkedő juttatások, amik nem is tudják tematizálni a közvéleményt.

Egyszerűen ha egy átlag szavazót ma megkérdezünk, mit akar csinálni a Fidesz az országgal, nem tud rá választ adni, vagy negatívat ad, de ha arról kérdezzük meg, mi az, amit a Fidesz elrontott, sorra tudja sorolni a rossz intézkedéseket.
Tehát hiába a kormánypárt kommunikációs kampánya, ezzel jelenleg csak szélsőséges irányba tolja a szavazókat, míg az elmúlt évben elpártolt szavazókat még jobban ellöki magától minden olyan gesztussal, ami nem választ ad a problémákra, amelyek miatt csalódtak a kormánypártban. Úgy tűnik a kormánypárt benne ül egy, a 2007-es MSZP-éhez hasonló spirálban. és nem tud kijönni belőle. Utoléri őt is a második ciklus átka.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!

A Facebookon terjed egy videó amelynek tanúsága szerint közterület-felügyelők elkaptak, majd hárman a falhoz szorítottak egy embert, mert jegy nélkül használta a BKV egyik járművét. A videó alatti kommentekből kiderül, hogy a férfi zakója elszakadt. A közterület-felügyelők 10 percig alkalmazták a kényszeritő intézkedést a férfi ellen, míg végül a rendőrség kiérkezett, közben a Blahán lévő tömeg, egyöntetűen azt követelte, hogy engedjék el a férfit.


A videóból nem derül ki pontosan, mi az eset előzménye, csak az, hogy a férfi nem lyukasztott jegyet. A közterületesek azt állítják, hogy a férfi agresszívan lépett fel a kollégájukkal szemben, de a férfi ezt tagadja. Elhangzik, hogy ellökte a nőt, aki viszont előtte megráncigálta. A BKV járatain nyilvánvalóan fizetni kell az utazásért, és a közterülefelügyelők is a munkájukat végzik, méghozzá alapesetben a köz javáért. De az a „kényszerintézkedés”, amit a videón látunk, túlmutat azon, amit megengedhetnének maguknak az állami erőszakmonopoliummal felruházott, a mi adóforintjainkból fizetett közteresek. (Persze a járokelők, pl. a videó készítője, fenyegetőzései, beszólásai sem könnyítettek a helyzeten.)

A videókat az érintett kérésére kiszedtük a cikkből, azok itt érhetőek el.
Videó1.
Videó2.

A legszörnyűbb az egészben, hogy a köztereseknek minderre lehetőségük van a törvény szerint, sőt, ha arányosnak látták volna, még meg is gumibotozhatták volna a férfit.

"A közterület-felügyelő intézkedése során az alábbi kényszerítő eszközöket alkalmazhatja: az intézkedés kikényszerítése céljából az ellenszegülés megtörése érdekében testi kényszert és vegyi eszközt, önvédelmi célból szolgálati kutyát és rendőrbotot, az előállításnak ellenszegülő személy támadásának, valamint szökésének megakadályozása érdekében kézbilincset"

Nem vagyunk benne biztosak, hogy jó ötlet a közterület-felügyelőknek ilyen jogokat adni, ha láthatóan nem nagyon tudják mérlegelni, mikor használhatóak ezek.

Az elmúlt évek egyik gyakran felvetődő közéleti kérdése, hogy az alulról szerveződő, politikai célkitűzéseket is megfogalmazó, baloldali értékek mentén szerveződő civil közösségek miként viszonyuljanak a baloldali politikai pártokhoz. A Milla története ismert: a sikeres civil mozgalom támogatottsága azonnal szertefoszlott, amint az egy pártformációba lépett...

A civil szereplők bizalmatlanságát a politikai elit elmúlt években tapasztalható általános hitelvesztése táplálja, amely nemcsak hazai jelenség. Okai összetettek: a pénzügyi krízis, a képviseleti demokrácia, a tömegmédia és az üzleti lobbitevékenység ellentmondásos viszonya, az oligarchikus hálózatok hatása, a terjedő politikai korrupció mind hozzájárultak e hitelvesztéshez. Magyarországon ehhez hozzáadódott a baloldali pártok összeomlása, valamint a rendszerváltás óta jelentősen elszegényedett társadalmi rétegek kiábrándultsága. A bizalmatlanságnak generációs jellege is van; a rendszerváltás óta felnőtt nemzedéknek egyszerűen elege lett a kétpólusú politikai és közéleti gondolkodásból, amelynek sem társadalmi, sem gazdasági tekintetben nem sikerült sokkal előbbre vinnie az országot az elmúlt 25 évben. A szerény, ám önszerveződő, és a tömegek mozgósításában többé-kevésbé sikeres társadalmi mozgalmak tartanak a kisajátítástól és attól az instabilitástól amit a pártokkal való együttműködés magával hozhat.

A fenti kérdésnek a Gólya és az Auróra szempontjából azért van jelentősége, mivel e helyeken a ’legmagasabb az egy négyzetméterre eső aktivisták száma’, ugyanakkor rendelkeznek valamekkora láthatósággal és egy szerény, de mozgósítható tömegbázissal. Politikai potenciál rejlik bennük, amelyet viszont nem feltétlenül terveznek kiaknázni.  Nem meglepő tehát, hogy e közösségek – az előbbiben egységesebb, az utóbbiban változatosabb politikai nézeteket valló - tagjai általában bizalmatlanok a politikai pártokkal való együttműködéssel szemben, miközben közös tevékenységük több eleme politikai üzenetet és tartalmat hordoz. Tehát nemcsak a politikai pártokhoz, hanem általában a politikumhoz való viszony tekintetében és különbségek fedezhetők fel a különböző szereplők között, a  Gólya közössége például a sokkal egységesebb és strukturáltabb politikai nézetrendszere mellett (lásd a Helyzet Műhely hozzájuk szorosan kapcsolódó tevékenységét), az Aurórához képest egy kevésbé aktív közéleti szerepvállalásban gondolkodik.

