A tapolcai-ajkai egyéni választókerületben rendeznek választásokat vasárnap a Lasztovicza Jenő halála miatt megüresedett parlamenti helyért. A rendszerváltozás utáni történelemben ennyire kiélezett és egyben ennyire fontos időközi választás nem volt még. Akár olyan eredmény is születhet, ami gyökeresen megváltoztatja az ország politikai képét vagy kijelöli a legfontosabb politikai tendenciákat. A két legfontosabb kérdés, hogy végleg elbukik-e a centrális erőtér logikája, illetve hogy tovább erősödhet-e a Jobbik kormányváltó imidzse.

(Fotó: Nagy Lajos, MTI)

Sokáig ez lesz az utolsó időközi választás, az elmúlt két ellenzéki győzelem után, pedig ennek óriási a tétje. Ha nem nyer a Fidesz, újabb lökést kap a látszat, miszerint a Fidesz leszállóágban van. Ha nyer a kormánypárt, akkor viszont győzelemmel zárhatja le a hosszúra nyúlt 2014-es választási évet. De nem csak ez a két forgatókönyv érdekes.

A centrális erőtér vége?

A tapolcai körzetben ma bárki nyerhet. A kutatások szerint a Jobbik jelöltje áll kicsit jobban, megelőzve a Fidesz jelöltjét, akit nem sokkal az MSZP indulója követ. Sokkal lemaradva pedig ott az LMP-s induló is.

Érdekessége a körzetnek, hogy lényegében a három párt fő bázisa megegyezik a választókerületet lefedő három járással. Tapolcát és környékét a Jobbik, Ajkát és a körülötte lévő falvakat az MSZP, míg Sümeget a Fidesz uralja. És bár a sümegi járás a legkisebb, a Fidesz jelöltje a második helyet foglalja el a másik két körzetben.

Ez a hármas felosztás, illetve a hármas szoros verseny pedig előrevetíti, a Fidesz 2010 óta tartó megkérdőjelezhetetlen fölényét szervező  centrális erőtér logikájának bukását.  A Fidesz hatalomtechnikusai által kidolgozott elképzelés szerint a Fidesztől jobbra és balra álló ellenzék kölcsönösen kioltja egymást,  így egyik sem tudja megverni a Fideszt. A centrális erőtér arra alapozott, hogy mindig a Fidesz lesz a nevető harmadik, miközben a baloldal és a szélsőjobb viaskodásban járatja le egymást. Ehhez a kimenetelhez a Fidesznek nem kellett volna túlzott népszerűségre törekednie, csak lazán a legelfogadhatóbb, középső opciónak maradnia. Ez a forgatókönyv bukhat meg április 12-én.

Bármi megtörténhet

Ez a körzet most annyira szoros, hogy az utolsó pár napban brutális kampányra számíthatunk, csütörtökön Orbán Viktor látogat Taplocára, de bizonyosan ott fog kampányolni, Tóbiás József, Mesterházy Attila és Vona Gábor is. A DK már kedden beveti Gyurcsány Ferencet, szerdán pedig Botka László érkezik a körzetbe, abban pedig bizonyosak lehetünk, hogy a hétvégén el fogják árasztani az aktivisták a körzetet, lényegében minden lakos fog találkozni egy vagy akár három párt aktivistájával is.

Ebből kifolyólag pedig bármi megtörténhet, bármelyik jelölt nyerhet, és bármelyik lehet harmadik is, a következmények pedig beláthatatlanok. Egy dolog valószínűtlennek tűnik: hogy bármelyik párt meggyőző fölénnyel nyerjen.

A Jobbik győzelme esetén, először nyer a szélsőjobboldali párt időközi országgyűlési választást, és beigazolja a közvélemény-kutatásokból kitűnő támogatottság-növekedését. Ezzel lényegében bejelentkezhetne a kormányváltó erő szerepére, hiszen ő lenne az, aki megnyerte az utolsó időközi fordulót.

A Fidesz győzelme lecsillapíthatná a Fideszre nehezedő belső és külső nyomást, de a hullámvölgyből nem rántaná ki végérvényesen a kormánypártot, hiszen szinte biztosan nagyarányú szavazatvesztést és a körzetben egy évvel ezelőtti 20%-os előnnyel megszerzett győzelem töredékére csökkenését könyvelheti majd el a kormánypárt. Egy második hely pedig a centrális erőtér logikájának végét jelentené a pártnak, amely emberemlékezet óta nem vesztett három időközi választást zsinórban. A harmadik hely pedig tovább mélyítheti a párt válságát.

Az MSZP egy esetleges győzelemmel sorozattá formálhatja az Újpesten saját jelölt indításával, Veszprémben pedig független jelölt támogatásával elért győzelmeit. Ha egy ilyen, baloldalinak nem mondható körzetben tudna nyerni a szocialista jelölt, az pozitív megerősítés lehet a párt számára, hogy a sikertelenségek és a gyenge közvélemény-kutatási eredmények ellenére is ő a legfontosabb erő. A Jobbiktól visszaszerezheti, vagy legalábbis a Jobbikkal szemben is megőrizheti a kormányváltó erő szerepét. De az MSZP-nek a legkevésbé kellemetlen egy második vagy egy harmadik hely is, amennyiben nem marad le nagyon a Jobbiktól és a Fidesztől, hiszen pont a közvélemény-kutatások miatt kevésbé gondolja ma bárki, hogy ők lennének a legesélyesebbek a győzelemre ebben a körzetben. Ellenben az biztos, ha a párt a Jobbik mögött végez, az a közvélemény számára nem egyszeri vereség, hanem a kormányváltó erő szerepének további gyengülését,valamint a Jobbikkal szembeni további térvesztést jelképezi.

Még nem tudjuk tehát, vasárnap mi lesz az eredmény, de a pártok következő három évének politikáját nagyban befolyásolhatja a tapolcai-ajkai eredmény, és nagyban erősítheti vagy gyengítheti pozícióikat. Egy Fidesz harmadik hellyel pedig közel kerülhetünk ahhoz, hogy kijelenthessük: véget ért a Fidesz 2010 óta tartó egyeduralma.

Április 2-án, a hagyományokhoz hűen, Manchesterben tartották meg a brit pártvezetők választás előtti vitáját. Először a viták történetében nem csupán a három hagyományos westminsteri párt (Konzervatívok, Munkáspárt, Liberális Demokraták) vezetői vettek részt, de a Farage-féle UKIP, a Zöldek és az etnikai pártok (a walesi Plaid Cymru és a Skót Nemzeti Párt) is helyet és időt kaptak arra, hogy szavazásra buzdítsák a tévénézőket. A legkeményebb vita az egészségügy és a bevándorlás voltak, mindkét fő pártvezető, David Cameron miniszterelnök és Ed Miliband munkáspárti miniszterelnök-jelölt is korlátozásokat ígért a bevándorlásban. A UKIP-es Nigel Farage megint mindenkinél messzebbre ment, a Skót Nemzeti Párttól érkező Nicola Sturgeon pedig azonnali közönségkedvenc lett, a vita után a Google -ön a "Szavazhatok-e skót jelöltre?" a leggyakoribb keresések közé került Angliában

(Fotó: Guardian)

A brit közszolgálati ITV hagyományosan Manchesterből közvetített, moderált miniszterelnök-jelölti vitája történelminek is nevezhető. Akármerre fordultak eddig a politikai folyamatok, az ugyanis eddig mindig biztos volt hogy a vitán három ember vesz részt: a három fő westminsteri párt képviselője. Így volt ez egészen eddig az évig, amikor nagy részben a bevándorlásellenes UKIP népszerűségének növekedése folytán vita indult arról, bevegyék-e vezetőjét Nigel Farage EP-képviselőt a vitázók közé. Közben azonban a UKIP mellett a Zöldek is feljöttek kissé, az ITV végül úgy döntött, hogy minden jelentősebb kispártot bevesz a vitába, és így jöhet a UKIP vezetője is.

