Martonfára épít menekülttábort a kormány, a döntés ellen a helyiek tiltakozó sátorozásba kezdtek. A Hír24 készített megrázó videót a helyiek tiltakozásáról, aminél élesebben még soha nem rajzolódott ki, hogy a hatalom és a média gyűlöletkeltése, az egyoldalú tájékoztatás és az ebből eredő információhiány mennyire brutálisan hat az emberekre. Martonfa lakosai tisztességes és jószándékú emberek, akiknek menekültellenesége teljesen érthető, hiszen feltehetően egyoldalú információjuk van a menekültekről, ítéletüket elsősorban erre alapozzák (nem buták vagy gonoszak, csak más jut el hozzájuk, mint Budapesten egy fiatalhoz, aki csak az internetről tájékozodik, így más lesz az “igazságuk”). Hiszen ami információ nem jut el hozzájuk, abból nyilván nem tudnak következtetéseket se levonni, így a menekültekről alkotott világképüket a kormánypropaganda határozza meg. 

Hiába lenne bennük szándék a menekültek helyzetének megértésére, a szolidaritásra, az ehhez szükséges információkhoz azok, akik vidéken és kistelepülésen élnek, sokkal nehezebben jutnak hozzá. Eddig minden bizonnyal nem is találkoztak menekültekkel, és az ismerősi körükben is kisebb eséllyel van olyan, aki jó tapasztalatról is be tudna számolni a mendemondákkal szemben. Ellenben ott van az M1 és a Kossuth Rádió (persze csak feltételezni tudjuk a fogyasztási szokások és a média helyzetének alakulásából, a felmérésekből, hogy ezeket az adókat, csatornákat hallgatják, nézik a kistelepüléseken az országos átlagnál nagyobb arányban), amelyek a menekültekkel kapcsolatos negatív információkat, rémhíreket sugározzák reggel, délben, este, és megerősítik, alapot adnak a mendemondáknak, félinformációkból összeálló hangulatkeltéseknek.

A videóból teljesen egyértelmű, hogy amit a menekültekről tudnak, azt a propagandamédiából hallják, és fel is merül a kérdés, miért ne higgyenek ennek? A videóból az is egyértelmű, hogy félnek attól az ellenségtől, amit a médiamanipuláció felépített nekik. A videóban elhangzó menekültellenes érvek azok, amit a kormánypárti média hazudik és felnagyít: a nők megerőszakolása, a bűnöző életmód, a drogok, a járványveszély.

Pedig az elmúlt egy évben menekült nem követett el bűncselekményt Magyarországon. A bicskei késelés megtörténtét, amit a Fidesz és az M1 terjesztett, maga a rendőrség cáfolta. Nem erőszakoltak meg nőket Magyarországon menekültek (a svédországi adatok hamisságáról itt írtunk). (A Jobbik lapja által terjesztett videóról kiderült, hogy az erőszaktevő egy szerb férfi volt, nem menekült). A többségében muszlim emberek között vallási előírások miatt nagyon meglepő lenne a tömeges kábítószerhasználat, miközben Magyarországon egyébként a kábítószer-fogyasztás tényleg probléma. És egyetlen járványos megbetegedésről sem tudunk. Az 56 ember közül, akiket kórházba szállítottak ezzel a gyanúval, 54-et még aznap este, 2-t pedig másnap reggel tünetmenetesen kiengedtek. A HVG által megkérdezett immunológus szerint pedig nem jelent járványveszélyt a menekültkérdés Magyarországon.

A polgármester azt mondja a videóban, hogy tömeges visszatoloncolások lesznek Magyarországra, és ezeket az embereket fogják itt elhelyezni. Ezt a mendemondát is fideszes politikusok szájából hallhattuk, és nincs valóságalapja. Ausztria és Németország közölte, hogy nem terveznek ilyen lépést, valamint Svédország is, mivel ezek az országok jogállamok, és a visszatoloncolás egy többlépcsős jogi és adminisztratív folyamat, felgyorsítása nem lehetséges,  és minden esetet egyedileg bírálnak el..

A martonfai embereket hazugságaival feltüzelte a gyülőletkeltő propaganda, és annak gazdája – a Fidesz – most otthagyta őket a semmi közepén, tele félelmekkel és aggodalommal. Teljesen egyedül. A videón látszik, hogy egyedül a rendőrségtől kaptak egyáltalán tájékoztatást a menekülttábor építéséről. Csupán egy fenyegetés kíséretében tájékoztatja őket a magyar állam. Ellenben nem kaptak tájékoztatást a menekültekről, a valós helyzetről, hogy ténylegesen mi vár rájuk.

Hogy nem rasszizmus, hanem a félelem és a düh munkál bennünk, azt semmi se bizonyítja jobban, mint az a helyi lakos, aki azt ordítja bele a tömegbe, hogy a nők és gyerekek jöhetnek, de a férfiak nem. Ebből látszik, hogy ő nem a menekültektől fél valójában, hanem az erőszaktól. Mert olyan képeket nem közvetít a média, amiben a gyerekektől és nőktől kéne félni, ellenben a menekült férfiakat erőszakosnak, támadónak állítják be ezekben a bejátszásokban, ezért, illetve a rögzült nemi szerepek miatt, a férfiakat azonosítja a veszéllyel, ők jelentik számára a kockázatot. Lényegében csupán annyit mond, békés embereket szívesen látunk, ha már ez a helyzet van, de tartsák távol az erőszakot a településünktől. Ez a szempont pedig teljesen érthető, és ha nem tudják, hogy a menekültek elsöprő többsége békés, sőt a menekültekkel kapcsolatban csak agresszivitásról szóló híradásokkal találkoznak, hogyan gondolkodhatnának másképp róluk?

Egy másik helyi lakos elmondja a videóban, hogy ezeknek az embereknek tudás, információ, felkészítés kéne a menekültekkel kapcsolatban, hogy be tudják őket fogadni. Szerintünk is erre lenne szükség, de a kormány ezt nem teszi meg.

Ehelyett feltüzeli, átbassza és cserbenhagyja őket.

Úgyhogy nekünk, állampolgároknak kell kiállnunk mellettük. A kormány adjon megfelelő tájékoztatást, segítséget, képzést ezeknek az embereknek, akiket a propagandájával ő taszított félelembe, hozza helyre a kárt, amit okozott.

De persze a félelmeken, a tájékoztatás hiányán és a bizonytalanságon túl a kormány még egy lapáttal rátesz, amikor egy rossz infrastruktúrájú, de a helyiek összefogásából élhetővé tett faluba helyezik a menekülttábort. Egy 200 fős falu, amely hosszú idő óta semmit sem kap az államtól, és idegenek sem túl gyakran fordulnak meg ott, most egy 1000 fős menekülttábort kap a nyakába. Ez rossz a helyieknek, és rossz a főleg nagyvárosokból érkező menekülteknek is.

Segítséget viszont úgy tűnik, nem kapnak, sőt még beszélni se akar velük senki. Martonfát cserbenhagyták, a terhet megkapták, de az ott élő embereket, a problémáikat, kételyeiket és elvárásaikat a kormány nem létezőnek nyilvánította.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több menekültek helyzetéről szóló cikket olvasni, támogass minket!

Kevesen vagyunk, akik meg tudjuk írni, hogy kik, miként, milyen okból segítünk a menekülteknek. Egyszerűen azért, mert legtöbben teljesen elmerültünk a feladatokban, néha csak sodródunk az eseményekkel, minden nap kétségbeesetten rohanunk segíteni és halálosan fáradtan dőlünk ki a nap végén. Körülbelül egy hónapja dolgozom önkéntesként ezen a területen, így viszonylag jól átlátok egy külső szemlélő számára kaotikusnak és nehezen érthetőnek tűnő rendszert, ezért megpróbálom kicsit közelebbről is megmutatni azt.

