Ha abortuszklinikán dolgozol, felgyújtunk, agyonlövünk, ha meg akarod szakítani a terhességed, zaklatni fogunk, átverünk, és hiába van törvénybe foglalva a jogod az abortuszhoz, azt akár erőszakkal is megakadályozzuk – nagyjából így foglalható össze az amerikai abortuszellenes mozgalom hitvallása. Amely egyébként „életvédőnek” nevezi magát, annak ellenére, hogy a gyilkosság és az azzal való fenyegetés is bevett módszerei közé tartozik. Az abortuszellenes mozgalomról szóló cikksorozat 2. része.

Korábban írtunk arról, hogy nemrég egy abortuszellenes szervezet, a Center for Medical Progress úgy próbálta lejáratni a Planned Parenthood nevű szervezetet, hogy tagjaik magukat orvosnak kiadva rejtett kamerás videókat készítettek, amit manipulatív módon úgy vágtak össze, hogy úgy tűnjön, magzati szövettel kereskednek. Később kiderült, hogy erre ezek a vádak teljesen megalapozatlanok voltak és nincs rájuk bizonyíték.

Az abortuszellenes mozgalom számos törvényt megszegett már azért, hogy korlátozzák a nők törvénybe foglalt jogát a terhesség megszakítására. Ezek az akciók többször emberi életeket követeltek, de nap mint nap zaklatnak abortuszklinikára érkező nőket, vagy hazudnak nekik az abortuszról.

Manipuláló civilek és politikai befolyás

Legalább ennyire veszélyes azonban az, ahogy számos konzervatív, republikánus politikus kapcsolódik ehhez a mozgalomhoz, és évek óta igyekeznek olyan törvényeket hozni, amelyek lehetetlenné teszik a nők számára az abortuszt. Annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság már az 1970-es években kimondta a nők erre vonatkozó jogát, ők az úgynevezett TRAP (‘csapda’) törvényekkel olyan szabályozásokat alakítanak ki, amelyek speciálisan az abortuszklinikák ellehetetlenítését célozzák.

Az abortuszellenes mozgalom több, mint néhány radikális csoport, amelynek tagjai erőszakos akciókat követnek el. Ez a mozgalom módszeresen és több szinten is hatalmas politikai befolyással próbálja szisztematikusan, a gyakorlatban és a törvényi szabályozásban is ellehetetleníteni a nők reprodukciós jogait. Radikálisabb szervezetei, mint például az Operation Rescue rendszeres kapcsolatban álltak azokkal, akik az abortuszt végző klinikák elleni gyilkosságokat elkövették, sőt, maguk is terjesztettek gyilkosságra felhívó posztereket. Az Operation Rescue nem csak hogy kapcsolatban áll a Planned Parenthoodot lejáratni próbáló Center for Medical Progress-szel, de közös vezetőségi tagjuk is van. A Center for Medical Progress független és semleges médiaforrásként tünteti fel magát, pedig egyértelműen kapcsolódik a legradikálisabb csoportokhoz is.

Erről részletesebben is szó volt az első részben:

ABORTUSZ, MANIPULÁCIÓ, HETI VÁLASZ

A függetlenség és semlegesség álcáját az abortuszra készülő nők ellen is alkalmazzák: folyamatosan hoznak létre ún. Crisis Pregnancy Centereket, amelyeket független orvosi tanácsadást és szolgáltatásokat nyújtó klinikákként hirdetnek, de valójában az egyetlen céljuk, hogy hamis információkra hivatkozva (pl. az abortusz mellrákot okoz, soha nem lehet majd gyerekük, stb.), és a nőkben bűntudatot keltve lebeszéljék őket az abortuszról.

A mozgalom nem csak radikális és magát függetlennek álcázó szervezetekből áll, hanem olyan republikánus politikusokból is, akik politikai kampányelemként használják az abortuszellenes „küzdelmet”. A kapcsolatuk a radikális csoportokkal körülbelül olyan, mint a Jobbiké a Betyársereggel vagy a Magyar Gárdával: a személyi átfedések egyértelműek, a közös ideológia is, de míg a párt a humánus és jogtisztelő szerepet ölti magára, addig a radikális csoportok elvégzik helyi szinten a „piszkos munkát”, az erőszakot és megfélemlítést, a kevésbé radikálisak pedig a megtévesztést. (Az abortuszellenes mozgalom hálózatáról és az érintett politikusokról itt található egy részletes ábra.)

Csapdatörvényekkel az abortusz és a nők ellen

A mozgalom politikai befolyása miatt folyamatosan jönnek létre az egyes államokban a TRAP törvények. Ezeknek a törvényeknek három fajtája van. Az egyik speciális követelményeket, intézményi akadályokat támaszt az abortuszklinikák felé ahhoz, hogy működési engedélyt kapjanak, miközben más klinikáktól ugyanezt nem várják el. Például az engedélyeztetés árát nagyon magasra szabják, magasabbra, mint más intézményeknél. Olyan módon szabályozzák a klinika kialakításának személyzeti és fizikai feltételeit, hogy azoknak kisebb klinikák nem tudnak megfelelni, például nagyon szélesnek kell lennie a bejáratoknak és folyosóknak. Jelenleg 22 államban vannak érvényben ilyen szabályok.

A döntéshozók olyan törvényeket is alkottak, amelyek arra kötelezik az abortuszt végző klinikákat, hogy egyben ambuláns sebészeti központok legyenek, ami irreálisan szigorú elvárásokat jelentenek. Jelenleg 10 állam követeli ezt meg az abortuszklinikáktól.

A harmadik törvényi követelmény, amivel megpróbálták bezáratni az abortuszklinikákat, az, hogy a terhesség előrehaladtával abortuszt csak kórházakban lehessen végrehajtani. A probléma ezzel az, hogy nem mindenhol van a kórházaknak ilyen esetben ellátási kötelezettsége, illetve nem mindig tudnak ezeknek eleget tenni. Sok államban emiatt ezeket a törvényeket alkotmányellenesnek nyilvánították, de 4 államban továbbra is érvényben vannak.

Ezek a törvények nem jelentenek biztonságosabb orvosi feltételeket a terhességmegszakításhoz, viszont ellehetetlenítenek hosszú évek óta működtetett klinikákat. A TRAP törvények az Egyesült Államokban élő nők majdnem kétharmadát érintik: nekik bajosabb abortuszt is végző klinikát találniuk, ami megnehezíti a biztonságos abortuszhoz való hozzáférést.

A törvények egy másik csoportja nem az abortuszklinikákat célozza meg, hanem az érintett nőket. Például, ahogy Magyarország is tette, indokolatlanul korlátozzák a gyógyszeres abortuszt (abortusztabletta). A leggyakoribbak azok a korlátozások, amelyek az egészségbiztosításon keresztül próbálják akadályozni, hogy a nőknek abortuszuk legyen. Összesen 24 állam hozott olyan törvényeket, amelyek kizárják a terhességmegszakítás finanszírozását az egészségbiztosítási alapból, ha a nőknek az Affordable Care Act-en (Megfizethető Egészségügy Törvény) keresztül van biztosításuk. Ez elsősorban azokat érinti, akik a legkiszolgáltatottabbak anyagilag, hiszen nem engedhettek meg maguknak piaci árú egészségbiztosítást.

