Vasárnap olyan baloldali koalíciók nyertek a spanyol helyhatósági választásokon Madridban és Barcelonában is, melyek egyik fontos üzenete a szegényekkel való szolidaritás és a megszorítás ellenesség volt. Alig fél éve Görögországban a megszorítások ellen küzdő Sziriza nyerte a görög választásokat. A brit választások legnagyobb meglepetése a Skót Nemzeti Párt (amelynek sikere mondjuk nyilván a skót függetlenségi törekvéseknek is köszönhető), és a semmiből 5%-ot szerző zöldek is a megszorítás ellenességet tűzték a zászlajukra. Az elmúlt évek az európai politikában az új baloldali pártok előretöréséről szóltak, a svéd feministáktól, a szlovén anarchista baloldaliakon keresztül, a horvát elnökválasztás 21 éves kilakoltatásellenes aktivistáján át, aki 20%-kal lett harmadik. Míg Európában a 2008-as válságra létezik olyan válasz, ami a szolidaritást, a jólétet és a humanista államot tartja szem előtt, addig Magyarországon nem jutunk tovább az Orbán-ellenességnél.

Persze a Szirizáról vagy a spanyol Podemosról sem tudjuk most megmondani, hogy sikeresek lesznek-e hosszú távon ezek a vállalkozások, de azt tudjuk, hogy választási sikereket tudnak elérni, baloldali hatalomváltást, és ezzel az igazságosság fontosságát tudják előtérbe tolni. A mára kiüresedett baloldali pártok szavazóinak jó részét fel tudták szívni, és az idegengyűlölő, rasszista, néhol homofób szélsőjobboldali pártokkal szemben alternatívát mutatnak Európában.

A spanyol Podemos és a hasonló pártok üzenete nyilván bonyolult, de a lényeg egyszerűen összefoglalható. Nem adjuk a jóléti államot és elutasítjuk, hogy a fiskális szigor politikája és a megszorítások kivezetnek a válságból. A recept másik eleme pedig a demokrácia újraértelmezése oly módon, hogy visszatérnek ahhoz a mára eltűnni látszó elképzeléshez, amelyben az állam és így a választott képviselők feladata olyan feltételek biztosítása, amelyek minél több ember megélhetését, boldogulását teszik lehetővé, és fenntartják azt a védőhálót, amely egy szintnél senkit nem enged lejjebb csúszni. Teszi ezt humanitárius okokból, de azért is, mert a közjó szempontjából ez a leghatékonyabb, végezetül pedig azért, mert demokráciáink egyik legfontosabb pillére a szolidaritás, ami szerint valóban nem hagyunk senkit az út szélén.

Ezek a pártok rendelkeznek saját válságértelmezéssel, és ebből következő ellenségképpel, meg tudják nevezni a 2008-as válságért, és az utána következő megszorításokért felelős, helyi és uniós vezetőket, a kikényszerített reformokat, bankmentő- és megszorítócsomagokat. Meg tudják nevezni azokat a jobboldali és baloldali vezetőket, akik felelősek a válságért, és nyilvánvalóan ellenséget is fabrikálnak belőlük.

De ezek a pártok alapvetően azért sikeresek, mert politikai entitást tudnak faragni a lecsúszókból, a szegényekből és a középosztályból azzal a vízióval, ami a jóléti állam fenntartásáról, a demokrácia új lehetőségeiről szól. Amit elutasítanak az érthető, érthető mert abból következik, hogy mit akarnak tenni az országukkal, és nem azért akarnak valamit tenni, mert mondaniuk kell valamit, mi lesz azután amit elutasítanak. Előbb jut eszünkbe róluk a jólét akarása, mint a Jobboldali pártvezérek utálata.

Magyarországon ezzel szemben a baloldali térfél pártjai egyelőre erre nem képesek. A közleményekben, sajtótájékoztatókon, akciókban, programokban előrébb való az Orbán-ellenesség, mint a társadalmi vízió. A hatalompolitikai elképzelésekben pedig nem azzal találkozik az állampolgár, hogy neki miért lesz jó, hanem azzal, miként lehetséges leváltani Orbánt.

Ezzel pedig lehetetlenné válik az, hogy a valódi elégedetlen csoportok képviselőivé váljanak ezek a pártok. Nem tudják még felépíteni azokat az identitásokat, amelyek ezeknek a lecsúszó társadalmi csoportoknak is az identitásai, és ezért nem is tudják megszólítani, politikai erővé formálni őket. És pontosan ezért arra sem képesek, hogy erős alternatívát adjanak a rendszerrel szemben.

Pedig ott van ezekben a pártokban is - vagy a pártok egy részében, vagy a párttagok egy részében - a jólét megadásának kívánása, ezeknek az elveknek a tisztelete, sőt egy részük pont ezeket az elveket akarja érvényre juttatni, de úgy tűnik nem tudnak kitörni a politika megszokott kerékvágásából (ahogy ennek a cikknek a szerzője sem sokszor). És amíg a véleményvezéreknek, és az ezeknek a pártoknak legalább megjelenést adó médiák számára az Orbán-ellenesség, és a kormány leváltásához egyedüliként üdvözítő hatalompolitikai egyezkedés az érthető és megfogható politikai tartalom, amelyről beszélni akarnak, a helyzet nem is fog változni.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

De szerencsére meg tudtuk állni. Körmendi Gábor a Blikkel együttműködésben csinált vérfagyasztóan ciki, benyalós interjút Rogán Antallal és feleségével a festői Budapest felett.

Aki a Rogán-család zseniális kommunikációs képességéről beszélt eddig, annak kötelezően ajánljuk ezt az interjút. Ugyanis ennyire gyengén még sose játszották el az érző feleség kiáll a férje mellett szerepet. Érdemes figyelni, hány vágás van a filmben.

Cecília valami olyasmit magyaráz, hogy nagyon dühös lett, amikor elindult a rágalomkampány a férjével szemben, és ezt nagyon nehéz átélni (ez az a Rogánné, aki többet szerepelt a belvárosi City magazin címlapján, mint a teljes ellenzék). Rogán is nehezen viselte a kritikákat, de bölcs politikusként bevallja, hogy ugye ez is hozzátartozik a politikus léthez.

"Próbáltam az érzelmeimet kiadni magamból, de nyilván a legfontosabb az, hogy ilyenkor támasza legyek a férjemnek" - mondja Rogánné Gaál Cecília.

Ha nem tudnánk, hogy a Habony-Vajna-Rogán hármasnak milyen ügyei vannak, ha nem néztük volna végig az elmúlt fél évben a naponta jövő információkat a korábban Rogán Antal által vezetett mutyisorozatról, talán még be is dőlnénk ennek. Az V. kerületi korrupcióellenes kampány, ami főként Juhász Péter nevéhez kötődik, ugyanis nem rágalomkampány, hanem az állampolgárok pénze elköltési módjainak átláthatóságért folytatott küzdelem, a mi érdekünkben. Nem fogjuk belinkelni a számos ügyet, a nevetséges rendőrségi és ügyészségi elutasító határozatokat, a szánalmas védekezéseket.

A videó egyébként legszebb és leghitelesebb pillanata az, amikor Rogán arról beszél, a FIdesz egy közösség, ahol közösen döntenek a dolgokról. Nyilván ezért döntöttek az elmúlt egy évben lényegében minden fontos kérdésről a párt elnöksége és választmánya nélkül.

Csak azt tudjuk ajánlani, mindenki nézze meg ezt a videót (amit a 444.hu talált), és kedve szerint vagy sírjon vagy nevessen.

Update: A videót leszedték:

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Sokadszorra köszön vissza a magát demokratikusnak nevező oldal kiválóan demokratikus érvelésében az az elég furán demokratikusnak nevezhető érv, hogy mi vagyunk a demokraták. Én demokratának tartom magam, és pont ezért nem vagyok hajlandó olyan pártra szavazni, aki azt mondja magáról, csak mi vagyunk a demokraták, a többiek nem. És lényegtelen, hogy ki mit gondol arról, melyik párt demokrata és melyik nem.

Szelényi Zsuzsanna az Együtt pénteki konferenciáján mondta ezt: Ugyan az emberek még a bal-jobb dichotómiában gondolkoznak, de ez szerinte elavult, és ma fontosabb törésvonal húzódik a demokraták és az antidemokraták között.

Nyilván nem csak Szelényi állítja ezt, számos kiváló embertől lehetett hallani az utóbbi időben, hogy demokraták és antidemokraták csatája zajlik épp, meg hogy ezzel lehet választást nyerni, és ez a csodafegyver, ami majd megszólítja a választókat. Ehhez még tegyük hozzá Szigetvári Viktor mondatait arról, hogy azért nem vitázik a DK-val, az MSZP-vel, a PM-el, mert velük úgyis össze fog fogni, és ezért fölösleges is a vita. Ha pedig ezt hozzátettük, akkor meg is érkeztünk valahova 2013 végére.

Egy dolgot biztosan megígérhetek, bár csupán egy szavazó vagyok. Nem fogok a demokraták összefogására szavazni 2018-ban.

Méghozzá azért nem, mert én nem demokratákra akarok szavazni, hanem az ország problémáit érintő megoldásjavaslatokra. Arra akarok szavazni, hogy egy baloldali párt vagy baloldali pártok szövetsége megígéri, ha kormányra kerül, visszaállítja a munkavállalói jogokat, megállítja a szegénység terjedését, visszaállítja a szociális védőhálót, megemeli a nevetségesen alacsonyan kereső közalkalmazottak fizetését, pénzt tol az oktatásba és egészségügybe, és átalakítja ezeket a szektorokat a társadalmi felzárkóztatás és egyenlőség elve alapján. No meg elkövetnek mindent, hogy felszámolják azokat a károkat, amiket a Fidesz okozott a magyar demokráciának. Újra működésbe hozzák a fékek és ellensúlyok rendszerét, normális vezetőt neveznek ki a közmédia élére, és nem háborút vezetnek a jobboldali szavazók ellen, hanem egyként kezelik az országot.