Elmúlttizenháromévezés, keményen dolgozó kisemberek

A vita első súlyponti kérdése természetesen az államadósság és a megszorítások voltak. A Munkáspárt miniszterelnök-jelöltje Ed Miliband - régi baloldali család sarja - megpróbálta a teljes vita folyamán szembesíteni azzal Cameront és kormányát, hogy a radikális megszorítások, és az állami-szociális szférából történt, brit szinten ijesztően drasztikus elvonások az elmúlt években az ígéretek ellenére sem jártak az államadósság teljes eltűnésével. Pedig kormányra kerülésekor Cameron éppen ezt ígérte, szó szerint azt, hogy az államadósságot ennek a ciklusnak a végére nullára csökkentik.

Épp ez volt az oka annak, is, hogy a brit miniszterelnök nem igazán akart kiállni semmiféle vitára, ugyanis ettől a céltól még távol vannak. Való igaz, hogy a brit gazdaság Európához képest dinamikusan fejlődik, és hogy a drasztikus megszorítások következtében az államháztartási hiány a 2015-16-ra négy százalékos szinten állt be, az államadósságot ez vajmi kevéssé érintette, az továbbra is 80% körül mozog.

A brit zöldek, a Munkáspárt és a Skót Nemzeti Párt éppen a megszorítások miatt támadhatta hatékonyan a vitán Cameront. Natalie Bennett, a Zöldek vezetője arra is felhívta a figyelmet, hogy a közkönyvtárak és az időskori ellátás leépülése munkahelyeket és a társadalmi jólétet is veszélybe sodorták az elmúlt ciklusban. A zöldek éppen azzal növelték meg nemrég nagy mértékben a támogatottságukat, hogy a látványosan túlterhelt közegészségügy kérdésére hívták fel a figyelmet. A Munkáspárt vezetője, Ed Miliband is ezt tartotta központi témának a vita során, stabil, ígérete szerint kiszámítható közszolgáltatássá tenné az egészségügyet.

Cameron a vádakra szinte minden esetben elég gyengén válaszolt. Általában azt hozta föl, hogy a brit baloldal 1997 és 2010 között mértéktelen hitelfelvétellel "tönkretette a brit gazdaságot", amelyet ők úgy hoztak ki a válságból, hogy mindeközben a keményen dolgozó brit átlagpolgár adóterhei nem növekedtek.

Míg Miliband főleg a megszorítások hatástalanságával vádolta a miniszterelnököt, addig Bennett és Sturgeon is felhívták rá a figyelmet, hogy a megszorításokból nyert többletbevétel általában éppen a brit felső elithez és bankházakhoz vándorolt.

"Nem az észt bárpultos okozta a válságot, hanem a politikusok"

A közelmúlt brit politikáját ezek mellett a kérdések mellett természetesen leginkább az utóbbi években nagyon sokat vitatott bevándorlás foglalkoztatta. Ugyan erről manapság nagyon sokat beszélnek, de az újonnan érkezők kisebb-nagyobb mértékű elutasítottsága és a szigorúbb bevándorlási szabályozás követelése körülbelül 1964 óta rendszeresen kimutatható a felmérésekben. Az idén mégis rekordmértékű volt azoknak a brit állampolgároknak az aránya (77%), akik azt mondták, a bevándorlók letelepedési és segélyezési szabályain szigorítani kell.

A UKIP vezetője, Nigel Farage tulajdonképpen az egész vita során, minden kérdésnél a bevándorlást és az EU-t tette felelőssé a problémákért. Szerinte a deficit és az államháztartás kezelése egyszerűen megoldható lenne az Európai Unió gazdasági közösségének elhagyásával, hiszen az szerinte csak a befizetéseket viszi, hasznot nem hoz. Farage a vitán még a szokásosnál is radikálisabb hangnemet ütött meg, a brit médiát két ízben is sikerült nagyon felháborítania: először, a közegészségügyi vitarészben azt mondta, hogy 

ha esetleg az EU-n kívülről a rendszerbe bejelentkező HIV-fertőzötteket nem látnánk el, mindjárt egyszerűbb dolgunk lenne

Majd mikor ennek és az EU-ból való kilépésnek a kapcsán Sturgeon nekiment Farage-nak, felemlegetve, hogy a befizetésekhez mérten London milyen keveset juttat vissza Skóciának, Farage azzal replikázott hogy egy EU-ban maradásról szóló esetleges népszavazásnál biztosítani kell azt, nehogy "a dörzsölt skótok" külön szavazzanak Angliától, és így a 3 milliós országrész szavazatai jelentősebbé váljanak, mint az angolokéi.

Farage ezenkívül, picit meglepő módon, főleg az EU-n belüli bevándorlást támadta, a muszlim kérdést szinte fel sem hozta. Állítása szerint az EU egyik legnagyobb bűne volt, hogy 2004-7-ben

felvett soraiba egy sor nagyon szegény posztkommunista országot, ahol mint Romániában például, gyakran a brit átlagjövedelemnek csupán tizedét keresik az emberek.

Farage szerint ez behozhatatlan lemaradás, a brit állam pedig nem vállalhatja a felelősséget azért, hogy eltartsa ezeket az embereket.

Farage-nak ezúttal is a zöldpárti Bennett válaszolt a legradikálisabban. Felhívta a UKIP vezetőjének figyelmét arra, hogy a felszínes demagógiát el kell utasítani, a gazdasági problémákat pedig

nem a lengyel bébiszitter vagy az észt bárpultos, hanem a brit politikai elit okozta.

A bevándorlás magas elutasítási számaira egyébként minden brit nagy párt beadta a derekát, és néhány hete a tory-k és a liberális demokraták mellett a munkáspártiak is bejelentették: kormányra kerülésük esetén korlátoznák a bevándorlóknak nyújtott szociális segélyt. David Cameron bejelentette, hogy tervei szerint, aki az országba érkezése után hat hónapig nem talál állást, annak el kell hagynia majd az Egyesült Királyságot. Elmondta továbbá hogy minderről Brüsszelben is egyeztetéseket folytatott, és álláspontjuktól a konzervatívok nem tágítanak. Farage erre azt jegyezte meg, hogy Merkel, aki szerinte "valójában Európát irányítja", emiatt kizárással is fenyegeti a briteket, a szabad munkaerő-áramlás elvének megszegésére hivatkozva, és Cameron valójában kudarcot vallott az uniós fővárosban. Farage viszont arról győzködte vitapartnereit, hogy egy dologban mindenképpen egyet kell hogy értsenek vele:

AZ EU jelenlegi szabályozása nem engedi Nagy Britanniának, hogy ura legyen saját határainak.

A Munkáspárt vezetője egyúttal saját tervét is előadta. Miliband nemrég azzal keltett figyelmet, hogy az addig bármiféle bevándorlási korlátozást elutasító pártját az ügyben "megfordította." A baloldal választási ígéretei közé így bekerült, hogy az országba érkezésük után a bevándorlók három évig nem kaphatnak majd munkanélküli segélyt. Cameron, főleg Farage-nak replikázva leszögezte, teljesen biztos abban, hogy erről a kérdésről meg tudnak egyezni az Európai Bizottsággal is.

Az esélyek

A vita utórezgései meglepő eredményeket hoztak. A kis pártok közül a várakozások ellenére nem a zöldpárti Natalie Bennett hanem a skótokat képviselő Nicola Sturgeon jött ki a vitából legnépszerűbbnek, mivel többször is keményen nekiment Farage-nak és Cameronnak a megszorítások kérdésében, és a bevándorlók többségének jogait is leginkább ő képviselte a vitán a legvehemensebben. Sturgeon egyik legfontosabb kijelentése volt, hogy bármiről is kívánnak népszavazást kiírni, azt nem tehetik meg úgy, hogy a végeredményben nem ért egyet Wales, Észak-Írország, Skócia és Anglia szavazóinak többsége. Amennyiben például Anglia, ahol a lakosság túlnyomó többsége él, kihátrálna az EU-ból, szerinte elfogadhatatlan ha ebbe akarata ellenére "belerángatná" Skóciát is. Sturgeon pártja, noha eredetileg közeledett ahhoz, hogy a brit Munkáspártot támogassa nemrégen kizárta a koalíciót velük. Ezzel Milibandék nehéz helyzetbe kerültek, ugyanis a sikertelen elszakadási népszavazás ellenére a Skót Nemzeti Párt olyannyira megerősödött, hogy az északi grófságokban tulajdonképpen kisöpörheti az angol Munkáspártot.

