Pénteken kezdetét vette a 20. Budapest Pride Fesztivál. A megnyitón Léderer András arról beszélt, hogy az LMBTQ emberek felelősséggel tartoznak nemcsak magukért, de minden más társadalom által elnyomott csoportért is.

(Fotó: Budapest Pride)

Lévén, hogy a Németország és Ausztria felé tartó vándorlási útvonalak közül a Törökország-Bulgária-Szerbia-Magyarország tengely a leggyakrabban használt, a magyar-szerb határra tervezett kerítés – a török-bolgár határon lévővel együtt – egy olyan Európát hoz létre, amely inkább hasonlít egy akadálypályára, mint a szabadság otthonára.

Kübekháza egy falu a román-szerb-magyar hármashatáron, fekvéséből adódóan kemény történelme van. Kijutott Trianonból, a falu hirtelen három országba került, de tilos volt az átjárás, (gazdák földjei vesztek oda, ahogy azt kell), majd 1946-ban a svábok erőszakos kitelepítéséből is, amit szintén nagyon megsínylett a falu - mondjuk úgy, hogy van mire szolidárisnak lenniük.

Polgármestere Molnár Róbert, volt kisgazda, majd független, majd fideszes országgyűlési képviselő, 2002 óta vezeti a falut. Őt interjúvolta meg a Hír TV, mit gondol, mi lesz a szerb-magyar határzár után. Merthogy akkor náluk ér véget a fal, Szerbia felől, és náluk lehet kikerülni azt, Románia felől. Mindezt 5 méteren belül. És ekkor nem, nem azt mondta szimplán, hogy ezért utálják az ötletet. És nem azt, hogy nem kérnek a migránsokból, akik majd biztosan letarolják a falut. 

Hanem, hogy mindnyájuknak adnak vajas kenyeret paradicsommal, de nem tudnak ennél többet tenni. (Kübekháza 1600 lelkes falu.) És nem is nekik kellene megoldani a migráció problémáját (a riporteri nyomás ellenére), hanem a kormánynak. De nem úgy, ahogy tervezik, a fallal, és nemcsak azért nem, mert az nem oldja meg, és náluk abszurd módon látszik, hogy mennyire nem, hanem, mert ez nem egy számszaki kérdés. A migránsok nem statisztikai tényezők, hanem emberek, akikkel kezdeni kell valamit. És nem lehet felhasználni őket belpolitikai célokra: a polgármester szerint a kerítés nem a határzárról szól, hanem arról, hogy a kormány így próbálja kifogni a Jobbik vitorlájából a szelet.

Megjegyzi még, hogy a szerb oldalon is aggódnak a jószomszédi viszony megszakadása miatt, és a románon is, nekik ráadásul nem is szólt senki, noha nyilván oda tevődne majd át a nyomás. Értelme nincs, drága, embertelen - de mint Molnár is mondja, “politikai PR szempontjából nagyon jól hangzik”.

Vicces rész az interjúban, amikor a riporter, az ország utolsó naiv embereinek egyike, megkérdezi, hogy ha Molnár szerint nem jó a “potens kormány képét mutató intézkedés”, akkor mit javasol helyette. Hisz nyilván megkérdezték mint érintett polgármestert. Nem naiv olvasóink tudják, hogy nem kérdezték meg, realista szerkesztőink fogadnának rá, hogy nem is fogják.

Kübekháza polgármestere szerint Magyarország már eddig is bezárkózott szellemileg, a fizikális határzárral tovább gettósodunk. Ami nem jött be, ahogy fogalmaz, a “keménykedés”, Spanyolországban, Olaszországban, az nem fog bejönni itt sem, csak odébb toljuk eggyel a problémát. Már csak ezért is nemzetközi szinten kellene kezelni. És nem uszítani a migránsok ellen óriásplakátokon. Bölcs, tehát nem ösztönös (alantas ösztönökre rájátszó - a szerk) döntést várna el a kormánytól.

Kapunk még egy kis világtörténelmi kitekintést: Auschwizban, Birkenauban, Berlinben és a Gulágon is falat építettünk; és egy értékelést: az az ország, az a nemzet, ami falat épített, mindig átok alá került. Ehelyett hidakat kellene építenünk, így is elég nagy nyomorúságban van ez a társadalom, ha még tovább gerjesztjük a feszültséget, soha nem lesz béke, pedig be kellene már fejeznünk a magunk ellen vívott szabadságharcot, jöjjön el a csendes, békés építkezés ideje.

Úgy tűnik, a magát kereszténynek hazudó kormányon kívül vannak még keresztény politikusok az országban. És bár azt gondoljuk, mindenben nem értenénk egyet a világ dolgairól Kübekháza első emberével, vannak olyan pillanatok, amikor a humanista és a keresztény gondolkodás összeér. Akkor, amikor az emberekről kell gondolkodni, hiszen keresztényként és humanistaként is csak azt gondolhatjuk, amit Kübekháza polgármestere az emberekről, ők nem statisztikai adatok, hanem velünk egyenrangú emberek, családokkal, történettel, érzésekkel. És így is kell velük viselkedni.

Bár a szociális törvény legújabb változtatásai március elsejétől érvényesek, az ország jelentős részében még mindig nem egyértelmű, főleg az érintettek számára, mely ellátások szűnnek meg, melyek maradnak és milyen formában. A háromezernél is több önkormányzathoz a hatáskörök minden eddiginél nagyobb része került, és a különféle helyi rendeletekkel még a szakértők sem tudnak lépést tartani, nemhogy a segítségre szorulók.

