Magyarország ma gőzerővel robog az élhetetlen ország státusza felé, persze ez nem Orbán hibája, de a Fidesz nem-kormányzása, kommunikációs kormányzása vezet oda, hogy lényegében a szakadék szélén a közegészségügy, sose látott mértékben tör előre a szegénység és a lecsúszás, nincs ember, aki jó szívvel íratja be a gyerekét a közoktatásba, a felsőoktatás pedig folyamatosan háborúban áll a kormánnyal. Mindeközben 27% a 25 év alatti munkanélküliség. Ebben az statisztikában a tanulók is dolgozónak számítanak, és ha nem lenne közmunkásokkal, a külföldön dolgozókkal és az átképzésen lévőkkel kozmetikázva, a többi foglalkoztatottsági adat is hasonlóan nézne ki.
Aki tud, az már most lényegében elhúz az országból, Nyugat-Magyarország egy része Ausztriában dolgozik, de van ingázás Szlovákiába, Szlovéniába, sőt újabban Romániába is. Már csak évekre állunk attól, hogy a korrupt politikai elit, a tehetetlen kormányzás ugyanoda juttassa az országot, mint ahol év eleji menekültáradatot indító Koszovó - ugyanabba a helyzetbe, amelyben nincs remény arra, hogy jobbra fordulnának a dolgok.
A brit választási kampányban a pártok már a kelet-európai bevándorlókkal riogatnak, az osztrák FPÖ lezárná a magyar határt a magyar munkavállalók előtt. És ebbe a nagy európai bevándorlóellenes hisztibe, ami már nem az afrikai hanem a kelet-európai bevándorlók (értsd mi) ellen megy, lép be Orbán, és áll be vezérnek. Ha eljut a Nemzeti Konzultáció híre az álmodott Nyugat-Európába, akkor bizonyosan az ottani bevándorlással kapcsolatos politikai csatározásnak a kereszttűzébe fog kerülni. Ha a magyarok is kizárnák a bevándorlókat, akkor mi akadályoz meg minket, hogy kizárjuk a magyarokat? - kérdezhetik.
És az álmodott Nyugaton ugrásra készen állnak azok a szélsőjobboldali pártok - amelyek a bevándorlás-témában Orbán szövetségesei - hogy fel is használják Orbánt a céljuk érdekében. Értjük pontosan, mit jelent Orbán kívánalma arra nézve, hogy a tagállamok saját maguk döntsenek a bevándorlás kérdésében? Nem csak azt jelenti, hogy Orbánék végre el tudják lopni azokat a tízmilliárdokat, amiket az EU a határunk őrizetére ad, hanem azt is, hogy tagállami szintre decentralizálódik az uniós bevándorláspolitika. Azaz elindul a folyamat Schengen, illetve az európai munkaerő szabad áramlásának visszabontására.
Orbán pedig pontosan ugyanazokat a szólamokat alkalmazza, amiket nyugat-európai fasiszta kollégái, csak azok a magyarokra mondják, hogy naplopók, hogy elveszik a munkát, hogy csupán a szociális segélyekért jönnek. “Magyar, ne lopj!” - állt a 80-as évek végén a szégyenteljes felirat a bécsi üzleteken, és ez a felirat az amivel az osztrák, a brit, a holland, a francia szélsőjobboldal most csatába indul! És ezt a csatát segíti háttérből Orbán!
Pedig a magyarországi közállapotokat a robbanástól csak az menti meg, hogy az a több százezer ember, aki nem otthon dolgozik, tud a szomszédba vagy Nyugat-Európába költözve dolgozni. Mert a magyar álom jelenleg nem Magyarországon valósul meg, nem tud Magyarországon megvalósulni, a magyar álom ma Londoban, Párizsban, Brüsszelben létezik. És ezt az álmot is, egy újabb álmot venne el Orbán a bevándorlásellenes politikájával!
Az antik Görögország több korszakában is volt lehetőség arra, hogy a demagóg rétorokat száműzzék. Valami ilyesmire lenne szükség Magyarországon is. Ugyanis az elmúlt 25 évben Magyarország nem azért vesztegetett el időt, mert nem vezette be a halálbüntetést, hanem azért, mert nem magyaráztuk el elégszer, miért nem szabad bevezetni azt.
A halálbüntetést lényegében semmilyen morális jog, semmilyen politikai iskola nem engedi bevezetni, mind vallási, mind humanista, mind bal-, mind jobboldali levezetésből tökéletesen és pontosan lehet érvelni amellett, hogy az ember nem játszhat az ember istent, és miért nem dönthet egyetlen, emberekből álló, azaz a hibázásra is esélyes plénum más ember megöléséről.
Ha valaki kiváncsi például a XX. századi keresztény érvelésre - és ha még emlékszünk, Orbán pont a múlt héten hivatkozott arra, hogy Európa keresztény kontinens lenne -, akkor a liberálisnak nem mondható II. János Pál pápát ajánljuk:
“Az emberi élet szent, mert kezdetétől fogva magán hordozza `Isten teremtő cselekvését`, és mindig különleges kapcsolatban marad a Teremtővel, egyetlen céljával. Az életnek kezdetétől a végéig egyedül Isten az ura: senki semmilyen körülmények között nem ragadhatja magához az ártatlan emberi élet közvetlen kioltásának jogát. A “Ne ölj” parancs formája szerint kifejezetten tiltó törvény: megvonja a határt, amit soha nem szabad áthágni. “
A halálbüntetés kívánalmának alapja nem más, mint a tehetetlenség és az ebből fakadó gyülőlet. Az a gondolkodás, amely nem mer szembenézni a gonosszal, és azt mondani, az mindig is létezni fog. Mindig is lesznek embertársaink, akik megszegik a “Ne ölj!” vallási és humanista törvényét. Őket pedig nem fogja elrettenteni a halálbüntetés.
Magyarország pedig tele van gyűlölettel és elkeseredéssel, ezt használta ki Orbán Viktor, amikor belengette a halálbüntetés bevezetésének lehetőségét ma reggel. Ezzel a miniszterelnök a legszélsőségesebb jobboldali platformra helyezkedett, vagy ha úgy tetszik , még beljebb húzódotta semmiben lebegő, demagóg politikai rétorok terében. Sajnos nem vagyunk az antik görögöknél, hogy egy cserépszavazással mondjuk Szíriába, a polgárháborúba küldjük őt, ismerkedjen meg a hellyel, ahonnan a bevándorlók jönnek Magyarországra.
A halálbüntetés morálisan és racionálisan is elfogadhatatlan, mert egyetlen ártatlan életet sem veszélyeztethetünk a bosszú kedvéért, ha van mód az igazságszolgáltatásra. Márpedig Magyarországon az egyébként káros tényleges életfogytiglani büntetés is hatályban van. Nem az a probléma, hogy ha valaki bűnt követ el, nem kap megfelelő büntetést, hanem az ártatlanul elitéltek, és azok, akik ugyan bűnösek, de megússzák az ítéletet. Ezt a problémát pedig a halálbüntetés nem oldja meg, csak tovább súlyosbítja.