Az este legnagyobb vesztesének Cameron mellett a Liberális Demokraták vezetőjét, Nick Clegget tartották. Ugyan Clegg pártja koalícióban kormányoz a konzervatívokkal, de mivel a westminsteri választási rendszerben a választási koalíció nem létezik, csak a választás utáni, parlamenti, Clegg a vitán élesen nekiment Cameronnak. Ez nem bizonyult helyes taktikának, ugyanis például az államadósság kérdésében olyan dolgokért is kritizálni próbálta a miniszterelnököt, amelyet annak idején a LibDemek is támogattak. Érdekes még, hogy viszonylag agresszívebb stílusa ellenére Ed Miliband népszerűsége a vita után is nagyjából változatlan maradt.

Mindent egybevetve az aktuális előrejelzések szerint a május 17-i választáson még bármi megtörténhet. A legutóbbi becslések a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy egyik vezető párt sem lesz képes majd elérni a parlamenti többséget, így ismét "hung parliament" alakulhat ki az országban. Ebből technikai parlamenti koalíciók, illetve új választások útján lehetne majd csak kilépni. Nagy kérdés, hogy a skótok végülis hogy szerepelnek majd, illetve jó eredmények esetén a kis pártok néhány képviselője hajlandó lesz-e akár Cameront akár Milibandet kormányzáshoz segíteni.

Egy éve nyerte a Fidesz a választásokat, újra kétharmaddal, újra óriási többséggel. Mégis ha most visszatekintünk, a kormány nézőpontjából sokkal közelebb vagyunk  2007-hez, mint 2011-hez. A Fidesz megroppant, és ha nem történne semmi, és nem törne meg a lefelé tartó ív 2018-ig, biztosan elveszítené a választásokat. Mára ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az Orbán Viktor által kiépített hatalmi és kormányzási rendszer számos olyan buktatót rejt, amelyek szimplán erőből és sorozatos hazugságokkal nem kezelhetőek hosszú távon. 

Csakhogy ma még mindig a Fidesz uralja az ország politikai történéseit, még ha rá nézve most épp negatívan is, ezért hacsak valami változás nem történik, most a legvalószínűbb az, hogy a Fidesz újra megerősödhet.

Egy évvel ezelőtt az Összefogás pártjai katasztrofális vereséget szenvedtek. A katasztrofális vereség okai nem túl bonyolultak: nyilván ebbe közbejátszott a választási szabályok átírása és a Fidesz többszörös pénzköltése, vagy médiatúlsúlya is, de ehhez a mértékú vereséhez szükség volt az ésszerűtlen, csak a hatalmi pozíciókból levezetett összefogásra, és a politikai-társadalmi-stratégiai víziók hiányára, a baloldali gondolat hiányára.

Ebben nem láttunk változást az elmúlt egy évben. Az elmúlt egy évet ugyanis, két esettől eltekintve, végig a Fidesz dominálta. Egyrészt belső háborúival, másrészt túlzott konfliktusvállaló döntéseivel. Az, hogy ma a Fidesz itt tart, csupán a Fidesznek köszönhető. Két olyan pont viszont volt az elmúlt egy évben, amikor nem a Fidesz irányított. Egyrészt a kitiltási botrány, amelyet ugyan saját maguk futtattak meg a médiában a Századvéghez köthető Napi Gazdaság révén, a Goodfriend vezette amerikai diplomácia aztán kanonizálta azt (részben a kormány konfliktusos politikája miatt). Másrészt ilyen pont az internetadó elleni tüntetésekkel indult tüntetéshullám is, amikor hónapokig nem a Fideszről volt szó, hanem a valami más reményéről.

És ha valóban őszinték vagyunk, még ezt a két témát is a Fidesz erősítette fel, még ha tematizálni nem is tudta. De ebben a két témában se rendült meg a lesújtóan egyöntetű jobboldali magyar közbeszéd, nem került be az egyenlőség kérdése, sem a szolidaritásé vagy a közösségépítésé. Nem a közös Magyarország kérdése dominált, hanem a düh és a büntetés iránti vágy.

Márpedig a probléma a baloldali gondolatok, a baloldali értékrend teljes eltűnése a magyar közbeszédből. A baloldali pártok azért nem tudnak erősödni, és a Jobbik azért tud, mert nem létezik az a politikai közbeszéd és azok a politikai, társadalmi közösségek és témák, amelyekben érvényesülhetnének a baloldal megoldásai, már ha lennének ilyenek.

Ma a magyar közbeszéd büntetéstől hangos, legyen szó a politikusokról, a szegényekről vagy a tanárokról. A közbeszédet azok a gondolatok uralják, amelyek az áldozatot hibáztatják saját helyzetéért, nem pedig az ország társadalmi-gazdasági helyzetében keresik a hibákat és a kiutak lehetőségét. Ma a problémát a magyar közbeszédben az az “emberi erőforrás” jelenti, amely nem tanul, nem illeszkedik be, nem keres pénzt, nem viselkedik rendesen, nem pedig a társadalom és állam, amely magára hagyta egyes polgárait, nem vállal velük szolidaritást és nem ad lehetőséget a boldogulásra.

Ha valaha Magyarországon baloldali kormányzást akarunk látni, akkor ezt a tanulságot kell levonni. Egyszerűen és érthetően el kell mondani, hogy mindannyian felelősséggel tartozunk egymásért, és nem egymás ellenében, hanem együtt tudunk csak boldogulni.  A buszsofőr boldogulásának útjába nem az utas vagy a biciklis áll, hanem az állam, amely rosszul szervezi az utazás körülményeit. A középosztálybeli nénivel szemben nem a szegény ember áll, aki a bokorba hugyozik, hanem az állam, amely nem épít közvécéket. A képzetlen ember nem maga tehet arról, hogy nem jut álláshoz, hanem az állam, amely nem ad neki képzési lehetőséget.

És igen, szükség van arra is, hogy az emberek mind-mind tenni akarjanak sorsuk javításáért, de ha maga az állam generál ezzel szemben bürokratikus apátiát, szegregáló oktatási rendszert, pénzkivonást az oktatásból, ha az állam a jóléti szolgáltatásokat csak a gazdagoknak biztosítja, miközben megszünteti az autóbuszjáratot, amellyel munkába mehetne a munkanélküli, akkor sokszor még az is elvérzik 2015 Magyarországán, aki mindent megpróbál azért, hogy előbbre jusson.

Hogy ne csak a szegényekről beszéljünk: gondoljunk a vállalkozóra, aki szeretne fehéren foglalkoztatni, de pont a túlszabályozás, a többletterhek kényszerítik sokszor a fekete vagy szürke foglalkoztatásra. Gondoljunk a szülőre, akiben már fel sem merül, hogy állami iskolába járassa a gyerekét, vagy arra a fiatalra, aki már lemondott róla, hogy itthon végezze el az áhított szakon az egyetemet. A gazdálkodókra, akik egy rablóállam kényének kitéve aggódnak a jövőjükért és a földjükért; a cégekre, akik már nem is pályáznak bizonyos előre leosztott projektekre; mindazokra, akik együtt szegényedtek el a leépített szolgáltató rendszerekkel: a tanárokra, óvónőkre, ápolókra és a többi szociális dolgozóra.