Ami azonban nem változott 2015. március elsejével, az az, hogy nincsen olyan pénzbeli ellátás, amire a szegénység, a jövedelemhiány, anyagi nélkülözés önmagában jogosulttá tesz. A mai magyar segélyezési rendszer alapvetően nem a szükségletek elismerésén alapul, csupán egyes meghatározott élethelyzetben lévő személyek válnak segélyre jogosulttá. Léteznek ugyan olyan ellátások, amik tágabb jogosulti kör számára is elérhetők, de csak bizonyos esetekben, és csak hosszú – általában egy éves – együttműködés árán. Így a mai rendszerben sokan ellátatlanul maradnak: hazánkban különböző számítások szerint több százezren tengődnek  nulla forintos jövedelemmel.

A teljes ellátatlanságra adekvát megoldást jelentene a minimumjövedelem vagy pedig a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) bevezetése. Mindkét koncepció hívei egy igazságosabb és befogadóbb társadalom képét tűzik zászlajukra, és mindkét esetben fontos, bár nem kizárólagos szempont a teljesen nincstelenek helyzetének rendezése, miközben az, hogy a jogosulti kör tágabb, mindkét esetben a kirekesztődés ellen hathat.

Az elmúlt éveket jellemző kiszámíthatatlan, „unortodox” gazdaságpolitikai és egyre regresszívebb társadalompolitikai környezetben ezek a gondolatok egyelőre inkább csak megütközést keltenek. A hazai közvélemény, vagy akár a politikai teret domináló szakértői gárda olyannyira értetlenül áll előttük, hogy a kérdés körüli társadalmi párbeszéd megindítása is szinte lehetetlennek tűnik.

Hamarosan éppen hazánkban tesztelik majd éles társadalmi kísérletben az egyik verziót, „a PM unortodox dobását”. A Zuglóban elfogadott jogszabálynak megfelelően, ha a háztartásban az egy főre eső jövedelem nem éri el a 26 ezer forintot, az önkormányzat ezt  kiegészíti.

Alapjövedelem, minimumjövedelem - mi a különbség?

A minimumjövedelem azt jelenti, hogy senkinek a jövedelme nem eshet egy meghatározott összeghatár alá. A segélyekhez hasonlóan itt is szükséges a kérelmező háztartás jövedelemszintjének ellenőrzése, és ha az egy főre eső havi jövedelem alacsonyabb ennél a szintnél (26 ezer Ft), akkor kiegészítésre kerül.

Az elképzelés nyilvánvaló előnye, hogy – az új helyi szociális rendeletek egy jelentős részével szemben – valóban senkit „nem hagy az út szélén” – ez igaz lesz Zuglóban is, az itt bejelentett lakosok számára. Hátránya pedig az, hogy akárcsak eddig,  a felhasznált források egyáltalán nem csak a kedvezményezetteken segítenek: a drága és bürokratikus rendszer fenntartása, az adminisztráció személyi és dologi költségei is az adófizetőket terhelik.

A minimumjövedelem mellett azonban, ha az a zuglóihoz hasonlóan alacsony összegű, nagyrészt érintetlenül maradnak a már létező segélyezési formák is, azzal a feltételezéssel, hogy valamivel kisebb és kevésbé szegény kedvezményezetti kört kell ilyen módon ellátni. A Hatok szakértői csoport „a minimális szociális biztonság széles körű megteremtése érdekében” szintén a minimumjövedelem bevezetése mellett teszi le voksát.

A feltétel nélküli alapjövedelem abban különbözik ettől, hogy mindenkinek folyósít egy meghatározott összeget, állampolgári vagy más jogon. A legismertebb hazai alapjövedelem-koncepciót a LÉT nevű független szakértői csoport dolgozta ki, amely a „LÉT-pénzt” vezetné be, egy „a magyarországi lakosoknak az élet jogán járó havi rendszerességgel járó támogatást”. Mivel ehhez nem szükséges a rászorultság igazolása, ez a megoldás megspórolja a költségvetés számára a segélyezéssel (de a minimumjövedelem folyósításával is) együtt járó óriási adminisztratív költségeket. A csoport javaslata szerint az ellátás minden Magyarországon élő és itthon is adózó állampolgárnak járna, összege pedig gyermekek számára havi 25, felnőtteknek havi 50, várandós nőknek havi 75 ezer forint lenne.

Munkája során mindkét szakértői csoport arra törekedett, hogy a nemzetközi irodalomban tárgyalt koncepciókat a hazai lehetőségekhez igazítsa, és számításokkal támasztják alá a javasolt koncepciók megvalósíthatóságát. A továbbiakban azt villantjuk fel, hogy – miközben mindkét koncepciót elutasítóan fogadja a közvélemény jó része – hogyan lehetne társadalmilag elfogadottabb, és a lehetőségekhez képest hatékony, univerzális, de  méltányossági és elismerési kérdéseket is átfogó a rendszer. .

Ösztönzés és elismerés

A zuglói minimumjövedelem-koncepcióval kapcsolatban a legélesebb bírálatok talán a munkára ösztönzés hiánya és az érdemtelenek támogatása miatt merültek fel. Érdemes végiggondolni, mennyire megalapozottak ezek az érvek. Különösen az „érdemes és érdemtelen” szegények itt is megjelenő szétválasztása tűnhet olyan gondolatnak, amellyel a jelenlegi, egyre szegényellenesebb közhangulatban viszonylag könnyű támogatókat nyerni, politikai tőkét kovácsolni. Erősen kétséges azonban, hogy a közpénzek hatékonyabb elköltése, a szociális ellátás – vagy akár a gazdaság egésze – szempontjából az „érdemtelen” szegények beazonosításának és kizárásának van-e bármi tényleges haszna.