Ennek viszont semmi köze nincsen a demokraták versus alien csatához. Engem nem ez mozgat, mert pontosan tudom, hogy a demokraták önmeghatározása egy az egyben olyan, mint az orbáni magyar önmeghatározás, kizárja egy értékből az emberek egy részét, ahelyett, hogy minél több ember számára megélhető napi tapasztalattá tenne egy olyan pozitív értéket, ami egyesítheti a társadalmat.

Nyilván nem vagyok hülye, és nem hiszek az azonnali társadalmi békében, amely egyik pillanatról a másikra eljön, de azt is tudom, hogy azokat a baromi mély árkokat, amiket a Fidesz, de cinkosként a Jobbik és például a maguk demokratikusnak nevezésével a "demokratikus" ellenzéki pártok teremtettek, csak úgy lehet betemetni, ha valamikor hozzálátunk ehhez.

És azt is gondolom, hogy ezeknek az árkoknak a betemetéshez pont a saját magunkat bezáró és a másikat megcímkéző identitások értékekkel való felváltása szükséges. Arról nem lehet vitát folytatni, ki a magyar és ki a demokrata. De arról lehet, hogy milyen legyen az oktatás, az adórendszer, az egészségügy. És ahhoz, hogy az árkokat betemessük első lépésben az kell, hogy átmenjünk rajtuk és megvizsgáljuk, mi van a másik oldalon.

És a demokraták önmeghatározása azért is káros, mert a valódi célokat elrejti. Micsoda butaság azt mondani, hogy nem bal-jobb, hanem demokrácia versus alien versengés van, micsoda butaság tagadni minden más politikai értékek fontosságát, és azt a látszatot kelteni, hogy nekünk ezekre nincs szükségünk, mi egyszerűen demokraták vagyunk. Értékek, ebből következő érthető program, és az ezt zanzásító vízió, és a róla szóló vita/párbeszéd nélkül nincs új magyar baloldal Magyarországon. A demokraták nem fognak választást nyerni, a baloldal nyerhet.

Bár azt is tudom, egy reális lehetőség a magukat tévesen demokratikusnak nevező pártok valamilyen összefogása, ez legkorábban majd 2016 felé jön el, és azt gondolom, a Gyurcsány Ferenccel kötött koalíció nem természetes, nem magától értetődő, ha pedig ezek a pártok nem dolgoznak ennek az alternatíváján, nem is keresik, hanem már most azt állítják, ez lesz, akkor ez is lesz.

Ez pedig egyenes út a liberális és baloldali értékrend közötti viták le nem folytatásához, az értéknélküliséghez, és ezáltal egy érték nélküli koalíció megteremtéséhez, a kizárólagosan hatalompolitikai politizálás folytatásához. Ez az út pedig a demokratikus, kormányváltó összefogás 2014-es vereségét már elhozta. Még egyszer ugyanebbe beleszaladni talán nem a legbölcsebb dolog.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Vasárnap este helyhatósági választásokat tartanak Spanyolországban. A legszebb és legnagyobb figyelmet kapott kísérletek élén két nő áll, egyikük Barcelonában Ada Colau, egy közismert kilakoltatás ellenes mozgalom egykori szóvivője, a másikuk pedig egy volt bírónő, a tinédzser kora óta emberi jogi aktivista Manuela Carmena.

Madridban egy hét alatt 8 pontos hátrányt hozott be a polgármesteri székbe az idén 71. évét betöltő, a baloldalnak ifjúkorától, még Franco idejéből elkötelezett „Manuelát” jelölő Most Madrid (Ahora Madrid) koalíció, ahol a Podemoson kívül a Ganemos (’nyerjünk!’) csapatát és további baloldali illetve civil formációkat találunk. A kampány előtt nem túlságosan ismert Carmena ellenfele a PP egyik emblematikus héjája, Esperanza Aguirre, aki majd 10 éven át kormányozta a régiót, ma pedig leginkább arról ismert, hogy a helyben feltárt korrupciós hálózatokban a legközelebbi munkatársai is érintettek – többen, így például volt helyettese is börtönben csücsül. Miközben Esperanzának még a párton belül is sok ellensége van, Manuela Carmena atipikus kampánya óriási siker, annak ellenére, hogy a PP büdzséjének kb. századrészéből, mindössze 200 ezer euróból folyik, amiből 150 ezret lakossági minihitelekből finanszíroznak, és év végéig ígérnek visszafizetni. (A Podemos egyik alaptétele, hogy a bankok felé való eladósodás kulcskérdés abban, hogy a pártok aztán jobban ügyelnek a pénzügyi szektor érdekeire, mint a polgárokéra.)

A felébredt lelkesedést leginkább az érzékeltetheti, hogy 5 napja több száz művész indított spontán és önkéntes kampányt a Most Madrid és a jelölt mellett, dalok születtek Manueláról (aki korát leszámítva valóban mindenben az ellentéte Aguirrének) – és főleg portrék, szerzőik között elismert grafikusokkal, felébresztve a politikailag elkötelezett művészet legszebb spanyol hagyományait : Madrid megérdemli Manuelát, Madrid Manuelával és hasonló üzenetek terjednek az emberi jogi díjjal is elismert bírónőt népszerűsítve. Csütörtökön 1500 érdeklődő kiszorult egy olyan meetingről, ahova csak 800-an fértek volna be, és nőmozgalmak jelentős képviselőit vitte színre, de a kampány által keltett lelkesedés, ez talán a legmeglepőbb, rengeteg pozitív érzelmet szabadított fel, mintha ezzel is felszínre kerülne, milyen megvetéssel, gőggel és közönnyel viszonyult az eddigi néppárti vezetés (sokak benyomása szerint legalábbis), a polgárokhoz.

A Most Madrid programja és jelöltjei – akárcsak a Podemos többi kísérlete – kollektíven került kidolgozásra, szakértők bevonásával és több lépésben történt szavazással – a sürgősségi intézkedések között olyasmiket találunk, ami valóban a Sziriza programjára emlékeztet: az alapvető lakhatási szolgáltatások biztosítása mindenkinek: a kilakoltatások és a privatizáció felfüggesztése, a közmű szolgáltatások visszaállítása, az alapvető egészségügyi ellátás biztosítása.

Hasonló folyamat játszódik Barcelonában, a 15M mozgalom másik bástyájában is. Itt a két generációval fiatalabb Ada Colau, a kilakoltatás ellenes mozgalom közismert ex-szóvivője – aki többek között azzal került be a hírekbe, hogy bűnözőknek nevezte a pénzügyi szektor képviselőit a parlamentben – a közvélemény-kutatások szerint már veri is a jobboldali konzervatív-nacionalista polgármestert.

Bármelyikük győzelme felérne egy földrengéssel – a listájukon szereplők túlnyomó része, ha nem is most debütál a politikában, de nem volt még jelentős pozícióban, és céljuk mindkét esetben az, hogy tárgyalásos folyamatban új alapokra helyezzék az önkormányzati működést, a városlakók, a leginkább rászorulók, és a közszolgáltatások védelmét rakva előtérbe. Colau pl. felfüggesztené az együttműködést azokkal a bankokkal, amelyek folytatják a kilakoltatásokat (az intézmények nagy részének már így is jelentős portfóliója van üres lakásokból), és szeretné elérni a jelentős profittal működő közmű cégeknél, hogy ne kapcsolják ki a szolgáltatásokat a rászoruló adósoknál.

Frissités: A vasárnap esti adatok alapján Ada Colau polgármester lesz Barcelonában: az első helyen végzett 25%-kal és 11 képviselői hellyel, és feltehetően számithat a többi baloldali párt támogatására. Manuela Carmena fantasztikus hajrával ezüstérmes lett Madridban, 20 képviselői helye csak eggyel marad el a győztes Esperanza Aguirrétől, akinek azonban nem lesz meg a többsége, igy Madridban is az unidad popular, ún. népi egység vezetheti az önkormányzatot, amire Franco halála óta szintén nem volt példa.

A választást felvezető, összefoglaló cikkünket lásd itt:

Eddig csak a gazdagok komornyikjai váltottak gúnyát, de most valami új következik? - Spanyolország választ

 

 Frissités 2: És nyertek is!

A 2 éve alakult Podemos és a civilek 2 női jelöltje vörösre festette tegnap a spanyol helyhatósági választásokon...

Posted by Kettős Mérce on 2015. május 25.

A lobbisták beépültek az uniós intézmények szövetébe – írja könyvében José Bové zöld EP-képviselő. Brüsszelben tízezrével találni lobbistákat; ráadásul egy részük leendő vagy egykori EU-hivatalnok, aki belülről ismeri a rendszer minden gyenge pontját.

A napokban kezembe került José Bové francia aktivista, tejtermelő, EP-képviselő és McDonald's-romboló lobbistákról szóló könyve, a „Rablás Brüsszelben”. Bové, aki képviselőként se tett le az aktivizmusról, arról sztorizik, miképpen próbálják (sokszor meglehetősen nagy sikerrel) befolyásolni a nagyvállalatok az uniós döntéshozatalt. Rögtön az elején beavat minket abba, hogyan oknyomozta ki, hogy a GMO-lobbi beépült az uniós intézményekbe is, hogy belülről befolyásolja a szakpolitikákat.