Ha ma a baloldal labdába akar rúgni, azt kell tudnia elmagyarázni, hogy az ő állama hogyan fogja megoldani ezeket a problémákat, hogyan fogja az állampolgárok lehetőségeit bővíteni, hogyan fogja egyről a kettőre juttatni őket. Vissza kellene adnia a hitet, hogy az állam - a legmagasabb szinttől a legkisebb önkormányzatig - valóban alkalmas lehet arra, hogy a mi érdekeinket képviselje. Egy racionális és demokratikus folyamatban egyeztetett közérdeket, amely a szabadság és az egyenlőség jegyében építi újra a szolidaritás kiirtott gyakorlatát és értelmet ad egy közös jövőnek.

És ha ma Magyarországon a baloldal labdába akar rúgni, azt is el kell mondania, hogy mindenki jobban jár, ha a munkanélküli álláshoz jut, ha a szegény tud tanulni, ha nem a bokorba kell vizelni, hanem közvécébe vagy a saját lakásban található bidébe. És ha a vállalkozó tudja fehéren foglalkoztatni az alkalmazottjait.

Ma a magyar baloldal legnagyobb kihívása a saját és az állam hitelességének visszaszerzése, és egy működő Magyarország víziójának bemutatása. Egy olyan Magyarországé, ahol nem egymással versenyzünk, hanem egymást segítjük a boldogulásban, mert felismerjük azt, amit minden kutatás mutat, egy egyenlőbb országban boldogabban és jobban élnek az emberek.

Ha a baloldal a büntetésben akar versenyezni, biztosan veszít a jobboldallal szemben. Ha az erőszakban vagy álmegoldásokban akar versenyezni, akkor is biztosan veszíteni fog. Kőkemény feladat van a következő 3 évre. Leszokni az utcai kamerarendszerről a közbiztonságot fetisizálóknak, a szegények büntetéséről a középosztálynak, és a korrupcióról a politikai-gazdasági elitnek, de az intézményrendszernek is. És a fentiek alapján új keretet adni egy politikai közösséggé való szerveződésnek. Ez a baloldal feladata. Az egyenlőségből, és az állam hasznosságából kiinduló víziót adni az országnak, ami pontosan ellentétes mindennel, amit a jobboldal kínál.

Kedves miskolci választópolgár, ha városában jár, és mondjuk szegényeket lát, a hiba az ön készülékében van, azok nem léteznek! Miskolc megoldja az ön problémáit. Kriza Ákos polgármester ugyanis csodát csinált.

A képen például a most Számozott utcáknak nevezett városrész jövendőbeli állapota látható. A szegények nincsenek rajta, ennek pedig az lehet az oka, hogy nincsenek szegények, vagy jobb házat kaptak és elköltöztek. És a hétvégén azt is megtudhattuk, Miskolcon nincs szükség  ételosztásra, ez csak rombolná a városról kialakult képet. Tehát biztosan nincsenek éhezők, az ennivalóra rászorulók Miskolcon, hiszen akkor egy polgármester, aki törődik a városa minden polgárával, engedné, hogy ételhez jussanak.

És tudjátok, mi a vicces? Hogy a fenti nem vicc. Ugyanis politikai értelemben megszűnt a szegénység Miskolcon. Ők nincsenek fent a választói térképen, az ő szavazatuk nem számít, az meg réges rég a kutyát se érdekli, hogy “őket is anya szülte” csak rossz helyre, rossz időben, és ne adj isten barnább bőrrel.

Kriza Ákos azt írja magáról, katolikus, konzervatív és szociálisan érzékeny. És ezeket a kifejezéseket ő komolyan is gondolja magáról, hiszen amikor elindul reggelente, hogy besétáljon a polgármesteri hivatalba, ő nem találkozik a szegénységgel. Hiszen egyszerűen nem veszi észre, ahogy ezt mondani szokták, kívül esik a látóterén.

Mert leszarja. Leszarja a számozott utcák lakóit, akiknek a házát esetenként 10 ezer forintos tartozásért, vagy egy lejáró és direkt meg nem hosszabbított szerződés miatt kell elhagyniuk. Pénzt, amit megígérték már nem adnak, és van, akinek cserelakást se ajánlanak fel.

Kriza Ákos Miskolcán, és még sok helyen az országban, a szegények nem emberek. Nem kell velük foglalkozni, le lehet őket szarni, éhen dögölhetnek, kiüthet rajtuk a ragya, elpusztulhatnak a picsába. Csak egy gond van.

Nem ezt teszik.

Ugyanis pont az ilyen szűklátókörű politika termeli újra, még kegyetlenebb módon, a szegénységet. És pont az a politika, ami addig segít, ameddig meg tudsz élni, utána már nem. Ráadásul, ebben az országban a folyamatok nem a megélhetés felé változnak. Ha elveszted az állásod például, vagy kiesik egy kereső a családban, te is szegény leszel. És eltűnsz a térképről, Kriza és a barátai már nem fognak meglátni, kiesel a látókörükből, és te is csupán egy makettbábu leszel a tervezőasztalon az új stadion parkolójában.

Nézheted ma te is a cigányokat, a szegényeket semminek, elfordíthatod a fejed, ahogy a politika teszi, ha rájuk gondolsz, csak aztán nehogy beüssön a krach, egy rossz hitel, egy rossz brókercégbe rakott pénz, egy baleset, vagy a munkahely elvesztése. Mert utána te is senki leszel a Kriza Ákosok Magyarországán!

Orbán barátja, Erdogan illiberális török hatóságai órákra elérhetetlenné tették a nagyobb közösségi média-szolgáltatókat az országban. Órákon belül falragaszok és graffitik jelentek meg, amelyeken aktivisták azt mutatták be, hogyan lehet kicselezni a blokkolást. Estére végül a török hatóságok feloldották a blokkot, miután a szolgáltatók eleget tettek a török cenzúra kérésének.

A török ügyészség 166 török internetes oldal, és a három legnagyobb közösségi média-szolgáltató blokkolását rendelte el ma reggel az országban. Az ügy előzménye, hogy múlt héten 2 marxista terrorista tört be a török ügyészség egyik épületébe, és tartotta fogva a török ügyészség egyik alkalmazottját, mivel ő nyomozott 2013-ban egy, a rendőrök által meggyilkolt 15 éves tüntető fiú ügyében, és míg egyesek tudni vélik, kik voltak a tettesek, a török hatóságok nem intézkednek. Az ügyész végül meghalt a túszejtés során, a terroristákat pedig az akció közben kivégezte a török rendőrség.

Az erről a túszejtésről készült fotók az internetről való törlését kérte a török hatóság, a terrorizmus propagálását tiltó törvények értelmében. A kérést pedig drasztikus módon nyomatékosították: 13 olyan internetes portált tettek elérhetetlenné, ahol korábbi cikkekben szerepeltek a képek, illetve a nagy közösségi média-szájtokat is, addig, ameddig nem veszik le ezeket a képeket. Leggyorsabban a Facebook reagált és törölte a képeket, de estére a YouTube és a Twitter is megadta magát.

Mindeközben a török utcákat olyan falragaszok és graffitik lepték el, amik bemutatták az állampolgároknak, hogyan kell kikerülni a török tűzfalat. Délutánra az elvileg letiltott Twitteren Törökoroszágban is nagyon sokan twittelték ki a #TwitterisblockedinTurkey hashtaget, amely egy időre világszinten is a legtöbbet használt hashtagek közé került.

A török hatóságok már korábban is letiltották a nagy közösségi média szolgáltatókat, 2014 márciusában 20 órára elérhetetlenné váltak a szájtok. Erdogan török elnök pedig megesküdött, hogy felszámolja a Twittert Törökországban. A török alkotmánybíróság két héttel később kimondta, alkotmányellenes, a szólásszabadság jogába ütköző volt a 20 órás némítás.