Egy ilyen típusú, helyi minimumjövedelem érintetlenül hagyja a speciális rászorultsági juttatásokat, azaz a klasszikus segélyezési rendszert, ezzel együtt viszont megmarad a költséges bürokrácia is, valamint a rászorulók jövedelemvizsgálatának sokszor megkérdőjelezett, esetenként megalázó gyakorlata, amelynek hatékonyságát is szinte lehetetlen biztosítani.

Ezzel szemben az alapjövedelem nem vizsgálja a kedvezményezett életkörülményeit, és megspórolja az ezzel járó óriási adminisztratív költségeket. Igaz, itt a „veszteség” ott könyvelhető el, hogy az alapjövedelmet nem csak a „rászorultak” kapják, viszont ez a megoldás is megszüntetné a teljes ellátatlanság problémáját, és radikálisan enyhítene az egyre súlyosabb mélyszegénységen. Az, hogy mindenkinek rendelkezésére áll egy kisebb összeg – akár létező jövedelem mellett is pár tízezer forintos támogatás – fogyasztásélénkítő és munkaösztönző hatású is.

Ma a legszegényebbek nem hónapról hónapra, hanem napról napra élnek, alapvető megélhetésüket napszámos munkákból vagy az informális munkaerőpiacról biztosítják. Ide tartoznak a kukázásból, „lomizásból”, fémgyűjtésből élők, de ilyen a bejelentett, de szerződést csak napról napra adó, olykor féllegális munka (idénymunkák esetén, de akár egyes közterület-fenntartóknál), miközben hasonló feltételekkel találkoznak a közfoglalkoztatottak tömegei is, akik szerény megélhetése a legjobb esetben is csak évi tíz hónapig biztosított, és szinte soha nem jutnak ki az elsődleges munkaerőpiacra.

Ilyen fokú nélkülözés mellett paradox módon sokan nem is engedhetik meg maguknak a hagyományos munkába állást, ugyanis nincsenek tartalékaik az első fizetésig. A kihivás nagyságát az érzékeltetheti, ha elképzeljük, hogy a „normális” társadalomba való beilleszkedésünk követelménye egy teljes évi fizetésük összespórolása lenne.

E problémával szemben mindkét vizsgált koncepciónak van tehát egy  munkába állást segítő hatása, ami a fogyasztásélénkítéssel együtt meggyőzhetné a kritikusokat is. Egyfelől arról, hogy ezek a koncepciók nemcsak kiadásokat jelentenek, hanem hosszú távon javíthatják a gazdasági helyzetet is, másrészt arról, hogy az „„ingyen pénz” valójában nélkülözhetetlen támogatást ad a társadalmi integrációhoz.

Családi ellátások, speciális élethelyzetek

A minimumjövedelem és az alapjövedelem összevetésekor azt is észben kell tartanunk, hogy hogyan viszonyulnak a segélyezési rendszer más elemeihez. A Hatok által ismertetett minimumjövedelem-javaslat elismeri a különleges helyzetű társadalmi csoportok szükségleteit, és támogatja őket az adott szükségletek kielégítésében, a mainál hatékonyabb, és jobban célzott megoldási javaslatokkal, ahol a pénzbeli támogatások mellett erőteljesebb és jobban szervezett szolgáltatásokat találunk.

Ezzel szemben a LÉT-csoport által javasolt alapjövedelem-koncepcióban a megszűnő segélyek és adminisztratív terhek együttesen több százmilliárd forintos megtakarítást jelenthetnének. Ez azonban a rendszeres szociális segély, az időskorúak járadéka, a lakásfenntartási támogatás, az adósságcsökkentés és egy sor további célzott ellátás megszüntetését is jelentené, amelyek helyébe sem pénzbeli, sem szolgáltatásbeli ellátás nem lépne. Az elképzelésben szerepel a jelenlegi pazarló és az esetek többségében értelmetlen munkára kárhoztató közfoglalkoztatás megszüntetése is.

Át kell gondolni azonban, hogy egyes ellátások megszüntetése nem vet-e fel morális vagy megvalósíthatósági aggályokat, és hogy milyen ellátások vagy jogosultságok megtartása maradna szükséges. Azt gondoljuk, hogy az ellátások differenciált voltának közel teljes megszüntetése – amellett, hogy az alapjövedelem koncepció valóban nagyon hatékony eszköz a teljes nincstelenség felszámolására – valójában az „ingyen pénz” elképzelésnél is nagyobb ellenállást válthatna ki, különösen az eddigi ellátásokra és szolgáltatásokra jogosultak körében.

Fontos lenne legalább egyes, például a lakhatás biztonságát erősítő támogatások megtartásával számolni, ahogy ezt a Hatok minimumjövedelem-koncepciójukban meg is teszik. A lakhatás biztonsága nemcsak – sőt nem elsősorban – adminisztratív okokból kap kiemelt szerepet: a stabil lakhatás a társadalmi részvétel alapja. A bejelentett lakcím nélküliek – pl. a jogcím nélküliek, vagy akár a szerződés nélküli bérlők – ugyanis nem szavazhatnak lakóhelyükön, de a helyi szolgáltatások vagy az ellátórendszer használatára sem jogosultak, nem beszélve a munkába állás során tapasztalt nehézségekről.

A lakhatás biztonsága tehát épp oly elengedhetetlen volna a szociális állampolgárság létrejöttéhez és a nincstelenség megszüntetéséhez, mint maga a pénzbeli jövedelem. A Hatok koncepciójában Győri Péter felvázolt egy verziót, amely az alacsony összegű minimumjövedelmet a rászoruló családok esetében egy képleten alapuló, normatív összegű, valódi lakhatási biztonságot szolgáló lakásfenntartási támogatással egészítené ki. Az alap- vagy minimumjövedelem  működéséhez egyaránt elengedhetetlen a lakhatással kapcsolatos elképzelések beemelése.