A fenti dilemmák, konkrétabban az aktív társadalmi-politikai részvétel kérdése a nemzetközi művészeti életben a 20-as évek avantgárdját követően a 60-as évek végén jelentek meg újra. Az azóta eltelt időben e kérdésben változatos álláspontok alakultak ki, a szindikalista jellegű művészeti gyakorlattól kezdődően (Art Workers Coalition) az egyszerű, helyi kérdések megoldását célzó „alkalmazott” társadalmi beavatkozásokon keresztül (WochenKlausur), a politikai stratégiák kisajátításáig (Jonas Staal), hogy csak néhányat említsünk. A kérdések középpontjába napjainkra az a dilemma került, hogy a különböző társadalmi szerepek felvállalása mennyiben veszélyezteti a művészet saját - őt magát az egyéb társadalmi gyakorlatoktól megkülönböztető - identitását. Annak a határvonalnak a kereséséről van tehát szó, amelyen belül a művészet úgy képes társadalmi beavatkozásokat végrehajtani, hogy közben sikerül önazonosságát megőriznie.  E határvonalak beazonosításában a Harmadik Szektor és az OFFBB álláspontjában nézetkülönbség van, amely sorozatunknak a kultúrával foglalkozó részében bővebb kifejtésre kerül.

Az OFF-Biennále Budapest (OFFBB) egy (kultúr)politikai ellenmozgásból nőtt ki: a magyar kulturális tér – elsősorban az MMA és az illiberális államkoncepció általi - teljes kisajátítása felett érzett felháborodásból és kétségbeesésből. Ebből táplálkozik a rendezvény lendülete, jelentős részben ez ad neki legitimitást a nemzetközi szakmai közegben, valamint ebben rejlik pillanatnyi sikerének záloga is. Ugyanakkor, bár ezt a pozíciót – óvatosan ugyan - de már a 2014 januárjában megfogalmazott indító szándéknyilatkozatuk is megfogalmazta, néhány hónapra rá - feltehetőleg a különböző civil támogatási pályázatokban való sikeres szereplés érdekében - egyértelművé és hangsúlyossá tette. Ez be is jött. Az 2014. augusztus-szeptemberi szándéknyilatkozatok még demokratikus és sokszínű művészeti színtérről szóltak, amelynek veszélyeztetettsége a nemzetközi közvélemény felé történő kommunikáció fontos elemét alkotta. A rendezvény indulására viszont a deklarált politikai állásfoglalás teljesen elpárolgott, a jelenlegi önmeghatározásban sem a demokráciára, sem a politikumra nem történik semmilyen közvetlen utalás. Az OFFBB weboldalának ’Mi az OFF?’ leírásában például hiába keressük a demokrácia fogalmát, a politika is csak egy műfaji példa formájában merül fel. Ez a fokozatos depolitizálódási folyamat feltehetőleg a kurátori stábnak abból a belátásából fakad, hogy a közvetlen politikai állásfoglalás elriasztja azt a mindenkori politikai elittel jó kapcsolatot ápoló potenciális támogatói réteget (magángyűjtőket, nagytőkét) amelynek az államfüggő kulturális környezet „megreformálásban” az OFFBB jelentős szerepet szán. Hogy ennek a kompromisszumnak mi az ára, az csak a jövőben fog kiderülni. Amennyiben egyáltalán...

A „demokratikus és sokszínű” kulturális színtér megteremtésének szándéka a semleges „sokszínűre” szűkült, amelynek megvalósítása a demokratikus intézményrendszerek helyreállítása nélkül komolyan megkérdőjelezhető, a hangsúlyok pedig észrevétlenül eltolódtak az értéktől az érdekközösség irányába, miközben elveszni látszik az a történelmi esély, amely a rendszerváltás után először artikulálhatta volna tisztán a magyar kortárs (képző)művészet kritikai identitását.

Kár.

A Harmadik Szektor korábbi videói, írásai, illetve további információ itt.

Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.

Amikor gimnáziumba jártam a (rendszerváltás után szocializálódott fiatalként), emlékszem, minden évben azon röhögtünk, milyen hülyeség az, hogy a munka ünnepe szabadnap. És senki nem magyarázta el nekünk, hogy a munka ünnepe igazából a munkavállalói jogokról, a munkásmozgalomról és az öntudatos dolgozóról kéne szóljon, csak ellopták.

1989-ig állami ünnep volt, amelyet a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer a saját képére formált, 1990 után pedig senki nem tette azzá, amiről szólnia kéne. Ma már leginkább családi majálisokat tartanak (mint például az MSZP), egy teljesen identitását vesztett ünnepen. Pedig a rendszerváltás utáni kapitalizmusban is lett volna helye a munkavállalók jogairól megemlékezni, és lenne helye most még inkább az Orbán-kormány ötödik évében.

A május elseje munkásmozgalmi ünnep, az ünnepnapot a Második Internacionálé jelölte ki, bátor chicagói munkások sztrájkja után. A chicagóiak a nyolcórás munkaidőért sztrájkoltak 1886-ban, és a háromnapos sztrájknak rendőrségi terror vetett véget: a rendőrség a tüntető munkások közé lövettek, az ezután kitört harcokban pedig négy munkás és hét rendőr vesztette életét.