A BKK tervezett új üzletszabályzata szerint nem használhatnák a mozgólépcsőt azok a szülők, akik egyedül tolják babakocsiban a gyermeküket. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy ezek a szülők nem tudnák babakocsival használni az 1-es, a 2-es és a 3-as metrót, hiszen ezeknek a megállóit nem lehet lifttel megközelíteni. A tervezet a BKK oldalán jelent meg és véleményezhető augusztus 18-ig.

Az embert és a német népet sújtja átok, ha megszegjük a parancsolatot: ne ölj! – prédikálta Clemens Galen katolikus püspök 1941. augusztus harmadikán a münsteri Szent Lambert templom szószékéről. Beszédének hatására a náci Németország egyik legszégyenteljesebb programja állt le – és erről ma Magyarországon csak egy kis tiszántúli református közösség emlékezik meg. Petri Gábor írása. 

A Holokausztról szóló cikkek, filmek, tanulmányok és emlékezések tömege elérhető – a fogyatékos embereket ért népirtás részletei azonban elfelejtődnek, pedig 75 évvel ezelőtt Európában több tízezer embert gyilkoltak meg szervezetten pusztán azért, mert fogyatékos vagy pszichiátriai beteg volt. A tavalyi magyarországi holokauszt emlékév során sem került fókuszba a náci Németország eutanáziaprogramja, pedig volt olyan magyarországi közösség, amely igyekezett erről szólni: egy tiszántúli református egyházközség. A megemlékezés pedig több szempontból is rácáfol előítéleteinkre: emberséges, fogyatékos és nem-fogyatékos embereket egyaránt elérő programot látunk, amely egyetemes, emberi jogi üzeneteket közölt, református egyházi fejléc alatt.

'Akinek örökölt betegsége van, 5 és fél márkába kerül az államnak. 5 és fél korona egy család napi megélhetése.' - hirdeti a náci progagandaplakát

A debreceni Nagytemplomi Református Egyházközség fogyatékos embereket támogató Immánuel Otthona és Iskolája nem bentlakásos otthon, hanem egy olyan fejlesztő központ és iskola, amely súlyosan, halmozottan fogyatékos (súlyosan mozgássérült, értelmi fogyatékos, sokszor beszédképtelen) gyerekek és fiatalok fejlesztésével foglalkozik. A központ nemcsak a régiójában, de egész Magyarországon is ritka profizmussal és lelkesedéssel végzi a nem könnyű, és az állami szektorban el nem végzett feladatot: ahogy egy látogató megfogalmazta „oázis ebben a végtelen sivatagban”.

Az Immánuel Otthon és Iskola néhány hete zárta le holokauszt témájú 2014-15-ös megemlékezés-sorozatát. A program gazdagsága ellenére is a hazai sajtó és közvélemény érdektelensége mellett futott. Készült pedig a „XX. századi Taigetosz”-ról szóló tananyag iskoláknak, speciális tananyag értelmi fogyatékos tanulóknak, rendeztek konferenciákat és egy emlékhelyet is átadtak Debrecen központjában. Miért nem tud a magyar társadalom arról, mi történt? Miért nem része a hazai holokauszt-emlékezetnek a fogyatékos emberek nácik általi tömeges legyilkolása? Egyáltalán: mi történt?

Fajtiszta vagy sem?

A nácik népirtása mögött nem csak a zsidókat vagy cigányokat érintő faji alapú elméletek és gyűlöletpropaganda (valamint komoly nagytőkés gazdasági érdek) állt, hanem olyan, tudományosan megalapozott, és az angolszász és skandináv világban is elterjedt megközelítés is, mint az eugenika. Az eugenikai elméletet kidolgozók az emberek öröklődő testi kvalitásait vagy értelmi képességeit úgy látták, mint megváltoztatható és esetenként megváltoztatandó tényezőket, például a párválasztás, a gyermeknemzés befolyásolásával vagy a rossz genetikai állománnyal rendelkezők születésszabályozásával. Mindezt annak érdekében, hogy a generációk közötti váltáskor az „emberi faj” egyre nemesebb és egyre jobb legyen – a selejt, a romlott genetikai állomány hátrahagyásával. Az eugenika sokágú irányzat volt és sokáig népszerű is. A XX. század első négy évtizedében az USA-ban tömegével sterilizálták a bűnözőket, fogyatékosokat, epilepsziásokat és prostituáltakat; az 1920-30-as években a dán és finn állam örökletes betegségekkel élőket és fogyatékos embereket sterilizált programszerűen, Svédországban pedig egészen 1975-ig folytak egy uppsalai eugenikai kutatóintézet tudományos felügyeletével a kényszersterilizációk, összesen 60.000 embert érintően. A „gyengeelméjűek” (ma: értelmi fogyatékos emberek) eugenikai alapú kényszersterlizálása mellett még olyan vezetők is kiálltak, mint Winston Churchill, aki egy 1910-es levelében ezt írja: „A gyengeelméjűek és tébolyultak társadalmi osztályainak természetellenes és egyre erősebb növekedése együtt jár az életerős, megfontolt és felsőbbrendű csoportok számának esésével. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek veszélyét a nemzetre és a fajra. Meg vagyok győződve arról, hogy a gyengeelméjűek számának soha nem tapasztalt növekedése, amelyet nem korlátoz már a természet, és a humanitárius megfontolások csak erősítenek, nos, mindez rettenetes veszéllyel járhat fajunkra.”

a náci propagandaplakát 'Új népet' vizionál

A nácik programja ideológiai alapjait tekintve tehát egyáltalán nem volt előzmény nélküli. Az „Aktion T4” néven futó „eutanázia” program célja nem más volt, mint likvidálni azokat, akik a németországi fajtisztaságnak ártanak. Első lépésben állampolgárságuktól fosztották meg az értelmi fogyatékosokat és elmebetegeket, majd 1934-től beindították a kényszersterilizációs programot. Az azóta „német eutanáziaprogram” néven ismert második szakasz csak a háború kitörése után indult meg, azt követően, hogy 1938-ban Hitler egy apától kapott kérelmet, hogy súlyosan mozgássérült és vak gyermekét megölhessék orvosai. Az egyszeri engedélyt követően, 1939 végén Hitler engedélyezte, hogy a „gyógyíthatatlan betegek kínjait enyhítsék” – jegyezzük meg, hogy a fogyatékosság hagyományos felfogás szerint egy élethosszig tartó állapot, ami nem egyenlő egy gyógyíthatatlan és főleg nem egy halálos betegséggel. A náci program neve ellenére nem halálos betegségben szenvedők saját kérését, beleegyezéses eutanáziáját valósította meg, hanem valójában tömeggyilkosság volt, aminek fogyatékos emberek, pszichiátriai ellátottak és tömegével gyerekek estek áldozatul. A szervezett eutanáziaprogram részleteit 1940-re dolgoztatta ki Hitler kancelláriája, ám eközben a frissen megszállt Lengyelországban az SS már több ezer elmegyógyintézeti lakót gyilkolt le. A program elindulása után végül hat speciális németországi központba szállították az érintetteket.

„Hová visztek minket?”