A LÉT alapjövedelem-koncepciója megszüntetné a családi ellátásokat és az ápolási díjat, ami ugyancsak komoly méltányossági aggályokat vethet fel. Jóformán teljesen megszűnne ugyanis a családos ellátások jövedelemhiányt kiegyenlítő hatása, és épp a legalacsonyabb jövedelműek lennének azok, akik a jelenleginél alig magasabb összegű ellátásra lennének jogosultak. Igaz, a családi pótlék jelenlegi összege alacsonyabb a gyermekek után járó havi 25 ezer forintos LÉT-pénznél, ami ráadásul a mostani ellátással szemben valóban univerzális.

Csakhogy a mai GYES vagy GYET az egyedülálló, két vagy több gyermeket nevelő szülők számára közel ugyanannyi támogatást biztosít, mint a LÉT-pénz tenné. Emellett jelenleg rászorultsági alapú segélyek is igényelhetők, a LÉT-koncepció azonban ezekről sem szól részletesen. Elsősorban a gyermekszegénység aggasztó súlya miatt, de a népességpolitika szemszögéből is elengedhetetlen volna akár az alapjövedelem, akár a minimumjövedelem koncepciójában a családosoknak járó támogatások  átgondolása.

Szintén fontos az ápolási díj kérdése. Ennek ma elérhető összege 29, 44 illetve 53 ezer forint lehet, ami nyugdíjjogosultságot is ad az igénybe vevőnek. Az ápolási díjra való jogosultság a gyermekneveléshez hasonlóan egy speciális élethelyzetet jelent. A súlyos betegek otthoni ápolása nagyon megterhelő munka, amely a kedvezményezett számára a teljes idős munkavállalást gyakorlatilag lehetetlenné teszi, miközben nem csupán emberségesebb a tartós kórházi vagy más intézményi ápolásnál, hanem jelentős költséget is megspórol a társadalombiztosítási rendszer számára.

Mennyire lehet elfogadható, ha a súlyos betegek ápolását végző személyek anyagi elismerése teljes egészében megszűnik? Ráadásul az ápolást végző elesik nyugdíjalapjának növelésétől is. Ma az ápolási díjakat, a gyermekellátáshoz hasonlóan, a jogosultak a „nullához képest” kapják, FNA bevezetése esetén pedig ugyanazt a díjazást nyerné el valaki alanyi jogon, mint ápolási díjjal – sokszor elképzelhetetlenül kemény munkával. Bár nem kerülne alacsonyabb összeg a jogosulthoz, a LÉT-koncepció bevezetése esetén ez egy olyan érzékeny pont lehet, amely komoly feszültséget jelenthet ebben a társadalmi csoportban.

Ez a dilemma felmerülne a fogyatékossági támogatásokkal kapcsolatban is, annak ellenére, hogy a fogyatékkal élők számára leginkább az alacsony színvonalú, vagy inkább hiányzó szolgáltatások jóval nagyobb problémát jelentenek a – szintén jelen lévő – jövedelmi szegénységnél. Így bármely alapjövedelem-koncepcióban számolni kell legalább a fennmaradó, de még inkább a megerősödő fogyatékossági támogatásokkal, és azzal a helyzettel is, hogy teljesen más elosztási minta az ápolási díjhoz hasonlóan az is, ha valaki a fogyatékossága jogán, vagy állampolgári jogon jut hozzá egy akár hasonló összeghez.

Összegezve: a médiában sokszor aránytalanul kihangosított, bár sokszor inkább zsigeri reakciónak tűnő ellenérvekkel szemben a nemzetközi szakirodalomra is támaszkodó, átgondolt érvek támasztják alá az elképzelések gazdasági hasznát, és a társadalmi részvételre gyakorolt jótékony hatását. A koncepciók vitathatatlan erénye a mélyszegénység és a teljes ellátatlanság azonnali enyhítése. Ahhoz azonban, hogy egy valóban reális és elfogadható elképzelés kerülhessen társadalmi vitára, szükség lenne a méltányossági szempontok alapos átgondolására, amihez az eddig tárgyalt két elképzelés fontos kiindulási alap lehet.

Horváth Vera és Kovács Vera

Két tüntetést is rendeznek ma a fővárosban a Semmelweis-nap alkalmából: a Magyar Egészségügyi Szakdolgozók Kamarája a Jászairól vonult a Kossuth térre, ahol több száz dolgozó által aláírt szándéknyilatkozatot adtak át a kormánynak, amely szövege szerint ha nem történik számottevő bérfejlesztés a szakápolóknál a nyilatkozatot aláíró munkavállalók szeptemberben felmondanak.. Míg az Őszintén az Egészségügyről Akciószövetség a József nádor téren tart tüntetést, ahonnan a Kossuth térre vonulnak, és ott is maradnak reggel 8-ig. Cikkünk folyamatosan frissül.

Sándor Mária beszélt a József nádor téren. Elmondta, hogy nem fogadják el a Zombor Gábor egészségügyi államtitkár által bejelentett béremelést, amely az orvosoknak bruttó 20-25, az ápolóknak bruttó 10-15 ezres, de az egyéb szakdolgozóknak semmilyen béremelést nem adna. Azt is hozátette, örül annak, hogy Zombor a pályakezdő orvosoknak minimum jövedelmet ajánl, és jó lenne, ha az orvosok még többet keresnének, de az a kérdés, mikor fognak az ápolók és a többi egészségügyi dolgozó, például a műszaki és gazdasági személyzet, akiknek 2007 óta nem emelték a bérét, végre nem éhbérért dolgozni?