Több államban is korlátozzák az abortuszt a terhesség bizonyos hetéig. Államonként változó, hányadik hétig legális az abortusz. Ennek ellentmondanak azok az intézkedések, amelyek a terhességmegszakítás előtt kötelező várakozási periódust írnak elő a nőknek, ezzel is késleltetve az abortuszt, arra számítva, hogy a nők meggondolják magukat. Ennek érdekében még arra is kötelezik őket, hogy megnézzenek egy ultrahangfelvételt a magzatról, mielőtt döntenek.

Van, ahol életkorhoz kötődő korlátozásokat vezettek be, amelyeknek lényege, hogy bizonyos életkor alatt, a jellemzően kiskorú, tinédzser lányok csak akkor szakíthatják meg terhességüket, ha szüleik beleegyeznek. Ha szülő nem egyezik bele, bírósághoz fordulhatnak, ez esetben a bíró dönthet az abortusz mellett. Amellett, hogy ez rendkívül megalázó folyamat egy kiskorú lánynak, teljesen logikátlan is: ha az állam azt feltételezi egy kiskorúról, hogy nem képes a terhességmegszakításról dönteni, akkor miért feltételezi, hogy képes egy gyermeket felnevelni?

Az abortusz akadályozásának szándéka a konzervatív Indiana államban például ahhoz vezetett, hogy maga az állam terjeszt veszélyes és hamis információkat: “A mi államunkban minden páciensnek kötelező átadni egy állami információs füzetet, amely egyértelműen félrevezető információt tartalmaz. A “kisbaba” kifejezést használja a “magzat” helyett, azt állítja, hogy az élet a fogamzásnál kezdődik, és olyan orvosi információt tartalmaz, amely komoly komplikációkhoz vezethet, például azt ajánlja az abortuszpácienseknek, hogy használjanak melegítő párnát vagy vegyenek forró fürdőt abortusz után. Ez egészségügyi szempontból veszélyes, hiszen súlyos vérzést okozhat” - mondja az Indiana állambeli South Bendben élő Noel Spring, reprodukciós jogokért küzdő aktivista.

Ezeknek az intézkedéseknek valódi következményeik vannak: számtalan abortuszklinika zárt be, ezzel költségessé és bonyolulttá téve a nők hozzáférését a terhességmegszakításhoz, főleg azokét, akik nem tudják megengedni maguknak az utazási költségeket. Az öt milliós lakosságú Missouriban például egyetlen abortuszklinika működik, a 26 millió lakosú Texasban pedig csak tíz. Ez olyan, mintha Magyarországot csak két olyan kórház lenne, ahol abortuszt végeznek.

A TRAP törvényeket a Legfelsőbb Bíróság bírája, Ruth Bader Ginsburg is támadta, aki azt mondta, az abortuszszigorítások miatt a választás jogát ma már teljesen elvették azoktól az alacsony jövedelmű nőktől, akik nem tudják megengedni maguknak az utazási költségeket a még működő klinikákra.

Kisbabát igen, állami támogatást nem

Bár a jobboldali abortuszellenes mozgalom magát “életvédőnek” nevezi, a reprodukciós jogokért küzdők nem csak az erőszakos taktikáik miatt tartják cinikusnak ezt a kifejezést, hanem azért is, mert ugyanez a politikai mozgalom rendszeresen kiáll a szegénységben élő embereknek, sőt, kifejezetten a gyermekeknek nyújtott szociális juttatások ellen.

Az Egyesült Államokban a szegénység mindig is súlyosan érintette az egyedülálló anyákat, hiszen az elenyésző mennyiségű és mértékű állami támogatás miatt az egyedülálló anyaság hatalmas szegénységi kockázatot jelent. A szegénységben élő egyedülálló anyák száma 4.1 millió volt 2013-ban. Emellett az egyedülálló szegénységben élő anyákkal szemben - elsősorban pont az “életvédelmet” támogató konzervatív jobboldal - rendkívül megbélyegző retorikát folytatott, welfare queeneként, “segélykirálynőkként” hivatkozva rájuk.

Éppen egy évvel a nők jogaiban hatalmas előrelépést jelentő Roe v. Wade döntés után, 1974-ben kezdték el az állítólag a jóléti juttattásokkal visszaélő, egyedülálló szegény nőket segélykirálynőként jellemezni. A kifejezésnek központi szerepe volt a republikánus Reagan elnök kampányában, aki a segélykirálynőkre hivatkozva érvelt a jóléti juttatások szigorítása mellett.

Ugyanez a politikai mozgalom érte el, hogy csökkentsék a támogatást a gyermekétkeztetési programokra, illetve általában azokat, amelyek szegénységben élő, gyakran hajléktalan családokat segítettek, és ugyanez a mozgalom küzd a széleskörű, ingyenesen vagy alacsony áron elérhető egészségügyi szolgáltatások ellen - amelyekbe a fogamzásgátlás is beletartozna.

1. kép: Bármit megteszünk, hogy megvédjük az életedet! 2. kép: Most már csak magadra számíthatsz! Keress munkát! Reméljük, a lotyó anyád nem akar majd élelmiszerjegyet vagy tébét!

Ennek alapján úgy tűnik, az “életvédők” számára az élet a fogantatásnál kezdődik, de csak addig ér valamit, amíg a gyerek meg nem születik. Utána az anya lássa el őt és saját magát, úgy, ahogy tudja, de ők nem fogják támogatni benne. Ezek után talán nem a Planned Parenthood gyermekvállalásra vonatkozó kérdéseit kellene cinikusnak tartanunk, hanem azokat a politikusokat és aktivistákat, akik egyszerre képesek a nők testük fölötti rendelkezésének jogán és a szociális jogokon taposni.

A nők, akik a következményeket elszenvedik

Azt gondolnánk, a Ratkók és Ceausescuk Kelet-Európájában nem kell elmagyarázni, milyen következményei vannak a legális és biztonságos abortusz betiltásának vagy ellehetetlenítésének. Tízezer román nő halála a Ceausescu-időszakban vagy annak az évi 47 ezer nőnek a halála a világon, akik illegális abortusz miatt vesztették el életüket, elég bizonyíték kellene legyen arra, hogy ezek a korlátozások életveszélyt jelentenek. Mert a nők ugyanazt a döntést fogják meghozni, mint most, csak nem lesznek hozzá meg a biztonságos eszközeik.

De az Egyesült Államokban is hasonló történetekkel találkozni a korlátozások óta: “Van egy barátnőm, aki saját maga szakította meg a terhességét, mert tinédzser volt, és nem lehetett a törvények szerint abortusza. Egy másik barátnőm azért hajtott végre saját magán abortuszt, mert nem volt pénze rá. Egy másik klinikát védő aktivista, aki kórházban dolgozott, azt mondta nekem, hogy azóta elszánt választáspárti aktivista, amióta egy 14 éves lányt láttak el a baleseti sebészeten, aki majdnem elvérzett, amikor saját maga akarta terhességét megszakítani” - mondja Spring - és ezek csak azok az esetek, amelyekkel ő találkozott élete során.

A terhességmegszakítás ellehetetlenítése megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hozza a nőket, akik elveszítik az ellenőrzést saját testük felett, hiszen arra kényszeríti őket az állam, hogy akaratuk ellenére szüljenek. Ez nemcsak felelőtlenség, hanem veszélyes is. Azokat a nőket, akik partnerkapcsolati erőszak áldozatai sok esetben nem “csak” arra kényszerítik, hogy szüljenek, hanem a bántalmazónak is eszközt adnak a kezébe, hogy áldozatát kontrollálja. Azoknak a nőknek pedig, akik nemi erőszak áldozatai, újabb erőszakot tesznek a testén.