Az utóbbi években Budapest utcáin több olyan csapat is feltűnt, akik az egyre növekvő szegénység egyik szélsőséges tünete, az éhezés és rosszul tápláltság ellen próbálnak tenni. Önszerveződő módon hétről-hétre több száz embert segítenek hozzá, hogy elköltsön egy olyan ebédet, amiben a szerencsésebbeknek minden nap része lehet. A Levegőt! legutóbbi adásában 3 ilyen kezdeményezés képviselőivel beszélgettünk arról, hogyan indult, hogy zajlik ma, és hogyan alakulhat a jövőben a munkájuk.

Magyarországon kb. minden harmadik háztartásnak nincs elég jövedelme ahhoz, hogy a benne élők megfelelően táplálkozzanak. A helyzet akkor is kirívóan súlyos, ha azt más országok adataival, és ha a korábbi hazai adatokkal hasonlítjuk össze.

1. ábra:

Nemcsak az EU átlagához képest nagyon magasak az élelmiszerszegénység magyarországi számai: a többi visegrádi országban is jóval kisebb azoknak az aránya, akik nem engedhetik meg maguknak legalább kétnaponta, hogy húst (vagy halat, vagy hasonló értékű vegetariánus ételt) egyenek. Ráadásul a visegrádi országok és Magyarország adatai közötti különbség évről évre nő.

2. ábra:

Hasonló a helyzet az OECD által közölt adatok esetében: itt azt látjuk, hogy 35 országból csak Mexikóban és Törökországban rosszabb a helyzet, mint Magyarországon. Mindenhol máshol kevesebbeket sújt az élelmiszerszegénység. A rohamosan romló magyarországi állapotokat mutatja, hogy a két felmérés között eltelt öt évben Magyarországon növekedett leggyorsabban azoknak az aránya (több mint 13 százalékponttal, vagyis 1,3 millió emberrel), akik alkalmanként nem engedhetik meg maguknak, hogy elég élelmiszert vásároljanak maguknak és családjuknak.

Mindezek miatt különösen fontosak azok a kezdeményezések, amelyek arra vállalkoznak, hogy ételt osszanak a rászorulóknak. A Levegőt! rádióműsor legutóbbi adásában három olyan csoport képviselőivel beszélgettünk, amelyek alulról szerveződve egyre több embernek segítenek abban, hogy jóllakhassanak. A Budapest Bike Maffia, a Food Not Bombs és a Heti Betevő aktivistáival arról beszélgettünk, hogy miért jöttek létre és mi mozgatja őket, miként szerveződnek, hogyan szereznek pénzt vagy ételt, és hány szegénységben élő embert tudnak elérni.

Az adást itt hallgathatod meg:

Akármilyen tiszteletreméltó és szép dolog is önkéntes munkában ételt főzni és ételt osztani a szegénységben élő embereknek, azt is át kell gondolnunk, hogy a közvetlen segítségnyújtáson túl mit tehetünk azért, hogy (legalább) Magyarországon mindenkinek legyen elég jövedelme ahhoz, hogy elegendő élelmiszert vehessen magának.

A társadalmi igazságosság bizonyosan többet követel annál, mint hogy egy szélsőségesen egyenlőtlen társadalom jobb módú tagjai egy-egy jószándékú önszerveződő csoporton keresztül alkalmanként segítsenek a szegénységben élő milliók közül azon keveseken, akiket ezek a kezdeményezések éppen elérnek. A nyomor és az éhezés radikális csökkentése átfogó társadalompolitikai reformok - egy tisztességesen működő jóléti állam - nélkül valószínűleg lehetetlen. A meghívott szerveződések aktivistáit így arról is kérdeztük, hogy miként látják a tevékenységük viszonyát az ehhez szükséges közpolitikai és politikai változásokhoz.

...és persze az is szóba került, hogy miként lehet csatlakozni hozzájuk!

A Levegőt! című rádióműsor minden héten csütörtök este 9 órától jelentkezik a Klubrádión. A műsor adásai a Kettős Mércére is felkerülnek, és a Levegőt! fül alatt tudod őket meghallgatni. További érdekességekkel, linkekkel várunk a Facebook-oldalunkon, csatlakozz te is!

Budapesten, a Bástya utcában ágaskodik az a gigantikus rács, ami tökéletesen mutatja meg, miért nem működik a magyar politika. Állítólag egy millió forintot költöttek arra, hogy úgy csináljanak, mintha megoldanának egy állítólagos problémát, a nem létező megoldásnak pedig egy olyan szimbolikus módját választották, ami tökéletesen leírja: leszarják az embereket.

A rácsot azért emelte az önkormányzat, hogy az addig ott alvó két hajléktalan ember ne aludjon ott, a melegben. A módszer tökéletes, a két hajléktalan azóta 10 méterrel arrébb alszik, már nem a melegben. Az önkormányzat tehát nem azt találta problémának, hogy van két ember, akik az utcán kénytelenek álomra hajtani a fejüket, és ezen segíteni kellene, hanem ebből fakadó következményeket azonosított problémaként, lokalizálta ennek a helyét, majd erre kínált megoldást. Hogy érthető legyen, nem a hajléktalan emberek problémáit oldotta meg, hanem egyes állampolgároknak az ott létük miatt keletkező vélt problémáit: félelem attól, hogy betegségeket lehet tőlük elkapni, és a zavar, hogy büdösek. (érdekes, hogy más ott élő állampolgárok nem félnek a beteségtől és túlteszük magukat a büdösön, őket inkább a szegényellesn politika zavarja). Így aztán elkerítette a köz egy területét, ne legyenek ott, tűnjenek el a szem elől.

Sajnálatos módon, ez a fajta problémamegoldás nem létezik, nem létezik akkor, amikor Miskolcról próbálják a szegény embereket kitakarítani, nem létezik akkor, amikor a nyolcadik és kilencedik kerületben veszik meg a szegények lakásait, hogy kiszorítsák onnan őket, nem létezik, amikor embereket tiltanak ki a közterületekről. Nem létezik ez a problémamegoldás, mert a probléma nem a szegény emberek létezése, hanem az állapotuk - az, hogy szegények. Ezek az emberek csak máshova mennek, és ott lesznek szegények, és ha a szegénységük helyett azt kezeljük, hogy hol szegények, egyre többen és többen lesznek, ahogy az elmúlt években is láthattuk, és megint újabb és újabb szegényeket kell más helyre raknunk, amíg a vége az lesz, hogy már nem tudjuk őket hova rakni. Mert hát ugye, nem ez a megoldás.

De ezeknek az embereknek, a két V. kerületi hajléktalannak nincs képviselete. Ők nem szavazópolgárok és nem fizetnek adót, (ez nyilván nem igaz, hiszen fizetnek adót és szavaznak is jó eséllyel) a kerület szempontjából így nem léteznek, a jelenkori magyar politika szempontjából nem léteznek, ebből kifolyólag pedig nem a szegénységük lesz, amit meg kell oldani, hiszen abból profit nem származik rövid távon, hanem a rendes, becsületes, adófizető és szavazó, tehát bejelentett lakcímmel rendelkező állampolgárok gondját kell megoldani. Így lesz a napi 10 másodpercig szagolt büdösség politikailag fontosabb, mint egy ember élete.

Ez pedig egyenesen vezet oda, hogy az önkormányzat inkább felhúz egymillió forintból egy ketrecet, hogy a napi 10 másodpercig a középosztálybeli állampolgárok orrát érzékenyen érintő problémát kiküszöbölje, ahelyett, hogy ebből a pénzből a hajléktalan állampolgár problémáját oldja meg. És így születik az a torz rendszer, amely egymillióból felhúz egy ketrecet, amivel a középosztálybeliek szaglási problémája nem szűnik meg, de mivel a probléma valódi alapját, a szegénységet nem sikerült problémaként lokalizálni, csak a középosztálybeli orrot, ezért más válasz nem is születhet, csak egy buta ketrec.

Ami után a hajléktalan ember fázik, a középosztálybeli orra rosszul járt, az önkormányzat kidobott egy csomó pénzt, és mindenki csodálkozik, hogy nem jutunk egyről a kettőre. Nem bizony, hiszen a problémával magával nem is foglalkozott senki, és nem is gondolja, hogy ez lenne az érdeke.