Elmondta, hogy ragaszkodnak a 6 pontjukhoz, és az abban lefektetett béremeléshez, és május 12-i peticiójukra még választ se kaptak. Ha ma se kapnak választ, addig maradnak, ameddig a kormány nem válaszol, és addig tüntetnek, ameddig nem teljesítik a peticióban foglaltakat.

Nagy Bandó András az állampolgárok összefogásáról beszélt. Elmondta, mindenki lesz, vagy volt beteg, függetlenül attól, hogy gazdag vagy szegény, a betegségek nem válogatnak, ezért mindenkinek elemi érdeke az egészségügyi dolgozók bérkövetelésének támogatása. Szavai szerint, amíg a kis tömegecskék helyett nem jön el az egyetlen nagy, a minden ügyért szavát emelni képes tömeg ideje, amely egyszerre tudja elmondani a kis tömegek problémáit a diktatórikus kormányzással szemben, addig nem lesz változás. Szerinte egy olyan nagy közös forradalomra van szükség a fülkeforradalommal szemben, amely nem a régieket emeli újra hatalomra, hanem  új politikusokat hoz a magyar közéletbe. Nagy Bandó szerint (aki ezzel utalt a két párhuzamos tüntetésre), ha még az egészségügyi dolgozók között sincs összefogás, akkor biztosan veszíteni fog az ügy. A humorista, író végül dicsérte Sándor Máriát: “Amit Sándor Mária mond, önmagáért beszél, de amit mond, azt értetek, értünk mondja… Amikor először láttam Sándor Máriát és a tüzet a szemében, tudtam, jó ember állt egy jó ügy élére, annyi hazugság után felüdülés volt látni egy igaz embert.”

A színpadon több más szakszervezeti szövetség és szervezet vezetője is támogatásáról biztosította a tüntetőket. Konföderációk vezetői beszéltek, Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetsége elnöke, Földiák András, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma elnöke, Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, Kúti László, az ÉSZT Konföderáció elnöke, Szűcs Viktória, a Bölcsödei Dolgozók Demokratikus Szakszervezete elnöke; Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete elnöke, Bert Van Caelenberg a brüsszeli EUROFEDOP főtitkára.

Kúti László, az ÉSZT elnöke elmondta, lényegtelen, hogy hányan vannak jelen, a harcot nem szabad abbahagyni, ameddig a rendszer nincs megjavítva, a rendszer pedig akkor lesz megjavítva, ha ebben a veszélyes munkában, az egészségügyi dolgozóknak nem arra kell gondolniuk, miből vesznek holnap kiflit, mikor rohad le a gép, hanem tisztességes körülmények között, megfelelő bérért tudnak dolgozni. Ha az egészségügyi dolgozók tisztes ellátást tudnak adni a betegeknek.

Soltész Ágnes ápoló arról beszélt, hogy a sokadik 12 órás műszak után, a leterheltség miatt nagyobb a hiba esélye, amiért a felelősséget az ápolók vállalják, de az okozója az, aki ezt a leterheltséget előállította, elszenvedői pedig a betegek lesznek. Ez a helyzet pedig mindaddig, amíg a követeléseiket nem teljesítik, csak rosszabb és rosszabb lesz. Megjegyezte, valójában csak azért működik az egéségügy, mert a mindenkori kormány kihasználja rossz anyagi helyzetüket, hogy nem tudnak felmondani, hiszen nem veszíthetik el a keresetüket, de kihasználja a hivatástudatukat is, hiszen ők nem hagyhatják ott a beteget, nem állhatnak fel, mert az egészségügynek működnie kell, a betegeket meg kell gyógyítani. Ezért sokan nem is mernek ellenállni, és nem is mernek felszólalni a rossz működéssel szemben.

Szűcs Viktória a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetétől azt kérdezi, meddig tűrhetjük el azt adófizetőkként, hogy a kapcsolatainkon és a pénztárcánk vastagságán múljon, hogy megfelelő ellátást kapunk-e? Meddig tűrhetjük azt, hogy nincs elég ápoló és orvos, mert az adóforintjainkkal rosszul gazdálkodik a kormány? Stadionokra, látványberuházásokra, kerítésekre, konzultációra folyik el a pénz ahelyett, amire kéne. Az itt felállított szegénykorház nem a múlt, hanem a jelen. Mi, magyar emberek átlátunk a szitán, nem lehet minket becsapni azzal, hogy a 2024-es olimpia nyereségéből lesz az egészségügy rendbe téve!

Zeffer András, a P. Mobile basszusgitárosa, aki 2006-ban leukémiából gyógyult ki, a színpadon köszönte meg ezt az ápolóknak és az orvosoknak. Elmondta, hogy szerinte közös érdeke az egész társadalomnak az egészségügyi dolgozók helyzetének javítása, hiszen mindenki beteg lehet függetlenül attól, milyen politikában hisz.

Kiss László, a Független Egészségügyi Dolgozók Szövetségének elnöke a színpadon elmondta, a céljaik változatlanok, élhető egészségügyet akarnak, olyan béreket, hogy az egészségügyi dolgozóknak ne kelljen elmenni az országból, illetve, hogy olyan utánpótlás érkezzen, amelynek megvan a motivációja a gyógyításhoz, hogy mindenki megkaphassa a biztonságos betegellátást. Kiss olyan béreket követelt, hogy ne legyen szükség a “betegeket és a munkavállalókat egyként megalázó” hálapénzre. Szerinte a tisztességes egészségügyi ellátáshoz pótolni kell azoknak a helyét is, akik elhagyták a magyar egészségügyet, de sajnos azoknak is pótolni kell a helyét, akik meg se érkeztek oda. Végezetül leszögezte, tovább fognak harcolni a normális egészségügyi ellátásért!