Az abortuszellenes politikusok és aktivisták ennek ellenére még a nemi erőszak miatti terhességet sem engednék megszakítani. Sőt, azért magukat a nőket hibáztatják, azt állítva, hogy ha valóban nemi erőszak történik, akkor a nő nem eshet teherbe - amiből az következik, hogy ha teherbe esik, akkor valójában hazudik a nemi erőszakról: “Ha legitim nemi erőszakról van szó, a női test ki tudja kapcsolni ezt az egész funkciót” - mondta 2012-ben Todd Akin, republikánus kongresszusi és szenátorjelölt. Henry Aldridge pedig azt mondta 1995-ben, hogy “A tények azt mutatják, hogy az emberek, akiket megerőszakolnak - akiket valójában megerőszakolnak - azoknak a testnedvei nem folynak, a testi működésük leáll, így nem eshetnek teherbe.”

Voltak olyan republikánus politikusok, akik szerint a nemi erőszak Isten akarata, ezért csodának kell tekinteni: “Amikor az élet egy olyan szörnyű helyzettel kezdődik, mint a nemi erőszak, akkor úgy kell rá tekinteni mint Isten akaratára” (Richard Mourdock, szenátorjelölt, 2012). “A megfelelő hozzáállás az, ha elfogadjuk ezt a nemi erőszak okán borzasztó ajándékát az életnek, és ha elfogadod, amit Isten ad számodra” (Rick Santorum, szenátor és elnökjelölt, 2012). “A Mindenható keze munkája van a dologban. Az ő akarata magasabbrendű mint a miénk. Neki megvan a képessége, hogy a nehéz, tragikus, ijesztő körülményeket csodálatos példákká változtassa” (Brent Crane, szenátor, 2011).

Ezek az érzéketlen és cinikus állítások pontosan illusztrálják, hogyan gondolkodnak az “életvédők” a nők jogairól. Pedig ezek még csak nem is a legextrémebb példái annak, ahogy a nők elleni erőszakot relativizálják és legitimálják. Clayton Williams, texasi kormányzójelölt például azt találta mondani 1990-ben a nemi erőszakról, hogy “Ha elkerülhetetlen, csak próbálj meg ellazulni és élvezni”. Több republikánus politikus azt hangsúlyozza, hogy nem létezik nemi erőszak házastársak között, és már csak azért sem lehet erről beszélni, mert akkor a feleségek ezt felhasználhatnák a férjük ellen váláskor (ezt is a “legitim nemi erőszak” kifejezést kitaláló Todd Akin mondta).

Az “életvédő” mozgalom és annak vezető politikusai tehát nemcsak az abortusz kérdésében vitatják el a nők testük fölötti rendelkezésének jogát, de bizonyos helyzetekben azt is legitimnek tartják, ha valaki erőszakot tesz a testükön. Majd azt is, hogy ez megismétlődjön egy kényszerterhességgel és kényszerszüléssel.

A mozgalom tehát a legkevésbé sem csak arról szól, lehet-e abortusza a nőknek, hanem arról, rendelkezhetnek-e szabadon a saját testük fölött, és védelmet nyújt-e az állam, ha erőszak éri őket. Nekünk, kelet-európaiaknak mindenesetre nem kell messzire visszatekintenünk ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik, ha egyiket sem biztosítja az állam.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a nők jogairól, támogass minket!

A tucatnyi önszerveződő kis csoport megjelenése Magyarországon abba a néhány éve erősödő tendenciába illeszkedik, amelynek keretében egyre több magánember végez karitatív (és/vagy közéleti, illetve kulturális) tevékenységet, többnyire minimális szervezeti háttérrel és finanszírozással. Ezeknek a csoportoknak a megjelenése a baloldal számára örvendetes hír lehetne, mert bennük az úgynevezett posztmateriális értékrend vált megfoghatóvá és megcselekedhetővé, kisebb vagy nagyobb mértékben összekapcsolódva a Fidesz-kormány retorikájának és közpolitikájának bírálatával.

A posztmateriális értékrend fogalmát Roland Inglehart alkotta meg (szerzőtársaival), azt a generációs változást keresve, amely elindította az hatvanas évek emancipatív és a hetvenes évek alternatív mozgalmait. A posztmaterialitás lényege, hogy a társadalom jelentős csoportjai (főként korosztályai) számára fontossá válik, hogy a saját családi egzisztencia megteremtésén túl más célokat és értékeket is kövessenek – legyen ez szociális érzékenység, mások iránti tolerancia és nyitottsága, a környezet vagy a természet védelme, a spirituálisabb élet vagy az önmegvalósítás. Ha van olyan értékkör, amelyet a Fidesz még nem próbált saját támogatói körébe vonni, az a posztmaterialitás (általában és tévesen ezt címkézik liberalizmusnak a kormányoldali publicisztikában, hogy a miniszterelnök példaadó retorikájáról ne is szóljak).

A Fidesznek jó oka van erre: az Inglehart-féle „értéktérképen”, amelyet a múlt héten (uborkaszezon-jelleggel) megénekelt a Portfolio, Magyarország annyira az anyagias-zárt gondolkodású országok közé tartozik, hogy némiképp ellentmondva az ingleharti sémának közelebb áll a történetileg ortodox keresztény gyökerű (sőt, anyagiasságát tekintve a kaukázusi posztszovjet muszlim) országokhoz, mint az európai katolikus, de különösen az európai protestáns országokhoz. A European Social Survey adatai szerint Magyarországon a többség a felmérés kezdete, 2002 óta következetesen a biztonságot preferálja mások megértésével vagy a kreativitással szemben.

(Saját számítás)

(Saját számítás)

A két ábra összevetéséből látszik, hogy bár az erős kormány jó helyen áll a prioritások átlagait tekintve, ha azt nézzük, mennyire értenek egyet a magyarok egy-egy prioritás hangsúlyozásával, akkor nemcsak a biztonság, hanem a szabadság és a másoknak való segítés is megelőzi. Ez azt jelenti, hogy van Magyarországon egy nagy csoport, amely erős kormányt szeretne, de ők sokkal kevésbé fejezik ki „a magyarok” véleményét, mint a biztonságra, az egyenlőségre („egyenlő bánásmód és lehetőségek mindenkinek”) vagy akár a szabadságra törekvők. Mivel a természet védelmével (ha nem kell fizetnünk érte) és a barátok iránti lojalitással könnyű egyetérteni – nincs olyan ország a felmérésben, ahol ezek az értékek ne lennének az elsők között –, Magyarországra a biztonság („hogy biztonságos körülmények között éljen”) keresése a leginkább jellemző.