Valóban vállalná Orbán Vikor egy ártatlan meggyilkolásának intézményes, politikai felelősségét, vagy az az állampolgár, aki a halálbüntetést követeli? Vállalná, hogy hóhérrá váljon? Az elmúlt években számtalan olyan ítéletről hallottunk, amelyek tévesen ítélték el súlyos bűncselekmények gyanústitottját, aki így áldozat lett, az igazságszolgálatás áldozata. A móri gyilkosságal vádolt férfit is halálra ítélték volna, pedig nem ő a tetes. A cigánygyilkosságok kapcsán is sokáig előzetesben ült két cigány férfi, akikről végül kiderült, ártatlanok, és sokáig sorolhatnánk az embereket, akiket ártatlanul végeztetett volna ki az, aki a halálbüntetést akarja. Valóban gyilkossá akarunk válni?
Az Amerikai Egyesült Államokban a modern bizonyitási eljárások bevezetése után, sorra derülnek ki a korábbi életfogytiglani, halálos itéletekről, hogy tévesek voltak - ennek ellenére embereket nyomorítottak vagy gyilkoltak meg ártatlanul. Ezt akarjuk?
Az ember téved, ezt el kell fogadni, és ezzel tisztában kell lenni. Gyilkosságot pedig a közösség nem támogathat, főleg úgy nem, hogy tisztában van a tévedés kockázatával, mert akkor ő is gyilkossá fog válni. Én nem akarok gyilkos lenni, és nem akarom, hogy a hazám gyilkossá váljon, a halálbüntetés bevezetése ellen küzdeni kell, azt a politikust pedig, aki ezt belengeti, ki kell közösiteni a társadalomból! Különben azok nyernek megint, akik a gyűlölettel tüzelnek minket ahelyett, hogy a valódi problémákra figyelnénk!
Több okból is nehéz egzakt választ adni a fenti kérdésekre.
Egyrészt, az aktuálpolitika tesz meg ezért mindent, amikor a norvég bűnözők – honvédő hősök skálán próbálja elhelyezni a neki nem tetsző, vagy tetsző, civil vagy valójában nem civil szervezeteket. (Lesz elég bajunk ebben a cikkben, anélkül is, hogy mélyebben belefutnánk a GONGO - government organized non-governmental organization – fogalmába, felületesen: a kormány által, saját céljai propagálására létrehozott és finanszírozott, de tőle papíron független, civilnek látszó szervezeteket hívjuk így, diktatúrákban gyakori trükk, de már Magyarországon is van képviselője a CÖF jóvoltából.)
Másrészt, a civil társadalom - praktikusan a különböző szerveződésű szinteken - maga tesz meg ezért mindent, amennyiben nem definiálja magát, nem folytatja le a sajátos magyar, történeti és jelen helyzetre vonatkozó vitákat és nem kommunikálja ezeket.
Ha most nem is térünk ki részletesen a történeti fejlődésre, általánosságban a következőket szoktuk leszögezni:
1. A posztszovjet/posztkommunista/posztszocialista rendszerekben egészen más a helyzet, mint mondjuk - szintén általánosítva -, Észak- vagy Nyugat-Európában. Történelmi okokból való lemaradásra szoktunk hivatkozni, és ez kétségkívül tényszerű, hiszen a központosított államhatalom kiemelt céljának tekintette mindenfajta önkormányzatiság, önrendelkezés, plurális értékrend kialakulásának megakadályozását, hogy az aktív állampolgárságról most ne is beszéljünk, és ezek lennének minden civil szerveződés alapjai.
2. Ugyanakkor, a rendszerváltást megelőzően pontosan ezek a törekvések hoztak létre egyfajta független kultúrát (a kiterjesztett értelemben), ennek különböző leképeződései közvetve és közvetlenül is hozzájárultak az egypárti rendszer felbomlásához – egyébként innen is láthatnánk, hogy a civil társadalom és a civil szervezetek nem esnek az eredendő bűnbe, ha politikával foglalkoznak, sőt a kifejezés maga is ezt jelentette eredetileg a görög és római világban. Civil = polgár, közügyek = politika. Egyszerre volt evidencia és elvárás.
3. Itt szintén nehezen tárgyalható okokból, a rendszerváltás után a megalakuló, magukat az államhatalommal markánsan szembe pozicionáló civil szervezetek az intézményesülés, professzionalizálódás folyamatában részben elvesztették bázisdemokratikus működésmódjukat, arculatukat, majd a teret is: a nyilvánosságban betöltött szerepüket lassanként átvették a velük párhuzamosan megszülető pártok.
4. Az azóta eltelt 25 évben a kép természetesen differenciálódott, rengeteg szervezet született, nagyon sokféle profillal, különbség van közöttük a társadalomba való beágyazottság mértékében és minőségében (teszem azt, a horgászok vannak a legtöbben, de horgászengedély csak tagsággal váltható ki, engedély nélkül meg nem lehet horgászni, stb.), céljaikban és működésmódjukban, de kivétel nélkül mindre igaznak kellene lennie általánosságban azoknak az alaptéziseknek, hogy:
szabad és független, csak a törvényeknek van alávetve és kizárólag a tagságának tartozik felelősséggel,
szerepe van a társadalom demokratizálásában, valamint
hatékony érdekvédelmi tevékenység, hálózatosodás, társadalmi aktivitás révén a demokrácia stabilitásában,
az állam és a társadalom közt fennálló hatalmi egyensúlyt a társadalom javára billenti el, közvetít és kritizál, felügyeli az államot.
Igaz-e mindez ma Magyarországon?
Nem, több okból sem. Egyrészt, az állam mindent megtesz, hogy ne legyen az. Hogy ezt értsük, látnunk kell, hogy a civil társadalom ideális működésmódjához szükségeltetik egyfajta keretrendszer: jogállam, liberális demokrácia. Ha a civil társadalom ideálisan működik, beteljesíti feladatát, korlátozza az államhatalmat. Ehhez – egyszerűen fogalmazva, politikai szándékra és annak felismerésére van szükség, hogy ez közös érdek. Ilyesmiről ma nem beszélhetünk. Ezzel szemben, nálunk a jogállamiságnak minimum változékony és illékony formái vannak jelen, felvállalt cél az illiberális demokrácia.