Az esemény végén a tüntetők átvonultak a Kossuth térre, ahol az Eleven Emlékmű csoport kezdeményezésében a pártok szakpolitikusaival vitatják meg az egészségügyben kialakult helyzetet.

Eszteranna vonattal utazott Debrecenből Szolnokra, és a vonaton vele együtt utazó menekültek kapcsán nem a magyaros vendégszeretetett, hanem a gyűlölet megnyilvánulásait tapasztalta. Pedig fiatalok akik a vonattal utazott, nem is Magyarországon akart letelepedni, hanem Németországba mentek volna tovább. Nagy Eszteranna a facebookon tette közé történetét, amit mi változtatás nélkül közülünk. Aki Eszterannához hasonlóan segíteni szeretne a menekülteknek, az ezen a linken lévő facebook csoportban tudja megtenni.

Amikor 2011 tavaszán a „Konzervatív röpirat a magyar egyetem ügyében” című anyaggal elindult az Egyetemi Polgár szakpolitikai blog, még túlzó retorikának tűnhetett nyitó mondata: „A magyar egyetem ügye vesztésre áll…”

Négy viharos, a tényalapú vitákat jórészt nélkülöző felsőoktatási év után áttekintve a blog bejegyzéseit (no meg a helyzetet), úgy látszik, az ügy mostanra valóban elveszett: a drasztikus költségvetési támogatás-csökkentés; a célzott kampányokkal zajlott morális lejáratási akciók a hallgatói önkormányzatok és az egyetemek gazdálkodása ellen; a vargabetűket bejáró, kapkodó és gyakran önkényeskedő felsőoktatás-irányítás; az autonómia legnagyobb részének elvesztése; s mindennek megadó/önfeladó egyetemi tudomásul vétele ezt mutatja.

Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a magyar középosztály gyermekei változatlan erővel törekednek egyetemekre és főiskolákra; a felsőoktatás társadalmi percepciója továbbra is inkább pozitív; a kelet-európai térségen belül a magyar kutatók és professzorok teljesítménye kiemelkedő; az intézmények forrásbevonási képessége javult; hivatalos kormányzati szervek (KEHI, ÁSZ) voltak kénytelenek elismerni pl. az ELTE gazdálkodási fegyelmének működését; a műszaki pályákon már nem csak egyre több, de egyre jobb teljesítményű diák tanul tovább; nemzetközi szinten elismert és sikeres tudós vállalta a felsőoktatási igazgatás vezetését.

Ezekkel az ellentmondásokkal persze csupán visszaérkeztünk a kádárkori alapképlethez: a kisvilágokban viszonylag békén hagyott egyéni érvényesülés, amit rendszerszintű versenyképtelenség és kontraszelekció vesz körül és terhel. Ezt próbálta meghaladni a magyar felsőoktatás rendszerváltó hosszú évtizede, a nyolcvanas évek végi lendületvételétől az első Orbán-kormány Bolognához történt csatlakozásáig. Ilyen lépések indultak el abban a közel másfél évtizedben, minden rossz kompromisszum és félmegoldás ellenére: az egyetemi autonómia erősítése; a finanszírozás normatív (tehát nem bázis-alapú vagy eseti döntésektől függő) elemeinek bevezetése, a tanszabadság intézményesítése (például az akkreditáción alapuló szakindítás), a költségvetési támogatás növelése (bár a félrevitt tandíj-vita ennek is sokat ártott).

Sajnos a minőségelv következetes alkalmazása maradt leginkább el, de az intézményes lehetőség kialakult hozzá. Persze, egyre erősödött az egyetemi világ klasszikus minőségi értékeire a legnagyobb fenyegetést jelentő Bokros-Demján-Kóka „szellemi” (khm) irányzat, amely az állítólagos gazdasági hasznosulás és etatista állami tervezhetőség ködképét egyesítette a felsőoktatás és tudomány alapvető tényeinek nem-ismeretével. Ezzel szemben azonban akkor, 2007-ben még akadt vezető politikus, aki nyilvánosan érvelt: Orbán Viktor.

Ehhez képest a Parragh-vezérelt felsőoktatás-politika érvényesítése durva szembefordulás a konzervatív értékekkel és hagyománnyal. Hiszen Eötvös, Klebersberg és Magyary óta a magyar konzervatív (konzervatív liberális) gondolkodás része, hogy a tudásvagyon növelése, a tudáshoz való hozzáférés kiterjesztése a nemzeti integráció és identitás legfontosabb eleme, a népboldogító eszmékkel és „progresszív” társadalom-átalakításokkal szemben pedig a tudással rendelkező polgár lehet képes ellenállni, józan mérsékletet tanúsítani, a média-manipulációkat a helyükön kezelni.

Az akadémiai szférát ezzel szemben az anti-intellektualitás és a tudományos-professzori autoritásnak a leértékelése fenyegeti. Népszerű koreszme ez, amelyben osztozik a populista népvezér, az akarnok demokrata politikus, a neoliberális pénzpiaci dogmatikus, az unortodox gazdaságpolitikai mágus, a hamis közhelyeket ismételgető felületes sajtó, valamint (bár itt a blogszférában nyilván ellenszenvet provokál ennek kimondása), bizony a ’68-as romantizálást idéző egyetemfoglaló aktivizmus és a bárkit leszóló anonim kommentelők tömege is. Ebben a  felfogásban a tudomány, az egyetem alá kell vesse magát a piacgazdaság, a demokratikus többséget kifejező politikusok, a „közvélemény”, a trendi sajtó, a társadalmi programok igényeinek. A tudás, a tudomány tekintélye olyan előjog, amit nincs ok tiszteletben tartani.