A legyilkolandó fogyatékos gyerekeket szülészek és bábák választották ki, akiket törvény kötelezett, hogy jelentsék, ha értelmi sérült, Down-szindrómás, halmozottan fogyatékos, például mozgássérült és siket vagy vak gyerek született – a kiválasztáshoz eleinte szükséges volt a gondviselő ellenjegyzése, később azonban már enélkül is elvittek gyerekeket. A gyerekek kiválasztásakor speciális bizottságok papírok alapján döntöttek, személyes vizsgálatra nem volt szükség. A gyerekeknek általában halálos injekciót adtak, ám a felnőtt fogyatékosok és pszichiátriai kezeltek tömeges megölése már elsősorban gázkamrákban történt – az itt szerzett tapasztalatokra építettek a nácik későbbi gázkamrák építésekor. A kiválasztott felnőtt fogyatékosokat, pszichiátriai kezelteket és olykor politikai foglyokat buszokkal szállították az eutanáziaközpontokba (ne felejtsük: ekkoriban, csakúgy mint később pl. a Szovjetunióban és azóta is sok helyen, a pszichiátriai kényszerkezelés olykor politikai célokat is szolgált). A tébolydákból, intézetekből, kórházakból összegyűjtött, busszal az eutanáziaközpontokba szállított áldozatokat gázkamrákba zárták, majd testüket elégették.

az egykori hartheim-i eutanáziaközpont épülete

A német eutanáziaprogram 1941-ben állt le, a teljes holokauszttörténetet tekintve némileg meglepő ok miatt: széleskörű társadalmi tiltakozás kísérte kezdettől fogva. A tiltakozással Hitler maga is számolt, ezért igyekeztek a programot titokban végrehajtani, sikertelenül, hiszen ezrek vettek részt az adminisztratív háttér megteremtésében és az eutanáziaközpontok körül élők révén is tömegeket ért el a hír: ők számoltak be az emberekkel teli buszok érkezéséről, majd a krematóriumokból felcsapó füstről 1940-41 során. A társadalmi reakció rendkívül negatív volt. Vallásos protestáns és katolikus régiókban erősebb volt a tiltakozás, egyházi gyülekezetek bolydultak fel, papok és lelkészek prédikációkban ítélték el a programot, és spontán utcai jelenetekre is volt példa. (Egy anekdota szerint még Hitler különvonata előtt is tiltakozó tömeg verődött össze egyszer egy bajor kisvárosban.) Sokan elkezdték kivenni rokonaikat intézetekből és tébolydákból; tiltakozó levelek érkeztek a náci párthoz és Hitler kancelláriájához, sokszor náci párttagoktól; orvosok, pszichiáterek szándékosan átsoroltak más betegségkategóriákba érintetteket, vagy segítettek őket kijuttatni kórházakból; a nácikkal való konfrontációt általában kerülő vatikáni rádió is beszámolt a programról; protestáns egyházi vezetők és tudósok pedig levélben kérték Hitlert a program felfüggesztésére. Nem túlzás állítani, hogy az eutanáziaprogram elleni tiltakozáshullám volt az egyik legintenzívebb társadalmi ellenállás a náci Németország történetében. A legnagyobb hatású ellenvélemény végül Clemens Galen münsteri katolikus püspök nyílt állásfoglalása volt, amely 1941. augusztus 3-án a szószékről hangzott el: „Rettenetes, igazságtalan és végzetes hiba, amikor az emberi akarat szembeszáll az Isten akaratával. (…) Emberekről beszélünk, nőkről, akik honfitársaink és testvéreink. Szegény és – ha ez fontos – nem termelőképes emberek. De jelentheti azt, hogy elveszítették a jogukat élni?” A püspök azt is kérte: „Hitler védje meg a népet a Gestapótól”. Az egyházi vezető jól célzott szavait Németország-szerte terjesztették, írásos változata kézről-kézre járt, angol gépekről pedig német katonáknak is ledobták röplap formában.

Végül leállításának időpontjára a német eutanáziaprogram végrehajtói már 70 ezernél is több embert öltek meg. A leállítás mellett szólt az is, hogy 1941 végére tömegével érkeztek a szovjet frontról súlyosan sérült (amputált, hadirokkant) német katonák, akiket sokszor a T4 programba bevont kórházakban helyeztek el. A T4 program folytatása lehetetlenné vált: még a náci rezsimnek is végzetes lett volna a harcokban megsérült, „lerokkant” katonák bármelyikét is a programba vonni, vagy akár ennek gyanújába kerülni.

Elfelejtettük?

A fenti történésekről alig szól magyar nyelven elérhető kiadvány, tananyag – a magyar köztudat nem emlékezik meg a fogyatékos emberek holokausztjáról, és ennek nem csak az az oka, hogy a T4 program nem érintette Magyarországot. A holokauszt az egyik leginkább átpolitizált téma Magyarországon: félmillió honfitársunkat ölték meg pusztán azért, mert a korabeli magyar törvények szerint zsidónak vagy cigánynak számítottak. Nehéz erről bármit írni vagy mondani, ami nem provokál valamilyen oldali aktuálpolitikai reakciót. Emlékezetünk hasad: attól is függ, mit gondolunk a náci népirtásokról, hogy kire szavazunk és tudni véljük, mások mit gondolnak a holokausztról, csak azért, mert tudjuk, kire szavaznak.

Ebben a tudathasadásos közbeszédben szinte szerencsésnek mondható, hogy a fogyatékos emberek érdekeire és sérelmeire eddig szinte egyik politikai oldal sem tette rá pecsétjét, ez azonban azzal is jár, hogy fontos történésekről alig tudunk. A holokauszt-megemlékezések a magyar zsidó emlékezet szerves részei, ám mivel Magyarországon élő fogyatékos embereket nem vontak be a német T4 programba, erről nem is esik szó. (Az egyetlen kivétel: az Izraelita Siketnémák Országos Intézete a Mexikói úti Mozgásjavító melletti kórház épületében működött, onnan deportálták a tanulókat 1944-ben.)  

A Holokauszt emlékév megemlékezései között ezért is meglepetés, hogy a fogyatékos emberek tervszerű legyilkolásáról egy kis református közösség emlékezett csak meg. Megemlékezésük ráadásul nem csak történelmi tényeket továbbított, mesélt el, de két szempontból is olyan szinten előremutató, hogy megkérdőjelezi a sokszor begyöpösödöttnek és homogén jobboldali szervezetnek láttatott egyházakról szóló előítéleteinket.

Egyrészt az Immánuel Otthon projektje nem csak egyszerűen elmesélni kívánta azt, mi történt a náci Németországban fogyatékos emberekkel, de a történeteket hozzáférhetővé is tette fogyatékos emberek számára. Gondoljuk át, mennyire fontos, hogy a saját identitásunknak megfelelő hagyományokat, történelmet valamilyen szinten ismerjük: magyarként a magyar és európai történelmet, nőjogi harcosként a szüfrazsettek és feministák mozgalmait vagy melegként a történelemben mindig jelenlévő melegek és leszbikusok életét. A fogyatékos gyerekek többsége ma speciális tantervű iskolákban tanul, speciális tananyagot: e tananyagból sok más mellett a holokauszt fogyatékosokat érintő korszerű oktatás is hiányzik. A református Immánuel Otthon programja 2 külön tananyagot is kidolgozott és közzétett értelmi fogyatékos diákok számára, akik érthető, átélhető formában tanulhatnak a témáról (pl. a másság – rút kiskacsa meséjén keresztül vagy egy lágerben készült gyermekkönyv példáján át stb.). Ilyen értelemben a hazai holokauszt-emlékezetben nemcsak az egyik első, fogyatékos emberekről szóló, de az első, fogyatékos embereknek „könnyen érthető nyelven” szóló tananyagot is olvashatjuk a www.mindeneletertek.hu weboldalon. Jó lenne, ha politikai jogokról, állampolgárságról, demokratikus értékekről ugyanilyen tananyagok készülnének, és nem zárnánk ki ezek megismeréséből fogyatékossággal élő diákok, felnövekvő magyar polgártársaink ezreit.