Akkor a munkásmozgalomnak még olyan dolgokért kellett harcolnia, mint a gyerekmunka eltörlése, a társadalombiztosítás, a nyugdíj, a sztrájkjog, a nyolcórás munka, az éhbér szintű fizetések megemelése, és a szavazati jog vagyoni elemhez való eltörlése. Az elmúlt száz évben számos győzelmet is aratott ez a munkásmozgalom, és az IMF minapi kutatása például kimutatta, ahol erős a szakszervezeti mozgalom, ott jobban élnek az emberek.

Ezekre a vívmányokra, a munkavállalók jogaira emlékezik május elseje, ami nem a munka, hanem a tisztességes munka és a munkás ünnepe. Kivéve Magyarországon, ahol ennek az emlékezetét lényegében eltörölték. Valójában nem tanítják az iskolákban, nem beszél erről a politika, nem fejtik ki a hírekben. Maradt a családi majális.

Pedig dolog ma is lenne. Évről évre egyre több rendellenséget mutat ki az évről évre egyre kevesebb munkajogi ellenőrzés. Évente több százan vesztik az életüket munka közben. A keményen dolgozó emberek egy része ma is szegénységben él Magyarországon, miközben a kormány 2011 óta még a rendszerváltás utáninál is kilátástalanabb helyzetbe hozta a munkavállalókat és mozgalmukat. Ma lényegében lehetetlen a sztrájk, mert a Fidesz sztrájktörvénye kötelezi a szakszervezetet, hogy megállapodjon a sztrájk előtt a munkáltatóval az elégséges szolgáltatásról, ha pedig nincs megállapodás, akkor törvénytelen a sztrájk. Így lényegében megszűnt a sztrájk intézménye, a legerősebb munkavállalói fegyver Magyarországon. De a kormány el akarja törölni a munkakeresési járulékot is, amelyet korábban már három hónapra csökkentett, ami a létbizonytalanságba kergetné a munkáját elvesztő embereket.

Tehát a munkavállalók ünnepén ma is lenne miért szót emelni, és a munka ünnepe talán ma kifejezőbb név erre az ünnepre, mint bármikor, hiszen örül az ember ha van munkája, és olyan huncutságokra, mint a munkavállaóli jogok nem fordít figyelmet. Pedig valódi munkavállalói jogok, valódi szakszervezet nélkül csak éhbér, megalázás és kirúgás lesz a munkavállalók sorsa.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!

Nem sok olyan téma van mostanában, amely ennyire megosztja az „internet politizáló népét”, mint az alapjövedelem. A korábban a LÉT munkacsoport által kidolgozott, majd a Párbeszéd Magyarországért által kissé átalakítva felkarolt koncepció kap hideget és meleget egyaránt. Alaptalan vádak, jogos aggodalmak, ferdítések és csúsztatások, ál és valódi kérdőjelek sorakoznak az elmúlt hetek portál-címlapos blogposztjaiban. A vita hol színvonalasabb formában, hol kocsmai szinten zajlik, és gyanítom, egy ideig még bőven felpörgeti a kattintás-számot, ha valaki alapjövedelem témában gyárt valami online tartalmat, és egy hangzatos címmel kiteszi az ablakba. Tegyük hozzá, hogy közben születtek és születnek korrekt és egészen komoly írások is a témához kapcsolódva. De az összkép lesújtó.

Jómagam mellette érvelek, bár az alapján, amit eddig erről írtam, remélhetőleg nyilvánvaló, hogy alapvetően nem az alapjövedelem mint eszköz mellett érvelek, hanem az általa elérhető cél elérésének szükségessége mellett, illetve azok ellen, akik tudatlanságból és/vagy politikai számításból írtak és írnak badarságokat a témával kapcsolatban. A jobboldal nyilván nem öleli keblére az alapjövedelem ideáját – bár tőlünk nyugatabbra a konzervatív-keresztényszocialista (CDU/CSU) vonalba bőven belefér az erről való gondolkodás –, de legyünk belátóak: Angela Merkel az illiberális demokrácia fogalmát sem érti, így alapjövedelem ügyben nyilván nincs mit tanulni tőle és pártjától. Szóval senki sem várhatja a hazai jobboldaltól, hogy más legyen, mint amilyen, de az ember mindig reménykedik, hátha… De aztán újra arccal a kövön, mert érdemi vitát (tisztelet a kivételnek) most sem sikerül folytatni. Ahhoz hiányzik az intellektus vagy a mersz.

Az nem vita, hogy Rajcsányi Gellért a mandineren vicceskedik, hogy dobják össze azok, akik szeretnék azoknak, akik igényt tartanak rá… hehe… Ez óvoda, ami Rajcsányitól már csak azért is fájdalmas, mert eddigi írásai alapján értelmes embernek tűnt eddig.

Az sem vita, hogy leostobázzuk a másikat, mert olyasmit állít, ami szerintünk nem igaz, ahogy ezt masterflow teszi a Szocioreflex blogon. Nekem is erős kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy az alapjövedelem bevezetése megállítaná-e a kivándorlást. Valóban nem ez a legerősebb érv az FNA mellett. Gyanítom, hogy van olyan társadalmi csoport (iskolázottság, lakóhely, jövedelem alapján behatárolhatóan), amely esetében elképzelhető, hogy az alapjövedelem jelentősen mérsékelné a kivándorlást, míg más csoportok esetében semmilyen, vagy elenyésző hatása lenne. Ha vitatni (vagy finomítani) akarnám az általános „megállítja” állítást, akkor adatokat hoznék, elemeznék, érvelnék. Azért nem teszem, mert annyira nem érdekel ez a része az alapjövedelem hatásainak, de ha megtenném, akkor nem mosnám állítanám be a saját véleményem igazságnak mindenféle megokolás nélkül, és pláne nem hülyézném le a másikat, mert másképpen gondolja.