De valóban egy elcseszett országra jellemző-e csak, hogy biztonságra vágyik? 25 évnyi bizonytalanság után azok a polgárok, akik valaha megszokták a Kádár-kor langyos vizét, nyilván visszasírják a nagyobb létbiztonságot, de miért csodálkozunk, ha az egyetemre pályázók, a pályakezdő fiatalok vagy a kisvállalkozások kevesebb bizonytalanságot szeretnének? Az elmúlt 25 évben mindent és mindennek az ellenkezőjét is kipróbálták rajtuk: semmi nem utal rá, hogy a biztonság vágya puszta kádárista nosztalgia volna. Az életkori kategóriák nem mutatnak drámai különbségeket, s ami különbséget látunk, az inkább az életciklus hatása, mint a kádárista nosztalgiáé. Jól látható, hogy a pályakezdők mellett a nyugdíj előtt állók számára nagyon fontos (még a többieknél is fontosabb) a biztonság. Úgy vélem, azok a kapitalizmuspárti barátaim, akik hiányolják a kockázatkeresést a magyarokban, nem értik, hogy ez a kockázatkerülés azokra jellemző a leginkább, akiknek nagyon is kockázatos az élete: az első munkahely megszerzése és megtartása, vagy a visszatérés a munkaerőpiacra 50 év felett rettenetesen nehéz Magyarországon, így ki ítélhetné el azokat a magyarokat, akik szeretnék magukat egy kissé kevésbé veszélyben érezni? Ki ítélheti el azokat a vállalkozásokat, amelyek kiszámítható környezetet szeretnének? (És – teszem hozzá -- ha csak a kenőpénz-rendszer kiszámítható, akkor alkalmazkodnak ahhoz is.)

(Saját számítás)

A biztonságra vágyást a Fidesz hasznosítja rendszeresen. Hol csinált ellenfelektől véd meg minket, hol gonosz közműszolgáltatóktól, hol pedig terrorista, erőszakos és ráadásul ismeretlen fertőzéseket hordozó bevándorlóktól. A bevándorlás-kérdéssel a Fidesz tehát a szó szoros értelmében biztosra ment, de főként azért, mert sikerült felkeltenie a menekültekkel kapcsolatban a különféle szorongásokat és félelmeket. Egyébként ugyanis valamivel bevándorlóellenesebbek voltak ugyan a magyarok 2012-ben, mint a legtöbb egyébként migrációs célpontnak számító nyugati ország, de nem sokkal jobban, mint a britek vagy más posztszovjet társadalmak. Sőt – paradox módon egyszerre gondoltuk, hogy a bevándorlók gazdagítják az ország kultúráját, és hogy rosszabb hely lesz tőlük Magyarország (az átlag persze nem tükrözi, hogy mennyire eltérően gondolkodnak erről: jóval nagyobb eltérés van magyar és magyar nézetei között, mint a nyugat-európai országok közvéleményén belül).

A más kultúrák iránti nyitottság szintén posztmateriális érték, még akkor is, ha Magyarországon nyilván egyszerűbb megbecsülni a bevándorlók hozta kulturális gazdagságot, mivel ez főként giroszosok és kínai boltok formájában jelentkezik. A Fidesz kampánya ebbe a viszonylagos harmóniába rondított bele – nem csodálkoznék, ha egy mostani mérésben már tükröződne is a bevándorlás alapos áthangolása.

(Saját számítás)

Ugyancsak posztmateriális értékként szokták jellemezni a Schwartz-skálán (fentebb a prioritások között) megjelenő egyenlő bánásmód és esélyek iránti vágyat. 2004-ben és 2006-ban az erős állam iránti vágy még megelőzte az egyenlő esélyek iránti vágyat, de ezt a tendenciát a válság megfordította.  Ez még akkor is igaz, ha a válaszadók általában magukból indulnak ki, tehát a szegényebbek fontosabbnak tartják az egyenlőséget, mint a gazdagabbak. Ez a magunknak kívánt egyenlőség azonban nem csak a szegények között jelentkezik – a szociális védőháló és az egyenlő oktatási esély a társadalom elitjében is támogatást élvez:

(Saját számítás)

A European Values Survey szerint a válság óta növekedett a jövedelmi egyenlőtlenségekkel való elégedetlenség is  -- más országokhoz hasonlóan.

(Saját számítás)

(Saját számítás)

Azt hinné az ember, hogy az egyenlő esélyek iránti vágy, az oktatással és egészségüggyel való elégedetlenség, az alapjában szekuláris világkép és a felcsillanó posztmaterialitás ideális terep a baloldal számára. De nem az.

Mindaddig, míg a jobboldal el tudja hitetni, hogy a jobbos politika (tehát nem a konzervatív, mert attól igen távol áll a jelenlegi kormány) tud védelmet nyújtani különféle képzelt vagy valós veszélyek ellen, a baloldalnak, amelynek a káosza amúgy sem ígér sok jót a biztonság tekintetében, nem sok esélye van.

De miért kell átvenni az ellenféltől azt a képet, hogy a nagyobb szabadság nagyobb káoszt és bizonytalanságot okoz, és védekező álláspontba szorulni? Miért kell megígérni, hogy „minden visszacsinálunk”, amikor 1. erre senki nem vágyik, 2. még több bizonytalansággal jár akkor, amikor a magyarok többsége kiszámíthatóbb életet szeretne.

A posztmateriális értékrend a tekintélyelvűséggel ugyan szemben áll, de elsősorban a törődés, az összefogás, az önzetlenség, a nem kikényszerített moralitás és spiritualitás jellemző rá, az a hit, hogy az anyagiakon túl vannak más fontos dolgok is, nem a rend öncélú felborogatása. Az egyenlőségre törekvés pedig kifejezetten a biztonságérzetet szolgálja egy szociális háló közvetítésével.

Ami a magyarok önző anyagiasságát illeti, ha nem kell is túl komolyan venni azokat a kérdéseket, amelyek nem szólítják fel az embereket arra, hogy valamit adjanak is cserébe az általuk elképzelt értékekért, mégis jelez valamit a tendencia, amelyet a European Values Survey mutat:

(Saját számítás)

Véleményem szerint nemcsak a magyarok feltétlen anyagiassága mítosz, hanem az is, hogy a magyar társadalom olyan mértékben etatista, hogy a gazdasági szabadságot nem becsüli semmire. Ha nem is oly mértékben, mint a nyugat-európai államokban, a 1999/2000-es EVS szerint a magyarok többsége még hitt benne, hogy kemény munkával boldogulni lehet, méghozzá nem csak mások kárára. A rendszeresített állami fosztogatás természetesen megtépázhatta ezt a hitet – de ez nem változtat azon, hogy a magyarok eredendően nem várnak mindent az államtól, még ha többet várnak is, mint a hagyományosan kis újraelosztású angolszász államok. A versenyt szintén inkább hasznosnak, mint károsnak tartják. Amiben a magyarok lényegesen különböznek az általam összehasonlításként alkalmazott német válaszadókhoz, az a hit abban, hogy kemény munkával jut valamire az ember. A magyarok ebben kevésbé hisznek (bár még mindig inkább támogatják, mint az ellenkezőjét, miszerint kapcsolatok kérdése az egész). De csodálkozhatunk-e ezen a mai Magyarországon?

A szabadság leértékelését sem tartom jellemzőnek. Bár ha az egyenlőség és a szabadság között kell választani, a többség az egyenlőség felé hajlik, de ez a dichotómia véleményem szerint mesterséges, a kérdés struktúrája kényszeríti ki, és a konkrét megfogalmazás nem utal arra, hogy az egyenlőségért fel kéne áldozni a szabadságot. („1 - Úgy gondolom, mind a szabadság, mind az egyenlőség fontos dolog. De ha választanom kell a kettő közül, a személyes szabadságot tartanám fontosabbnak, vagyis hogy az ember szabadon, élhessen és ne korlátozzák fejlődését / 2 - Persze hogy fontos mind a szabadság, mind az egyenlőség. De ha választanom kell a kettő közül, az egyenlőséget fontosabbnak tartom, vagyis hogy ne legyenek hátrányos helyzetű emberek és a társadalmi osztálykülönbségek ne legyenek túl nagyok”; 1999-es ESV hullám). Az EVS Németországra vonatkozó adatai szerint a németek körében is megfordult ez a viszony 2008-2009, vagyis a válság táján.