Mérgező és dubiózus

Az első történet a BASF nevű biotechnológiai multicég saját fejlesztésű, Amflora nevű burgonyája körül forog, amelynek a DNS-ét mindössze azért módosították, hogy a magasabb keményítőtartalmával több hasznát vegyék a papír- textil- és ragasztógyártásban. Persze Bové elfogult: nem bízik a GMO-kban, és minden körülmények között elfogadhatatlannak tartja a genetikailag módosított organizmusok termesztését, ha már a természet adott nekünk genetikailag módosítatlan élelmiszereket is (míg a zöldeken belül is vannak, akik nem utasítják el zsigerből a GMO-kat), de – akár jót tesz az egészségünknek, hogy ragasztásra használt burgonya keveredhet a kajánkba, akár nem, – az engedélyezés módja, amit Bové felfed, mindenképpen aggasztó.

Az engedélyeztetés ugyanis a „lényegi egyenértékűség” elvén alapszik, ami kb. kimondaná, hogy az eredeti és a génmódosított növény közötti különbség elhanyagolható. Bové szerint eléggé kétséges, hogy ez ki tudja-e zárni a toxikus és környezetkárosító hatásait az új növénynek. Már csak azért is, mert maguk a szakértői vélemények sokszor kétségbe vonhatók, és érezni rajtuk a multik hatását. Az Amfloránál például alapból felmerült, hogy gyógyászati célú antibiotikumokra rezisztens géneket tartalmaz (azaz előfordulhat, hogy a fogyasztóin – még ha ezt a burgonyát nem is fogyaztásra szánják, simán lehet, hogy átkeveredik más termőföldekre – nem fog hatni például a tuberkolózis kezelésére használt kanamicin) – de ez látszólag nem zavart senkit.

De nem csak a tanulmányokkal, hanem a hatóságokkal szemben is felmerülnek problémák. Az Európai Élelmiszer-Biztonsági Hatóság (EFSA) tagsága például nagy ívben tett az összeférhetetlenségi előírásokra: jó példa, hogy az igazgatótanács elnöke, Bánáti Diána az EFSA mellett részt vett az ILSI (International Life Sciences Institute) munkájában is. Ez utóbbi egy olyan szervezet, amely egy csomó élelmiszerbiztonsági tanulmányt legyárt, a kuratóriumi tagjai között pedig mindenféle élelmiszeripari és mezőgazdasági cég munkatársait lehet megtalálni. Olyan biotechnológiai cégeket is, mint a Monsanto, vagy élelmiszeróriásokat, mint a Nestlé. Ezek meglehetősen sokat profitáltak volna abból, ha az EFSA szemet huny az új élelmiszerek ilyen-olyan visszásságai felett. (Hasonló példa, hogy a méhállomány fogyásához vezető neonikotinoid-alapú rovarölőszerek ártalmatlanságát bizonyító “független” tanulmányt egy Humboldt Fórum nevű kutatóközpont állította elő, amit a Bayer, a Syngenta és pár másik, az ügyben érdekelt multi támogatta – Bové erről is ír.)

A lobbi az korrupció?

Brüsszel a világ egyik legnagyobb lobbicentruma. Bové becslése szerint a mostani 751 képviselőre kb. 15 ezer lobbista jut, azaz képviselőnként húsz (mások ennél tovább mennek és több, mint 30 ezerre becsülik ezt a számot, azaz képviselőnként negyvenre).

Persze ezeknek a lobbistáknak nem mindegyike a sátán gyermeke. Vannak, akik a környezetet védenék vagy munkavállalói jogokat próbálnak meg érvényesíteni, mások meg a közelébe se mennek az európai intézményeknek, csak ülnek egy gép előtt, és küldik a képviselőknek az információs anyagokat, amelyek pár oldalban foglalnak össze egy-egy komplexebb problémát. Ppéldául, hogy milyen hatásai lehetnek egy újonnan kifejlesztett vetőmagnak, növényvédőszernek vagy piaci szabályozásnak – persze a számukra kedvező oldal érveire fektetve a hangsúlyt. Hogy könnyebben fogyasztható legyen az anyag, aláhúzzák a lényeget, kiemelik a legfontosabb három pontot, hogy a képviselőnek könnyebb legyen adott helyzetben döntést hozni - néha aztán a segítőkészségben egészen addig mennek, hogy megírják a képviselők helyett a szöveget. Erre főleg akkor hagyatkoznak a képviselők, ha olyan témában kell döntést hozniuk, ami korábban nem tartozott a szakterületeik közé...

Persze ha valaki lobbista lesz, akkor munkáltatója már eleve elvárja, hogy hozzáférjen bizonyos infókhoz, és ismerjen egy-két meggyőzhető embert. Egy egykori lobbista például elmesélte nekünk, hogy amikor (EU intézményben töltött gyakornoksága után) állásinterjúra ment egy lobbicéghez, ott nem csak a korábbi uniós tapasztalata tűnt fontosnak, de interjúztatói arra is kíváncsiak voltak, jár-e csütörtökönként bulizni a Place du Luxembourgra, az Európai Parlament előtti térre, amelynek kocsmáiban hetente egyszer összegyűlnek a gyakornokok, az európai parlament fiatal asszisztensei, és persze a lobbisták, hogy lerészegedjenek, ismerkedjenek, és megpróbáljanak információt kinyerni egymásból.

Egy bizottság-közeli forrásom egyszer azt mondta, „a lobbi nem ugyanaz, mint a korrupció”, és ebben nyilvánvalóan igaza is van, de a határ néhol nagyon is képlékeny, az intézményrendszer pedig nem feltétlenül akar tenni annak érdekében, hogy gátat szabjon az érdekérvényesítés tisztességtelen formáinak.

Az Európai Bizottság új elnöke, Jean-Claude Juncker persze hivatalba lépve ígéretet tett – feltehetőleg a Luxleaks-botrány miatt, amelynek lényege, hogy Juncker több multinak is kedvezővé tette luxemburgi miniszterelnökként az Európai Unióban való adófizetést –, hogy gátat szab a lobbizásnak, és kötelezővé teszi a Bizottság magasrangú hivatalnokai számára, hogy nyilvánosan hozzáférhető naplót vezessenek minden találkozójukról (még ha ez nem is zárja ki, hogy egy puccos étteremben teljesen véletlenül belebotoljanak valami nagyvállalat képviselőjébe, és pár szót váltsanak arról, miképpen lehetne esetleg az uniós szabályozást valamelyest kedvezőbb irányba hajlítani). Ezen naplók alapján az újonnan indult brüsszeli Politico magazin nemrég végignézte, az Európai Bizottságon belül mely területek a legkedveltebbek a lobbisták körében. Az első helyen a kommunikációs technológiák végezték, ezt követte az energia, a transzport, a belső piac és ipar, valamint a környezet.

És akkor jöjjön egy durva sztori

Bizottsági forrásunk azt is mondta, neki az a tapasztalata, hogy a lobbisták mintha csak későn ébrednének fel, és akkor kezdenek el lobbizni, amikor már minden el van döntve.

Bové könyve viszont hoz egy példát arra, hogy soha sem késő. A történet valahogy így hangzik: a dohányzás értékesítését szigorító dohányirányelv már szinte kilövésre készen állt a Bizottságon belül, amikor a témával foglalkozó máltai biztos, John Dalli egyik pillanatról a másikra lemondott hivatalából. Mint utólag kiderült, a bizottság korábbi elnöke, José Manuel Barroso szólította fel, hogy azonnal távozzon, mivel korrupció gyanújába keveredett: az Európai Csalás Ellenes Hivatal (OLAF) eljárást indított ugyanis ellene, mivel úgy hírlik, 60 millió eurós kenőpénzt kért annak érdekében, hogy a snüssz nevű, füstmentes (az ajkak mögött, az ínynél felszívódó) dohányterméket ne korlátozza az említett irányelv.  

Bové hosszasan ecseteli, miképpen derült ki, hogy Dallit feltehetőleg tőrbe csalta a dohánylobbi: Dalli állítólag kétszer találkozott lobbistákkal, egyszer meghallgatta, mit is akarnak tőle, másodjára meg ő mondta be állítólag az említett összeget – később kiderült, a második találkozó meg se történt, csak a lobbisták állították, hogy egy találkozón kenőpénzt kért tőlük.

Hogy Dalli gyanúba keveredett, az részben annak is köszönhető, hogy az OLAF kétes eredetű bizonyítékokra (például a lobbisták vallomására) hagyatkozott. Ez pedig gyanús, véli Bové, hisz az OLAF és a dohányipar között egy ideje már volt egyfajta kötődés.

Az egész azzal kezdődik, hogy míg Amerikában a Master Settlement Agreement keretében (46 állam dohányzással kapcsolatos kárai miatt) a legnagyobb dohányipari szereplőknek 206 milliárd dolláros büntetést kellett fizetniük, és onnantól kezdve a hatóságok szigorúbban szabályozták a cigaretta reklámozását is.

Ezzel szemben az Európai Unióban kicsit zavarosabb volt a sztori. Itt az ezredfordulón az EU és tíz tagállama panaszt emelt a Philipp Morris ellen, mivel az tudatosan látta el cigarettával a csempészhálózatokat, hogy az olcsó cigin keresztül szoktassa rá a fiatalokat a dohányzásra. A dohányipari szereplők ekkor kilobbizták, hogy a felelősségre vonás helyett 1,2 milliárd eurós önkéntes hozzájárulást fizessenek az OLAF-nak. Ez azt jelenti, hogy az OLAF részben a dohányipar  pénzéből finanszírozta a működését, így nehezen tudott a dohányipari kérdésekben objektíven dönteni. Így volt ez Dalli kivizsgálásakor is.

Ráadásul a fent említett Philip Morris közös céget alapított a Swedish Match nevű sznüff-gyártóval, hogy az unióban népszerűsítsék dohánytermékeiket. Csak hogy érthetőbb legyen: a Swedish Match vádolta meg korrupcióval Dallit, miközben a Philip Morris pénzelt a korrupcióval foglalkozó hatóságot.

(Azt, hogy a Philip Morris miképpen próbálta meg elhalasztani, a számukra bevételkieséseket is ígérő határozatot, és hogyan lobbizott az EP-képviselőknél, akik végül megnyirbálták a javaslatot, a Guardian is megírta).