A másik rendkívüli erénye az Immánuel Otthon programjának, hogy a holokauszt áldozataira úgy emlékezik, hogy egyben emlékeztet is bennünket arra: a fogyatékos emberek ma is áldozatai a kirekesztésnek. A projekt egyik eredménye egy olyan emlékhely a debreceni Nagytemplom mögött, amely a 2008-ban elfogadott, a magyar állam által is ratifikált ENSZ Fogyatékos emberek jogairól szóló egyezményének egy részletét tartalmazza művészi installációként. „...elismerve, hogy a fogyatékosság egy változó fogalom, továbbá, hogy a fogyatékossággal élő személyek és az attitűdbeli, illetve a környezeti akadályok kölcsönhatásának következménye, amely gátolja őket a társadalomban való teljes és hatékony, másokkal azonos alapon történő részvételben…" Az idézet forrásául szolgáló ENSZ Egyezmény a fogyatékos emberek hazai és nemzetközi mozgalmának legfontosabb hivatkozási alapja, mert kimondja: a fogyatékosság nem az, hogy valaki nem tud megcsinálni valamit, vagy hogy valakinek van egy orvosilag leírható sérülése; a fogyatékosság az, hogy valaki speciális igénye ellenére sem kapja meg a neki szükséges támogatást a társadalomtól, sőt, a társadalom olyan akadályokat épít elé, amelyek miatt fogyatékossá válik. Meglepő, hogy ennek kimondása, sőt emlékhelyi közzététele a hazai reformátusság központjának, a debreceni Nagytemplom mögötti közösségi kávézóban történt meg.

Petri Gábor

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több, a fentihez hasonló cikket olvasni, támogass minket!

A társadalom működéséről és az elnyomás stratégiáiról jellemzően az elit gondolkozik, az erről szóló viták egyetemi aulákban, szellemi műhelyekben, konferenciákon vagy trendi kocsmákban folynak… De mit gondolnak minderről azok, akiknek az elit egyre kevesebb esélyt ad arra, hogy kimásszanak a gödörből? Például egy átlagos magyar börtönben fogvatartottak gondolkoznak-e a társadalmi egyenlőtlenségekről?  És milyen eszközöket adhat kezükbe az oktatás, a beszélgetés és a közös gondolkozás? Három hónapon át tartott társadalomtudományi képzést egy börtönben a Közélet Iskolája, a tapasztalatokról az egyik alapítót, Dósa Mariannt kérdeztük. A beszélgetést a fogvatartottak írásaiból vett részletek tagolják.

– Hogy jött az ötlet, hogy egy börtönben beszélgessetek politikai filozófiáról?

– Még évekkel ezelőtt, amikor Angliában tanultam, ismerkedtem meg a Touchstones (‘próbakő’) program egyik tanárával, ő mesélt arról, hogy politikai filozófia foglalkozásokat tartanak nagyon sokféle környezetben, többek között börtönökben is. Már első hallásra mély nyomott hagyott bennem a börtönbeli program alapvetése: minden embernek joga van ahhoz és képes is arra, hogy alapvető politikai–filozófiai–erkölcsi kérdésekről véleményt alkosson, vitázzon másokkal, és ebből egy társadalomban mindenki csak gazdagodhat. Emellett fontos inspirációt jelentett egy úgynevezett részvételi akciókutatás, ami egy amerikai női börtönben vizsgálta, hogyan hat a fogva tartottakra egy helyben működő főiskolai program, méghozzá a fogvatartott nők aktív kutatói részvételével. Tulajdonképpen évek óta dédelgettük magunkban a gondolatot, hogy elindítunk itthon egy, a ’Próbakő’ programhoz hasonló kezdeményezést, ami végül idén áprilisban meg is történt!

„Általános iskolai végzettséggel kevesebb az esély az értelmileg megbecsült munkakör betöltésére, társulva anyagi problémákkal. (...) A különböző oktatási intézményekbe való bejutást az határozza meg, hogy a tanulást igénylő melyik osztálycsoportba tartozik, mennyire hátrányos helyzetű családból jött. A színvonalas életet élő, gazdagabb családok gyerekei nagyobb valószínűséggel lesznek a társadalom elfogadottjai, mint azok, akik szegényebb családokból valók. (...) Érvénytelenek lesznek a társadalomban, kis valószínűséggel fognak fölnézni az alacsony iskolai végzettségűekre, nem lehetnek főnökök, vezetők, hanem a társadalom kisebb értékrendjébe vannak besorolva.”

Az amerikai programhoz hasonlóan mi is abból az alapvetésből indultunk ki, hogy a társadalmunkról, az abban uralkodó gazdasági-politikai folyamatokról, és az ezekkel összefüggő alapvető erkölcsi kérdésekről való tudás és gondolkodás éppolyan fontos az aktív társadalmi részvételhez, mint a szabályok betartása vagy a munkavégzés – ami mostanában egyedüli állampolgári feladatként tűnik fel a közbeszédben. Úgy gondoljuk, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásával és azok következményeivel kapcsolatos tudás révén a fogvatartottak jobban megérthetik az őket körülvevő társadalomban zajló folyamatokat, illetve az uralkodó társadalmi-politikai viszonyokat, és így a szabadulásuk után könnyebben tudnak majd boldogulni ebben a környezetben.

– Miért pont erre az intézményre esett a választásotok, és miért felnőtt férfiakkal dolgoztatok - és nem nőkkel, vagy fiatalokkal például?

– Ennek leginkább gyakorlati okai vannak: ebben az intézményben dolgozik Fiáth Titanilla börtönpszichológus, aki az első pillanattól támogatott bennünket a képzés megvalósításában. Nekünk nagyon sokat segített, hogy a képzés megtervezésétől annak lezárásáig tudtunk valakihez fordulni a kérdéseinkkel, nehézségeinkkel. Egy kísérleti programot mindig jó ilyen biztonságos környezetben megvalósítani, de a jövőre nézve abszolút tervbe vettünk női intézményeket is! 

„[Korábban] nem is gondolkodtam el azon, hogy a test társadalmi szerepe ilyen, ilyen fontos mérvadó lehet a társadalomban elfoglalt helyemről. (...) Az, hogy miképp nézünk ki, mutatja, hogy a társadalomban hol helyezkedünk el, hogy milyen körben, munkakörben mozgunk, dolgozunk, milyen ételeket fogyasztunk. (...) Számunkra apróságnak tűnő vagy nem is fontos dolog nagyon sok mindent elárul rólunk a külvilágnak. Az általunk kialakított testünk a hierarchiába való hovatartozásunkat mutatja. (...) A kapitalizmus pont a normákhoz való igazodásból profitál.”

– A fogvatartottak mekkora részének van hozzáférése, ha nem is ilyen tipusú, de valamilyen társadalomtudományi képzéshez vagy más oktatáshoz?

– Magyarországon általában nagyon keveseknek van hozzáférésük társadalomtudományi témájú oktatáshoz. Az általános és középiskolai képzésekből ez szinte teljesen hiányzik – egyes iskolákban van ugyan állampolgári alapismeretek vagy társadalomismeret óra, de ez sem épül be szervesen a tananyagba, gyakran pusztán néhány óráról van szó, ráadásul ezek sem feltétlenül kritikai megközelítést közvetítenek. És ami fontosabb, ez is társadalmi osztály szerint szelektált: a hátrányos helyzetű gyerekek, fiatalok jellemzően nem kerülnek olyan iskolába, ahol ilyesmit tanítanak. Pedig sok szempontból épp nekik volna a legnagyobb szükségük ezekre az ismeretekre – mert nekik nem jut más erőforrás arra, hogy a társadalmi helyzetükön változtassanak, mint például az anyagi tőke vagy kapcsolatok. És ők vannak leginkább kitéve a társadalmi osztályokkal kapcsolatos manipulatív közbeszéd káros hatásainak is. Nem véletlenül érzik úgy, hogy ahová jutottak, annyit is érnek.