Másrészt, a civil társadalom ideális működéséhez mindenek előtt a tudatos, aktív és felelős állampolgárokra, valamint önszerveződésükre van szükség. Azonban ez ma nemhogy nem elvárt és evidens, hanem sok esetben szankcionált, így az állampolgár kétszer is meggondolja, hogy szervezkedjen-e. (Ezt még tetézi a tanult tehetetlenség.) Ami komoly baj, hiszen könnyen belátható módon ez lehetetleníti el azokat, akik még teszik a dolgukat. Ebből a szempontból majdnem ugyanott tartunk, mint a rendszerváltás előtt (a szándékok szintjén, a megvalósítás formáit illetően természetesen vannak különbségek).
Mindebből látszik, hogy a civil társadalom legsürgetőbb feladata jelenleg az lenne, hogy tematizálja az államhoz való viszonyát. Ebben a politikailag rendkívül meghatározott környezetben ez nem könnyű, ellenszélben kell dolgozni, de ettől még nem megspórolható.
A fentiekből még jelen helyzetben sem következik egyenesen, hogy a két szektornak nincs dolga egymással. Míg a jogvédő, watchdog-funkciót betöltő szervezetek normális körülmények közt is szükségképpen távol tartják magukat az államtól és forrásaitól, addig pl. az úgynevezett szolgáltató szervezetek az államtól vesznek át közfeladatot, nagyrészt azért, mert jobban, hatékonyabban végzik azt (jellemzően szociális, karitatív, kulturális szolgáltatásokról van szó), ezért joggal várják el még azt is, hogy az állam járuljon hozzá a finanszírozásukhoz.
Na, akkor most miért látjuk azt egyre többször, hogy az utóbbiak is megpróbálnak teljesen függetlenedni és elhatárolódni az államtól? Mert ezen a területen is egyre inkább érvényesül az oszd meg és uralkodj elve, a kontraszelekció, a lakájrendszer, a kiszorítósdi, a korrupció, a politikai propaganda szándéka.
Mit tehet az a civil szervezet, amelyik ezt felismerve, nem kér abból, ami pedig járna neki, vagy egyre gyakrabban egyébként sem kapja meg? Az OFF-Biennále Budapest, az Auróra és a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszó három nagyon különböző úton indult el, ezeket követjük végig.
Ki fog derülni, hogy ezek a kísérletek beválnak-e, erre persze semmi garancia nincs, de az biztos, hogy a hasonló szerveződések jelenthetnek valamelyest garanciát arra, hogy magához térjen végre a civil társadalom, és kitermeljen valami – ellenszélben is – működőt.
Pósán László fideszes képviselő szerint senki sem örülne annak, ha „gyermekét a buszon körbeállja hat fekete-afrikai fenyegető mozdulatokkal, hanghordozással.” Nagyjából igaza is van Pósánnak, tényleg senki se örül annak, ha a buszon körbeállják a gyerekét és fenyegetik, csak tök független, hogy ezt négerek, hottentották vagy színmagyar „hazafiak” teszik.
(Fotó: Facebook / Orbán Viktor)
A nyolcadik kerület közepén lakok, pár hónap múlva megszületik a gyerekem, és amikor az ő következő éveire gondolok, akkor valahogy mégsem attól félek, hogy Abdul vagy Mohamed, Karcsi vagy Rikárdó megállítja és beleköt. Amikor arra gondolok, mi lesz a megszületendő gyerekemmel, én nem a még itt nem lévő bevándorlóktól félek, hanem attól a Magyarországtól, amibe születni fog.
Attól, hogy egy ebbe az oktatási rendszerbe jár, attól, hogy itthon kéne munkát vállalnia, hogy ebben az országban fog szocializálódni. Engem sokkal jobban megijeszt Abdulnál vagy Mohamednél az, ha hat fideszes politikus fogja körbe a gyerekem jövőjét, hogy hat fideszes áll majd a tankönyvlista felett, az iskolaigazgató kiválasztásánál, az egészségügy átalakításánál, a munkajogi döntéseknél, és ők, akik valami pártállami hűség kontraszelekciója révén kerültek oda, fognak dönteni arról, mi lesz az én gyerekem sorsa.
Megijeszt, hogy egy béna és velejéig korrupt politikai elit dönti most el, és fogja eldönteni, milyen országba születik a gyerekem, és az, hogyan fog alakulni ennek az országnak a jövője. Merthogy arra az esély, hogy hat afrikai körbeállja a buszon és megtámadja, felettébb csekély, de azokat a döntéseket, amik előre elkúrják, de minimum megnehezítik a jövőjét, naponta látom. Az iskolabezárásokat, a tanár- és a felnőttképzés szétzüllesztését, a tanári pálya ellehetetlenítését, a nevetséges és undorító tankönyvek sorát, amiket rákényszerítenek a tanárokra és a diákokra. Valójában attól féltem a gyereket, mi van, ha az anyja vagy én akár fél évre vagy egy évre munkanélkülivé válunk, vagy tartósan kiesünk a munkaerőpiacról, akkor hogy fogjuk megadni azt neki, amit egy gyerek megérdemel. Attól félek, hogy majd nem tudom megvenni neki azt, amit mások megengedhetnek, és szégyenben maradok a többi szülő előtt, ő pedig a többi gyerek előtt. Attól félek, hogy nem tudom majd elvinni nyaralni. Attól, hogy vasárnap nem tudok majd megvenni valamit, amire szükségünk van.
Engem szülőként lehet riogatni Abdullal és Mohameddel, csak pont leszarom őket, amikor a magyar állam azért riogat velük, hogy elterelje a figyelmet arról, valójában én vagyok a célpont, akinek a pénzét korrupt üzletekben lenyúlják. Amikor a magyar állam nehezíti meg az én életemet és a gyerekemét is. Mert hat fideszes áll ott a tankönyv-beszerzésnél, és mindegyiknek jár a tíz százalék, hat fideszesnek kell osztozni az egészségügyi rendszer újításán, az iskolafelújításokon, az igazgatói kinevezéseken. És ettől a hat fideszestől, aki folyton körülállja a gyerekem jövőjét, nah tőlük, tőlük igazán féltem a gyerekemet.
A TV2 az Éden Hotelben nemcsak egy éjszakányi “kalandot” biztosított azok számára, akik meg akarják tudni, anélkül, hogy át kellene élniük, milyen a szexuális zaklatás, az elnyomás, a társadalom szélére kerülés, a lényegtelenné válás, hanem egy egész oktató sorozatot. Az eddigi beszámolókkal szemben ugyanis ez nem egy eltévedt eset a showban, hanem maga a show egyik fontos elleme. Bár jómagam tévé híján csupán 10-15 percnyi videót néztem meg az Éden Hotelből, és a hogyvolt-on keresztül követem kb. az összes ilyen valóságshow-t, így ezt is.