Ha arról van szó viszont, igazságos-e, ha egy jobban teljesítő titkárnő több pénzt kap, a többség azon a nézeten van, hogy igazságos a teljesítmény szerinti bérezés. A teljesítmény jutalmazása és az egyenlőség iránti vágy valójában nincs ellentétben, csak akkor, ha feltételezzük, hogy egy progresszív adórendszer és egy tisztább, korrupcióval kevésbé átitatott gazdaság segítségével sem lehet a kettő között egyensúlyt teremteni.

A politikai rendszerek közül a demokrácia nagyon magas támogatást élvez, és – ami az agresszív vezetési stílust illeti – a legtöbb magyar szívesebben lát egy kompromisszumkész politikai vezetőt.

Hosszan folytathatnám még – ha csak Inglehart térképét nézzük, elborzadhatunk, de, mint igyekeztem néhány adat segítségével megmutatni, a magyarok egyáltalán nem reménytelenül szörnyű és elmaradott népség. Ha Orbán Viktor úgy véli, hogy a baloldal „nem szereti a magyarokat”, az abszurd retorika mélyén van egy kis igazság: a baloldali és liberális pártok híveinek többsége mára meggyőzte magát arról, hogy „a magyarok elmaradottak”, és ezzel a magyar néplélekkel nincs mit kezdeni, mert mindig is egy erős vezetőre vágyott. Az erős vezető iránti igény valójában alig magasabb, mint az ilyesmire retorikailag nagyon kényes Németországban.

Persze néhány tizedszázalék eltérés – ha következetes – mutat kulturális különbségeket; én ebben az írásban csak arról szerettem volna meggyőzni a baloldali és liberális véleményformálókat, hogy a magyarokat lehet szeretni; hogy nincs alapvető szerkezeti baj az értékrendszerükkel és hogy ha részt vesznek a korrupcióban vagy az áfacsalásban, annak nem az az oka, hogy kifejezetten szeretik ezt a műfajt, hanem az, hogy az adók rosszul vannak kalibrálva és a gazdaságot – az MSZP alatt éppúgy, mint most – olyan klientúrák hálózták be, amelyekhez kénytelen a helyi vállalkozó alkalmazkodni.

A magyarok alkalmazkodni fognak: csináljunk egy olyan országot, ahol az életben maradáshoz nem egy pártfunkci rokonának telefonszáma kell, hanem szabadság, egyenlő esélyek (a vállalkozás jogi környezetében és a bíróságokon is, nem csak az oktatásban vagy a társadalmi mobilitásban) és társadalmi szolidaritás, amely egyben biztonságot is nyújt az alul lévőknek.

Az új baloldal – és az LMP – globalizáció-kritikája (vagyis nemzeti bezárkózása) és kapitalizmus-kritikája (vagy szabadság-ellenessége) azért működésképtelen, mert az aggodalmaskodók a globalizmuskritikát (a nemzeti bezárkózást) és a kapitalizmus-ellenességet (és szabadság-ellenességet) retorikai szinten megkapják a Fidesztől is. Ez egy tévút – tévút azért is, mert semmi nem utal arra, hogy akár az EU, akár a multinacionális vállalatok veszélyeztetnék a magyarok munkahelyét vagy nyugdíjuk biztonságát. A biztonságra vágyók nem arra vágynak, hogy kergessük ki innen a multinacionális vállalatokat, hanem arra, hogy legyen munkahelyük és nyugdíjuk, és alapvető biztonságérzetük a környezetükben.

A kérdés persze az, ki hiszi el a baloldal vezetéséért birkózó pártoknak, hogy akarnak és tudnak ilyen országot építeni.

Csütörtökről péntekre órási bűnügy történt! Átvágta a migeráns a GYODÁ-t! Ne nézzetek hülyének, tényleg ez történt! 2000 forintos kár keletkezett így, és a közpénzek helyes felhasználásra oly érzékeny, annak megőrzéséért és megvédésért mindenre kész Rogán Antal be is jelentette, törvényt kell módosítani, hogy a migeránsok nehogy átvágják a GYODÁ-t! Mert ha a kormány törvényt hoz, akkor ilyen többet nem lesz. Hiszen maga a GYODA is így készült!

(Fotó: MTI / Kelemen Zoltán Gergely)

Lehet ugyan vitatkozni arról, hogy a menekültek Magyarországra érkezése mennyiben hasznos az országnak, és mennyiben nem. Ezt a vitát ugyan rosszul és érvek nélkül, de le is folytatja az ország. Azt viszont nem lehet kétségbe vonni, hogy az elmúlt két hónapban voltak olyan történetek, amiktől minden szív ellágyul. Hiszen hihetetlen összefogás jött létre az elmúlt hónapokban, amiből nem egy hollywoodi filmet is lehetne forgatni. Ezeket a magyar történeteket gyűjtöttük össze.

(Fotó: Index)

A Heti Válasz is bekapcsolódott abba a hosszú évek óta tartó küzdelembe, amely az ún. magzatvédő mozgalmak és a nők önrendelkezéséért küzdő szervezetek között zajlik szerte a világon - méghozzá eléggé vitatható módon. Olyan “leleplezésekről” számolt be, amelyekről már kiderült, hogy manipulatív módon és céllal jöttek létre, azaz a hetilap szerzője vagy maga is tájékozatlan, vagy szintén manipulálná az olvasókat.

Két év elteltével bírósági döntés hagyta jóvá a szociális szféra dolgozóinak sztrájk-követelését. A kormány pedig megdöbbent. Nem a 75 ezer forintos nettó átlagbéren, hanem azon, hogy a bíróság jóvá merte hagyni a sztrájkot. De hogy jutunk egyáltalán oda, hogy egy bíróság döntsön egy sztrájkról?

A Fidesz öt éve, 2010. december 23-án (értjük, karácsony előtt egy nappal) fogadta el a sztrájktörvény módosítását. Ennek lényege az, hogy csak akkor lehet sztrájkolni, ha a szakszervezet megállapodik az elégséges ellátásról a munkáltatóval. A munkáltatónak viszont nincs kötelessége elfogadni semmit. Abszurd esetben az is lehetséges, hogy azt mondja a szakszervezet „biztosítjuk a munka 99%-át, és úgy sztrájkolunk”, míg a munkáltató azt mondja erre: neki ez sem elegendő, hiszen fölösleges fennakadásokhoz fog ez így vezetni. Ha így dönt, akkor a szakszervezetnek nincs más lehetősége, a bírósághoz kell fordulnia. Majd két év múlva jön egy döntés.

Egy ilyen helyzetben mikor fogja azt mondani a munkáltató, hogy elégséges neki, amit a munkavállaló kínál, ha helyette el is tolhatja a sztrájkot évekkel? Valószínűleg soha.

Pontosan ez történt nemrég a szociális szakmában is, ahol a kormány nem volt hajlandó az elégséges ellátásról dönteni. Így a szakszervezetek a bírósághoz fordultak. És milyen jól tették. Ugyanis két év után is nevetségesen alacsony a szociális dolgozók bére. És ezt nem lehet szó nélkül hagyni.