15 hónappal azután, hogy megalakult a párt, már vezeti Spanyolországban a közvélemény-kutatásokat. De vajon képes arra egy párttá alakult grassroots mozgalom, hogy átvegye Spanyolországban a hatalmat? Vagy az egész csak egy hatalmas lufi, ami hamarosan kipukkan?

A Guardian nagyon alapos sztoriban mutatta be a Podemost, a Sziriza után a második olyan pártot, amely a tömegek elégedetlenségét meghallva, próbál meg egy kormányképes baloldali alternatívát nyújtani. A Kettős Mérce pedig összefoglalja a riport esszenciáját.

Az egész történet azzal kezdődik, hogy Pablo Iglesias, a 29 éves, (akkor még) szemöldök-piercinges egyetemi tanár arra kéri politológus hallgatóit, játsszák újra a Holt költők társaságának híres jelenetét, és álljanak fel a székeikre. Az üzenet: a hatalmat mindig felelősségre lehet vonni. A politika nem olyasmi, amit csak elemezgetünk (vagy magyar környezetbe ültetve: nem csak arról szól, hogy utólag megpróbálunk „értelmet vinni a kormányzati cselekvésbe”), ennél sokkal többről van szó:

A politikát vagy te csinálod, vagy veled teszik meg.

Egyetemi tanárként Iglesias előszeretettel támogatta a tüntető diákokat, és bár nem illett be a doktriner baloldali, kommunista értelmiségiek sorába, maga is úgy gondolta, a világ jelenlegi problémáiról Margaret Thatcher és Ronald Reagan megzabolázatlan globalizált kapitalizmusa tehetett.

Hogy ezt minél többen megérthessék, Iglesias, tanítványai és professzortársai keményen dolgoztak azon, hogy hatékonyan hirdessék az igét, elindították például saját politikai tévéműsorukat (és lepacsiztak a dél-amerikai balos populista vezetőkkel is). Tavaly januárjában, amikor Podemos (azaz „meg tudjuk csinálni”) néven párttá alakultak, senki nem vette őket komolyan. Hiszen nem volt se pénzük, se komolyabb pártstruktúrájuk, de még konkrét politikai javaslatuk se volt túl sok – ennek ellenére egy évvel később a Puerta del Solon 150 ezer ember hallgatta Iglesiast, ahogy azt mondja az összegyűlteknek: Merjenek álmodni, és vegyék komolyan az álmaikat.

Szemben az establishmenttel

Görögországhoz hasonlóan itt is két nagy párt váltogatta egymást a hatalmon évtizedek (azaz 1982) óta. Az El País viszont nemrégiben azt írta, a Podemos 22 százalékot is ráver a kormányzó konzervatív Néppártra (PP) és váltópártjára, a Spanyol Szocialista Munkáspártra (PSOE). Ha még egy picit tovább nőnek, akkor Iglesias (aki jelenleg EP-képviselő), akár miniszterelnök is lehet.

Sokan úgy gondolják, nincs is más alternatíva, a Podemos nélkül Spanyolország a görögök sorsára jutna a romokban álló jóléti állam, a növekvő egyenlőtlenség és a szanaszéjjel morzsolódó középosztálya miatt (arról nem is beszélve, hogy nemrég írtunk róla, hogy a konzervatívok elkezdtek az Orbán-féle illiberalizmus felé is kacsingatni).

De mi ez a Podemos?

Első ránézésre (de talán a sokadikra is) úgy tűnik, Igesiasék valami csoda folytán nőttek ilyen nagyra, de a Guardian szerint ennek az egésznek a hátterében egy többéves építkezés áll, bár sokáig még a pártvezetők se tudták, hogy párttá fognak alakulni, és hogy egy gazdasági válság farvizén ennyi támogatóra is lelnek.

Ma Spanyolországban a potenciális munkaerő egyharmada munkanélküli vagy az éves minimálbér (9080 euró) alatt keres. A nagyvárosokban már senki nem lepődik meg a kukázó emberek látványán, holott a válság előtt ilyen nem nagyon volt. A diktatúra végeztével érezhető optimizmus, amit felerősített a kétezres évek nagy építőipari fellendülése is, teljesen semmivé vált. A nagy pártok korrupciós ügyei pedig sokak számára nyilvánvalóvá tették, kik azok, akiktől biztosan nem várhatnak megoldást.

A szellemi táptalaj

Iglesias, mint már említettük, egyetemi tanár volt a Computense Egyetemen, Madridban. Itt találkozott azokkal az értelmiségiekkel is, akikkel együtt megalapította pártját. Legnagyobb befolyással Antonio Gramsci olasz marxista filozófus volt rájuk, aki munkássága során azzal érvelt, a legnagyobb harcot azzal a gépezettel kell folytatni, amely a közvéleményt formálja.

További ihletet nyertek Angliában, az Essex-i Egyetemen, ahol az argentin Ernesto Laclau és belga felesége Chantal Mouffe egy csomó könyvet és tanulmányt publikált marxizmusról, populizmusról és demokráciáról. Főművüket, az 1985-ös Hegemónia és szocialista stratégiát ma is előszeretettel olvassa a pártvezetés.

A szerzők szerint a szocializmusnak nem az osztályharcról kellene ma már szólnia. Helyette a szocialistáknak egyesíteniük kellene az elégedetlen csoportokat (például a feministákat, a melegeket, a környezetvédőket és a munkanélkülieket), és közösen kellene velük fellépni egy jól megfogható ellenség (általában az establishment) ellenében. Ehhez szerintük egy karizmatikus vezetőre van szükség, valamint Laclau és Mouffe arra bátorították az újbaloldali mozgalmakat, hogy ne riadjanak vissza az egyszerű, emocionális, már-már populista szövegektől se.

Szerintük a liberális elit csak azért populistázza le az átlagpolgárhoz egyszerű nyelven intézett szövegeket, mert fél attól, hogy mi lesz, ha az átlagemberek is politizálni kezdenek.

Iglesias maga a hagyományos szélsőbaloldalt is idióták gyülekezetének tartja, akik nem hajlandók a tévé erejével élni, mert alantasnak és manipulatívnak tartják. Holott a helyzet ma már az, hogy az emberek a média alapján döntik el, kire szavaznak, és nem a pártokhoz való hűségük alapján. Ezt jól látni azon is, hogy az elmúlt években a (szélső)jobboldali pártok rengeteget erősödtek amiatt, hogy Fox News és Russia Today stílusú műsorokban osztják az észt a kiábrándult választóknak. Iglesias szerint ugyanezt kell tenniük a baloldali pártoknak is.

Ő maga bele is vágott, és La Tuerka című tévéműsora hamar kultikussá is vált.

A 2011-es év

Ekkor történt, hogy a spanyolországi tiltakozások hirtelen hatalmas táborrá alakultak, több tízezer résztvevővel. Az indignadók, akik az Occupy mozgalmat is megihlették, többfelé bevették a köztereket, hogy megértessék országgal-világgal, úgy gondolják, a politikusok már nem képviselik őket. A közvélemény-kutatások azt mutatták, az ország nyolcvan százaléka mögöttük állt.

A tüntetők is úgy gondolták, többről van itt szó, mint egy baloldali tüntetésről, így többen spanyol, nemzeti színű zászlókkal mutatkoztak, hogy jelezzék, a nép itt egységesen lép fel valamiért.

Ekkor kezdődtek el nagyban az occupy (stb.) típusú, kézmozgásos, bázisdemokratikus, a szót udvariasan átadó beszélgetések is.

