Tisztelt olvasóink!

Gyanítom, mindenki be van baszva vagy nyaral, úgyhogy addig olvassátok újra korábbi cikkeinket, melyekben majd újonnan észrevett finomságok vezetnek benneteket új és minden eddiginél izgalmasabb szellemi kalandok ösvényeire. Válogatnék szívesen belőlük, de lássátok be, lehetetlen, mindegyik egy kis drágakő. Jó szórakozást kívánok hozzá, éljétek át újra a nagy pillanatokat!

A „Kettős mérce” már foglalkozott Regös Péterrel, a „Hangosak a faszmagyarok” kezdetű sláger szerzőjével. Ő a „Hazánkért” nevű kanadai újnyilas webújság szüleménye, mítosza szerint történetünk kezdete idején (2002) a Magyar Zsidók Világszövetsége nevű New York-i gittegylet szóvivője, mely persze a „Hazánkért” szemében a zsidó világuralmi törekvések vezérkara – ezért is kulcsfontosságú Regös személye. Valójában persze Regös létmódjának az antiszemita webfelületek jól látható határt szabnak. A „Hazánkért” cikkén és a kizárólag azt kopipésztelő vagy arra hivatkozó kurucinfó klónokon kívül sehol nem találkozni vele. Hogy honnan tudjuk? Miután tavaly megelégeltem, hogy Regös Pétertől, ettől az olyan nyilvánvalóan antiszemita portálok által generált szalmabábutól állandóan el kell határolódnom („Vajon a Dohány utcaiak elhatárolódnak-e?” –

„Túl sok blog van, és én mindet olvasni szeretném, ami lehetetlen, szelektálni kell, de mi alapján? Persze a rokonok, barátok, ismerősök és Kis blogját olvasom azért, hogy tudjam, mi van velük, de mi legyen az idegen blogokkal? Mi alapján lehet eldönteni, hogy érdemes-e a szóban forgót olvasni?” – írja dadagaladriel

A Kettős mérce új rovattal jelentkezik, mely a továbbiakban a hét közepe táján lesz olvasható. Szándékaink szerint blogok közt szemlézünk, olvasóink figyelmét egy-egy a miénket felkeltő érdekességre irányítva. Eddig az elképzelés, a megvalósítás során azonban sejthetően több kérdéssel is szembe kell majd néznünk, melyek természetét ki is fejteném, ha nem lenne túl késő. De mivel az van, hagyjuk, hadd formálódjon a gyakorlatban. Nézzünk.

Aki az integrált természettudományos oktatás ürügyén Veres Gábor cikke nyomán szeretne anyázni egy jót, azt várja Trychydts kitűnő blogja, ahol is:

"Aki leérettségizett, és nem műszaki-természettudományos pályán folytatja tanulmányait, az maximum érettségi után kezdi is sürgősen elfelejteni a ezirányú ismereteit. Ami nem is baj, mert amit a középiskolában oktatnak, az elavult, és sokszor olyan mértékig zanzásított, hogy az már a valóságnak sem felel meg. Ha az ember természettudományos képzésre kezd el járni az egyetemen, a tanárok mindenekelőtt nyomnak egy reset gombot az ember fejében. Aztán vesznek egy nagy levegőt, és elmondják, mit is jelent valójában a citoplazma, mit is gondolunk tulajdonképpen az atomokról (persze ez az elképzelés ugye eleve érthetetlen a Schrödinger-egyenlet nélkül), és hogy voltaképpen mi is az a citromsav-ciklus. Középiskolás szinten mindezt lehetetlen úgy elmagyarázni, hogy annak se jelentsen aránytalan leterhelést, aki könyvelő, magyartanár vagy adminisztrátor szeretne lenni. (...) Személy szerint abban bízom, hogy a természettudományos tárgyak oktatása az integrált oktatással (azonos óraszám mellett) elmozdul végre erről a holtpontról.”

Akinek ez túl elvont és zsigeribb gladiátorviadalra vágyik, az drc blogján jó helyen jár.

Az elfogadott működési engedélye szerint az egyetlen magyar hírtelevízió újból kreált egy ügyet maga és botrányújságírói körül. Vajon etikus dolog-e ilyen módszerrel tényfeltáró(nak gúnyolt) újságírást végezni? Vajon nem újra Veress János hátbatámadása volt-e a célja ennek az akciónak? Nem volnék meglepve, ha minden feltett kérdésemre igen volna a válasz. A magyar közélet és a magyar újságírás színvonala ugyanis ilyen...”

Akiben még maradt energia, hogy azon maszatoljon, vannak-e nácik vagy nincsenek, és szeretne arra a megnyugtató álláspontra jutni, miszerint „Igazából azt tudnám mondani, hogy van is náciveszély, meg nincs is.” – esetleg éppen az előbbieket szeretné elküldeni a halálfaszára, az olvassa el Cgod írását a Republicatoron.

Végül egy kis kultúra.

Itt van például a náci Karajan, a kurva anyját. drc mester zenei ajánlója: „Igen, tudom, hogy Karajan kétszer is belépett az NSDAP-be, csakhogy egyáltalán nem érdekel!” Micsoda emberek vannak.

„Eddig nem ismertem Heath Ledgert, de most már én is sajnálom, hogy meghalt.” – tudjuk meg Sparrow hevenyészett filmkritikájából. Hiába, az ilyesminek is lehet örülni – a minap még vérfarkas is lepetézett a tévékészülék előtt: „A kismamák klasszikus tévénéző idejében ugyanis egy radikális, női jogi ihletettségű filmet vetítettek.”