A gépezetben volt még egy fontos láncszem, egy Michel Petite nevű  jogi tanácsadó, aki a Swedish Matchnek adott tanácsot arról, hogyan kell eljárni az állítólagos vesztegető kapcsán, pár évvel korábban viszont a Bizottság munkatársaként egyeztetett arról, hogy miképpen tegye majd jóvá a Philip Morris a fentebb említett csempészügyet. Itt jön képbe az úgynevezett

forgóajtó jelenség,

ami azt jelenti, hogy egy csomó volt uniós alkalmazott (sokszor nagyon szenior személyek, akik a törvényhozás legmagasabb szintjeit is ismerik), egyik pillanatról a másikra egy lobbicégnél találják magukat. Hasonlóra példa Gerhard Schröder német ex-kancellár, aki leköszönve hirtelen e Gazprom felügyelőbizottságában találta magát, vagy az úgynevezett „kaviárdiplomácia”, amit Azerbajdzsán művel, hogy magához csábítsa az Európa Tanácstól a megfelelő szociális hálóval rendelkező embereket. Vagy ők maguk hozzák létre saját lobbicégüket, hogy a régi haverokat győzködhessék a multik megbízásából.

Bové név szerint is megemlít több ilyen magasrangú hivatalnokot. Volt, aki az EU-intézmények után helyezkedett el lobbicégeknél, hogy ott kamatoztassa az intézményi tapasztalatait, mások olajcégeknél eltöltött évek után kötnek ki a Bizottságnál, ahova nem csak a versenyszellemet hozzák magukkal, hanem a multibarát szemléletet és az egykori kapcsolatrendszerüket.

De a lobbista szemlélet erősödéséhez vezethet az is, ha a tagállamok túlnyomó többsége saját nemzeti érdekeit próbálja érvényesíteni. Még akkor is, ha szembemennek Európa érdekeivel. Így például a lengyel kormány a lengyel elnökség idején a fejébe vette, hogy rááll a durván környezetkárosító palagáz-kitermelésre, ezzel csökkentve függőségét az orosz gáztól. Hogy sikerrel járjon, megbízta a Burson-Marsteller lobbicéget, hogy félmillió euróért cserébe próbálja meggyőzni a többi uniós ország képviselőit, hogy a palagáz igenis hasznos dolog (persze a másik oldalon is pörög a dolog: a Gazprom nagyobb összegeket fizet ugyanis a G+ nevű lobbicégnek, amelynek egyik alkalmazottja ráadásul nemrég házasodott össze Federica Mogherini külügyi biztos szóvívőjével).

Egy másik, Bovénál gyakran visszatérő téma az agrártámogatásoké, itt is az figyelhető meg, hogy a képviselők többsége, a legerősebb hazai érdekcsoportokat védve újra meg újra megakadályozza, hogy csökkenjen a legnagyobb földbirtokok után járó agrártámogatás, amely többek között a Mészáros Lőrinceket gazdagítja, miközben a kistermelők érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyja. Ez a rosszul felfogott nemzeti érdek valójában csak egy elit privilégiumait konzerválja, miközben hosszú távon alássa a közös agrárpolitika legitimitását is. Bové könyve jó példa arra, hogy Magyarország nélkül is van egy csomó necces dolog az Unióban; csupa önérdek és rövidtávú gondolkodás (a magyar demokrácia állapota csak egy nagyon marginális téma a brüsszeli irodákban). Kormányunk erre csak rátesz még egy lapáttal, amikor Budapesten parádéztatja Putyint, és nyíltan rendeli alá oligarchák igényeinek a gazdaságot és a politikát.

A januári görög voks óta feltehetően nem volt olyan szavazás, amire ennyire figyelnek Európában: Spanyolország választ, méghozzá autonóm parlamenteket és helyi önkormányzatokat. Sokak szerint ez ugyan csak az év végére várható törvényhatósági választás első fordulója, és még sosem volt ennyire bizonytalan és ennyire izgalmas a voksolás kimenetele.

És hogy miért fontos ez Európának? A spanyoloknál is erősödik a konszenzus, amely szerint elhibázott az eddigi válságkezelés, a jóléti állam inkább megerősítésre szorul, mint kiárusításra, és az egyik legimpozánsabb új erő, a Podemos, tényleg valami gyökeresen másfajta politikai működést szeretne megvalósítani. Összeszedtük, amire szerintünk érdemes lesz figyelni.

Először is nézzük, mi bonyolítja az összképet!

A helyi önkormányzatokat az egész országban megújítják, de a 17, nagy önállóságot élvező autonóm régióból most csak 13 parlamentet cserélnek le, és olyan politikailag fajsúlyos helyeken, mint a két legnépesebb régióban, Andalúziában és Katalóniában csak helyi önkormányzatokat választanak. Az alábbi ábrán a 2011-es önkormányzati voks eredménye látható:

A bal csücsökben fehérlik Galícia, jobbra Katalónia, középen fenn a picike, de politikailag szintén fontos Baszkföld: itt most nem lesz tehát új parlament. Az andalúzoknál az előrehozott választásokat egy hónapja ugyan nyerték a szocik, csak épp azóta nem sikerült kormányt alakítaniuk – ahogy látjuk majd, ez a sors várhat vasárnap után több régióra is.

Ahogy a kék szín is sugallja, 4 éve szinte mindent vittek, történelmi győzelmet aratva a néppártiak (Partido Popular, PP), nemcsak a tartományban leadott voksok többségét (ez látszik az ábrán), hanem 34 megyei fővárost (míg a szocik 23-ból csak 9-et tudtak megtartani), és szinte minden autonóm parlamentet is; csak Asztúria maradt vörös. Ahol nem ők nyertek, ott testvérpártjaik (Navarrában), vagy a helyi jobboldali nacionalisták (Katalóniában és Baszkföldön), akiknek hegemóniája szinte töretlen Franco halála óta. (Igen, a Spanyol Királyságban vannak jobb- és baloldali nacionalisták is, sőt akadnak további alkategóriák is...)

Újak, régiek és bizonytalanok

Ha sokak szerint ezek lesznek 1978, az új alkotmány, és a demokrácia újjászületése óta a legfontosabb választások, az azért van, mert két új formáció megjelenése miatt megdőlni látszik, az eddig megszokott, alapvetően 2 váltópártra épülő struktúra. (A választási rendszer annyiban hasonlít a brithez, hogy abszolút előnyt élvez a két első helyen végzett párt, másodsorban pedig a regionális erők – a legnagyobb vesztesek az országos hatótávolságú, de 3-4. pozícióba szorulók, ahol egy voks a töredékét éri csak annak, amit a nyerteseknél.)

A kormányzó PP és az ellenzéki szocialista párt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) mellett tehát megjelent a baloldali Podemos (’képesek vagyunk rá’): a spanyol Szirizának is nevezett, tavaly alakult formáció a négy éve indult tiltakozó mozgalmakból nőtt ki, és radikálisan fordítana az ország szekerén, ahogy a politizálás módján is (róluk többek között itt írtunk korábban). Másrészt pedig a jobboldalinak tekintett, de magát progresszívként is definiáló Ciudadanos (’polgárok’), amely Katalóniában alakult még 2006-ban, de most először indít jelölteket az egész országban.

Ezzel összefüggésben sosem volt még ilyen magas – 30 és 50% közötti – a bizonytalan szavazók aránya, azaz sosem voltak ennyire bizonytalanok maguk a közvélemény-kutatások is, amelyek ma nagyjából azt jósolják, hogy a PP ugyan az élen végezhet a legtöbb tartományban, de szövetségesekre lesz szüksége a sima többség megszerzéséhez.

Több régióban, ahol évtizedek óta kétpárti parlament van, sokkal plurálisabb lesz a kép, annál is inkább, mert a szondázók szerint hiperaktívak lesznek az új pártokat szívesebben választó fiatal szavazók, ahogy az új erők által mozgósított hagyományos tartózkodók is. Az tehát biztos, hogy a lényegében kétpárti rendszernek befellegzett spanyoléknál, csak az a kérdés:

Mekkorát bukik a két nagy párt?

Az előrejelzések szerint a szocialisták nagyobbat, pontosabban a 2011-es bukta után tovább süllyednek, ahelyett, hogy profitálnának a kormányzó PP népszerűtlenségéből. Pláne ott, ahol a baloldali alternatívának volt ideje kiforrni a különféle mozgalmakban és műhelyekben, és ahol a szocialisták stratégiai okokból vagy szimpla böszmeségből lemaradtak a lokomotívról: így pl. nagy égés várható Katalóniában és Navarrában.

A szocik ugyan kevésbé korruptak, jobban ragaszkodnak az állami szolgáltató rendszerekhez, és némileg fiatalították a vezetői gárdát, de ma is nagyrészt diszkvalifikálja őket a 2004-2011 közötti kormányzásuk második etapja, amikor lényegében Brüsszel és Berlin sorvezetője alapján kivitelezték a társadalmi károkat csak súlyosbító megszorító politikáikat. Bár azóta sor került néhány nagyon kései bocsánatkérésre, de a stratégia lényegi felülvizsgálatára nem, és mivel potenciális szavazóikat ez nemcsak nem elégíti ki, de ráadásul sokhelyütt komoly riválisuk akadt, mi is arra fogadnánk, hogy a PP-nél gyengébben teljesítenek majd. (A mélyebb okokról itt írtunk korábban.)

Az utolsó szondák szerint a PP sok helyen még tartotta magát, de a finis feszültségében azért még bevetette legfőbb tömegpusztító fegyvereit: a terrorizmusveszélyt és magát José María Aznar exkormányfőt, aki véres kardként hordozta körbe a figyelmeztetést: Nem jöhet vissza a baloldal! (Amire Pablo Iglesias, a Podemos főtitkára meetingjén elénekeltette a Csillagok háborújának birodalmi himnuszát.)