Nem igaz az a visszatérő ellenérv sem, hogy az alapjövedelem inflációt okozna. Érteni vélem, hogy aki nem tájékozott közgazdaságilag, az a jegybank által nyomtatott pénzből gondolja finanszírozni az alapjövedelmet, de könyörgöm, még ha nem is közgazdász, azért olvasni tud, nem? Az újraelosztás a kulcsszó. Mégis hogyan növeli az újraelosztás szerkezetének megváltoztatása az inflációt? Kevesebb stadion, több alapjövedelem –kevesebb kaviár fent, több kenyér lent. Ettől nem lesz magasabb az árszínvonal. Még a kapitalizmus blogon is azt olvasom, hogy „…a fizetőképes kereslet mesterséges megemelése felhajtja az inflációt … az alapjövedelem-koncepció szerinti többletpénz kikerül a gazdaságba, akkor megnő azoknak a termékeknek az ára, amelyeket a kedvezményezettek leginkább vásárolnak”. Milyen többletpénz? Hogy az árak változása általában mit okoz, arról lehet modelleket készíteni, de egyrészt az infláció az átlagos árváltozás (a kaviár ára csökkenni fog), másrészt miért gondoljuk azt, hogy a kínálati oldal nem termelésbővítéssel, hanem áremeléssel reagálna adott esetben az alacsonyabb jövedelmű csoportok fogyasztási keresletének emelkedésére? Jelenleg mintha nem a kapacitáskorlát lenne a legfőbb probléma, hanem éppen ellenkezőleg, a termelési kapacitások részleges kihasználatlansága. Vagy rosszul látom?

A konzervatív/liberális oldal ember- és világképét ismerve érthető kritikát fogalmaz meg ElsőKézből a nyugatifényen és Bencsik Gábor a mandineren, amikor annak a kétségüknek adnak hangot, hogy a munka(végzés) ethosza sérül az alapjövedelem bevezetésével.

„Márpedig ha elvárások nélküli ingyenpénzt osztogatunk, akkor garantáltan nulla motivációjuk lesz arra, hogy változtassanak a szokásaikon, és tegyenek saját magukért” (ElsőKézből)

„A feltétel nélküli jövedelem valójában felér egy morális földrengéssel. Először azok önbecsülését rombolja le, akik jelentős erőfeszítések árán (mondjuk naponta oda is, vissza is harminc kilométert buszozva, hajnalban kelve, egész nap a varroda gyártósora mellett görnyedve) munkával szerzik meg az alapjövedelemnél alig magasabb fizetésüket. Utána azokét is, akik berendezkednek az ingyen pénzre, önbecsülésüket segélyen élésre cserélve. A morális pusztítás nyomában pedig mindig gazdasági pusztítás jár.” (Bencsik)

Ettől a baloldal nem fél. Nem fél, mert a baloldal ember- és világképe egész egyszerűen más. Egyfelől, mi itt a baloldalon, nem gondoljuk azt, hogy az Ember (az általános) alapvetően lusta, tehetetlen és tenni nem akaró lény lenne. Azt gondoljuk, hogy az emberek, minden ember a boldogságra törekszik (lásd a nagyon „kommunista” amerikai függetlenségi nyilatkozat), boldogulni, gyarapodni akar. Másfelől azt gondoljuk, hogy az első állítás igazságából következik annak az állításnak az igazsága, hogy nem-boldogulásuk oka nem önnön renyheségükben, hanem képességhiányos állapotukban keresendő. Ez a képességhiányos állapot (lásd erről az utóbbi évtizedben Amartya Sen munkái) pedig olyan külső állapot, amely a politikai közösség, az állam új módon való szervezésével, működtetésével megoldható. A megoldást, az új társadalmi modell mikéntjét keresi a baloldal mostanában idehaza és külföldön egyaránt. Ezen új ajánlat része az alapjövedelem is. Az alapjövedelem, amely nem old meg mindent (korántsem), nem számol fel kompetenciahiányokat, nem ad több tudást sem, de annyi jövedelmet (feltétel nélkül) igen, hogy a napi betevőre meglegyen. Ennyi a minimális cél, és ez nem kevés.

Van igazsága azoknak, akik a szegénység felszámolásának eszközeként a tudás, készségek és képességek elsajátításának elsődlegessége mellett érvelnek, de ez csak féligazság. A képességhiány ugyanis nem redukálható a tudástól való megfosztottságra. Az is képességhiány, ha nincs mit ennem, nincs hol aludnom, ha nincs mivel fűtenem télen, hogy csak a legelemibb példákat soroljam! Sőt, az is képességbéli hiány, nélkülözés, ha nincs családi vagyon, amire alapozhatom a jövőmet, ha nincsenek természeti erőforrások, pénztőke vagy fizikai tőkejószág a birtokomban. Teljesen egyetértek azzal, hogy a szegénység felszámolásának nem az alapjövedelem az eszköze, hanem az egyes egyének erőforrásokkal való ellátása (jómagam ebben radikálisabb vagyok, mint azok, akik pusztán a tudásra (human capital) gondolnak erőforrás gyanánt), de nem is ez a célja! Az alapjövedelem célja az, hogy bármilyen képesség használatának (megszerzésének) az alapfeltételét, vagyis a megélhetést garantálja egy olyan időszakban, amikor az egyénnek nincs jövedelme. Nem helyettesíti a többi szükséges eszközt, hanem kiegészíti azokat.