Sokan nem tudják, de ezeket az adásokat sokkal korábban vették fel, még a nyáron, és most össze-vissza vágva adják a nézők elé. Az évadban pedig nem ez volt az első érdekes eset. Éden Beust például azért zárták ki a játékból, mert megütötte Éden Ádámot, Ádám viszont nem érdemelt azért semmilyen büntetést, hogy módszeresen provokálta, és megalázta a nála fiatalabb lányt. Ez az eset is a játék dinamikáját igazolja vissza, amelynek lényege, hogy erőcsoportok alakulnak ki, akik utána döntéseket hoznak mások párjairól, ami nem egyszer szexuális aktussal is jár. Ugyanis, bár a párválasztás “szabadon” folyik, a játékban kialakult érdekcsoportok döntése alapján kell cselekedned, különben könnyen megjárhatod a következő adásban. Esetünkben pedig a szériában egy ilyen erős érdekcsoport van, és aki nem felel meg az elvárásuknak, egy pillanat alatt kikerül a játékból.
A játékban Péter és Mariann osztja a szerepeket és a párokat, a legutóbbi választásnál például legjobb haverjukat tolták ki a játékból. Ekkor került Nóri is Gábor mellé. Csakhogy Nóri nem központi játékos; “addig van itt, míg a mi játékunkat nem befolyásolja negatívan” - mondta például Péter az előző adásban, ami jól mutatja a felé- és alárendelt viszonyokat, tehát azt, hogy ez kinek a játéka, és ki lényegtelen mellékszereplő.
Az adás szerint múlt héten jött a játékba Gábor, aki bemutatkozó filmjében is jelezte, ő minden csajt megkap, majd rögtön ki is szemelte magának a leggyengébb láncszemet, Nórát (utalva is arra, hogy a lány gyenge), akire onnantól kezdve nyomult, és folyamatosan tette neki az ajánlatokat, legalábbis az összefoglalók szerint. Nóra pedig a közeledést elfogadta, szívesen beszélgetett Gáborral, de jelezte neki, nem lesz szex, mert ő nem akarja. Gábor pedig erre mindig azzal válaszolt, azt majd ő dönti el. Azt, hogy Gábor párja Nóri lett a játékban, egyébként nem Nóri, hanem Péter és az ő érdekcsoportja döntötte el. A többiek pedig kivülről nagyjából úgy kommentálták a Nóri és Gábor között kialakult helyzetet, ahogy azt egy szexista közösségben megszokhattuk. Nóri egy kurva, és illegeti magát, csak a kamera miatt nem dobja magát oda Gábornak, szó szerint az hangzott el, “viszket a pinája”.
És akkor jött az ominózus éjszaka, amelynek vágatlan felvételein lényegében egy folyamatos ostromot láthattunk. Majd a Tv2 által kirakott videó, amelyben maga a lány meséli, hiába mondta el előtte két másik lánynak, hogy bántalmazta őt Gábor, ilyen nem történt. A teljes társaság előtt letagadja. Ez nem véletlen, Nóri egyszerűen olyan helyzetben van, számkivetettként a társaságban, hogy biztos lehet benne, nem neki hinnének, és mivel nincs szövetségese, nem várhatja, hogy az erős férfival, Gáborral szemben bárki a pártját fogja. Tehát Nóra tagadása ebben a csoporthelyzetben a további megaláztatások elkerülését szolgálja.
Tehát a Tv2 lényegében egy kapcsolati erőszakról és elnyomó csoportdinamikáról szóló oktatófilmet készített, azzal a különbséggel, hogy itt nem eljátsszák a történéseket, és az áldozat valódi. Nóri, aki nem adja magát, és rögtön “kurva” lesz; az elkövető pedig Gábor, aki majdnem szó szerint kiszemeli áldozatát; végül pedig a közösség, amely nem hiszi el, hogy Nórával ez történt, sőt, az egyre durvuló helyzetben az áldozathibáztatásnak megfelelő dinamikával a helyzetért őt teszik felelőssé.
A Tv2-nek nehéz dolga lesz. Egyrészt azért, mert az eddigi logika szerint a következő választásnál minden bizonnyal Nórát fogják kirakni a játékból, pontosan azért, ami történt vele, és ezt majdnem lehetetlen lesz megvágni, másrészt pedig azért, mert ki kell vágniuk azt, hogy a társaság egyre durvábban és durvábban fog Nóra ellen fellépni, harmadrészt pedig azért, mert Gábor feltehetően nem fog itt megállni.
A kérdés az, mit kezd ebben a helyzetben a TV2, mert a mai reakciója nem ér semmit. Egy ilyen nagy és befolyásos médiavállalatnak nem vizsgálatot kell rendeznie, aminek egyszer majd talán lesz eredménye, hanem először is bocsánatot kérnie. Majd megállapítani a hibák okát, a felelősöket felkutatni, és megbüntetni őket. Majd ugyanebben a főműsor-időben a párkapcsolati erőszakról felvilágosító műsorokat kéne sugároznia. Ha ezt megteszik, akkor mennybe fognak menni, ha nem, és továbbra is adják az Éden Hotelt pont ebben a stílusban, akkor sok lányra nehéz pillanatok várnak még, a TV2-re pedig remélhetőleg újabb és újabb össztűz a médiából, ameddig nem ismerik fel a hibájukat, és nem kártalanítják az áldozatokat és a társadalmat!
A tapolcai választás után az az elemzők kórusban zengték: a Jobbik feletti üvegplafon ledőlt, a pártra nem hatnak az antiszemita, rasszista vádak. Pedig ez nem teljesen igaz, vagyis nem tudhatjuk még, hogy valójában igaz-e.
A tapolcai választáson hétvégén a Jobbik jelöltje 35%-ot kapott, és 10 ezer szavazatot. Ezzel a párt megnyerte első egyéni körzetét. Pedig mind százalékban, mind abszolút számokban ért már el jobb eredményt a 2014-es választáson is. A hevesi 2-es körzetben, ahol a párt elnöke Vona Gábor indult, egy éve a 19 ezer szavazatot kapott és 35%-ot szerzet, ami lényegesen jobb, mint most a tapolcai eredmény. Pakusa Zoltán Miskolcon 30%-ot szerzett 14 ezer szavazóval, és ő csak harmadik lett a körzetben. A jobbik több mint 40 jelöltje kapott több szavazatot, mint 10 ezer egy éve, és nem volt ritka a 12 ezer szavazat sem. 4 jelöltjük pedig 30% felett végzett.