Nagyban táplálja ezt a nézetet, ahogyan az egyetemi közeg elnézte és elnézi az alulteljesítést, a minőség-elvárások inflálódását, az arcpirító kormányzati sértéséket. Pedig az utóbbiakkal szembeni egyetemi ellenállásra vannak példák: a Semmelweis Egyetem szenátusának és rektorának példamutató szakmai következetessége a plágium-ügyben, a rektorok 2012-es közös tiltakozás a hallgatókkal, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem szenátusának kancellár-buktatása vagy legutóbb a jogász akadémikusok elvszerű és kemény fellépése.

Konzervatív szemszögből mégis borúsabbak a kilátások, mint amilyennek a „Röpirat…” idején tűntek, hiszen elsősorban nem a látványos, kormányzattal szembeni (amúgy szükséges) konfliktus-vállaláson vagy az ilyesféle publikációkon múlik az egyetem ügye. Hanem a meritokrácia érvényesítésén.  Vagyis azon, hogy a kiváló kutatók, professzorok, akik amúgy az ERC-grantek, Lendület-kutatócsoportok, Horizont 2020 projektek, akadémikusi tiszteletdíjak stb. révén jórészt függetlenek a felsőoktatás-politikai viszonyoktól, hajlandóak lesznek-e az egyetem eszméje és a magyar felsőoktatás versenyképessége érdekében nemet mondani az autonómia, tanszabadság és teljesítményelv korlátozására. Másodszor pedig azon, hogy a hallgatói önkormányzatok képesek lesznek-e reálpolitizálási pózolás helyett értékelvű felsőoktatási érdekképviseletre? S mindezt nem csupán általában, hanem a következő hónapok-évek nagyon is konkrét kérdéseiben: a képzési és kimeneti követelmények újraírásában, a konzisztóriumok létrejöttekor és a vezető-választások során.

Ha igen, akkor nincs az a gazdasági lobbi vagy politikai hatalom, amelyik ne lenne kénytelen szembesülni a Kossuthtól tanult jelszó egyetemi erejével. Ezt először 1987-ben írtuk ki az akkor megalakult pesti bölcsészkari hallgatói önkormányzat lapjának a címoldalára: semmit rólunk nélkülünk.

Fábri György

habilitált egyetemi docens (ELTE), az országos felsőoktatási hallgatói önkormányzati mozgalom alapító elnöke 1988-1990-ben

A tegnapi nap képei sokakra sokkolóan hatottak, ahogy a debreceni menekülttábor környékén a táborból kijövő menekültek felgyújtottak egy kukát, és botokkal hadakoztak. Ha én ott laknék, enyhe kifejezés az, hogy nem örülnének ennek, a helyi lakók biztonságérzetén esett csorbát nem lehet elbagatellizálni, ellenben az is igaz, az elmúlt években is számos hasonló eset történt Magyarországon, legyen szó akár a budapesti betyárseregesekről - akik Devecseren 2012-ben áttörték a rendőrkordont, majd kövekkel dobálták meg a helyiek házait - akár fociszurkolókról, vagy egyszeri szimpla bűncselekményekről. Az eset tehát nem egyedi.

(Fotó: Age of Hope Alapítvány)

A parlamentnek nyújtott be határozati javaslatot a Fidesz, hogy az országgyűlés rendelkezzen az olimpia megrendezéséről. A határozati javaslatban nagyon szép dolgok vannak a társadalmi összefogásról meg szaktekintélyekről. Az Állami Számvevőszék készítene például korrupcióellenes tervet. Az az Állami Számvevőszék, amely az elmúlt 25 évben a pártok gazdálkodásában soha semmilyen nagyobb hibát nem talált, és ami életében nem talált korrupcióra utaló jelet. De a legszebb mindenképpen ez a mondat:

Az európai vezetők még mindig nem látták be, hogy a görögökre kényszerített gazdasági csomag csak még mélyebbre vezet a kilátástalanságban - véli Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász. A Project Syndicate portálon megjelent írásában azt jósolja, az évtizedekig húzódó garantált leépülés helyett a görög polgárok vasárnap kezükbe vehetik a sorsukat, és egy nagy kockázatokkal járó, de reménytelibb alternatíva mellett is dönthetnek. Az alábbiakban a szöveg magyar nyelvű fordítását olvashatjátok.

Külső szemlélők számára úgy tűnhet, az Európában egyre erősödő civakodás és keserűség elkerülhetetlen következménye a Görögország és hitelezői közötti keserű végjátéknak. Valójában azonban az európai vezetők most kezdik felfedni a szemünk előtt zajló adósságválság igazi természetét, és a megfejtés nem kellemes: a dolog inkább szól hatalomról és demokráciáról, mint pénzről és gazdaságról.

Persze a trojka által öt évvel ezelőtt Görögországra tukmált program mögötti gazdasági realitás is szörnyű, amely az ország GDP-jének huszonöt százalékos csökkenését eredményezte. Nem jut eszembe olyan korábbi gazdasági válság, amely ennyire szándékos lett volna, és ilyen katasztrofális következményekkel járt volna: például a görög munkanélküliségi ráta a fiatalok körében ma meghaladja a hatvan százalékot.

Elképesztő, hogy a trojka visszautasít bármilyen felelősséget mindezekért, vagy az, hogy nem ismeri be, előrejelzései és modelljei mennyire rosszak voltak. De ami még meglepőbb, hogy Európa vezetői sem tanultak az eddigiekből. A trojka még mindig azt követeli Görögországtól, hogy a GDP 3,5 százalékának megfelelő elsődleges költségvetési többletet produkáljon 2018-ra.