Mint mondtam, a baloldalon abban hiszünk, hogy ha az embereknek nem a „lesz-e ebéd holnap” nyomora jut osztályrészül, és lehetőségük van, mert képességeik (tudás, egészségi állapot, fizikai tőke, társadalmi tőke, stb.) vannak, akkor az emberek boldogulni, előre jutni, gyarapodni szeretnének. Ehhez annyi kell a képességhiányos állapotok felszámolása mellett, hogy munkával, vállalkozással, alkotó tevékenységgel valóban előre lehessen jutni. Hogy a boldogság (legalábbis az anyagi jólét része) valóban az egyéni erőfeszítés eredménye legyen. Hogy a „kánaánt” a jól végzett munka, ne pedig a közpénzek államilag szervezett ellopásával, csókosok és csatlósok közpénzekkel való kistafírozásával, felülárazással, átveréssel, lopással, baráti kaszinóengedélyekkel és társaikkal lehessen elérni.

Olyan dolgok ezek, amelyekben amúgy akár meg is egyezhetnénk, nyilván a konzervatív táborban sem arra szeretne tartósan berendezkedni mindenki, hogy Magyarországon milliók nyomorognak, és gyerekek százezrei éheznek. Van-e jobb megoldási javaslatuk, mint az alapjövedelem, vagy a NER munkaalapú társadalmának cinikus blöffje? Mert ha nincs, akkor viszont be kellene ismerni, hogy az elmúlt huszonöt év kis magyar kapitalizmusa a morális atombomba, kedves Bencsik András, beleértve a Fidesz-KDNP 2010-2015 közötti kormányzását, nem az alapjövedelem!

“A Nemzeti Konzultáció ‘bevándorlásról és terrorizmusról’ szóló kérdőíve – akárcsak a korábbi hasonló akciókban használt kérdőívek – közvélemény-kutatásnak álcázott mozgósító célú politikai kommunikációs eszköz. Tudatában vagyunk, hogy a kérdőív készítőinek nem is volt szándéka a közvélemény-kutatások szabályainak betartása, de kötelességünknek érezzük, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a szakszerűtlenségre, a kérdőív manipulatív jellegére. “- áll az MTI-hez és a miniszterelnökséghez eljutatott közleményükben. (Korábban migrációval foglalkozó szociológusok is közös állásfoglalást adtak ki az ügyben, amelyben nem elsősorban a “konzultáció” módszerét kifogásolták, hanem az ezen keresztül megfogalmazott kormányzati álláspont szakmai és morális védhetetlenségére hívták fel a figyelmet.)

Öt pontban szedték össze, mi a baj, szakmai szempontok szerint, a nemzeti konzultációval. Nem tartják elfogadhatónak, hogy a három válaszlehetőség közül kettő az egyetértésről szól, és csupán egy az elutasításról. A kérdéfelvetés manipulatív szerintük, mivel kutatások bizonyítják, hogy a válaszadók inkább hajlandóak igennel válaszolni egy kérdésre, ha bizonytalanok, és a konzultáció kérdéssorai pedig erre erősítenek rá: a feltett kérdések vonzóbb módon csomagolják be a kormány állításait, így az válik lényegében a helyes válasszá. A kérdések sorrendje is manipulatív állításuk szerint, hiszen a kérdéssor egyes elemei egymást erősítve segítik a kormány álláspontjának elfogadását: “három kérdés fokozatosan összekapcsolja a terrorizmus nyilvánvalóan negatív értéktartalmú fogalmát és a ‘megélhetési bevándorlást’,ezáltal növeli annak valószínűségét, hogy a bevándorlás fogalma is erőteljesen negatív minősítést kap.”

Felhívják a figyelmet arra is, hogy az eredmények a válaszadók összetételéből kifolyólag sem reprezentálhatják a magyar társadalom vélekedéseit: “Ha a megkérdezetteket nem szakszerű véletlen mintavétellel választják ki, hanem önkéntes alapon, mintegy ‘önkiválasztással’ jön létre a válaszadók tömege, nagy valószínűsége van annak, hogy azok hangja lesz erősebb, akiknek az adott témában az átlagnál határozottabb nézetei, esetleg indulatai vannak.” Megemlítik azt is, hogy mivel egy politikai szereplő, maga a miniszterelnök kéri fel a polgárokat a  válaszadásra, ez is nagyban befolyásolja a válaszadók személyét, így a konzultáció nem alkalmas az ország véleményének szondázására. Összességében a tudósok, tanárok és kutatók szerint a nemzeti konzultáció manipulációra alkalmas és rontja a közvélemény-kutatás hitelességét, illetve hamis látszatott kelt az állampolgárokban.

A közlemény aláírói:

Balázs Zoltán egyetemi tanár, Balog Iván szociológus, Szeged, Barna Ildikó szociológus ELTE TáTK, Beck László szociológus, Medián, Bíró Nagy András kutatási igazgató, Policy Solutions, Böcskei Balázs politológus, ELTE TÁTK, Boda Zsolt társadalomkutató, Böröcz József szociológus, Rutgers University, Bruszt László egyetemi tanár, European University Institute, Firenze, Csepeli György a Magyar Szociológiai Társaság elnöke, Darvas Ágnes szociológus, ELTE TáTK, Enyedi Zsolt politológus, Közép Európai Egyetem, Ferge Zsuzsa akadémikus, Gregor Anikó szociológus, ELTE TáTK, Hann Endre szociálpszichológus, Medián, Hegedűs István, szociológus, Janky Béla szociológus, MTA és BME, Kóczé Angéla szociológus, Budapest, Winston Salem NC, Kovács Éva szociológus, Budapest/Bécs, Krémer Balázs szociológus, Lakner Zoltán oktató, ELTE TáTK, Lelkes Orsolya társadalomkutató, Bécs, Majtényi Balázs ELTE TáTK, Marián Béla munkanélküli közvélemény kutató, Misetics Bálint szociálpolitikus, Örkény Antal szociológus ELTE, Rényi Ágnes szociológus, ELTE ,Róbert Péter szociológus Rón a Dániel politológus, egyetemi oktató, Scharle Ágota közgazdász, Budapest,Sík Endre szociológus, TÁRKI ,Szabó Andrea szociológus, Szabó Ildikó MTA doktora, nyugalmazott egyetemi tanár, Székelyi Mária professor emeritus, Szelényi Iván akadémikus, Tamás Pál kutatóprofesszor, Corvinus Egyetem, Tardos Róbert szociológus MTA-ELTE, Tóka Gábor társadalomkutató, Közép Európai Egyetem, Tóth Csaba stratégiai igazgató, Republikon Intézet, Unger Anna politológus, ELTE TáTK, Váradi Balázs közgazdász, ELTE, Vásárhelyi Mária szociológus, MTA, Wessely Anna szociológus, művészettörténész, ELTE, Závecz Tibor szociológus, IPSOS, Zolnay János szociológus