A kormány most erre megdöbbent, hiszen sztrájk lesz a bölcsődékben, sztrájk lesz a hajléktalanellátásban és egy csomó másik helyen is. Ezért úgy döntött, a kúriához fordul. A meglepő az, hogy nem az alacsony béreken döbben meg országunk vezetése, hanem azon, hogy a munkavállalók nem nyelik le, hogy ennyire rossz fizetés mellett kell emberfeletti energiát kifejtve dolgozniuk, hanem igenis béremelést akarnak, hogy tisztességesen elláthassák magukat és családjukat.

Persze ez a hozzáállás nem meglepő attól a kormánytól, amelynek egyik minisztere, Lázár János szerint majd a későbbiekben kell csak arról dönteni, akarnak-e normális bért adni a saját maguk által foglakoztatott munkavállalóiknak. És nem meglepő akkor sem, amikor a szociális ügyekért felelős államtitkár szerint azokat, akik a szociális szférában dolgoznak, emberek közelébe se szabadna engedni.

Pedig a bérkövetelés nagyon is jogos. 80-100 ezer forint nettóból nem lehet megélni, nem lehet gyereket nevelni vagy iskoláztatni. Sőt, még nagyon enni se lehet ebből adni egy gyereknek. Márpedig a szociális szféra dolgozóinak nagy része nő, és sokuk egyben a gyerekét egyedül nevelő anyuka is (ezt csak a családbarát kormány kedvéért írtuk ide).

Hogy érthetőbb legyen: a szociális szférában dolgozó szakemberek ma leginkább az általuk segített emberek életszínvonalán élnek.

Mindeközben pedig költi az állam a pénzeket ezerrel: lesz Olimpia, Vizes-VB, lesznek stadionok, lesz múzeumi negyed, lesz várba költözés, és van már egy ideje tomboló korrupció is. Ezen kívül az állami pénzekből jut új média felállítására is, vagy milliárdos gyűlöletkampányra. De nem jut arra, hogy az állam által foglakoztatott munkavállalók ehessenek.

Két éve állt fel a szociális szféra sztrájkbizottsága, de jóval több, mint két éve élnek relatív szegénységben az ágazat dolgozói. A sztrájkkövetelésük jogos, és minden honfitársunknak melléjük kell állnia! Ha pedig a kormány nem érti miről van szó, félti a bölcsődék és hajléktalan-ellátók működését, még a dolgozók által garantál elégséges ellátás mellett is, akkor az államtitkár urak és hölgyek beállhatnak egy napra szart vakarni és üszkös lábakon kötést kicserélni. Talán ez nekik is jó lecke lenne!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több, a munkavállalók helyzetéről szóló cikket olvasni, támogass minket!

Tisztán emlékszem arra a szép, verőfényes tavaszi napra. Középső csoportos voltam a Bükkös parti Óvodában Szentendrén. Ekkor még őszintén hittem a rendszerben, tizesével rajzoltam a hős szovjet tankokat, ahogy kisöprik a fasisztákat, felszabadítják a hazát. Kimondhatjuk: balról előztem a hivatalos politikát és alig vártam, hogy kisdobos lehessek majd. Ez a nap azonban örökre megváltoztatta életemet. Labanino Rafael írása

fotó: HVG Archív

Múlt hétfőn az LMP ismét benyújtotta ügynöktörvény javaslatát, ami végre tisztább vizet öntene a pohárba. Ezért borítékolható menetrendszerinti elkaszálása. Az, hogy az MSZP sosem engedte a kérdés tisztázását nem meglepő, de igazából az sem, hogy a magyar jobboldal sem. Az 56-os múltja ellenére a Kádár-rendszert a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat élén kibekkelő, és az egykori állambiztonságiak biztonságát ki tudja, miért, de szívügyének tekintő Boross Péter belügyminisztersége, majd miniszterelnöksége óta így van ez a létező jobboldalon. Orbánék meg egyenesen többek között Pozsgay elvtárs segítségével írtak Alaptörvényt (nem beszélve a kormányukban csúcspozíciókban ülő egyéb egykori elvtársakról), szóval nincs itt semmi látnivaló. Közben valamiért egy kormányközeli heccportál felkapta Szabó István filmrendező ügynökügyét, és mivel konkrétan a jelentéseiből idéznek, most talán még hihetünk is annak, amit leírnak.

Ismét pörög tehát az ügynökügy (leginkább saját maga körül). Valahogy félálomban tegnap minderről eszembe jutott a saját ügynöksztorim. Bizony, hiába vagyok mindössze 33 éves, nekem is van egy különbejáratú, piszkos kis ügynöksztorim. Mint tudjuk, egy ilyen történetben mindenki áldozat, főleg a besúgó. Előre félek attól, hogy jeles kortársaimat ez a történet is a besúgók melletti petíció aláírására ösztönzi, amit leginkább jeles kortársaimnak nem kívánok. Mégis vállalnom kell a kockázatot, és el kell mesélnem ezt a történetet mindnyájunk okulására. 1987-ben találtam magam szemben a Kádár-rendszer alvadt sturktúráival és kompromisszumaival egyszerre, és gabalyodtam bele a diktatúra abszurd logikájába.

Tisztán emlékszem arra a szép, verőfényes tavaszi napra. Középső csoportos voltam a Bükkös parti Óvodában Szentendrén. Ekkor még őszintén hittem a rendszerben, tizesével rajzoltam a hős szovjet tankokat, ahogy kisöprik a fasisztákat, felszabadítják a hazát. Kimondhatjuk: balról előztem a hivatalos politikát és alig vártam, hogy kisdobos lehessek majd. Ez a nap azonban örökre megváltoztatta életemet.

Történt ugyanis, hogy ebédeltünk kis pajtásaimmal, amikor a két óvónéninek ki kellett mennie a szobából  (biztos elnyomni egy cigit, gondolom mai fejjel). Megkértek két kislányt - két társunkat -, hogy figyeljenek ránk többiekre, amíg ők távol vannak. Figyelmeztették a csoportot, hogy a két kiválasztott jelenteni fogja nekik, hogy ki nem viselkedett rendesen. Nagyon összetartó és öntudatos középsősök voltunk, ezt mindenképpen le kell szögeznem a történetnek ezen a pontján. Nem is viselkedtünk rosszul, ettük a lebbencslevest, vagy a csigatésztás mócsingos pörköltöt vagy valami nagyon hasonlót a késő Kádár-kor méltán híres közétkeztetésének utánozhatatlan termékei közül. Talán beszélgettünk néhányan – igaz csak halkan -, ami abban az óvodában nem volt szabad ebéd közben, ha jól emlékszem. Úgy tíz perc múlva jöttek vissza az óvónők és meg is kérdezték a kislányokat, hogy ki nem viselkedett rendesen. Ők pedig, gondolkodás nélkül felsoroltak néhány nevet, köztük az enyémet is. Mondom, én akkor még hittem a rendszerben, ezért tagadtam, hogy rosszalkodtam volna, hiszen ez volt az igazság. Ez a két jeles pedagógust nem érdekelte, nem hittek nekünk megvádoltaknak és sarokba állítottak minket.