„A fogyasztási cikkek gyakori elterjedése azt jelképezi, hogy ne érezzük magunkat kevesebbnek. (...) A fogyasztás meghatározza, hogy kik hol helyezkednek el a társadalmi hierarchiában. A fogyasztás elkápráztató és egyben megszégyenítő is mások részére. (...) A fogyasztási cikkek és az életmód használatát az határozza meg, hogy az ember vagy csoport a társadalmi, gazdasági ranglétrán hol helyezkedik el. Tehát a jobb módú, fentebb lévő emberek, csoportok életformái válnak mintává.”

– A 12 hetes kurzus témájaként a társadalmi egyenlőtlenségeket választottátok, és szerintetek az ehhez kapcsolódó legfontosabb külföldi elméleti szövegek – pl. Pierre Bourdieu, Loic Waquant, Iris Marion Young vagy Amartya Sen írásai - nincsenek meg magyarul. Hogyan lehetséges ez?

– Hát ez az! Bennünket is újra és újra meglep, mennyire kevés kurrens társadalomelméleti szöveg érhető el magyarul. De ami a legnagyobb gond az az, hogy még ami elérhető (az említett szerzőktől is van legalább néhány szöveg magyarul), azok sem feltétlenül érthetőek mindenki számára. Nehézkes tudományos nyelven íródnak, amivel az egyetemisták is küzdenek, csak olyan a magyar oktatási rendszer, hogy ezt senki nem meri mondani. Olyan alacsony színvonalú oktatással a hátuk mögött azonban, amilyenben ezek a férfiak részesültek a cigánytelepi kisegítőben vagy az állami gondozásban, esélytelen, hogy valaki Bourdieu-t olvasson. Ezért készítettünk egy olvasókönyvet a résztvevők számára, amelyben a téma legfontosabb magyar és nemzetközi szövegeit foglaltuk össze néhány oldalban, közérthető magyar nyelven. Ezt idővel szeretnénk majd szélesebb körben hozzáférhetővé tenni, csak még kicsit csiszolunk rajta.   

– Bár a képzés elején nem feltétlenül tudták, mire vállalkoznak, a 3 hónapon át részt vevő 12-15 férfinak (25 és 60 év között) szerintetek nagyon bejött a dolog, hétről-hétre feldolgozták a kiadott szövegeket, volt önkifejezés, vita... és lelkesedés. Milyen módszerekkel folyt a szövegek feldolgozása és mi volt számotokra a legpozitívabb élmény?

– Végig nagyon bevonó volt a képzés, nagyon sok teret hagytunk minden résztvevőnek arra, hogy elmondja a véleményét, és arra, hogy egymásra is reagáljanak. Jó jelnek vettük, hogy a kurzus vége felé már az jelentette a legnagyobb gondot, hogy hogyan tudjuk mindezt annyira kordában tartani, hogy minden fontos kérdés átbeszélésére maradjon idő. Mivel ez egy kísérleti program volt, sokféle technikát kipróbáltunk. Minden alkalomra vittünk valamilyen bemelegítő, ráhangoló gyakorlatot. Amikor a téma engedte, igyekeztünk helyzetgyakorlatokkal lazítani az órák menetét. A nehezebb szövegeket közösen felolvastuk (általában a fogvatartottak olvastak egymást váltva). A nemek közötti igazságtalanságok témáját például ún. oxfordi vita keretében dolgoztuk fel; csapatokban kellett a résztvevőknek érvelniük egy állítás mellett vagy ellene. Ez a módszer különösen jól működött, csakúgy mint az utolsó foglalkozáson a Szociopoly – ebbe már mindenki annyira bevonódott, hogy az egyik őr be is jött a terembe hangzavarra.

„… a létező felső osztály az alsóbb osztályok kizsákmányolásával bezárja a lehetőséget, a tényleges egyenjogúságot hangoztatva pontosan az ellenkezőjét cselekszi. Az alsó réteget és az etnikai kisebbséget folyamatos alárendeléssel és munkájuk hasznának tényleges öncélú felhasználásával a saját anyagi jólétét növeli és ezt a tevékenységét folyamatosan fenntartja…”

– „Nagy szerencse, hogy az emberek nem értik a bankrendszert és a monetáris rendszert, ellenkező esetben már holnap reggelig kitörne a forradalom” – vélte Henry Ford. A drogprevenciós körlet alacsonyan képzett lakóival a kapitalizmus mai formájának társadalmi hatásairól vitatkozni szerinted mennyire felforgató tevékenység?

– Az egyéni fejlődés mellett, azt reméljük, hogy a képzésnek fontos össztársadalmi hatása is lehet azáltal, hogy a fogvatartottak tudatosabb állampolgárokká válnak. Egy demokratikus közösség akkor tud jól működni, ha a tagjai megfelelően tájékozott döntéseket tudnak benne hozni mind a saját életükkel, mind a közösség életével kapcsolatosan. A képzés reményeink szerint elő fogja segíteni ezt a tudatosabb társadalmi részvételt azáltal, hogy megismerteti a résztvevőkkel azokat a mindennapjaikra is komoly hatással bíró társadalmi folyamatokat és jelenségeket, amelyekről a magyarországi közoktatási rendszerben nem kaphattak átfogó, rendszerszintű, kritikai tudást. Nagyon biztató, hogy a kurzus végén többen jelezték, hogy szabadulásuk után szeretnék felkeresni a Közélet Iskoláját, és szeretnének részt venni más programjainkon is, mert szeretnének aktívabbá válni a jövőben.

– „Amíg az anyagiakhoz mérten függ az egyén érdekeinek képviselete, addig ... egyenlőségről nem lehet szó.” – irta a kurzus elején az egyik diákotok. Jól értem, hogy már a képzés előtt is úgy gondolta (és esetleg nemcsak ő), hogy a szegényebb rétegeket nem képviselik a választott vezetőink?

– Így van. A résztvevők többsége – hasonlóan a magyar társadalom más hátrányos helyzetű tagjaihoz – nagyot csalódott a demokratikus intézményekben. Egyáltalán nem érzik úgy, hogy az ő helyzetük, az ő érdekeik bárkit is érdekelnének. Nagyon kiábrándultak és – teljesen érthető módon – nagyon szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy nekik bármilyen szavuk lehet bármiben is. Az egyik legnehezebb feladat számunkra épp az volt, hogy a szisztematikus rossz tapasztalataikkal hogyan állítsunk szembe valami pozitívat. 

„Sokszor a foglalkozások alkalmával teljes felháborodott lelkiállapotban távoztam, hogy mi folyik Magyarországon és a világban. (...) Egy pozitív példát mégis szeretnék kiemelni, ami nagyon megérintett! Egy ápolónő szót emelt bátran az egészségüggyel kapcsolatban. (…) Több hasonló szerveződésre lenne véleményem szerint szükség a cél érdekében.”

– Az egyenlőtlenségekről és a velük kapcsolatos igazságtalanságról való vita, a vitában létrejövő tudás frusztrációkat is keltett, ami különösen egy börtönben nem kezelhető könnyen, milyen eszközeitek voltak ennek csökkentésére?