Kérdés, hogy a néppárt kiábrándult szavazóinak mekkora része dönt az otthon maradás mellett, és hányan igazolnak át a fiatalos, bár kissé tapasztalatlan Ciudadanoshoz.  A néppárt támogatóinak a kemény magja a politikából profitáló szűk klientúrán kívül a felső és a felső-középosztály, illetve az ideológiailag jobbra és jobbszélen elhelyezkedő csoportok – nekik szólnak a rendpárti, nacionalista-soviniszta, olykor xenofób, olykor Franco után nosztalgiázó, ultrakatolikus politikák, és persze a katalán- és baszk-bashing.

De megelégednek-e ennyivel a válság vesztesei, vagy azok, akiknek már elegük van a mindennapi korrupciós hírekből, a PP esetében ugyanis az is alapkérdés, hogy:

Visszaütnek-e végre a több éve folyó korrupciós ügyek? (Madrid és Valencia)

Ezek nagyrésze már a bírósági fázisba is eljutott, és elsősorban a Néppártot érinti, amelynek több tucat, sokszor magas rangú képviselője ellen folyik eljárás, többeket már vád alá is helyeztek, vagy már börtönben is vannak, többek között a párt eddigi pénztárosai. A leghírhedtebb, az ún. Gürtel-affért vizsgáló bíró nemrég hivatalos vádiratában szögezte le, hogy a korrupciós hálózat haszonélvezője volt a párt. A korrupciós ügyek (ezekről bővebben itt, vagy itt vagy itt olvashatsz) több önkormányzatnál módosíthatnak az eredményen, de a legsúlyosabban érintett területek Valencia és Madrid tartomány, illetve maga a főváros, ahol a PP egyik nagy öregje, Esperanza Aguirre úgy vívja élete talán utolsó nagy csatáját, hogy napról-napra jelennek meg kompromittáló információk férje közbeszerzésekhez köthető áldásos tevékenységéről.   

Mit tud hozni a helyi szinten jobban bejáratott jelölteknek sok előnyt tartogató választásokon a két új csapat?

A májusban született közvélemény-kutatások alapján a Podemos gyengébben teljesít, mint az utóbbi hónapok országos előrejelzéseiben, ahol rendre első-második formációként jelent meg. Ennek okát kereshetjük abban, hogy az egy éve alakult pártnak mennyire sikerült beágyazódnia  a helyi progresszív erők mozgalmaiba – van ahol szinte egyáltalán nem (Navarra), de ezzel együtt a Podemos mozgósítása és 10-15%-a döntő lehet a baloldali hatalomátvételben. Van, ahol pedig olyan kollektív platformok jöttek létre az elsősorban a négy éve indult, „Valódi demokráciát most!” vagy 15M néven futó mozgalom hajtásaiból, helyi civilekből és pártokból, amelyek meggyőzőbb alternatívának bizonyultak – erre példa Barcelona és Madrid, amelyekről alább részletesebben is lesz szó.

A Ciudadanos (C’s) mögött – amely 10 nap alatt majd 60 személyt volt kénytelen visszaléptetni, korrupciós ügyek, szélsőséges megnyilvánulások vagy más gondok miatt – nem áll olyan mozgalmi háttér, mint a Podemos és társai mögött. A párt vezetője, Albert Rivera csak most a kampány során ismerkedett meg egy sereg jelölttel személyesen. Ez a nyers kelt tészta-jelleg viszont arra jó lehet, hogy a párt elszippantsa a PP és a PSOE kiábrándultjait is, lecsípve az eddigi centrumpárti, antikorrupciós párt táborából is, plusz azokat megszólítva, akik ugyan újat szeretnének, de a Podemos radikalizmusa elijeszti őket.   

A jövőképet némileg az is bizonytalanná teszi, hogy a Ciudadanost ugyan az utolsó pillanatig minden elemző jobbpárti koalícióra gondolta hajlamosnak, Rivera pártelnök a finisben közölte, hogy „ő nem jobboldali”, és azt is megpendítette, hogy ahol a PSOE hajlandó elfogadni a feltételeiket, pl. az antikorrupciós témakörben, ott akár velük is tárgyalnának, ahogy tették ezt amúgy Andalúziában. (A Podemos és társai előre jelezték, hogy nem támogatnak jobboldali kormányt.)

Ezek a paktumok, amelyek az új pártok szerint ezúttal majd a programon és nem jelöltek csereberéjén múlnak, döntőek lesznek a novemberre várható törvényhatósági választások alakulásában, és még számos meglepetést tartogathatnak. Kiderül majd, kinek fontosabb a hatalom, mint az eddig hangoztatott elvek, és ki az, aki valóban sikeres kompromisszumokat tud kötni. Kiderül, hogy a Ciudadanosnak inkább jobbra húz-e a szíve, vagy az, hogy a szocialistákat inkább velük, vagy inkább az eddig túl radikálisnak tartott Podemosszal hajlandóak szövetkezni.

Valóban furcsa lenne, ha az imázsát a korrupció elleni harccal szembeni megújulásra építő Ciudadanos most szövetséget kötne a korrupciós ügyekben leginkább megtépázott néppárti csapatokkal, pl. Madridban vagy Valenciában (az utóbbi tartományban ezt már ki is zárták,a PP ezzel egyik legerősebb bástyáját veszíti el). Ahogy az is aláásná az eddig az oktatás fejlesztését és egészségügy vagy más alapvető közszolgáltatások megőrzését ígérő retorikát, ha a Ciudadanos szövetkezne azokkal, akik nemcsak idáig építették privatizálásra és megszorításra a kormányzásukat, de az EU-nak adott ígéreteik alapján feltehetően a jövőben is erre készülnek.

A paktumok fontosak lehetnek abban is, hogy az újak jelezzék, valóban kormányozni szeretnének és felelős, dialógusra képes erők kívánnak lenni – de az elhibázott kompromisszumok a ma még friss ropogós lelkesedést is alááshatják. Az izgalmak 2. fordulója tehát majd hétfőn kezdődik.

Végezetül pedig két kedvencünk, Ada y Manuela:

A legszebb és legnagyobb figyelmet kapott kísérletek élén két nő áll, egyikük Barcelonában Ada Colau, egy közismert kilakoltatás ellenes mozgalom volt szóvivője, a másikuk pedig egy volt bírónő, a tinédzser kora óta emberi jogi aktivista Manuela Carmena.

Madridban egy hét alatt 8 pontos hátrányt hozott be a polgármesteri székbe az idén 71. évét betöltő, a baloldalnak ifjúkorától, még Franco idejéből elkötelezett „Manuelát” jelölő Most Madrid (Ahora Madrid) koalíció, ahol a Podemoson kívül a Ganemos (’nyerjünk!’) csapatát és további baloldali illetve civil formációkat találunk. A kampány előtt nem túlságosan ismert Carmena ellenfele a PP egyik emblematikus héjája, Esperanza Aguirre, aki majd 10 éven át kormányozta a régiót, ma pedig leginkább arról ismert, hogy a helyben feltárt korrupciós hálózatokban a legközelebbi munkatársai is érintettek – többen, így például volt helyettese is börtönben csücsül. Miközben Esperanzának még a párton belül is sok ellensége van, Manuela Carmena atipikus kampánya óriási siker, annak ellenére, hogy a PP büdzséjének kb. századrészéből, mindössze 200 ezer euróból folyik, amiből 150 ezret lakossági minihitelekből finanszíroznak, és év végéig ígérnek visszafizetni. (A Podemos egyik alaptétele, hogy a bankok felé való eladósodás kulcskérdés abban, hogy a pártok aztán jobban ügyelnek a pénzügyi szektor érdekeire, mint a polgárokéra.)

A felébredt lelkesedést leginkább az érzékeltetheti, hogy 5 napja több száz művész indított spontán és önkéntes kampányt a Most Madrid és a jelölt mellett, dalok születtek Manueláról (aki korát leszámítva valóban mindenben az ellentéte Aguirrének) – és főleg portrék, szerzőik között elismert grafikusokkal, felébresztve a politikailag elkötelezett művészet legszebb spanyol hagyományait : Madrid megérdemli Manuelát, Madrid Manuelával és hasonló üzenetek terjednek az emberi jogi díjjal is elismert bírónőt népszerűsítve. Csütörtökön 1500 érdeklődő kiszorult egy olyan meetingről, ahova csak 800-an fértek volna be, és nőmozgalmak jelentős képviselőit vitte színre, de a kampány által keltett lelkesedés, ez talán a legmeglepőbb, rengeteg pozitív érzelmet szabadított fel, mintha ezzel is felszínre kerülne, milyen megvetéssel, gőggel és közönnyel viszonyult az eddigi néppárti vezetés (sokak benyomása szerint legalábbis), a polgárokhoz.

A Most Madrid programja és jelöltjei – akárcsak a Podemos többi kísérlete – kollektíven került kidolgozásra, szakértők bevonásával és több lépésben történt szavazással – a sürgősségi intézkedések között olyasmiket találunk, ami valóban a Sziriza programjára emlékeztet: az alapvető lakhatási szolgáltatások biztosítása mindenkinek: a kilakoltatások és a privatizáció felfüggesztése, a közmű szolgáltatások visszaállítása, az alapvető egészségügyi ellátás biztosítása.

Hasonló folyamat játszódik Barcelonában, a 15M mozgalom másik bástyájában is. Itt a két generációval fiatalabb Ada Colau, a kilakoltatás ellenes mozgalom közismert ex-szóvivője – aki többek között azzal került be a hírekbe, hogy bűnözőknek nevezte a pénzügyi szektor képviselőit a parlamentben – a közvélemény-kutatások szerint már veri is a jobboldali konzervatív-nacionalista polgármestert.