Az ügynek több olvasata is van. Az első, hogy a két kislány teljesíteni akarta a feladatot, mindenáron. Akár volt fegyelmi kihágás, akár nem. A második, hogy a két kislány különböző előnyök reményében szállított néhány mondvacsinált bűnöst. A szemük előtt lebeghettek olyan távlatok, hogy például „összekutyulhatják” a tejbegrízt és a kakaót, amit máig nem fogok fel ésszel, hogy miért nem volt szabad, vagy mondjuk, hogy megkapják a legszebb babákat a délutáni alvás után. A harmadik, hogy már ötévesen velejéig romlottak voltak, és ha már belekóstoltak a hirtelen rájuk ruházott hatalom ízébe egy jó kis visszaélésnek nem tudtak ellenállni. A negyedik, hogy egyik társunk elkövetett valamit, és hogy őt mentsék, néhány emberről azt állították, rosszalkodtak egy kicsit, így terelve el a figyelmet arról, aki, ha kiderül tette, nem úszta volna meg egy kis sarokba állítással. Az ötödik, hogy magukat mentették (felnőttek történeteit is nehéz követni ilyen téren, hát még ovisokét!).

Viszont az is lehet, hogy a két óvónőt akkor kellett volna örökre eltiltalni gyerekek közeléből, mert ahogy a történet bizonyítja, nemcsak rossz pedagógusok, hanem ostoba, rosszindulatú emberek voltak, akik két kisgyereket ilyen helyzetbe hoztak. Én ez utóbbira szavaznék.

Mi meg álltunk ott néhányan a sarokban és nem értettük az egészet. Ma már tudom: a kor áldozatai voltunk.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több cikket olvasni a témában, támogass minket!

Nyílt levél az Amnesty International Magyarország részére

Az Amnesty International e hónapban dönt arról, hogy hivatalos politikájává tegye-e a prostitúció teljes dekriminalizálását. Ez a gyakorlatban azokat a striciket és klienseket is felmentené a büntetőjogi felelősség alól, akik másokat szexuális vagy anyagi előnyökért zsákmányolnak ki.

Kevés magyarországi politikus van, aki Kocsis Máténál nagyobb kihívás elé állítja azokat, akik Gandhi (vagy éppen Jézus) nyomán igyekeznek szeretettel viszonyulni az ellenségeik, illetve a politikai ellenfeleik iránt. (Pedig elég erős a felhozatal.)  A józsefvárosi polgármester – aki a mélyszegénységben élő embertársaink elleni gyűlöletkeltéssel tett szert országos ismertségre – ezúttal a Köztársaság téren megpihenő menekültekkel szemben uszít egy tegnap esti Facebook bejegyzésében.

Kép forrása: Lehet-e egy menekültnek több lájkja Magyarországon, mint Kocsis Máténak?

Noha a közéleti vitát a demokrácia egyik legfontosabb alkotóelemének tekintem, Kocsis Máté esetében mégis nehéz volt rávennem magam, hogy egyáltalán válaszra méltassam a közleményét. Mivel azonban a polgármester valamilyen értelemben a nevemben beszél (hiszen évek óta a Józsefvárosban lakom, ráadásul a Köztársaság téren), úgy döntöttem, hogy mégiscsak megfogalmaznám a különvéleményemet.

Kocsis Máté szerint a „II. János Pál pápa teret” (átmenetileg ugyanis ez a hivatalos elnevezése a Köztársaság térnek) „tönkre tették a népvándorlók” – a polgármester szerint azzal, hogy „sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak”. Arról nem is írnék bővebben, hogy mennyire fölháborító, ha egy választott elöljáró efféle ócska gyűlöletkeltő propagandával reagál arra, hogy az általa vezetett kerületben keresnek egy rövid időre átmeneti menedéket (illetve néhány négyzetméternyi árnyékot) a háborús övezetekből – és az ott rájuk mért mérhetetlen szenvedés elől – menekülő embertársaink. Vagy arról, hogy ez miként a szöges ellentéte az evangélium erkölcsi előírásainak (azért emlékeztetőül, ld. Máté 25: 35-45).

Csak arról az egyszerű dologról szeretnék írni, hogy amit a polgármester ír, az nem igaz.

Valóban sokan ülnek le a Budapesten átutazó menekültek közül megpihenni kis időre a Köztársaság tér fái alá, vannak akik az éjszakát is itt töltik – legtöbben a szabad ég alatt, néhányan sátrakban. Valóban sokkal többen használják a napokban a Köztársaság teret. Azonban ami a legmeghatározóbb élményem, nekem, aki – szemben Kocsis Mátéval – a Köztársaság téren lakom, az, hogy micsoda hihetetlen nyugalom uralkodik a téren. A Köztársaság tér nem a legcsendesebb vagy legbiztonságosabb közterülete volt a városnak, de bizonyosan csendesebb most, mint egyébként, és ami engem illet, inkább biztonságban is érzem magam, ha éjszaka átsétálok rajta. Talán azért, mert soha semmilyen félelemkeltő (vagy akárcsak félreérthető) megnyilvánulást nem tapasztaltam egyetlen itt megpihenő menekült részéről sem.

Mint írtam, évek óta a Köztársaság téren lakom egy kis bérelt lakásban, aminek az erkélye a térre néz. Gyakran otthon dolgozom, éjszaka is, nyitott erkélyablaknál, és az elmúlt években sűrűn előfordult, hogy leszaladtam, mert üvöltözést hallottam. Nem a „politikai korrektség”, hanem a személyes tapasztalataim mondatják velem tehát, hogy a polgármester nem mond igazat, amikor az itt megpihenő menekülteket a Köztársaság teret tönkretevő, őrjöngő, rongáló, késelő vadállatokként mutatja be. Nekem az sem tűnt fel, hogy szemetesebb lenne a környék, az viszont igen, hogy a Köztársaság tér messziről érkezett vendégei a „Segítsünk együtt a menekülteknek” csoport önkénteseivel közösen szemetet szednek.

Kocsis Máté azt is írja, hogy „Ennyi emberi ürülék pedig még soha nem volt közterületen.” Itt a polgármester úr vélhetően nem gondolta végig, hogy mit mond. A nyilvános WC-k hiánya valóban súlyos problémát jelent Budapesten és ezen belül a Józsefvárosban is – lényegében mindenki, de különösen azok számára, akik hosszabb-rövidebb ideig arra kényszerülnek, hogy közterületen töltsék az éjszakát. Azok számára, akiknek nincs hol lakniuk (ahol bármikor elmehetnek WC-re), vagy az önkormányzat biztosít közterületi mellékhelyiségeket, vagy közterületen kell, hogy elvégezzék a dolgukat – hiszen az anyagcsere nem szabadon választható tevékenység, hanem az emberi élet elkerülhetetlen velejárója. Ha tehát minden korábbinál több emberi ürülék van a Köztársaság téren, akkor arról csak és kizárólag a kerületi és fővárosi önkormányzat – és különösen annak vezetői, Kocsis Máté és Tarlós István – tehetnek.

És ha a polgármester nem is végzi tisztességgel a munkáját, és nem is járul hozzá az önkormányzat erőforrásaival (szemben azzal, ahogyan az Szegeden történt) annak a humanitárius katasztrófának a kezeléséhez, amelynek egyik következménye és megnyilvánulása a Köztársaság téren kialakult helyzet, legalább ne állítson valótlanságokat, ne szítsa a gyűlöletet az ideig-óráig a Köztársaság téren vendégeskedő családokkal, udvarias fiatalokkal, kisgyermekes anyákkal és apákkal szemben.