Tehát valójában csupán százalékban a többi párt mostani eredményéhez viszonyítva kiemelkedő eredményről beszélhetünk, a voksok abszolút számában pedig egy átlagosan jó Jobbik eredményről (bár a részvétel itt azért erősen nyom a latba). Nyilván maga a győzelem az, ami felülértékeli a Jobbik sikerét, de furcsa ezt úgy látni, mintha nem egy régóta várható történésről, hanem egy semmiből jövő eredményről lenne szó. Ezért furcsa azt olvasni, hogy a Jobbik most törte át azt az üvegplafont (az üvegplafon-elmélet szerint párt országosan nem fog 20% felé emelkedni). Mert bár a Jobbik hatalomra jutásának veszélye tényleg fennáll, és a párt az egyik lehetséges kormányváltó erő, de valódi áttörést maga a tapolcai siker nem hozott. Valójában, ha lesz is áttörés, az a tapolcai siker értelmezésének lesz köszönhető, és annak a munkának, amit a Jobbik elvégzett, illetve a Fidesz borzasztó kormányzásának és az ellenzéki pártok helyben topogásának. Az Ipsos azóta publikált közvélemény-kutatása, például nem mutat erősödést.
Az is furcsának tűnik, hogy a tapolcai eredményt a politológusok annak tulajdonítják, a szavazókat egyáltalán nem érdekli a Jobbik antiszemita, rasszista volta, így ellenükben ez nem hatásos fegyver. Semmilyen kutatás nem áll ugyanis birtokunkban arról, ha a Jobbik nem lenne rasszista és antiszemita párt hány százalékon állnának Vonáék, és azt se tudjuk, hogy a Jobbik ilyen jelzővel való illetése milyen hatást vált ki a választókból. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy van hatása, de kevés. Jelenleg a párt ilyen megítélése csupán sokadik szempont a választók számára, viszont bizonyára nem teljesen lényegtelen. A Jobbikról való ténymegállapítás biztosan hat valamilyen szinten.
Ami érdekes, hogy pont a tapolcai siker túlértékelése, és pont a ténymegállapítások lényegtelennek nyilvánítása lehet erősítő hatással a Jobbikra. Ugyanis míg a siker túlértékelése erősként mutatja be a pártot, addig a “választókat nem érdekli az antiszemitizmus” szólam önmaga gyengíti a párt antiszemita és rasszista voltának lényegességét. Ha a Jobbik kormányváltó erőként van feltüntetve, könnyebben vonzza a szavazókat, így azzá is válhat, míg ha lényegtelennek mondjuk az antiszemita és rasszista megszólalások kritikáját, azok veszítenek is súlyukból, hiszen pont a közbeszéd visszatartó erejét bekkeljük ki.
Összességében a tapolcai eredmény tényleg kiemelkedő siker a Jobbik számára, de ez egy hosszan tartó út egyik állomása, amely nem a semmiből jött. A Jobbik nem kormánypárt, és ma sokkal több esély van arra, hogy nem lesz az, mint arra, hogy az lesz, még ha a lehetőség nem is zárható ki teljesen. A lényeges kérdés az, hogyan lehet megakadályozni, hogy egy rasszista, antiszemita erő a kormányrúdhoz kerüljön. Itt pedig nem csak a jelenlegi pártoknak, hanem a közbeszéd alakítóinak is órási felelőssége van. 2015-től még 3 év van 2018-ig, de a 2018-as eredmény pont ettől a három évtől függ majd.
Orbán Viktor több millió magyar állampolgárnak egy milliárd forintból küldi ki nemzeti konzultációját, amelynek gyűlöletkeltő szövege azt próbálja sugallni a magyar embereknek, hogy idejönnek a bevándorlók, akik terroristák, hogy elvegyék a pénzed, a családod és a munkahelyed. A miniszterelnök olyan dolgokat sugall, amikről tudja, hogy hazugságok, a francia terrortámadásokat köztudottan nem bevándorlók követték el, hanem olyan fiatalok, akiknek már a szüleik is Franciaországban születtek, és radikalizációjuk helyszínéül is nagyrészt Franciaország szolgált.
(Fotó: Vajda József / Népszava)
Orbán gátlástalanul magáévá tette azt a retorikát, ami főleg az európai szélsőjobb sajátja, de olykor a mainstream pártok is élnek vele, és amelynek lényege, hogy terroristákat, menekülteket és bevándorlókat egy kalap alá véve keltsen félelmet, és bűnbakokat jelöljön ki. Orbánnak vagy fogalma sincs arról, mi a különbség egy menekült, egy bevándorló és egy potenciálisan radikalizálódó, akár konkrét veszélyt jelentő egyén között, vagy ami még rosszabb, pontosan az a célja, hogy hallgatói fejében is nőjön a zűrzavar. Orbán tehát a segítség megtagadásával nem a terroristák ellen küzd, hanem esetleg épp azokat taszítja a terroristák karjaiba, teszi lényegtelenné a különbséget köztük, akik az életüket kockáztatva menekülnek Szíriából, Irakból, Pakisztánból, Afganisztánból vagy Líbiából, a terroristák, a hadurak, a tálibok és az Iszlám Állam elől.
Orbán azt mondja, elveszik a munkát a bevándorlók. Mintha amiatt a pár ezer ember miatt lenne munkanélküliség, akiknek többsége akár évtizedek óta dolgozik Magyarországon (a jelenség a hivatalos propaganda szerint lényegében nincs is, így maga a felvetés is értelmetlen), és ehhez semmi köze nem lenne a korrupt politikai elit hibás döntéseinek.
Mintha nem az elmúlt 5 évben kormányzó Fidesz, és az azt megelőző rossz kormányzások tehetnének elsősorban arról, hogy rosszul élünk, hogy esetleg nincs munkánk, hanem az a bevándorló, aki valójában meg sem érkezett Magyarországra.
Az orbáni demagógia lényege egyszerű, és a huszadik században már sokan éltek vele. Ne a kormányzás, a politikusok bénaságával és tehetetlenségével foglalkozzunk, hanem egy kijelölt csoporttal: őket tegyük meg bűnbakká.
Pedig ha egyetlen egy új bevándorló se érkezne Magyarországra, a problémáink akkor is megmaradnának, hiszen nem azok jelentik Magyarországon a valós problémát, akik így se kapnak letelepedési engedélyt, vagy kitoloncolják őket, vagy rögtön tovább mennének, Észak- vagy Nyugat-Európába.
Magyarország problémája pont az orbáni és a jobbikos politika, ami most a bevándorlókat jelöli ki célpontnak egy olyan politikai itt a piros, hol a piros jegyében, ahol a felelősség sose a politikai elitet illeti.
Magyarországon a kevés munkahelyért a felelősség elsősorban Orbán Viktort terheli, ma Magyarországon a rossz gazdasági mutatók, a megélhetési lehetőségek hiánya miatt a politikai elit az elsődleges felelős. Amikor valaki kitölti és visszaküldi ezt a nemzeti konzultációt, akkor ahhoz adja az aláírását, hogy ne arról beszéljünk, mit tudunk tenni azért, hogy Magyarország egy jobb hely legyen, hanem arról, hogy kit gyűlöljünk. Gyűlöletből pedig már így is elég van. 5 év kormányzás után inkább a megoldásokat kéne már virítani.