Iglesias érezte, hogy ebből valami nagy(on jó) dolog nőhet ki, hisz az embereknek elegük van a Merkel kottájából játszó nagy pártokból (a felelőtlen és demagóg válságkezelésről itt olvashattok). A tüntetések mégis behaltak egy pár hónap után, a választásokon meg – ahol alig-alig akartak megjelenni a kiábrándult állampolgárok az urnáknál – a Néppárt örülhetett valamiféle gyözelemszerűségnek. Aztán bele is kezdett a megszorításoktól hangos kormányzásába.

Szervezkedés

A háttérben persze robogott tovább a Podemos-indignados gépezet. rendszeresek voltak a gyűlések, és ment tovább a TV-műsor is, majd 2013-ban az iráni spanyol-nyelvű HispanTV is rendelt egy műsort Iglesiastól, a Fort Apache-t, amelynek trailerében Iglesias egy Harley Davidson nyergéből osztotta az igét.

A nézők persze ekkor még csak azok voltak, akik eleve egyetértettek Iglesiasékkal. A meggyőzés csak később kezdődött.

Méghozzá akkor, amikor Iglesias elkezdett jobboldali talkshowkban is vendégeskedni. A jóarc balos egyetemi tanárt, aki lazán lökte a műsorokban, hogy mindenről a korrupt politikai elit, Merkel és az Európai Központi Bank tehet, hamar sztárrá vált a másik politikai oldalon is. A nézők imádták. Sokan nem is tudták a nevét, csak arra emlékeztek, hogy ő az a csóka, akinek lófarka van, és jó a dumája.

A párt terve ugyanezen év augusztusában jött, amikor az Izquierda Anticapitalista nevű mini párt, és annak tüntetések millióit megjárt vezetője, Miguel Urbán felajánlotta Iglesiasnak, a médiasztárnak, hogy szálljon be hozzájuk: így talált egymásra a pártszervezet és a karizmatikus vezető. A tervük pedig az volt, hogy rövid időn belül annyira nagyra nőjenek, hogy le tudják váltani a PSOE-t, mint legnagyobb baloldali pártot, majd miniszterelnököt is állítsanak.

A tévéshow stábja neki is látott a kampányolásanak, és ki is próbálta magát már a 2014 májusi EP-választáson.

Hogy miért EP? Mert ez a választás a legtöbb választónak úgyis túlságosan távolinak és értelmetlen szavazásnak tűnik, így könnyebben adja a voksát kis pártokra, mint például a Podemos (vagy épp 2009-ben az akkor csak szárnyait bontogató LMP), ezen pártok pedig így demonstrálhatják a választók felé, hogy igenis van bennük potenciál országgyűlési választást is nyerni (azaz nem vész el a rájuk adott szavazat). 

És működött

Bár a pártba már az elején bele volt kódolva a konfliktus, hiszen egyszerre akart radikális és pragmatikus lenni, valamint a mozgalomra és a karizmatikus vezetőre is építeni, az euforikus üzenet működni látszott. A politikát soha nem űző Podemos tagokat, egyre nagyobb tömegek fogadták, ezerrel folytak be a kampánytámogatások, és Iglesias attól se félt, hogy mi lesz majd, ha tényleg kormányozni kell.

Párttársának, Pablo Echenique-nek ugyanis kifejtette, a politika olyan, mint a szex: „Az elején rosszul csinálod, de aztán tanulsz a tapasztalataidból.”

Nem sokkal az EP-választás előtt a potenciális választók nyolc százaléka ismerte a pártot, viszont ötven százaléka tudta, ki az a Pablo Iglesias. Végül az ő médiasztár-imidzsére építve sikerült akkor a szavazatok nyolc százalékával öt képviselőt az EP-be juttatni.

A következő állomás a spanyol parlament. Kíváncsiak leszünk.

(Aki pedig a sztori eredeti, jóval hosszabb kiadására kíváncsi, kattintson a Guardian cikkére.)

Az elmúlt hetekben megfigyelhettük, hogy a Fidesz érvek híján, egyszerűen a táborlogika miatt teljesen nonszensz dolgokban mondja, hogy a baloldali politikai térfél pártjai a felelősek, Gyurcsány a hibás, és bár van olyan pillanat, amikor ebben mikroszinten felmerül a logika lehetősége, legtöbbször üres szócséplésről van szó. Ez pedig nem azért probléma, mert bárki komolyan venné, a legszűkebb pár százezres szerelmes táboron kívül, hanem, mert kipusztítja a baloldali pártokkal szembeni érdemi kritika lehetőséget.

A Bokros csomag évfordulóján világossá vált, hogy a magyar elit beragadt önértelmezése a világgazdaságon belül még mindig nem teszi lehetővé egy húsz évvel ezelőtti esemény érdemi feldolgozását.

Először is rögzítsük, hogy a Bokros csomag alapvetően nem Bokros Lajosról szól, hanem Békesi Lászlóról és Horn Gyuláról. A ’94-es kormányváltás szilárd kormányzati többséget adó bázisán ugyanis nem szabadott volna olyan súlyos egyensúlytalansághoz vezetnie a kormányzásnak, mint amilyen aztán szükségessé tette Bokros pályára hívását.  Horn és Békesi azonban politikai harcot vívott. Ha Horn nem hozza be koalíciós társnak teljesen feleslegesen az SZDSZ-t, akkor Békesinek esélye nem lett volna ostromolnia a miniszterelnöki széket. A koalíciós kormányzás miatt viszont Békesi pénzügyminiszterkedés helyett ezzel töltötte idejét. A teljes kép kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy a Horn kormány már az egymást kioltó gazdaságfilozófiákkal működő Antall kormánytól is egyensúlytalan állapotban lévő gazdaságot örökölt.

Másodsorban szögezzük le, hogy a költségvetési és pénzügyi stabilitás természetesen érték, sem instabil makró helyzettel, sem gyorsan romló adósságpályával nem lehet felzárkózni. Nem mindegy azonban hogy a vészhelyzetet, a stabilizációt érdemi reformokra használjuk-e fel, vagy megszorításokra, melyek mindig és mindenhol károsak.

Magának a Bokros-csomagnak a lényegi intézkedései, mondhatnánk a valódi hatóanyaga a leértékelés és a vámpótlék voltak. Ezekben kevés kivetnivalót találni. A skandináv modellnek is szerves része volt, hogy időről időre a versenyképesség fenntartása érdekében leértékeltek, sőt, Svédország és Dánia pont azért nem léptek be az eurozónába, hogy ennek lehetőségét továbbra is fenntartsák. Némely dél-európai ország esetében manapság is jól jönne, ha lehetőségük lenne leértékelésre, ám ezt valutaövezeti tagságuk miatt nem tehetik. Önmagában a vámpótlékkal sincs semmi baj, Ha-Joon Changtől és Erik Reinert-tól tudjuk, hogy védővámok vagy de facto protekcionizmus nélkül soha fejletlen ország még zárkózott fel. A dolog iróniája, hogy a Bokros-csomagnak ez a két lényegi hatóeleme amúgy a neoliberális kánonban tabu, sőt, az EU- és euró-csatlakozással azok lehetősége meg is szűnik.

A húsz éves Bokros-csomagot értékelő sorozatunk első részét itt olvashatjátok: A Bokros-csomag ára

Sokkal problémásabbak a csomagnak azok az elemei, amelyeket volumenük miatt Bokros maximum  placebónak szánhatott, a valóságban azonban romboltak. Ilyen a bérek és a szociális kiadások csökkentése, a közszféra elbocsájtásai, illetve a tandíj bevezetése. A bérvisszafogást Bokros még ma is azzal indokolja, hogy a magyar munkavállalók versenyképességét kellett visszaállítani ahhoz, hogy a külföldi befektetők ide és ne máshova fektessenek be. Ezzel bevezetődött az a rossz modell, melyben a bérekről nem a szakmailag jól felvértezett szakszervezetek alkudoznak ágazatonként differenciáltan a munkaadókkal, hanem a kormányok állapítanak meg gyakorlatilag találomra bérszinteket. Most tegyük félre azt, hogy már maga a munkaerő határtermelékenysége mint a bér meghatározója is meghaladott elképzelés a közgazdaságtanban. Vessünk inkább egy pillantást az OECD PIACC felmérésére, amely azt mutatja, hogy a nyugat- és kelet-európai munkavállalók piaci képességei között nincs különbség. Azaz ha Bokros a munkavállalók termelékenysége alapján akart volna béreket megállapítani, akkor drasztikusan emelnie kellett volna azokat. Az indokoltnál alacsonyabb bérekkel való versenyzés kizárja a belső fogyasztás erősödését, ezen keresztül ellehetetleníti a vállalkozásokat és nagyszámú munkahely létrejöttét. Emellett életben tartja az alacsony termelékenységű vállalkozásokat. Ez nem felelősségteljesség, hanem ál-felelősségteljesség.