És ne írja, hogy „Meg fogjuk védeni a közvagyont és minden törvényes eszközzel garantálni fogjuk a józsefvárosiak biztonságát!”, mert csak nevetségessé teszi magát. A közvagyont és a biztonságot – úgy is mint a jogbiztonságot és a létbiztonságot – ugyanis nem a menekültek veszélyeztetik Magyarországon, hanem Ön, Kocsis Máté, és fideszes párttársai.

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több cikket olvasni a magyarországi menekülthelyzetről és az állami propagandáról, támogass minket!

Kocsis Máté egy Facebook-bejegyzésben követte el az uszítás és a rémhírterjesztés bűntettét. Amit viszont erre reakcióként kapott, arra nem számított, kommentelők, köztük helyi lakosok cáfolták meg a kijelentéseit alig 2 óra alatt. Kocsis azt álította, hogy a II. János Pál Pápa téren lévő menekültek, gyújtogatnak és késelnek illetve összepiszkítják a teret. Előbbiekre semmilyen bizonyíték nincs, utóbbi kapcsán pedig kiderült, hogy a kerület emberei zárták le azt a játszóteret, ahova korábban a fővárosi főkert emberei telepítettek mobil WC-ket. Mindeközben a VIII. kerület az egyik olyan fővárosi városrész, ahol egyébként a lakosság és a civilek kérésének ellenére is 0 darab köztéri WC található.

Kocsis Máté Facebook posztját nem idézzük (itt lehet elérni), mert nem adhatunk helyet törvénytelen véleményeknek, Aki akarja megtalálja. Persze érkeztek pozitív kommentek is a polgármester uszítására, de ahhoz képest, hogy Kocsis saját oldaláról beszélünk meglepő a polgármester megcáfoló kommentek száma, mi ezekből szemezgetünk:

késelnek? az biztos benne volt a hírekben, tudna adni egy linket dr. Kocsis Máté?

Kedves Máté, miért hazudik? Szó sincs sátrakról. A Keletiből elzavartak például ma több száz embert, ők jöttek át a térre, ahol az ön emberei azonnal le is zárták azt a helyet, ahol a főkert által kihelyezett wck voltak. Annak ellenére, hogy önök mindent elkövettek azért, hogy a legyen kosz és rendetlenség, nem lett semmi. Sőt, önkéntesekkel közösen a menekültekkel, rendet raktak. Miért sajnálják az árnyékot, a WCt ezektől az emberektől? Mi lett volna, ha 56ban Ausztria így fogadja a Józsefvárosi forradalmárokat? Miért lehetetlen emberként viszonyulni emberekhez? Maga csak Habony úr hülyeségeit tudja megetetni a kerülettel?

Kár, hogy a térrel szemben lakom, napi több órát töltök kint és Kocsis Máté hazudik! Ők békésen ücsörögnek. Szemét van, ürülék van, mert elzárták előlük a két szem mobil WC-t, de balhé az nincs. Milyen durva, hogy KM mindenkit hülyének néz, hisz kicsit sem lenne országos hír belőle, ha késelnének a menekültek. Ne nézzen már madárnak minket!”„nomen est omen.. a név kötelez.. II János Pál azt hiszem befogadób volt. mint álkeresztény barmai a kerületnek.. ha már az Ő nevét viseli ez a tér..”

Talán nem csak rendőrök kellenének, hanem pl mobil wc, stb. A bevándorlók kriminalizálása nem megoldás, csak demagógia. Nem ma kezdték a táborozást, eddig mégsem történt semmi érdemi.

Az senkinek nem jut eszébe,hogy miért ott vannak? Kerítés helyett, gondoskodni kellene az elszállásukról,amire elég rendes összeget kapott a kormány.Persze ezt a pénz sem arra költik amire kellene,így több jut nekik.Kívánom minden menekült ellen szólónak,hogy rá is ez a sors várjon.Tudom,hogy nem egyszerű a menekült áradat,de erről pont a nagyhatalmak tehetnek és csak összefogással,humánus megoldásokat keresve lehet megoldani a problémát.Egyébként a kormány pontosan elérte amit akart,eddig a jobb és baloldaliak szidták,gyűlölték egymást,most van egy új csont.Persze nem lehet mást várni azoktól,akik magyar magyart gyűlölt,mert más a pártállása,vallása.

URISTEN! KIT keseltek meg a bevandorlok? es mit loptak el pontosan? Minimum kezdobetuket az aldozat nevebol! ... Naugye! Polgarmester, ez nem tul szakmai vagy profi hozzaallas. evekig dolgoztam a keruletben, mindig is tele volt szarva. na, de komolyan a rongalasrol kepeket szeretnenk! ugyan mar

Kedves dr. Kocsis Máté, most jöttem a térről, sem emberi ürülék sem sátrak... Apropó, hol vannak a wc-k? Őrjöngenek? Csendben ülnek a fák alatt a beteg gyerekeikkel, és örülnek egy mosolynak is. Látott Ön egyáltalán egy "népvándorlót" is, ahogy nevezi ezeket a szegény földönfutókat? Tüzet hol raktak? A szemét mind össze van szedve, le van téve zsákokban a kukák mellé, a "népvándorlók" is takarítanak. Talán el kellene szállítani a szemetet, ami össze van gyűjtve. És Zuglóban hol adnak a menekülteknek szállást és kosztot, mert akkor odaküldenénk őket. ? Az ingyenes tömegközlekedésről meg ne is beszéljünk... Ennek az írásának minden egyes írásjele színtiszta hazugság. Szégyellje magát!

Emlekszem mikor a Kossuth téren volt egy nagy táborozás... Tönkre tették az egészet a szimpatizánsok... Mert oda végezték a dolgukat... Tábortűzet raktak... Hangoskodtak... Italoztak... De az rendben volt…

Mintha ezek az emberek jókedvükből hagyták volna el hazájukat, hogy idegen ország terein aludjanak hontalanul. fogalmunk sincs, hogy mit érezhetnek, és ne is kerüljünk az ő helyzetükbe. Ez az állapot senkinek sem jó, de ellenségeskedés csak ellenségeskedést szül”

Próbáltam rákeresni mindenféle formában, de sehol nem találtam olyan hírt, hogy lett volna késelés. Pedig a police.hu-n még lopott biciklikről is hírt adnak, nemhogy ha ilyen történik... És ott sincs erről semmi. Vagy ezek szerint Önök annyiban hagyják a lopást és a késelést, és nem jelentik a hatóságoknak? Kérném szépen - mint a kerület egyik adófizetője - hogy legyen szíves valamivel, bármivel alátámasztani az állításait, és én abban a pillanatban készséggel elhiszem. A biztonságunk érdekében mostmár szeretnénk tényszerűen is tudni, ha történt ilyen. Tehát várjuk a konkrétumokat. Köszönjük!

Ráadás:

Sőt még külön facebook oldalt is alapítottak, Lehet-e egy menekültnek több lájkja Magyarországon, mint Kocsis Máténak? névvel.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Támogass havi 1000 forinttal:

További vállalásaink
és támogatási lehetőségek

A Kettős Mércét nem támogatják pártok vagy oligarchák, nem használunk állami vagy külföldi pénzeket. A Mérce egy független baloldali portál, melynek a működése rajtad is múlik! Ha szeretnél még több menekültek helyzetéről szóló cikket olvasni, támogass minket!