Az elmúlt években lezajlott állami intézkedések eredményeképpen a magyar társadalomban jogi, intézményes és kulturális értelemben is gyökeres, drámai hatású folyamatok zajlottak le: a magyar kritikai társadalomszemléletet, ezzel egyidejűleg a kritikai művészetet, valamint kultúrát is érvényen kívül helyezték. Legitimitásától megfosztották, lehetőségeitől és forrásaitól hosszú távra elzárták, kirekesztették. Ennek következtében szükségessé vált az olyan új együttműködési formák és kulturális-társadalmi szövetségek kialakítása, amelyek képesek biztosítani a magyarországi kritikai kultúra gondolati és fizikai tereit.
Az Auróra, a Gólya és az OFFBB (OFF-Biennále Budapest) hasonló megfontolások mentén a fent említett helyzetre igyekszik egy olyan intézményi és szervezeti modellt felépíteni valós alternatívaként, amely független és önfenntartó módon közösségépítő- és szervező tevékenységet folytat, továbbá meghatározott társadalmi küldetést is felvállal. Mindhárom kezdeményezés egyik legfontosabb célja a kritikai gondolkodás és kultúra tereinek a biztosítása egy olyan átadható modell kidolgozásán keresztül, amely más csoportok számára is lehetővé teszi, hogy hasonló elvek mentén elindíthassák saját, önálló kezdeményezéseiket.
De valóban képesek lesznek modellértékűvé válni ezek a kezdeményezések? A legnagyobb kérdés és probléma, hogy a professzionális és a közösségi alapú szerveződés között feszülő ellentmondást hogyan sikerül, és sikerül-e egyáltalán feloldani, továbbá hogy az (ön)fenntartás mindennapos gondjai mennyire szorítják háttérbe a saját maguk által meghatározott és felvállalt társadalmi küldetés teljesítését. Ezek a kérdések mindhárom közösség számára meghatározóak és különböző mértékben jelentenek problémát. A szakmaiság és a közösségi szerveződés szempontjainak konfliktusa az OFFBB esetében kerül a legerősebb konfliktusba, miközben a kultúra területén éppúgy szükség lenne az ellentmondás áthidalására és a szabad kritikai terek megteremtésére.
Ennek létrehozásához paradigmaváltásra van szükség. A Harmadik Szektor kutatásának éppen ezért egyik fő célja, hogy a három bemutatott kezdeményezés motivációit, módszereit és tapasztalatait feltárja a tudásmegosztás és egy új kulturális paradigma megvalósítása céljából. A dokumentarista eszközöket alkalmazó projekt célja egy dokumentumfilm, egy a civil szerveződés kérdéseivel foglalkozó online dokumentum-adatbázis, hosszabb távon pedig egy olyan mobil, befogadó közösségi hely létrehozása, amely a kultúra és művészet újrapozicionálása által és azon keresztül fogja össze a civil társadalom és a demokratikus közélet helyreállításán munkálkodó társadalmi csoportokat.
A Harmadik Szektor egy olyan, független kulturális tér létrehozására törekszik, ahol lehetőség nyílik az egyoldalú és elnyomó állami koncepciókkal szemben alternatívát kidolgozni azon (képző)művészeti és civil csoportok, közösségek számára, melyeket a jelenlegi kormányzat kizár a kulturális és társadalmi gyakorlatok alakításából. A tervezett mobil közösségi tér középpontjában egy olyan (képző)művészeti tevékenység áll, amely hisz a vizuális kultúra társadalmi felelősségében és szerepében, valamint abban, hogy e szerep kiteljesítését a társművészetek képviselőivel, valamint a civil szférával való szoros együttműködés által valósíthatja meg. Célja tehát lehetőséget adni a kritikai kultúra és gondolkodás megnyilvánulásaira és továbbfejlődésére, valamint új együttműködési formák kiépítésére.
A Harmadik Szektor:
1. nem hisz abban, hogy az aktuális magyarországi illiberális-nacionalista-etatista kultúra-modell egyetlen alternatívája egy hierarchikus-profitorientált-neoliberális szellemiségű kulturális berendezkedés;
2. nem hisz abban, hogy az állami forrásoknak az elmúlt években lezajlott kisajátítását követően a magyar képzőművészeti kultúra jövőjét kizárólag a for-profit galériahálózatra, a nagyvállalatok szponzorizációs hajlandóságára és a felső tízezer tagjaiból kikerülő gyűjtői potenciálra lehet és kell építeni;
3. nem hisz abban az elitista művészetfogalomban és gyakorlatban, amely a társadalmi folyamatokat közvetve – a szokatlanság és abszurditás eszközének az egyén gondolkodására kifejtett hatásán keresztül - reméli befolyásolni, elhatárolódik a közteret uraló politikumtól, miközben nem kérdőjelezi meg saját függőségét a tőkétől;
4. cinikusnak és etikátlannak tartja a civil emberi és anyagi források átirányítását azon tehetős réteg felé, akik a művészetben csak egy tőkebefektetési formát látnak;
5. nem hisz abban, hogy a civil társadalom formalizált közösségépítő panelek alkalmazásával, valamint korporatista menedzsment-technikákkal és szellemiséggel építhető;
6. nem hisz abban a kulturális pozícióban, amely a forrásbiztosítás reményében elkerüli a konfrontatív politikai állásfoglalást.
—
1. hisz egy olyan társadalmi modellben, amely az elmúlt 25 év politikai elitjének történetileg meghatározott, két pólusú versengésén túllép, és a rendszerváltás óta felnőtt nemzedék élettapasztalataira építve meghaladja annak kettősségét, a befogadás, valós önszerveződés, horizontalitás, hozzáférés, részvételiség, társadalmi szolidaritás, valamint a nemzetköziség értékei mentén;
2. hisz az állam kultúrafenntartó felelősségében, ugyanakkor követeli az állami forráselosztási gyakorlatok oly módon történő átalakítását, ami a kulturális és gondolkodásbeli sokszínűséget és a széles körű hozzáférést biztosítja az ideológiai kirekesztéssel szemben;
3. olyan művészeti gyakorlat kialakulását kívánja elősegíteni, amely a politikai stratégiák kisajátításán keresztül aktív és közvetlen hatást fejt ki a társadalmi folyamatokra, és nemcsak a jól szituált, fizetőképes középosztály igényeit elégíti ki;
4. nem tartja cinikusnak azt a művészeti gyakorlatot, amely a rendelkezésre álló kulturális – szimbolikus és valós – tőkét társadalmi folyamatok alakítására fordítja;
5. hisz a kultúra és a civil társadalom egyéb szereplőinek spontán, személyes, aktív és tapasztalat-megosztáson alapuló együttműködésében;
6. hisz a művészet politikai illetékességében, a kultúrát a demokratikus berendezkedés helyreállítása és fenntartása egyik hatékony eszközének tekinti.