– Valóban! Nagyon hamar világossá vált számunkra, hogy nem jó, ha csak az igazságtalanságokról beszélünk, mert a résztvevőkben ez – érthető módon – erős feszültséget, tehetetlen dühöt kelt. Ezért pár alkalom után már igyekeztünk minden órára vinni kiegészítő olvasmányokat olyan kezdeményezésekről vagy állampolgári fellépésekről, amelyek az adott társadalmi egyenlőtlenségre válaszul születtek itthon vagy más országokban. Beszélgettünk például az ápolónők napjainkban zajló érdekvédelmi küzdelemről és a 90-es évek elején Miskolcon megalakult roma Gettóellenes Bizottságról. 

– Lesz-e folytatása ennek a képzésnek, és ha igen, milyen formában és célokkal?

– Szeptembertől ugyanezzel a csoporttal folytatjuk a képzést az állampolgári jogok témájával. Fogunk majd beszélgetni az állampolgári jogok mibenlétéről, eredetükről, biztosítékaikról és ezek gyakorlati érvényesüléséről, illetve érvényesítésük lehetőségeiről is. Ekkor már a Társaság a Szabadságjogokért szervezettel együttműködésben. Mi már nagyon várjuk!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több, a fentihez hasonló cikket olvasni, támogass minket!

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki nem szervez politikailag értelmezhető mozgalmat, annak a véleménye ne is számítson a közéletben. Ez is nagyban hozzájárul a politika élet egyenlőtlenségéhez – véli Gagyi Ágnes szociológus. Beszéltünk még többek között a kelet- és nyugat-európai mozgalmak közötti különbségekről, és a középosztály szerepéről a mai társadalmi mozgalmakban.

Az interjú eredetileg a Green European Journal 2015 nyári számában jelent meg, amelynek témája, hogyan tudnak sikeresen összefogni a demokráciáért küzdő erők.

Mik azok a témák, kérdések, amelyek manapság képesek mobilizálni az embereket?

Ennek a kérdésnek három oldala van: kikről van szó; mi miatt mobilizálódik a mozgalom; valamint mi lesz a mobilizáció szimbolikus szintjén az a téma, amivel megnevezik azt a konkrét ügyet, amelyért harcolnak. Feltéve, hogy mostani kelet-európai középosztálybeli mozgalmakra gondolsz, a mobilizációk strukturális sajátossága, hogy a rendszerváltás vesztesei közé most a diplomás középosztály is becsúszik, viszont neki nagyobb a reménye arra, hogy politikai mobilizáció útján elérjen valamit. Ez a szituáció teremt (a korábbiakhoz képest) egy helyzeti előnyt a mobilizáció számára.

A konkrét témák, szerveződési formák viszont függenek az adott konstellációktól: Azaz, mikor történik valami olyan, ami a felgyülemlett sértettséget egy adott szűkebb pontra fókuszálja? Milyen politikai vállalkozói csoportoknak sikerül hosszabb távon tematizálniuk az adott sértettséget? Hogyan illeszkedik mindez a már létező társadalmi erőviszonyokba, politikai-gazdasági blokkok viszonyába, az általuk felépített szimbolikus mezőkbe, történetileg kialakult politikai szókincsekbe, stb? Bár az új mozgalmak sajátossága, hogy a gazdasági egyenlőtlenség, az oligarchiák és a nepotizmus témáit hangoztatják, amelyek egy valós strukturális polarizációt is tükröznek, mégsem lehet olyat mondani, hogy „ez a téma mobilizál”: nem mindegy, hogy ki, milyen eszközzel, mikor, mihez képest, kiknek beszél erről – és fordítva: ugyanaz a válsághelyzet nem gazdasági (pl. etnikai, vallási) tematizációkkal is mobilizáló erejű lehet.

És ha egy konkrét magyarországi témát nézünk: mi az oka annak, hogy sokkal többen tüntettek például az internetadó bevezetése ellen, mint a kishantosi földfoglalás ellen?

Adott sértettségek különféle áttételeken keresztül alakulnak mozgalmi témává – a legtöbb nem is alakul azzá. Erre a két esetre rávetítve: sem az internetadó, sem Kishantos esete nem fedi le annak az általánosabb, hosszútávú elégedetlenségnek az alapját, amit a 70-es évek vége óta folyamatosan csökkenő életszínvonal, illetve a rendszerváltás reményeinek be nem teljesülése okozhat.  Az „áttételek” – az adott ügy közvetlen érintettjeinek köre, az érintettek mobilizációs készsége, az ügyet körülvevő politikai erővonalak, stb. –  határozzák meg, hogy az egyik ügy sokakat vonzott az utcára, a másik meg kevésbé. Mivel ezzel kapcsolatban konkrét empirikus vizsgálat nem készült, csak pár szempontot mondanék ezeknek az áttételeknek az elgondolásához. Az internet a középosztálybeli kulturális fogyasztás egyik utolsó bástyája, és a személyes szabadság tapasztalatát jelenti, ami miatt az internetadó közvetlen beavatkozást jelent olyan emberek napi rutinjába, akik egyébként nem tartoznak a legelesettebbek közé, és hajlandóak lehetnek mobilizálódni, Kishantos esete ezzel szemben keveseket érint közvetlenül. A kampány hivatkozott a vidék általános elnyomorodására, a politikai kapcsolatrendszereken múló nagybirtokrendszer miatt – ez a folyamat azonban az érintettek elsöprő többsége számára már sokkal korábban lezajlott. Ők kevésbé érezhették úgy, hogy Kishantos az ő ügyük, és hogy ez a kampány róluk szólna – mint ahogy valóban elsősorban egy konkrét ügyről, Kishantos megmentéséről szólt.

Általában érdemes figyelembe venni, hogy a mozgalmak nem közvetlen tükröződései egy-egy társadalmi problémának, és ebben a közvetettségben nagy szerepet játszik, hogy kinek van egyáltalán annyi és olyan típusú erőforrása, amiből a formális politika szintjén szignifikánssá váló politikai mozgalmat lehet építeni. Rengeteg más módja is van az elégedetlenség (egyéni vagy tömeges) kifejeződésének, az alkoholizmustól a szektákon át az öngyilkosságig. A politikai élet egyenlőtlenségének része, hogy úgy tartjuk, aki nem szervez politikailag értelmezhető mozgalmat, az „ne is egyék” a közélet asztaláról, miközben a társadalmi erőforrások létező egyenlőtlen szétosztása határozza meg, hogy ki szervezhet mozgalmat egyáltalán.

És mik azok a módszerek, amelyekkel nagy számban fel lehet őket sorakoztatni egy ügy mellett?

Erre általánosságban lehetetlen válaszolni. A mozgalomépítés technikáinak nagy irodalma van, amiből általános tanulság viszont alig származik, mert a különböző szervezési repertoárok relevanciája mindig kontextusfüggő. Ha a jelenlegi magyarországi vagy kelet-európai helyzetre gondolsz, az mindegyik kontextusra jellemző, hogy a rendszerváltás óta kiemelkedő tömegmegmozdulásokat semmilyen mozgalmi vagy politikai formációnak nem sikerül tartósan egyetlen fronttá kovácsolnia, viszont a mozgalmi események kapcsán új szereplők és régi szereplők egyaránt tudnak rész-előnyökhöz jutni vagy hátrányt szenvedni. Ezeknek az aránya nyilván egyik szereplő számára sem mindegy. A „felsorakoztatás” kérdése az ő szempontjukból felmerülő, kontextusfüggő stratégiai kérdés.

Össze lehet kötni valahogy a (térben elszórt, és témájukat tekintve néha nagyon is különböző) mozgalmakat, amiket ma Európában látunk?