Borzasztóan örvendetes grafikonokat nézni. Most épp megtudtam, hogy Magyarország leggazdagabb 15-20%-ba tartozom, és amikor 3 hónap múlva megszületik a lányom, és 3-an leszünk a családban (ami egyébként nem család), az egy főre eső nettó jövedelem szerint még így is a felső 20%-ba fogunk tartozni. A Portfolio.hu grafikonja tökéletesen megmutatja, mekkorák a jövedelemegyenlőtlenségek Magyarországon, és ez miért probléma.

És még ez a grafikon is valójában csalóka. Ha a határt nem 10%-ban, hanem mondjuk nettó 400 ezres fejenkénti jövedelemnél húznánk meg, akkor csupán felső 1%-ot vagy még kevesebbet kapnánk, a leggazdagabb felső decilis maradéka pedig átlagban behúzna az előtte lévő középosztály számai mellé. A különbség pedig a leggazdagabbak és legszegényebbek között nem “csupán” nyolcszoros lenne, hanem inkább 30-szoros, ha nem a felső decilissel, hanem a leggazdagabb egy százalékkal vetnénk össze.

De ez a különbség így is durva, pláne, ha ehhez hozzávesszük az adópolitikát,  amely százalékban pont ugyanannyit von el a háztartásonként egy főre bontva nettó 200 ezer/fő forintot keresőktől, mint a nettó 50 ezret keresőktől. Hasonlóan működik a rezsicsökkentés is; láthatjuk, a szegények helyett a magyar állam jelenleg azoknak tolja a pénzt, akiknek amúgy is van.

Az egészben az a bizarr, hogy a budapesti középosztálybeli emberek mindig meg szokták kérdőjelezni ezeket a számokat : hogy tartoznék én a felső-középosztályba nettó 200 ezres keresettel. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy az elit tagjai is keveslik a fizetésüket, és azt hiszik, van egy náluk jobban kereső, jelentős súlyú, tehetős réteg. Pedig valójában nincs. Ma a magyar középosztály sokkal közelebb van a szegényekhez, és a lecsúszókhoz, mint a gazdagokhoz. Ennyiben az egyenlőség eszméje felé haladunk, csak nem fölfele, hanem lefele.

Az a politika pedig, amit az elmúlt években a kormány folytat (de így volt ez az előzővel is), hogy csökkenti a munkavállalói jogokat, megnyirbálja a szociális védőhálót, pl. 3 hónapra csökkentve az álláskeresési járulékot (közben ne feledjük, azok a szociális munkások, akiknek meg kéne védenie az elesetteket, nem a legfelső 5 decilisbe tartoznak nettó 72 ezres átlagkeresetükkel)  - lényegében azt éri el, hogy nem a felemelkedés csatornáit, hanem a lecsúszás lejtőit alkotta meg. Ma a magyar társadalmi mobilitás nem felfelé nyitott.

A kis- és középvállalkozások durva basztatásával, a  valódi munkahelyek csökkenő számával, az oktatási és egészségügyi rendszer fizetős jellegének erősítésével, akárcsak a felsőoktatási rendszer legnépszerűbb szakjainak fizetőssé tételével azt éri el a kormány, hogy lényegében sokkal nagyobb a lehetőség és az esély ma Magyarországon lecsúszni, mint felemelkedni.

Ez pedig hosszú távon sokkal nagyobb katasztrófa, mint a korrupció vagy a nem-kormányzás. A kormány jelenlegi politikája gazdasági téren már megteremtette a társadalmi csoportok közötti szelekciót, és kulturálisan is erre készül, hogy gettóba zárjon a leggazdagabbakon kívül mindenkit. A jelenlegi modellben egy fizetős egészségügy és felsőoktatási rendszer, amire a kormány készül hosszú távon, illetve a szociális transzferek még kisebbre vétele (mint például az álláskeresési járadék megszüntetése) egyenes út lenne egy elit és zárt uralkodó réteg megteremtéséhez.

A baloldali politikának ma Magyarországon bátornak kéne lennie, és ezzel szembeszállnia. Ki kéne mondani, hogy a cél ennek a felépülő falnak a lebontása, a legszegényebbek, a lecsúszók és a középosztály felemelése. Azért a Magyarországért, ahol a borsodi cigánygyerekből is lehet orvos, és ahol az orvos gyereke is tud vállalkozni, és feljebb és feljebb jutni. Ahol a magyar álom nem Londonban van, hanem Budapesten, Mátészalkán és Komlón.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a facebookon is!