Dominique Strauss-Kahn, az IMF volt igazgatója  napokban tette közzé, szerinte milyen hibákat követtek el a "görög válság" kezelésekor

Közgazdászok világszerte elítélték, hogy a kitűzött cél büntető jellegű, hiszen ennek elérése kikerülhetetlenül azt is jelenti, hogy az ország még mélyebbre süllyed. És valóban, még ha a görög adósságot eddig elképzelhetetlen mértékben is átstrukturálják, az ország továbbra is válságban marad, amennyiben a vasárnap sorra kerülő villámnépszavazáson a polgárok elkötelezik magukat a trojka céljai mellett.

Az elmúlt öt évben a világon kevés ország ért el a görögökéhez hasonló méretű sikereket a magas elsődleges hiány többletbe való átfordítása tekintetében. És bár ennek emberi szenvedésben mért ára óriási volt, a görög kormány mostani javaslataival is nagyon próbálkozott megfelelni a hitelezők elvárásainak.

Fogalmazzunk világosan: a Görögországnak adott óriási kölcsönökből szinte semennyi nem landolt ténylegesen az országban. Inkább a magánszektorbeli hitelezők – köztük a német és francia bankok – kifizetésére ment el. Görögország csak egy csekély alamizsnát kapott, ám óriási árat fizetett azért, hogy megőrizze az említett országok bankrendszerét. A Nemzetközi Valutaalap és a többi „hivatalos” hitelezőnek pedig nincs szükségük arra a pénzre, amit most követelnek. A business-as-usual forgatókönyve szerint a befolyó pénzt nagy valószínűséggel újra visszakölcsönözték volna a görögöknek.

De még egyszer, ez nem a pénzről szól. Hanem a „határidőkről”, amelyek értelme, hogy Görögország beadja a derekát, és elfogadja az elfogadhatatlant – nem pusztán megszorító-intézkedéseket, de újabb visszafejlődést hozó és büntető jellegű politikákat is.

De miért tenne ilyet Európa? Miért ellenzik az Európai Unió vezetői a mostani népszavazást, és miért nem hajlandók pár nappal meghosszabbítani a június 30-i visszafizetési határidőt? Elvégre Európa nem a demokráciáról szól?

Januárban a görög polgárok egy olyan kormányra szavaztak, amely a megszorítások befejezése mellett kötelezte el magát. Ha a kormány simán csak a kampányígéreteit szeretné teljesíteni, akkor már rég elutasította volna a hitelezők javaslatait. Mindazonáltal meg akarta adni az esélyt a görögöknek, hogy mérlegeljék az ügyet, amely oly fontos az ország jövőbeli jóléte szempontjából.

Ez a népi legitimitással való törődés azonban nem kompatibilis az eurózóna politikájával, amely sosem volt egy kimondottan demokratikus projekt. A tagállamok kormányainak többsége nem kérte a polgárok jóváhagyását ahhoz, hogy a pénzügyi szuverenitást az Európai Központi Bankra ruházza át. Amikor Svédország mégis megkérdezte polgárait, a svédek nemet mondtak erre. Megértették ugyanis, hogy a munkanélküliség emelkedne, ha az ország pénzügyi politikáját egy olyan központi bank írná elő, amely egyoldalúan az inflációra koncentrál (és így nem figyel eléggé a pénzügyi stabilitásra). A svéd gazdaság ezt megsínylette volna, mivel az eurozóna gazdasági modellje olyan hatalmi viszonyokra alapozott, amelyek a dolgozókat hozták hátrányos helyzetbe.

És amit most látunk, tizenhat évvel azután, hogy az eurozóna intézményesítette ezeket a hatalmi viszonyokat, az nem más, mint a demokrácia ellentéte: sok európai vezető véget szeretne vetni Alekszisz Ciprasz miniszterelnök baloldali kormányzásának. Végső soron ugyanis nagyon kényelmetlen nekik, hogy Görögországnak olyan kormánya van, amely ellenzi azokat a szakpolitikákat, amelyek oly sok fejlett országban növelték az egyenlőtlenségeket, és elkötelezett a gazdagok zabolátlan hatalmának megfékezése mellett. Úgy tűnik, az európai vezetők azt gondolják, képesek megbuktatni a görög kormányt azzal, hogy belekényszerítik a mandátumával ellentétes egyezmény elfogadásába.

Nagyon nehéz tanácsot adni a görögöknek arról, hogyan is szavazzanak július 5-én. Egyik alternatíva – a trojka feltételeinek elfogadása vagy visszautasítása – sem lesz könnyű, és mindkettő óriási kockázatokkal jár. Az igen győzelme egy szinte vég nélküli gazdasági válságot jelentene. A lemerült országnak – amely eladta összes vagyonát, és amelynek fiatal, tehetséges polgárai mind kivándoroltak – talán egyszer végül elengednék az adósságait; talán egy közepes jövedelmű gazdasággá töpörödve Görögország végül kaphatna segítséget a Világbanktól. Mindez megtörténhetne a következő évtizedben, vagy talán az utána következőben.

Ezzel szemben a nem-szavazat legalább megnyitná annak lehetőségét, hogy Görögország, saját erős demokratikus hagyományaira támaszkodva kezébe vegye sorsának irányítását. A görögök lehetőséget kapnának arra, hogy maguk alakítsák azt a jövőt, ami valószínűleg nem lesz annyira virágzó, mint a múlt, de sokkal reménytelibb, mint a jelen esztelen tortúrája.

Én tudom, hogyan szavaznék.