Az oktatásban megszorítást eszközölni maga az aranytojást tojó tyúk levágásának esete. Nincs olyan stabilizálás, amelynek az oktatási rendszertől kellene forrásokat elvennie. A Bokros által bevezetett tandíjnak ráadásul érdemi egyensúlyjavító hatása sem volt. Ahogy Kertesi és Kézdi bemutatják, ha a magyar állam például minden gyereket elvinne az érettségiig, akkor hosszabb távon nettó értelemben 19 milliárd nyereségre tenne szert. Az oktatási rendszeren rövidtávon spórolni tehát nem szabad. Ezt már azóta Bokros Lajos is megértette, MoMa nevű törpepártjának programjában már központi szerepet szán az oktatási rendszer megerősítésének. Csendben korrigált, az ál-felelősségteljességről időközben áttért a felelősségteljes politizálásra.

Hasonló a helyzet a szociálpolitikával. Szerencsére Bokros szociális megszorításait az Alkotmánybíróság annak idején visszadobta, ám a csomag így is sokat rontott azzal, hogy a szociálpolitikát maradékelvű segélyosztogatásnak tüntette fel ahelyett, hogy annak láttatná, ami: befektetésnek. Számos tanulmány született arról is, hogy a megfelelő szociális biztonság megléte esetén érezhetően nő például az oktatás hatékonysága vagy a vállalkozási hajlandóság. Szociálpolitikát visszavágni tehát ál-felelősségteljesség. Sajnálatos módon a hazai álbaloldal nem volt képes meghonosítani egy olyan narratívát, mely Amartya Sen nyomán bemutatja, hogy a szociálpolitika nem a lusták költséges és munka ellen motiváló pénzelése, hanem befektetés az emberi képességek kiteljesedésébe, képessé tevés az értelmes munkára. Ebben azóta sincs áttörés, a magyar álbaloldal szavazóinak nagy részével együtt egy gyékényen árul a konzervatívokkal és a Jobbikkal.

A közszféra elbocsájtásainak megtervezésére Bokrosnak saját bevallása szerint az egész csomag megalkotásával együtt tizenkét napja volt. Ezzel bevezette azt a rossz hagyományt, hogy a stabilizációknak mindig része az át nem gondolt elbocsájtási hullám. Mivel érdemi átvilágítás a közszférában soha nem áll rendelkezésre, ezért ilyenkor ismert módon mindig a rendszerben maradnak a jó összeköttetésekkel rendelkező naplopók, teljesen felesleges állami kapacitások számtalan helyen, miközben máshol a már eleve elégtelen munkaerőből raknak még utcára sokakat érdemtelenül. Közszféra létszámgazdálkodása szintén nem lehet stabilizáció része, csakis hosszú távú, átgondolt, érdemi elemzésekre épülő stratégiáé.

Bokros a többségből Thatcherhez hasonlóan ellenérzéseket váltott ki, az antiszociális politikus diabolikus alakjává vált. Akik viszont felnéznek rá, azok számára a populizmussal szembeszállni képes felelősségteljes technokrata személyét testesíti meg. Ez a póz a valóságban az ál-felelősségteljességé. Bokros és a hozzá hasonlóan megszorítások sorát produkáló pénzügyminiszterek mindig a könnyebb utat választották. Ezek az Ollókezű Eduárdok olyan alrendszerekből vettek el, melyekről tudták, hogy ott az ellenállás már a rendszerváltáskor le lett gyengítve: a harmatgyenge és gyakran komprádor szakszervezetek által védett bérekből, az oktatástól, az egészségügytől, a szociálpolitikától, az önkormányzatoktól, az adóhatóságtól és a korrupcióellenes fellépéstől. Mindeközben a képzetlen választók tömegeivel hitették el a „nincs pénz, nem élhetünk a bevételeink felett” ál-felelősségteljes politikai axiómáját.

A Bokros időszak feltételrendszerét ma már nehéz lenne rekonstruálni, de vegyük gyorsan sorra, hogy milyen forrásokról mond le manapság a költségvetés a növekedést ösztönző nagy állami alrendszerek alulfinanszírozása mellett:

1. Bevételi oldal:

• 500 milliárdos nagyságrendű SZJA,
• 2000 milliárdos nagyságrendű ÁFA,
• százmilliárdos nagyságrendű ingatlan és vagyonadó,
• A Tax Justice Network becslése szerint a magyar államadósság két és félszeresét kitevő offshore adóalap elvonás adóvonzata,
• Évi 200 milliárd a NAV által be nem szedett adó,
• Ezermilliárdos nagyságrendű korrupciós veszteség.

Kiadási oldal:

• Évi 700 milliárdos nagyságrendű állami részesedésvásárlás magáncégekben,
• Évi 100 milliárdos nagyságrendű stadionépítési program,
• 300-400 milliárdos kamatkiadási nyereség az alacsony országkockázat miatt,
• 100-150 milliárdos nagyságrendű MNB árfolyamnyereség.

Satöbbi, satöbbi. A költségvetés valódi mozgástere sokkal de sokkal nagyobb, mint ahogy azt a technokrata diskurzus bemutatja. A gazdasági fejlődést megalapozó potenciál megfinanszírozásához ezekre a forrásokra van szükség, a technokrata paradigmán belül maradva bármikor kimutatható a mozgástér hiánya.

Hasonló volt a helyzet már az előző kormányzatok idején is. Gyurcsány Ferenc pitiáner vizitdíjakat és tandíjakat vezetett be, miközben kormányzati negyedek gigaberuházásáról álmodozott. Uniós összehasonlításban rekordméretű hiányokat csinált, miközben az öszödi beszédben arról sopánkodik, hogy tanácsadói (Kornai, Bokros, Surányi, Békesi, Vértes) bevételi ötletei nem működnek. Nem is működhettek, mert a Bokros csomag által kijelölt paradigmán belül maradtak. Gyurcsány nagy számú vagyonvizsgálatot ígért, majd forrásokat vont el az adóhatóságtól, és a vagyonvizsgálatok száma meredeken zuhanni kezdett.

Nyilvánvaló, hogy az igazán fenntartható költségvetési változtatások koncentráltabb, erősebb lobbierejű érdekcsoportokkal való szembeállást jelentenének, mint a társadalmi értékteremtés alapjait megteremtő állami alrendszerek preferálása. Ebbe az irányba a magyar politikai elit nem mert elmozdulni, inkább fenntartotta a választók között a „nincs pénz” hamis axiómáját. Ez azonban egyre látványosabb cáfolatot nyerte a közvélemény előtt kibontakozó látványos fejlemények láttán. Ennek eredményeképpen a választók folyamatosan elfordulnak a főáramú pártoktól, és vagy nem szavazókká, vagy radikális pártok szavazóivá válnak. Ide vezet az ál-felelősségteljesség, melynek a Bokros-csomag volt a nyitánya.

Ha a magyar baloldali franchise a kilencvenes években nem a társadalmi mobilitást és a versenyképességet megteremtő alrendszereken spórolt volna, hanem oda extra erőforrásokat áramoltatott volna, létrehozva egy erős és képzett középosztályt, akkor nagyon másképp alakult volna a rendszerváltás sikere és a politikai demokrácia sorsa.