Eljutottunk ide is, a halálbüntetés van a napirenden. Némi következetesség érdekében hasznos lett volna nem szélnek ereszteni egy baltás gyilkost, de spongyát rá. Egyébként megnyugodhat mindenki. Halálbüntetést Orbán Viktor soha nem fog bevezetni, ugyanakkor a téma napirenden tartásával sem szerez már egyetlen szavazót sem. Mert kivégeztethetné akár az összes gyilkost, attól még a pártja a rendszerváltás legkorruptabb pártja marad, a félmillió kivándorolt nem jön haza, az éhező milliók szimpátiáját nem nyeri el, az egyetemisták soha nem szavaznak rá, a kórházak a tönk szélén fognak állni, a közmédia elképesztő tartalmára senki nem lesz kíváncsi, a putyini dörgölőzéstől undorodó polgári réteg nem fog rajongani a Fideszért, Mészáros Lőrinc és Tiborcz István vagyona nem lesz hófehér, és Habony, Rogán vagy Szíjjártó-félék szájából a „kemény dolgozó kisember” fordulat továbbra is visszatetszést kelt. Szóval a lejtőről nincs visszaút nyilvános akasztások árán sem.

kép: flashandbones.tumblr.com/

Az ötlet lehetetlensége miatt arról érdemben beszélni fölösleges. Az értelmes beszéd keretében ugyanis az első statisztikai adatsornál kiderül, hogy tarthatatlan az állítás, miszerint a halálbüntetésnek van visszatartó ereje. A 80-as években, amikor volt halálbüntetés, évente 200 körül alakult a befejezett emberölések száma, majd amikor eltörölték ezt a büntetési nemet, hirtelen megugrott 300-ra, de 1998-tól szinte lineárisan csökken, 2012-ben rekord alacsony, 113-as számot mutatott a statisztika, 2013-ban megint nőtt 138-ra. (Az 1995-2005. közötti trend elemzéséhez lásd itt az első tanulmányt). Az egyetlen összefüggés, amit több évtized adatai alapján le lehet vonni, az, hogy nincs összefüggés a halálbüntetés és az emberölések száma között. Ezt persze adatok hiányában is kitalálhatjuk: aki embert öl, az egyszerűen nem mérlegelhet úgy, hogy ha 30 évet kapok, akkor még érdemes ölni, de ha kivégeznek, akkor már nem. Aki öl, az abban bízik, hogy nem kapják el. Szerencsére ez nincs így, az élet elleni bűncselekmények felderítési mutatói nem rosszak.

De ha mégis ezt az értelmes projektet akarja valaki folytatni, akkor tiltsa be a közúti közlekedést is. Abban tavaly ötször annyian haltak meg, mint emberölés miatt, pontosan 626-an. Az persze szar, hogy akkor nem kell majd utat építeni, és így nehezebb lesz lopni. Mindennek megvan az ára.

A halálbüntetésnek például az, hogy elkerülhetetlenül kivégzünk ártatlanokat.

Persze az igazán értelmes ötlet az lenne, ha végre olyan dolgokat csinálnának, amitől jobb lesz ebben az országban élni. Mert az elmúlt évben láttuk már a kormányzás helyett a reklámadót, a civilek basztatását, a médiaháborút, a vasárnapi zárvatartást, a gyerekek drogtesztjéről ötletelést, a bevándorlók elleni gyűlöletkampány-meséket, és most itt az új sztár, a kormányzás helyett kivégzés.

Sejtésem szerint öt év után a magyar választók is iszonyatosan unják ezt. Nem a hiszti és nem újabb az ellenség kell, hanem végre valamit mutatni kéne arról, hogy “a keményen dolgozó kisembereknek” és bármilyen választópolgárnak a magukat széjjellopó fideszes oligarchákon kívül hogyan lesz jobb ebben az országban, legalább a második ciklus végére.

Már-már klisészámba megy, de úgy tűnik, megint le kell írni. Éppen elindulna valami – Baltimore-ban ezrek vonulnak békésen, hogy hangot adjanak a rendőri brutalitás felett érzett undoruknak, és felháborodottságuknak, valamint bizakodjanak a változásban –, de a nagyközönséghez már csak egy meglepően torz változata jut el a történetnek. Zavargások, rendőri brutalitás és öngerjesztő agresszió a végeredmény.

Baltimore-ban rohadtul nem jó lakni. Mármint általában. Nyilván fehér hipszterként a város jobb pontjain el lehet lébecolni, de ha fekete vagy, akkor nem sok jót várhatsz az élettől. Az erősen fogyatkozó lakosságú, egykoron dübörgő, most már csak vonagló kikötőváros, ahol az önkormányzatnak sokszor már arra sincsen pénze, hogy kicserélje az égőt a kiégett közlekedési lámpákban, a bűnözési statisztikák szerint az Egyesült Államok tíz legveszélyesebb városa közé tartozik (nem hiába játszódik itt a Drót c. kultsorozat).

A rendőri reakciók (vagy mondjunk inkább brutalitást?) pedig valamilyen oknál fogva a kőkorszakot idézik; legalábbis erre utal az a Baltimore Sun által kiásott információ, miszerint a város 2011 óta 5,7 millió dollárt volt kénytelen kifizetni nagyjából száz olyan embernek, akiket ok nélkül vettek őrizetbe, vagy túlságosan elvertek a rendőrök.

Csak keményen a bűnözőkkel

A lap megemlíti, hogy történt például olyan, hogy egy 87-éves néni kihívta a mentőket, amikor unokája meglőtt lábbal ért haza egyik este. A mentők helyett viszont a rendőrök jöttek, és amikor a néni vonakodott őket beengedni (állítólag félt, hogy a két kutyájának egyike a rendőrökre ront), akkor az egyik rendőr bepipult, a földre lökte, és megbilincselte. A néninek meg közben eltört a válla.