Bármelyikük győzelme felérne egy földrengéssel – a listájukon szereplők túlnyomó része, ha nem is most debütál a politikában, de nem volt még jelentős pozícióban, és céljuk mindkét esetben az, hogy tárgyalásos folyamatban új alapokra helyezzék az önkormányzati működést, a városlakók, a leginkább rászorulók, és a közszolgáltatások védelmét rakva előtérbe. Colau pl. felfüggesztené az együttműködést azokkal a bankokkal, amelyek folytatják a kilakoltatásokat (az intézmények nagy részének már így is jelentős portfóliója van üres lakásokból), és szeretné elérni a jelentős profittal működő közmű cégeknél, hogy ne kapcsolják ki a szolgáltatásokat a rászoruló adósoknál.

Konklúzió gyanánt annyit mondhatnánk, hogy bárhogy is alakulnak vasárnap este a konkrét számok, két alapvető hegemónia biztosan megtörik Spanyolországban.

Az egyik a váltógazdaságban üzemelő 2 nagy párt hegemóniája, az “amint beül a hatalomba nagyjából azt csinál, amit akar” gyakorlata. (Ha pedig mégis nagyon megszorulnának – pl. mert gyorsan tető alá kell hozni egy alkotmánymódosítást, a deficitre vonatkozó európai varázsszámokkal, vagy el kell fogadni egy szabadságjogokat nyirbáló terrorizmusellenes törvényt - akkor a PSOE számíthat a PP-re, és vice versa.)

A másik a gazdasági, uniós és a demokratikus válságra nyújtott megoldásoké: a spanyol választók többsége feltehetően azt üzeni majd vasárnap Brüsszelnek, Berlinnek, de Frankfurtnak is, hogy nem ért egyet az eddigi játékszabályokkal. Az országukra többé-kevésbé ráerőltetett megszorítások és „strukturális reformok” sem hatékonyabbá, sem igazságosabbá, sem méltányosabbá nem tették a rendszert, sőt, aláaknáztak sok olyan értéket, amelyre a spanyolok büszkék voltak.

Olyan politikusokat szeretnének, akik nem egy rossz rendszer fennmaradásáért dolgoznak foggal-körömmel, mutyit mutyira halmozva, inkompetenciájukat pofátlansággal, lapos frázisokkal és klientúra-építéssel leplezve, hanem akik valóban a polgárokat és a közérdeket képviselik.

Az pedig, hogy a hegemón hatalmak, a „Birodalom” – hogy Pablo Iglesias poénját továbbvigyük –, döntő csatát veszít-e vasárnap, majd a következő hetekben és hónapokban műsorra kerülő újabb epizódokból derül ki.

Néhány nappal ezelőtt röppent fel a hír, hogy egy Ortutay Gyula nevét viselő szegedi kollégiumot át akarnak keresztelni azzal az indoklással, hogy a névadó a kommunista diktatúra kiépítésének és működtetésének aktív részese volt. Hamarosan meg is jött a viszontválasz, hogy ez teljességgel érthetetlen döntés, mivel egy világhírű magyar néprajztudósról van szó, így méltatlan lenne a név elvétele. A helyzet legalább annyi tanulsággal szolgál, mint Ortutay Gyula életpályája, amely - ahogy szokás mondani a magyar glóbuszon - bővelkedett ellentmondásokban. Első körben tekintsük át e viharos huszadik századi tudósi és politikusi karrier legfőbb állomásait, majd mérlegeljük érdemes-e egy közintézmény, illetve konkrétan egy szegedi kollégium arra, hogy Ortutay neve álljon a homlokzatán. Ha a válaszunk esetlegesen nem, akkor is fontos tovább töprengenünk, mivel az életút bizonyos szakaszai magukban rejtik a megoldást. Papp István történész írása.

 Ortutay Gyula Szabadkán született 1910-ben, de középiskolai tanulmányait már a szegedi piaristáknál végezte, hiszen édesapja Móra Ferenc városában dolgozott, mint újságíró. Egyetemi évei alatt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában vállalt aktív közéleti szerepet, hogy kikkel és pontosan mit is, arra még visszatérünk. Közel került a kor egyik legjelentősebb ellenzéki eszmeáramlatához, a népi mozgalomhoz, de mégsem vált belőle népi író, ő másként kutatta a falut, mint Kovács Imre vagy Szabó Zoltán. Magyar – latin – ógörög szakos tanári diplomával a zsebében a néprajz tudósává vált, ami logikus döntésnek tűnt, hiszen ezekben az években emelkedett a honi etnográfia a nemzeti tudomány rangjává. A magyar identitás formálásában kulcsszerepet szántak a néprajznak a korszak kultúrpolitikájának irányítói, s a fiatal Ortutay több jelentős és népszerű művel járult hozzá a paraszti kultúra megismertetéséhez (Magyar népismeret, 1937; Parasztságunk élete, 1937; Kis magyar néprajz, 1940; A magyar népművészet, 1941). „Tutus”-t, ahogyan barátai és tanítványai becézték, bár szerették a népiek, de ő még sem került be a mozgalom fő áramába, valószínűleg nem függetlenül attól, hogy szenvedélyesen és mélyen gyűlölték egymást Erdei Ferenccel.

Hamarosan a kommunista eszmék felé fordult, úgy hogy közben a Magyar Rádió irodalmi osztályának második embereként szolgált Cs. Szabó László mögött. S bármilyen valószínűtlennek is tűnik, az egyre inkább balra tolódó fiatal néprajztudós őszinte rajongással fordult a Rádiót és a Távirati irodát igazgató, Gömbös Gyulával jó barátságot ápoló belügyminiszter, Kozma Miklós felé, házitanítóként is nevelte gyermekeit. Volt a személyiségében valami különös labilitás, mert mintha apafiguraként tisztelte volna Kozma mellett később Rákosi Mátyást is. A második világháború vége előtt már kommunista szimpatizánsként lépett be a Független Kisgazdapártba, s 1945-től egy öt éves ciklust kihagyva haláláig a parlament tagja maradt.

A német megszállás után lemondott a Rádiónál betöltött pozíciójáról és Bajcsy-Zsilinszky Endrével együttműködve bekapcsolódott az antifasiszta ellenállásba, ifjúsági csoportok, így a Görgey-zászlóalj szervezésében segédkezett. Ám életének ebből a korszakából mégsem ez a legnevezetesebb esemény, hanem a tragikus sorsú költő barát, Radnóti Miklós megrendítő emberi gesztusa. Mintahogyan azt mindenki ismeri, aki tanult magyar irodalmat e hazában a szerbiai rézbányákból a halálba menetelő Radnóti azzal bízta az meg utolsó verseit tartalmazó Bori notesz megtalálóját, hogy azt Ortutay Gyulának jutassa el. A címzett maga is jelen volt az abdai tömegsír exhumálásakor, alighanem ez a szerepe maradt meg leginkább az utókor emlékezetében.

1945-ben elnökként tér vissza a Rádióba és beleveti magát a pártpolitikába is: az FKGP-n belül a kommunista hatalmi törekvéseket hűen támogató, ún. O-csoport egyik névadója Oltványi Imrével együtt. Tulajdonképpen a véletlen emelte a nagypolitika színpadára: Keresztury Dezső lemondása után sokat vitatkoztak a parasztpártiak és a kommunisták, hogy ki legyen a következő vallás- és közoktatásügyi miniszter. Miután sem Illyés, sem Tamási Áron nem vállalta, Szabó Zoltánt pedig személyesen Rákosi Mátyás ellenezte, úgy döntöttek, hogy tárcákat cserélnek, így lehetett az MKP óhajának megfelelően a katolikus Ortutay Gyula a VKM vezetője. 1950 februárjáig maradt a helyén, s ő terjesztette be 1948 kora nyarán az iskolák államosításáról szóló törvényt, amelyet Eötvös József életművel mérhető reformnak gondolt, holott az egész egyszerűen a kommunista diktatúra kiépítése útjában álló egyházak megroppantását célozta. A következő évben pedig megszűnt a fakultatív vallásoktatás is, látványosan háttérbe szorult a vallásszabadság, s elkezdődött az egyházi elit és a papság üldözése. Olyan emblematikus események jelezték ezt, mint a Mindszenty- és az Ordass-per, illetve Ravasz László lemondatása. Ortutay nem első számú, de befolyásos szereplője ezeknek a döntéseknek, a minisztériumi apparátus irányítójaként elvégezte a rá háruló hivatali munkát.

A miniszteri bársonyszékből való távozásával nem lépett le Ortutay Gyula a politika színpadáról, sőt 1949 februárjában nyerte el igazán a testre szabott szerepet. Ekkor alakult meg a Magyar Függetlenségi Népfront, amelynek Országos Tanácsába a néprajzprofesszor is bekerült. A Népfrontot Rákosi Mátyás a pártok elhalásának utolsó fokaként jellemezte, s itt az abszolút megbízható társutas politikusok kaptak helyet. Az 1954-ben Nagy Imre által Hazafias Népfrontként (HNF) felélesztett szervezet a forradalom leverését követően kapta meg igazi helyét a politikai rendszerben: a kádári konszolidáció során a pluralizmus halvány álcáját kínálta, valójában a rendszert támogatni hajlandó egykori koalíciós pártok politikusainak adott helyet, így például Barcs Sándornak, Darvas Józsefnek vagy Kisházi Ödönnek. Ők Ortutay Gyulával egyetemben komoly szolgálatot tettek Kádár Jánosnak azzal, hogy 1958-as választásokon valamiféle pluralitás látszatát kölcsönzik a szavazásnak. A HNF adminisztratív irányítást jelentő főtitkári posztját 1957-től 1964-ig töltötte be Ortutay, ezt követőn 1978-as haláláig alelnök maradt. Húsz évig vett részt a kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács munkájában. Kissé vulgárisan szólva élete végéig „megbízható elvtárs” maradt, aki formálisan pártonkívüliként is ragyogóan szolgálta, mint vezető értelmiségi a Kádár-rendszer ideológiai céljait. Nem mellesleg ugyancsak a megtorlás időszakában volt hat évig az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora, több tanár kollégát és hallgatót távolított el a forradalomban játszott szerepe miatt. Megítélését jól tükrözi, hogy születésének centenáriumán végül nem állították fel szobrát a bölcsészkari Trefort-kertben.