Végül egy könyvet ajánl figyelmünkbe murci blogja:

A Fradi a szíve csücske Rónay prof bácsinak (tüneményes, nagypapás jelenség volt a kadetrán), s akárcsak édesapja, munkái sokasodásával egyre kevesebb meccsre tud kijárni, sőt, első arája elől úgy kell elszöknie, ha a zöldfehéreket akarja látni. Márpedig a Rákosi-érában szent ügy volt a foci, megtudjuk, miért lettek a fradisták lefasisztázva majd hogyan lett szétverve a csapat, hogy a neve mellett még a színeit is elvették tőle, sőt aki a régi módon "hajráfradizott", azt büntették.”

Desszertként pedig elolvashatjuk a Judapest gyengécske cikkét az Olympiai játékokról. Hiába, ők is megpróbálták.

Örömmel jelenthetjük a célpont kontra Veres ügyben, van egy biztos pontunk, Baráth Miklós (Miki) hazudik.

Az életben mindig vannak egyszerű dolgok. Ilyen a vajas kenyér, a százas szög, vagy a bot. Az egyszerű dolgokra jellemző, hogy szinte mindenkinek ugyanazt jelentik, függetlenül a tértől és az időtől. Ezzel szemben vannak olyan elvont fogalmak, melyek egyénenként változó megítélés alá esnek. Így például nehéz korrekt módon definiálni a szerelmet, a szabadságot, az életet vagy a halált, a fájdalmat, a karácsonyt, vagy éppen a politikát. Ezek a fogalmak különös komplexitással rendelkeznek. Ha egy barát arról mesél, hogy ő éppen szerelmes, akkor arra gondolunk, hogy ő azt érzi, amit mi érzünk, ha szerelmesek vagyunk. Pedig dehogy. Még az is elképzelhető, hogy a két érzés nem is hasonlít egymásra. El tudjuk képzelni, hogy milyen fájdalmat érez valaki? Aligha, hiszen ezt az érzést legfeljebb körülírni lehet. Amíg nem érzzük pontosan ugyanazt, addig csak sejtésünk lehet.

Így van ez a politikával is, sőt, a politika minden apró szegmensével, mozzanatával. Hogyan is foghatnánk fel egy másik ember érzéseit, gondolatait, meggyőződését?! Főleg akkor, ha mi magunk másképpen látjuk ugyanazt a dolgot.

Akár elfogadjuk, akár nem, a politika mindannyiunk életének szerves része. Ha aktív módon nem is veszünk benne részt, passzív résztvevőként mindenképpen hatással van minden napunkra. Minden napunkra amikor vásárolunk, hisz adót fizetünk. Minden nap, amikor dolgozunk, hisz nyilván vagyunk tartva. Azonosítókkal vagyunk ellátva. Tagjai vagyunk egy közösségnek, mely felett a hatalmat egy szükebb közösség gyakorolja. A tágabb értelemben vett politika tehát minden pillanatban velünk van.

Miután egy hevenyészett közvélemény-kutatásból kiderült, hogy a Kettős mérce olvasói kitüntető szimpátiával szemlélik az ökopolitika hazai képviseletével kapcsolatos fejleményeket, talán nem ártana egy kis gyorstalpaló: mi is az az ökopolitika?

2007 eleje óta Orbán Viktor előszeretettel használja az új többség kifejezést, amely többséget a következő gondolatokkal ír körül.

Ez az új többség nem ideológiai természetű, nem pártalapú, hanem sokszínű, és világnézetileg is szerteágazó

A kormánnyal szemben megalakult többséget nem a múlt, nem a pártszimpátia vagy az ideológia, hanem a jövőbe mutató közös célok tarthatják össze, és tehetik cselekvőképessé.

Az új többségnek öntudatra, közös célokra, egyetértésre van szüksége, az ehhez vezető út pedig a párbeszéden keresztül vezet...

Többé-kevésbé egyet is értek a pártelnök gondolataival, ellenben azt hiszem, hogy ez az új többség őt magát sem kívánja a politikai harcmezőn látni, ugyanis egyre többen tartják fontosnak a megbékélést, a közös munkát, vagy a higgadt politizálást. Az új többség nem akar az utcákon látni autókat borogató embereket, az új többség nem akar korrupciós botrányokat, az új többség nem akar megosztottságot. Az új többség békét és fejlődést akar. Az új többség tudja, hogy sem Orbán Viktor, sem Gyurcsány Ferenc nem képes megteremteni ezt a békét és fejlődést. Míg előbbi talán fejlődési pályára tudná állítani az országot, a közhangulatot viszont nem tudná egészséges mederbe terelni. Túl sokan látnak benne diktátort. És itt most nem az a kérdés, hogy ez igaz, vagy sem. Nem az a kérdés, hogy Orbán Viktor valóban csak egy hataloméhes, mindenre elszánt gőgös vezető-e, vagy a balliberális média láttatja őt ilyennek. Nem. A kérdés az, hogy ha valakiről így vélekedik az ország egy jelentős része, akkor hozhat-e a személye megbékélést. Szerintem nem.

Az új többség nem akar Gyurcsány Ferencet, mert csalódtak benne. Az új többség nem akar Orbán Viktort, mert személye megosztotta az országot. Az új többség világosan mutatja, hogy nem akar Kóka Jánost (a legnépszerűtlenebb magyar politikus).

Ebből következik, hogy Orbán Viktor új többsége - bár valós halmaz - mégsem a valódi többséget jelenti. Mégsem azt a valóban új többséget jelenti, amely csendben azt kéri, hogy tisztuljon meg a magyar közélet, legyen újra békesség, párbeszéd, alakuljon ki a rend és a tolerancia kényes egyensúlya. Ez az új többség valódi párbeszédet szeretne a pártok között. 

Ez az új többség nem feltétlenül Fidesz szavazó. Ez az új többség Fidesz szavazó is lehetne, ha Orbán Viktor lelépne a porondról.