A hiányzó videórészletről:
Somogyi Hajnalka (OFFBB) 2015. május 13-án azzal a kéréssel fordult a Harmadik Szektorhoz, hogy a videósorozatunkból távolítsuk el a vele készült interjúrészleteket, mivel azok publikálására nem adott engedélyt.
Az előzmények: 2015 április 14-én jeleztük az összes intejúalanyunk fele, hogy 19-én online hozzáférést biztosítunk az előszerkesztett interjúkhoz, 22-ig várva észrevételeiket. Somogyi Hajnalka elfoglaltságára hivatkozva azt válaszolta, hogy ezek a napok számára nem alkalmasak. Erre való való tekintettel 2 nappal korábban, április 17-én küldtük el az anyagot, hogy több idő (6 nap) legyen a megtekintésükre. Visszajelzés hiányában, az emlékeztető emailünkre április 22-én az az egysoros válasz érkezett, hogy a megtekintés nem sikerült.
Tekintettel arra, hogy a felvétel interjú-helyzetben készült, nem a publikálási jóváhagyást, hanem észrevételeket vártunk volna, elindítottuk a tervezett időpontban a sorozatot, amelyben felhasználtunk vele készült részleteket is.
Eljárásunkat etikusnak tartjuk, ennek ellenére Somogyi Hajnalka kérésnek eleget tettünk.
Az OFF-Biennále válaszai a Harmadik Szektor felvetéseire itt.
Orbán Viktor a terrorizmusról és a menekültekről konzultál – az uralkodó alkalmanként leereszkedik a néphez.. A kérdőíven hatszor szerepel a „terror” szó, háromszor a „törvénytelen”, háromszor a „megélhetési bevándorló” fordulat. A bevándorlást büntetőjogi eszközökkel kezelendő problémaként írja le, azt sugallva, hogy ha nem így jár el az ország, akkor a születendő magyar gyerekektől veszi el a forrásokat. Teszi ezt a miniszterelnök azon a héten, amikor közel ezer menekült fulladt a Földközi-tengerbe.
Lehetne tételesen elemezni a feltett tizenkét kérdést, el lehetne viccelni, hogy mekkora baromság egytől egyig. Ki nem fél a terrorizmustól? És ki szereti a halált? Ki ismeri az EU menekültügyi rendszerét? Kinek van fogalma az idegenrendészeti és a menekültügyi őrizet szabályairól? Ki tudja megmondani, hogy az évi több tízezer hazánkba érkező illegális migránst mégis hova csuknánk be, kik őriznék őket és mindez mennyibe kerülne? Ki meséli el, hogy a határt törvénytelenül – tehát például útlevél vagy vízum nélkül – átlépő, a halál elől menekülő emberek mégis hogyan kérjenek vízumot mondjuk egy háború közepén? És ki szerint ér többet a születendő magyar gyermek élete, mint egy, a Földközi-tengerbe veszett afrikai fiúcskáé?
A konzultációnak van egy aktuálpolitikai vetülete is, amivel most nem foglalkozunk részletesen – csak halkan jelezzük, hogy miközben a Jobbik gyűlölködő politikájának összes negatív hatását magára húzza Orbán, a legnagyobb politikai ellenfele közben csendben stratégiát vált. Lehet persze felülni a demagóg, xenophób vonatra, csak az efféle játékot sosem egyedül játsszák: az osztrák széljobb például éppen a magyar bevándorlók miatt zárná le a határt, a brit miniszterelnök pedig határozottan örülne, ha az unión belüli megélhetési bevándorlást fel lehetne számolni.
Azt alapvetésként leszögezhetjük, hogy a kérdőív hazug, mérgező pánikot és gyűlöletet kelt. Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása még úgy szól, hogy elismerjük a „kereszténység nemzetmegtartó” szerepét. Ferenc pápa szerint a menekültek "összetört élete csorbítja a nemzetközi közösség méltóságát", és a menekülthullám miatt felsejlik annak veszélye, hogy "elhagyjuk emberségünket". Ezzel szemben Orbán Viktor konzultációs papírja alapján szinte mindegyik menekültet börtönbe kell zárni, hiszen ők ritkán lépik át a határt vízummal és útlevéllel. Orbán Viktor konzultációs papírja szerint a bevándorlók vagy terroristák, vagy a munkát veszik el a magyar embertől, vagy a születendő magyar gyermektől a támogatások forrását. Orbán Viktor szerint tehát a bevándorlót a magyar embernek gyűlölni kell, börtönbe zárni és dolgoztatni, hogy tartsák el magukat. Kaya Turanékat például már 20 éve kellett volna visszazavarni ez alapján, mert elveszik a munkát a magyar embertől.
Orbán Viktor szerint 2010 óta minden fontos kérdést megbeszélnek a magyar emberekkel. Orbán Viktor nem kérdezte meg a magyar embereket arról, hogy kell-e Alaptörvény, be kell-e zárni a boltokat vasárnap, vagy stadiont építsen, esetleg ehelyett egyetlen stadion árából a nyomorult sorsú, a pusztulás és reménytelenség elől menekülő embertársaink megsegítését finanszírozzuk évekig. Pedig egy stadion ára elég egy fél évtizedig is. A Budai Vár rekonstrukciójára költeni tervezett 100 milliárd pedig 2030-ig simán finanszírozná a rendszert. Orbán Viktor gyáva feltenni azt a kérdést az embereknek, hogy egy keresztény ember stadiont épít, vagy felebarátai nyomorát enyhíti. Orbán Viktor ehelyett kb. azt a kérdést teszi fel, hogy „Egyetért-e azzal, hogy Brüsszel biofegyvereit, a terrorista megélhetési bevándorlókat kényszermunkatáborba zárjuk, vagy visszaküldjük őket megdögleni oda, ahonnan ideette őket a fene, mielőtt a magyar csecsemők halnak éhen?”
Ennyi emberség maradt a miniszterelnökünkben. Karddá vált, aki az üldözött felé nyúl barlangjában.
Sorainkat most először és utoljára Máté evangéliumából vett történettel zárjuk.
Az Emberfia az utolsó ítélet napján a nemzeteket különválasztja egymástól, mint pásztor a juhokat a kosoktól. Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? A király így felel.
Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. (Mt 25:31-46)
„Mit akar ez az egy ember. Ninive, ninive, király, király biztos.” Ha a Liget projektről hallok, előfordul, hogy ez a dalocska kúszik be a gondolataim közé; egy gyerekjátékhoz tartozik, olyan, mint az Adj király katonát. Eleinte úgy tűnt nekem, hogy a dalban említett „egy ember” csakis Baán László lehet, aki akaratát ügyesen viszi keresztül tűzön és vízen, bosszút áll azokon, akik az utolsó pillanatban elvették tőle a Szépművészeti Múzeum térszint alatti bővítésére kilobbizott pénzt, és most beépít, átalakít, kerül, amibe kerül. Később ráébredtem, hogy a játéknak van egy másik olvasata: az „egy ember” természetesen a Várat régóta akaró Orbán Viktor. Ő az, aki szuverénként királyi biztosokat nevezhet ki, s akinek akaratából kiindulva más „egy emberek” saját elképzeléseiket bármilyen egyéb kontroll nélkül keresztülvihetik a sokaságon. Ha ezt a logikát felismerjük, kiderül az is, hogy a Liget projekt egyetlen mozgatója valójában a Magyar Nemzeti Galéria eltávolítása a Várból. Minden más erre az alapvetésre épül, Baán László valamennyi konstrukciója ezt a kívánságot köríti; ez az, amire pénz kapható. A másik biztos, L. Simon László is erre az egyemberes szándékra építi Várbéli saját működését, és Baánhoz hasonlóan ő is pontosan tudja, hogyan működik ez a rendszer: amíg nagyobbat tudsz harapni, életben maradsz.
FotóMúzeum Budapest és a Magyar Építészeti Múzeum a magyar Középülettervező Zrt. tervei alapján épülhet meg.
Kívülről most úgy tűnik, határponton állunk, minden további folyamat azon áll vagy bukik, hová kerül a kiakolbólítás eredeti tárgya, a Galéria. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert továbbindulva mi is csak az „egy emberek” gondolatmenetébe ragadhatnánk. Ha így tennénk, kívülről magunkra nézve azt láthatnánk – ha már egyszer a népi játékok világában jártunk –, ahogy mindannyian a Csillagszemű Juhász (pontosabban és lefordíthatóan: a hamelni patkányfogó) furulyájára táncolunk: egyetlen akaratból kiindulva lépkedünk erre-arra. Úgy tűnik, elfogadjuk, hogy át kell alakítani a Várat, hogy maradjon is benne kultúra, meg nem is. Úgy látszik, érdemesnek látjuk, hogy vitatkozzunk a múzeumi negyed gondolatáról, ahogy tesszük ezt most már évek óta (persze nincs is sok választásunk). Úgy néz ki, mintha elismernénk, hogy így legnagyobb problémáink egy csapásra megoldódhatnának.
Pedig a nagy problémák még a múzeumi területen is máshol vannak. Ha öt évvel ezelőtt múzeumi szakembereket kérdeztek volna, melyek lennének a szakterület legsürgősebben megoldandó gondjai, bizonyosan nem a Nemzeti Galéria áthelyezését említették volna, és nem is egy Múzeumi Negyed létrehozását. Ha eltekintünk a törvényi szabályozások szövevényeitől (korszerű múzeumi törvény hiánya vagy a megyei múzeumok elkorhadt rendszere), és ráadásul pusztán a budapesti vonatkozású épületek felől közelítünk a kérdéshez, elsők között lett volna a problémalistán az Iparművészeti Múzeum felújítása és a Műszaki Múzeum méltó helyének megtalálása. Kicsit hátrébb ott lett volna a vágy, hogy az Építészeti Múzeum végre méltó otthonhoz jusson, vagy hogy a Fotómúzeum is Budapesten kaphasson helyet. 2010 után a kormány a lista elejére megoldást nem kínált, viszont továbbiakkal bővítette azt: azóta probléma lett a Néprajzi Múzeum, a Ludwig Múzeum és mindenekelőtt a korábban leginkább csupán belsőépítészeti szempontból kritizált Nemzeti Galéria új elhelyezése, vagy most legutóbb a Közlekedési Múzeum őrült historizálása.
Vegyük észre, hogy hatalmas léptékű építkezésekkel játszunk gondolatban, olyan intézmények esetében, amelyeknek jövőjéről mit sem sejthetünk. Olyan nagyságrendű pénzeket helyezünk bele képzeletben múzeumépületekbe, amelyekről korábban azt gondoltuk, ehhez mi nem vagyunk elég gazdagok. Az „egyember” kijelölte az új problémát, a következő egy ember ezt jó érzékkel egy csomagba rakta más múzeumi ingatlankérdésekkel (meg kell hagyni, ebben a rendszerben valószínűleg ennek köszönhető, hogy egyáltalán még szó van múzeumokról), a harmadik egy ember most magához vonná a csomag magját, hogy az őt legitimálja, a negyedik pedig már el is készítette az első egyember szája íze szerinti terveket. Eközben a csomagokhoz mindenki ideológiákat rendelt: az 1944 előtti állapotokkal, a nemzetközi kontextusba helyezett magyar művészettel, vagy épp a Magyar Akropolisszal.
A sokaság pedig háromféle dolgot tesz. A nagy többség hallgat – ahogy Marosi Ernő a minap megfogalmazta, a szakma nagyobb része közgyűjteményekhez kötődik, s így manapság nehezen szólalhatna meg. Mások az időközben elkészült tervek kritikáját nyújtják, onnan kezdve, hogy miért lehet ennyire igénytelen az Építészeti Múzeum kockája, egészen odáig, hogy a Fotómúzeum kockája otthont adhatna akár egy Médiamúzeumnak is. A sokaság harmadik csoportja pedig figyelemre méltó terveket készít a város szövetébe valóban illeszkedő múzeumépületekről. Ezek közül már most kikristályosodni látszik a Néprajzi Múzeum új elhelyezésének ideája az Iparművészeti Múzeum közelében, vagy ugyanígy egy Szent György térre építhető múzeum gondolata. Az utóbbiakból kiindulva, ahelyett, hogy elfogadnánk, hogy a Várban a kormányzat felmondja a kulturális hasznosítás közmegegyezését (valószínűleg ugyanúgy maradna meg az átépítés után a kultúra fölénye a Várban, mint ahogy nőne a Liget projekt révén a városligeti zöldfelület), inkább az alternatív múzeumi kritikák, tervek és javaslatok új közmegegyezését lenne szükséges megteremteni. Közösen, sok (szak)emberrel együtt elgondolkozni rajta, vajon mennyi kiállítótérre lehet szüksége még Budapestnek (csak az elmúlt egy-két évben a Vigadóval, a Várkert Bazárral, a Bálnával, a Honvéd Főparancsnoksággal duzzadtunk), hány múzeum átépítését és költöztetését bírja el reálisan a város, úgy hogy mindez 30-50 éves távlatban is fenntartható lehessen. És feltétlenül leszögezni, hogy ez semmiképpen nem egyemberes feladat.
(Fotó: Facebook / Orbán Viktor).jpg)
(Fotó: Vajda József / Népszava)