Kérdés ezek után, hogy dicstelen politikai szereplésén túl mivel gazdagította a magyar néprajztudományt? 1946-tól volt az ELTE-n a néprajz professzora, 1949-től szerkesztette a Etnographia című fontos szakmai folyóiratot, és készséggel vállalta a tudományon belüli sztálinista fordulat levezénylését, legyen szó a Magyar Néprajzi Társaságról, illetve a múzeumok és egyetemek világáról. Ugyanakkor 1967-ben széleskörű kapcsolatrendszere révén elérte, hogy a Magyar Tudományos Akadémián belül önálló Néprajzi Kutatócsoport alakuljon, a mai Néprajzi Intézet elődje. Tovább folytatta saját szakmai karrierjének építését, s valóban nemzetközi hírű népmese kutatóvá vált, ezt minden másnál jobban kifejezésre jutatta az 1972-ben elnyert Herder-díja. A széles hazai közvélemény pedig Balassa Ivánnal közösen írt Magyar néprajz című összefoglalójáról ismerhette meg a nevét. Élete végén főszerkesztőként felügyelte az öt kötetben napvilágot látott Néprajzi Lexikon szerkesztési munkálatait, amely a késő Kádár-kori magyar tudományosság fontos szakmai teljesítménye volt.

Ezek után joggal kérdezheti a kedves olvasó, maradt-e megválaszolatlan kérdés Ortutay Gyulával kapcsolatban? Hiszen a kommunista diktatúra kiépítésében, fenntartásában és működtetésében vállalt aktív és jelentős szerepe nem vitatható, akár meggyőződésből, akár gyávaságból, akár karrierizmusból, akár mindháromból egyszerre tette, amit tett. Mégis érdemes egy kicsit töprengenünk azon, hogy miért is nevezhettek el róla éppen Szegeden egy egyetemi kollégiumot. Ez alighanem életútjának legkorábbi szakaszával magyarázható. Mint már említettem, 1930-ban alapító tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának (SZFMK). Ez az ifjú értelmiségi társaság mély elégedetlenséggel szemlélte azt a szociális nyomort és kilátástalanságot, amely a város körüli falvakat és tanyákat jellemezte. Konkrét kiszállásokra, falukutatásra is vállalkoztak, majd megpróbálták átültetni hazai földre az ún. agrársettlement gondolatát. Ez a szociális modell eredetileg Angliában, munkások lakta nagyvárosi kerületekben született. Olyan „szolgáltató” házat jelentett, amelynek keretében egy helyen orvosi ellátást, jogi tanácsadást, közigazgatási ügyekben való támogatást, gazdálkodási kérdésekben segítséget kaphattak az oda fordulók, valamint színműveket, filmeket tekinthettek meg, könyveket és újságokat, folyóiratokat olvashattak. A brit konzervatív szociálpolitika fontos eszközének számított a settlement, vagyis szociális telep, de a 30-as évek nem éppen reformbarát légkörében nagyon bátor próbálkozás volt ennek a modellnek a hazai földre való átszabása. Olyan fiatalok jöttek az SZFMK kebelében össze, mint Radnóti Miklós költő, Buday György grafikus és fametsző, Berczeli Anzelm Károly műfordító, Gáspár Zoltán közgazdász, Erdei Ferenc szociológus, Tolnai Gábor irodalomtörténész, Tomori Viola és Reitzer Béla szociológusok, s e körhöz kapcsolódott Bibó István is. A fiatalok munkáját támogatta a neves piarista szerzetes-tanár, Sík Sándor, „a  legszögedibb szögedi”, vagyis a néprajzkutató, Bálint Sándor és a helyi egyetemen tanító etnológus, id. Bibó István.

A névsor szép bizonyítéka annak, hogy nem csupa vita, hanem összefogás is volt népiek és urbánusok között. Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem csupán nemes népi baloldali, hanem nemes urbánus baloldali hagyomány is létezik, s e két tradíció öltött testet a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában, akármerre is ágaztak később az utak. S ha nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani szeretnénk, akkor sosem szabad felednünk, hogy e két hagyomány a magyar demokratikus gondolat és nemzeti történelem integráns és kiszakíthatatlan részét képezi. Alighanem valami ilyesmi szándék vezethette az Ortutay Gyula Kollégium hajdani névadóit is.

Mi következik mindebből? Vagy tudomásul vesszük a tényt, hogy egy kollégium továbbra is viseli Ortutay Gyula nevét kifejezetten olyan városban, amelyhez személyesen is kötődik Alighanem ez lenne a legjobb megoldás. Ha még sem így történne, akkor érdemes lenne Reitzer Béla, Tomori Viola, Buday György, Sík Sándor vagy Bibó István nevét felvennie a kollégiumnak, hogy e képpen is tisztelegjünk a magyar baloldal eme sajnálatos módon elfeledett szép hagyománya előtt.

Papp István

A Fidesz ma egy színes-szagos közleményt adott ki bevándorlásügyben, amiben cáfolni igyekezett a Helsinki Bizottság adatait a magyarországi menekültkérőkkel kapcsolatban. Úgy tűnik, a kormánypárt idiótizmusa szintet lépett:

(Fotó: Origo)

„A nemzetközi spekuláns pénztőke politikai megrendeléseit teljesítő álcivil Helsinki Bizottság pofátlan módon a fekete-fehér adatokat is próbálja meghamisítani. Hazugságaikkal szemben a tény az, hogy 2014-ben a menedékkérők négyötöde, mintegy 35 ezer ember nem háborús övezetből érkezett Magyarországra, tehát megélhetési bevándorló volt. Idén májusig a menedékkérők 17,3 százaléka érkezett háborús övezetből, vagyis az illegális határátlépők nagy többsége nem politikai menekült" - áll a Fidesz közleményében.

Miután végigböngésztük a Helsinki Bizottság honlapját és Facebook-oldalát, és nem találtuk meg azt az állítást, amit cáfolna a kormány közleménye, megkérdeztük a szervezet egyik munkatársát, aki elmondta, ők se pontosan értik, mire reagált a kormány. Leginkább egy tegnapi Origóban megjelent interjút tudnak felhozni, de ott is azt mondta Gyulai Gábor, a jogvédő szervezet menekültügyi programvezetője, hogy az év első két hónapjában főként koszovóiak érkeztek az országba, azóta viszont trendfordulás van.

A számok ugyanis azt mutatják, az elmúlt két hónapban főként tényleg a háborús vidékekről érkező menekültek jönnek az országba, Afganisztánból, Irakból, Szíriából. 2015. márciusában a menedékkérők hatvanöt százaléka érkezett Afganisztánból, Irakból, és Szíriából, ez a szám áprilisban hetven százalék

Menedékkérők száma országonként (márciusi majd áprilisi adat/ fő)

Koszovó 441 - 354

Afganisztán 1503 - 2311

Szíria 1278 - 1771

Irak 457 - 666

Egyéb 1246 - 1587

Összesen 4925 - 6689

Ez a szám egy trendfordulót is jelenthet a későbbiekre nézve, hiszen úgy tűnik, a koszovói elvándorlás leállt, így csökkenhet a magyarországi menedékkérők száma, és ezen belül nőhet a háborús övezetből érkezők száma.

Emellett a szám mellett pedig azt is tudjuk, ezeknek az embereknek elenyésző százaléka marad nálunk. A tavalyi 45 ezer menedékkérőből csupán 535 ember kapott letelepedési engedélyt, ami csupán 1,1 % volt. A menekültek célpontja nem Magyarország, hanem a skandináv és a nyugati országok, legfőképp Németország és Svédország.

A Fidesz közleménye minden valószínűség szerint azért született meg csupán, hogy védekező pozícióból, a spekuláns pénztőke elleni harcról delirálva tudják kommunikálni tarthatatlan állításaikat a menekültkérdésben. Ez egy bevett politikai taktika, amelynek lényege, hogy áldozati pozícióval próbálja hitelesíteni a saját mondanivalót, egy el nem hangzott állítással szemben.

Az igazi kérdés a közleménnyel kapcsolatban az, hogy a korrupciós ügyektől hemzsegő Fidesz kormány egy jogvédő szervezetet, vagy egyáltalán bárkit hogy mer lekorruptozni vagy pénzügyi érdekek kiszolgálójának nevezni. A Simicskák, Vida Ildikók, Mészáros Lőrincek, Tarsoly Csabák, Habonyok, Rogánok, Lázárok kormánya miként nevezhet olyan szervezetet a spekuláns tőke kiszolgálójának, amely nagyságrendileg annyiból működik, mint a felsorolt személyek némelyikének éves jövedelme.

Update: A Helsinki Bizottság beperli a Fideszt! 

"Nehéz eldönteni, hogy „a nemzetközi spekuláns pénztőke politikai megrendeléseit” emlegető sajtóközlemény hangvétele a ’30-as évek Németországát vagy az ’50-es évek kommunista blokkját idézi-e inkább. Az azonban biztos, hogy bírósági döntés van róla: a Fidesz és akkori szóvivője, Hoppál Péter 2013 augusztusában megsértette a Helsinki Bizottság jóhírnevét, amikor mindenféle ténybeli alap nélkül hasonlóan elfogadhatatlan stílusban kelt ki a kormánykritikus civil szervezetek, köztük a Helsinki Bizottság ellen.