Nyilván össze lehet, és erre sokféle próbálkozás is van. A megértés szempontjából azt érdemes szem előtt tartani, hogy a legtöbb esetben a különböző konkrét mozgalmi ügyek a nagy, mindenkire ható strukturális folyamatoknak nem ugyanazon pontjain buknak ki. A jelszavak hasonlósága, vagy az adott esetekben megkötött politikai koalíciók különféle gazdasági és politikai kontextusokon ívelnek át. Ehhez rengeteg szervezés szükséges, és gyakran csak ideiglenesen sikerül. A konkrét ügyek, sértettségek szintjén, a különböző gazdasági-politikai kontextusokban nehéz olyan általános elvet azonosítani, ami mindegyik sértettséget mint egyazon probléma elemeit fogja meg.

A megszorítás-ellenes tüntetések Európában részben nemzetköziek, Kelet-Európában viszont alig azok. A 90-es, majd 2000-es évek válságait átélt kelet-európai társadalmak gyakran részvétlenül figyelik a tőlük nyugatra eső országok válságait, mondván, hogy nálunk az átlag munkanélküliség vagy bérminimum annyi, mint amit a nyugatiak most elviselhetetlen lecsúszásként élnek meg. Az itteni környezetvédelmi ügyekkel kapcsolatosan egyrészt létezik egy támogatás a nyugati mozgalmak részéről, másfelől az ügyek feldolgozása gyakran belefut abba a problémába, hogy a kelet-európai környezeti problémák sokszor a magasabb környezetvédelmi normákkal rendelkező nyugati országok cégeit szolgálják ki, vagy valami olyan geopolitikai játszmával függnek össze, amelyben az adott országnak a jó oldalhoz való elkötelezettségét kell bizonyítania a környezetpusztító technika elfogadásával. Az olyan állítások mögött tehát, hogy valamilyen politikai ügy, például a környezetvédelem vagy a megszorítások elleni harc, egy és ugyanaz az ügy volna mindenütt, a legtöbb esetben további összefüggések és különbségek rejlenek.

Wolfgang Kraushaar német szociológus 2012-ben megjelent könyve, a „Diplomások lázadása” címéhez hűen azt állítja, hogy „Kairótól New Yorkig, Madridtól Santiagóig és Lisszabontól Tel Avivig” azt láthatjuk, hogy 2011-ben indult tüntetéseket a diplomások lázadásának kell tekintenünk, amennyiben ők adták ezeknek a magvát. Szerinted ez megállja a helyét?

Tény, hogy erős a középosztálybeli, diplomás részvétel, amire még rátevődik az a hatás, hogy ezek a résztvevők rendelkeznek olyan kapcsolati, politikai, kulturális tőkékkel, amelyekkel a mozgalmi eseményeket a tágabb nyilvánosságban tematizálni tudják, méghozzá a saját prioritásaik szerint – azaz bár nem minden résztvevő diplomás se az Occupy, se az ibériai mozgalmak, se az arab vagy kelet-európai mozgalmakban, mégis ők látszanak elsősorban.

Abból a szempontból azonban, hogy a 2011-esnek nevezett (valójában időben és térben is tágabb) új mozgalmi hullám dinamikáját megértsük, nem az a lényeg, hogy a résztvevők diplomások-e, hanem az, hogy a mai globális folyamatok hogyan alakítják át az emberek életkörülményeit a globális gazdaság különböző pozícióiban, és ebben az átalakulásban mit jelent, hogy egyesek mozgalmak szervezésébe fognak. Ha így nézzük, az első dolog ami feltűnik, hogy bár szlogenjeik, mobilizációs repertoárjaik gyakran hasonlóak, az egyes mozgalmak egészen különböző helyi politikai és mobilitási projektekbe ágyazódnak be.

2011 óta vaskos empirikus irodalma született annak, hogy az akkori brazil, arab, dél-európai és észak-amerikai mozgalmak miért nem tekinthetők ugyanannak a jelenségnek. A hasonlóság és a különbség kulcsa ugyanaz: hogy ugyanazon globális gazdaság különböző pontjairól beszélünk, azaz ugyanaz a válság más-más mozgásokat eredményez a globális gazdaság szerkezetének különböző pontjain. Jó példa erre, hogy az észak-amerikai és nyugat-európai mozgalmak a válság történetét úgy mondják el, mint egy hanyatlástörténetet a „demokratikus kapitalizmustól” a neoliberalizmuson át a brutális megszorításokig. Ezzel valójában a második világháború utáni nyugati jóléti államok történetét mesélik el. Ugyanezt a történetet nehéz lenne bármelyik latin-amerikai, arab vagy kelet-európai országra elmondani.

Csak a saját, kelet-európai példánknál maradva: ebben a régióban sose jött létre olyan stabil jóléti demokrácia, mint a második világháború után Nyugaton. 1989 után a demokratizáció folyamata már együtt járt azokkal a megszorításokkal, amelyeket a nyugati mozgalmak ma újként tapasztalnak. Amikor kelet-európai mozgalmak ma jólétet és demokráciát követelnek, a nyugati mozgalmak szlogenjeit ismételve, akkor az egy soha el nem ért modernizációs ígéretre vonatkozik – amit aztán a rendszerváltás, vagy a jelenlegi politikai konstellációk problémáira fordítanak le.

Mit jelent a középosztály ennyire erős részvétele?

Ha a középosztálybeli résztvevők pozícióját nézzük: ott egyrészt látszik egy rendszerszintű hatás. A globális gazdaság válsága és az ezzel együtt járó financializáció megszünteti azokat a korábbi termelési pozíciókat, amikbe az ún. középosztályok beágyazódtak, és ráadásul a korábbinál erősebben polarizálja a társadalmi vagyont. A pozícióvesztés és a polarizáció érzékelése egyfajta morális krízist hoz magával, a középosztály koalíciói a korábbi hegemón csoportokkal meglazulnak, s a pozíciók visszaszerzéséért különféle mobilizációk születnek. Ennek a reorientációs folyamatnak része, hogy az újonnan árulónak érzékelt elitek helyett különféle más, akár náluk hátrányosabb helyzetű csoportokkal keresnek szövetséget. Ezt a folyamatot a nyugat- és kelet-európai új mozgalmak baloldali populista fordulatában is követni lehet.

Ugyanakkor a mozgalmak szerveződése, dinamikája, funkciója szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyenfajta középosztálybeli pozíciókról beszélünk, a globális gazdaság melyik pontján. Ebből a szempontból a kelet-európai középosztályok történeti sajátosságai közül csak egyet emelek ki: itt a nyugati középosztály életszínvonalának vonzereje mindig beleütközött abba, hogy a helyi gazdaságok nem tudtak megfelelő mennyiségű középosztálybeli pozíciót biztosítani, így a helyi középosztályok történetileg ismétlődő minta szerint hajlamosak arra, hogy mobilitási ambícióikat valamilyen politikai projektre fordítsák le, amely révén a saját ambícióikat megakasztó körülményeket remélik átrendezni. Ezt a szakirodalomban különböző nevekkel illetett jelenséget („az elmaradottság politikái”, „teleologikus elitek” stb.) fűszerezi, hogy ezek a politikai projektek sosem csak a helyi viszonyokra reagálnak, hanem a helyi társadalom és különböző külső erőforrások (tipikusan: globális és regionális hegemón partnerek) viszonyában jönnek létre. Így alakulhatnak ki újra és újra olyan helyi értelmiségi politikai projektek, amelyek nem közvetlenül a helyi társadalmi viszonyokra támaszkodnak, a helyi hatalmi viszonyokban alárendeltnek számíthatnak, a külső kapcsolódásaik viszont valós globális erőforrásokból származó politikai tőkét biztosítanak.