Hogy a fentebb említett kb. száz sértettel mi történt, arról viszont nem sokat tudni, mert a város törvénybe iktatta, hogy azok, akik perben állnak a várossal, nem beszélhetnek nyilvánosan az ügyükről. Ha megtennék, le kellene mondaniuk a kártérítési összeg feléről.

Hogy Freddie Gray haláláról is a rend őrei tehetnek-e, az még nem bizonyosodott be, de nincs kizárva. A 25 éves férfit azért tartóztatták le, mert egy pillangókést találtak nála. Amikor a rendőrök a megbilincselt srácot a kocsihoz vitték, Gray üvöltött a fájdalomtól, de ez senkit nem érdekelt. Nem sokkal később kórházba szállították, ahol kómába esett, majd egy hétre rá meghalt.

Épül, szépül

Az új polgármester, Stephanie Rawlings-Blake 2012-ben bejelentette, hogy Baltimore-t az Egyesült Államok legbiztonságosabb városává kell tenni, és tény, hogy az elmúlt években valamivel vonzóbbá is vált a város. A gazdaság is picit beindult, páran át is költöztek ide a közeli, de iszonyatosan drága Washington DC-ből, Csak hát “a biztonság” azzal is járt, hogy a társadalom egyes szegmensei ma már jobban félnek a rendőröktől, mint a drogbandáktól.

Erre jó példa az is, ami most a napokban történt. A Mother Jones beszámolója szerint például a rendőrök és középiskolások hétfői összeütközése egyáltalán nem arról szólt, hogy a gyerekek balhét provokáltak volna. A beszámoló szerint a baltimore-i fiatalok még előző nap elkezdték küldözgetni egymásnak a közösségi médián keresztül a "purge" szócskát, amivel A bűn éjszakája c. filmre utaltak, amely egy olyan éjszakáról szól, amikor 12 órán keresztül minden legális, még a gyilkosság is, így Amerikán eluralkodik a totális káosz.

Állítólag erről a rendőrök is értesültek, és teljesen berezeltek. Ők már nem is nagyszájú felvágós diákokat láttak, hanem bandák összehangolt rendőrvadászatát vízionálták, ezért április 27-én, a tanítás végeztével elárasztották a városban az iskolák környékét. A rendőrök nem hagyták a diákokat buszra szállni és lezárták a metróállomásokat, így a diákok ott ragadtak a sulinál, és vártak, hogy mi lesz. Fél négykor aztán az egyik diáknál elszakadt a cérna, dobálni kezdte a rendőröket, többen becsatlakoztak, nem sokkal később pedig a rendőrök jelentették, hogy az egyik rendőr megsérült. Ekkor durvult el a helyzet igazán mindkét oldalon, és elindultak a valódi zavargások.

Persze legtöbbünkhoz csak az jut el, hogy Gray temetése után a zavargók boltokat raboltak ki, 19 házat gyújtottak fel, és húsz rendőrt sebesítettek meg, mire kb. 250 embert letartóztattak, majd elrendelték a kijárási tilalmat.

Obama és a bűnbandák

Barack Obama amerikai elnök is megszólalt a kérdésben. Először is azt mondta, hogy nincs mentség a baltimore-i erőszakra, a felelősöket és a fosztogatókat bűnözőkként kell kezelni. De szerencsére az sem teljesen kerülte el a figyelmét, hogy a fergusoni konfliktus óta egyre többször derül ki, hogy a rendőrök olyan módon lépnek fel a feketékkel szemben, ami „aggasztó kérdéseket vet fel”.

Ezért arra kérte az ország rendőrparancsnokságait, hogy tartsanak önvizsgálatot. Majd hozzátette, nem csak nekik, hanem az egész országnak önvizsgálatot kellene tartania, mivel „ez már évtizedek óta így megy”.

Kedden pedig a bűnbandák is – akikre sokan a baltimore-i a balhét is kenni próbálták – arra kérték a zavargókat, álljanak le a fosztogatással. Ebben persze semmi meglepő nincs. Amellett, hogy egy ilyen kiszólás növelheti a társadalmon belüli elfogadottságukat – hiszen józan és jóindulatú szereplőkként tünteti fel őket – másfajta pragmatikus célokat is szolgál: a bandák mindenféle illegális bizniszekkel – Baltimore-ben jórészt drogkereskedelemmel – keresik meg a mindennapi betevőjüket, ha viszont a potenciális vásárlóik éppen kirakatokat törnek be, az utcákat pedig rendőrök szállják meg, az számukra komoly jövedelemkiesést jelenthet.

Ne csak a felszínt kaparjuk

A zavargások mellett volt a történetnek egy másik oldala is: a hétvégén például ezrek vonultak fel, hogy a rendőri brutalitás, és a rendszerben még mindig jelenlevő rasszizmus ellen tüntessenek. A Baltimore Sun napilapban Leah Eliza Balter egyetemista egyenesen a 21. század polgárjogi mozgalmáról beszélt.

Viszont ennek híre csak nehezen jut el az emberekhez: „A forradalmat nem mutatja be a televízió, mivel a fogyasztók passzívan elfogadják, amit a drámában érdekelt média kiporcióz nekik. Azért írok, hogy megmutassam a teljes képet: a békés, összetört szívű, megundorodott embereket, akik származástól függetlenül békésen vonultak Baltimore-ban (...) azzal az üzenettel, hogy a faji megkülönböztetést és a rendőri brutalitást nem fogják már egy percig sem tolerálni. A fekete életek mindannyiunknak számítanak.”