Amit nem tűrtünk 2013-ban, azt nem tűrjük most sem. A politikai gyalázkodó közleményért bírói úton veszünk elégtételt, és egyúttal szomorúan nyugtázzuk, hogy a legnagyobb magyarországi párt kommunikációja a politikai kultúra minimum elvárásait sem teljesíti."

A teljes közlemény itt olvasható.

Kövesd a szerzo bejegyzéseit a Facebookon is!

Mi adózunk itt, és mi vállalunk gyereket és neveljük fel, mi szurkolunk a magyaroknak, mi libabőrözünk a himnusz alatt, mi járunk az utcán, mi vásárolunk a boltban, mi mosolygunk az emberekre, mi adjuk át az ülést a buszon, mi adunk a hajléktalan embernek, mi adakozunk az átláthatóságra, mi állunk ki a gyengébbek mellett, ti pedig most csak gyűlölködtök.

Mégis minket zárnak rácsok mögé, minket üldöznek el az utcáról, tőlünk veszik el a kenyeret, ha nincs annyink, amennyit érünk, a mi fizetésünk kevés, és mi megyünk ezért az utcára, minket különböztetnek meg, ha barnább a bőrszínünk, mi nem foghatjuk meg egymás kezét az utcán, és minket nem érdekel ha valakik csókot váltanak az utcán, rólunk gondoljátok azt, hogy a konyhában a helyünk, hogy menjünk vissza oda, ahol sose éltünk, hiába a mi hazánk Magyarország.

Mert mi emlékszünk helyettetek is a történelemre, mi csodáljuk Mátyás reneszánsz udvarát, mi fogadjuk meg Szent István intelmeit, mi emlékszünk Kossuth Dunai Konföderációjára, mi tartjuk bölcsnek a németek betelepítését, mi támogatjuk Eötvös és Klebelsberg emancipáló oktatáspolitikáját. Ti pedig mindent, ami jó volt, elfelejtetek.

Mi gyászoljuk egyként a Holokausztot és Trianont, mi kérünk bocsánatot mind a Málnekij robotért, mind a munkaszolgálatért, a mi családunk vagyonát vették el 44-ben és 49-ben. Mi bocsájtunk meg a nyilasoknak és a bolsevikoknak, mi értjük meg a kurucot és a labancot, mi tudunk különbséget tenni feliratiak és a határozatiak gondolkodása között, ti pedig csak válogattok napi érdek szerint.

Mi akarjuk felemelni a szegénységben élő embereket, mi fogadnánk be a háború elől menekülőket, mi fogadjuk el a szerelem minden fajtáját, mi segítenénk a lecsúszóknak, mi emelnénk fel a gyengébbeket, ti pedig lefelé rúgtok és felfelé nyaltok.

Még nem ti vagytok a magyarok, mert nektek a magyarság nem történelmet, nem közösséget jelent, hanem csupán önigazolást és kényelmet, amivel másra tudjátok tolni a mindennapi hibáitok, kényelmetlenségeitek.

Magyarország ma arra vár, hogy mi, veletek együtt, újra elfoglaljuk végre! Hiszen ti is mi vagyunk. Mert az ország akkor lesz boldog és újra egy, ha mind megtaláljuk benne a helyünket, ezt pedig csak együtt lehet!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Magyarországon a bevándorláshoz sokan rasszista álláspontból közelítenek, ez nem is olyan meglepő, mivel az alapvetően információhiányos magyar társadalomban a kormánypárt idegengyűlölő és rasszista politikáját nincs semmi, ami ellensúlyozza, a magyar média is csupán kísérletet tesz annak elmagyarázására, hogy a bevándorlás nem feltétlenül jár hátrányokkal, sőt. Igazából csak rajtunk múlik hogy jövünk ki belőle.

(Fotó: Vörös Anna)

A legtöbb kutatás (például ez) azt mutatja, hogy két csoport hajlamos gazdasági okokból egyik országból a másikba költözni (a kettő között persze van átfedés): az egyik a diplomások csoportja, a másik a fiataloké (azaz a negyven éven aluliaké). Magyarország pedig elöregedő társadalom, ha nincs a határon túli magyarok bevándorlása, ma közel egymillióval lennénk kevesebben, mint 1990-ben. A Ratkó-generáció épp most zajló nyugdíjba vonulásával pedig, mindenfajta statisztikai trükközéstől függetlenül, egyre kevesebben lesznek azok, akik fenntartják a magyar államot. Ennek pedig oka a társadalom elöregedése. A megoldás pedig csak az lehet, ha valahonnan pótoljuk a hiányzó generációkat.

Ehhez pedig még hozzájön az is, hogy a fent idézett kutatások nálunk is érvényesek. Magyarországról is a fiatalok és a szakképzett munkaerő távozik. Ez pedig még katasztrofálisabb helyzetbe hozza a nyugdíjkasszát és a többi állami szolgáltatást.

A legfőbb érv a bevándorlókkal szemben, hogy „elveszik a munkát". De ez se feltétlenül igaz. A Berkeley tanulmánya szerint, például, az országba érkező bevándorlók nem szorították ki munkahelyeikről az „őshonos” népességet. És bőven vannak olyan közgazdászok is, akik azt tapasztalták, hogy a bevándorlók munkavállalása miatt nemhogy csökkent, de inkább nőtt az amerikai születésű lakosok átlagfizetése. A kilencvenes évektől például a bevándorlók érkezésével együtt nőtt az országba áramló tőke is, hiszen a befektetők látták, hogy bővül a munkaerőpiac, nő a termelékenység, több a szakképzett munkaerő. Ráadásul azt is tapasztalták, hogy a bevándorlókra egy csomó ház körüli munkát is rá lehet bízni: takarítanak, kertészkednek vagy épp felügyelik a gyerekeket, ami azt jelenti, hogy a nők nagyobb arányban tudtak elkezdeni dolgozni.

És akkor nem is beszéltünk arról a közhelyről, hogy az Egyesült Államokat az agyelszívásnak nevezett folyamat tette a világ leghatalmasabb nemzetévé.

Németországban, ahol jelenleg kb. hétmillió olyan ember él, aki nem rendelkezik német állampolgársággal (és akkor még nem is beszéltünk a honosított állampolgárokról, és a bevándorlók gyermekeiről, akik már állampolgárként jöttek a világra), a Bertelsmann Alapítvány munkatársai kiszámolták, hogy az átlag bevándorló életében összesen háromezer euróval többet fizet be adóként, mint amennyit szociális (vagy más állami) szolgáltatások formájában aztán ő maga kap. Ráadásul itt a kormány rájött, hogy a bevándorlás mekkora esélyt jelenthet a társadalomnak, így egyre csak könnyíti a vízumszerzést, még annak ellenére is, hogy jönnek épp elegen a déli és keleti EU tagállamokból is a diplomás álláskeresők. És eddig nagyon úgy néz ki, hogy Németország ebből csak profitálni fog.

Persze a bevándorlás, mint minden folyamat nem fehér és fekete.

Az integrációs politikák kudarcai azonban jobban hasonlítanak azokra a helyzetekre, amelyek Magyarországon is fellelhetőek ott, ahonnan az állam régóta kivonult szolgáltatásaival és felzárkóztató politikáival, mint valamiféle civilizációs konfliktusra. A rendőrséggel hadakozó francia srácok problémái közelebb állnak az amerikai feketék konfliktusaihoz, mint valamilyen rendészeti kérdéshez, vagy civilizációk összecsapásához. A közel-keleti hadszínterekre igazoló önkénteseknek több köze van Európához, és az európai politikusok által meghozott döntésekhez és elkövetett hibákhoz, mint vallási tételekhez.

Az állami szereplőknek tehát nyilván fontos szerep jut a külföldiek integrációjában, és a magyar kormány jelenlegi hozzáállása elég riasztó képet fest elénk, pedig az eddig is ki számú és valószínűleg a jövőben is kis számú magyarországi bevándorlás számos helyen bevált. Nem egy arab vagy afrikai származású bevándorló lett Magyarországon sikeres vállalkozó, orvos, vagy más, szakképzettségéhez illő munkában fontos része a magyar társadalomnak.

Pont ezért illene, megfelelő vitát folytatni és nem a gyűlöletkeltést támogatni a bevándorlók kérdésében. Azt a kvázi népvándorlást, ami jelenleg beindult (bár ne felejtsük el, az EU-ba tavaly 650 ezer menekült érkezett, míg a világon összesen 13 millióan vannak, a tíz, legtöbb menekültet befogadó állam között pedig tavaly nem volt európai), akár hasznos is lehetne Magyarország számára. Hozzájárulhatna a gazdaság, az új, jövő-orientált piaci szektorok beindításához. Ha nem gyűlöletkeltő nemzeti konzultációt tartanánk róla, hanem valós vitát folytatnánk arról, mi a legjobb Magyarországnak.

A vicces pedig az, hogy ezek az érvek, amelyek szerint a bevándorlás megéri Magyarországnak, nem csupán azért kellene hangot kapjanak, hogy a bevándorlás kérdéséről szó essen, hanem pontosan azért, mert a szakképzés, az egyetem megnyitása minél több ember előtt, a 21. századi iparágakba, az egészségügybe, az oktatásba való invesztálás egész egyszerűen minden egyes kutatás szerint megéri.

A legfőbb probléma az idegenellenes gyűlöletkeltéssel az, hogy tagadja azokat a közgazdasági, tudományos érveket, amelyek elfogadása és alkalmazása nélkül egész egyszerűen lehetetlen egy jól működő magyar államot építeni. Az idegenellenességgel a legfőbb probléma, hogy elrejti a megoldási lehetőségeket a társadalom legégetőbb problémái elől.

Úgyhogy fel a win-winre, értelmes diskurzusra a bevándorláspolitikában, és értelmes diskurzusra az ország jövőjével kapcsolatban!

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!