Miért nem képesek a pártok szót érteni ezekkel a mozgalmakkal?

Általánosságban nem igaz, hogy ne lenne erős viszony a mozgalmak és különböző pártok között. A pártok tipikusan használják a mobilizációk tényét a saját kampányaikban, saját forrásokat költenek arra, hogy a mozgalmi energiákat a saját céljaik szempontjából használhatóvá tegyék, sok mozgalmi karrier a pártpolitikában folytatódik, stb. Az európai baloldali pártok esetében szokták kifejezetten azt a konfliktust hangsúlyozni, hogy a szociáldemokrata pártok a neoliberális politikák támogatásával elidegenítették a megszorítások által sújtott választókat. Az így középre csúszó „baloldal” helyett az új baloldali követelések nem találnak maguknak politikai kifejeződést, ezért elhatárolódnak a pártpolitikától, vagy az új mobilizációkból születő újbaloldali pártokba (Sziriza, Podemos) csatornázódnak be. Nyilván az utóbbi esetben a pártok és a mozgalom közti szoros kapcsolat a leglátványosabb, a viszony azonban itt is konfliktusos. Ha pártok és mozgalmak viszonyát aszerint a narratíva szerint akarjuk elképzelni – a megítélésem szerint tévesen – hogy egy jó mozgalomból mindig párt lesz, vagy hogy a pártok és mozgalmak jó esetben „szót értenek” egymással, akkor ennek a követelménynek még a Sziriza sem felel meg: azok a rendszerszintű konfliktusok, amelyek a mai európai válságban egyfelől a pártok mozgásterét szabályozzák, másfelől pedig mozgalmakat gerjesztenek, ott is jelen vannak.

Ha a megszorításoktól sújtott választókról beszélünk: nekik miért nem jelentettek alternatívát a zöld pártok? A globalizációkritikus szemlélet miatt ez nem adná magát?

Ha a nyugat-európai zöld pártokról beszélünk, ott kissé általánosítva azt válaszolnám: azért, mert a megszorításokkal jelentkező új társadalmi feszültségekre ők sem reagáltak erősebb gesztusokkal, így abban a politikai mezőben, amelynek a két szélén az új populista jobboldal és baloldal kezd feltünedezni, a zöldek is benne ragadtak a „rendszerpárt” kategóriában. Ugyanakkor: a nyugati zöld pártok gyökerei 68-asok, és nem globalizációkritikusak – a neoliberalizáció elleni tömeges felháborodásra való reakciójuk lassú és rugalmatlan volta részben ennek is köszönhető. Az antinukleáris és zöld mozgalom korábbi formái egy posztmateriális, értékelvű politikán alapultak, aminek az egyik kiindulópontja az volt, hogy ellentétben a mai helyzettel, a saját bázisuk nincsen közvetlenül a megélhetési kérdések nyomása alatt.

Ezzel szemben a  magyar Lehet Más a Politika (LMP) esetében valóban az egyik fő előzmény a 2000-es évek globalizációkritikus mozgalma (a másik a zöld mozgalom konzervatívabb ága). Az LMP azonban kezdettől a magyar politika jobb-bal (nemzeti konzervatív-liberális) pólusai között vergődött. A jelszavak szintjén hangoztatott ökopolitikai harmadik útnál erősebbnek bizonyult az a hosszabb távon kialakult polarizáltság, ami a saját soraiban is jelen volt, és 2012-re magán a párton belül is szakadáshoz vezetett.  Lehetne sorolni olyan technikai problémákat, amelyek miatt az LMP (frakciói) esetleg a létező lehetőségekhez képest is kevésbé tudták megragadni a szocialistákban csalódott választók figyelmét. Az alapproblémát azonban nem ebben látom, hanem abban, hogy a kelet-európai, és azon belül magyar politikai beágyazottság sok ok miatt nem engedi meg ugyanazt a fajta egyértelmű populista baloldali fordulatot, ami a Szirizát vagy a Podemost a megszorítások elleni felháborodással összekapcsolhatta. A baloldal Magyarországon a létező szocializmus liberális utódpártját jelenti, ami a 90-es évek óta folytat megszorító politikát egy antipopulista, nyugati felsőbbrendűséget hirdető diskurzussal megtámogatva. A megszorításellenes populizmus nálunk a jobboldal sajátja lett, a populizmus demokratikus aspektusa nélkül.

Utolsó megjegyzésként hozzátenném, hogy az LMP-ben meglévő globalizációkritikus hagyomány relatíve távol áll attól a populizmustól, amitől a nyugati baloldali populista pártok sikeresek lettek. A globalizációkritika Magyarországon egy szűk aktivista elit ügye volt. Ideológiájában és gyakorlatában már a 2000-es évek elején-közepén is azt az ellentmondást hordozta, hogy a globalizációkritika nyugati keretrendszerét nem tudta a posztszocialista kontextusra alkalmazni, ehelyett a posztszocialista kontextust marasztalta el azért, amiért az nem reagál megfelelően a nyugati jelszavakra. Ez az ellentmondás nem csak a globalizációkritika kelet-európai változataira jellemző, hanem általában a kelet-európai politikatörténetnek a globális viszonyrendszerére, valamint a környező nagyhatalmakkal való viszonyára. Más az a viszonyrendszer, ami a Szirizát vagy a Podemost a konkrét sértettségekre közvetlenül reagáló mozgalmak bázisán felemelte.

Bár, teszem hozzá még egyszer: ez a fajta szorosabb megfelelés a mozgalmi ügy és a párt által képviselt ügy között nem vetíti előre az ügy képviseletének sikerét, ahogy azt a Sziriza mai helyzete is mutatja.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több fontos elméleti cikket olvasni, támogass minket!

Martonfára és Sormásra épít ideiglenes befogadóállomásokat a kormány. Martonfa Pécs meletti kis falu 220, míg Sormás Nagykanizsa melletti település 800 fővel. A pár utcás falvakban rossz lesz a menekülteknek, és rossz lesz a helyi lakosoknak is. Ennek így nem sok értelme van.

Nem gyűlölöm a menekülteket, nem gyűlölöm a hajléktalan emberek, nem gyűlölöm a cigányokat, nem gyűlölöm az LMBTQ embereket. Nem gyűlölöm a liberálisokat, nem gyűlölöm a konzervatívokat, nem gyűlölöm Orbán Viktort, nem gyűlölöm a Fideszt, sem az MSZP-t vagy a DK-t. Sőt, nem gyűlölöm a Jobbikot sem… Viszont gyűlölöm a gyűlöletet, de még inkább a gyűlöletkeltést.

(Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)

Péntek délután került ki a hír a különböző portálokra, hogy a Velencei-tó környékén, Agárdon és Gárdonyban a kormányhivatal bezáratja a szabadstrandokat. Persze ez így nem volt pontosan igaz, a nyitott strandokat záratják be, de ez is elég durván csökkenti majd a tó befogadóképességét.

A Szegedről a menekülttáborba tartó menekültek egy része Cegléden száll át a Debrecenbe tartó vonatra. A városban így a budapestihez, pécsihez, bicskeihez, debrecenihez, szegedihez hasonló segítőcsoport alakult ki. Eddig nem találkoztunk olyan hírrel, amely szerint a helyi önkéntesek, akik a város fideszes polgármesterével is egyeztettek munkájukról, nagyobb atrocitásnak lettek volna kitéve. Tegnap mégis a vasúti dolgozók és rendőrök zaklatták őket, illetve a menekülteket - teljesen értelmetlenül.

(Fotó: Ceglédi Panoráma)